Vakrandi

Hihetetlen, hogy az emberre milyen felvillanyozóan tud hatni, ha nincs a közelében papírmunka. Én legalábbis erre gondoltam, amikor végig nézhettem, ahogyan helyettem páran megcsinálják az unalmas feladatokat, miközben nekem csak ellenőriznem kellett, hogy minden papírt a jó kupacba tegyenek. Hiába, én már csak ilyen vagyok, ha voltak kedvesek a tisztek ma kitolni velem, hát nagyon is megérdemlik érte cserébe azt a nagyon kedves kis viccet, hogy megcsinálják helyettem azt a nagy halom papírt. Nem olyan rossz feladat, tekintve, hogy semmit nem kell sikálni, és saját tapasztalatból tudom, hogy nem lehet elhalálozni ínhüvelygyulladásban, mert naponta esek túl egyen, mire végzek a lapokkal. Ellenben nekik nem ártana egy szépírás kurzus, ez éppen csak olvasható, pedig én diktálom egy részét és tudom mi van leírva, így előnyben állok például szerencsétlen hadnagyommal szemben is, akin néha nagyon is látszik, mennyire nem bírja hozzám hasonlóan a rossz macskakaparást. Juj, nekem már az idegeim az eget verdesik attól is, ha rá gondolok pár tiszt írására, nem még akkor, ha el is kell valamilyen küldetés miatt az egészet úgy, ahogy van, olvasnom. Most leginkább szerintem az lenne a jó, ha kapnának egy szép kis írásfüzetet, vagy egy írógépet, és addig egészen biztosan nem jöhetnének ki a szobából meg a büntetésből, amíg azzal és kifogástalanul össze nem hoznak egy normális szöveget. Mert oké, hogy ronda, de akkor kezd nekem felmenni benne, de nagyon az agyvizem, ha szépen még tele van helyesírási és fogalmazási hibákkal is, és mondjuk ezt nem lehet eldönteni, hogy őt mentette meg két ember egy arrancartól, vagy ő mentett meg kettőt tőle. Ennyit arról, hogy a kis hibák megbocsáthatóak, van itt minden, ami nem kell. Oh, hogy fordulnának fel ilyenkor a hiperaktív tagok. Esküszöm, hogy valakit én nagyon ki fogok nyírni, ha ezt eljátssza még egyszer. Nem elég, hogy most nagyon jól röhögnek magukban, amiért én megszívatom őket, de egészen biztosan hamarabb fognak szabadulni, mint én, ha ezt még egyszer megteszik. Ja, és még picit se vagyok egyenlőre mérges, csak egyszerűen eltiltottam őket az év végéig minden küldetéstől, de szépen szólva még akkor is inkább engem kerülget lassan az ájulás tőlük. El is kéne mondanom miért, ugye? Nos, a válasz egyszerű, vakrandi. Pár túlbuzgó tiszt biztosra vette, hogy nagyon tetszene nekem, ha összehoznának valami vadidegennel, így a nevemben szépen jelentkeztek valami párkeresőbe. Nem tudom ki volt az ötletgazda, de hogyha rájövök egy hónapig biztosan nem fogja elhagyni a vécék körletét. Ráadásul úgy tűnik valaki nagyon viccesnek találta, hogy bizonyos feltételek szabjon, aminek hála nekem ma este kifejezetten érdekes jelenésem van, ugyanis kezdetnek elfelejthetem az egyenruhát, nem mintha a kapitányi haorit olyan szívesen hordanám, de a többi részéről is le kell mondanom, ráadásul pedig kaptam kb. fél bibliányi instrukciót, hogy mit kell követnem. Ha tudnám, most biztos megszöknék előle, de nem tehetem meg, ráadásul pedig mindenki rajtam röhögne miatta. Más választásom nincs, csak összeszorítani a fogamat, és elmenni. Atya úr ég, de régen nem voltam már ilyen előre megrendezett randin, fogalmam sincs, mit is kéne csinálnom. Jobb, ha lelépek, mielőtt még itt elszabadul a pokol miatta. Úgy is vár rám az a "kívánságlista". Márpedig legalább egy részét illene teljesíteni. Mindegy, szólok a hadnagynak, hogy felügyelje a díszpintyeket, a délutáni műszak úgyis az övé, közben én meg mehetek a városban ingázni. Nem is lenne rossz, tekintve, hogy még a végére akarok ma érni az egész sornak. Két perc egy pokollepke, és már mehetek is. Szuper -.-
A véleményem nagyjából két órával később sem volt jobb, tekintve, hogy időközben kezdtem a lista pontjainak a végére érni, melynek eredményeként már az ideg kapkodott, méghozzá jogerősen. Addig rendben, hogy valami tisztességes ruhát kellett választanom, ráadásul elfelejthettem az egyenruhát, hiszen éppen volt így időm az új kimonóért elmenni, amit nemrégiben találtam az egyik ügyesebb volt varrónőnél. A kimonó anyaga vörös volt, díszítés nélküli, de a kedvemért a méretre igazítás és a modernebbé alakítás után raktak rá pár apró díszítést is, melynek eredményeként egy könnyű nyári ruha és egy tradicionális viselet keresztezése jött létre. Nem is rossz ötlet felvenni, főleg mivel máshova nem is nagyon tudtam volna hirtelen, de akkor is ott a többi baj. Először is bárki találta ki a szabályokat, nyilvánvalóvá tette, hogy meg tudjunk szökni a randi elől, ha kell, hiszen nevet és arcot nem adott, jó méltó módon a vakrandihoz, csak egy színt, amit viselni kellett. Esetemben ez a rózsaszín volt, amitől majdnem sikerült is eléggé alaposan hanyatt esnem, hiszen kifejezetten nem szerettem. Oké, köszönöm szépen, kéket kell keresnem, miközben találnom kell valami feltűnő dolgot, ami megfelel a saját választásomnak és észre is veszi a másik szerencsétlen szívó. Rendben, nekem nincs energiám a kiegészítő vadászathoz, inkább a virágboltot nézem meg, elvégre a hajamba pont nem veszik egy valami szép nagy rózsafej vagy hasonló, ráadásul annak a színe lazán lehet rózsaszín. Szerencse, hogy volt pár készséges eladójuk, és tudnak olyan fajtát ajánlani, ami nem szándékozik tönkre menni, ha holnapig nem nagyon fog vízbe kerülni. Mert mellettem nem teszi meg az biztos. Töviseket azért persze leszedettem a virágról, de a többivel már boldogulok alapon vidáman hagytam el a helyet, hátha sikerül végre a legutolsó pipát is kitennem arra a szerencsétlen felsorolásra a teendőkről. Persze ilyen szerencsém nem volt, a másik oldalt nem vettem észre, ahol azonban csak egy szépen hozzáírt plusz sor rontotta a kedvemet, mi szerint ne felejtsek el valamilyen ajándékot is adni. Ó, hogy az a ... Rendben, de egy férfinak első találkozásra mit szokás adni, azt mondja meg nekem valaki. Sajnos, nekem nincs tippem rá, jó rég nem randiztam, ráadásul pedig amikor még törődtem a kultúrával tudtam róla, hogy általában valami olyasmit szoktak ajándékozni, ami használati tárgyként is funkcionál. Nos, izé, ezzel sokra nem megyek, mert ötletem sincs, és ilyenkor persze még a segítség is olyan ritka, mint errefelé a fehér kimonós tiszt. Na, csak így tovább, és én biztosan példásan el fogok késni. Nem igaz, hogy ilyenkor senki nem akar nekem segíteni. Még mielőtt azonban komolyan elkezdhettem volna aggódni, sikerült elmennem valamilyen bolt előtt, ami eléggé díszes cégéren hirdette, hogy testre szabott ajándékokat készít. Nos, miért is ne alapon léptem be, majd sikeresen végignézhettem, amint az eladó kiokoskodja nekem, hogy egy kabala lenne a tökéletes ajándék.
