Láttam rajta, hogy mennyire megörült a hírnek, mondjuk, lehet, hogy sürgős dolga van, és ezért örül, hogy nem kell messzire mennie. T.T Pedig már egészen összebarátkoztunk, olyan kis csendes, és kedves, bár igazán gyakran jön zavarba, kicsit emlékeztet Takashi~kunra. Mondjuk, őt csak ritkán láttam zavartnak, az is főleg miattam volt. Bár lehet Aikawa~san is miattam jött zavarba? O_o Talán valami rosszat mondtam? T-T Reméltem, hogy nem, elvégre akkor biztosan szólt volna… Remélhetőleg. @_@
Aztán hirtelen cigányútra ment a korty. Gyorsan oda pattantam, hogy segítsek, teát, csészét hátrahagyva. Te jó ég! Úgy megbántottam volna, hogy majd meghalt itt nekem! T^T Kissé bűntudatosan pislogva rá várom, hogy ismét normálisan szedje a levegőt, nem akartam én bántani, csak kíváncsi voltam. .__. De lehet inkább hallgatnom kellett volna, igen az lett volna a legokosabb, szépen, csendesen, illedelmesen teázni. >_< Nem gondoltam volna, hogy a tizenegyedik osztag emlegetése ennyire megrémíti. Ráadásul ott is lakik, elmondása alapján, amit sikerült velem megosztania, amint ismét szólni tudott. Akkor én igazán nem értem, hogy mér ijedt meg ennyire. o_O Lehet nem is megijesztettem, hanem ilyen rossz volt a tea? TT_TT Csak nem, hiszen előtte dicsérte meg… Kérdőn pislogtam rá, már igazán nem értettem semmit, de így legalább kicsit közelebb voltam hozzá.
- Értem – feleltem kissé zavartan – Ezek szerint a tizenegyedik osztag tagja vagy? – Kérdeztem rá, biztos, ami biztos, de elég szükségtelen kérdés volt. - Akkor biztosan nagyon erős és ügyes vagyok, oda csak az igazán erősek kerülnek csak be! – Mondtam lelkesen. ^o^
Nekem legalább még száz évig edzenem kellene, hogy oda kerülhessek, nem mintha valaha el akarnám hagyni a juubantait, túlontúl is szerettem itt lenni. :3 Meg persze az osztag tagjait, akik olyanok voltak, mint egy nagycsalád, ahol tulajdonképpen még mind gyerekek voltunk, és Shiroichi~taichou volt a kedves nővérke, Keisuke~sama pedig az okos apuka, vagy inkább bolondos nagybácsi? Mindegy, a lényeg, hogy egy nagycsalád voltunk, amitől mindig szívesen segítettem az osztag ügyeiben. Kivéve az espereseket, nekik többet nem! >__<
Aztán rádöbbentem, hogy annyira elgondolkoztam, hogy szegény Aikawa~sant hagytam csendesen unatkozni. O.O Törtem a fejem, hogy mit kérdezhetnék még tőle, de a máskor talán tökéletes témák olyan unalmasnak tűntek, elő sem mertem velük hozakodni. De akkor mi legyen? >_< Amikor pedig rám nézett, mosolyogva félrebillentettem a fejem, hogy biztassam, hiszen nincs miért zavarban lennie, elvégre semmi rossz nem történt.
- Ha szeretnéd, szívesen elkísérlek, nehogy ismét eltévedj! – Ajánlottam fel neki, hátha emiatt aggódik. Majd magamhoz veszek egy térképet, hogy minden rendben legyen, feltéve, ha igent mond.

