Szerencsére Masaki még mindig fölényben van, annak ellenére is, hogy hollow-maszkos valóm ellen harcol. Seisuke képtelen felülkerekedni rajta, hisz’ nem rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek a Vaizard eltiprásához lennének szükségesek. Shinigami technikákat egyáltalán nem képes használni, pedig fegyvertáram legnagyobb részét a különböző Kidouk képezik. Minden tekintetben hátrányban indul, habár Ő ezt nem hajlandó elfogadni. A bordák felé indított szúrás rövid úton semmisé válik, amint az ex-kapitány megragadja a pengét. Pillanatnyi ideig meglepettség fut át lidérc énem arcán, ám nem sokáig virít ott a kifejezés. A Zanpakutuo markolata szépen találkozik a homlokommal, aminek köszönhetően hamar a földre kerülök. Egy pillanatra elhomályosodik a kép, ennek köszönhetően belső világomban is szürkület kezd uralkodni. Testem az ájulás szélén lebeg, azonban még van annyi lélekjelenléte a bitorlónak, hogy visszaküzdje magát az éberség küszöbére. Nagyobb adag vért köp ki oldalra, mivel sikeresen elharapta a nyelvem esés közben. A szerencsétlen, még azt sem tudja miképp kell biztonságosan elesni! Az arca oldalán helyet foglaló maszk terjedni kezd az egész testemen, úgy tűnik utolsó mentsvárként a teljes hollow-formát akarja Sachira uszítani. Szánalmas próbálkozás, amelynek köszönhetően rég elfeledett dühöt ébresztenie bennem. Tombolva lendül ismét támadásba, katanámat vadul forgatja maga körül. Tahókirály szavai ekkor jutnak el belsőmhöz, ahol valóban gondolkodásra késztet. Dotonryuu kérdő íriszei arcomra villannak, miközben kint a teljes pusztítás kezd eluralkodni.
~ A barlang ismét csendes, de most a feszült némaság terjeng a levegőben. Ideje döntésre jutnom, mielőtt még túl késő lenne. A király jelölt elbukott, ehhez nincs kétség. Egy ló sosem fog érteni a kormányzáshoz, mint ahogy az uralkodó sem a föld túrására termett. Kapitány voltam, a legnagyobbak egyike. Nevemet arany betűkkel vésték volna fel Soul Society történelmének márványfalára, ha nem jött volna közbe az a bizonyos baleset. Minden összekuszálódott, azonban Én ki fogom egyenesíteni a szálakat. Alakom körül ezüstösen kék aura materializálódik, melynek fényes izzása hideg csillogással tölti be a teret. Acélkék íriszeimben eltökéltség tüze lobban, majd ezt követően elemi erővel rántom vissza sötét oldalamat a belső világba. Hangos dördülés kíséretében csapódik be a sziklába, azután fojtott kiáltás kíséretében próbál talpra vergődni. Egyhangúan szemlélem szerencsétlenkedését, már döntöttem sorsáról.
- Elbuktál féreg, ideje visszatérned megérdemelt helyedre. – jelentem ki fagyos tárgyilagossággal, vonásaimon egyetlen érzelem sem tükröződik. – Számodra nincs hely a való világban, kiderült, túlságosan is gyenge vagy hozzá. Márpedig Nekem céljaim vannak, melyek megvalósítása nem tűr halasztást. Most pedig takarodj vissza a homályba!
Nem várom meg, míg kellően összeszedi magát, hanem rögtön rohamot indítok ellene. Szemmel követhetetlen shunpoval lépek elé, aztán fegyverem csapásra emelem. Csupán a vakszerencsének köszönheti, hogy reflexszerűen sikerül maga elé kapnia pengéjét. Azonban támadásom olyan elsöprő erővel bír, amellyel képtelen dacolni. Vágásom nyomvonalán mértes darab hasad ki ellenségem kardjának lapjából, ami süvítve húz el az arcom mellett. Seisuke jobbnak látja menekülőre fogni a dolgot, habár elkerülhetetlen bukása. Egy bounto nő emlékképe villan be elmémbe, aki hasonlóképpen próbált ellógni pusztító haragom elől. Egy pillanatra lehunyom a szemem, s eltemetem magamban a régi idők sérelmeinek rémképeit. Jelenleg nem szabad másra koncentrálnom, csak az előttem lebegő feladatra. Hangtalanul siklok a talaj felett, menetszelem felkavarja a port. A finom homokköd selymes köntösként öleli körül testemet, itt minden az én irányításom alatt van. Újra én vagyok a király! Pengém ezüst villámként csap le, s elválasztja a hollow fejét a nyakától. Alakja szertefoszlik, ezt követően visszatér sárkányom testébe. Finoman biccentek a lény felé, azután elengedem magam…
Egy brutális csapással zúzom össze az arcomon terpeszkedő maszkot, azonban már túl későn jutottam el ide. Masaki pengéje megállíthatatlanul tart a kobakom irányába, valószínűleg ezzel akar véget vetni az ütközetnek. Egy szempillantásnyi időm van reagálni. A szoba mérete miatt nem vagyok képes kitérni, meg amúgy sem lenne elegendő a sérülés elkerüléséhez. Reflexszerűen koncentrálok reiatsut a tenyereimbe, majd rántom őket homlokom elé. A jéghideg acél égető érzés kíséretében szúrja át kezeimet, de nem képes tovább haladni rajtuk. Eközben saját lélekölőm hangos csendüléssel karöltve csapódik a parkettának. Kissé megviselten emelem oldalra karjaimat, ezzel láthatóvá téve arcomat. Ajkaimon hamiskás mosoly látszik, amit nem tesz valami hitelessé a szám sarkából lecsorduló vékony vérpatak.
