- te aztán nem vagy semmi. Én abban votlam jó Nora-sannal, hogy lebuktattuk a csínytevőket. Viszont egyszer be akartak vonni másodhegedűsnek, és rögtön rámterelődött a végén a gyanú, de az egyik fiú kíhúzott a lekvárból. Nem hagyta, hogy bűnrészes legyek*mondom nevetve. "Anyu" ötletét hallva felcsillan a szemem.*-De sirály! Arigatou! Alig várom már, hogy kiszedjük Nabe-kun taichoból.

-Nyugodj meg, itt ilyen problémád nem lesz. Tudod én veled ellentétben abban voltam profi, hogy elkeruljem a huzosabb helyzeteket. Soha nem tudtam elkapni, mivel osztonosen - jobb szot nem tudok rá ugy, hogy kozben ne leplezzem le magamat - tudtam mikor jon az ellenorzés. Akkorra minden bizonyítékot eltuntettem, így ha valaki meguszta a dolgot, az csak én lehettem. És valojában nem lesz sokkal nehezebb dolog téged is kimenteni. Ígérem tobb ilyen bajba nem fogsz kerulni - még akkor sem, ha tényleg elkovetek valamit a kapitány ellen.
-Rendben, akkor kovetkezore elkapjuk és kiszedjuk belole, hogy pontosan mit is tud. Nem lesz nagyon nehéz ugy, mivel bármit megtenne, csak ne logjunk a nyakában...

- Te okoztad a legtöbb fejfájást a tanároknak ezek szerint.*mondom nevetve.*- Királyság. Nyugi, nem fogom megfojtani a taichot, megígérem. Jó kislány leszek*vigyorgok, majd lenézek ciarára, aki jószerével teljesen az ölemben van már.*
~ Te kis tündérke*gondolom, majd átölelem a kissé nagyra nőtt cicát.*
- Kis tündér vagy, Ciara.*suttogom neki, miközben bújok hozzá, igaz, hogy majd agyon lapít, de hát ki tudna ellenállni egy ilyen tündéri, igaz, kissé nagyra nőtt cilának.*

A dícséretem cicuskám mindig is nagyon bírta, ezért nem tudtam megállni, hogy el ne engedjem. Sora ugy tunik az o bizalmát is nagyrészt elnyerte, mert immár foleg rajta fekudt, nekem csak a nem tul kicsi feneke jutott. Ezért nem tudok rá mérges lenni, hiszem én nem tul gyakran nevezem tundérkének...foleg amikor a kormét élezi az aktuális kedvenc butoromban.
-Hidd el, ha akarnám a kapitánynak nagyon is tudnék extra adag papírmunkát beadni. De egyenlore jo kislány leszek, mivel máshol nem kapnék tiszti rangot. Nem is akartam amugy én sem megfolytani, de amíg el nem mond mindent, amit tudni akarunk, biztosan nem szabadulna tolunk... - Foleg, ha figyelembe vesszuk a kardom erejét.

//amugy lassan valoban betoppanhatna a kapitány mondjuk egy kor mulva? //

*Ciara láthatóan jól elterpeszkedett az ölemben. A kis tündérke élvezi, hogy agyonnyomhat mind a tizenöt kilójával.*-De jó, csak azért ne kergessük idegbajba a taichot.*mondom mosolyogval*
~ Kisasszony, én is itt vagyok ám. Szerintem nem ártana edzeni még ma.~*szólal meg Hikarikin, de most nekem nagyon nincs kedvem az edzéshez.*
~ Bocs, ma elhalasztódik az edzés, nincs kedvem~*zárom le a beszélgetést*- Azért remélem, hogy sikerül kiszedni belőle, persze azért maradjon épségben a taicho, oké?

Sora kardja szemmel láthatoan nagyon nem szeret sem engem, sem pedig Ciarát. Bizonyára zokon veszi, hogy nem tudja kisajátítani a gazdáját, de ha annyira nyugos, akár én is edzhetek vele. Természetesen nem szándékozom bántani, de ez mindkettonknek a javára fog válni, mivel engem minden egyes támadás fejleszt.
-Nekem nincs szándékomban semmilyen kárt okozni a kapitány idegeiben, ha elmond mindent, amit akarunk. Ha meg nem, én akkor is kiderítem... - bár a legtobben nem rajonganak érte, ha az ember a fejukben turkál. Igaz, nem is tudják.
-Ha szépen megkérlek mesélnél magadrol egy keveset? Csak olyan általános dolgok érdekelnének, mint például a kedvenc színed, vagy a kedvenc kajád. Nem tudok tul sokat rolad, és nagyon kíváncsi lennék rá, milyen is az egyéniséged pontosan...

- Persze*mondom moslyogva. Hikarikin duzzogását most is figyelmen kívül hagyom, néha rápillantok a könyvre, nem szeretném, ha bármi baja esne, elévgre értékes infókkal van tele.*- Kedvenc színem a kék, kedvenc kajám nincs, kedvenc könyv egyértelmű...*aztán elgondolkozok, hogy mit mondhatnék még.*- Példaképem a tizedik osztag egykori kapitánya, aki kihúzott a lekvárból anno két éve. Kedvenc számom a tíz, kedvenc állat naná, hogy ciara.*zárom le végül a kis monológot, remélhetőleg ennyivel megelégszik "anyu.*

A lány nagyon konnyen ráált a dologra, majd egy levegovétellel elmondott mindent, amit tudni akartam. A nagy részét már gyanítottam, de akkor is jo volt tole hallani, és nem az elméjébol kiolvasni, esetleg kikeresni. Mondjuk meglepo volt, hogy Ciarát jelolte meg a kedvenc állatának, biztosra vettem volna, hogy nincs oda a nagy nott cicákért, bár mindenki más is így van ezzel, hacsak nem akadt még ossze vele.
-Nagyon koszonom, már csak egyetlen kérdésem van, és utána békén hagylak. Kérlek áruld el nekem mikor szulettél pontosan! - hát ezt két okbol is tudni akartam, mivel egyrészt imádom a szulinapi meglepetéseket, másrészt pedig érdekelt pontosan hány éves is, és hogyan bánjak vele...

- Október tizenötödikén van a születésnapom. És tíz éves leszek.*felelem moslyogva, közben ránézek Ciarára, aki békésen szunyókál az ölemben. Kissé nagyra nőtt a cilu, de akkoris ő a kedvenc, mert aranyos, és minden am i szép és jó lehet benne.*- És te, "anyu"?*csúszik ki megint a számon.*

Megint az anyu dolog. Na mindegy, engem nem zavar, sot valamennyire jol is esik, így miattam akár a kapitány elott is hívhatna így. Aki meg cikizni akar, az enélkul is megteszi. Pontosan addig, amíg még lesznek fogai. De elo jott a kor kérdés, pontosan tudom, hogy nem tudnék neki hazudni. Akkor meg kell mondanom az igazat, de elotte felkészítem kicsit:
-Hát bevallom neked elég régen szulettem. Ha azt vesszuk a legtobb shinigaminál idosebb vagyok joval. Azt hiszem az osztagban bárkinek a nagyanyja is lehetnék... - nagy levegot, és kibokni:
- Valojában 26 éves voltam, amikor meghaltam. Pontosan nem tudom mikor szulettem, korulbelul az 1200-as évek elején... - na lássuk a medvét...

*Fűha, ijlyen idős már "anyu"? Jó tudni.*- Hűha! Akkor te Hitsugaya korát is megélted? De jó neked!*mondom ledöbbenve. A mázlista, ezerkétszázas évek, nem semmi. És ennyi idő után is ennyire jó formában van. Ciarra pillantva még mindig azt tapasztalom, hogy az ölemben szundikál.*- Mi volt eddig a legjelentősebb esemény itteni életed során?*kérdezek most én, hiszen az ezerkétszázas évek és a jelen idő közt sok idő telt el, így bizonyára sok minden történt.*- Az árulást nem kell említened, arról minden shinigami tud.*teszem hozzá.*

Hurrá, nem kapott sem szívrohamot, sem hisztit. Ez jo jel, megelozte a hozzám kozel álloknek tobb mint a felét. Jon a tobbi kérdés, most hogy tudom, beszélhetek vele nyugodtan szemtol-szembe oszintén, talán ki tudok nyílni. Ez a kislány tényleg ugy fogadott el, ahogy vagyok, elotte nem kell hazudoznom. Talán ha továbbra is ilyen nyílt lesz elárulom neki a nagy titkokat, amelyek engem és Ciarát oveznek. Egyenlore azonban még nem bízok meg ennyire benne, mindenesetre az életemrol szívesen beszélek:
-Valojában eddig csak azt mondtam el, hogy mennyi ideje vagyok "halott". De valojában nagyon rovid ideje élek ehhez képest a lelkek világában. Tudod szellemként tobb mint 650 évig voltam a klámonál, mivel szemtanuja akartam lenni a felemelkedésuk utáni viszonyaiknak, és a pusztulásuknak is. Mikor ide kerultem Hitsugaya igaz még kapitány volt, de nem sokkal azután, hogy felvettek az akadémiára, hallottam a leváltásárol. Valojában átéltem itt sok mindent, de tul fontosan a nagy áruláson kívul nem tudok mondani. Ebbol soha nem voltam tul jo, ha valami olyan tortént én biztosan nem voltam a kozelben... - vagyis inkább menekultem onnan...