*Itt, újra itt. Ismerem a földet, ismerem a lelkeket, szegeket, helyeket. Itthon vagyok, azt hiszem. Talán így is érzek, de tudom, hogy ez nem a valóság. Csábító vonzereje magával ragad, szemébe nézek, de mégsem találok válaszokat. Hol az élete? Hol vannak a félelmek; s mi több, miért vigyáz rám? Karját mindig nyújtja, szüntelenül áll előttem védőpajzsomként. Igen, ez volnék én a tükörben állva. Hiszen a főhadiszálláson annyi időm van elmerengni dolgokon, megtörtént eseményeken. Jelenleg pedig a megtörtént dolgok szépek és fájdalmasak egyben. Lelkem pedig nagyon úgy néz ki, hogy magányba burkolózik. Nem engedhetek senkit magamhoz közel, ahhoz túlságosan gyengének érzem magam ezekben a pillanatokban. Mégis, ahogyan kitekintek az ablakon, láthatom a Seireiteihez kötődő emlékeim. Távozásom, majdan érkezésem érzése keveredik. Eszembe jut mégis, hogy ezekben az időkben mégis lenne valaki, akit meglátogatnék. Az egyik rokonomnak ugyanis köszönettel tartozom azért a napért. Kiállt mellettem, s neki köszönhetően túléltem; megszöktem Soul Societyből. Szerencsére már régen félre tettem valamit a számára, így egyszerű lesz most átadni neki. Egyébként is a szövetség óta a Daitenshi tagjai szabadon mászkálhatnak a városban. Magamhoz veszem a tárgyat, aztán felveszek valamit. Még szerencse, hogy könnyen beszerezhető hacukák ezek, így aztán nem nehéz egy shinigami kimonot felvennem. Mondjuk, elég hülye pillantásokat kaphatok a bent lévő tagoktól, hogy miért veszek fel ilyesmit; de nem érdekel. Akinek a véleménye pedig érdekelne, az éppen nincsen itt. Kicsit messze lesz az osztag, de elég hamar ott leszek.
Pár perc elteltével már a Juubantai kapujában állok, s az osztag tagjának adom ki magam, mint legújabb újonc. Mondjuk elég szépen el is tévedek már elsőre, mert sosem jártam még itt. Viszont ezek a jelző tüzek nem is olyan rosszak. Elég csak követnem az osztagon belüli, talán egyetlen ép helyhez vezető utat, s máris megpillanthatom Anaot, ahogy visítva üti le az egyik tisztjét. Ácsi, Anaoból kapitány lett? Kiélezett szemekkel állok egy helyben, s várok egy bizonyos pillanatra. Abban a pillanatban pedig az arcon taposós technikámmal támadom be mindenki nagy meglepetésére.*
- Yo! *Röviden, futólag köszönök. Ám az ölelése nagyon nem tetszetős ebben az esetben. Nem mintha nem kedvelném, csak éppen nem vagyok híve ezeknek a bugyuta módszereknek. Ha meg akar ölni, akkor legalább nyílt eszközökkel, és ne öleléssel tegye azt. >.> Kihámozom magam belőle, majd a szokásoktól eltérően némi komorság kerül az arcomra. A földre bámulok, mintha csak keresnék benne valamit; vagy valakit? Az utóbbi közelebb lenne a valódi válaszhoz, de azt senki nem értené meg úgysem. Jobb lesz, hogyha azt magamban tartom.*
- Anao, nem vagyok már gyerek. Magamért vállalok felelősséget, de azért megköszönöm. *Furcsák lehetnek ezek a szavak a számból, viszont ahogy telik az idő, úgy változom én is. Vagyis inkább Yukezo volt az, aki igazán megváltoztatott. A hiánya pedig valamit megtör bennem állandóan. Nem undok megfelelően koncentrálni magamra; kivéve arról, ha harcról van szó. Akkor egyfajta pusztító eszköznek érzem magam, hiányzik Yuke jelenléte.*
- Nani? Miről beszélsz te? *Nem igazán kapcsolok, hogy miről is beszél jelenleg Anao. Éles helyzetekben majdnem tökéletesen tudnám imitálni az általa kérdezett technikát; viszont most valóban tök a fejem. Szétszórt vagyok, és hanyag. Legalább két napja nem is edzettem már, kimaradtam mindenféle tréningből. Valójában nincs is most mesterem. Vagyis van, mert Yuusuke a jelenlegi mentorom; de azt hiszem, most mindenki azt akarja, hogy lenyugodjak. Nem is merem most betenni a lábamat az edzőterembe, de talán ezt a helyet elnézve, nagyobb kárt nem tehetek. Nem tudom miféle játékokat űznek ezek itt, de kész csatatér az egész osztag! >.> Bólintok egyet, s végig nézek az osztag többi tagjain. Szerencsétlenek, ez a mai edzés nem az igazi.*