- Sierashi Yuusuke…- nyögöm ki végül rezignáltan, miközben tarkóm a falnak támasztom. – Ezt vésd rá… Meg kellene egy jó idézet is. Mondjuk, lehetne ez: „Jó volt, kúl volt, de végül csak kimúlt!”
Talán kicsit erőltetnek hat, ámbátor szerintem még pont belefér. Be kell valljam kicsit megizzadtam a harc során, habár egy valódi harcban a másik Vaizard sem úszta volna meg sérülések nélkül a dolgot. Remélem, szándékozik kihúzni a bökőjét a mancsaimból, mert ez így igen kellemetlen. Szúrtak már át egyszer-kétszer, így tudom mennyire fog csípni, amikor a férfi „finoman” eltávolítja Zanpakutuoját. Úgy is mondhatnám, hogy odafigyelése valószínűleg majd könnyeket fog csalni a szemembe.

Hamarosan eltávolítódik a penge kézfejeimből, amiért felettébb hálás vagyok. Egy futó pillantásra méltatom sebeimet, azután fáradtan rogyok össze a fal tövében, fejemet a megviselt falnak támasztva. Egy szép kis lyuk is keletkezett rajta, így szinte tökéletesen át tudok látni Shun szobájába, habár gondolom Ő ennek nem fog annyira örülni. Sikerült egy cseppet leamortizálnunk a szobámat, úgy néz ki az egész, mintha egy kibaszott bomba robbant volna a helyiségben. Masaki ordibálása nagyon irritálja hallásomat, ráadásul hülyeséget is beszél. Miért Nekem kellene mindent feltakarítani, amikor ugyanúgy segédkezett a berendezés szétbarmolásában, ahogy én. Ráadásképp még az ágyamat is tönkretette, amikor a fekvőalkalmatosság lábával vert pofán. Oda sem figyelve bólogatok szavaira, miközben fél kézzel az éjjeliszekrény fiókját keresem. Nem telik bele sok időbe a megtalálása, s néhány másodperc elteltével egy bontatlan doboz cigaretta kerül elő. Kissé remegve próbálom meg kinyitni, ami igen komplikált akciósornak tűnik a jelenlegi helyzetben. Végül addig-addig szerencsétlenkedem, amíg próbálkozásaimat siker koronázza. Egy kicsit vérfoltos lesz a szál, meg össze is gyűrődik egy kicsit, de azért még az enyém marad. Fájdalmas szisszenés kíséretében lököm errébb a dobozt, majd mutatóujjamba reiatsut koncentrálok, s az energiától izzó testrészt a bagó végéhez érintem. Talán nem kellene pazarolnom ilyenekre a lélekenergiám a jelenlegi helyzetben, de nincs most kedvem a gyújtóm után kotorászni. Kérdésére nem válaszolok rögtön, előbb elfogyasztok néhány slukkot a dohányáruból. Hirtelen ólmos fáradtság önti el tagjaimat, nem vágyom másra, minthogy belefeküdhessek megviselt ágyikómba.
- Volt egy kis balhé odaát Seireiteiben… - kezdek bele rekedt hangon két füstkifújás között. – Az a kard, amivel először Rád támadtam, egy régi ereklye, melyet a Gotei 13 egyik raktárából nyúltam le. Csak hát belefutottam néhány shinigamiba, akikkel muszáj voltam végezni, mert különben még lebuktattak volna. Ezek után szerintem nem kell ecsetelnem mi történt. A Főkapitány kiadta az elfogatási parancsomat, azonban nem engedhettem, hogy elkapjanak. Összecsaptam régi barátaimmal, de amint látod, nem én kerültem ki vesztesen a harcból. Aztán nem tudtam hova mehetnék… Ezért első utam ide vezetett, hátha egy ideig meghúzhatom magam Nálatok.
