Üldögélek itt, miközben sikerül bezsebelnem két köszöntést, meg egy papucsot az arcomba. Az előzőeknek örültem, az utóbbinak nem annyira. De hát ilyen az élet. Vidáman pöfékelek, miközben arcom egy gomba értelmi képességeit tükrözi. Nem sok hiányzik, hogy elkezdjen folyni a nyálam, azonban a Shunc-féle hajborzolás ezt megakadályozza. Úgy csodálkozom a világra, mint egy újszülött, míg a kezemben lévő csikk megégeti az ujjamat. Hirtelen felüvöltök, s ugyanezzel a lendülettel hátraesek a kanapén. Hatalmas csattanással terülök el a bútordarab mögött, és rögtön vegetatív állapotba vágom magam. Hangos horkolás hallatszik, míg én az álmok földjére tévedek...
~Egy szép, virágos mezőn ébredek. Hirtelen fogalmam sincs róla, hogy hol vagyok. Fejemet értetlenkedve forgatom, hiszen az előbb még egy partin voltam. Egyre inkább kezdenék kétségbe esni, ha nem Sierashi Yuusuke lennék. Viszont mivel az vagyok, így csak megrázom a fejem, s elindulok az egyik közeli ösvényen. Kellemes az idő, a madarak csicseregnek. Csak tudnám, hogy hogyan kerültem ide... Magas fák alatt, ahol a törpök gombaházakban laknak, haladok végig. Túl nagy a csend, és én rosszat sejtek. Lehetséges, hogy paranoiás vagyok. Erre a gondolatra hátra kaptam a fejem, de nem követett senki. Épp mentem volna tovább, de egy nagy tollas test az utamat állja. Szerencsétlen módon a földre kerülök, és onnan nézek fel az elém kerülő monstrumra. Szemei ellenkező irányba néznek, s arcán bárgyú vigyor játszik. Legalábbis, azt hiszem, mert nem t'om csőrrel lehet-e vigyorogni. Na, mindegy is. Rám néz, én ránézek. Nézzük egymást. Valami rejtett agressziót láttok a tekintetében, ami megrémítene, HA nem lennék ekkora hős. Nagy már a csend, így úgy döntök, megszólalok.
- Szevasz, Pingvin koma! - köszönök rá, majd megemelem felé a kalapom. Vagy mégse, nincs is kalapom. - Hol jársz itt, ahol a madár se jár?
Egyértelmű a kérdés, és azt is sikerült beazonosítanom, hogy milyen lény is Ő. Azonban biztos valami furcsa génmutáció miatt lehet tevepatája. A háta mögött, mintha egy sivatag húzódna. Nem látok rajta felségjelzést, így gondolom vadon él. Hm, egy sivatagi vadpingvin? Hát mégis csak léteznek?! Teljes extázisba jövök ettől a felfedezéstől, amikor az SVP is megszólal.
- Üdvözöllek, Yuusuke! - üdvözöl hasonló-képpen, mint én, bár hangjában mintha lenne valami természetfeletti. Most hogy jobban megnézem, mintha egy kobra-alakú sisak lenne a fején! Szóval goauld is? Ez kezd egyre furcsább lenni... Az egész úgy tűnik, mintha csak egy álom volna. - Semmit, csak a napi sétámat végeztem az elmédben. A lelked egyik része vagyok.
- Mit lehet csinálni, egy ilyen üres helyen? Áhh, inkább ne is meséld el! Lelécelek! - kérdezem, miközben körbetekintek a környéken. Valóban eléggé kihalt. Megvonom a vállam, mert elég unalmas egy csóka. Vagyis pingvin. Madár-madár. Úgy döntök, inkább visszamegyek arról, amelyről jöttem. Egy szép, fényesen világító fény felé veszem az irányt, ami mögöttem van. Még egyszer visszapillantok a szambázó vadállatra, majd fejemet megcsóválva előre lépek.~
... és beverem a fejem a kanapé aljába. A fájdalomtól ismét felmordulok, de azért megpróbálom kiélesíteni a képet. Parketta, nyáltócsa. Alattam. Hm, akkor ez azt jelenti, hogy jó a buli. Viszont semmi zene nem megy. Legalábbis, én egy muzsikaszót sem hallok. Mivel a lábamban van a boogie-woogie, így ezt nem hagyja a vérem. Valamely csodálatos módon felkelek, és átvágok a helyiségen. A hifihez lépek, majd válogatni kezdek Rose CD-i között. Ez annyiból áll, hogy széthajigálom őket, azután találomra kiválasztok egyet. Néhány másodperc múlva beolvasódik a lemez, s valami ősrégi disco-szám hangzik fel. Csípőmmel körözni kezdek, miközben almaszedő mozdulatokat utánozok. Remélem, hamarosan valaki csatlakozni fog hozzám, mert egyedül tré táncolni.

A pokol egyre inkább elszabadult, hiszen mindenki egyre részegebb volt, és személyiségük kezdett az átlagos ellentéte lenni. Ez engem mondjuk kicsit sem zavart, hiszen addig se harapjuk le egymás fejét. A szemem Yuusukére tévedt, aki boldogan fetrengett a kanapé mellett, saját nyálában.
~ Ajánlom neki, hogy ne nekem kelljen kimosnom…
Morogtam magamban, amit balszerencsémre Toshi-chan meg is hallott. Mondjuk ő mit nem hall meg abból, amit én mondok, vagy gondolok? Hiszen ő végül is a részem…
~ Idióta! Miért pont te mosnád ki, ha egyszer ő Seireiteiben él?
Kezdett el azonnal üvölteni. Azt hittem szét szakad a fejem, olyan hangosan ordított.