- Felőlem, de előre szólok, hogy kicsit megrándult a bal csuklóm. Ha megszorítja itt nekem valaki, tuti a földbe döngölöm! *Kissé undokul vágom oda. Mondjuk igaz is, még akkor rándult meg, amikor Yuke visszatartására teljes erőmből a földbe vágtam. Köbméterek szakadtak ki a földből, nekem pedig a bal csuklóm kicsit megrándult. Még kell neki egy- két nap, hogy helyre jöjjön. Addig úgyse lenne kedvem edzeni, de most más közegben vagyok. Ha magamért nem is, Anaoért segítek. Törlesztem a tartozásom, és akkor nem lesz bennem semmi szálka. Felhúzom egyik szemöldökömet megszólalására. Kitől is tanulhatta ezt a stílust? Anao mintha kicsit megváltozott volna; nem csoda, kapitány lett belőle. Letépek a ruhámból két darabot, és átkötöm a csuklóimat, hogy nagyobb erőkifejtésre legyek képes. Ehhez hozzátársul az is, hogy némi bemelegítést végzek a kezeimmel. Ők már biztosan bemelegítettek, nekem kell még néhány perc, hogy izmaimat átmozgathassam. Addig is lesz elég időm végig nézni, hogy mit is akar bemutatni Anao. Nem tűnik egy túlbonyolított műveletnek, legalább is akkor, ha valaki tényleg jól akar landolni; ahhoz kell egy fajta reflex. Ebben nekem van ugyan tapasztalatom, de mindig van hova fejlődni. Még Yukezo tanított arra, hogyan tudjak gyorsabb ellenféllel szemben megfelelő reakciót produkálni; elég kemény edzések ezek. Ennek talán hasznát fogom most venni, hogy ne teljesítsek szinten alulin; de ehhez sajátos módszerhez kell folyamodnom. Még szerencse, hogy a tisztet a jobbjával ragadta meg. Vagyis, utólagosan kiderülve, ha elég erőkifejtést teszek, elég csupán az egyik karom hozzá. Amikor a feladat megmutatása után öklével meg akarja koppintani a vállamat, tenyerem fogásával állítom meg kezét.*
- Jó lesz, csak egyet árulj el. Hogyan gondoltad ezt az eséses dolgot? *Engedem el a kezét. Láttam, hogy a tiszt nem mindennapin esett el. Ez is egy külön feltétele lehet a technika tompításának. Bár én más eszközöket is tudnék a hatástalanításra;ezúttal fontos, hogy megtanuljak, megfelelően esni. Kíváncsi vagyok arra, hogyan gondolta ezt el. Lefekszek, ahogyan kéri, s meglepően furcsának találom a testhelyzetet, amit kér tőlem. Mármint éles helyzetekben hasznos lehet, de csak úgy, ha valaki már annyit csinálta, hogy automatikusan így esik el. Ez csakis akkor lehet hasznos, ha be van rögzülve. Ezért biztosan nem lesz nekem elég egyetlen alkalom ahhoz, hogy teljes mértékben elsajátítsam ezt az esés módot. Mindenesetre egy kisebb mosoly valahogyan mégis az arcomra keveredik. Talán egy kisebb fejsérülés egy harcban nem fog akadályt jelenteni, de a csonttörésnek már valamennyivel több idő kell a gyógyuláshoz. Azzal meggyűlne a bajom, ezért sem találhatom ezt a két kombinációt hasztalannak. Egy asztal alatt sajátíthatok el egy sajátos dobást egy védekezőnek titulálható technikával. Nem árt, ha valamivel tudok védekezni az esés ellen. Behunyom szemem, s szinte elképzelem az egész mozdulatsort. Az is nyilvánvalóvá válik, hogy az esés pillanatában jobban járok, ha kifújom a levegőt; mert könnyen beszorulhat. Urahara említette már annak idején, hogyha levegővel a számban csapódok az sokkal fájdalmasabb, mintha megelőzném egy kifújással. Volt rá tapasztalatom, így ezt itt is alkalmaznom kell. Akkor ezek szerint a kezem megfelelő súlyterhelésével akár arra is képes lehetek, hogy rögtön visszanyomjam magam a földről. S ahogy elnézem, ebben a kettő technikában a súlyok megfelelő elosztását kell megoldanom. Nagy és pontos erőkifejtésre van szükség. Legalább olyan ez, mint amit Yukezoval gyakoroltunk az Andokban. A robotok deaktiválását is nagyobb erővel, és pontossággal kellett végrehajtani; azon felül, hogy shunpora kiélezett küzdelem volt. Sóhajtok egyet, majd felállok.*