*Mistique beszámolóját teljes fiygelemmel hallgattam, égig a szemébe néztem.*Értem*mosolyodtam el és hoztam ismét a szokásos formámat.*
~ Csakhogy tudd, élek! ~ *szólt hozzám Hikarikin duzzogva, én ügyet sem vetettem rá. Valahogy "anyu" jobban érdekelt, na meg persze Ciara is, aki gondolom úgy ítélte meg, hogy koszos vagyok, így belekezdett az esti fürdetésembe, közben én hangosan nevettem.*
- Ciara a legaranyosabb állatka*öleltem át a nagyra nőtt cicát, arcomat a puha bundájába furtam. Hirtelen szöget ütött valami a fejembe a kapitányt illetően*- Tényleg, nem keressük meg a ktaichot, mielőtt ő kerestetne minket?- vetem fel az ötletet, habár nem hiszem, hogy a kapitány örülne egy késői látogatásnak.*

Huu Sora még mindig a nyugalom mintaképe. Ezek szerint nem lesz baj vele, mindenesetre jobb, ha tisztázunk pár dolgot.
-Tudod Sora, amit most elmondtam, azt rajtad kívul nem sokan tudják, ezért kérlek ne add tovább. - remélem ezt természetesnek veszi, ha pedig nem kénytelen leszek tobb figyemet szentelni neki. Kozben mosolyogva néztem, ahogy Ciara elobb a kezét, majd az arcát kezdte nyalogatni. Valamennyire megfogtam, mivel jol tudtam, ha még pár centivel elobbre megy Sorával egyutt leborul a padrol. Ami nagyon vicces és egyben fájdalmas élmény lenne mindenki számára.
-Tudod szerintem a kapitány már amugy is engem keres. - mert megint sikerult ellognom a reggeli feladatomat, de a fenének sem fogok osztagot takarítani. - Várjunk még tíz percet, és ha az alatt nem jut eszébe itt keresni minket, akkor mi támadjuk le. - de már elore láttam, hogy ide fog jonni, és kapásbol vagy frászt kap, vagy letol a torpetigris miatt, akit macskaként említettem csak neki. A lélekenergiábol ítélve nincs már messze...

//A zsarnok hadnagy színre lép - avagy Mistique eluldozési hadmuvelete//

Szuper, a hadnagy keresve sem tudott volna jobb célpontot találni. Elore tudom mit akar. A kert pontosan a másik oldalon van és osszesen egy helyen lehet ilyenkoir kijutni oda, ami szintén jo pár folyoso után kovetkezik csak. Most még kitérot sem kell tennem, így is jo tíz perc séta áll elottunk.
- És a társalgóra se vagyok kíváncsi. Nem hiszem, hogy valaha is megfordulok ott.
-Na igen, azt elore sejtettem. - teszem hozzá fennhangon, majd irányt váltva elindultam az egyik jobb oldali folyoson, mikozben figyelemre se méltattam a hadnagyot, amíg hozzám nem szolt ujra.
- Csak azt szeretném tudni, merre van az irodám, és persze a szobám. Úgy ejtsd az utat, hogy áthaladjunk a parkon. És leköteleznél, ha ezentúl magázódnál. Nekem is munkaköri kötelességem, Önnek meg pláne. - ettol kacagnom kell. A kapitány talán elfelejtette említeni neki, bár szerintem már magátol is rájott, hogy nem vagyok az engedelmesség mintaképe.
-Szép probálkozás, azt lesheted... - mondom neki ujabb mosolyt felvéve. - Csak azokat magázom, akiket tisztelek. Ha bizonyítottál, lehet rola szo. Addig is álmodj csak! - mondom hátra sem fordulva, pedig jol tudom mogottem jon. - Miattam be is árulhatsz, de azzal sem érsz el sokkal tobbet... - legfeljebb bebizonyítod mennyire nem tudod magam elintézni a doglokat. Kozben meg is érkeztunk a kerthez, aminek az ajtaja kivételesen nyitva volt. Oszintén reméltem, hogy nem tartozkodik itt senki, mivel ettol a némbertol még kitelik, hogy az elso napon leteremti oket. Az ajto elott egy méretes tocsa volt, amit én konnyedén átléptem o viszont ha nem ugrik egyet szépen belegázol...
-Ez pedig itt a kert, az osztag tagjainak kedvenc tartozkodási helye. - ami annyit tesz, hogy nagy eséllyel kénytelen leszel messze elkerulni...

[Mistique elüldözési kísérlete, avagy a zsarnok hadnagy színre lép]

*Szerencsétlen lány nem tudja, hogy kivel kezdett. Sajnos nem jut el a picinyke agyáig, hogy engem nem tud efféle ügyekkel elkergetni az osztagtól, és nem fogok kiakadni azért, mert megpróbál szívatni. Nem érdekel, hogy nyilatkoztatja ki az unszimpátiáját, semmi kedvem ezzel törődni. Ha ismerne, akkor tudná, hogy az ő érdeke, hogy inkább csendben maradjon és teljesítse a kötelességét. Hiszen én könnyebben magam mellé tudom állítani a hatalmat, mint ő. Az sem árt, hogy immáron hadnagyi rangban tündökölhetek, nem mintha létezne olyan személy, aki alkalmasabb a posztra nálam. De persze a kifinomult, saját magam által kitalált és felépített álszemélyiségem az, amitől egy olyan átlag embernek, mint Misty, rettegnie kéne. Sokszor eljátszottam már az áldozat szerepét, s mindig nagy sikert arattam vele. Csak egy kis idő kell, s ha nem moderálja magát, örömmel állítok be könnyes szemekkel a kapitányi irodába, hogy ki vagyok közösítve. Gyanítom, mivel Misty az összes többi tisztet is ismeri, így őket is maga mellé fogja állítani. Nem mintha nem utálnának meg ők saját maguktól sem. Azt hiszem, a napokban beszerzek egy olyan szekrényt, ahol praktikusan tudom elhelyezni a tisztekről szóló aktákat. Szerintem egy jó hadnagy mindenkiről vezet titkos fájlokat; ezekben leírhatom eddigi teljesítményüket, és a teljesen objektív nézőpontból származó tényeket a jellemükkel kapcsolatban. Mivel jobban ismerem az embereket, mint ők magukat, nem is kétség, hogy nálam jobban senki se képes elvégezni ezt a munkakört. Végtére is, nem olyan sok plusz munka. Csak köteleznem kell mindenkit, hogy tegyenek jelentést az elvégzett küldetésükről, legutóbbi harcaikról, meg hogy mikor edzettek utoljára, és mennyit lazsálnak munka helyett. Mert biztosan ezt teszik; a legtöbben szívesen mulatnának egy fogadóban, vagy henyélnének a parkban ahelyett, hogy a saját fejlődésükre koncentráljanak. Ami pedig engem illet – azt hiszem, egyértelmű, hogy velük ellentétben én küzdök is a céljaimért.
Ennek a Mistynek különösen nagy a pofája, ahogyan válaszol a kérdéseimre, ráadásul elmulasztja az etikett egyik legfontosabb szabályát; ez itt nem egy olyan kultúra, ahol kapásból letegezheted a hadnagyodat, de még a nálad alacsonyabb rangúakat sem. A tiszteletadás álcája ez, s a tegeződés csak azoknak megengedett, akik már valamiféle baráti kapcsolatban vannak. Na jó, a kapitány megengedte, hogy tegezzem, szóval változik ez a világ is, azonban ő kezdeményezte. Kéréssel, nem pedig gőggel vegyített személyeskedéssel.*
- Azt hittem, eleget bizonyítottam azon a bizonyos küldetésen. - *vonom fel a szemöldököm, s válaszolok a lánynak, miközben sétálunk a park felé. Alig várom, hogy sírni lássam azt a csinos kis pofiját. Kíváncsi vagyok, mekkora dózist képes elviselni abból, amit zanpakuto-m segítségével nyújtani tudok neki.*
- Elég egyértelmű, hogy én voltam ott egyedül, aki képes alkalmazkodni a környezethez. Nélkülem semmire se jutottatok volna. - *folytatom rideg hangon, s közlöm az elég nyilvánvaló tényeket. Hiszen ha én nem vagyok ott, akkor valószínűleg nem térnek haza azzal a másik shinigamival, nem igaz? Az utóbbi legalább tartotta a száját, és nem beszélt, amikor nem kell. Pont olyan, mint egy jó tiszt: úgy tesz, mintha nem is létezne.
A negyedik tiszt tovább duzzog, s úgy tesz, mintha nem érdekelné, ha valamit tennék ellene. Ha ez valóban így lenne, akkor nem irritálná az, hogy én vagyok a felettese. Gonosz mosolyra húzom ajkaimat; már rég irritált bárkit is a puszta jelenlétem. Szerintem teljesen másképp viselkedik a megszokott környezetében, csak most akar nagylánynak tűnni. Én viszont csak a háttérben nevetek rajta, amiért ennyire könnyű őt provokálni csupán az által, hogy létezek. Hihetetlen, mint egy tüzelő szuka. Teljesen lejáratja magát, viszont ő azt képzeli magáról, hogy most ő az, aki megmondja, mi a helyzet. Milyen naiv…
Végül elérkeztünk a parkhoz; amikor úgy két méterrel előttem áll, s mondja el a lényeges információkat a parkról, megfigyelem, ahogyan a lábam elé pillant. Tekintetem nekem is arra vetül, nem mintha olyan gyökér lennék, hogy ne vegyek észre egy hatalmas tócsát a lábam előtt. Így teljesen közömbös pofával lépem át én is azt; túléltem már egy-két harcot, s erőmet pont a könnyed, pontos s szinte táncszerű mozgásom adja. Egy ilyen apróság csak nem fog kifogni rajtam.
Szinte hallom, ahogy zakatol a kislány agya. Süt róla, hogy szeretné tovább mondani a bemutatóját, vagyis burkoltan céloz is rá, hogy ne nagyon forduljak meg tőle. Bele fog telni neki egy kis időbe, mire felfogja, hogy nincs esélye ellenem, de én kiállni se vagyok hajlandó ellene. Ő csak egy kis senki, még gyakorlásnak sem jó. Nem ő fogja megmondani, mikor hol tartózkodhatok. Az éjszakák pedig az enyémek. Éjjel enyém a park, ugyanis csak én vagyok olyan elvont elme, aki ilyenkor találja meg önmagát. Vagy éppen skizózok, de az más téma. Lényeg, hogy ilyenkor szeretem az egyedüllétet, valamint ilyenkor a legkisebb a határ a két világ között. Úgyis ők fognak elmenekülni, ha meglátnak itt, már ha a leendő puccs önkéntes vezetője ki meri tenni a pofiját olyankor. Elérem én, hogy ők kerüljenek; engem nem fog irritálni a tisztek közelsége, azonban én őket igen. Pont úgy, ahogyan Mistyt is. Csupán azzal, hogy nem csinálok semmit.
Lila szemeimmel felmérem a terepet. Nem éppen az én ízlésem, de lehet, csak a napfény tehet róla. Aztán ismét megjelenik a számon a gunyoros mosoly, s várom, hogy végre a hadnagyi irodához érkezzünk.*