~ Mondasz valamit, Toshi-chan…
Vágtam a szokásosnál is bambább fejet, de ekkor hirtelen megláttam, ahogy Kensei Yasu kezébe nyom egy pohár, gyanús színű valamit. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy mi van, ha a pohárban benzin van. De aztán leesett, hogy az nem lehet, mivel egyikünknek sincs se kocsija, se benzinkútja. Gyorsan oda táncikáltam Masakihoz, hogy szóljak neki arról, hogy mit csinál drága és hőnszeretett exhadnagyocskája.
- Mas-chan, nézd mit csinál Kenseeeei! Le fogja itatni Yasut.
Kuncogtam vadul, miközben Yasuék felé mutogattam.

- Yuu-chan... Yuu-chaaan...
*Bökdösi elmélyülten a nagy csattanás után pár percig az álomba merült kapitánykát, hátha sikerül életre keltenie, és kicsalogatni egy-két szál cigit tőle. Akciója azonban nem jár sikerrel: Yuu úgy fetreng továbbra is a padlón, mintha nem is élne már... Így hát csalódottan könyököl rá a kanapé háttámlájának tetejére, miközben igyekszik nem a másik füstgyár mellé pottyanni. Annál is inkább, mivel a környékén egyre nagyobb tócsa alakul ki...*
- Hé, Lisa-chan, mit csinálsz?
*Pattan hátha elvörösödve, amikor érzi, hogy valaki éppen azon testrészeit készül tapogatni, melyeket nem igazán illik ilyen módon szemrevételezni... Azon pedig felesleges sokat gondolkodni, hogy ki vetemedhet erre a galádságra, elvégre a raktár lakosságának csak egyetlen tagja jöhet számításba...*
- Kihasználom a lehetőséget - máskor úgysem hagynád, holnapra meg úgyis elfelejted...
- De ezt nem szabad!
*Hallatszik Shuntól az újabb elmés megállapítás - ekkor már szegény egyébként sincs olyan állapotban, hogy komolyan tiltakozzon vagy hogy értelmes megjegyzéseket tegyen. Megpróbál gyorsan feltápászkodni a kanapéról, miközben Lisába kapaszkodik - legalább ennyi kártérítés hadd járjon neki az előbbi sérelmekért...*
- Köszi, Lisa-chan!
*Vigyorodik el bambán, miután sikerült talpra állnia, végül pedig átkarolja a másik lányt, és megpaskolja a hátát, majd tovább áll, hátrahagyva a diadalittasan somolygó vizardot.*
- Yasu-kuuun!
*Szemeli ki pár pillanattal később már következő áldozatát, és "egyenesen" felé indul. Amikor odaér célpontjához, megpróbálja összeborzolni a fanboy haját is, ezt követően pedig igyekszik hangos "Legalább mi, exhadnagyok, tartsunk össze!" felkiáltással megölelni. Az persze már más kérdés, mit fog szólni ehhez az akcióhoz a célszemély...*

Ebből a partiból kezd kifogyni a tűz. Ennek jelei mer felismerhetőek, hisz' a többség már a földig itta magát. Épp Mr. Beant megszégyenítő mozgáskoordinációval táncikálok, amikor eszembe jut, hogy én haza akarok menni. E felfedezésbe még a fejem is belefájdul! No nem azért, mert olyan nehezemre esne a gondolkodás, hanem megcsúszok valaki kilöttyintett italán, s full sebességgel belefejelek a közeli szekrénybe, amin a hifi pihen. ennek köszönhetően elterülök a padlón, miközben a szerkezet számot vált. Hamarosan bársonyos hang száll végig a termen és felhangzik a mindenki által ismert „I'm so lonely..." kezdetű dal. Elgondolkodva a jelentésén rájövök, hogy bizony én is lonely vagyok. Ez a dolog ismét annyira mellbe vág, hogy minden partihangulatom elszáll. Felvonyítok fekvő helyzetemben, majd megpróbálok feltápászkodni. Arcomon mélabús szomorúság tükröződik, s elordítom magam.
- LELÉPTEM! - rekedtes hangom biztos jó hatással lesz a tömegre, így immár halkabban fűzőm hozzá csak úgy magamban. - Chiyo-chant akarom!
G.I. Joet megszégyenítő ügyességgel juttok át a hadszíntérré változott nappalin, majd határozott mozdulattal kizuhanok az ajtón. Halk nyöszörgéssel jelzem, hogy ez fájt, de most nem törődöm efféle apróságokkal. Természetesen nyithatnék magamnak egy senkai kaput, viszont Zanpakutoumat szerencsésen otthon hagytam. Ki gondolta volna, hogy szükségem lesz rá? Hát én biztos nem... Így muszáj vagyok elvánszorogni Uraharáig. Megpróbálom shunpora kapcsolni, aminek eredményeként felkenődök a legközelebbi villanyoszlopra. Fájó orromat, valamint tökeimet markolászva fetrengek egy kicsit az utcán. Természetesen egy teremtett lélek sincs errefelé, ezért szenvedhetek nyugodtan. Miután már vagy tíz perce mozdulatlanul heverek, úgy döntök ideje felállnom, mielőtt még megfagynék vagy valami. Hősi mivoltomat jelezve ismét felkelek és egyenesen haladva próbálok eljutni a boltig. Felborult kukák, s összetört virágcserepek jelzik az utamat, azonban hamarosan sikerrel járok. A távolban feltűnik az apró épület, de szívemet mégis földöntúli öröm önti el. Ujjam is majdnem felizzik, mint a ZE.T. -nek, csak én nem hasonlítok egy ráncos szarkupacra. Ebben a pillanatban átérzem azt, amit ő érezhetett akkor, amikor végre hazatérhetett. Egyenletes mozdulatokkal kezdem a betörni az ajtót, ám Urahara egy jól időzített pálcabökéssel megállítja a további rombolást.