- Csak vigyázz, hogy jól ess Shiroichi Anao! *Elfogadom a kihívást; miért is ne tenném? Elvégre maga a tudat, hogy leteríthetek egy kapitányt (teljesen legálisan) már vonzó értékű. Noha nem vagyok ezúttal kárörvendő, csak van olyan visszafojtott idegállapotom, hogy szeretnék már valakit jól a földhöz csapni. Ő pedig szabad akaratából kínálkozott fel, miért ne élnék vele? Habár kicsit cinikusan pillantok Anaora. Nem értem mire ez a féltés; ezek szerint nincsenek is tudatában, hogy a Daitenshi tagja vagyok? Ott ennél sokkal nehezebb dolgok is érhetnek, s legjobb az, ha megtanulom megvédeni magamat. Furcsa érzés tudni, hogy engem sokan megpróbáltak már megóvni, mégis aki igazán megtudna; az éppen miattam halt meg. E gondolatra kicsit bepöccenve állok neki a mozdulatoknak. Túlságosan rossz helyen próbálom megfogni a shinigamit, amitől egyszerűen elszakad a ruhája lendítés alatt. Ráadásul maga a lendítés sem jó, mert a bal csuklóm nem akarja megadni magát nekem. Kicsit fel is szisszenek, de nem adom fel. Az a gond, hogy pontosan tudom, hogy mit kéne elérnem, de nehezen tudom kizárni az indulataimat ebben a helyzetben. A shinigami egyszerűen a földhöz vág, én pedig az esés pillanatában érzem magam a legfelszabadultabbnak. Viszont én most mit is csinálok egész pontosan? Örülök annak, hogy legyőznek? Egy sima shinigami egyszerűen legyőzne? Na nem! Kiteszem karjaimat, s fejemet feljebb húzom. A csattanás pillanatában megfelelő ellenerőt szolgáltatok ahhoz, hogy a következő légvételre a földtől elrugaszkodva, álló helyzetben ragadjam meg. Aztán jön a hirtelen megállás. A kezemen való érintés egy fajta katarzist okoz bennem; megnyugvást a feldúlt pillanatokban. Meghallom szívem szüntelen dobogását, mély átérzés uralkodik el rajtam.
Anao még csak nem is érti, hogy a testtartásom kiigazítása többet jelent nekem, mint egy új technika megtanulása. A kezdetektől tudom, hogy számomra a pusztakezes harc az érzelmek kifejezésére is szolgál. Keresem az értelmet a mozdulatokban, a segédkeze pedig tökéletesen elér. Megfelelő motivációt ad arra, hogy alá ássam magam a maximalizmusnak. Megragadom a shinigamit a mellkasánál, majd közelebb húzom magamhoz.*
- Bocs, de azt hiszem, ezt követően viszlek a Yonbantaihoz! *Hirtelen mozdulattal engedem el mellkasát, így némileg kibillentem az egyensúlyából. A testének bizonytalanságában megragadom újra a csuklóját, s átérezve a technika alatt lezajló történteket, szinte elemi erővel lendítem át a vállam fölött. Aztán pedig, amennyiben megfelelő reakció időm van, magam fogom meg, hogy ne csattanjon akkorát a földhöz. Ki tudja, milyen károkat is szenvedne, ha az én testi erőmmel csapódna a földhöz.* - Csak vicceltem! *Jelentem ki fennhangon, aztán a technika tanítója felé nézek. Válaszra sem méltatom a kérdését, máris egy shunpoval tűnök fel előtte, hogy leterítsem. De túlságosan elbízom magam ahhoz, hogy a technika egyből sikerüljön. Anao kivédi a támadásom, de ettől még nem hátrálok meg. Azok a mozdulatok, amiket végez, azokat már láttam. Noha, nem gondoltam volna, hogy ezekben a kombinációkban is lehet őket alkalmazni; ezek szerint megint csak új dolgokat láthatok. De maga a helyzet is rendkívülien emlékeztet valamire. Amikor gáncsolni próbál, azt egy előre szaltóval ellensúlyozom, hogy ne essek el. Újra betámadom, de megint csak sikertelen lesz a támadásom. Akkor mégis miért? Egy pillanatra viszont mintha az idő állna meg körülöttem. Emlékeim egy folyama kezd el előttem merengni. A szemeit bámulom, ahogy éppen magyarázza, hogy mindenkinek megvan a sajátos mozgási koreográfiája. Ha minderre rá jövök, szinte észrevétlenül támadhatom be. Viszont ez lehetetlen, ha a testemet nem tudom megfelelő gyorsaságra bírni. Újbóli próbálkozásaimnál megfigyelem Anao mozdulatait, s fel is fedezem bennük a vakfoltját. Nekem úgy tűnik, hogy túlságosan is a látására koncentrál. Így a legközelebbi gáncsolásánál hagyom, hogy kicsit előre bukjak, majd kifordulok a testhelyzetből, s a másik oldalon alulról feltörve ragadom meg csuklóját. Innentől kezdve pedig a lendítése már kutya dolog. Megragadom a mellkasánál is, majd átlendítem; talán nagyobb erővel is, mint azt kellene. Őt viszont egyáltalán nem fogom meg, szinte fel vagyok készülve arra, hogy megoldja majd.
