Izgatottan, kíváncsian várom már, hogy Caquel zenéljen valamit! Ha olyan jól ért hozzá, mint amilyen csinos, akkor kétségtelenül egy remek pár percnek nézek elébe. Nyilván, mivel olyan régóta meg van már neki a gitárja, nagyon sokat gyakorolt már rajta, és nagyon jó hangja van hozzá, szóval csak jó lehet! Ehhez pedig a legjobb hely nem más, mint az osztag kertje! Jómagam is nagyon sokat vagyok itt, mikor csak időm engedi, elhozom magammal Mitsut is, és kettesben lustálkodunk valamelyik fa alatt. Nagyon megnyugtatóan hat az ember idegeire ez a hely. Csöndes, nyugodt. Lehet elmélkedni, gondolkodni, pihenni, aludni, sőt, ha valakinek kedve van hozzá, még fürödhet is a tóban, bár fürdésre annyira nem alkalmas. Gyakran szoktam beülni ide én is elmélkedni kicsit, illetve itt szoktam meditálni is Aokival a belső világunkban. Nagyon ideális hely ez ahhoz, hogy szabadon társaloghassak Zanpakutom szellemével. Kétségtelenül büszke lehetek magamra, hisz én csináltam ezt a helyet, és majdnem tökéletesre sikerült. Remekül kielégíti azon shinigamik igényeit, akik pihenni szeretnének. Némán bólintok egyet Ranilnak, hogy amennyiben végzett az énekléssel, mesélek neki magamról, és készségesen válaszolok a kérdéseire, hacsak nincs jó okom rá, hogy másként tegyek.
Aztán végül elkezd énekelni, és be kell valljam, hogy nagyon tetszik a hangja. Ha még ember lenne, simán alapíthatna egy bandát, és biztos vagyok benne, hogy nagyon nagy sikereket érne el, mivel nagyon tehetséges. Az lenne az Ő szakmája, ha nem lenne arrancar, ha nem úgy alakult volna az élete, ahogy. Én nem is tudom mi lennék. Nem nagyon érdekelt semmi sem, a hegyeken, meg a természeten kívül. Lehet, hogy geológus lennék valahol, vagy valami ahhoz közeli szakmában teljesítenék szolgálatot.
- Nagyon szép hangod van, és nagyon jól gitározol, Caquel! - dicsérem tisztem szemcsillogva. Lehet, hogy legközelebb ,ha valamilyen osztagbéli ünnepség lesz, megkérem, hogy adjon elő valami kis éneket. Biztos a többieknek is tetszene, meg elősegítené, hogy megszeressék, megkedveljék!
Tartok egy kis szünetet, veszek egy mély lélegzetet, majd összeszedem magamban, hogy mit érdemes rólam tudni, és mit nem. Nem valami nagy durranás a történetem, sőt, igazából nagyon nem az. De hát nekem ez jutott.
- Nos, mire vagy kíváncsi? 26 éves vagyok. Meglepő, igaz? A dédnagyanyám lehetnél gyakorlatilag. Az egyik legfiatalabb kapitány vagyok. 20 évesen távoztam az élők sorából. Akkoriban éltem-haltam a természetért, a szó szoros értelmében. Egy lavina sodort magával egy túra közben, és nem éltem túl Átkerültem ide a rukongaiba, ahol 5 évbe tellett, mire rájöttem, hogy shinigaminak kell lennem. Onnantól meg már minden ment a maga útján. a 13 osztagban kezdtem 3. tisztként, aztán előléptettek kapitánnyá, és azóta is az vagyok. Mire vagy még kíváncsi? - mondom el történetemet gyorsan erősen becsomagolt változatban. Ha mindenről mesélnem kéne, még holnap is itt ülnénk, pedig én csak 26 éves vagyok, nem több száz, mint az előttem ülő Lány. El sem tudom képzelni, mi minden történt vele ennyi idő alatt. Jót-rosszt megjárt, az kétségtelen. Utólag belegondolva inkább csak rosszat, de majd itt nálunk beköszönt neki is az élet jobb, naposabb élete!
- Hááát. Többnyire ide szoktunk járni Mitsuval. Meg általában éttermekbe szoktunk...mivel hogy Ő nem tud főzni, én meg jobb, ha távol maradok a konyhától, mert nem akarunk ugyebár lakástüzet. De ha nagyon meleg van, és ráérünk, el szoktunk menni a tengerpartra, vagy épp a fürdőbe is kikapcsolódni egyet! - idézem fel a megjárt helyeket mosolyogva, révedező tekintettel. - Kicsit hülyén hangzik, de mostanában a hobbim leginkább a Párom! Csak vele szoktam foglalkozni, ha van időm. Amúgy szeretek itt a kertben heverészni, vagy épp a Zanpakutummal társalogni a belső világunkban! És te? - kérdezek vissza, mivel bár Caquel mesélt már, az elég felületes volt, legalábbis én úgy érzem. Én is meséltem magamról, szóval szerintem neki is szabad már kicsit többet elárulnia, mint ami eddig kiderült róla. >.<

Véletlen találkozás Tasu-channal,
avagy hogyan gyógyuljak ki a gyerekfóbiából
I. kezelés

A mai napom az elmúltakhoz képes, iszonyú unalmas, pedig még azzal az elhatározással is jöttem lustulni erre a vaskos, virágzó cseresznyefára, hogy ma az ég adta a világon semmit se csinálok. Még edzeni sincs kedvem a többiekkel, pedig rendszerint nem szoktam lógni az edzésekről, de nem tehetek róla. TT-TT Olyan siralmasan megy számomra a kardvívás, hogy azt tanítani kellene és nem akartam ma is égni e csodás tehetségemmel. Főleg, hogy tegnap még be is ütöttem a fejemet… Ahogy ez a gondolat elhangzott fejemben ösztönösen nyúltam a lila folttal tarkított homlokomhoz, melyet a tegnapi edzés során egy csodás kitérő bukfencnek köszönhetek, vagyis pontosan a bukfenc után való falnak csapódásnak, de egyre megy. Nyűgösen felsóhajtok, majd oldalra fordulok… fordulnék… mert elfelejtem, hogy a cseresznyefa ágainak egyikén fetrengek, nem pedig a földön vagy az ágyamban, így elkezdek zuhanni a talaj felé, már megszoktam ezt a manővert, így sikerült egy szép fordulattal kiviteleznem a landolást, méghozzá két lábon érve földet. *>* Önelégült mosollyal húzom ki magamat e sikeres cselekedetem miatt, majd fordulatból lépnék egyet, hogy visszamászhassak a fára, de saját lábamban megbotlok és egy gyönyörű esést intézek, ami a fatörzsének való nekicsapódással zárul. Morogva kaparom le magamat a fatörzsről, majd nézek körül, hogy megbizonyosodjak arról, senki se látta ezt a bravúros mutatványomat. Megkönnyebbülten felsóhajtok, amiért a látottak szerint egy nézője se volt attrakciómnak, így ismételt nekifutással kezdenék el felmászni a fára, de ahogy nekiugranék, pont elnézek a törzs mögé, ahol egy ismerős alakot pillantok meg.
- Tasssuuu-chan?! *>* - szólók neki lelkesen, miközben kilépek a fa takarásából és lelkesen az ég felé nyúlva lengetni kezdem jobbomat, ezzel az üdvözlést és a jelzést tartózkodási helyemről is letudom. Remélem, hogy nem képzelődők az ismételt fejre kapott ütés miatt és tényleg ott van, mert kicsit égő lenne a semminek szólongatni és integetni. De ezúttal reményeim is célba érnek, amiért az említett illető felém fordult, midőn szerencse, nem délibáb. *.* De… ugye nem látta az előbbi mutatványomat…? >__<” Ehh… inkább nem emlegetem fel neki, lehet, hogy nem látta, akkor pedig jobb lenne hagyni a békés tudatlanságban. Jókedvűen odafutok hozzá, majd óriási vigyorral az arcomon kezdek bele kérdés áradatomba.
- Yo’! Mi járatban vagy errefelé? Keresel valakit vagy csak valami feladat? – lehet, hogy érdeklődésem kissé snassz, de erre tudok gondolni, hogyha más osztagbeli tisztek jönnek erre. És, ha esetleg keres valakit, vagy ha éppen valami feladata van, akkor talán tudok segíteni neki, ha már itt vagyok. *>* Addig is talán megmenekülök a további környezet általi balesettől, ami érhet még ebben a kertben. Tekintetemet gondolatmenetem közben vezetem végig rajta, míg válaszát hallgatom, melyet faragatlan módón félbeszakítok, ahogy feltűnik nekem a leányzó átlagnál is nagyobb pocakja. És nem hiszem, hogy csak eltúlozta volna az evést, mivel a legutóbbi küldetésünk során is elég jó kondiban volt, szóval biztos jól tartotta magát előtte és minden bizonnyal folytatta is, de akkor az egyetlen magyarázat erre…
- KISBABÁT VÁRSZ?! O_____O – teszem fel a kérdést fennhangon, egészen az első szembejövő falig hátrálva, teljes egészében sokkolódva magán a gondolaton is, hogy ez esetleg tényleg igaz lehet, bár próbálom rábeszélni magam, hogy minden bizonnyal én közelítettem meg rosszul a dolgot és semmi köze sincs a hasa nagyságának a picike, síró, járni se tudó ördögökhöz.