- Rendben legyen! - egyeztem bele, jobb lett volna már magam mögött tudni ezt az egész helyzetet úgy mindenestől. Meg a napot is, de ezzel ilyen szerencsém nem volt.
Két órával később, nem egész öt perccel a randi kezdete előtt el lehetett mondani, hogy nagyjából készen is voltam. A ruhám remekül sikerült, egy modern kimonó lett belőle, amely szinte mindenki figyelmét képes lett volna felkelteni. Ezen kívül eljutottam addig, hogy a hajam egy részét sikeresen feltűzzem a rózsával, ami az elvárható színben pompázott, és sikeresen magamra erőltettem egy szolidabb sminket valamint egy leheletnyi parfümöt is. Kezdetnek nem rossz, nekem nagyon tetszett a kinézet, és még az sem tudta elrontani a hangulatomat, hogy a kézi táska és a kard nagyon nem illett össze. Bocsánat, amiért nem mondok le a zanpakutou-mról senki kedvéért, de ennyibe még igazán nem haltak bele soha. Különben is, szinte nem is volt feltűnő, akkor meg igazán maradhat... Lapos talpú cipő, elvégre nem vagyok valami alacsony, és indulhattam is. Már persze amennyire ez kivitelezhető volt, tekintve, hogy jó páran eléggé megnéztek maguknak, aminek hála egy tíz perces késéssel estem csak be az étterembe. Remélem senki nem gondolta, hogy pontos leszek, ráadásul pedig illett volna még megtalálnom a partneremet is. Miután körülnéztem és feltűnt, hogy jó pár kéket viselő shinigami tartózkodik a környéken, inkább az egyszerűbb módszert választottam, és könnyed mozdulattal megigazítottam a rózsaszín virágot a hajamban, hátha erre reagál a partnerem, nekem ugyanis semmi kedvem nem volt letippelni, hogy ki is lehet az...

Vakrandi

Rendben, a helyzet már eleve nem volt kecsegtető, ezt akkor is tudtam, amikor beléptem az étterembe. Nem, nem a hellyel van a baj, elég gyakran jártam már itt korábban is, ismerem, és tudom milyen ügyesek az itt dolgozók, hanem úgy egészében azzal a helyzettel, hogy ki kell öltözni és mosolyogni, bárki is lesz a partnerem. Elismerem, nem éppen a legnehezebb dolog kibírni egy estét dögunalmas társaságban, de én már nagyon régen elszoktam attól, hogy akkor is megmaradjak valahol, ha kivert kutyának érzem magamat. Pedig most éppen így állt a helyzet, engem minden nagyon emlékeztetett arra, mint amikor egyszer régebben már megpróbáltak összehozni valakivel. Akkor sem sült el jól az este, és sajnos nagyon is megvan az esélye, hogy megint felállok és elvonulok, ha egy olyan alakkal kerülök szembe, aki komolyan elhiszi, hogy azzal tud nálam jó pontokat szerezni, ha felsorolja milyen tisztek voltak az ősei mit tudom én hány generációra visszamenőleg. Pedig ez kifejezetten nem érdekel, istenem, a halott rokonoknál csak egy unalmasabb téma van, a kapitányi gyűlés költségcsökkentési része, azt is át szoktam aludni rendesen, amíg engem nem kezdenek el macerálni. Mondjuk néha még utána is, attól függ, hogy éppen mennyire vagyok éber és érdekel, hogy a többiek hogyan is kerülik el a dolgot. Mindenkit elővesznek mindig, de nálam általában a vaskos adminisztráció elegendő, hogy egyszerűen csak fogjam magamat és hátra dőljek, még ők próbálják a tételeket kisilabizálni. Persze amekkora betűtípust én használok az íráshoz és ahány tétel van mindig feladják, és a végösszeget nézik meg, majd bele egyeznek. Egész jó dolog, bárcsak ilyen könnyen le tudnám rázni a randit is, igazság szerint nincs nagy kedvem hozzá, és az sem segít sokat a hangulatomon, hogy közben még nem is tudom, kivel kéne találkoznom. Oké, a virágot a hajamban megpiszkáltam, és érzékeltem, hogy elég erősen lett rögzítve, de még komolyabb reakciót nem kaptam érte. Hát ha nem vesszük azt reakciónak, hogy ott valamelyik nem éppen kedvesnek tűnő férfi éppen egy kék kimonóban megmozdítja a kezét. Ne! Az a megvető arckifejezés elárulja, hogy véletlenül sem sima shinigami az úr, hanem valami magas rangú nemes. Mondja valaki gyorsan, hogy nem vele kell találkoznom. Nem akarok újabb bájgúnárt! Bárki más jöhet, csak ő ne legyen. Kérlek!