Direkt nem említettem az okot, amiért a dezertálás mellett döntöttem, hiszen még magam se tudom mihez kezdjek az információval. Talán túlságosan elhamarkodott döntés volt elhagyni a Tiszta Lelkek Városát, viszont már nem tudtam bízni a vezetőségben. Kenshin szavai máig füleimben csengenek, ahogy az ellenünk szőtt összeesküvésről beszélt. A merénylet igazából csak ellene irányult, azonban jelenlétem nem gátolta meg őket a gyilkossági kísérlet elkövetésében. Ráadásul az egészet megpróbálták a hollowokra kenni, ezáltal még elszántabb harcost faragva Belőlem. Jól átgondolt terv volt ez, csupán arra nem számítottak, hogy Shala’zhar túléli a merényletet. A Király szemének visszaszerzése után megváltoztak bennem a dolgok. Nem tudtam úgy gondolni a munkámat és megélhetésemet biztosító szervezetre, mint annak előtte. Érzéktelen gépként hajtottam végre a feladatokat, már nem törődve azzal kit teszek tönkre ezzel. A bountok abban a kastélyban… Sosem gyilkoltam hidegvérrel, viszont akkor ez is megtörtént. S ha ez nem lenne elég, akkor még jön a tény, miszerint az én áldozatom egy nő volt. Nem foglalkoztam vele, a parancs az parancs volt.
- Röviden ennyi a történet. – szólalok meg ismét cigim végére érve. – Most szerintem az elsőszámú közellenségként tekintenek Rám Soul Societyben. Ismerem az eljárást, szóval már biztosan hajtóvadászatot indítottak utánam. Az érdemek elévülnek, amint valami olyasmit teszel, ami nincs a rendszer ínyére. Valójában igazuk is van, hiszen ártatlan embereket öltem meg. Vezetőként elbuktam…
Utolsó kijelentésemben fájdalmas igazság fogalmazódik meg, amely szinte fizikai fájdalmat okoz. Legnagyobb álmom volt kapitánnyá válni, mégis oly’ könnyedén mondtam le erről a kiváltságról, mintha arról lett volna szó, hogy ki vegye el az utolsó onigirit a tálból. Ennyire felborult volna az értékrendszerem? Egy ködös utalásért és egy baráti kérésért eldobtam mindenemet egy olyan cél megvalósításának érdekében, amiről senki sem fog tudni a végén. Viszont én választottam ezt az utat, szóval semmi jogom nincs most rinyálni érte. A csikk sisteregve alszik be a parkettán, aminek már úgy is mindegy. Újra a doboz után nyúlok, hogy a láncdohányzással próbáljam meg elterelni a figyelmem. A vérveszteségtől kezd rám jönni a hányinger, viszont nem törődök vele. A füst újra betölti a teret, ennek köszönhetően már tényleg olyannak tűnik a szoba, mintha bombatámadás érte volna. Félig lehunyt szemeim alól Masakira tekintek, majd laza mozdulattal felé hajítom a szinte még teli dohányrudacska tartalékom. Illendő megkínálnom, miután segített lecsillapítanom dühöngő hollowomat és segített egy új arculatot adni a kecómnak. Amúgy sem tetszett a fal színe, azonban ezen most lesz lehetőségem változtatni. Csak annak tudok örülni, hogy a plazmatévét nem tettük tönkre. Nagyon a szívemhez nőt, ráadásul egy kisebb család féléves fizetésébe került.

Azt hiszem fölösleges mostan ecsetelnem azt, melyet általában szoktam, mint például azokat a bizonyos unalmas reggeleket, melyet a Karakura city kiruccanása előtt szoktam megtenni. Feltéve, ha unalmas reggeli akciónak nevezhetem az újabb csőtörés okozását a Juubantaiban, mely persze teljesen véletlenül történt (), no meg a nagybevásárlás egy édességboltban Seretei legtehetősebb cukrászdájában. Hatalmas zsáknyi gumicukor, az összes mely jelen volt éppen az üzletben. Úgy vélem ezúttal Ördögkölök nem mondhatja rólam, hogy rossz rokon vagyok – vagy legalább három Ördögkölközésért járó falba építést megúszok – ezzel. Meg ezúton is remélem, hogy hálás lesz mindezért, hiszen jó pár heti adagját intéztem el ezzel a bevásárlással, még a szőnyeg alatt rejtegetett titkos vagyonom is odaveszett ezzel, melynél kényszerültem csupán fémből készült zsózsót összeszedni, mert a papírpénz hamar végzetét lelte a Juubantainál rejtélyes okok miatt. A mai napig nem értem, hogy gyulladhatott ki a shakkahouk miatt a fél osztag! No, mindegy, ami titok az titok marad, de az se kizárt, hogy a Niibantai keze volt ebben a dologban, ezért nem tud róla senki.