Véletlen találkozás Tasu-channal,
avagy hogyan gyógyuljak ki a gyerekfóbiából
I. kezelés

Hatalmas vigyorgásom közepette megtudom, hogy Tasu-chan pontosan mi járatban van errefelé. Az osztagon belüli kiigazodatlanságát természetesen megértem, Én is eltévedek a mai napig Soul Societyben pedig már elég öreg tag vagyok. Most tényleg bevallottam magamnak, hogy vén vagyok? O_o Elbizonytalanodva megrázom a fejemet, hogy visszaterelhessem figyelmemet a beszélgetésre, mielőtt leakadnék furcsa elméletemen. Ez idő alatt választ kapok arra, hogy pontosan mi járatban van itt a Juubantai területén, ahol oly’ ritka a vendég, vagy csak egyszerűen a felsőbb körökből jönnek hagy ne reklámozzam miért. Áhá’, szóval Keisuke-samat keresi! Ha jól gondolom, edz a többiekkel vagy éppen papírokat tüntet el a Hadnagyi irodában. Bár mikor reggel jöttem az udvar felé nem volt füst szag, szóval valószínűleg beépíti a többieket a padlóba jó Hadnagyhoz méltóan. Vonom le a lehetőségeket magamban, hogy rendes feleletet nyújtsak át és ne holmi bizonytalan választ, amivel semmire sem jut a továbbiakban.
- Ugyan ne aggódj Én is gyakran eltévedek! – legyintek párat, hogy ne vegye a szívére a dolgot. Nem szokásom ilyesmit híresztelni, szóval megnyugodhat, főleg, hogy Seretei miden osztaga valamiben biztosan különbözik. >.> Így tudom milyen érzés elveszni a labirintusszerűen felépített építményekkel ékesített utak között.
- Hát, hogyha Simán Csak Keisuke-samat keresed, akkor valószínűleg az edzésen páholja el a többieket. – felelem neki vigyorogva, közben kezeimmel úgy csinálok, mint aki egy kardot fogna és mérnék pár próbavágást vele a levegőbe. De lelkesedésem nem tart sokáig, amiért olyat veszek észre, amit talán nem kellett volna, hogy szemet szúrjak. Hangos felrikkantás közepette még tudósítom is szerencsétlen Tasu-chant észrevételemről, melyet szívem szerint nem akarok elhinni, ezért próbálom ellenkezőjét beadni magamnak. Reflexből pár métert hátrálok is, de megfeledkezek a lány gyorsaságáról, ami még mindig képes lenyűgözni. Igazán taníthatna engem is, de ez most nem téma. Ami most fontosabb, hogy babát vár?! Ha, akarnék, se tudnék további hangos beszédet folytatni a sokkhatás miatt, mivel Tasu-chan megtette a szükséges óvintézkedéseket e felől, magyarán a kezét számra tapasztotta, hogy végképp ne tudjak egy mukkot se szólni. Ledöbbent valómmal, még moccanni se merek. Nem, mintha lenne bárminemű félnivalóm is Tasu-chantől, de a látottak és, hogy hallgatásra kér, az… az… rémisztő. o.o” És egyszerűen nem bírok megbékélni azon tudattal, hogy egyik jó barátom hasában egy ördögfajzat lapul. o.o” Lassacskán már nem is e világban tartózkodom, pluszba Tasu-chan a döbbent mivoltom miatt könnyedén el tudott terelgetni az udvaron lévő általa kiszemelt padhoz és leültetni oda, amit szívem szerint meg is köszönnék, mivel épp az ájulás kerülgetett már csak a gyerek gondolatától is, de jelenleg egy szót se tudok kibökni magamból nem, hogy megköszönni! Lassacskán még az is látszani kezd, hogy gyerek fóbiám kezd eluralkodni rajtam elég komolyan, de mit tehetnék, hogyha olyan rémisztőek a kicsi, síró-rívó gyerkőcök? ToT Szerencsémre kirángat a rosszabbnál-rosszabb gondolataimból Tasu-chan kérdése. Érdeklődésére viszont csak egy bizonytalan bólogatást kap, hisz attól függ, mit is akar megosztani velem, ténybe tény van valami sejtésem ez ügyben, viszont nem akarok arra asszociálni. A hírek hallatán, melyek úgy elkerültek eddig engem, s most hírtelen tudomást szereztem róluk, még nagyobb döbbenetet ér el nálam, mint ami eddig uralkodott rajtam. Először csak hápogok, mint egy kacsa és igyekszem megfogalmazni magamban a választ, amit lehetőség szerint tompított hangmódon igyekszek leadni. El se tudom hinni o.o”, el se tudom hinni! Fukutaichou is már és, és gyereket vár… d… de kitől?! Oo Várjunk csak, hisz Keisuke-samahoz jött akkor… megeshet, hogy Tőle?
- Te gyereket vársz… - kezdek bele halkan, szaggatottan, a földet szemlélve a kérdésembe, majd lassan ráemelem döbbent arcomat és hozzáteszem. – Simán Csak Keisuke-samatól?! - hozom tudtára az érdekes levonásomat a dologgal kapcsolatban. Meg se fordul a fejemben, hogy akkor terjednének a Juubantaiban ezzel kapcsolatos pletykák, de valamiért ez az információ foszlány elkerül, vagy egyszerűen a logikus gondolkodás tartott tőlem pár lépést.
- É… é… és mióta vagy Ha - Hadnagy?! – kérdezem tőle előre-hátra, hol pedig jobbra-balra dülöngélve a padon. Egy ördög van a hasában, ami ha megszületik sír, eszik és alszik… ez ijesztő. Hogy képes evvel a tudattal békében tűrni, hogy egy gyerek van a szíve alatt. Wááá, miért lógtam Én el azt a fránya edzést?! O_O” Hirtelen felpattanok a padról, majd föl-le kezdek járkálni az ülőalkalmatosság előtt, idegesen. Célom, hogy sikeresen feldolgozhassam a dolgot. Most biztos Tasu-chan azt hiszi, hogy rosszabbul reagálok, mint egy férfi e hírre. T>T El kellene árulnom neki, akármennyire is fog fájni, amiért valakivel meg kell osztanom ezt a szörnyűséges adatot rólam. Félve nyelek egyet, közben megállok Tasu-chan előtt, lehajtott fejjel, majd egy mély belégzés után… kimondom.
- Én félek a gyerekektőőőőőől!!! TT________TT – árulom el neki a legnagyobb problémámat, melynek sikerült kibillentenie a lelki egyensúlyomból. Hasonlóan álldogálok előtte, mint egy behúzott fülel és farokkal, reszkető kiskutya, aki magyarázatot vár arra, hogy most mit is célszerű tennie ez ellen.

Véletlen találkozás Tasu-channal,
avagy hogyan gyógyuljak ki a gyerekfóbiából
I. kezelés

Oké, tény nagyon furcsa kikövetkeztetés volt ez tőlem, hogy Keisuke-samatól várjon egy ördögi teremtést Tasu-chan, de hát akkor is. A hallottak alapján erre mertem gondolni, az Isten se hitte volna, hogy… IGAZ?! Oo Vagy mi? Döbbent, tágra nyílt szemekkel nézek Tasura, ahogy megosztja velem ezt a csekélyke információt. Szóval lehet, de nem biztos, hogy Keisuke-sama… O_O”…
- Sz… sz… sz… szóval, megeshet, hogy Te és Keisuke-sama… a… az... érted… o.o" - mutogatok célozgatva arra, hogy esetleg ők ketten annak az ördögi teremtménynek a szülőjük, ami most éppen Tasu-chan pocakjában lakozik. Szóval, azért jött ide, hogy megtudhassa ki az esetleges apuka Keisuke-samatól. De, hogy lehet már ilyesmire nem emlékezni?! Oo Valaki figyelmeztessen a jövő folyamán, hogy soha az életbe ne vetemedjek ívásra más társaságában, mert ilyesmik is megeshetnek. Idegesen kezdek dülöngélni jobbra-balra és előre-hátra az ülőhelyen, ezen állapotomban eléggé hasonlítok egy olyan Shinigamira, aki éppen túlságosan is felöntött a garatra, s eléggé fejébe szállt a száké. Némán hallgatom a Fukutaichouságról szóló válaszát, mely igazán meglep. Igen, halottam a sorozatgyilkosról, de nem tudtam, hogy Tasu-chan is közreműködött az elkapásában. Nem vagyok valami informált Halálisten, mivel nagyrészt pletykákon keresztül jutnak el hozzám a hírek vagy sehogy, azok közül is csak azon infók maradnak meg, melyek érdekelnek, és még így is elég kevésnek hiszek, hisz ha így tájékozódik az ember, akkor a fele lehet akár hazugság is. Hát igen, valamit valamiért.
- Sokka… - bólintok rá rövid meséjére, jelezve, hogy felfogtam a történetet a Hadnagyságát illetően. Nem vagyok egy okos jellem és gondolkodni se szeretek, de Tasu-chan nem hiába hozhatta fel ezt az esetet, biztosan segédkezett a megoldásban, sőt talán Ő volt az egyik frontember. Nem is talán, több mint biztos! Erre könnyű volt rájönni, akkor nem semmi teljesítmény ez tőle, nem mindenki jut el addig, hogy Hadnagynak nevezzék ki. Viszont ezt a jó hírt nem tudom sokáig pozitív dolognak tekinteni, amiért a fóbiám miatt ott motoszkál bennem a tudat, hogy Tasu-chan terhes. Gyereket vár… ÁÁÁ’… váratlan pillanatban rugaszkodok el az ülőalkalmatosságról és kezdek járkálni fel-alá, mint egy őrült, a padon ücsörgő Tasumi kérdésére még válaszolni se méltatok idegességemben. Jó ideig ezt a pár mozzanatot ismétlem, míg végre erőt veszek magamon, hogy megosszam Tasuval azt a szörnyűséges dolgot, melyet még senkinek sem volt bátorságom elmondani és szerencsére nagyon kevesen is tudnak róla. Már a gyerek tudatától is úgy reszketek, mint egy darab falevél, s ezt Tasu-chan láthatja is, ahogy sóbálvánnyá vált valómmal ácsorgok előtte, miután elárultam furcsa viselkedésem okát. Félek azoktól az ördögi teremtésektől, nem tehetek róla, inkább viselek el egy szobányi papírmunkát, mintsem egy szobában a gyereket. Reményt vesztve nézek Tasura, s várom tőle a feleletet, hogy most mit kellene tennem, szerencsére nem hagy sokáig a kételyek útján, hamar rájön, hogy problémám igencsak mélyen gyökeredzik. Ekkor, afféle halovány reménysugárként Tasu-chan megfogja a kezemet, s maga mellé invitál ülőhelyzetbe, zavartan teszem azt, amit el szeretne érni a mozdulattal, majd félénk tekintetemet emelem rá. Megdöbbenek mondandóján, hisz erről még nem halottam, hogy ez a betegség gyógyítható lenne, legalábbis engem akkor még nem sikerült kioperálniuk belőle. Kérdésére idegesen kapkodom tekintetemet ide-oda, ahogy igyekszek megfogalmazni egy normális választ, mely türközi a valós okot, de feleletem nem sikerül úgy, ahogy szeretném.
- Hát, mert olyan kicsik, ijesztőek, ördögi teremtések, sírnak, esznek, alszanak, és mikor megtanulnak járni… az a legrosszabb! Onnan már nincs menekvés tőlük, elkapni nem lehet őket és már tudnak is beszélni… @__@ - mondom és mondom és mondom, értelmet nem igazán lehet benne lelni, pedig igyekeztem lényegre törően megfogalmazni, de ezt egyszerűen nem lehet megtenni. A gyerekek az ördög teremtményei, rettegni lehet tőlük, soha sem tudtam aranyossági faktorukat észrevenni. Gondolataim miatt azt a dülöngélést, melyet a járkálás előtt folytattam most is elkezdem.
- Süti…? Tényleg szabad…? – nézek rá meghatódottságtól könnyes szemekkel, hisz nem minden nap kínálgatnak nekem édességet és ilyen finomságokhoz maximum akkor jutok, hogyha fizetésem engedi, azaz ritkán, mert mindig eltűnik a vagyonom, nem is tudom miért. Közben nyúlok is egy muffinért, hogy az idegességemet elfelejtesse velem, ahogy azt eszem. Keisuke-sama meg nem kap belőle, megeszem mind. >.> Hogyha tényleg övé a gyerek, akkor vállalja a felelősséget érte és ne sütemények útján!
- Tasu-chan… tényleg kilehet ebből gyógyulni? Hogyan? – kérdezem miután megettem a sütit, közben felhúzom lábaimat, hogy kezeimmel átölelhessem azokat. Nem tudom elhinni, hogy Én valaha is ki tudnék gyógyulni ebből, ha meglátok egy méreten aluli ördögöt már Óperenciás tengeren is túl vagyok mire az egy lépést is tehetne felém.