Miközben magamban egy perc alatt mondtam már van az ezredik imámat elhatároztam, hogy most már végképp nem fogom hagyni, hogy egy ilyen alak megpróbáljon irányítani. Nem érdekel kicsoda, felőlem maga a főkapitány is lehet, egy rossz szó, és eltűntem, ha pedig a keze téved el, búcsút is mondhat neki. Keményen néztem rá ismét, egyenesen a szemébe rezzenéstelen tekintettel, jelezve, hogy ha ő a partnerem, akkor bizony fel kell állnia és ide jönni, mert én csak úgy nem fogok felé elindulni, ennyi tisztesség még bennem is van. Ráadásul tőlem lehet olyan hideg a szeme, amilyennek csak akarja, nem fogok tőle megijedni és a sajátomat lesütni, hiszen nem tud olyat mondani, ami miatt szégyenkeznem kéne. A jó modort meg itt felejtse el, tudom a saját szabályaimat, másokéit senki és semmi kedvéért nem tartanám be. Ennyi. Különben is, kb. annyira hiányzik egy nemes az ismeretségi körömbe, mint egy púp a hátamra. Fogadok, hogy ezt is azok a begyepesedett kövületek találták ki, akik hetente érdeklődnek, hogy mikor is szándékozom végre valami rangos férfi felesége lenni. Nos, egyszerű a válasz, soha a jó büdös életben nem vállalom ezt. A fenének sem mondok le a függetlenségemről, ide is csak azért jöttem, mert nem akarom magamat leégetni. Ráadásul ha normális lenne a férfi még esetleg a barátsággal sem lenne bajom. Így viszont...
Hirtelen egy másik tiszt lépett oda hozzám, amin először nagyon meglepődtem, majd amikor lekezdte mondani, hogy nekem tulajdonképpen nem is Mr. szőnyeget ettem reggelire nemessel, hanem vele lenne randim, azt hittem mindjárt megölelem örömömben. Éljen, megúsztam a morcos és dögunalmas alakot, ráadásul nem is kell ugyanúgy kisétálnom, ahogy bejöttem ide. Remek, ráadásul olyan aranyos a tiszt félénksége is. Még egy utolsó pillantást vetettem a nemesre, enyhe lenézéssel, majd sugárzó mosollyal fordultam a saját partnerem felé. Nos, szemmel láthatóan ő sem vette komolyan a színválasztást, mivel csak a szeménél láttam egy kis kéket egy kötés formájában. Hm, nem is néz ki rosszul, az biztos, hogy illik az arcához, még akkor is, ha csak azért használja, hogy eltakarjon valamilyen hiányosságot. Mindegy, van ilyen, én sem vagyok tökéletes, és igazán nem fogok egy olyan dolgon fennakadni, mint egy szemkendő. Saját tapasztalat, hogy jobb belső alapján megítélni az embereket, és az általában be is szokott jönni, legalábbis elsőre biztosan. Utána meg kiderül, eddig csak nekem annyi esett le, hogy a férfi pontosan tudja ki vagyok. Remek, anonimitást itt el is lehet felejteni, ahogy a szokásos 6. osztagba tartozom szöveget is, hiszen látom a szemén, hogy felismert.
- Kojiro Kuroda? Nos, örülök, hogy megismerhetem, Yurenai Mistique vagyok... - mutatkoztam be azért a biztonság kedvéért neki, miközben a karjába fűztem a sajátomat, és habár teljesen biztos voltam benne, hogy feleslegesek a próbakörök, jobban örültem, hogy nyílt lapok vannak terítéken. Én tudom, hogy felismert, ő pedig nem titkolja. Bár ha kevésbé lenne zavarban szerintem egészen biztosan könnyebben indulna ez az egész ismerkedősdi. Mindenesetre eddig kifogástalanul viselkedett, ami számára egy nagy piros pont a szememben. Miközben volt olyan kedves a széket kihúzni előttem még egyszer felpillantottam rá, hiszen nem olyan könnyű megjegyeznem az emberek arcát. Oké, általában észreveszek valami feltűnőt, mint nála a kötés, de más is kelleni fog, ha én egyértelműen fel akarom ismerni, hiszen itt túl sok a lélekenergia egyszerűen kiszűrni csak az övét. - Valóban nem tudtam, de megfogadtam magamban, hogy ha nem egy büszke és nagyképű nemest fogok ki, akkor maradok. Eddig nem éppen annak néz ki, ráadásul még szimpatikus is. - jegyeztem meg kedvesen, hiszen ha már kimentett, nem akartam, hogy csak úgy lelépjen. Ezt küldte fortuna kereke, sokkal könnyebb az élet, ha elfogadjuk, és lehet, hogy a végén még valami ki is sül ebből. Ha nem is pont szerelem a barátságért sem tiltakozom. Egyébként is, itt vagyok kihúzva, nincs más programom az estére, ráadásul meg a szobámban ülni sem akarok. Jöjjön, aminek jönnie kell. - Ugye nem baj, ha tegezlek? Egyébként nagyon köszönöm... - jegyeztem meg kedvesen, miközben átvettem a bonbont és a rózsát. Nos, a csokit egyenlőre félretettem, nem mintha nem nézett volna ki jól, de most éppen semmi kedvem nem volt az édességhez, és amúgy is, valamivel kompenzálni kellett volna, hogy a hajamban lévő virág helyettesíti a parfümöt. A rózsa gyönyörű volt, pont illett a ruhámhoz, így vidáman szagoltam meg, majd tettem le az asztalra a kezem közelébe. Oké, ez van, a virágot jobban szeretem, mint az édességet. - És bevallom, én sem voltam sokkal ötletesebb... - jegyeztem meg, miközben elővettem a táskámból az apró csomagot, ami a kabalát rejtette. Óvatosan nyújtottam át neki, hiszen nem éppen a legjobb ötlet leejteni, tekintve, hogy fogalmam sincs melyik része mennyire törékeny. Remélhetőleg strapabíró, hiszen túl kéne élnie egy kis használatot is.