- Ejh-ejh, Yuusuke-san! Mintha kissé kótyagosak lennénk, nemde bár? - mormogó választ hallatok, amiből az anyád, az afgán szamár és a több kiló vazelin szavak a leginkább érthetőek. Az összetétel már homályos, de biztosan elég sértő lehetett. Hortyogva horkolni kezdek, s újra elalszom a bolt küszöbén. Kisuke csak vigyorogva megcsóválja a fejét, azután Tessait hívja segítségül, hogy együttes erővel hazavihessenek. Másnap a saját ágyamban keltem, ami azt jelenti sikerrel jártak...

Enyhén szólva is bepánikoltam, mikor megláttam, hogy Kensei, Yasut itatja valami furcsa, kitudja honnan származó löttyel. Az is lehet, hogy az ufók hozták, hogy kipróbálhassák, hogy milyen hatással van az emberekre. Viszont annyi biztos, hogy nem ajánlatos a törpével alkoholt itatni, mert akkor elszabadul a pokol…
Nagy nehezen sikerült Toshinak rávennie Masakit, hogy intézkedjen ez ügyben, hiszen mégiscsak az ő fanboyáról van szó, én meg elmásztam Kenseihez, egy néhány szappan és szivacs kíséretében, hogy megkapja tőlem az alapos fejmosását.

- Kensei, te címeres ökör!
Cseréltünk gyorsan helyet Toshival, hiszen a nevelésben őt lehet a profinak mondani.
- Mégis elmondanád, hogy mi a nyavalyának kellet annak a vörös törpének piát adni?
Vágtam hozzá sorban a kezemben lévő szappanokat, majd miután az elfogyott, jöttek a kézközelben lévő piás üvegek, és egyéb tárgyak. Na igen… szokásom dühömben leamortizálni akár a ház berendezéseit, ezért is kell olyan sűrűn új pohár és tányérkészleteket venni. Én nem eszek belőlük, hanem megetetem másokkal.
- Masaki, te meg intézd el minél előbb, különben 200 kört kapsz még ajándékba!
Kaptam le a cipőt és vágtam hozzá Hiyori sztájlban a cipőmet, ami tarkón is találta, majd visszatértem a mérföldköves vadbarmomhoz, és tovább gyilkoltam tekintetemmel.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit túl reagálod a dolgot? Gondoltam, hogy segítek a törpének mulatni… Olyan nagy baj ez?
Hát ettől a két kérdéstől még inkább felugrott az agyvizem, már lassan a napot érte… Már lassan kezdem érteni, hogy mostanában miért van olyan rohadt meleg. Az én vérnyomásomnak köszönhetően már annak a hőmérséklete is jóval nagyobb lett, mint normális állapotában. Kezdem unni, hogy ilyen sok idiótával vagyok körül véve.
- Kuss, és inkább pakold el a szaraidat, amíg szépen mondom!
Zavartam el Kenseit a sok üvegével. Mondjuk lehet, hogy tényleg túl reagáltam a dolgot, és több kárt tettem a házban, mint amennyit Yasu tesz majd az esetleges részeges dührohamaival… Lehet, hogy kezeltetnem kéne magam valami dilidokival…
- Szia Yuu!
Köszöntem el a távozó, és enyhén szólva is ittas állapotban lévő vaizard kapitánytól.

*Nos, Yasu ellen tervezett "merénylete" kudarcot vallott... Az alany elegáns mozdulattal ugyanis arrébb lép, Shun pedig csak trappol tovább, egyenesen a semmibe. Végül aztán az állítja meg, hogy valami rejtélyes oknál fogva visszakerül a kanapéhoz, és onnan figyeli a további eseményeket. Magában pedig azon kesereg, milyen mogorva is lesz Yasu ilyenkor... Pedig most semmi rosszat nem akart csinálni! De, ahogy látja, nemcsak vele szemben ennyire durcás, hanem még Masakival is, akit pedig úgy szeret - bár azt senki se tudja, miért.*
- Gyere el máskor is, Yuu-chaaan! Jó éjt~!
*Kalimpál a "visszafoglalt" ülőhelyről az ajtó felé, enyhén homályos és bamba tekintettel. Mondjuk nem érti, miért is megy vissza Seireitei-be, ráadásul ilyen hamar, amikor itt alhatna nyugodtan... például a kanapén. De mintha valakihez sietne, olyan hevesen távozott! Talán barátnője lenne, aki nem tűri a kimaradásokat? Micsoda papucs akkor...
Épp idáig jut a gondolkodásban - ami, valljuk be, ilyen állapotban igencsak megerőltető számára -, amikor különböző, a részeg Shun által kétségkívül beazonosíthatatlan tárgyak kezdenek el röpködni az egész nappali területén. Kíváncsian néz körül, hogy megtudja ennek a különös égi jelenségnek az okát, amikor is meglátja, ahogy Aya (pontosabban szólva Toshi) éppen Kenseit agyusztálja. Egy rejtéllyel kevesebb sajnos - pedig hogy milyen jó is lenne, ha valami nagy nyomozói bravúr során fennmaradna a neve!
Nagyjából ez az utolsó momentum a napból, aminél még tudatánál van. Ezután pedig nemes egyszerűséggel előrebakkan feje, és elalszik. Hát igen - úgy látszik, túl nagy megterhelés volt ez a többszörös gondolkodás-halmaz már agyának, ami így lekapcsolta a rendszert... Arról pedig már gőze sincs, hogy ezután a raktár valamelyik erősebb (és még nagyjából józan) lakója mélyet sóhajtva felemeli, és halkan dorgálva a békésen szuszogó Shunt, lassan felcipeli a lányt szobájába...*

Nagyon örültem, hiszen egyrészt kezdtünk fogyatkozni, másrészt mert elkezdődött az akció is. Yasu, Masaki verésbe kezdett, hála Kenseinek, aki leitatta szerencsétlen kölyköt... Mondjuk kapott is érte rendesen, de jókat is röhögtem a dühöngő Yasun. Jó volt nézni ezt a néhány órás szerepcserét, hiszen általában pont fordítva szokott ez menni.