Kifizetve a hatalmas gumicukor adagot – mellékesen megjegyezve, hogy egy bizonyos személy számlájára kértem a felét - egy óriási zsákot vonszolhattam végig a fél városon, egészen Keo-báró-sama kúriájáig, ahol „titokban” igyekeztem átosonni a dengaion, mely egy több kilós gumicukorral kitömött zsákkal igencsak nehéz volt. Főleg, hogy hossz, átmérő, magasság, celziuszfok és társai pont úgy voltak kiszámítva, hogy mindegyiket plusz eggyel meghaladta. Mi más választásom lehetett volna, azon kívül, hogy egy jókora láb jobbegyenest lekeverjek neki hátulról, hogy jól kiszáguldjon az alagút végén látható fényen? Persze sikerörömöm, ha ilyen sokáig tartott volna már felértem volna egy Kami-samaval, de nem… T-T azok az átkozott senkaimonok amikor Én megyek át rajta mindig valahol a magaslatokban nyílnak meg ekkor. Természetes, hogy felkészületlenül ér és zúgok egyet! T-T De legalább most puhára eshettem, mert a zsák felfogta a nagy zuhanást. *.*
Sikeresen lekászálódva a gumicukorral kitömött zsákról fej vakarva tekintek körül, hogy vajon hol is lehetek most, mikor a szívroham is utolér, amiért teljesen váratlanul ér Keo-báró-sama felbukkanása a zsákból, majd elsétálása. Nagyokat pislogok a zsákra, majd nagyfőnök után, hogy mikor kerülhetett bele, hiszen nem vettem Keo-báró-samat az édességüzletben. Megvonva a vállamat kezdem el cipelni végül magam után a zsákot, hiszen mégsem az Én dolgom a főnök dolga, tud magára vigyázni, jómagam csak főtestőr vagyok. Végül is félúton sikeresen eltévedek Karakurában, ahogy Ördögkölköt próbáltam előkeríteni. Egy számomra teljesen ismeretlen helyre sikerült érkeznem, eléggé kihalt hely tele tároló, raktárszerű helyekkel. De sikerült egy ismeretlen fazont kiszúrnom az egyik ilyen épület ajtajánál ezért nem haboztam odavonszolni magamat útbaigazítás érdekében.
- Elnézééééééééééééést~ Ördögkölköt keresem, nem tudja, hogy hol találom véletlenül? Sőt jobb kérdés hol vagyok? – kérdezem félúton miközben megyek felé, nem tudom miért is fordulhatott meg a fejemben az ötlet miszerint Ő láthat, de ki tudja. A remény hal meg utoljára, ahogy mondják és jelenleg Ő volt az Én reményem, aki… hogy merte becsukni előttem az a tetves ajtót?! >.> Idegesen lépdelek nagyokat előre már az épület előtt letéve az óriás gumicukorral kitömött zacskót és egy jól irányzott rúgással, mellyel a zsákot is illetem az átjáróban, akkorát irányitok a bejáratra. Cselekedetem először csak egy bekopogásnak indult, de véletlenül bedőlt az ajtó… >.<’’
- Né, már, ugyan úgy nyílok az ajtó, mint otthon! *>* Khm… ano… b… békés szándékkal jöttem - szólalok fel lelkesen cseppet sem törődve az ajtó sorsával és még dühöm is alábbhagyott, hogy kimagyarázhassam magamat ebből a feszülté vált helyzetből. Majd tekintetemet az elém táruló bár igazán érdekes illetőkre szegezem. Zavartan lesek körbe, mikor az egyik alakon megakad a szemem. Az arca meg minden abból a könyvből mely oly’ aljasul betámadott az egyik tűzoltó hadműveletemnél. Fejemre esett, majd kinyílt, akkor valami 10. osztagos kapitányként volt bejegyezve és hát, mint Juubantai tag természetes, hogy régóta találkozni szerettem volna vele. Csillogó szemekkel nézek felé, mintha egy istent látnék, majd sikerült alig pár szót kihoznom magamból.
- 10. osztag volt kapitánya… itt. *.* Légy a meste~… - lépnék egyet előre, de megfeledkezek a kidőlt ajtóról és hát… igen megbotlok benne jó topaságomhoz híven, mivel a fekete macska átka még mindig tart és megejtek egy gyönyörű szép pofára esést felköszöntve ezzel a talajt, mint minden új házban. Emiatt még istenítő szövegemet se tudtam befejezni. T-T De remélem, érti, hogy mire is gondolok! *-*

Betörés Vizard lakba Anao módra, avagy találkozás a 10. osztag volt kapitányával *>*

Bevágott homlokomat dörzsölgetve, szinte még a kobakom felett körbe-körbekeringő raktárajtókat is észlelem. Szemem sarkából felsandítva a mozgó objektumokra hessegetem el őket szabad mancsommal, majd felfigyelve, hogy a 10. osztag volt kapitánya odáig süllyedne, hogy jelentéktelen valómat felsegítse, kicsit elszégyellem magamat, hiszen ilyesmire kényszeríteni a volt kapitányt kész büntet! ToT Ülésbe igaz sikerült felkényszeríteni magamat, viszont most patthelyzetbe kerültem, amiért nem tudom eldönteni, hogy most fogadjam e el a Juubantai volt kapitányától (*.*) a segítséget, ezáltal csorbát ütve hírnevére, avagy utasítsam el, így megvédve a becsületét, de ez által talán mínusz pontokat szerezve a szemében (T-T). Nehéz döntés, és kevés idő…
~ Mit tegyeeeek?! TToTT ~ kiáltom magamban a hatalmas, eget rengető kérdést tehetetlen módon imbolyogva elmémben a két választás között, amiért nem tudom eldönteni, melyik lenne a megfelelő lépés. Jobbra-balra dülöngélve, összeszorított szemekkel végül hipersebességgel felpattanok és mélyen meghajlok előtte.