Míg ő a technika befejezését követően arrébb megy, addig én a kert tavára meresztem tekintetem. A fák halálukkal levelüket a felszínre engedik; csakúgy, mint ahogy Yuke távozott. Leintem a sütit, majd visszapillantok rá.*
- Mondtam már, hogy nem vagyok gyerek. A daitenshi tagja vagyok már egy ideje. Tudod, azé a szervezeté, amit Sierashi Yuusuke vezet. * Kicsit furcsállom, mondjuk, hogy nem tud erről.* - Mondjuk nekem furcsa, hogy nem tudod. Biztos elment a hír, hogy részt vettem Yuu szöktetésén. Vagy te akkor még nem voltál kapitány? *Érdeklődve húzom fel egyik szemöldökömet.*

Baj, meg miért csinálom ezt? O.o Ilyen szemtelenséget, még rá is kérdezett, nem tudja a bűneit, de az attól még nem menti fel az alól amit tett. Királyi veteményesből lopni bűn, még akkor is, ha Jobbkéz az elkövető, akkor is. Nem tekinthetek máshogyan Rá, a végén még lázadás lenne az alattvalóim között. Hiába esélytelenek ellenem, akkor is, a végén egy isten is eldőlhet, ha sokan támadják. De akkor se ússza meg Jobbkéz. Csípem, vágom, harapom, húzom.
- Tudod, hogy miért, ne tagadd!- fáj, tudom, hogy fáj, azért csinálom. De elhiheti, fáj nekem is, hogy így kell bánnom Vele, de megérdemli, ebből tanulni fog. Legközelebb lehet fenséges térdemre fektetem, és elverem a Holdnyi hátsóját. Bár a könyörgése már kezd egy kicsit meghatni. Legalább azt megtanulta, hogyan is kell hívni csodásan ragyogó személyemet. Ám nincs vége a büntetésnek, ennyivel még nem ússza meg. Kapja tovább az orrára is, egészen addig, még nem mocskolja össze a kezemet, valami ízével, ami a testéből jött ki.
- Fúj... ez meg mi!?- törlöm a hajába a kezemet, és amikor meg hajlongani kezd, sikerül elvesztenem az egyensúlyomat, és leesni a fejéről. Már támad is?! Miket meg nem merészel engedni. Üssék le a fejét, üssék le… Ja, de ostoba vagyok, nincs is itt senki. Akkor nem marad más, hogy Én legyek az, aki megbünteti, vagyis büntetné, ha nem vett volna elő egy répát. Elkerekedik az egyetlen szemem, a füleim hátra simulnak, az orrom is elkezd mozogni, és lassan nyúlok a répáért, és ahogy hozzáért, gyorsan is elveszem. Az kéne még, hogy erre is rá akarjon majd kapni. A szemtelenje.