Véletlen találkozás Tasu-channal,
avagy hogyan gyógyuljak ki a gyerekfóbiából
I. kezelés

A finom süteményt eszegetve, melyet Tasu-chan készített és megkínált vele, aminek nagyon örülök, mert szerintem ennek az édességnek nincs párja a világon. *.* E cselekvésem során kicsit elkalandozok a feltételezésén, ami szerint a betegségből, melyben Én is szenvedek kezelhető. Nem csoda, hogy felkeltette az érdeklődésemet, hiszen milyen az, amikor meghalok egy apró gyerekhangot és már fülem, farkam behúzva, mint egy kutya rohanok az első takarásnak alkalmazható tereptárgy felé, mielőtt valami bántódásom esne a közeledő ördögi kölyök által. Oo Persze, azért közben elcsakliztam még egy-két darab finomságot, mielőtt feltettem volna a feltételezett gyógyulásról kérdésemet. Mondjuk a süti majszolásnál közrejátszott azon hátsó szándékom, hogy megeszem mindet Simán Csak Keisuke-sama elől, viszont e szándékomat keresztülhúzta Tasu-chan. No, mindegy. Bár eddig úgy tudtam, hogy Keisuke-sama fél a gyerekektől. Vajon, hogy fog reagálni erre a rémhír… öhm … „örömhírre”?
E kérdéssel előhozakodva elmémben eszem meg az utolsó süteményt, melyet magamhoz vettem és amint lehetőségem volt rá – mármint nem teli szájjal – tettem fel a tervezett kérdésemet, kisebb letargiában, hiszen még mindig elképzelhetetlen dolognak tartom a gyógyulást. Már kezdek is megijedni, hogy az előbb állítottak nem is igazak, amiért pár minutumig csupán némán nézett maga elé Tasu-chan. Szemem sarkából szemlélődtem felé, miközben szorosabban karoltam át lábaimat, s szinte még lélegzetem is megakadt a türelmetlen valóm miatt, amiért el kellett viselnem a várakozás hosszúnak tűnő perceit mire végre a mellettem ülő Tasu-chan megszólalt. Minden figyelmemet rá összpontosítottam, hogy megjegyezzem minden általa adott információt. A feltételezése, hogy abban a klubban az egyleten belül – ahova úgy amúgy is félek eljárni, amiért Kohaku-sama folyton olyan csúnyán néz rám, meg állandóan mosogatni küld, fogalmam sincs miért ToT – van esélyem kigyógyulni a betegségből kicsit furcsállom. Bár attól nem kell félnie, hogy Én gyereknevelésben tanácsot kérek, hisz sosem vetemednék ördögtartásra. o.o”
- Öhm… rendben, elmegyek. Remélem, hamar összejön ez a gyógyulósdi. >.<’’ – viszonzok egy apró mosolyt a lelkes megnyilvánulására. Bár kötve hiszem, hogy ez valaha is sikerülne, de mindent meg kell próbálni vagy, hogy mondják. *>*”
Miközben megkísérlek elmerengeni egy apró jövőbeli képen, melyben jómagam nem rettegek a szembejövő gyerekektől, apró szégyenjelek zuhataga gyűlik fölém, mikor azt kezdem érezni, hogy fejemen csattannak ezek a bizonyos érzelem kifejező jelek. Bár ez eléggé hihetetlen, mégis ilyesmit, hogyan lehetne érezni. Felsandítok az ég felé, melynél borult testvére kukucskál vissza rám, felém küldve esőcsepp formájában üdvözletét. Gonosz esőfelhők >.> hess, hess, utálom a vihart! >.>
Igyekszek táv bűvölni, hátha hat, de nem jött össze… ez van. Tasu-chanra felfigyelve nézek irányába, majd elfogadva segítségével összekaparom magam és elmegyek vele az osztag, eső mentes fedele alá. Szinte le se esik nekem, hogy Keisuke-samahoz visz a célunk, csak lépdelek mellette amerre megy, bár kicsit furcsálltam azt, amikor egyazon folyosószakaszon kétszer – háromszor elmentünk. Odaérve az egyik ajtó elé, először fel se ismerem hirtelen a bejáratot csak értetlenül pislogok irányába. S amikor Tasu-chan bekopog, már előre sokkolódok, főleg azután miután a hiper gyors villámtáncával odébb is áll. Utána nyúlva, bár tisztában vagyok vele, hogy fölösleges, mert lehetetlen, hogy elérjem már, csak a hatás kedvéért nézek utána. A döbbenetem akkor szűnik meg, amikor a szobából kiszűrődő hangból leesik, hogy pontosan hol is lehetek. Simán Csak Keisuke-sama irodájánál. *>* Az ajtó alól kiáramló füst is kitűnően bizonyítja ezt. *-*
- Ne aggódjon Simán Csak Keisuke-sama! Majd Én eloltooom! Hadou no sanjuuichi: Shakkahou! – rontok be az ajtón hatalmas lelkesedéssel, hogy belekezdjek a tűzoltásba, viszont megfeledkezek arról, hogy ez még mindig nem az a technika, amire jómagam gondoltam. Nem baj, legalább számon kérhetem a Tasu-chan által mesélt dologgal kapcsolatban az apaságát illetően és elújságolom neki azt a klubbot is, melyet az imént tanácsolt nekem Tasu-chan, hátha rá tudom venni arra, hogy jöjjön velem. *.*