- Igen minden rendben, sajnálom, hogy gondot okoztam! >.<’’ – hadarom el úgy, hogy szinte fel se tűnik nekem, hogy annyira egybe mosódott a mondat, hogy az is csoda, ha egy-két szót megértett belőle. Feltéve, ha értette, mert még ez sem biztos. Kicsit idegesen nézek rá, hiszen túlontúl izgatott vagyok amiatt, hogy a 10. osztag volt kapitányával állhatok most szembe és csak így, ilyen egyszerűen beégetem magam előtte. T.T’’ Miért érzem úgy, hogy Ő se fog teljesen normálisnak tartani?
Saját magam emésztésével foglalatoskodva kicsit késve érkezik meg hozzám kérdése, melyre kicsit meglepődök, s erősen gondolkodni kezdek, pedig eléggé egyértelmű a válasz, mely szerint még az életben nem találkoztunk. Kivéve, ha a mostani alkalmat nem számítjuk bele.
- Öhm.. hát ízé… - zavart fejvakarás kíséretében próbálom kibökni magamból a választ, de csak a csodás ő-zések jöttek kibe belőlem pár minutumig. – Találkoztunk! *>* Legalábbis Én láttalak egy könyvben! *>* - mondom végül hatalmas lelkesedéssel, hiszen jómagam és a könyvek párosítása egy mondatban már maga hihetetlen! Ezután kicsit elhalkulva, két mutatóujjamat zavartan böködve egymásnak, leeresztett fejjel teszem hozzá. - Mielőtt… „véletlenül” felgyújtottam volna… - igen, mostanra a Juubantainál rendszeressé váltak a balesetek tűz formájában, mely egy-két fontos dolgot is „néha” magával visz, amiért nem tudjuk megmenteni a többiekkel – mert erről eléggé gyakran megfeledkezünk -. Bár más alkalmat nem igen tudok előhozni a találkozásról, mégis ott motoszkál elmémben az a gondolat, hogy valószínűleg már láttam valahol, de hiába igyekszem csupán csak erre a sejtelemre gondolni, nem akar előbújni az a régi esemény melynél találkozhattunk vagy valami, emlékeim szerint. S miközben ezen morfondíroztam egy apró zajra figyelek fel pont időben, amiért sikerült félrehajolnom a közelgő nyílászáró elől, nehogy lecsapjon a Juubantai volt kapitánya vele, pedig csak azon szorgoskodik, hogy a helyére szuperálja. Nagy csillogó szemekkel meredtem rá, ahogy láttam a művészi cselekedetét, melyet eddig csak álmaimban képzeltem, s nem voltam rest megtapsolni ezért! *.*
- Sugoi na~ - szökik ki a számon közben a dicsérő szó, amely megválaszolja a reakciómat erre a nagyszerű ajtó visszahelyezésre. Utána kicsit bambán nézve, még a tapsomat is abbahagyva a kérdését hallva, melyben a kilétem után érdeklődött, amiért meglepett, de nem haboztam felelni neki, hiszen… hiszen a 10. osztag volt kapitánya kérdezte! *.*
- A nevem Shiroichi Anao desu~! *-* Örülök, hogy megismerhettelek, vagyis már ismerlek, de érted! >.< - ráztam kezet vele nagy mosolyogva, ahogy bemutatkoztam közben, bár picit bekavartam a témában a hozzácsatolt szövegemmel, no de a Juubantai volt kapitánya biztosan érti. *3* – Ugye leszel a Mesterem? *-* - kérdeztem meg tőle végre rendesen, hiszen a legutóbbi próbálkozásom enyhén – nagyon besült. >.<’’ Persze a hatalmas, könyörgő boci szemeket nem hagytam el, amiért hatásosabb legyen így az összhatás, hisz valahogy el kell érnem vele, hogy helyeslő választ adjon! *.* Miközben feleletére várok, hirtelen átnyilall elmémben az a bizonyos hiányérzet, melyre rögtön rá is jövök vajon mi miatt fordult meg bennem. A gumicukrok kint maradtak! O_O A végén ellopják!