[ Dráma a 10. osztagban - A békülés ]

*Napfényes szombat reggel, amikor Kai sem siet annyira, hogy ne legyen ideje velem reggelizni. Természetesen az a reggeli a legfinomabb, amit Kai főz, és akkor, ha ő is velem együtt eszik. Még ha csak egy közönséges rántotta is az egész. Persze, ha nem tudnám, hogy Kai csinálta, akkor is ez ízlene a legjobban, mert úgyis felismerném szerelmem kétkezi munkáját, mert kötelességemnek érzem azt, hogy mindent tudjak róla. Mégis milyen barátnő lennék, ha nem tudnék mindent róla! Legalábbis mindent, amit sikerült megtudnom, és amiről Kai is szívesen beszél. Néha kifejezetten úgy érzem, mintha kímélni akarna bizonyos dolgoktól, és még a kiskutya szemeim sem elegek ahhoz, hogy kihúzzam belőle, amit tudni szeretnék.
Apropó, kiskutya, Macska úgy tűnik, megint szeretne egy jót sétálni. Elég ritka az, ha tíz-húsz percnél többet szándékozik a szabad levegőn tölteni, de nem hibáztatom érte, hiszen már öreg, meg minden, persze ettől még mindig ugyanolyan szeretnivaló, mintha egy kiskutyus lenne. Érdekes, még Kai is egészen megbarátkozott vele annak ellenére, hogy amikor még Suwun által ismerte meg Macskát, még nem tűnt úgy, hogy igazán odalett volna érte. Nem mintha Macska valaha is ártott volna neki, vagy bárkinek, leszámítva azt az esetet a módosított bigyóval, de ki emlékszik már arra, meg különben is, nem Macska hibája, hogy egyesek veszélyes és hülye dögöket tartanak házi kedvencnek, mert azt hiszik, ettől nagyon menők lesznek, pedig ez nem így van! Amúgy sem lehet senki se menőbb Kainál. >_> Persze ez egyértelmű, nem is tudom, miért fejtem ki, annyira nyilvánvaló.
Szóval, miután elbúcsúzunk szerelmemmel, mert neki edzenie kell – mert mikor nem - , nekem pedig épp szabadnapom van, és amúgy sem vagyok hajlandó az árulónak nézős eset után több időt tölteni a hadnagyiban annál, amennyit feltétlenül szükséges, így Macskára ráadom a pórázt, amit tudom, hogy utál, de legalább nem hisztizik, hogy vegyem le. Miután ez a bonyolultnak nem nevezhető, ám mivel rólam van szó, ezért időigényes procedúra véget ért, szokásos, derült mosolyommal libbenek ki az osztag kertje felé, újonnan szőkés-rózsaszínes hajam lobog a szélben, s a hadnagyi karszalag pedig ismét simára, tökéletesre vasalva feszít a karomon. Fura, néhány ember olyan furcsán néz rám, sőt, valamelyik régebbi tiszt mosolyogva jött oda hozzám, hogy bemutatkozzon az új hadnagynak, és azt mondta, már régóta vártak a cserére. Aztán döbbenten jött rá, miszerint nem a hadnagy új, hanem csak a borítás más, meg igazán nem tehetek róla, hogy még új lufikat is kaptam ajándékba a bőröm alá.
Vidámságom addig tart, míg a parkban kis híján bele nem botlok a taichouba. Persze, még mindig emlékszem arra a napra, amikor hősből átavanzsált valami ördögi teremtménnyé, ráadásul jó pár hét kényszerszabadságra is küldött, hála a törött combcsontnak. A 4. osztagban legalább tényleg kedves emberek vannak. Vagyis biztos azok, mert nem emlékszem semmire, ugyanis csak kómásan néztem ki a fejemből, és valószínűleg nem lehettem jobb egy zombinál. Azon a napon még a munkához való hozzáállásom is megváltozott, pedig sosem gondoltam volna, hogy lesz olyan nap, amikor nem akarok belebújni az iratokba, a kényelmes, megszokott és ismerős irodában. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy még az első ajándékom Kaitól is szétszakadt, pedig azt a nyakláncot akkor kaptam, amikor összejöttünk, és végre volt bátorságom közölni vele, hogy mit érzek iránta. Egy fontos ereklyétől és a munkám szeretetétől lettem megfosztva, valamint egy olyan dologgal vádolt meg a taichou, ami egyáltalán nem igaz.*
- Jó reggelt, taichou. - *köszönök hidegen, mert nem fogok többé mosolyogni rá, az már biztos. Sikerül Suwunosan gyűlölködve rápillantanom a taichoura, hogy aztán inkább hátat fordítva induljak el a másik irányba. Nem fogom szégyellni magam azért, amit nem tettem, meg maximum eltanácsol az osztagtól, nagy dolog. A képességeimmel biztosan van más osztag is, ahol szívesen látnak.*

Egy elnyújtott sóhaj kíséretében dőlök hátra fotelemben, majd megdörzsölöm szemeimet, amik körül nagy, fekete karikák éktelenkedtek. Mostanában jóval előbb kelek, mint szoktam, és sokkal később is érek haza a szokottnál, mivel nagyon sok munkám van. Nem gondoltam volna, hogy ennyi munkával jár Verának a hadnagyság, így még jobban nőtt szememben. Apropó Vera...Jóideje nem láttam már. Vagy az irodájába zárkózik be, vagy Kaial lóg valamerre, vagy épp sétál valahol, csak hogy ne legyen a közelemben, és ne kelljen beszélnie velem. Valószínűleg kerül engem, és ezért meg is tudom érteni. Szörnyű dolgokat műveltem vele néhány hónapja, ugyanakkor rám sem mondhatja senki, hogy alaptalanul. Szólnia kellett volna ezekről a dolgokról, ami miatt így alakultak az események. Ettől még szörnyen éreztem magam azóta, bűntudatom volt, nem is kicsi. Bár számtalan alkalmam volt rá, hogy bocsánatot kérjek, eddig nem tettem meg. Hogy miért? Nem mertem a szemébe nézni, ezek mellett hiába én voltam a hibás, volt bennem egy kis gőg, és büszkeség ahhoz, hogy ne kérjek tőle bocsánatot. Ettől függetlenül nagyon bántott, hogy nem áll szóba velem. Valószínűleg egy életre megutált, és az sem lepne meg, ha el akarná hagyni az osztagot, és másikhoz szeretne menni. Nem tartanám vissza, ha így lenne, megérdemlem a büntetést. Meggondolatlan voltam, és ez lett az eredménye.
Fáradtan dőlök előre ismét a fotelemben, hogy újra belevessem magam a papírhalmok tömegébe. Ma jóval többet kell megcsinálnom, mivel tegnap Karakurában jártam egy ékszerüzletben, ahol Vera elszakadt nyakláncát csináltattam meg. A nyaklánc most is ott volt az asztalomon, immáron kifogástalan állapotban, mintha új lenne. A kezembe vettem, és szórakozottan elkezdtem pörgetni ujjamon, majd újra végiggondoltam a dolgokat. Mivel ma szombat van, és Vera szabad napos, ezért nem fog az irodájában megjelenni, így nem kell félnem attól, hogy lebukhatok. Korán, hajnalban keltem, hogy mesterembert hívassak, és megcsináltassam az ajtóját. Fogalmam sem volt, hogy mivel nyerhetném el bocsánatát, de annyira ismertem, hogy tudjam, odavan a kutyájáért, és ezért a nyakláncért is, szóval hosszú vívódás után úgy döntöttem, hogy kézbe veszem a dolgokat és bocsánatot kérek tőle ma.
Halk kopogás hallatszik az ajtón, s gondolataimból felrévedve kapom fel fejem, majd beinvitálom a vendéget. Az ajtóban megjelenik egy köpcös, nagy darab férfi, akit kora reggel béreltem fel, hogy megcsinálja a hadnagyi ajtaját. Gyorsan pénzt kaparok elő egyik zsebemből, kifizetem a javítási díjat, majd elköszönök a mesterembertől, és elindulok a hadnagyi iroda felé, hogy megszemléljem az ajtót. Odaérve nem is kell csalódnom, a férfi tökéletes munkát végzett. Új ajtó, az ajtón pedig egy szép nagy kutyaajtó, hogy az állat kedvére járkálhasson az osztag területén. Megteheti, mivel mindenki tudja, hogy a hadnagy kutyája, és velem kéne szembenéznie annak, aki bántani merné. Azután már nincs más hátra, minthogy visszamenjek gyorsan az irodámba a kutyakosárért, amit szintén Karakurában vettem tegnap, és elhelyezzem a hadnagyiba. Ezután Vera keresésére indulok. Valószínűleg Kaial van valamerre, ezért elég nehéz lenne megtalálni, ám alig hogy elindulok a folyosón, a közelben egy ismerős lélekenergia jelenik meg, amiből egyből tudom már, hogy merre tartózkodik a hadnagyom. Utam az osztag kertjébe vezet, ami így tavasszal gyönyörű színekben pompázik, és szinte hívogatja az osztag tagjait, hogy ott töltsék el szabadidejük egy részét valamelyik fa alatt heverészve. Nem egy tisztemmel találkozom is, akik jókedvűen integetnek és köszönnek nekem. Épp kissé ideges vagyok az előttem álló dolgoktól, ezért csak egy röpke fanyar mosolyra és egy kis intésre telik most tőlem, de ez van. Hamarosan meg is látom hadnagyom, aki épp kutyát sétáltat. Egy apró szemrebenéssel reagálom le a rideg köszöntést, majd nagyot sóhajtva ránézek a lányra.
- Jó reggelt, kérlek kövess, van egy kis dolgom veled. - mondom neki normális hangnemben majd hátat fordítok, és elindulok vissza a hadnagyi iroda felé. Hangomból jól kivehető, hogy ez nem kérdés volt, hanem parancs. Ha kérném, valószínűleg nem jönne velem, a parancsomnak viszont köteles eleget tenni.