//Köszönöm a játékot. ^.^//

Juunibantai… pfáh… halál az összesre – na, jó azért vannak kivételek … talán – de azt a félszemű múmiát igazán utolérhetné végre egy atomrobbanás! Bár amilyen kártékony azokkal a furcsa robbanó fejekkel meg ezekkel a szájborgerekkel, fogadni mernék, hogy egy efféle pusztító eszköz, mely két Japán várost is elsöpört a Föld színéről, röhögve túlélné! >-> Pedig nem érdemelné meg! Legutóbbi akciója után szerencsétlen Simán Csak Keisuke-sama és Ai-san is a Yonbantainál kötött ki, ráadásul Ricchan is betoppant a nagy akció során! Mi lett volna, hogyha neki is baja esik?! A Juubantai szeme fényének, legnagyobb dicsőségének?! Sosem heverné ki a Juunibantai a haragomat, mely mindez okozta volna. Viszont most is eléggé közel állnak ahhoz, hogy dühöm átbillenjen abba a zónába, amikor mindent és mindenkit letarolnék, mint egy hisztis Hyozanryuu – vagyis, pontosan szólva dühömben elindítanám Hyozanryuut a 12. osztag barakkja ellen -. Mert nem elég, hogy minket zaklatnak ilyen veszélyes hadifegyverekkel – amikről, mellékesen megjegyezve eddig úgy tudtam, hogy a Nőegylet számára készültek holmi kisegítőknek vagy miknek - hanem most még a legeslegszebb kertet is Sereteiben atomjaira szaggatták csillámporos és robbantós szájborgereikkel. Pedig ez volt a Juubantai büszkesége!
Nem baj, sokkalta szebb kert lesz így felhúzva Soutaichou és pár random Shinigami segítségével, legalább ki lehet bővíteni az egészet egy plusz veteményessel, ahol lehet termeszteni sok mindent. Például paprikákat és paradicsomokat meg póréhagymákat KatsuSa~ ellen. Meg persze külön Simán Csak Keisuke-samanak egy ultra szupercsúcs virágos mezőt is, hogy tudja hova vinni, sétálni Ai-sant. *<* Khm… na, igen… fiatalok. Mit meg nem teszek értük…
Nos… , ennek fényében indultam ellenőrző körútra, hogy lássam, hogyan is áll munkásaink munkássága, és ha esetleg lazsálnak, akkor barátságosan hátba veregessem Őket azzal a címszóval, hogy nincs pihenés, míg nincs kész a kert fele. Bár részben, de nem egészben megbízok KatsuSa~ képességeiben főleg a munkafelügyelős pozíció bevállalásánál tett lelkesedése miatt, egészen élvezi, hogy parancsolgathat másoknaqk. Nem is értem, hogy lehet rokona MasaSu~nak. Tényleg! Ricchannak és MasaSu~nak külön kell kérvényeztetnem egy padot a kertbe! *.*
Lelkes ötleteim miatt, mely előevickéltek gondolataim mélyéből szépen sorjában, annyira lekötöttek, hogy nem vettem észre az előttem lévő idegent, s előre letett bocsánatkérésében említett útonállása ellenére is gyönyörűen felkenődtem rá, s lecsorogva róla kötöttem ki a padlón. Tudnám, miért hozz össze a sors folyton – folyvást égcirkálókkal? Pedig már nőttem, nem is kicsit! Öt teljes centit! T^T Mégis, még mindig alacsony vagyok mindenkihez képest, micsoda dolog ez? T_T Bár, várjunk… tudom már, nem Én vagyok kicsi, hanem mindenki más nőtt túl nagyra! Wow, egy zseni vagyok.
Öndicséretem áradatát hamar lezártam, hogy ismét visszakapcsolhassak a külvilág eseményeibe, s az előttem álló személyre végre több figyelmet szentelve felelhessek is neki, bár szövege háromnegyedéből csak apró foszlányokat sikerült elcsípnem, de a kép még így is teljessé vált. Ő egy olyan osztagból jött minden bizonnyal, ki ellenőrizni kívánja a papírmunkánkat, de… jáááj’ O_O Most nem lehet bemenni a kapitányi irodába, azt is renoválják, ráadásul az odavezető utat teletömtem Kavics gyűjteményemmel, hogy ne essen bajuk az újítások során. Mohh~, Keisuke-sama segíts meg! T_T
Idegesen felpattanva a talajról, szegeztem tekintetemet az egyik fűcsomóra, hol pedig a másikra, miközben pánikrohamomat igyekeztem éppen csitítani azon merengve, hogy vajon Keisuke-sama mit tenne egy ilyen helyzetben? Lehet, hogy valójában a Soutaichou akar minket ismét megtréfálni? Pedig lebratyiztunk vele! T^T
- Annnooo~… m-m-m-i elküldtök a-a-a-a papírokat! Mindet! Amit nem, azt.. őőő… bocsánat, nincs olyan, amit nem küldtünk volna el! Szóval minden rendben a papír ügyek terén! Nincs oka a Tájcsót keresni! o.o” – csapkodtam két kezemmel, mint a jómadarak, ahogy össze – visszabeszélve igyekeztem közölni vele apró füllentésemet törekedve az élethű előadásra, hogy a kitöltött iratok mind el vannak küldve – fitty fenét -. Persze megesik az elpostázás is meg az elcímezés és társai, meg egyéb katasztrófák, így…
- Khm.. amúgy, ez nem Rukongai, hanem Juubantai. Jó helyen jársz, bár az osztag szebb volt régi állapotában, de majd egyszer a felújítások után újkorában is. – hagyom abba a furcsa beszédet, végre egy normális mondatot kipréselvén magamból, közben leporolva azt a fehér rettentett hátamon, ami olyan könnyedén tud koszolódni, hogy le se lehet írni. Szerencsés Keo-báró-sama azzal a fekete menő kabátkájával, az Övé nem lesz piszkos egyhamar. Leporolván a fehér rémséget akad meg végül tekintetem az idegen markában szorongatott csokron. Haaa?! Biztosan egy szerelmes hős lovag Én meg itt akadályozom a hódolásban, biztosan a Keptöni irodás duma is csak álca volt egy találkozáshoz! Micsoda kegyetlen Halálisten vagyok! T-T Ha Micchan ezt látta volna… ehh… azt hiszem, ez a love sztoris dolog kezd az agyamra menni… Elhessegetve gondolataimban előmászott hirtelen sokkesetet, inkább humánosabb utat igyekszek választani és egy kérdésben megfogalmazni az elmémben előhozakodott dolgot, pluszba apró útbaigazítást is felajánlva.
- Öhm… esetleg keresel valakit? *3* Melyik hölgy lenne a szerencsés? *3*- kérdezem szemöldök rángatva, miközben a markában szorongatott virágokra bökök. – Randira hívod? Esetleg éppen most kéred meg a kezét? Vaaagy még csak a szerelmi vallomás a főlépés? *3* – rohamozom meg egy dézsányi love kapcsolatos kérdéssel ízét… őő… asszem’ a nevét sem ártott volna megkérdeznem. De… chotto matte! Nálunk csak két lány van! Ricchan és Ai-san – persze nem az osztagnál csak látogató, de akkor is -! Rápályázott volna valamelyikükre? Elsötétült tekintettel, ökölbeszorított kézzel vetettem rá egy rendkívül ördögi pillantást, hogy következő igencsak fontos kérdésemben mindent kifejezhessek, mely éppenséggel bennem kavarog, ahogy jobban belegondoltam eme témába.
- Ugye… nem Ricchanra vagy Ai-sanra pályázol? – amennyiben kérdésemre nemleges feleletet kapok, felveszem, az „Én egy angyal vagyok ám’” cuki arcot, de hogyha nem…