- Öhm... Azt hiszem, hogy már menned kéne aludni, Yasu...
Sétáltam az egyre kattantabb töpszlihez, majd elkezdtem tolni a lépcső felé, enyhét arra utalva, hogy már ideje lenne elhúzni aludni. Remélhetőleg vette az adást és elszállingózik a szobájába.
- Srácok, azt hiszem, hogy elintézem a pufogó vöröskénket, mielőtt szét szedi a házat.
Mondtam kicsit zavartan, majd egy enyhe ütéssel kiütöttem Dulifulit, majd a vállamra kaptam, és felrobogtam. Ledobtam az ágyára, és rázártam az ajtót, hogy még csak véletlenül se tudja rontani lent a levegőt. Azért nem szerettem volna, ha romhalmaz lenne a házikóból, hiszen akkor nem lenne helyünk... És semmi esetre se engedném be őket a saját aranyos házacskámba... KIZÁRT!
- Megyek, és elteszem magam holnapra. Nem szét bontani a házat, érthető voltam?
Kiáltottam le az emeletről, majd eltáncikáltam a szobámig, ahol belevetettem magam a pihi-puhi ágyacskámba, és vártam, hogy az álommanó elhozza nekem az édes álmokat. Bár ez számomra teljesen lehetetlen volt, hiszen az esetek többségében rémálmom van... Na, de mindegy is...

[Híró színre lép - avagy hogyan is próbáljuk tönkretenni a kúlságot]

A senkai némán jelenik meg a hajnali napfény első sugaraival karöltve. Fürgén szökkenek ki az átjáróból, miközben jobbomat vérző szememre szorítom. Az az átkozott Nagano majdnem elintézte, hogy hátralévő életemben félvakon kóvályoghassak a világban. Felpillantok, s megpróbálom bemérni vajon hova is dobott ki a kapu. Ismeretlen környékkel találom magam (fél)szembe. Megadó sóhajjal ugrom fel az egyik közeli épület tetejére, azután shunpora gyorsítva indulok el keleti irányba. Minden ismerős hely legalább öt mérföldnyire van innen. Gondolataimba merülve száguldok végig a városon. Szívemben még mindig ott tátong az az űr, melyet Seiretei elhagyása szakított. Nem kapitányi rangom elvesztése fáj, hanem a szeretteimnek okozott kín tudata. Néhányuknak nem csak lelki, de fizikai sérülést is okoztam. S mindezt miért? Egy ködös utalásért, amely a világvégét vetíti elém? Rá kell döbbennem, hogy egyedül nem megyek semmire. Hiába a hatalmas lélekenergia, ha még így is akadnak olyan ellenfelek, akikkel nem bírok el. Egységben az erő, magamban gyenge vagyok. Gondolataimban egyre-másra villannak fel az esetleges ötletek, ámbátor még egyik sem kiforrott. Nagy elmélkedésemben kiesem a ritmusból, s az alattam lévő sikátor egyik konténerében landolok. Ingerülten másznék ki, azonban visszahanyatlom. Lehajítom a banánhéjat a fejemről, majd fáradtan dőlök hátra a szemeteszsákok tömegére.
~Végre ott vagyok, ahova tartoznom kell... ~ - gondolom epésen, miközben a még vörös aljú felhőket bámulom. ~Hogy jutottam ide? Azon kívül, hogy lezúgtam a tetőről... Muszáj lesz találnom egy helyet, ahol meghúzódhatok egy ideig. Valamint kell néhány ember, akik a segítségemre lehetnek majd. Ez egyértelmű... Viszont hova is mehetnék?~
Hirtelen fény gyúl elködösült agyamban. Hiszen nekem van egy saját kis zúgom a Vaizardok kecójában! Keserűen felnevetek saját szerencsétlenségemen. Rögtön kimászok a kukából, s betájolom merre is lehet a raktár. Letépek egy darabot felsőm ujjából, azután rögtönzött kötést szerkesztek sérült szememre. Nem lett épp a legjobb és talán el is fertőződik majd a seb, de Hachi majd úgyis lekezeli. Sokkal magabiztosabban indulok el, hisz' már ismét van célom. Háztetőről háztetőre ugrálok, mígnem egy kihalt területre érkezek. Megpillantom az ismerős helyet, s máris érzékelem az épületet körülölelő akadályt. Megfontoltan állok meg ellőtte, majd kezemet a Kiduo-pajzsra helyezem. A fal sárgán felvillan, azonban felismer és egy embernagyságú lyukat nyit magán. Hosszúra nyújtott léptekkel vágok át a néptelen raktárhelyiségen, ezt követően a lakórész felé veszem az irányt. Fogalmam sincs milyen fogadtatás vár rám, de remélem nem dobnak ki. Ordibálás hangja szűrődik ki a nappaliból, ezért úgy döntök ott teszem először tiszteletemet. Botor dolognak tűnhet besétálni a harcmezőre, azonban én már csak ilyen vagyok. Nagy levegőt veszek, végül erőteljesen belököm a helyiség ajtaját. Kínos csönd áll be a szobában, minden szempár rám szegeződik.
- Öhm... - kezdek bele full értelmesen. - Megjöttem! Remélem, még mindig van hely egy megfáradt Vaizardnak.
Beszéd közben egyre nagyobb vértócsát hagyok a nappali megviselt parkettáján, habár nem tőlem származik a rubint-szín folyadék legnagyobb része. Csak most fogom fel igazán, hogy mennyi sérülést is okozhattam a Sōkyoku hegyen. Ismét elfog a rosszullét, de azért megpróbálok egy mosolyt erőltetni az arcomra, nem sok sikerrel. Szép látványt nyújthatok mocskosan, fejemen egy szakadt felsőből fabrikált kötéssel. Tekintetem találkozik Masakiéval, akinek máris kidudorodik a düh-ér a homlokán. Magamban könyörületességért fohászkodom az Úrhoz, eztán egy hatalmas sóhajjal nézek szembe a kitörni készülő rettenettel.