Azt hiszem lassan komolyan finomítani kéne a mondandómon, mivel sikerült szerintem szerencsétlen randipartneremre a frászt hoznom. Gratulálok Misty, csak te tudsz ilyen béna lenni. Igazán tekintettel lehettem volna arra is, hogy az a tiszt, aki csak úgy egyszerűen idejön, hogy találkozzon egy lánnyal, ami valamilyen teszt szerint illik hozzá, minimum szívrohamot kap, ha összeakad a kapitányok egyikével. Ezt meg tudom érteni, fordított esetben engem is a frász kerülgetne egy kapitány láttán, és akkor még azt nem számoltam bele, hogy pedig én magam is az vagyok, ráadásul nem éppen a leggyengébb kezdő fajtából. Milyen jó, hogy minden ilyen vidáman tud alakulni, még pár érdekes félmondat, és Kuroda tökéletesen érthető módon a számomra messzire fog menekülni a közelemből. Nem is értem, miért nem vagyok képes jobban meggondolni, hogy éppen mi az az orbitális baromság, ami elhagyja a kicsikének éppen nem nevezhető számat. Talán azért lehet, mert még mindig zavarban vagyok, ráadásul annyira megkönnyebbültem, amikor voltak olyan kedvesek az istenek nekem megengedni, hogy ne egy olyan személy legyen a partnerem, akinek az első mondatai után minden épeszű nő komolyan elkezdene harakirit fontolgatni. Ennél többet már nagyon nehezen tudnék csak magamnak kívánni éppen, hiszen ha jobban megnézzük a partner, akit a félelmeim megtestesülése helyett kaptam egészen jóképű, a szemkendő meg nem az a dolog, ami engem zavarni szokott, tekintve, hogy bankai állapotban a kardomnak hála rajtam is díszeleg egy. Különben is, nem úgy néz ki, mint valami állandó nőcsábász, kedves, illemet szemmel láthatóan nagyon jól ismeri, ráadásul pedig képes volt itt maradni azok után is, hogy beléptem. Bár azt hiszem a fülét igazán nem ártana kicsit megnézetnie, hiszen nem pontosan erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy ne legyen nemes. Pontosabban kicsit más volt a hangsúlyom, semmi szükségem nem volt rá, hogy elkezdje a családfáját felsorolni. Nem baj, remélem nem lesz érte mérges, hogy én itt és most leállítom, mielőtt még mindkettőnket sikerül a randi teljes kezdetén egy pirulós helyzetbe hoznia. Oké, ő már most vörös, mint a ruhám, de nem lenne sokkal kellemesebb a találkozó, ha nekem is sikerülne ezt a szokását átvennem tőle. Talán majd máskor minden rendben lesz, addig azonban kerülném a feltűnő vörösödést.
- Bocsánat, lehet, hogy rosszul hangsúlyozom, valójában a nagyképű volt az a része a dolognak, amely nagyon irritált volna. - jegyeztem meg csendesen, miközben próbáltam nem a szemébe nézni, hátha ezzel sikerül jobban megnyugtatnom. Igazság szerint nekem eleinte teljesen mindegy volt, hogy ki lesz a randipartnerem, mert nem is nagyon akartam eljönni, ma meg már úgy vagyok vele, hogy jobb, ha valaki nagyon normális, mivel nem hiszek, hogy az idegeim kibírtak volna egy arisztokratát a neveltetésével. Nem, normális legyen, ennyi, más kérésem vele szemben nem volt és nem hiszem, hogy lenne a közeljövőben. Bármi mást el tudok viselni. Ráadásul nem is jártam most rosszul. - Nem a származás, ami zavar konkrétan, hiszen a szülőket nem lehet megválasztani, ellenben az emberekkel való viszonyt nagyon könnyű. - jegyeztem meg kiegészítésnek, miközben próbáltam nem gondolni rá, hogy ez az egész nálam hatványozottan igaz, hiszen a legtöbben nem tudnák megmondani, hogy nem éppen egy tisztességes családból származom, ami azt illeti, egyáltalán semmilyen család sincs, amit képes lennék a magaménak mondani, de ez már csak részletkérdés. A lényeget szerintem Kuroda felfogta, és most jobb lesz lassan ugrani egyet a témát között, mert a feszélyező csendet nagyon nem szeretem. Ráadásul első randin eléggé zavaró tud lenni.
- Persze, és ha lehet kapásból használd a Misty-t, azt sokkal jobban szeretem... - néztem rá kedvesem, hiszen az a minimum, hogy én is megengedem neki, hogy tegezzen, ha már nem leszek hajlandó őt magázni. És ha már itt tartunk pár tökfejen kívül mindenki, aki ismer inkább a becenevemen szólít, hiszen azzal sokkal jobban kijövök, mint a valódival. Különben is, szerintem jobban is hangzik, nincs tőle olyan érzésem, mintha valami értekezleten lennék. Talán azért van, mert régen csak a feletteseim használták ezt a nevet? Lehet, nem tudom, de ma már nagyon megszoktam, hogy nem használok mást, és ezért szerintem elsőre nem is reagálnék, ha bárki csak úgy egyszerűen megkérdezne valamit, miközben Mistique-nek szólít. Akkor már inkább a Yurenai kapitányt használják, nem mintha attól kevésbé másznék a falra, de azért van különbség.