Ehh… lehet, hogy túlságosan is paranoiás lettem az elmúlt időben? Alig szólalt meg szerencsétlen, de már rögtön gyanakodni kezdtem még azokból az apránként elcsípett dolgokból is szövegéből, s máris felruháztam egy „biztos iratokat jött ellenőrizni” címmel. Nem tehetek róla, hogy éppen más felé eveztek gondolataim, túlságosan lefoglalt alacsony termetemmel járó hátrányok, ez a nézet pedig már lassan rutinná vált számomra. Abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy kissé ijesztő lenne, ha kitudódna speciális iratkezelésünk, még akkor is, hogyha felülmúlja az összes osztag papírvégzési tehetségét! T^T
Egy hatalmas Kavics tesó: egy óriásibbnál is óriásibb szikla, mely hiányzik a gyűjteményemből, de majd egyszer beszerzem ám’. Na de a lényeg, hogy az leesett most bal oldalt hevesen kalimpáló szívemről, ahogy közölte nincs semmi köze az eltűnt iratok után nyomozó Halálistenekhez. Egy megkönnyebbült sóhajjal is jelzem eme megnyugvást, miközben a szívemhez emelem jobbomat. Áldom Simán Csak Keisuke-sama erejét, amit így mellékesen is, de el tudott küldeni nekem segítségkérésemre, hogy hamar fel tudjam dolgozni ezt az egész cécót, majd tiszta fejjel gondolkodva végre visszakapcsolhassak a normális kerékvágásba.
- Yokatta… - szóltam megkönnyebbülve, magam elé motyogva ezt az apró szót utólag. Bezzeg nyugodttá vált lelkemmel rögtön ismét tudtam aktivizálódni, kitűnő példa volt erre elhadart szövegem a virágról, melyről azonnal csodaszép love sztorit vontam le. Igen, merem azt feltételezni, hogy Micchan lányom mániája miatt esett meg ez most velem, de nincs mit tenni, hogyha egyszerűen vicces hallgatni, meg persze szép is, hogy éppen kiket igyekszik nagyszerű Kupidájával összeboronálni. Előttem álló szerelmes hős, akinek nevét oly’ egyszerűen elfelejtettem megkérdezni, volt olyan kedves, hogy bemutatkozott nekem. Neve kísértetiesen ismerős volt, s ahogy törtem, törtem a fejemet hamar le is esett mi okból: Micchan lányom! Élénken él bennem a kép mikor a kis edzésünk előtt, melyet Tasu-chan hozott össze számunka, ott hasonló vezetéknévvel mutatkozott be. Micsoda véletlen egybeesés! Két Ayumut is ismerek! *.* Lehet, hogy rokonok? De Micchan lányom akkor miért nem beszélt róla? T_T Ráadásul ebbe az osztagba tartozik elmondása szerint! O_o
Meglepetések, meglepetések hátán, s jómagam alig bírom felfogni a hirtelen felém ömlesztett sok – sok információt, melytől fél pillanatig köpni – nyelni sem tudtam. De nem várakoztathattam meg sokáig, főleg kérdése miatt, mellyel arra tudok alapozni, hogy esetleg újonnan helyezték át ide, ami kicsit furcsa feltételezés, mert hát tiszti ranggal rendelkezik nem is alacsonnyal! Akkor minden bizonnyal küldetésen vagy valami hasonlón lehetett és már régebb óta tagja a Juubantainak.
Hamar legyőzve gondolataimat tértem át beszédes sémára, hiszen magamban állíthatok ezt – azt, hogyha Tőle helyesen megtudnák mindent! Szóval, kérdésszökőár~ on!
- Áhá’ szóval Ayumu! *.* Esetleg ismered Micchan lányomat? – tettem fel az engem igazán foglalkoztató legfontosabb kérdést, s csak ezután tértem rá a tárgyra. – Az Én nevem Shiroichi Anao! *3* Már jelen vagyok itt az osztagnál egy ideje, de még egyszer sem láttalak. Mondd csak netán misszión voltál? Esetleg újonc vagyol? – érdeklődök tovább, s ennyi idő épp elég volt, hogy összekaparjam fogalmazó képességemet és elmeséljem neki a 12. osztag agresszív fellépéseit, mely magyarázat minderre a katasztrófára! – Juunibantai, az történt! Szájbrogerekkel soroznak minket már mióta és most kissé elvetették a sulykot, mint láthatod. Szinte az egész Juubantai romokban a vacak kis csillám és nem csillámporos bombáik miatt! >-> - szövegelem ökölbeszorított kézzel kikelve magamból, ahogy felhoztam magamban a régmúlt eseményeit. Beszédem követően végigvezetem tekintetemet a harc utáni romokon, majd egy meggyötört mély sóhajt elejtve nézek fel egy kicsikét lelkesebb mosollyal arcomon az előttem álló Ayumura. Éppen mondani kívántam volna neki valamit, de arcára kiült sokk annyira váratlanul ért, hogy döbbenten hátra is hőköltem egy jókora lépést, amint tudatosult bennem hol is láttam efféle mimikát anno. Rutinból persze rögtön a „biztos rémeket látott” szöveg ugrott be, de hamar leeset, hogy más áll e mögött méghozzá az a járvány, melyben oly’ sokan szenvedtek pár hete. Okozója meg természetesen Én voltam, ki más? Ezek szerint még mindig hordozom ezt a csúnya bacit és most szerencsétlent is megfertőztem. Mit tegyek? Főleg, hogy ez egy mutálódott valami volt, mert megkövetelte az egyenes testtartást is az új Ayumutól! T^T
Magamban mélázva eme vírusos eseten húztam ki magamat Én is, ahogy láttam valami hajlékony attrakciót próbál közben bemutatózni és nem kívántam megnehezíteni dolgát, hiszen lehet, hogy ez a vírus kényszeríti rá erre. Ezért is vettem fel ezt a sóbálvánnyá vált alakzatot. Fogalmam sincs, mit akar csinálni pontosan, ezért nem is mertem először kérdezni róla. Főleg, hogy túlságosan is lefoglalt a virágcsokor a kezében, mely miatt rögtön pár háznyira odébb hajítottam a lefagyott állapotot és kérdésrengeteggel halmoztam el. Bár válaszában cseppet sem erre számítottam, s Ördögi tekintetemet, melyet felelőtlen mód bevetettem már kezdtem is bánni, hiszen semmi okom sem volt rá, csak… T-T reflex volt moo~.
- Nekem? ***.*** - veszem kezembe a csokrot és gyönyörködök meg benne, s közelebbről megtekintve tűnik fel egy naaagy meglepetés az pedig nem más, mint a kezemben tartott virágszálak egyeződése a Juubantai jelképével: Nárciszok! *_* Természetesen ilyen fantasztikus ajándékért cserébe viszonozni illik a dolgot így nyomban egy megfelelő meglepetés után kezdtem nézelődni. Első fondorlatom a haori volt, ha már ennyire útban van nekem, de túlságosan is kicsi lenne rá, így maradtam egy Kavics tesónál! *^*
- Köszönöm! Cserébe adok Kavics tesót! *.* - nyújtok át egy zöld csíkos Kavicsot, gyűjteményem egy ritka darabját. Bár nem egy Nárcisz csokor, de a szándék a fontos vagy mi. – Amúgy Én a szánszeki~ vagyok nem a tájcsó~… vagyis… ehh… ^^”… ízé… - vakarom meg zavartan tarkómat szabad kezemmel, ahogy ismét sikerült belekeverednem a rangokba és társaikba, s eme felemmel is sziporkázhattam Ayumu-san előtt. Leszegezve fejemet veszek egy mély lélegzetet, ahogy legyűröm magamban a ciki helyzet utáni szenvedést, mielőtt magyarázkodni kezdenék.
- Gomenasai! T_T De már nem tudom a számomat! Sosem fogom megjegyezni, mert mindig változik! T-T – panaszolom el az okot, ami miatt folyton ebbe a slamasztikába keveredek, hogy keverem saját rangi besorolásomat, de az idegesítő haoriról meg is feledkeztem beszédem során, pedig ebből rögtön tudhattam volna a létrán való álldogálásomat. ^^” – Öhm… de tudod mit! Felejtsük el ezt a mellébeszélést. Mindenkivel megesik. >-<” – nyomok a kezébe egy fekete 3D-s napszemcsit tématerelés gyanánt, s húzom fel pluszba mellé a sajátomat, de nem egy egyszerűt, hanem a kavicsos kirakású szemcsit. Így legalább hiteles a Juubantai kép.
- Nyoohh~ inkább legyél Te a főtéma Ayumu-san! Mesélj~ azt mondtad kerestél gondolom nem csak azért, hogy köszönj! Van valami ok is minden bizonnyal! *3* – kezdtem faggatni. Kicsit rossz lenne, hogyha csak egy hellóért keresett volna fel. T-T Főleg, mint kiderült, nem szerelmi ügyből jött ide, így hasznosabban is elüthetjük az időt. *<* A love dolgot pedig a fiataloknak hagyhatjuk.

Hatalmas cicamosollyal a képemen hallgatom feleletét, s feltételezésem a felől, hogy lehet már régebb óta a Juubantai tagja: beigazolódott. Bár igencsak furcsállom, hogy még egyszer sem futottam össze vele, vagy csupán jómagam jártam csukott szemmel? O.o Nem lenne utolsó szempont, sőt ez a valószínűbb is, szóval most össze – visszaszégyellem magam emiatt! T.T Nem is habozok tovább, félbehagyom az emiatt való emésztésemet és azon nyomban belevágom magam Ayumu-san részletesebben való megismerésébe, ha már voltam oly’ rest, s elmulasztottam egy ilyen lehetőséget.
- Saját üzlet? Milyen üzlet? Úúú mesélj, mesélj róla! *o* Hol van, merre? Majd egyszer esetleg szívesen megnézném, ha lehet. *<* - hadarom el a bennem rendkívül túltengő kíváncsiságnak hála kérdéseimet. Melyeket remélem mind megértett és nem lettek annyira bonyolultak és kuszák, amennyire lehetnének úgy amúgy. Hisz itt az alkalom egy elmulasztott megismerkedést bepótolni, ha kell, felborítom egész napirendjét ezzel, de innen nem megy egy lépést sem, míg meg nem tudom nevét, címét, születési idejét! Na, jó… kicsit túlzok , de valami ilyesmi. Szóval, a velős ismerkedésen van a lényeg és naaagyon remélem, hogy nem lesz ellenére. Kérdőn döntöm oldalra kobakomat Ayumu-san elmerengett arcát látván. Tanácstalan fejvakarás kíséretében igyekszem elmémben felidézni az alkalmat mikor is láttam ehhez hasonlót, mert már láttam, csak konkrét eseményt nem tudok előhalászni emlékeimből, de az biztos, hogy a srácokkal kapcsolatos volt még anno… Tenyeremet meglengetve szemei előtt próbálom figyelmét magamra terelni, mielőtt nagyon, de nagyon elkalandozik gondolataiban – erre a rendkívül precíz megoldásra viszont emlékszem… höhöhö . S fogalmam, de nincsen, hogy ezt az utazást mi is válthatta ki, bár az Ő dolga, nem az enyém, csak kicsit feltűnő volt. Így megmenekítve gondolati sávjától, Nárcisz csokor és Kavics cserét követően igyekszek felelni neki, különben hova lenne a megismerkedésünk lényege?
- Azért nem a legjobb ^///^ de azért köszönöm a bókot, Ayumu-san!! *<* Bwá~, ez így hosszú Ayu… Ayussan leszel, oké? Vagy jobban tetszik az Ayucchan? *.* Csak ne legyen az a hosszú, pfűű de hivatalos! T-T – faggatom a becenév felől, hisz találkoztam már shinigamival ki nem szívleli a beceneveket. Az pedig más tészta, hogy ennek ellenére is kapott tőlem egyet. De ez jelzi, hogy közeli ismerősök vagyunk! Szóval ez egy nagyon, de nagyon fontos momentum az ismerkedésnél, ha jól tudom. *<*
- Rá se ránts Ayussan! Ayussan leszel, hogyha már rád ragadt az „Ayu” név, ahogy mesélted. ^^ Amúgy sem vagy friss az osztagnál, az pedig nem bűn, hogy munkálkodtál és emiatt késtél, Én is gyakran kések el az Ördögűzés miatt fontos, avagy nem fontos dolgokról. Várjunk csak! Akkor Te még nem is tudod ezt a menő Ördögűzéses feladatot, mi? *<* - érdeklődök, szinte meg sem hatódva, hogy eddig késett a bemutatkozást illetően. Jómagam nagyon is örülök, hogy felkeresett az ismerkedés miatt, bár minden bizonnyal feltűnt volna nekem is, hogy van itt a Juubantai becses számsoros tisztjei között olyan, akit nem ismerek még – s meg sem lepődnék azon, hogy nem csak Ő az egyetlen -. Szóval, ja… Ráadásul lehet, hogy Én leszek az első, aki mesélhet Ayussannak az Ördögűzésről, bár lehet, hogy ezt a dicső feladatot Simán Csak Keisuke-samanak hagyom! *<*
A kellemesebb vizekre való evezés érdekében a témánkkal kapcsolatban menő 3D-s napszemcsikkel igyekeztem megoldani, melyből egyet Ayussannak adtam. Büszkén kihúzva magamat feszítek mellette, ahogy végignézek az épülő épületeken. Csodás ez a fantasztikus élőbbnél is élőbb rálátás.
- Tudod Ayussan ez a Férfiegylet menő szimbóluma vagy mije. Legalábbis Simán Csak Keisuke-sama, meg Keo-báró-sama valami ilyesmiről beszélt. És mivel menő, ezért osztogatom az osztagban, hogy mindenkinek legyen. *<* Jajj, tényleg az egylet… T.T mintha valami olyasmiről beszéltek volna, hogy nincs az egyletnek székháza, mert valami vandálok romba döntötték? o.O Nem rémlik pontosan… Te tudsz erről Ayussan? – érdeklődök a szórakoztató egyletek egyike felől, mely rá is irányul egyrészt. Szerintem viccesek, bár nem értem mire fel a kíváncsiság ennyire a Nőegylet irányába. No, meg mit veszthetnék azzal, ha elmondom? A Nőegylet is gyakran kíváncsiskodik a srácok után. Csak nem lehet baj! *<*
Elmémben való levonogatást félbeszakítja, a nem messze tőlünk leeset nagy épület darab, melyet épp a helyére raktak volna, csak valami furcsa mód megzavarta a szorgoskodó tisztet és hát, ez lett. Legalábbis így messziről 3D-s rálátással pluszolva valami ilyesmit tudok leszűrni. Persze tévedni Shinigami dolog is.
- Hmmm… Vera fukutájcsó… Vera fukutájcsó… - jobbomat ökölbe szorítva, gyengéden kopogtatom meg gondolkodokámat, hátha felötlik bennem az emlegetett személy képe, aki a Juubantaiban keres Ayussan, ráadásul még hadnagy is. Bár jómagam úgy tudom, hogy csupán Simán Csak Keisuke-sama a fukutájcsó itt, vagy tévednék? o.O Lenne itt egy trónbitorló, vagy maga Simán Csak Keisuke-sama lenne a WANTED címszóval körözésű személy, csak senki nem tud róla? o.o Neeem az nem lehet, teljes egészében kizárt ez a dolog, bár… Vera… Vera… …
- Mármint… SUWUN TÁJCSÓRA gondolsz? O_O – kapok bal mellkasomhoz, amiért szívem a Kavics tesóval együtt, majdnem a feneketlen mélységbe szakadt. Legalább Őt hagy mentsem meg, ha már a képzeletemben élő kis kövecskét nem sikerült. T.T Viszont hatalmas nagy bátorságra vall Ayussantól csak úgy becézgetni Suwun tájcsót, jajj… a Fa… @.@
- T-t-t-tudod Suwun tájcsó már régóta nem szolgál a Juubantainál, – mellékesen megjegyezve nem is tudtam, hogy tagja volt O.o – jelenleg a Nibantai tájcsója, ha érdekel. ^^ Simán Csak Keisuke-sama a fukutájcsó… Jut eszembe, majd meg kell ismerned Őt, ha esetleg még nem ismered! Ő majd részletesen mesél is az Ördögűzésről, nekem is Keisuke-sama a Mesterem! *o* - felelek kérdésére, s remélem egyazon személyre gondoltunk nem pedig egy másik „Vera” nevű illető került szóba, oszt’ most egészen véletlenül sikerült igazán belekeverednem a témába. – Amúgy miféle ágról – végről való úton ismered Suwun tájcsót, ha szabad kérdezni? >o< - érdeklődök, amiért Ayussan itt tud valamit a Juubantairól, amit Én nem és ez… hát szomorúúúú! T-T És… és… és zavarrrr! T-T Én is szeretnék sok mindent tudni a Juubantairól!!! *o*