[Dráma a 10. osztagban - A békülés]

*Figyelmem nem kerülik el a fekete karikák, melyek Watanabe taichou szeme alatt ékesednek. Igaz, nem olyan feltűnőek, azonban elég régen találkoztam már vele ahhoz, hogy felfedezhessek egy ilyen változást. Ha tehettem, inkább Kaihoz menekültem, vagy az irodában, zárt ajtók mögött kuksoltam, és messziről kerültem azokat a helyeket, ahol nagyobb eséllyel bukkanhat fel a kapitányom. Ezek közé tartozik Kenpachi ivója, de még az edzőtér is. Nem, azért nem tunyultam el… Néha Kai megengedte, hogy nézzem őt edzés közben. >_> Jól van na, van, akinek nem harcból áll az élete, és az, hogy képes vagyok rá, még nem jelenti azt, hogy egyfolytában ezzel foglalkozok. Valahogy kétlem azt, hogy a következő időszakban elküldenének bármiféle küldetésre, mert még ráfognák ártatlan pici Verusra (xD), hogy elárulja a csapatot.
Régebben aggódva ugrottam volna szeretett taichoum nyakába, hogy kifaggassam, mi a baj, hogy miért nem alszik sokat, nem vállal-e túl sok papírmunkát, és emiatt nem tudja kialudni magát, vagy esetleg más az oka a kialvatlanságának, de most, most nem. Szenvedjen csak, megérdemli. Sőt, remélem, még a halszörnyek is követik őt munka közben. És neki nincs ott Macska, hogy megvédje őt a hallucinációktól, mwuhaha! Normális esetben megrónám magam, amiért ilyeneket gondolok, és nem kis erőfeszítésre van szükségem ahhoz, hogy megállítsam a befurakodó gondolatokat, miszerint nincs jogom vele így viselkedni, mert igenis, van! Talán tényleg nem vagyok egy díszshinigami, mert mégiscsak vannak hiányosságaim, nem is kevés, azonban nem tartozok az afféle gyáva kis férgek közé sem, akik elárulnák azt, amire egyszer megesküdtek. Nem tartom bűnnek azt, hogy éppenséggel nagyon nem szeretek a kis problémámról beszélgetni, de szerintem senkinek se esne jól a helyemben, ha egy ilyen betegségről faggatják. Hisz lényegében innen indult el ez az egész… Én biztos vagyok abban, hogy a taichou Erassal találkozott, hiszen már bemutatkozott nekünk is, vagyis Kainak, aminek majdnem szakítás lett a vége, mert Eras olyanokat mondott, amik egyáltalán nem igazak. Tudja, hogyan kell beletaposni mások lelkébe, mindig is értett hozzá. Különösen akkor, ha már ismeri a célpontjait annyira, hogy tudja, mi a gyengepontjuk. A kapitányom és a szerelmem esetében pedig bőven meg van adva számára minden lehetőség arra, hogy a lehető legnagyobb lelki sebet okozhassa számukra. Sosem felejtem el azokat az alkalmakat sem, amikor játszotta a sértett kislányt, akit bántanak a tisztek, azonban amint megfordult Watanabe taichou, megmutatta valódi énjét, és egy kicsi, de annál gonoszabb vigyort ejtett meg a többiek felé. Ilyen személy voltam, azonban az a Suwun sem lett volna hajlandó elárulni Soul Societyt. De arrancarként már egészen más a helyzet.
Szorosabban markolom meg Macska pórázát, amikor meghallom Watanabe taichou utasítását. Van egy kis dolga velem… Sejtem, hogy mi. Már milliószor végigpörögtek az agyamban a gondolatok, miszerint lehet, hogy a taichou hamarabb tanácsol el vagy csak a hadnagyi rangtól, vagy pedig az osztagból is. Valószínűleg látni sem akar, soha többé. Pedig én igazán szerettem itt dolgozni… Nem kellett olyan sokat edzeni, mert mindig volt indokom bekockulni az irodába, és elmondhattam magamról, hogy enyém a legjobb kapitány. Már-már olyan volt nekem, mint egy apa, hiszen még Macskát is neki köszönhetem, meg minden! Nem kergetett el az osztagtól csak azért, mert van egy kis baj a fejemben, hanem inkább próbálta kitalálni, hogy mi az, ami segíthet, és legnagyobb meglepetésemre bevált. Na jó, azért nem tűntek el teljesen, mert a múltkori kis incidens után megint romlott az állapotom, de ha Kai nem volt velem, legalább a kutyám ott volt, és lehet, hogy baromira nem érdekelte, de akkor is jól esett lelkizni neki. Igen, beszélgetek a kutyámmal, na és? >_> Amúgy is, olyan értelmes fejet vág, hogy már-már tényleg elhiszem, hogy megérti, és együtt is érez velem, meg minden, szóval biztosan így kell lennie! *
- Igenis, Watanabe taichou. - *próbálom a lehető leggépiesebb, legridegebb hangnemben válaszolni, de még így is elcsuklik a mondat végén a hangom. Macskát szorosan magam mellett vezetve szorítom össze mindkét markom, hiszen mindenképp erős akarok maradni. Bár tuti nem sikerül. Sose szokott sikerülni, na. Lelki szemeim előtt pedig meg is jelenik a felforgatott irodám, az asztalon egy kartondobozzal, amibe szépen bele vannak hajigálva a személyes cuccaim, mint például a kedvenc képem Kairól, meg a többi a középső fiókból, meg Macska pokróca, meg a váza, amiben a Kaitól kapott virágokat szoktam tartani, meg a kis doboz, amit Ayutól kaptam, és valaha eprek voltak benne, ésésés úgy nagyjából minden! Azonban amikor szembesülök azzal, hogy valójában nem kirúgni akarnak, hanem nem is tudom, mit szeretnének, már a klisének szánt, „örülök, hogy Önnel dolgozhattam” búcsúbeszédem – ezt persze útközben találtam ki – is teljesen elfelejtem, s a hatalmas űrt pedig betölti valami eddig teljesen ismeretlen érzés. Mintha egy sötét csarnokot világítana meg a napsugár, ezzel együtt pedig feltámad bennem a remény, hogy talán még sem arról van szó, amire először gondoltam. Hiszen az irodám ajtaja eltűnt. Vagyis, nem tűnt el, mert van ajtó, és biztos vagyok abban, hogy az én irodám van ott, csupán az ajtó… más. Pont egy olyan kutyaajtó van rajta, amilyet mindig is szerettem volna, hiszen így Macska sokkal kényelmesebben tud mozogni, és nem kell egyfolytában kikísérgetnem, ha ki akar menni, vagy valami. A világ legpraktikusabb dolga, és mivel nekem a kutyám a második mindenem, mert az első természetesen Kai, egyértelműen ez az az ajándék, ami a legtöbbet jelent számomra.*
- T-Taichou…? Én-én-én azt hittem, hogy… Mármint hogy… Akkor még sem utál? - *próbálom valamiféle szavakba önteni a dolgot, ami természetesen nem megy, ehelyett inkább megpróbálok zsepi után kutatni a zsebemben, mert megint eltört a mécses, csak mert miért is maradhatnék egyszer nyugton.*