Érdekes látni az arcokon végbemenő változásokat. Először a meglepetés, majd a beletörődés kifejezése a jellemző. Még egy féloldalas mosolyt is felvillantok, miközben viszonozom a kedves intéseket. Ekkor lép be a képbe a Taplókirály. Vakerál valamit, ami biztos Neander-völgyiül van, ezért nem is értem. Ám a megszólítás hangerejéből és a fújtató Masaki képéből arra tudok következtetni, hogy nem nagyon örül érkezésemnek. Sikerül megszabadítania magát jó néhány marék hajtól, ami mind a padlóra hullik. Jobb szemöldököm kissé megemelkedik, míg volt kapitányom valami lábblökiről hablatyol épp. Sajnálatos módon, nem tudom feldolgozni a reakcióját, miszerint idegbetegséget kap egy kis vérfolttól, viszont a saját hajszálai már nem nagyon érdeklik a kopott parkettán. Megadó sóhajjal emelem fel a kezem, azután lecsatolom magamról a véráztatta fekete köpenyt és kihajítom a nappaliból. A folyóson szerencsére csempe van, így egy pohárka Coca Colával simán fel lehet mosni. Mielőtt válaszolnék a habzószájú vérebnek, előtte ellenőrizem a szememen lévő kötést. A vérzést sikerült elállítanom, azonban m,ég mindig fájdalommal jár behunynom jobb lélektükrömet. Szitkozódva dobom el az elhasználódott rongydarabot, ezen idő alatt Hacchi feláll és kezelésbe vesz.
- Higgadj le, Sachi! - szúrom oda félvállról, eközben hála a Kidou-mester közbenjárásának, máris érzem a fájdalom múlását. - Fogalmad sincs mi történt Seireiteiben, így én a helyedben nem verném a nyálam.
Egy biccentéssel köszönöm meg az óriásnak a segítséget, s ujjaimat végigfuttatom a vékony vágás után maradt hegen. Hirtelen megszédülök, majd nemes egyszerűséggel előre dőlök. Rövid időre sikerül elveszítenem az eszméletem, ennek köszönhetően fejem nagyot koppan a padlózaton, mintha eddig sem lettem volna eléggé lesérülve. Forog körülöttem a világ, de nem értem mi okozza. Egyértelműen nem a vérveszteség a ludas. Alig tudtak megsebezni, s amit be is kaptam, azok is csak elhanyagolható felületi károsodást okoztak. A harc sem vett ki különösebb erőket belőlem, hisz' régen túlszárnyaltam már ellenségeimet.
Ellenség... Különös kimondanom eme szót úgy, hogy nem hollowokra gondolok. Hamar rájövök mi okozza rosszullétem. Heveny önutálat érzése kúszik fel a torkomon, gombócot képezve ott. A szívem mélyén lakozó félelem sárkánya diadalittasan felüvölt, mert érzi a rettegést, ami elönti az ereimet. Magamra maradtam... Tetteimmel sikerült elvágnom azokat a szálakat, melyek összekötöttek barátaimmal, társaimmal és... szerelmemmel. Habár fogadalmat tettem magamban, hogy visszatérek hozzá, valójában fogalmam sincs miképp lehetne ez a dolog kivitelezhető. Tekintetem elhomályosul és a közelmúlt eseményei peregnek le íriszeim előtt. Suke, amint védelmezőn próbál Mitsu elé állni, de nem ellenfele pengémnek. Fájdalmas kiáltások visszhangoznak, miután a 10. osztag kapitánya sérülten a földre rogy. Ezt követően módszeresen elintéztem mindannyiukat. Semmiféle kegyelem vagy könyörület nem fordult meg a fejemben, s ez az, ami leginkább megrémít. Lelketlen gépként kaszaboltam le őket, holott semmit nem tettek ellenem. Igaz még véletlenül sem harcoltam teljes erőmmel, de így is sikerült életveszélyes sérüléseket okoznom. A lemészárolt tisztek már nem voltak ilyen szerencsések. Még mindig visszhangzik a fejemben a fulladozó shingami szájából felbuggyanó szó: áruló.
- Sajnálom... - suttogom szinte alig halhatóan, ám szemeim szárazak maradnak. Érzem ugyan a késztetést, de mit érnék a sírással? Sokkal több vagyok, mint egy megtört ember. Küldetésem van, nem szabad elbuknom! Sokkal több forog kockán, mint az érzéseim, életem. Nehézkesen próbálok négykézlábra állni, küzdve a heveny hányingerrel. Gondolataim már sebesen cikáznak, egy új terv vázlatát kirajzolva előttem.

Hamarosan állkapcsom is csatlakozik fájó testrészeim sorába, amikor váratlanul létesít fizikai kapcsolatot Masaki tenyerével. Fojtott jajdulással konstalálom, hogy szépen pofán vertek. Reakcióra sincs időm, s testem máris a magasba emelkedik. Hallucinációim sűrű ködjén átbámulva még az is megfordult a fejemben, miszerint repülök. Nem mintha annyira hajaznék egy madárra, de bármi megtörténhet a mai világban. A le-fel lebegéstől csak még jobban felkavarodik a gyomrom, félő, le fogok okádni valakit. Látásom kiélesedik, így szembe találom magam volt kapitányom farával. Röpke értetlenkedés villan át elmémen, hisz’ ez már túlmegy a barátságon. Pár pillanatnyi töprengés után villannak fel a közelmúlt eseményei. Jah, szóval elvesztettem az eszméletemet és most a Taplókirály cipel felfelé a szobámba. Hm, milyen idillikus kép is ez. Az igazat megvallva más kedves Vaizard segítségére számítottam, viszont ha nincs jobb, akkor Ő is megteszi. Választékosan megfogalmazott kérdésére csupán egy szakadozott sóhaj a válasz. Egyetlen szó se jut most az eszembe, ami kellően kielégíteni a „Mi a faszt műveltél?” szóvirágot. Ide-oda himbálódzva már látom is az ajtómat. Masaki egy úriemberhez méltóan rúgja be a vékony fából készült nyílászárót, aminek nem sok kell a kiszakadáshoz. Amint ágyamban találom magam, úgy döntök itt az ideje a válaszadásnak. Szám érdekes módon kiszárad, mintha a Góbi-sivatag összes homokját a pofámba hordták volna. Nehézkesen próbálom meg ülő helyzetbe tornázni magam, támaszt keresve fájó hátamnak. Vértől mocskos tincseim az arcomra tapadnak, miközben tekintetemben fakó üresség tükröződik.