Kíváncsian hallgatom végig monológját az említett üzletével kapcsolatban, markomban csak forgatom közben a szép Nárcisz csokrot, csodálva a virágokat, amik még nem kezdtek el kókadni markomban a sok nyúzás hatására. Életem első csokra és milyen sokáig bírja! *o* S micsoda meglepetés, hogy a Juubantai tagjai között van egy ilyen kedves agglegény, aki törődik más emberek boldogságával még annak ellenére is, hogy nem éppen a luxus negyedben építette ki ezt a felhőtlen, jószívűségből eredő helyet. Pompás! *.* Pompás! *-* Bár nem értem mit görnyed itt előttem Ayussan emiatt, csak nem rosszul lett? O.o
- Na, de Ayussan! Hiszen ez csodálatos! *o* – veregetem hátba jól hakudásan, hogy húzza csak ki magát, mielőtt görbébb lesz a kilenclyukú hídnál. – Mond csak Ayussan… a cukrászok tudnak citromos süteményt is készíteni? – kérdezem suttogva tőle, nehogy bárki meghallhassa. Itt még fűnek, fának is füle van! Nem mintha le akarnám váltani a fincsi Kocchan és Kohaku-sama féle citromos sütemények százait, hiszen ők készítik a világ legeslegfinomabb édességeit, csak a tartalékról is gondoskodni kell! Be kell biztosítanom magam még lehetőleg tél előtt, hiszen olyankor a legtöbb shinigami szünetel ilyen téren, még a boltok is zárva vannak Karácsonykor, mert magukra sütögetnek és nem másnak. – De egy rossz szót se többet! Hiszen milyen csodás, hogy az Aka vörös… mindegy szóval az üzlethelyeden, így gondoskodsz az emberek öröméről! *<* Büszke vagyok rád Ayussan! Nem hittem volna, hogy a 10. osztagban van ilyen kedves tiszt, mint te! *-* Teljesen lenyűgöztél most, és természetesen elfogadnék egy meghívást! *>* Sőt, hogy komolyan vegyed, még el is várom ezt! ˇ-ˇ Na, jó azért ne vedd véresen komolyan, csak azért majd foglak rá emlékeztetni! – feltéve, hogyha én nem felejtem el! ._. Bár nem hiszem, hogy ezt egykönnyen el lehet felejteni. Olyan kedves! Vajon mit csinálnak egy boldogságot biztosító helyen, azon kívül, hogy enni és inni lehet? *o*
Hatalmas vigyorral nézek rá, amiért elfogadta Ayussant becenévnek. Van egy új haverom, jippjéj! *<* Bár hozzá csatolt mondata némi komorságot húzott fel arcomra, még a mosoly is lefagyott képemről. Még, hogy az ember háta mögött gúnyneveket találnának ki a másiknak? Itt ilyenről szó sem lehet! Legalábbis én nem tudok róla… olyan jó a 10. osztagban a hangulat általában… nem hiszem, hogy valaha is előfordult volna ilyesmi! Együtt megyünk bele a bajba és együtt is jövünk ki belőle, szóval nagy az összetartás. Ilyesmiken törni a fejünket, hogy miképp gúnyoljuk a másikat… nincs is rá idő! :<
- Akkor most gazdagodtál eggyel, Ayussan! Esetleg, ha olyat hallasz sutyorogni a hátad mögött, ami nem tetszik, nyugodtan szólj rájuk. Ha nem változtatnak, majd megbeszélem velük, ne aggódj! ~.^ - kacsintok rá biztatásképpen. Persze nem mintha valami kolosszális gonoszságnak vetném alá őket, csak szépen nézve rájuk megkérném őket rá, hogy ne tegyék ezt. Vaaaagy pedig Simán Csak Keisuke-samat kérném meg rá, hogy intézze el a félreértést, mert ő ért ezekhez, én pedig nem nagyon. :/
- Neeem, neeem… nincsenek itt alvilági szörnyetegek! Mi csak speciális úton távolítjuk el a gonosz iratokat, amiket Simán Csak Keisuke-samara és rám sóznak. Ezt titkos nevén „Ördögűzésnek” nevezzük, hiszen az iratokat mind, mind a gonosz ördög találta fel! – magyarázom el neki, miután kikacarásztam magam a feltételezésén, miszerint gonosz szörnyetegek járkálnak az osztag területén és leutazunk a Pokolba. Bár mondjuk, nem jár messze az a feltételezése sem az igazságtól, hiszen…. Aprót nyelve, kicsit közelebb hajolva osztom meg vele a tényeket, amiről csak is az osztag tagjai tudnak. – Igazából gonosz szörnyek is ólálkodnak a Juubantai területén. Méghozzá elsősorban a szekrényekben bújnak meg… ezek nem mások, mint a… mumusok! – mesélem el neki nagy titokzatosan, utolsó szavamat nagyon halkra véve, nehogy egy ilyen szekrény, avagy ágy alatt leledző mihaszna meghallja, amit még Keisuke-sama nem űzött el a Pipás Öreggel. A végén az kéne, hogy az éjjel ismét kísértsenek, és ne hagyjanak aludni. ToT”
- Hm… micsoda ötlet Ayussan! *o* De megkérhetlek, hogy abbahagyod ezt a fel – lesétálgatást, teljesen elszédítesz! @.@ - keringőt táncoló szemem is kitűnően alátámasztja mondandóm igazát, de hamar elhessegetem ezt a gonosz szédülést, mely nem hagyj kellőképpen örvendezni azon, hogy lehet találtam a srácoknak új klubhelyiséget! *o* - Nagyon, nagyon csodás lenne, hogyha meg lehetne oldani! Ezt Kidóstájcsónak is átadom… jajj, tényleg! Kidóstájcsó az egylet vezetője, nem tudom mennyire vagy otthon a Férfiegylet dolgaiban. >o< - csapkodok két kezemmel nagy lelkesen, akárcsak egy nagyon vidám sas madár. *-* Majd meglepetten kapok mellkasomhoz, ahogy azt mondja, nem velem kellene megbeszélnie mindezt, de… de… de hiszen… most, miééért nem? T^T Nagyon nincs tisztában a Férfiegylettel kapcsolatban, áúcsii! T-T – Nheeem, félreérted… Ayussan. Nyugodtan megbeszélheted ezeket velem. Tudod, valami nem tudom minek neveztek ki, de ott vagyok szerves részeként az egyletnek, nyugodtan mesélhetsz róla ám’! *-* Úúú, Kidóstájcsó biztos örülni fog, hogyha ezt megtudja! Wehehe… *<* - kezdek ismét kezemmel nagy csapkodásba valami furcsa örömtáncot ropva közben, amikor Ayussan feltett egy kérdést, ami… ami… egyszerűen, le – sok – kolt! O.o
Elhúzott szájjal, szomorkás ábrázattal rázom meg fejemet, nemet kifejezve ezzel az előhozakodó kérdéseire, melyek nagyobb sokkhatásról árulkodtak, mint ami engem ért hirtelenjében. Szegény, biztos fontos emlékek köthetik össze Suwun tájcsóval. TT.TT Remélem, nem nagy faragatlanság tőlem az erről szóló kíváncsiságom... De szegény Ayussan annyira szomorú lett a mese követően, hogy ezt, mint fehér leples nagyszemély nem hagyhattam annyiban! T^T Elkergettem az együtt érző, lehangoltságot arcomról és helyére egy nagy mosolyt hívok képemre, jókedvre derítem!
- Értem… de figyelj! – emelem fel mutató ujjamat előtte, hogy rám koncentráljon teljes egészében, nem pedig más múltbéli képekre. - Suwun tájcsónál ezt csak azt jelenti, hogy nagyon, naaagyon erős lett és megérdemelte a kinevezést. Hogyha ez felvidít, elintézek neked egy találkozót vele, szerzek valami szabad bejárást a 2. osztaghoz az egyik nap, ha szeretnéd! ^o^ Csak annyit kérek viszont, hogy… vigyororooooogj! *w* – nyúlok arcához és húzom meg a szája szélét valami félmosoly szerűséget kreálva ezzel rá. Az én társaságomban csak ne vágjon senki sem ilyen fancsali képet, főleg ne a haverjaim, mert lesz itt, ne mulass! :< Ennyi a minimum, amit megtehetek érte, sajnos a Nibantaihoz bejutni nem egyszerű, mert egy nagyon védett területről van szó, én is nehezen tudok bemenni oda a citromos süteményért Kocchanhoz. ._. – No, addig is meghívlak egy adag citromos sütire! Van is, nem egy, a még nagyjából egyben lévő irodában, azt hiszem… na, gyere! *<* - intek neki, hogy kövessen csak, majd nagy vidáman elindulok, annak fényében, hogy Ayussan is követ. Majd ott tudok küldeni pillangót Suwun tájcsónak Ayussan látogatásával kapcsolatban. Remélem, majd el is olvassa… ténybe tény, nem a beszerzendő fákról fog szólni, mondjuk ez egymilliószor is fontosabb, mint azok az átkozott Sakurafák!