- Attól függ mit értesz kapcsolat alatt, mert számomra az nem az, amikor a barátokkal kicsit elmegyünk bulizni, és megölelem őket, vagy valami... - kezdtem el tapintatosan válaszolni a kérdésére, hiszen mindennek van határa, és ha már volt olyan kedves eljönni erre a randira, igazán megérdemli, hogy őszinte legyek vele. Nem mondom, hogy én vagyok az a nő, aki csak nőkkel van együtt szabadidejében, de nem is az vagyok, aki minden férfira rámászik és kikezd vele. Egy kis buli rendben, ölelés, esetleg puszi, de mást nem várok el tőlük és igazság szerint nem is akarom, hogy ők félreértsék a dolgot. - Ebben az esetben nyugodtan mondhatom, hogy nincs kapcsolatom. - ellenkezőben viszont jó sok lenne, és nem mindegyik normál morális keretek között. Elvégre például a hadnagyommal is jól kijövök, akinek meg köztudottan komoly barátnője van, ami azt illeti lassan pedig gyerek lesz abból a kapcsolatból. Szóval nem ugyanaz, hogy vele kicsit szórakozom, vagy egy olyannal, akiről tudom, hogy szívesen venné komolyabban a dolgokat, ha lenne rá esély.
- Elég sok mindent, nem tudok nyugton ülni, ha van más program is. Neked van valami konkrét időtöltésed? - kérdeztem, miközben láttam, hogy már messze nem vagyunk egyedül és a közelben van a kedves pincérnő is, hogy felvegye a rendelésünket. Egyenlőre még nem ért ide, így visszafordulok Kurodához és a beszélgetéshez, de egészen biztosan hamarosan kénytelenek leszünk megszakítani. Addig jobb, ha figyelek, semmi kedvem elölről kezdeni az egészet, ha elmegy...

Vakrandi

Úgy tűnik több van ebben a fiúban, mint elsőre kinéztem volna. Rendben, nyilván kicsit zavarja, hogy kapitány vagyok és nem egyszerű tiszt, de ezt eléggé próbálja leplezni, ráadásul pedig közben remekül szót ért velem és képes elég érdekes témákat felhozni. Remek, azt hiszem, mégis nagyon megérte eljönni erre a randira, keresve sem tudnék most jobb társat találni beszélgetésre, mint olyat, aki kb. még követni is tudja az őrült gondolatmeneteimet. Eleve nem vagyok az a könnyen megismerhető, megérthető alkat, az pedig nem sokat segít benne, ha valami nagyon fiatallal hoznak össze, hiszen az ilyeneknek még kevesebb a tapasztalatuk abban, hogy a hozzám hasonló keményfejű nőket hogyan is kezeljék most akkor. Kojiro úgy ránézésre sem éppen a legfiatalabb, és ennek most őszintén örülök. Nagy eséllyel még ő sem ér utol, ami a kort illeti, de ha már elmúlt száz éves, akkor ismeri azt a világot, ahol én felnőttem, hiszen csak nemrégiben, a hirtelen fejlődéssel, amit a civilizációban értékelnek, kezdték el egyenlő félként kezelni a nőket. Így talán, ebben a világban felnőve nem olyan könnyű megérteni, hogy pontosan miért is számítottam én mindig is radikálisnak, vagy éppen kiismerhetetlennel, csak azért, mert büszke voltam arra, ha én valamit magam értem el, és teszem azt nem valamelyik kedves férfi rokonom intézte el nekem. Megjegyzem ezek olyan ritkák voltak, mint a fehér holló, konkrétan az egyetlen, akiről tudom, hogy ez volt, az az apám, és ő sem éppen a jaj de jól ismerem fajta. Na, mindegy, erről ennyit, már régen megszoktam, hogy a saját ügyeimet egymagam intézem, ellenkező esetben most nagyon is komoly bajban lennék a randi miatt. De egyenlőre semmi bajom, ha meg véletlenül kezdenek a dolgok rosszra fordulni, akkor még mindig van esélyem a saját felelősségemre eltűnni innen. Bár, most nem éppen úgy áll, hogy megteszem, eléggé kellemes érzés, hogy itt lehetek és kicsit kötetlenül tudok valakivel beszélgetni. Ha nem is jövök esetleg vele össze, mert erre elég kicsi az esély, akkor is biztos vagyok benne, hogy egy beszélőviszonyt meghagyok, mivel kezd egyre inkább szimpatikus lenni nekem.
- Bölcs ember lehetett, manapság kevés ilyen van... - jegyeztem meg elgondolkodva, hiszen igaz, hogy sokan nem éppen a legkedvesebbek, de van az ellenkezője is, amikor az ember képes elismerni vele egyenrangúnak mindenkit, akivel együtt harcol, és tiszteli annyira, hogy nem nézi le. Bárki is volt, akiről beszélt, nagyon tisztelhette, és valószínűleg már meghalt, hiszen elég sok fájdalom és szomorúság tükröződik a hangjában, aminek nem kellene ott lennie, ha még mindig felnézne erre a férfire és rendszeresen értekezne vele. És hogy honnan veszem, hogy férfi volt? Nevezzük női megérzésnek, olyan, mint amikor biztos vagy benne, hogy mit fog valaki mondani. Barátsággal beszél róla, és nem szeretettel, ami azt jelenti, hogy ismerte, de nem vonzódott hozzá, vagyis nagy eséllyel egy férfi volt. Inkább nem kérdezek rá, ha akar, mesél róla, ha meg nem, akkor fájdalmas emlék, amit nem akarok feleleveníteni. Nem éppen a legjobb helyzet ez ahhoz, hogy gyógyuló sebbe tenyereljen az ember.
- Ha másba nem, a nemesek a származásba csakazértis belekötnek - fejeztem ki együttérzésemet, hiszen nekem is jószerével magánháborút kellett vívnom a saját osztagomban, hogy rá tudjam venni az embereket, emésszék már meg, egy olyan lány lesz a vezetőjük, aki nem tud felmutatni kilométeres családfát, sőt, ami azt illeti, egyetlen egy apát csak, azon kívül pedig nagyjából annyi köze van a nemesekhez, mint másnak a cseresznyefához. Hát igen, ha már rátermettség meg népszerűség alapján nem tudtak kiaknázni, így próbálták. Szomorú, hogy ennyire nem ismernek, én ehhez képest nagyon is vasból vagyok. És nem is szándékozom egyhamar távozni, addig még van egy kis idő hátra.