- A gumicukorkák! o___O – kiáltom el magamat, nagy lassított felvétellel vetődve közben már az ajtóhoz, hogy kinyissam, de olyan erővel rántottam meg véletlenül, hogy maga a bejárat a kezemben maradt, amit az előbb helyezet vissza a 10. osztag volt kapitánya. Elhúzott szájjal, tehetetlen fejvakarás kíséretében próbáltam rájönni, hogy most mégis mit tegyek, hiszen választanom kellet… a gumicukor vagy az ajtó? Félve nyelve egyet végül a cukorkák mellett döntök. Majd megkínálom vele a Juubantai volt kapitányát, hogy ne nehezteljen rám. *-* Emiatt az ötlettől vezérelve elhajítottam az ajtót, majd már rohantam is a hatalmas zsákért, hogy felkapva azt behozzam a helyiségbe. Megküzdve a zsákkal és az ajtófélfával pár pillanatnyi szenvedés után sikerült betuszkolnom a bejáraton, majd pihegve, megtörölve homlokomat megszólaltam.
- Hoztam édességet! *3* Mind a Tiéd lehet! *>* - szólalok meg nagy vigyorral túltéve magamat a fárasztó munkán és lelkesen mutattam a zsákra, persze a tartalma volt a lényeg, melyről megfeledkeztem, hogy valójában Ördögkölöknek vettem… *>*"

Betörés Vizard lakba Anao módra, avagy találkozás a 10. osztag volt kapitányával *>*

Igaz, ritka mód Ördögkölköt kívántam meglátogatni, mégis ezerszer, de ezerszer jobb személybe botlottam azzal, hogy egy ismeretlen helyen kötöttem ki, mert valójában tényleg fogalmam sincs arról, hogy hol a szöszben vagyok jelenleg. O.o De így legalább a 10. osztag volt kapitányát végre valahára személyesen is megismerhetem. *^* Ha, ezt elmesélem egyszer Simán Csak Keisuke-samanak nem fog hinni a fülének. *3*
– A~ Sensei! *.* Onegaiiiiii~ - ismételtem el visszakérdezésére a dolgot, mely miatt nem igen értem, hogy miért lepődött meg ennyire, hogy szinte felfoghatatlan dologként kezelte e kérést. Hiszen ez teljesen normális… a 10. osztag volt kapitányát~ *.* ilyesmire kérni. Biztos vagyok benne, hogy képességei felülmúlhatatlanok, rengeteg dologra képes meg… meg minden! *.*
Sajnos önmagamban folytatott bálványozást félbe kell szakítanom a gumicukorkák elvesztéséről szóló hirtelen jött apró gondolatfoszlány miatt, mely hatására azonnali fejvesztett cselekvésbe kezdtem, aminél sajnos muszáj volt merényletet végeznem az újonnan visszahelyezet ajtó felé. T-T Gomenasai~ Juubantai volt Taichouja-sensei! T-T
Miután berángattam a jó nagy zsák gumicukkert készségesen ajánlottam fel a Juubantai volt taichoujának, hiszen külön kiemelte, hogy: az ajtó csak függőleges állapotban elfogadható itt, jómagam meg ismét vízszintesbe tapostam. T.T~ Így hátha elnézi iménti brutalitásomat, mely általában a Juuichibantai szokott művelni, pedig aztán semmi közöm ahhoz az osztaghoz. o.o” Szégyenjelek sokaságával guggoltam le az édességgel teletömött zsák mellé, szememet a földre szegezve, s jobb mutatóujjammal köröket írtam le a padlón az iménti debil viselkedésem miatt. Ha, most azt állítanom, hogy abban az osztagban vagyok, amelyet Ő vezetett anno… akkor… akkor nem hinné el? T>T
Kérdése reményként csengett fülembe, hiszen ezután a „mindent lezúzok, ami az utamba kerül” hozzáállásom után még képes úgy gondolni, hogy a Juubantai tagja lehetek? Ez… az kész csoda! *.* Azonnal felpattantam, melynek kis híján az lett a vége, hogy a nagy lendülettől előre taknyolok, mely persze normális, mindennapi mozzanat tőlem, de nem kellene a 10. osztag volt kapitányát efféle szerencsétlen lépésekkel boldogítanom. ToT Így ügyes madárszerű kézcsapkodással sikerült megtartanom egyensúlyomat, s nem estem előre.
– Igeeeen a Juubantai tagja vagyok a juusanseki, vagyis aaaa… sanseki, sanseki! >.<””” – amilyen hirtelen kívántam megint mondani azt a fránya számot az iménti sikeröröm miatt; annyira ügyesen sikerült beletrafálnom tízzel nagyobb társába, pedig igyekeztem végre valahára rendesen megosztani valaki mással a besorolásomat! T-T Szenvedésem közepette hallva elutasítását az édességet illetően rögtön helyesnek véltem elterelni az előbbi baklövésemről a témát.