Némán ballagok hadnagyom előtt a hadnagyi iroda fele, és azon járatom gondolataimat, hogy vajon képes lesz e ezek után megbocsájtani nekem. Minden oka meg lenne rá, ha nemet mondana, hisz szörnyű dolgokat műveltem vele. Még most is forrong bennem a düh, ha arra gondolok, hogy az a kis ribanc direkt kihasználta a kedvező helyzetet, hogy ezzel Vera ellen fordítson engem, és hogy Ő egy jót röhöghessen és élvezhesse beteges szokásainak gyümölcsét. Kétségtelen, hogy Eras -mert hogy így hívta magát- meg fog fizetni ezért, és könyörtelenül fogok bosszút állni rajta én magam, ha meg nem előz Vera párja, Kai. Mindkettőnknek megvan a jó okunk rá, hogy végezzünk ezzel a kis senkivel. Már néhányszor végiggondoltam, hogyan kéne kivégezni a lányt. Szépen lassan, ahogy Ő szokott kínozni másokat. Még talán szívességet is tennék neki, de ez érdekel most a legkevésbé. A legközelebb találkozunk, nem fogja túlélni azt az alkalmat, arra mérget vehet. Vera nem mondta ki nyíltan, talán a sokk miatt, talán más miatt, de rá lehetett jönni, hogy miről is van szó. Most már mindegy, tévedésből Őt bántottam Eras helyett. Nem megtörténtté nem tudom tenni, de talán jóvá tudom valamivel tenni, legalábbis megpróbálom.
Látszólag Vera tudomásul veszi, hogy épp egy felettesi parancsot kapott, és engedelmeskedik annak, de figyelmem nem kerüli el, hogy hangja a mondat végén elcsuklik. Nem tudom, mire gondolhat. Valószínűleg tart tőlem, hogy újra megtámadom, vagy valami ilyesmi, ám eszem ágában sincs bántani többet. Nekem Ő olyan, mintha a fogadott lányom lenne, úgy is szeretem, ez több, mint szimpla kapitány-hadnagy viszony. Talán, ha kibékülünk, adhatnék neki még egy hét szabadságot, hogy összeszedje magát, és azt csináljon, amit csak szeretne. HA kibékülünk. Ha nem, akkor nem tudom mi lesz. Lehet, hogy annyira megutált, hogy elhagyja az osztagot, és másik osztaghoz megy hadnagynak. Megérteném, de egyelőre még nem tartunk itt, még semmi sem biztos. Beérünk a lakókörletek területére, ahonnan már nincs messze a hadnagyi iroda. Míg haladunk, azon töprengek, hogy vajon mindent jól csináltam e. Az ajtó a helyén, a kutya ajtó is, a nyaklánc a zsebemben, a kutyakosár pedig az irodában van elhelyezve úgy, ahogy én gondoltam. Egyszóval minden készen állt már ahhoz, hogy használják őket.
Végre odaérünk az ajtó elé, és hirtelen elfelejtek mindent, amit mondani akartam, pedig jól begyakoroltam a bocsánatkérő szövegem. Hosszú órákat töltöttem a papírok fölött azon gondolkodva, hogy mi lenne a legmegfelelőbb szöveg erre az alkalomra, most azonban egyszerre minden kiszállt az agyamból, és semmi nem akar az eszembe jutni, ezért inkább csak csendesen várom Hadnagyom reakcióját, és majd utána eldől, hogy mi lesz.
Rendesen meg is lepődök, amikor meghallom Vera hangját, amiben leginkább megkönnyebbülés csendül. Erre a reakcióra pont nem számítottam. Inkább vártam volna egy hideg "köszönöm-öt", vagy még azt se, de ezt nem. Hirtelen szólni sem tudok, de aztán csak megered a nyelvem.
- Én utálni? Neked lenne okod rá. Bocsáss meg kérlek! Nem akartalak bántani, elvesztettem a fejem. - mondom halkan, bűnbánóan, majd előhalászok egy zsepit az egyik zsebemből, és átnyújtom a lánynak. Nem igen tudok mit tenni, így a helyzethez mérve a legkézenfekvőbb opciót választom, vagyis odalépek hadnagyomhoz, és jó szorosan átölelem, s közben bocsánatáért esedezem.
- Gondoltam, hátha tetszeni fog neked. - mutatok rá a kutyaajtóra, aztán eszembe jut, hogy nem csak azzal a "meglepetéssel" szolgáltam Verának. - Van itt még valami. - mondom mosolyogva, majd zsebemből előveszem Vera nyakláncát, amit Kaitól kapott, és átnyújtom neki. Még hátra van a kutyakosár, ám az még ráér, majd észreveszi, ha bemegy az irodába most, vagy később, az már mindegy, egyelőre elég, ha ezekről tud Vera, meg különben is, még az sem biztos, hogy megbocsájt. Kicsit hátrébb lépe, és onnan figyelem hadnagyom, miután átnyújtottam neki a nyakéket. Valószínűleg elöntik az emlékek, és még jobban potyogni fognak a könnyei, de ez most a legkevésbé sem érdekel. Annyit és addig sír, amennyit és ameddig akar, ha valakinek meg nem tetszik, annak velem fog meggyűlni a baja.
- Meg tudsz nekem bocsájtani? - kérdem halkan Hadnagyomtól és várom az ítéletet. Akármi is legye na döntése, el fogom fogadni, és nem fogok ellene tenni semmit. Ha nem bocsájt meg, megérdemlem, ha megbocsájt, akkor pedig boldog leszek.

[Dráma a 10. osztagban – A békülés]

*Inkább számítottam volna egy, az ajtó elé kirakott dobozra, megtelítve személyes dolgaimmal és egy felszólításra, miszerint takarodjak az osztag területétől, mintsem egy teljesen új ajtóra, amire fel van szerelve egy olyan kutyáknak kitalált járat, amilyenre mindig is vágytam, és nem igazán titkoltam, hogy szeretnék egyszer egy ilyet. Hát na… Általában így veszik a célzást, meg nem vagyok jó titoktartó, persze csak ha ilyen apróságokról van szó, meg minden, bár az tényleg véletlen volt, amikor kikotyogtam Kainak, hogy egy magasabb szintre léptem. Meg neki nem is hazudnék, mert hát mindent elmondok neki, ami teljesen természetes, hiszen bízok benne, és tudom, hogy nem fogja ellenem használni mindazt, amit tud rólam. Meg aztán, legalább tudja, hogy nem feltétlen kell engem mindentől megvédeni, mert igencsak szeret úgy viselkedni, mintha valami kisgyerek lennék, akinek jobb, ha nem adunk konyhakést a kezeibe. Már pedig ha elboldogulok egy zanpakutoval, pláne egy ilyen zanpakutoval, akkor biztosan tudok bánni egy egyszerű késsel is… Igaz, még sosem próbáltam. Pedig nem lehet annyira nehéz… Gondolom.
Tűröm az ölelést, és kicsit szorosabban markolom meg szeretett taichoum hátát, igazán örülve annak, hogy végre felébredtem ebből a hosszú rémálomból. Nem, sajnos meg nem történtté nem lehet tenni, azonban az érzés, miszerint ismét támaszkodhatok a kapitányomra, aki igazi hős a szememben, nem fogható semmihez. Persze, az ő szempontjából elég hihetetlen lehetett a dolog, meg Kai-al ellentétben neki nem volt „lehetősége” megismerni a másik énem, vagyis ismerte, csupán nem tudta megkülönböztetni őket, mert számára Suwun is ugyanolyan lehetett, mint én, és talán az se tűnt fel neki, ha az orra előtt változtam meg, azonban igazán nem az ő hibája, hogy így alakultak a dolgok. Bár nem mondom, nehéz lesz visszaszokni a régi kerékvágásba, már ha egyáltalán sikerül. Nem engedhetem, hogy a taichout esetleg még jobban leterheljem a kicsinyes problémáimmal meg a gyerekes hisztijeimmel.
Az ölelés elég kényelmetlen, mivel a taichou sokkal magasabb nálam, én pedig elég alacsonyra nőttem, de nem foglalkozok vele. Jobban érdekel az, hogy gyorsan letöröljem a könnyeket az arcomról, még mielőtt teljesen tönkretenném a sminkemet, mivel mostanában kezdem egy kicsit erősebben kihúzni a szemeimet, mert nekem úgy tetszik és kész. Azonban nem kívánok fekete maszatokat az arcomra, szóval már csak ezért is ideje lenne egy kicsit összeszednem magam, és nem csak most, hanem úgy általában véve mindig, mert szerintem már Kainak is tökre elege lehet abból, hogy egy kis hormonzavarós, sírós kis fangörl vagyok a magánéletemben.*
- B-Biztosan sok gondot okoztam a taichounak. - *törlöm meg az utolsó könnycseppem, és szipogok még egyet azon gondolkozva, hogyan is köszönhetném meg azt, hogy visszakaptam a megjavított nyakláncot, amit annak idején még Kaitól kaptam, és minden nap azt hordtam. Most azonban csak a zsebembe csúsztatom azt, mert valahogy hülyén érezném magam, ha most rögtön fel kéne vennem, meg minden, meg persze még Kait is minél hamarabb értesítenem kell arról, hogy ismét minden rendben van a taichou és köztem. Szerintem ő is legalább annyira fog örülni ennek, mint én, de lehet, hogy tudott hatni a taichoura, és tényleg elment hozzá beszélni ezzel az egész Eras üggyel kapcsolatban, ahogyan ígérte. Már ha tényleg beszélt vele, mert miután megígérte – még tiltakozásom ellenére is, nem beszélt arról, hogy sikerült-e hatnia a kapitányomra vagy sem. Meg ugyebár Kai mégis csak az osztag tisztje volt valaha, és hiába nevezték ki őt is kapitánynak, nem vagyok biztos abban, hogy tudna rá hatni. Bár végül is Kai az Kai, ő tökéletes, nagyszerű és fantasztikus, miért is ne sikerülne? *
- A… A papírok! - *csapok riadtan a homlokomra, hiszen így, hogy a taichoura hárítottam a munka tetemesebb részét, biztos vagyok abban, hogy ki fogunk csúszni a határidőkből. Nem bírnám elviselni, ha Tomoko hadnagy azt hinné, hogy valami szétszórt kiscsaj vagyok, aki nem képes rendesen elvégezni a munkáját, meg a végén még valami káosz tanyának nézné szeretett osztagomat, pedig én tényleg igyekszek mindent tökéletesen rendben tartani, meg minden, viszont lehet, hogy kicsit sok munkát adtam a taichounak. Mi van, ha nem bírt el annyi papírral, és nem tudta megírni azt a sok jelentést a WC pucolásokról, edzések rendszerességéről, a tisztek magatartásáról meg a küldetések folyamatáról?
A hajam egyből olyan rendezetlennek tűnik, ahogyan riadtan forgolódok körbe-körbe, mintha most szöktem volna haza Hueco Mundoból néhány engem kergető espadával a nyomomban, az eleven tébolytól kavargó szemeimet pedig hol a taichoura függesztem, hol Macskára nézek, hol pedig a környezetemet szemlélem.*
- Taichou, az iratok… Biztosan túl sok volt… Bocsásson meg… Meg kell csinálnom, nem csúszhatunk ki… A határidők… Én vagyok a legrosszabb hadnagy… Bocsánat… Meg kell csinálnom… - *ráncigálom magammal a kapitányi iroda felé, már ha hagyja, hogy a haorijánál fogva elkezdjem húzni magam után, hiszen ha tényleg kiderülne, hogy rossz hadnagy vagyok, ami elég valószínű, annál nagyobb lelkiismeret furdalásom nem lenne soha. Nem lehetek annál is tökéletlenebb, mint ami most vagyok. Pedig egyértelmű, hogy még misti is jobb lenne nálam a posztra.*