- Nos, akkor meg kell neki köszönnöm. És tartozom egy vallomással is. Nekem ma szóltak, hogy randim van, és csak a másik iránti tiszteletből indultam el... de nem bántam meg... - tettem hozzá mosolyogva, hiszen mindennek van oka, és úgy tűnik, valami most nagyon azt akarta, hogy én találkozzak Kojiroval és megismerkedjünk. Nem tudom kinek vagy minek volt ilyen jó ötlete, de csak gratulálni tudok, persze közvetlenül azután, hogy végez a szokásos büntetéssel, amiért a munkája helyett az én magánéletemben vájkál. Megérdemelné, hogy ráuszítsam egy hétnyi papírmunkámat, na abba lazán belegebedne a legtöbb ilyen alkat. Különben is, nem minden a jó eredmény, attól, hogy tetszik a fiú, még nem kell megúsznia, hogy hülyének néz. Köszönöm szépen!
- Nem, nincs semmi bajom az ilyen helyekkel, nagyon kellemesek, megnyugtató a légkör... - jegyeztem meg elgondolkodva, miközben remélem, hogy nem lesz feltűnő, mennyire meglepett, hogy nem én vagyok az egyetlen a környéken, aki imádja a macskáját. Oké, nekem nem éppen tisztességes méretű a cicám, de attól még olyan, mintha olyan nagyon kicsike lenne, és imádom kényeztetni is. Nem hittem volna, hogy van olyan férfi, aki képes kibírni, hogy én egyszerűen imádom ezt a kis morcoskát, de talán mégsem tévedtem akkorát. Legalábbis majd kiderül, ha elmondom, hogy az én cicám egy "leheletnyit" nagyobb, mint ez a tipikus házi macska méret, még akkor is, ha a kis kandúr alaposan fel van hizlalva. - Egyébként nagyjából egy éve vagyok kapitány, de előtti hadnagy voltam, így nem volt nehéz beilleszkedni. Bár eleinte nekem is csak a macskám volt a társam... - tettem hozzá mosolyogva, hiszen akkoriban a kapitányon kívül ő volt az egyetlen lény, aki nem nézett rám furcsán, amiért merészeltem megjelenni rangjelzés nélkül valahol. Na, ezt a szokásomat azóta sem hagytam el, de a legtöbben már voltak olyan kedvesek és megszokták, hogy egyéni gondolkodásom van ezt illetően.

Vakrandi

Na, oké, most álljunk meg egy pillanatra. Addig rendben vannak a dolgok, hogy Kuroda ismert valakit, aki nagyon bölcs és taktikus volt, valamint a példaképe, de amikor a nevet kimondta, nekem a szemem is elkerekedett. Oda Nobunaga? Ez valami vicc akar lenne? Már bocsánat, de nem hittem volna, hogy ilyen jó ismeretségei voltak. Furcsa, erről a férfiról még én is hallottam, sőt, azt hiszem láttam is egyszer vagy kétszer, persze csak úgy, hogy ő nem vett észre engem, hiszem akkoriban már egy ideje nem emberként, hanem szellemként éltem. De azt tudom, hogy hatalmas ereje volt és nagyon eszes férfiként ismerték, hiszen még a saját klánom sem tudott rajta kifogni, pedig talán ő volt az egyik, akinek a kiiktatására a legtöbb felkérést kapták meg. De, ha ő ismerte Odát személyesen, akkor egészen biztos vagyok benne, hogy ő sem az a nagyon fiatal fajta. Pontosabban jóval idősebb lehet, mint a legtöbben errefelé, még a legóvatosabb számolásom szerint is elmúlt egészen biztosan 400 éves. Nem tudom pontosan mikor élt a kedves barátja, de ha jól emlékszem, valamikor az 1500-as évek közepén volt az ő létezése, vagyis ha azt veszem, hogy kinézet és tipp alapján rossz esetben is úgy 30-as lehet, akkor a kora már kicsit több, mint az enyém fele, és ezzel sikeresen rekordot is döntött szinte az itt élők között, hiszen ahogy én tudom, általában itt az idős shinigaminak már kezd az számítani, aki elérte a 200-at. Bár ez a kinézettől is függ, ismerek én olyan koros nőszemélyt is, aki már alig 300 évesen egy ráncos banya volt, igaz ő általában nem is húsz éves korában halt meg, hanem sokkal később. Mindenesetre el kell akkor is ismernem, hogy Kojiro nagyon jól tartja magát és ideje lesz a matek órámat is felfüggesztenem, különben a végén sikerül teljesen elfelejtenem, hogy illene válaszolnom is a kérdésére még ebben az évszázadban, lehetőleg azelőtt, hogy elmenekül, mert a kapitány kisasszony hirtelen némasági rohamot kapott. Szerencsére úgy tűnik nem vette észre, mert kicsit folytatta még a beszédet, az én legnagyobb megkönnyebbülésemre, hiszen ezzel alaposan meglepett és még mindig keresem a szavakat az illő válaszhoz. De közben a szövege is magával ragadott, éreztem benne a bosszúszomjat, fogadni mertem volna, hogy ő pontosan elszenvedte azokat, amelyeket eddig említett és ezért olyan, amilyen. De erre nem fogok rákérdezni, mondjuk úgy diplomácia, első randin nem szokás beletenyerelni más mély érzelmeibe.
- Semmi probléma, én sem ebben az évszázadban születtem, pontosan tudom miről beszélsz. Még emlékszem a sógunátusra, habár nőként nem nagyon volt jogom bármiről is tudomást szerezni. - de persze akkoriban már szellem voltam, így nem volt olyan nehéz kiderítenem, amit akartam, hiszen senki nem látott, én pedig azt hallottam meg, amit akartam, nem azt, amit úgy gondolták, hogy kell hallani. Kimaradtam abból a korszakból, amikor úgy gondolták, a tudatlanság segít, és így pontosan tudtam ki és miért kérte a klánomat, hogy segítsen neki, márpedig azok a kérések nem voltak kegyesek. - Sőt, Oda Nobunaga neve is ismerősen cseng. A klánom sokáig büszke volt rá, hogy nem tudta bevenni a területeinket, habár, ha jól emlékszem a történetek szerint halálig háromszor próbálta meg... - azt nem mondom, hogy a valóságban is ennyiszer voltak próbálkozásai, mivel sokszor hosszabb ideig is a közelünkben voltak és többször támadtak, csak egyszerűen később a hónapokig húzódó támadás-visszavonulás részeket a történetírás egy-egy esetként írta le, ami nem volt túl soknak tekinthető akkoriban. Főleg Nobunaga történetét ismerve, hiszen ő egész életében háborúzott és hódította meg a területeket, így nem olyan volt, akit egy kudarc le tudott lombozni és visszavonulásra késztetni. Csakhogy az sem tett jót a szerencséjének, hogy a kedves család akkoriban hozzá hasonlóan mindig a legmodernebb fegyvereket kereste, aminek köszönhetően véres csaták egész sora vette kezdetét azért a kis birtokért, ami mindig is a mi tulajdonukba tartozott.