- Megöltem őket… Mindannyiukat… - nyögöm ki végül remegő ajkakkal. Ismételten erőt vesz rajtam a hányinger, viszont próbálom megőrizni kevéske tartásomat, ami még maradt. – Lemészároltam legalább egy tucatnyi védtelen tisztet. Érted?! Esélyük sem volt menekülni! Hamarabb érte utol őket a Végzet, semmint hogy reagálni tudtak volna.
Kezeimet ölembe ejtem, hisz’ heves gesztikulációmnak hála majdnem leütöttem az éjjeli szekrényen pihenő lámpát. Acélkék íriszeim mozdulatlan karjaimra villannak, amelyek a remegés egyetlen jelét sem mutatják. Emlékszem micsoda félelem járta át a testem Chiyo-chan szobájában, ám most nem érzek semmit. Csupán a sötétség maradt, ami lassan elemészt. Szívverésem egyre gyorsul, miközben a helyiség élei elmosódni látszanak. Fényes villanás után Dotonryuu barlangjának képe tárul szemeim elé. Értetlenkedve tekintek körbe, hisz’ ilyen nem szokott történni a belegyezésem nélkül. Furcsa módon a sárkányt se látom sehol, így rossz érzéseim kezdenek előtörni. Vérfagyasztó kacaj zengi be a kihalt csarnokot, azután egy gyilkos indulattal teli bariton zengése száll felém.
- Most én leszek a király! – szól, majd kardja markolatával mellkason bök. Zuhanni kezdek a végtelenbe, Hollow énem ördögi mosolyával kísérve. Nem tudok ellenkezni, az irányítás kicsúszik a kezeim közül…
Eközben a valóságban hatalmas mennyiségű reiatsu törik elő meggyötört testemből. A szokásos ezüstös fény helyett most fekete sávok táncolnak körbe. Megállíthatatlanul remegni kezdek, míg artikulálatlan üvöltést hallatok. Arcomon szellemi részecskék tucatjai kezdenek materializálódni, hogy felvegyék szokásos maszkom alakját. Dermedten, külső szemlélőként figyelem csupán a történéseket. Ugyan az átváltozás még nem teljes, azonban gonosz oldalam már öntudatra ébredt. Hátborzongató kacagás zengi be a szobát, s shunpo hangja visszhangzik fel. Nem telik bele néhány másodpercbe és máris Masaki fölött vagyok. Önkénytelenül emelem öklöm csapásra, holott testem minden sejtje küzd a mozdulat ellen. Tiltakozásom végül sikerrel jár, amikor a Vaizard feje helyett a szemközti falba ütök méretes lyukat. A hulló vakolattal mit sem törődve lendülök ismét támadásba, ezúttal könyökkel próbálva tarkón vágni a Taplókirályt. Ezen idő alatt kétségbeesve próbálom visszaszorítani a tomboló rettenetet, kevés sikerrel. Szerencsére még nem jutott eszébe katanát rántani, s remélem ez nem is fog megtörténni. Ráadásul jelenleg két penge is van nálam és nem hiszem, hogy Sachi kemény feje akadályt jelentene az acélnak.
~ Meg kell állítanom! ~ - csendül fejemben a gondolat, pont úgy, mint amikor végeztem azzal a Privaron Espadaval. Akkor túl gyenge voltam, de most nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust.

Szédülés, pillanatnyi múló fájdalom. Masaki rúgásának hála átrepülök a szobán, azután a szemközti falnak csapódok. Érzem, amint az összes levegő kiszorul a tüdőmből. Rendes körülmények között most egy kicsit biztos lefeküdtem volna pihenni, ám őrült hollowom nem hagyta magát. Újabb fülrepesztő ordítás hagyja el számat, miközben maszkom egyre csak növekedik az arcomon. A regeneráció ereje végigfut a testemen, s meggyógyítja az esetlegesen eltört bordáimat. A férfi a többiekért ordít, hogy hozzák fel lélekölőjét. Jó döntés, nem tudom, meddig leszek képes elterelni másik énem figyelmét a hátán lógó fegyverekről. Szerencsére eddig beérte a pusztakezes csihi-puhival, de ki tudja mikor szabadul el a pokol. Próbálom ráerőltetni az akaratom, kevés sikerrel. Túlságosan alámerültem már az önsajnálatban, egyszerűen képtelen vagyok felül kerekedni. Az ágy rúgói megreccsenek, ahogy testem ismét mozgásba lendül. Felfoghatatlan gyorsasággal forgok a levegőben, eközben kezem Hisou Karite markolatára csusszan. Valós rémület járja át a testem, amint megérzem az anyag érintését tenyeremben. Kilépek a forgásból, kardomat csapásra emelem. Mozgósítom minden megmaradt erőmet, és visszarántom őrjöngő valómat Dotonryuu dimenziójába. Egész valóm görcsbe rándul, azután hatalmas puffanás kíséretében landolok Sachitól nem messze. Nem leszek képes sokáig visszatartani, viszont remélem, nyerek elég időt ahhoz, hogy megszerezhesse Zanpakutuoját. Eközben belső valóságomban remegve emelem fel katanám, s fogom fekete-fehér hasonmásomra.