Nem tudom, melyikünket lepték meg jobban a történetek, de a reakciókból ítélve tuti nem erre számított Vera, Én pedig végképp nem. Talán egy fanyar mosoly és egy kelletlen köszönöm után elváltak volna útjaink, és másnap már egy másik osztagnál teljesítette volna Vera a hadnagyi kötelességeit, de nem ez történt. Örülök is, hogy így alakultak a dolgok, hisz én sem akartam elveszteni egyik legkedvesebb tisztem. Fogalmam sincs, mit utálhatnak rajta a többiek. Néha hallok egy-egy mondatfoszlányt, mikor közlekedek a folyosókon és akaratlanul is meghallom, amit beszélgetnek a tisztjeim egymással. Biztos egy másik Veráról volt szó, hisz ez a Vera nem olyan, mint amilyennek mondták, bár nem tudom, hogy van e másik Verashu Suwun az osztagomban, vagy akár a Seireitei területén. Valószínűleg nincs. Akárhogy is, nem erre számítottam, de végtelenül örülök, hogy így jött ki a vége. Végre minden visszaállhat a normális kerékvágásba, vagyis én henyélhetek a nap legnagyobb részében, és Vera sem fog ezek után kerülni, mint azt már jó néhány hete tette. Így is órák hosszat töprengtem azon, hogy mivel lehetne kiengesztelni Hadnagyom. Gondoltam arra is, hogy esetleg Kait kéne megkérdezni, de nem mertem ezek után a szemébe nézni, hisz mégiscsak az Ő barátnőjét kínoztam meg néhány hete, és nem éreztem helyén valónak, hogy előtte mutatkozzam. Kissé zihálva válok ki Hadnagyom öleléséből, és mosolygok rá. Nem igen jut semmi sem az eszembe, amit mondhatnék, így hát csak állok csendesen arra várva, hátha magától feldobódik egy téma, amiből aztán további beszélgetést lehet folytatni. Kijelentésére csak megrázom fejem. Nem Ő volt az, aki itt gondot okozott, hanem más. Hibát követtem el, belátom, de szerintem más is ugyan ezt csinálta volna a helyzetemben, vagy ha nem is ugyan ezt, tuti, hogy kiakadt volna ő is.
Tanácstalanul nézek Verára, míg Ő a papírokról motyog valamit. Nem gondolta volna, hogy egyből ezt a témát hozza fel. Úgy gondoltam, hogy ezután adok neki egy hét szabadságot, vagy nem tudom, de az meg sem fordult a fejemben, hogy egyből elkezdjem dolgoztatni, mert az mégiscsak bunkóság és önzőség lett volna. Nem akartam kihasználni azt, hogy Vera szó nélkül megtett volna bármit, vagy közel bármit nekem, többet ér Ő egy normál hadnagynál.
- Ráér az még.. - mondom szelíden Verának, miközben próbálom magam kiszabadítani. Nem szeretem ha húzkodnak, de azért egy ilyen helyzetben csak nem mondhatom meg a magamét neki, hisz most békültünk ki egy perce. - Gyere, sétáljunk egyet a kertben, ha már ilyen szép időnk van! - vetem fel az ötletem, hisz mégiscsak jobb sétálni egy jót ilyenkor, mint a papírok fölé görnyedni egy irodában. Mivel Én vagyok a 10. osztag kapitánya, így hát az én szavam a döntő az ilyen helyzetekben, és Vera ezért nem is mondhat ellent, még ha akarna, akkor sem. Jókedvűen lehajolok a kutyájához, megvakargatom a füle tövét, majd a nyakörv szíját visszaadom gazdájának, én pedig Vra kezét fogom meg, és ezúttal én kezdem el húzni a kert irányába. Bár reggel van még, így is nagyon kellemes az idő, és ilyenkor a legjobb kikapcsolódni a természetben. Hirtelen nem tudom, mit mondhatnék Verának, szóval egy ideig némán baktatok a nő mellett, majd eszembe jut, hogy mondani kéne valamit, hisz ezért is vagyunk itt igazából.
- És...hogy vagy? - kérdezem tétován. Nem tudom, helyes e egy ilyen eset után a hogylétéről érdeklődik ,de nem jutott más az eszembe hirtelen, na meg amúgy is érdekel, hogy mi van Verával. Míg várom Hadnagyom válaszát, egyféle kényszercselekvésként egy szál cigit halászok elő az egyik zsebemben rejtegetett dobozból, majd kissé idegesen gyújtok rá. Az utóbbi hetekben drasztikusan megnőtt a cigifogyasztásom, talán a stressznek és a sok munkának köszönhetően, de most már ideje lenne kicsit visszafognom magam. Amúgy sem szeretek sokat dohányozni, max ha olyan alkalom van. Szívok egy mély slukkot, majd szórakozottan engedem ki a füstöt, és közben Verára függesztem kék íriszeimet. Egy pillanatra félre is nyelem a füstöt, mikor észreveszem, hogy mennyit is változott a lány az elmúlt hetek alatt. Nemcsak hogy beszőkült, hanem...hízott is kicsit egy bizonyos területen. Ennek csak örülök, biztos nagy önbizalommal tölti el Verát, mivel így még jobban néz ki, mint amúgy!
- Jól áll ez az új hajszín! - nyögöm ki végül két köhögő roham között, majd elmerülök újra gondolataimban, és azon járatom az eszem, hogy vajon nekem is be kéne e festetnem a hajam, elvégre a fehér kicsit öregít rajtam...de nem, én így nézek ki jól, ahogy vagyok. xD