- Én párszor már jártam itt és elmondhatom, hogy a konyhájukkal nincs baj. De az én művészetemet ott inkább ne akard megtapasztalni, tudod, nem vagyok valami ügyes. Szégyen, nem szégyen, a hadnagyom, aki férfi, jobban elboldogul ott, mint én... - vallottam be apró mosollyal, hogy ha egy esély van rá, akkor én a főzés elől nagyon hamar el tudok menekülni. Egyszerűen nincs energiám a manapság olyan divatos kézzel készült ételekhez, mert egyik oldalról nagyon is fárasztó elkészíteni őket, másikról pedig tudom magamról, hogy hajlamos vagyok a recept pár részét egyszerűen átugorni, amikor arról van szó, hogy mit kell csinálni az alapanyagokkal. Így az eredmény általában nagyon is súrolja a tragikusság határát, ezért legtöbbször egyenesen a kukában landol. Egyébként sem gyakorlom túl sokat, fél évente egyszer ha sikerül rá kedvet kapnom, az már nagyon gyakorinak számít nálam, hiszen a tehetségem erősen hibádzik azon a téren. Egyébként konyhám van, de általában a közelébe csak akkor megyek, amikor valamilyen teát készítek vagy kávét, esetleg a kapott sütiket akarom kirakni tálra. Na, igen, az az egy szerencsém van, hogy pár ismerősöm egyszerűen imád sütni és mivel tudják, hogy nagyon szerencsétlen tudok lenne, ha bármit a melegítésnél tovább kell készíteni, szépen fogják magukat és beállítanak egy csomaggal, amit nagyon tudok szeretni. - Különben viszont nagy szerencsém van, az egyik legjobb barátnőm imád sütiket és kekszeket készíteni, mindig megjelenik nálam egy adaggal... - ami persze olyankor, frissen egy nap alatt el is tud fogyni, főleg ha az irodába is beviszem. Nem tudom milyen orra van a tiszteknek, de ezt az egyet kiszagolják, és jelentkeznek néha, hogy szórakoztatnak kicsit munka alatt, ha közben egy kicsit körbe kóstolgathatják a mindenféle változatokat. A legtöbb általában egész jó is szokott lenni, talán attól akadtak ki utoljára, amikor megpróbálkoztunk egy sütőtökös édességgel, azt a legtöbben egyszerűen túl extrémnek ítélték meg. Hát, szívük joga, nekem sem volt éppen a kedvencem, de egyesek örömmel vittek belőle extra adagot, főleg a szélesebb skálán mozgó ízléssel megáldottak.
- Nos, mondjuk úgy, nem szokásos macskám van. Karakál fajtára, én Ciarának hívom, az meg más kérdés, hogy csak a vacsora szóra hallgat. - válaszoltam kapásból, próbálva észre sem venni a hirtelen hangulatváltozást és a hirtelen megdermedt levegőt. Kojiro szemmel láthatóan csak véletlenül említette, hogy volt egy fia, én meg igazán nem akartam a témába beleakaszkodni, így inkább próbáltam a helyzetet oldani, mintha nem is tudnék róla, hogy az utolsó, elejtett megjegyzés mennyit nyom a latba. Nem szokásom csak így váltani a témák között, de szerintem itt szükség lesz rá, akkor pedig igazán nem ártana meg, ha ennyire kényeset sikerült érinteni. Mielőtt azonban tovább folytathatnánk a beszélgetést megjelenik az asztal mellett egy pincér és nagy megkönnyebbülésemre valamilyen tányérokat egyensúlyoz a kezében.

Vakrandi

Azt hiszem lassan kezd a véleményem drasztikus változásokon átesni Kurodát illetően, hiszen nem néztem volna ki belőle, hogy az a tipikus nem mai nemes létére még képes elfogadni azt, hogy a nőket is egyenjogúaknak kell tekinteni és ugyanolyan szabályokat kell rájuk érvényesíteni, mint a férfiakra. Furcsa, a vele egykorú tagjai az osztagomnak még mindig keseregnek, hogy mégis milyen jogon vezetem én a nemesi családok által támogatott és tiszteletre méltó 6. osztagot, de igazság szerint ezen már egy ideje annyira magamat nem tudom felhúzni. A legfontosabb, amit már megtanultam, hogy itt nincsenek olyanok, akik képesek lennének a nemtetszésüket fegyveres erővel is kamatoztatni ellenem, aminek hála mást nem tudnak, csak keresztbe tenni kis dolgokban, azokat meg lazán figyelmen kívül tudom hagyni akkor is, amikor éppen idegesebb vagyok a kelleténél. Az egyetlen, ami komolyabban zavarni tudott, az a lejárató hadjárat volt ellenem, amikor komolyan elhitték, hogy csak azért képesek lesznek felülbírálni az első osztag kapitányának a döntését, mert ahogy már mondták, nem vagyok elég rátermett nőként, hogy vezessem őket. Hát ezen már lassan a vakbelemnek is nevetni kellett, tekintve, hogy hány gyönyörű órán át végezhettem a kapitányi teendőket is a hadnagyiak mellett, mikor a kedves kis feletteseim még Houdini-t is felülmúlva tűntek ez az éterben. Nem volt kellemes, nem is szerettem, hogy úgy kell tennem, amikor valaki érdeklődött, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, de határozottan rávett az az időszak, hogy tudjam, mikor érdemes felvenni a kesztyűt és mikor kell csak úgy tennem, mintha nem érdekelne a dolog ahhoz, hogy szépen elhallgassanak a kedélyek meg minden más is.