// Köszönöm a játékot. *w* Remélem nem baj, hogy zárót írtam már. >o< //

Már egy jó fél órája barangoltam a totálisan egyforma utak között. Komolyan az eszembe jutott, hogy fölmászok valahova, hátha felülről jobban kiigazodok ebben a labirintusnak is beillő városban. Mentem még egy darabig, megbizonyosodva afelől, hogy totálisan elvesztem, majd a tettek mezejére léptem. A mellettem lévő tetőre fölugrottam. A csuda gondolta volna, hogy egy cserép ki van lazulva, én minden esetre nem számoltam ezzel a lehetőséggel. Magabiztosan landoltam a tetőn, majd ugyanilyen lendülettel, de egy csöppnyi magabiztosság nélkül értem földet a fal másik oldalán. A növények tompították az esés erejét, de még így is sajgó derékkal próbáltam meg föltápászkodni. Nem ment egy könnyen. Ami alig tűnt magasságnak, amikor ugrottam, lefele már egy szakadéknak érződött. Mivel azonnal nem tudtam lábra pattanni, óvatosan arrébb gurultam. Négykézláb tornáztam, magam, hogy megnézzem a megmentőimet. Néhány kankalin, árnyliliom, és egy bonsai letört hajtásai lógtak panaszosan a helyemen. Égtelen haragra gerjedtem, és ez a harag most saját magamnak szólt. Hihetetlenül szerettem a növényeket, és a virágokat, szóval igyekeztem, amit csak tudtam, megtenni értük. A bonsai letört ágát a katanámmal lemetszettem, a többiekkel viszont nem sok mit lehetett tenni, így elindultam, hogy megkeressem a tulajdonost. Ekkor vettem csak észre, hogy egy hasonló hálókörletbe pottyantam be, mint amilyen a mienk is volt. Egy röpke pillanatig végig futott az eszemen, hogy még mindig fogalmam sincs, hogy hol a csudába is vagyok, majd ezt az aprócska gondolatkezdeményt elnyomta abbéli igyekezetem, hogy találjak valakit, aki segíthet a megmentőimnek. Úgy tűnt a szerencse végre mellém pártolt. Még mielőtt betörtem volna bárki idegen házába, hogy kirángassam, és valami megoldást csikarjak ki belőle, hogy mit lehet a szegény virágokkal kezdeni, az osztag bemasírozott a kapun keresztül, egyenesen a lakásokba. Még mielőtt a kisujjamat, vagy a hangomat fölemelhettem volna, vagy megrezegtethettem volna. Csüggedve, sóhajtozva roskadtam le egy nagyon hangulatos kis padra, remélve, hogy valaki mégis veszi a fáradtságot, és kijön a kertbe. Ekkor eszméltem csak rá, hogy milyen gyönyörű helyen is vagyok. A japán kertek egy igazi mintapéldányában volt szerencsém... vagy szerencsétlenségem ülni. Ez utóbbi főleg az összetört virágok miatt jutott az eszembe, mivel amúgy hihetetlenül élveztem volna a látványt. Csöndes önmarcangolásomból az ébresztett föl, hogy mozgást éreztem a hálókörzet felől. "Valamelyik helyinek kell lennie!" -gondoltam magamban. Fölugrottam, és odaszaldtam hozzá, hogy segítsen a virágoknál. Egy gyönyörű szőke lánnyal találtam szemközt magam, amint megfordult. Olyan szép kimonóban volt, amit még egy teaszertartáshoz is büszkén viselni lehetett volna. Hosszú szőke haja, mintha aranyból lett volna. Zöld szemei először meglepettek voltak, majd talán kissé értetlenek lettek. Gondolom, fogalma sem lehetett arról, ki vagyok, és mit keresek ott. De nem volt időm ezeket magyarázni.
- Gyere gyorsan, kérlek! - szólítottam meg kétségbeesve - a virágokat... - itt hirtelen nem tudtam, miként is fejezhetném ki magam. - Letörtek és nem tudom, mit lehet velük kezdeni! - hadartam kétségbe esve. Nem tudtam, hogy komolyan fog-e venni, de őszintén reménykedtem benne. Kissé megkönnyebbülten nyugtáztam, hogy amint siettem a szegény növények fele, ott jött a nyomomba.