- Ismét sikerült meglepned, Sierashi Yuusuke… - hallom felcsendülni azt az olyannyira gyűlölt hangot. Megrökönyödve kell tapasztalnom, miszerint vonásai sokkal élesebbek és jobban kivehetőek, mint előző találkozásaink alkalmával. Töprengve pillantok kézfejemre, ami mintha elmosódottnak tűnne. Nem kell sokat gondolkodnom, hogy rájöjjek a megoldásra. Valószínűleg most is háttérbe szorít, megpróbál elmém legsötétebb sarkába bebörtönözni, így már gond nélkül átveheti az irányítást. Szokatlan magabiztossággal szemlél, aranyszínű szemeiben nyoma sincs az őrület lángjának. Megváltozott, ahogy én is. Sokkalta fensőbbségesebb, talán ennyire biztos győzelmében? Keményen tartja pengéjét, míg az én kezemben egyre csak megremeg a fegyver. Félek egy harctól, ami régebben sose fordult volna elő. Számtalan ellenséggel küzdöttem már meg, s mindannyian a porba hullottak. Azonban most egyik legnagyobb riválisommal, önmagammal kell megküzdenem.
- Győzd le önmagad, hogy legyőzhess másokat? – kérdezi gúnyosan hollowom, miközben ráérősen körözni kezd körülöttem. – Ismerem a gondolataidat, Seireitei bukott kapitánya. A félelmeidből táplálkozom, ez ad nekem erőt. Most pedig erősebb vagyok, mint valaha. Már nevet is találtam magamnak ennek köszönhetően… Kérlek, a későbbiekben szólíts Seisukenek.
Lenéző mosolya egyre inkább megerősíti kisebbségi érzésemet. Most valóban Ő a király, ezért nekem jut a ló szerepe. Komolyabban kellett volna vennem, amikor leigázásommal fenyegetőzött. Atyai mosoly fut végig arcán, ezt követően egy sonidóval eltűnik eddigi helyéről és pontosan előttem tűnik fel újra. Rémülten lépek hátra, azonban megbotlok egy nagyobb kődarabban, s a földre huppanok. A pánik érzése kezd eluralkodni tagjaimon.
~ Mi a rákért nem vagyok képes rendesen küzdeni?! ~ - kérdezem magamtól ingerülten, majd kapkodva próbálok arrébb húzódni. Ellenfelem fölényesen néz le Rám, az arcán játszó mosolyból rögtön meg tudom állapítani, hogy Ő tudja a választ az előbb feltett kérdésre. Négykézláb vánszorgok Dotonryuu felé, azután remegő tenyerembe zárom a komor színű tsukát. A rázkódás szűnni látszik, azonban legbelül még mindig érzem a bizonytalanságot. Igazából, nem is tudom miért lenne érdemes harcolnom… Mindent elveszítettem, ami valaha is értékes volt az életemben. A rangomat, a barátaimat, a szerelmemet… Ér így akár egy fabatkát is az életem? Lehet igaza van a lidércnek… Jobb, ha ő uralkodik.
Rikoltás zengi be a helyiséget, aztán meggyötört testem újra felemelkedik. Vonásaim immáron békések, s teljes hollow-maszkom kialakult már arcomon. Nemes egyszerűséggel tolom félre, így ismét látható válik a pofázmányom. Azonban szokásos acélkék tekintetem helyett, egy sárgán izzó szempárral találja szembe magát egykori kapitányom. Oldalra döntöm a fejem, megropogtatva elgémberedett nyaki ízületeimet. Ajkaim tétova mosolyra húzódnak, miközben körbetekintek a szobában.
- Helló, Világ! – szólalok meg földöntúli hangon, ami csak hollowifikációm során szokott megtörténni. Némán csodálom végtagjaimat, valamint a közeli berendezési tárgyakat. Seisuke végre a megérdemelt helyén lehet!

Nagyon is jól ismerem volt kapitányomat, ezért Engem nem igen lepett meg, amikor az ágy egyik darabjával, iszonyatos erővel fejbe vágta amúgy sem sértetlen valómat. Vonásaimon még is némi értetlenkedés fut végig, hiszen hollow-énem mindenre számítottam szerintem, kivéve erre nem. Érzem, ahogy testem a földnek csapódik, azonban nem marad ott sokáig. Gyorsan hátra bukfencbe megy át a dolog, azután könnyedén kézenállásba tornázza magát. Néhányszor leengedi testemet és utána kinyomja azt. Miután megfelelőnek találja a mozgáskoordinációját újra két talppal áll a talajon. Szemöldökeimet összevonja, aztán elemi erővel kezd kutatni emlékeim között. Elmém egyik sötét sarkában megremegek a fájdalomtól, de nem vagyok képes ellenállni neki. Gondolataim nyitott könyvként hevernek előtte, így nem sokáig tart rájönnie támadójának kilétére. Szerencsére még sosem harcoltam Masakival, ezért nem tudhatom, milyen képességei vannak. Seisuke elgondolkozva törli le a vért, amely az ütés nyomán serkent ki. Ajkain gúnyos mosoly villan, majd lassú mozdulattal előhúzza lélektelen kardomat. Hisou Karite a szokásos ezüstkék fény helyett feketésen villan, ami a hollowifikáció eredményeként könyvelhető el. Tehetetlen nézőként szemlélem csupán, hogy milyen szörnyűségeket készül tenni az Én testemmel. A katana búgva szeli a levegőt, ahogy a lidérc megpörgeti maga körül azt. Néhány suhintás és döfés után a fegyver hegye vaizardtársam szívével egy vonalban állapodik meg. Az aranyszín íriszekben vadállatias gyilkolási vágy jelenik meg, szinte szikrázik a levegő a visszafojtott indulattól. Azonban még nem lép támadásba, általa irányított karom is lehanyatlik oldalam mellé. Érdeklődve méri végig az ex-kapitányt, majd túlvilági hangon ismét megszólal.