- Szép megfogalmazás, és van benne igazság, de nem igazán tudok hozzászólni, hiszen nem volt még benne részem... - fogalmaztam meg a lehető legdiplomatikusabban a dolgot, mindenféle sejtelmes arckifejezés, nyelvbotlás és egyéb nélkül, ami képes lett volna elárulni, hogy én messze nem vagyok a felszín alatt ennyire tisztában a dolgokkal. Ott a két véglet, ami engem jellemez, hiszen az egyik oldalról még mindig bízom benne, hogy igaza volt Yurenak, és nem kell komolyan aggódnom amiatt, hogy esetleg egy gyermek örökli a nem teljesen ép génjeimet, másik felől viszont az anyai ösztönök nem olyan dolgok, amelyeket csak úgy egyszerűen el tudnék magamban nyomni valami miatt. Talán ennek is köszönhető, hogy bár még határozottan nincs gyerekem, volt már olyan gyermek tiszt, akit majdnem a sajátomnak is tekintettem és anyaként próbáltam róla gondoskodni. Nem is tudom, talán ezt a témát még magamban is tisztáznom kellene, hiszen tele vagyok kétségekkel azt illetően, hogy mennyire is gondolom komolyan a dolgokat, és eddig nem nagyon gondolkodtam rajta, nem tartottam fontosnak. Furcsa, most a kérdések miatt azonban magamban is kénytelen leszek kicsit rendet tenni, hiszen ha ennyire képes vagyok megzavarodni, akkor messze nem tiszta minden annyira, mint amilyennek tűnik. És csak remélhetem, hogy Kojiro ezt még nem fedezte fel, és ejti gyorsan a témát, mielőtt jobban belebonyolódok én is, meg ő is.
- Nem mondom, jó kérdés... átszámolva azt hiszem az 1570-es évek végén volt, és ez a terület ma egy fensíkos rész Nagoya és a Fuji hegy között... - na, igen, nem mondom, hogy könnyű terep, az a hegyvidék jó pár helyen még ma is járhatatlan, akkoriban pedig valóságos halálcsapda volt. Ha az ember rossz ösvényt választott, akkor aztán mehetett kilométereken át a kanyargós utakon, várva, hogy végre elérjen egy nagyobb teret, ahonnan meg is tudja határozni merre jár. Csak a gyengesége a dolognak az volt, hogy hiába látta meg a helyet, onnan rájött, hogy nem erre az útra akart letérni, vissza pedig a terep elég keménynek bizonyult, hogy a pár órás sétából pár napos meneküléssé fajuljon. Nem hiába volt jókora embervesztesége mindenkinek, aki próbálkozott a faluk és a környék bevételével, a védőfal és a vár magában megállította a legtöbb támadást, a folyóról és a nyáron is eléggé jégveremre emlékeztető utakról nem is beszélve, amelyek körül rablóbandák tanyáztak, remélve, hogy egyszer végre elfogadják őket. Bár nem vagyok büszke a családom tetteire, azt el kell ismernem, hogy stratégák közül nagyok sok jó volt közöttük, akik tudták, hogyan is kell szerintük jól építkezni...
- Nem tudom, én konkrétan bevallom mindenkinek, hogy amíg a konyhában konkrétan főzni nem kell, megcsinálok bármit, de amikor már fűszerezésről és különböző sütési technikákról van szó, nagyon is el vagyok veszve. - jobb, ha nem tudja, hány szakácskönyv járta már meg velem, amikor véletlenül felgyújtottam, lelocsoltam a készülő remekművel, vagy egyszerűen a zöldség héjával együtt a kukába juttattam rövid úton. Nem tehetek róla, ha a konyháról van szó, én született szerencsétlenség vagyok, ezért kellenek a mentőövek tehetséges barátok személyében, hiszen nélkülük eléggé egy béna lennék. Igazság szerint már annyira meg is szoktam, hogy ehhez nincs tehetségem, hogy egyszerűen képes vagyok eltűrni szó nélkül, ha egy férfi jobb nálam, sőt, szíves örömest adom is át neki a stafétát még időben.
- Rendben, nyugodtan megnézheted a macskámat, szerintem nem egy nagy szám, de azért mellettem megtanulta, hogy azt egye meg, amit kap, mert a végén még rosszabbul jár... - kellett neki egyszer is fanyalogni amiatt, hogy én voltam olyan kedves és nem a kedvenc tápjából adtam vacsorára, rögtön megfenyegettem, hogy vagy ezt tünteti el, vagy megy egerészni, a harmadik esély, hogy én főzök, de azt elég volt csak pillantás szintjén emlegetnem ahhoz, hogy a lehető legjobb színészi képességeit bevetve egyszerűen fogja magát és neki lásson a cicakajának. Nem tudom honnan szedte a cica a válogatósságát, de nagyon hamar el is hagyta, hála annak, hogy mást nem kapott kajálni, ráadásul amit nem tüntetett el, azt ezer örömmel megtette az egyik tiszt házi macskája, aki rendszeresen belógott a nyitott ablakon pár falatért. Nem akarom tudni az a macska min élt, ha ezt ilyen örömmel tüntette el, de nyilván hozzám hasonló konyhatündér gazdival dicsekedhetett, aki ráadásul kicsit szétszórt is, és néha elfelejti megetetni...
- Jó étvágyat neked is! És szívesen sétálnék még egyet, gyönyörű az idő és nem úgy néz ki, mintha esni készülne... - jegyeztem meg kellemesen, hiszen egészen biztos voltam benne, hogy ma este nem fog zuhogni semmi. Talán ezért vettem fel egy ilyen lezserebb kimonót, amiről el sem tudom képzelni, hogyan is nézne ki, ha el találna ázni. Meg persze hogy mi mindent mutatna, abba inkább nem is gondolok bele. Örülök, ha megmenekülök. Egyébként is, ha már itt van előttem az étel, akkor inkább ennem kéne, mert a végén kihűl, és ez a zöldséges hús hidegen már nehezen fogyasztható, ami azt illeti...

A majdnem szörnyű, majdnem randi