- Azért itt hagyom, hogy ne vesszen kárba. ^.^ – csapkodom meg a jó nagy zsák oldalát közben. Egyenest kétlem, hogy még egy utazást kibírna, oszt ha már nem találtam meg Ördögkölköt, majd a 10. osztag volt kapitánya eldönti, mit is kíván tenni majd a zsák finomsággal. *^* E dolgot letudva tovább szuggerálom hatalmas kutyaszemekkel a Juubantai volt taichouját, hogy kaphassak valami pozitív választ iménti kérésemre. Pillanatok kérdésén múlik, hogy végre valahára egy álmom válik valóra – avagy sem, de remélem nem ez lesz, hanem az előbbi -. Csoda, hogy izgatottságomban nem veszem számba fekete kimonom ujját, hogy azt rágcsálva levezethessem a bennem felgyülemlő feszültséget, melytől majd kiugrik szívem a helyéről, amiért annyira várom a válaszát.
- Hogy miért pont Te…? O__o Úgy most viccelsz?! o__O A 10. osztag volt kapitánya vagy!! *.* Ami biztossá teszi, hogy a képességeid fantasztikusak, meg… meg ez nem is volt kétség! Akarom mondani, biztos remek hozzáértésed lehet aaaa… hakudához. – püfföltem meg a levegőt a látványosság kedvéért. – Meeeg~ biztosan nagyon jó shunpoval is rendelkezel! *^* - villámtánccal közelítettem meg, hogy ez által azt is bemutatózhassam, így nyomatékosítva mire gondolok. Egy ilyen lehetőség, mint a Juubantai volt taichoujával összefutni és esetleg tanítványává válni nem mindig akad, s remélem az imént előhozakodott magyarázattal hathatok rá. Bár az Én képességeim a nyomába sem ér a 10. osztag volt kapitányáéhoz és… és ezért, egyszer szeretnék olyan ügyes lenni, mint Ő! *.*
– *____* Igenis 10. osztag volt kapitánya – sensei! – bólintottam rá a feltételre habozás nélkül, egy haptákba vágást követően, katonás komolysággal megspékelve. Ha csak ennyin múlik az egész, akkor lakat lesz a számon. *^* Meg milyen kísérteties is lenne, hogyha nem tudnának róla odahaza hol is tanulok. – Hm… jó kérdés… - gondolkodtam el halántékomat dörzsölgetve, hiszen hiányosságom van annyi, mint égen a csillagok és fogalmam sincs, hogy hol is kellene kezdeni ennek kiküszöbölését. De ennek ellenére szeretnék segédkezni a 10. osztag volt kapitányának ennek kiötlésében, ha már oly’ váratlanul támadtam le emiatt. – Egy – két új hakuda mozdulatot?! *.* - hozakodok elő fergeteges ötletemmel, hiszen a pusztakezes harcból sosem lehet elég, annyira változatos, hogy az ember nem ismerheti az összes változatát, s ki tudja milyen fogások vannak, melyek még rejtélyek számomra? *3*
Hallva egy másik tanácsot kis sértéssel megfűszerezve azt, azonnal nem tetszésemet nyilvánítottam rá az ördögien megvillanó szememmel, hiszen hogy merészel a 10. osztag volt kapitányával ilyen hangnemben beszélni?! Már ruhaujjaimat is felhúztam ezzel jelezve: verekedést szítanék! S meg is tettem volna, ha nem intett volna a Nagymester (*.*), hogy kövessem. Ezért maradtam a formalitásoknál… morogva öltöttem ki az idegenre nyelvemet egy: „ Te nem ehetsz a gumicukorból!” szöveggel gazdagítva az egész előadásomat, majd fennhordott orral követtem a Juubantai volt taichouját. Megvédhettem a becsületét! *.*
A Mester után iramodva kíváncsian vártam, hogy a megadott helyre érjünk és láthassam azt a bizonyos edzőtermet. Igazából nagyon meglepett, amikor valami föld alatt kialakított helyhez mentünk. Sosem láttam ilyen megoldást, alapból egy dojora merészkedtem gondolni, amilyen odahaza is van Sereteiben, melyek közül nem egy párat tönkre is vágtam már. *>*” De úgy nézem, ilyesmi veszély nem fenyegethet, majd itt. *.*
- Woaaaah! *.* - fejezem ki nagy csodálkozásomat nem csak gondolatban, hanem szóba is átitatva. – Ez csúcs szuper! *^* - fordultam egyet tengelyem körül, hogy jobban szemügyre vehessem a hely minden egyes szegletét. – Sensei, ezt nem lehet tönkre tenni! *.* - szólaltam meg nagy álmélkodásom közepette lelkesen, utalva ezzel kártékony felemre, melyet mindenhova magammal viszek, ezt követően a 10. osztag volt kapitánya felé fordulva, óriási csillogással szememben néztem irányába. – Akkor? *.* Mi lesz az első „lecke”? – még sosem örültem ennyire a tanulásnak, és azt még kevésbé hittem volna, hogy ezt valaha is megélem, amikor boldogan állok ki a terepre okosodás szent céljából. Ritka alkalmak egyike, melyet nem ártana följegyeznem?