Dráma a 10 osztagban – A békülés

*Természetesen nem engedhetek meg magamnak még egy efféle mulasztást, mint amit az utóbbi hetekben műveltem. Tomoko hadnagynak biztos meglesz a véleménye rólam, ha megtudja, hogy szándékosan engedtem a dolgokat kicsúszni az osztag irányítása alól. Szakítottam a már jól begyakorolt rutinnal holmi gyerekes bosszúállás érdekében, ezzel saját magamat állítva az osztag céljai és rendeltetése fölé. Igen, tudom, az osztag mottója, hogy misztérium meg egoizmus, és azt hiszem, misztérium van bennem elég, mert mégis csak mágia alapú a zanpakutom, de nem tartom magam egoistának, mert nem vagyok az. >.<;;; Aki meg az ellenkezőjét állítja, az hülye. Ez olyan, mintha valaki azt mondaná, hogy nem Kai a legmenőbb és legfantasztikusabb és legaranyosabb és legjóképűbb és legkedvesebb pasi a világon! >.< Nem mintha bárki is kétségbe vonhatná ezeket az egyébként már hivatalosan is bejegyzett tényeket, meg ha valaki meg is merné, arra… izé, rászabadítanám Macskát! Eddig szerencsére senkivel sem találkoztam, aki kételkedett volna szavaimban, még Ayu és Youko-chan is egyetértett a dologban. Biztos vagyok abban, hogy Watanabe-taichou is ugyanezen a véleményen van. Igaz, neki még nem volt alkalmam közölni azt a fantasztikus hírt, hogy Kai és én… Szóval hogy együtt vagyunk. Amikor még annak idején megismerkedtek a karaoke bárban, még úgy igazából semmi se volt köztünk, sőt, igazából akkor találkoztunk Kai-al először. Mármint második legelőször. Jó, tudom, ez bonyolult, de na, ő előtte csak a másik, a volt másik személyiségemet ismerte. Azonban képes volt átlátni ezen az egész dolgon, megértette, felfogta, elfogadta, és nem dörgöli az orrom alá azt, amit Suwun csinált vele. Talán neki is elviselhetőbb így, hogy az új külsőm már nem hasonlít annyira Suwunra. Meg a szőke haj talán jobban ki is fejezi az énemet, mert világos én volnék, vagy mi. >.<
Szóval ott tartottam, hogy én vagyok a legrosszabb hadnagy a világon, mert hagytam, hogy ennyire elfajuljanak a dolgok, és azt se bánnám, ha emiatt egész Soul Society kikiáltana ellenségének, megérdemelném, amiért egy ilyen némbernek születtem, és nem vagyok képes rajta változtatni. Hiába bizonygatom a taichounak, hogy most azonnal neki akarok esni minden elmaradt munkának, hogy ezzel bepótoljam a mulasztásom, és szívesen száműzetném magam az irodába, amíg ki nem egyenlítem ezt a tartozásom az Univerzum és Seireitei felé, azonban a taichou úgy tűnik, annyira csalódott bennem, hogy már ezt sem meri rám bízni. Ajkaim széle lefelé konyul, mert most biztosan meg fogja jegyezni, hogy mekkora teher voltam az osztagnak, amiért ennyi munkát hárítottam rá, de a parancs az parancs, és ha azt mondja, hogy már nem kell megcsinálnom a munkát, mert annyira kicsúsztunk a határidőből (igen, a mondat eme felét én képzeltem oda xD), akkor biztosan igaza van. Már így is rosszul áll a szénám, nem tagadhatok meg még egy parancsot, de azért még benyitok az irodám új ajtaján, hogy a tegnap a kávéfőző melletti kis csomagot kivihessem onnan. A figyelmem persze nem kerüli el a kosár, amiben Macska kényelmesen elférhet, és jóval esztétikusabb, mint az eddig odaterített matrac és pokróc. Bár Macska sok értelmet jelen pillanatban nem tükröző tekintetéből azt viszem ki, hogy nem igazán fogja fel, miért változott meg kissé a fekhelye, de biztosan csak össze van zavarodva, majd jobb lesz neki, ha megszokja.
Szóval, miután a taichou is meggyőződhet arról, hogy nem fogok nekiállni a papírmunkának itt és most (amúgy is át kéne szaladni ahhoz előbb a kapitányi irodába, mert hát majdnem minden irat ott van, és még se várhatom el a taichoutól, hogy ő hozza át nekem azt a rengeteg papírt), hagyom, hogy a taichou karon ragadjon, bár nem mondom, elég problémás így egyensúlyozni, mert a csomagot is tartanom kell, a pórázt sem engedhetem el, és a kapitány pedig nem hajlandó elengedni a kezemet. Csak akkor enged a szorításból, amikor már ismét az osztag kertjében vagyunk.
A kapitányom kérdése egy kicsit váratlanul ért, és azt szűröm le belőle, hogy kissé ideges lehet és zavarodott, hisz ki ne lenne az ilyen helyzetben? Macska álmosan telepszik le a földre, és mert miért ne, én is helyet foglalok, hogy pár pillanatig a kis tavat bámulhassam. Emlékeztet az első, shinigamiként eltöltött napjaimra, vagyis konkrétan arra, amikor a 8. osztag hadnagyát ismerhettem meg. Akkoriban az éjszaka volt az én napszakom, és akkor, ha csak egy kicsit is, de előmerészkedhettem Suwun árnyékából. Volt az éjjelekben valami, ami miatt képesek voltunk másik énemmel elfogadni egymást, és még ha csak minimális szinten is, de én is részesülhettem az olyan földi örömökben, mint egy fa megölelése, vagy éppen a sétálás és céltalan kóborlás az éjszakában. Akkoriban hagytam, vagyis inkább hagytuk, hogy az ár sodorjon minket, és arra az ösvényre léptünk, amit épp megvilágított a Holdfény, ezzel jelezve, hogy ez a kijelölt utunk. Azóta persze teljesen megváltoztam én is, és az életem is, és valljuk be, a 10. osztagba való kerülésem az, ami kiváltotta belőlem ezt a totális személyiségfordulást. Persze, a gondok is ugyaninnen erednek. Talán Eras sosem születik meg, ha meg kerülök ebbe az osztagba. Azonban nem lenne itt nekem Watanabe taichou, Macska, Ayu, és persze a szerelmem, Kai sem. Nélkülük üres lenne az életem. Olyan üres, amilyen annak idején is volt. Érzelmek és barátok, szerelem nélkül.*
- Én köszönöm, jól vagyok. Kai vigyáz rám, amióta együtt vagyunk, meg minden. Jó, a taichounak még nem volt alkalmam elmondani, de már egy ideje komolyra fordult a dolog köztünk. - *babrálok Macska pórázával, és tekintetem is a földet pásztázza a tó vizének helyett. Aztán meglátom, hogy a taichou rágyújt, és eszembe jut, hogy tulajdonképpen én is dohányzok, és tökéletes pótcselekvés erre az alkalomra. Kai rengeteget dohányzik, és néha igazán aggódom, hogy nem marad tüdeje pár száz év múlva, pedig úgy lett megbeszélve, hogy majd úgy 200 év múlva esetleg gyereket is vállalunk, de előbb semmiképp, fiatal vagyok még ehhez. >.< Meg persze ki kell nyírnunk Erast is meg minden, vagy pedig elintézni, hogy újra egyesüljön velem, mert akkor legalább nem okozna többé gondot senkinek. Bár Kait ismerve, biztosan a halálát akarja. Azt is a lehető legkegyetlenebb módon.
Gyorsan én is előkapom a cigis dobozom, és rágyújtok, majd pedig eszembe jut, hogy hoztam sütiket is, hiszen azért mentem be az irodába, hogy megkínálhassam a taichout. Hozhattam volna egy kis kávét is, mert a kávétól már majdnem annyira függök, mint Kaitól, azonban most extra koffein nélkül vagyok kénytelen élvezni a nagyon finom süteményt, amit Kai sütött, ráadásul Ayu epreiből! *
- Kö-köszönöm, taichou. - *mosolyodok el, hiszen megkaptam azt, amit akartam: megdicsérte a hajam. Természetesen előbb vagy utóbb elkezdtem volna csúnya pillantásokkal szuggerálni, mintha telepatikus módon üzenném meg neki, hogy igenis, elvárom, hogy bókoljon egyet, mert hát na, nem minden nap festi be a hadnagy a haját feketéről szőkére! Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy jól áll, mert ha Kai azt mondja, hogy jó, akkor csak jó lehet, ez teljesen egyértelmű. Szóval, a taichou sikeresen elkerülte azt, hogy addig szuggeráljam a gondolataimmal, míg elege nem lesz, és ezek után békén is fogom hagyni a témával. Valószínűleg. Bár ki tudja, nem gondolom-e meg magamat.*
- Megkínálhatom a kapitányt egy kis süteménnyel? Jó, tudom, nem sok, mert tegnap a nagy részét már megettem az ebédszünetemben, viszont tényleg nagyon finom. Kai sütötte, bár megkért, hogy ne nagyon híreszteljem, hogy ő ilyet is tud, mert szerinte oda lenne az imázsa, de azt hiszem, a taichouban bízhatok. Az epreket pedig Ayu adta, az osztagunk egyik új tisztje. Igazán kedves srác, és úgy tűnik, hogy ő sem utál, sőt, egyszer még reggelizni is eljött velem. Aztáááán… Találkoztunk egy lánnyal, aki azt ígérte, hogy megtanít sütni, és azt hiszem, hogy Kai igazán örülne, ha egyszer én vinnék neki valami finomságot, mert így is annyi mindent tesz értem, én pedig nem vagyok jó semmire és semmit se tudok neki adni, meg különben is, ő kapitány lett, meg minden. Persze, ha a taichou szeretné, majd hozhatok Önnek is a süteményből, ha jól sikerül, de persze ha nem akarja, akkor nem kell megkóstolni őket, mert biztosan borzalmasak lesznek, meg minden, azt pedig még Macskával sem etethetem meg. Jó, Macskának semmilyen édességet nem adok, mert nem túl egészséges neki, bár a múltkor már majdnem csent egyet a sütemények közül. - *hadarom el, szinte egy szuszra, de hát ilyen az, ha egyszer véletlenül elkezdek beszélni, és nem igazán lehet leállítani. Vagyis Kainak sikerül, de az egészen más kategória. Persze azt elfelejtem közölni, hogy Macska tulajdonképpen a kutya, mert hát teljesen természetesnek veszem, hogy a kapitányom tisztában van ezzel a dologgal, hisz mégis csak ő a kapitány! Aztán észreveszem azt is, hogy lassan elfelejtek beleszívni a cigibe, és mindjárt le fog égni, úgyhogy bepótolom eme mulasztásomat is, ha már galád módon a háttérbe szorítottam hadnagyi teendőimet, pedig azok sokkal fontosabbak, mert ki tudja, miféle eljárásoknak lennénk részesei, ha nem fejeznénk be időben a papírmunkát. Még a végén sikkasztással, vagy ami még rosszabb, henyéléssel vádolnának minket. Azt pedig tuti nem viselném el.*

Végül csak sikerült kibékülnünk, és ennek örülök is. Nem díjaztam volna, ha még néhány napig vagy hétig a papírok fölé kellett volna görnyednem. Valószínűleg rövid távon befogtam volna az Ikreket, hogy ezzel is elősegítsem intellektuális fejlődésüket, és megízleljék, hogy a magas rang bizony nem csak móka és szórakozás, hanem néha szívni kell keményen. Most, hogy így eszembe jutott, lehet hogy amúgy is befogom őket. Nekik sem árt néhány nap olvasgatás és rendszerezés a papírhalmok között. Ha már itt vagyunk a kertben, ki kell használni az alkalmat, és kellemesen kell eltölteni ezt a kevés időt is ezért besorolok Hadnagyom mellé egy padra, és szórakozottan kapálom a földet lábaimmal, közben a kutyát figyelem és vakargatom a fülét, amire persze elégedett morgással válaszol. Melyik kutya ne szeretné, ha egész nap a füle tövét vakargatnák? Arcomon széles vigyor terül el, mikor Vera elkezd beszélni. Már a Karaoke bárban is láttam, hogy nem puszta ovis érdeklődés alakult ki Közte és Kai közt, és nem lepődök meg, hogy együtt vannak. Megérdemli kegymást, még össze is illenek, pont úgy, mint Én meg Mitsu. Jó, annyira azért nem, de hasonlóan. xD Sőt inkább azon lepődöm meg, hogy nem jöttek össze hamarabb. A bárban igencsak úgy tűnt, hogy oda vannak egymásért, szóval én már aznapra tettem volna a dolgot, de hát végül összejöttek, és ez a lényeg. A beszélgetés gördülékenyen folytatóik tovább, aminek igazán örülök. Mindketten hajlamosak vagyunk kínos csöndben üldögélni egymás mellett ,ha épp nincs valami téma, de most volt bőven, mivel jónéhány hét eseményét kell megbeszélnünk, megvitatnunk. Érdeklődve hallgatom a tekintélyes méretű mesék, amit Vera egy szuszra hadart el gyorsan. Nem kéne ennyire sietnie, ráérünk, és nem alszom be én sem, mielőtt végigérne, mivel figyelek, meg amúgy is, addig vagyunk itt, ameddig akarunk. Az osztag két legmagasabb rangú tisztjei vagyunk, gyakorlatilag azt csinálunk amit akarunk. Vagyis, Én azt csinálok, amit akarok, és a többiek is azt csinálják, amit én akarok...xD Igyekszem felfogni mindent, amit Hadnagyom mondd, bár egy-két mondatnál kissé értetlenül nézek, és nem tudom, hogy igazából miről is van szó. Az egyik ilyen volt a Macska. Tudtommal Verának csak kutyája van. Lehet, hogy közben egy macskára is szert tett, csak elfelejtett szólni?
- Biztos nagyon finom süteményt tudsz sütni, szóval ha csinálsz ,feltétlenül hozz nekem is! - mosolygok a lányra, majd nem bírom tovább és inkább rákérdek erre a macskás dologra, hogy tisztában legyek az osztag állatállományával.- Izé, és mondd csak. Jól meg tűri egymást a macska meg a kutya? Általában nem igen szokták egymást szeretni, csak azért kérdem, bár a Kutyád elég jámbornak tűnik ami azt illeti, szóval lehet. - vakargatom meg megint a kutya füle tövét, majd úgy döntök, hogy vége a kutya napnak, és abbahagyom. Cigimet már egy ideje elszívtam, és hirtelen újfent késztetést érzek arra, hogy rágyújtsak. Az utóbbi napokban tényleg jóval többi pöfékelek, mint szoktam, és úgy tűnik, hogy rá is fázok erre, mivel egyre többet akarok szívni. Ma még belefér, holnaptól aztán elvonókúra van, ami annyit tesz, hogy naphosszat Mitsuval fogok kempelni, és biztos nem a papírokkal leszünk elfoglalva. ^^ xD Így hát előkotrom egy másik zsebemből a féltve őrzött Djarum cigarettámat, amit csakis különleges alkalmakkor szoktam szívni, ezt pedig pontosan az. Munka mellé elmegy az olcsóbb cucc is, mivel fogyóeszköz, de ezt a cigit meg kell azért tisztelni rendesen. Megkínálom Hadnagyom remélve, hogy elfogadja, hisz nem mindennap szívhat az ember ilyet, shinigami meg még úgy sem, majd én is magamhoz veszek egy szálat, majd gyorsan visszasüllyesztem a legmélyebb és legbiztonságosabb zsebembe a dobozt, és rágyújtok. Dohányzás közben azon merengek, hogy jóideje nem edzettem már, sőt, mi több, Verával egyeltalán nem edzettem még m,és kíváncsi vagyok, hogy mit tudom, na meg persze magamat sem árt edzésben tartanom különösen most, hogy a Daitenshiben mozgolódni kezdtünk.
- Mondd csak, nincs kedved edzeni egyet? Még nem harcoltam ellened, és kíváncsi vagyok rá, hogy mit tudsz. - hozom fel a témát Verának. Valljuk be, így első ránézésre nem nézné ki belőle az ember, hogy egy osztag hadnagyi, ami egyben azt is jelenti, hogy a második legerősebb személy az osztagban a kapitány után, de lehet pont ez benne a meglepetés, és ez csak a látszat.