- Masaki Sachi… - ejti ki a nevet negédes hangon. A pengét belevágja a parkettába, ezt követően mindkét kezével rá támaszkodik. – A mindig is nyers ember, kit kapitányként is gyakran elkerültek a beosztottjai. Érdekes párhuzamot vélek felfedezni kettőnk között… Maga is meg nem értett lélek, akárcsak Jómagam. Nem beszélhetnék ezt meg civilizált módon? …Ha nem, hát nem…
A másik férfi arckifejezését látva ez egy alapból elvetélt ötlet volt, nem is tudom, miképp képzelte ezt. Semmilyen körülmények közt nem fogják hagyni, hogy kisétálni innen, még akkor is megállítják, ha ehhez el kell venniük még az én életemet is. Hideg egyetértés járja át lelkemet, amint ezen eshetőségre gondolok. Természetesen mindannyian így vagyunk ezzel, ezért bármikor mozgásképtelenné tenném bármelyiküket, ha a Sors úgy hozná. Túl hatalmas erővel rendelkezünk, ami veszélyt jelenthetne a halandó emberek számára. Hiába merülök gondolataim tengerébe, a történések mégsem állnak meg. Egy pillanatra sikerül elfelejtkeznem a tényről, miszerint épp nem Én irányítom a testem. Seisuke sonidója segítségével lendül támadásba, s hihetetlen gyorsasággal képes mozogni. Szempillantásnyi időre van szüksége a szoba átszeléséhez, és máris Masaki felett van, majd onnan próbál gyilkos csapást mérni a férfire. Számomra eddig ismeretlen hévvel, valamint szenvedéllyel harcol, jól láthatóan élvezi a vérrontás esetleges bekövetkeztének gondolatát. Csapás csapást követ, míg hollowom egyáltalán nem tűnik fáradtnak. Sőt! Különleges adottságaimat kihasználva tűrőképességem határáig feszíti a terhelést. Ugyan nincs beleszólásom a dolgokba, de mégis érzem az izmok fájdalmas lüktetését tagjaimban. Újra alámerülök a mélabúságban, ezzel egyetemben újabb falat húzok fel, amellyel megpróbálom megvédeni meggyötört lelkemet.
~Újra Dotonryuu barlangjában találom magam, ahol a kint történtekkel ellentétben halálos csend uralkodik. Lépteim visszhangot vernek, miközben a csarnok közepére sétálok. Hangos hívásomra nem érkezik válasz, úgy tűnik, hogy a sárkány is inkább gonosz énemet tartja megfelelőnek a kormányzásra. Egyedül maradtam, egyes egyedül… Szívverésem egyre jobban hallható, már-már a föld is remegni látszik. Bele telik egy kis időbe, mire rájövök az igazságra; valóban mozog a talaj! Fásult tekintettel emelem fel fakó íriszeimet, amelyeket egy vágott, hüllőszerű lélektükörbe mélyesztem. Tétova mozdulattal emelem fel jobbomat, s így próbálom megérinteni Zanpakutuom lelkének materializálódását. Ujjaim kemény orrpikkelyeket tapintanak, amik most mintha haragosabb színekben pompáznának.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyedén feladod a küzdelmet, Yuusuke. – szólal meg morajlást idéző hangján a lény. – A legnagyobb fényesség szüli a legsötétebb árnyékot, ezt Te is tudhatnád. Seisuke nem más, csupán az árnyékod. Egy nevetséges bohóc, aki megpróbál játszani a való világban, holott egyáltalán nincs felkészülve a kinti életre. Mond, miért hagyod uralkodni azt, ki nem erre termett?
Nem tudom, mit reagálhatnék szavaira. Természetesen igaza van, mint mindig, ám most mégsem érzem a késztetés önmagam megvédésére. Dotonryuu jobban ismer akárki másnál, viszont ez nem is csoda, hiszen valójában Ő is Én vagyok. A sárkány képviseli mindazt, ami belőlem hiányzik. Türelem, bölcsesség, hidegvér… Mélán bámulok magam elé, egyre nagyobb sóhajok kíséretében. Nem odázhatom tovább a válaszadást, így hát ingerülten beszélni kezdek.
- Megtörtem… - jelentem ki nemes egyszerűséggel a dolgok állását. – Nincs értelme tovább küzdenem, amikor erőmmel csak szörnyű dolgok véghezvitelére vagyok képes. Rengeteg ártatlan vér tapad a kezeimhez, akiket csupán szükséges veszteségként könyveltem el magamban. Shinigamikat öltem… Bajtársaimat, beosztottjaimat! Megérdemelném, hogy Masaki most rögtön végezzen Velem.
Keseredetten rogyok térdre, feltörő önutálatom kezd felülkerekedni rajtam. Belemarkolok a barlang kavicsos talajába, tenyereimben érzem a kövek szúrását, még ha valójában minden csak illúzió ezen a helyen. A porszemek fürgén szöknek ki markomból, s az idő múlását juttatják eszembe. Lenne még értelme harcolnom? Vajon van kiért élnem?
A harc eközben tovább folyik. Seisuke minduntalan ellenfelének támad, holott jól észrevehetően gyengébb, mint a másik Vaizard. Ennek ellenére tébolyult kacajjal lendül előre újra és újra, mit sem törődve az esetleges sérülésekkel. A gyilkolás utáni vágy vörös vérködje elfelhőzi szemeinek élességét, ezért rengeteg szabad rés tátong védelmén. Csupán egy pontos döfésre volna szükség, s máris vége lenne az egésznek…