- Nyah, most az egyszer megbocsátom, hogy a Királyi veteményesből akartál szedni, de csak most az egyszer.- amikor a fejemet kezdi simogatni(?), akkor lecsuktam a szememet, és élveztem, tudja, hogy kell a kedvembe járni, ilyen jó helyettest, és lakájt nem tudnék találni. Még egy kis fenyítés, és meg is tanul mindent, majd megköszöni. - Összevissza járkáltam, és olyan sötét, és gonosz terveket fabrikáltam, amivel Te, és Én leszünk a mindenség urai.- valamin még nem gondolkoztam el. Jobbkéz fiú, vagy lány? Ezt jó lenne tudni. Na mindegy, majd megnézem, amikor tisztítsa a bundáját, biztos van Neki.- Barátok? Azok meg minek, nekem szolgákra van szükségem, akik majd szobrot emelnek, és megtesznek mindent, amit csak akarok.- dörzsölgetni kezdtem a répámat, és elsötétült az arcom, egy kis drámai fokozás. Ám a nyuszi említésére eltűnnek azok a fekete felhők, és kisüt az arcomra a Nap. - Persze, hogy nem olyan okos, nincs senki, aki olyan okos lenne, mint Én vagyok. De legalább tud beszélni? Vagy arra se képes, mert akkor nem méltó a társaságomra se. És Te mit csinálsz már? Azt mondták, az embereknek párjuk van, hol van a Te párod, akivel megosztod az ágyad, és kiskölykötök lesz? Persze, legyen szép nő… vagy férfi, akármit is akarsz.- lehet kicsit kioktató volt a hangom, de meg kell értenie. Utódlásra szükség van, mert hát csak Jobbkéz leszármazottjai lehetnek majd a vezető tisztségekben.

Koradélután volt, de már elég meleg volt az idő, hogy odakint is játszhassunk. Az ikrekkel voltam otthon, mert Suzzucchan elkéredzkedett Takashi~kunnal. ^w^ Úgy gondolta, hogy így majd kevesebb gondom lesz, de persze Natcchan és Nacchan elevenségével nem számolt. Nehéz sóhajjal pillantottam fel, és a futkározást látva határoztam el, hogy inkább a kertben folytatjuk aznapi tevékenységünket.
Összekészítettem néhány csipeszt, pokrócot, és két széket, aztán már csak a gyerekeket kellett előkerítenem, ami az apró lakrészben nem is volt olyan nehéz. >w< Attól függetlenül, hogy mosolyogva közöltem velük, hogy az udvarra megyünk, egyből tudták, hogy nincs helye a vitának. Engedelmesen követtek, én pedig csak odakint tettem le a dolgokat. Szerettem a szabadban lenni, itt, ha az ember jó helyre lépett, nem tett kárt semmiben. A füvön lehetett szaladgálni, így a gyerekek is kiélhették magukat, én pedig kicsit nyugalomban lehetek, miközben ők játszanak.
- Nos, segítségére lehettek a Juubantainak egy nagyon fontos küldetésben! – Mondtam nekik, miközben alig két méterre állítottam a székeket. – Tudjátok, a kertben is ólálkodnak mumusok, és dézsmálják a veteményes termését, Shiroichi~taichou biztosan nagyon örülne, ha sikerülne kézre kerítenetek a gaz mumusokat!
Való igaz, hogy mostanában rengeteg zöldség tűnt el, és a megfigyelés alatt, én is szemmel tudom tartani a rosszcsontokat. A székekre terítettem a pokrócot, majd a csipeszek segítségével rögzítettem is, így egy igazi kis sátrat alakítva ki, a bátor mumusmegfigyelőknek. Rájuk pillantottam.
- Persze nem maradhat ki a legfontosabb! – Emeltem fel a mutatóujjam, és elővettem a 3D-s napszemüvegemet, amit még Shiroichi~taichoutól kaptam. – Ez egy nagyon fontos eszköz, aki viseli, az látja a mumusokat! >w< Nagyon vigyázzatok rá, és nem összeveszni rajta! – Adtam oda nekik, immár elég nagyon voltak, hogy maguk is lássák, mivel is van dolguk. Persze nem űzhetnek egyedül, csak megfigyelhetnek, mert most ez a feladat!
Letelepedtem mellettük, és tovább olvastam a könyvemet, így hogy elfoglalták magukat, nem kellett azon aggódnom, vajon mikor történik valami velük, ráadásul közel voltam, hogyha valóban felbukkanna egy mumus, akkor rögtön megsemmisíthessem. De a veteményes ezúttal csendesnek tűnt, pedig néha Shiroichi~taichout is szoktam itt látni. Elégedetten szívtam be a friss levegőt és a virágillatot, és erről eszembe jutott, hogy ideje lenne a kertben is utánajárni a dolgoknak. Letettem a könyvet, és félszemmel a gyerekekre pislogva ránéztem a virágokra, amiket még Chiyo~channal mentettünk meg. Elővettem az öntöző kannát, és meg is öntöztem őket, addig is elfoglalva magam, míg elő nem bújnak a galád mumusok. >w>
- Láttatok már valamit? – Kiáltottam oda hozzájuk, mert már túl sokáig kucorogtak csendben, és kezdtem attól tartani, hogy valami történt.