//Zsák, zsák, telizsák, piros alma, aranyág... a fene se tudja, hogy van tovább...//

*Épphogy csak az orromat dugom ki az ajtóból, hogy meggyőződjek arról, tiszta a terep - a szokásoktól eltérően még csend is van, hiszen mióta Rei-chan itt van, (majdnem) mindenki megjavult egy csapásra, legalábbis az éjszakai aktivitást illetően, és korán bevonulnak a szobákba... Ahol aztán időnként folytatódik egymás hajtépése, ha valaki éppen szociálisabb hangulatba kerül és meglátogatja a másikat, de hát mégiscsak halkabb, mint ha a nappaliban menne a cirkusz. Komolyan, lassan már jegyet is lehetne árulni rá, abból aztán lenne bevételünk! No mindegy, az a lényeg, hogy mióta a kislány itt van, igyekeznek a legjobb formájukat mutatni bizonyos tekintetben. Talán hamarabb be kellett volna szerezni...
Ja, igen, és újabban óvodába is jár, sikerült elintézni. Csak azt nem értem, miért nem uszította még ránk egy óvónő sem a gyermekvédelmiseket azok alapján, amilyen viselkedéseket eltanulhat tőlünk... Mondjuk én is simán verekedtem a velem egyidős fiúkkal ilyen idősen és mindig nyertem is A rokonok persze nem díjazták, de hát ez van, később magyaráztam én nekik, hogy ezek minden bizonnyal pusztakezes harcmodorbeli önkéntes edzések voltak, de nem igazán hittek nekem. El nem tudom képzelni, miért. Szóval, kiderült, hogy a mai nap különleges, mert valami piros ruhás, nagyszakállas öreg ajándékokat - főleg csokit - osztogat a gyerekeknek. Meg mindenki másnak is. Így hát elhatároztam, hogy suttyomban becsempészek egy kisebb ajándékcsomagot Renének is (hiába tűnt el a nagy harcok óta szó nélkül, előbb-utóbb majdcsak vissza méltóztatik jönni, különben tényleg megharagszom rá és ne akarja megtudni, milyen az, amikor én ráncigálom elő a rejtekhelyéről). Aztán, ahogy Rei-chan nagy délutáni készülődését szemléltem - persze csak úgy, hogy ne lássa meg -, megfogalmazódott az az ötlet, hogy neki is mindenképpen hoznom kell csokit, hiszen ki mástól kapna? Esetleg Shióról tudom elképzelni ezt, de a többiek még lehet, észre se vennék! Nem hagyhatom, hogy üresen maradjon Rei-chan csizmája! Hiszen egész nap erre készült, és még a szokottnál is aranyosabban művelte mindezt. Egyébként nem is gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom mondani egy gyerekről, de ő tényleg nagyon tüneményes... Egyszer még az esti meséjét is én olvastam fel neki Persze ehhez előbb a raktár többi lakóján is végig kellett verekednem magam (úgy tűnik, mindenki hasonlóképp érez irányába), de bőven megérte a kék-zöld foltokat. Azokra már egyébként is immunis vagyok, meg se kottyan egy-két kisebb papucs általi zúzódás. Igaz, hogy olvasás közben tulajdonképpen a kislány mesélte végig az egészet, mert véletlenül mindig elrontottam... Egyszer Renének is be kell mutatnom Rei-chant, biztos ő is egyből megszeretné!
Tehát még a délutáni készülődés közepette magamra kaptam kabátomat és az ablakon kiugorva hagytam el a raktárat, hogy ne vegyen észre senki, majd az üzletek felé vettem az irányt. Itt aztán mindent alaposan végigjárva és mérlegelve kiválasztottam egy nagy adag, finomnak tűnő csokit (nem kóstoltam még ugyan, meg nem is vagyok édesszájú túlzottan, de hát mindenütt ezeket hirdetik és nem is valami olcsók, szóval csak nem lehet rossz), majd indultam is vissza, az előzőhöz hasonló lopakodó üzemmódban a szobámban, ahogy megvártam, míg mindenki elcsendesül.
Miután meggyőződtem a terület néptelenségéről, lábujjhegyen kióvakodok a folyosón, egyenesen a kifényesített csizmákhoz. Először természetesen Rei-chanét töltöm fel, majd szép sorban haladok a többivel is. A franc se gondolta volna azonban, hogy pont a kedvenc hosszúszárú csizmámat találja meg majd Rei-chan, amit már kerestem egy ideje! Biztos túlságosan beleolvadt a ruhásszekrény sötétjébe a rajta lévő sok sár miatt. Arra pedig végképp nem számítottam, hogy Shiónak is hasonló méretekkel operáló lábbelije van, hogy Masaki tornacipőnek álcázott csónakjáról már ne is beszéljek... Mindezek pedig ahhoz vezettek, hogy a végére már komolyan számolgatnom kellett, hogy legalább nagyjából egyenlően legyenek elosztva az édességek, de azért remélem, díjazni fogják majd reggel a Mikulás legújabb segédjének művét!*