[Dráma a 10. osztagban - A békülés]

*Abba még egészen véletlenül sem gondolok bele, hogy esetleg túl sok információt sűritek össze egy-egy gyorsan elhadart mondatba, így megfosztva magam a lehetőségtől, hogy mesélhessek a taichounak Kairól, Macskáról, Kairól, Ayuról, Kairól, Youko-chanról, Kairól, Yuki-chanról, Kairól, és várjunk csak, még valakit kifelejtettem… Ja, igen, Kairól is mesélni akartam! Viszont mindez nem is számít, mert most, hogy a taichou végre belátta, hogy mekkora félreértések áldozata lettem köszönhetően Erasnak, már biztos vagyok abban, hogy lesz még bőven időm és alkalmam elmesélni a világ legjobb kapitányának, hogy például Kai tud zongorázni is, mert igaz, hogy titokban tartja és nem mondja el senkinek, de nekem a taichou előtt nem lehetnek titkaim, már csak munkaköri kötelességből sem. Jó, az igaz, hogy a taichou tud az egyik kis betegségemről, mert egyszer rajtakapott, amint egy bögrével veszekedtem, de hát na, én nem szívesen beszélek a kis problémámról, mert akit tényleg érdekel, hogy milyen vagyok én, az úgyis rájött. Eddig még csak Kai szuperképességei voltak azok, amik feltárták a titkomat, de nem erőlteti a témát, és a lehető legkevesebbet beszélünk róla. Néha olyan, mintha szántszándékkal kerülné a témát, de örömmel tölt el a tudat, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ha pedig Watanabe taichou is igazán szeret, akkor ő is elfogad olyannak, amilyen vagyok. És én olyan vagyok, hogy nem beszélek erről a dologról, bár gyakran még csak tudatában sem vagyok annak, hogy ami az elmémben lejátszódik, az csak rám van kihatással, és bár én is hatok a környezetemre, ők egyszerűen idiótának néznek, amiért például az előbbi példából kiindulva, tárgyakkal kezdek el beszélgetni. Egészen más, ha veled történik az egész, és nem olyan, mint a filmekben, mert még ha tudod is, hogy csak egy tollat tartasz a kezedben, az érzékeid és az érzelmeid teljesen megkavarnak, és egyszerűen lehetetlen kivenni a valóságot az illúziótól. De mindegy is, ha a taichou nem kérdez, akkor biztosan megkímélem őt ügyefogyott hadnagya agyproblémáitól és lélektanától, mert mégis miért érdekelné, amikor neki mindene megvan, én pedig csak egy kolonc lennék a nyakában, ha felhoznám ezt a témát, és talán még arra is rájönne, hogy egy gusztustalan és kétszínű alak vagyok, aminek Kai is titulált, amikor még csak Suwunt ismerte.*
- Nem, nem, a kapitány úr teljesen félreérti… Macska a kutya! Mármint hogy… Az úgy volt, hogy azon a napon, amikor Kai és én hivatalosan is összejöttünk, vagyis még pont azelőtt, elmentünk a Kumo étterembe, és Kai felajánlotta, hogy igyunk egy üveg pezsgőt, de csak akkor, ha van mit megünnepelni. Szóval ezért kitaláltam, hogy ünnepeljük meg, hogy elneveztem végre a kutyámat, de hát igazából füllentettem egyet, és sürgősen ki kellett találnom egy nevet, hogy ne bukjak le. Szerintem vicces név… Egy kutya, aki Macska. Nekem tetszik és Kainak is tetszik, és Ayunak is tetszik, és persze Kainak is. Nahát, az ott Djarum? *.* - *csillannak fel a szemeim a nem éppen rövid élménybeszámoló befejezése után, hisz a kapitányom megkínált egy szál cigarettával, és ennek a márkának amúgy is nagy rajongója vagyok. Amúgy se szeretek mindenféle olcsó cigit szívni, mert akkor már inkább nem szívok semmit, mintsem hogy a legolcsóbb és legrosszabb márkák közül válasszak. Kai persze képes lenne a legpocsékabb ízűt is elszívni, ha nincsen más, bár szerencsére a kapitányi fizetéséből mindig bőven telik neki igényesebb márkákra is, meg előbb-utóbb, de rászoktatom az igazán elit dohányárukra is, még ha ettől valami hülye kis sznobkisasszonynak is néz.
Még éppen csak eloltottam az előző cigarettámat, és gyújthattam rá a következőre, bár némiképp lehangol, hogy a taichou egy darabot sem vett a süteményből. Pedig azért hoztam ki, hogy egyrészt nehogy megromoljon, másrészt pedig hogy Watanabe taichout is megkínálhassam vele, ha már megtörtént a nagy békülés, és ismét minden heppi, meg minden. A terv meg is fogalmazódik bennem; a süteményt leterítem a földre pont olyan szögben, hogy a taichou tökéletesen rálásson arra a guszta eperdarabra, mert természetesen a legszebbet teszem a legláthatóbb helyre. Na jó, bevallom, azt én akartam megenni, de ha a taichou kéri, akkor szívesen nekiadom. Csupán jeleznie kéne, hogy szívesen elfogadna egyet, vagy valami… Mindazonáltal az eperdarabok és a vaníliás puding már szépen integet is a taichounak, és vékony hangjukon sipítozzák, hogy „egyél meg”, és biztos vagyok abban, hogy az effajta szuggerálás már a taichounak is feltűnik. Vagyis, jaj, nem, már megint csak én képzelődöm, az eprek teljesen mozdulatlanok és nem lejtenek vidám táncot, mint abban a béna joghurt reklámban. Amúgy is, ezek nem gyári eprek, ezeket mind Ayu hozta, vagyis ezerszer jobbak annál a hülye joghurtnál. Mivel a süteményt pedig Kai sütötte, így innentől kezdve már teljességgel felesleges egy műanyag dobozos, rózsaszín masszához hasonlítani Kai remekművét, ugyanis úgy sem ér fel hozzá, egyértelmű, hogy melyik a jobb. Na igen, hiszen Kai tökéletes, épp ezért a süteményei is tökéletesek, még ha joghurtból is készítené őket! xD *
- Edz… edzeniii? Ööö, persze, taichou. De Biztos benne? Persze, tudom, hogy a taichou ellen esélyem sem lenne, meg minden, de mostanában, meg úgy általában mindig kicsit szeszélyes a kardom, és lehet, hogy komoly lelki sebeket okoznék vele, azt pedig igazán nem szeretném. De ha a taichou megígéri, hogy nem fog rám haragudni miatta, akkor megyek szívesen. Már Kai-al is voltam edzeni, de mindig tartok tőle, hogy esetleg megharagszik a téb… - *harapok bele ajkaimba, hogy inkább elhallgattassam magam. Persze, a taichou mégis csak a taichou, szóval erős is, meg minden, és nem kéne ennyire féltenem, de egyszerűen félek attól, hogy megharagszik azért, ha esetleg önkéntelenül is megbántom. Nem fizikailag, ugyanis sosem az anyagi síkra helyeztem a képességeim, más módszereim vannak. Kai sosem beszélt arról, hogy milyen is volt az őrület hatása alatt lenni, és egyszerűen félek attól, hogy olyan sebet ejtettem rajta, amit talán sose tudok begyógyítani. Amióta Suwun elment, nincs is nagyon lehetőségem igazán a határaimat feszegetni. Persze, Suwunt nem érdekelte, hogy mi történik az ellenfelével, még ha csak egy új tiszt, vagy éppen egy kapitány volt az illető, akivel kiállt harcolni, de én, én más vagyok. Belém könnyebb bűntudatot csalni, mondhatni, már-már szívesen látott, visszajáró vendégnek minősül. Még van mit visszafizetnem azokért a dolgokért, amiket tettem, és amit Erasként most is teszek, valahol.*
- Szóval, csak azt akartam mondani, hogy tényleg ne haragudjon rám, ha esetleg olyan történik, amivel fájdalmat okozhatok. Akkor, megyünk is az edzőterembe? Macskát viszont mindenképpen hazavinném, vagy az irodába, mert őt nem merem az edzőterembe vinni, mert még a végén eltalálja egy rosszul célzott kidou, vagy megrémülne, vagy valami. - *nyomom el a cigarettámat, és a zsebemben talált üres cigis dobozba teszem azt, hiszen bűn lenne egy ilyen gyönyörű kertet teleszemetelni cigarettacsikkekkel. Egyszer még Kait is ránevelem arra, hogy az utcán sétálva se dobálgassa mindenfele a csikkeket. >.<;;;;; *