Megsimogattam Nacchan fejét, és elgondolkoztam a kérdésén, mert én sem igazán láttam még, hogy Shiroichi~taichou ette volna a zöldségeket, inkább Katsuo Masaru~sannal szoktak kardozni. Pedig a zöldségek tele vannak vitaminnal, és azt olvastam, hogy azok nagyon egészségesek, éppen ezért elengedhetetlen a fejlődő szervezetek számára. Nacchan, Natcchan és Suzzucchan pedig egyenesen villámos tempójú fejlődő szervezetek, szóval nekik többször annyit kellene ennie, mint bárkinek.
- A zöldségek nagyon egészségesek, és szükséges megennetek ahhoz, hogy olyanok lehessetek, mint Hitsugaya~taichou volt. Biztos vagyok benne, hogy ő egy szem répát sem hagyott a tányéron! ^w^ - Mosolyogtam a gyerekekre, velük szemben ez volt a legjobb ütőkártyám. Még jó, hogy ő maga nem hallja már, hogy mennyi mindent csinált, lehet, hogy magára sem ismerne. ^o^”
Valahogy sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, miután kicsit foglalkoztam a drága virágokkal. Felettük guggolva megsimogattam egy árvácska szirmát, és azon gondolkoztam, hogy talán a gyerekek is elég nagyok már ahhoz, hogy ő maguk is megtanuljanak mindent róluk, ahogyan én is Kanaetól tanultam. Megtöröltem a homlokomat, sokkal melegebb volt, mint azt gondoltam volna bentről kinézve, de nem bántam, az ilyen napok mindig megmosolyogtattak. A gyerekek felé fordultam, de az arcomon szétterülő mosoly teljesen odafagyott, sőt egyenesen döbbenetbe csapott át. Én tudtam, hogy egy perc is elég ahhoz, hogy valami őrültséget eszeljenek ki, de azt gondoltam, azzal hogy kint vagyunk, kevesebb lett a rendelkezésükre álló eszköz, de úgy látszik tévedtem. .__. Nagyra tágult szemekkel figyeltem a két nyakig sáros gyereket, és képtelen voltam eldönteni, hogy nevessek-e, vagy legyek mérges, amiért valószínűleg a fél éjszakát mosással kell majd töltenem. Végül a kerti csapra tévedt a tekintetem. Még szerencse, hogy meleg volt, így szinte semmi esély arra, hogy egy kis víztől megfázzanak. Óvatosan, nehogy észrevegyék, miben sántikálok, a csaphoz lopakodtam, majd felszereltem rá a slagot, hogy messzebb elérjen, ezután már csak arra volt szükség, hogy egy mozdulattal meglepjem őket, ami nem volt nehéz, hiszen a Juubantai sansekije volnék. Megnyitottam a csapot, de nem túl erősre, majd egy shunpo mozdulattal előttük teremtem, és egyenes rájuk irányítottam a vizet.
- Ideje pancsolni, sárlakók! >w> - Kiáltottam, és figyeltem, ahogy a barna kosz lassan lefolyik róluk, és ismét fehér ember alakot öltöttek. Közben persze a szegény bunki is kapott egy kevéske vizet, így az kókadtan csöpörészett. – Nah, gyertek elő, had mossam le a maradék sarat is. – Szólítottam fel őket. – Most pedig kezeket fel! :3 – Ismételten megsoroztam őket, s mire végeztem, sikerült kihámoznom a gyerekeimet a sárkupacból. Elégedett arccal zártam el a csapot, és tettem le a slagot, majd visszasétáltam eléjük, és kicsit megkócoltam nedves hajukat, így is hamarabb szárad majd a napon. – Mit szólnátok, ha kertészkednétek kicsit anyuval? ^w^

Újonc a légtérben! 

Újonc a légtérben!

Újonc a légtérben!