Virágmerénylő? Merre? >.>

Késő délutánra járt már az idő, mikor végeztem minden teendőmmel, és a szolgálatom is lejárt. *>* Ráérős léptekkel indultam a hálókörlet felé, hogy végre levehessem az egyenruhám. Tulajdonképpen nem is az egyenruha ellen emeltem kifogást, csupán a lábbeli zavart. >.> Így a szobámba érkezésemkor az első dolgom a szandál és a zokni lerúgása volt, a második pedig, hogy megkeressem a kedvenc pillangós kimonómat. *.* Gyorsan átöltöztem, és már indultam volna a kert felé, amikor beözönlöttek a kapun az egység tagjai.
Ez az én szerencsém. T_T Mielőtt elsodortak volna, visszahúzódtam a szobámba. Megvártam, amíg elül az érkezésükkel járó zaj, és ezután lábujjhegyen osontam ki a körletből. Nem mintha bármi problémám lett volna a többiekkel, csak szerettem volna egy kicsit egyedül maradni és sétálgatni a kertben.
Azonban erre esélyem sem maradt, mert ahogy kiléptem, a fülem hangos léptek zaja ütötte meg. Meglepődve fordultam arra. Most vége a remélt, egyedül tölthető, nyugodt perceknek, pedig el sem kezdődtek. T_T Már készültem rámosolyogni az érkező osztag társamra, amikor megpillantottam egy ismeretlen lányt. Ugyanis a felém futó. Mit futó? Vágtató! >.< Szóval a felém nagy elánnal közeledő lány egyáltalán nem volt ismerős. Márpedig, ha személyesen nem is, de arcról ismertem az osztag tagjait. Vajon ki lehet? >.> Jobban végigmértem. Nálam kissé alacsonyabb volt, haját a fejetetejére egy copffal fogta össze, barnás szeme kétségbeesetten nézett rám. Azonban arra nem volt időm, hogy megfejtsem, vajon melyik osztagból pottyant ide, mert egy levegővel rengeteg információt zúdított rám.
Csak a legfontosabb szavakat - mint virág és letörtek – hallottam ki, így amikor nagy lendülettel ismét nekiiramodott, követtem. A fal tövéig meneteltünk, ahol néhány kókadt kankalin és liliom fogadott minket. Szegénykéim. T_T Leguggoltam, hogy jobban szemügyre tudjam venni őket. Úgy festettek, mintha valaki rájuk ült volna. Gyanakodva néztem a mellettem állóra, de nem úgy tűnt, mint aki akkora fenékkel rendelkezne, ami ilyen mértékű pusztításra képes. Itt járt egy virágmerénylő! >.<
Felpillantottam, majd bólintottam neki.
- Meg tudom menteni őket – Feleltem komoly hangon – Kérlek, maradj itt, amíg visszajövök! – Szóltam, miközben felálltam, majd a kerti ház felé vettem az irányt.
Az egyik szekrényből egy fonott kosarat vettem elő, amibe minden szükséges eszközt belepakoltam. Néhány vesszőt, ollót, madzagot, és egy nagy kancsó vizet, így indultam vissza. A lány ugyanott állt, ahol távozásom előtt. Helyes, így kevésbé gyanús. >.>
Visszaguggoltam a nővények mellé. Amelyik csupán megnyomódott, amellé letűztem egy rövid vesszőt, majd magát a növényt óvatos mozdulatokkal hozzá kötöztem, nehogy megsértsem a szárukat. Amik túlságosan megtörtek, azokat szakértő mozdulattal, az olló segítségével, lemetszettem. Közben a mellettem ácsorgónak magyaráztam, hogy mit miért is teszek. ^__^
- Ezzel a karóval támasztjuk meg a sérült növényeket, de nem szabad szorosan hozzájuk kötözni, mert akkor a tápanyagok nem jutnak el a levelekbe, és a virágban. Amikor szépen magukhoz térnek, ki is lehet mellőlük húzni, addigra már egyedül is megállnak – mosolyodom el. Imádom a növényeket, olyan szépek. :3 – Ezeknek megsérült a száruk – magyarázom tovább a levágott virágokról – így nem tudnának tápanyagot felvenni, és csak elhervadnának. Ezért inkább levágom őket, és majd vázába kell tenni őket, úgy legalább még néhány napig virágozni fognak. Végül pedig meglocsoljuk a többit, hogy magukhoz térjenek – nyúlok hátra a vizeskancsóért, és jó alaposan megöntözöm mindet.
A munka végeztével összeszedem a megmaradt eszközöket, és a kosárba helyezem őket. A levágott virágokat helyes kis csokorba rendezem, és a lány felé nyújtom.
- Szeretnéd őket? ^__^ - kérdezem barátságos mollyal az arcomon. Elvégre ő figyelmeztetett a virágmerénylő itt jártára! >.< Ennyit igazán megérdemel. :3 Ha elveszi, átnyújtom, ha nem a kosárba teszem – Köszönöm, hogy szóltál! Nélküled biztos csak később vettem volna észre, és akkor még ennyit sem tudtam volna megmenteni – néztem rá hálásan – Rosui Kagehime vagyok – hajoltam meg felé. Majd várakozón figyeltem, hátha viszonozza a bemutatkozást, és végre fény derül kilétére, és hogy honnan is érkezet, meg persze, hogy mi célból! >.> Sok a kérdés vele kapcsolatban. °__°

Mérhetetlenül megkönnyebbültem, mikor kiderült, hogy a lány, akit letámadtam, tud valamit kezdeni a pusztítással. Ahhoz képest, hogy a semmiből rontottam rá, nem kérdőjelezte meg az épelméjűségemet, vagy ha meg is tette, nem adta ennek jelét, sőt jött utánam, és amint meglátta az elég árva állapotban lévő kertet, azonnal munkához is látott. Besietett a hálókörletbe, majd egy fonott kosárral tért vissza. Mindenféle kertészeti ketyerével volt a kosár megrakva. Buzgón le is hajolt, és szakavatott kézzel kezdett neki a kár helyre állításához. Közben nagyon kedvesen magyarázta azt is, hogy mit csinál épp.
- Ezzel a karóval támasztjuk meg a sérült növényeket, de nem szabad szorosan hozzájuk kötözni, mert akkor a tápanyagok nem jutnak el a levelekbe, és a virágban. Amikor szépen magukhoz térnek, ki is lehet mellőlük húzni, addigra már egyedül is megállnak - Nagy figyelemmel követtem minden mozdulatát. Nem csak azt tudta, hogy mit tesz, de szépen is csinálta - Ezeknek megsérült a száruk így nem tudnának tápanyagot felvenni, és csak elhervadnának. Ezért inkább levágom őket, és majd vázába kell tenni őket, úgy legalább még néhány napig virágozni fognak. Végül pedig meglocsoljuk a többit, hogy magukhoz térjenek. - Valóban locsoló kannát vett elő, és megöntözte őket. Csodáltam a szakértelmét ilyen téren, bár ami még jobban lenyűgözött, az az volt, hogy kicsit sem zavarta, hogy a kezei vagy a finom ruhája esetleg bepiszkolódhat! Tudtam, hogy harcos, hisz a tizedik osztagban csak harcosok voltak, de mégis. Olyan nemes volt a tartása, olyan báj áradt belőle, hogy inkább jutott róla egy királynő az eszembe, mint egy harcos... Miután úgy ítélte meg, hogy végzett, össze pakolt, a levágott virágokat pedig csokorba rakta, majd felém nyújtotta őket.
- Szeretnéd őket? - kérdezte. Hirtelen azt se tudtam, hogy mit mondjak zavaromban. Lenéztem a földre, nem tudtam mire vélni a kedvességét. - Köszönöm, hogy szóltál! Nélküled biztos csak később vettem volna észre, és akkor még ennyit sem tudtam volna megmenteni. Rosui Kagehime vagyok - hajolt meg egy kicsit. Végképp zavarba jöttem.
- Aikawa Chiyo - hajoltam én is meg felé. - Én... - pár pillanatig gondolkodnom kellett, hogy mit is mondhatnék neki. Mindenek előtt nem volt szándékomban elárulni, hogy tizenegyedik osztagos vagyok. Nem mintha szégyeltem volna, hisz őszinte örömmel és büszkeséggel töltött el, hogy ennek az osztagnak lehetek a tagja. Inkább csak nem akartam az osztagom hírnevét virággyalázással csorbítani. Szóval azzal tisztában voltam, hogy mit NEM akarok elmondani, de hogy mit mondhatnék... Ha kiabált volna, vagy simán csúnyán bánt volna vele, azt még értettem volna, de így fogalmam sem volt, hogy mi is van. Most dühösnek kellene rám lennie, vagy legalább egy kicsit morcosnak. Én biztos az lennék, ha egy idegen letörné a virágaimat! Valószínűleg eltörném a kezeit, vagy ha rossz napomon kapna el, a gerincét is. Teljesen megértettem volna, ha így reagál, de ő ehelyett kedves volt. Ekkor esett le, hogy ő még mindig rám vár... Óvatosan, kis meghajlás kíséretében, talán kissé remegő kezekkel a virágcsokor fele nyúltam. - Köszönöm, és sajnálom! - tört ki belőlem, majd megfordultam, és a kapu fele indultam sietős léptekkel. Éreztem, hogy lángol az arcom mérhetetlen zavaromban!

Virágmerénylő? Merre? >.>

Zavartan pislogott rám, amit nem igazán tudtam mire vélni. °O° Talán tolakodó voltam? Vagy túl sokat magyaráztam? Ha virágokról van szó, valóban néha túlzásokba esem, mert egyszerűen elvarázsol a szépségük, és ilyenkor a túláradó érzelmek utat törnek, és boldog-boldogtalannak jut belőle, aki a közelemben van. Bár a virágokat elvette, szóval nem hittem, hogy a csodás növények miatt kukult meg. Akkor viszont mi lehet az oka?
De jól gondoltam, valóban nem a mi osztagunk tagja, mert a neve alapján egyáltalán nem volt ismerős. Vagy újonc? o.O De akkor nem a kertben kóvályogna, hanem a kapitányi-, vagy a hadnagyi irodában jelentkezne szolgálatra.
Már szóra nyitottam a számat, hogy végére járjak a rengeteg kérdésnek, amikor bocsánatot kérve megfordult, és kifelé indult. Mi...mi...mi... mit sajnál?°O° Egyáltalán nem értettem már semmit. Viszont nem szerettem volna, ha csak úgy eltűnik, hiszen mégiscsak megmentette az én kedves virágaimat.
A földön hagytam a kosarat, és utána iramodtam. Már majdnem kint volt a kapun, amikor sikerült utolérnem. Elkaptam a ruhaujját, hogy megállásra késztessem, mert képtelen voltam szóra nyitni a számat, ugyanis kissé szaggatottan vettem a levegőt, ami megakadályozta a hangképzést. A ruhájába kapaszkodva fújtam ki magam, kissé előregörnyedve, majd felpillantottam, mosollyal az arcomon.
- Nem kell úgy sietni! - szuszogok tovább, de végre felegyenesedtem - Nem lenne kedved meginni egy teát? Itt a kertben is leülhetünk ^__^ - kedvesen mosolyogtam továbbra is, és vártam a válaszát.
Remélhetőleg igent mondott, így leültettem a kertben.
- Várj itt néhány percet, forralok egy kis vizet.
Ezzel felkapom a kosarat a növények mellől, és azzal együtt a körletbe vonulok. Jó alaposan megmosom a földtől kissé sáros kezemet. Te jó ég! o.O És én ezzel a sáros kézzel fogtam meg az egyenruháját. Biztosan mérges most. T_T Ezek után azért felraktam forrni a vizet, hiszen lehet, hogy még nem menekült el. .__. Remélem. >.< Miközben a víz melegszik, egy tálcára készítek két csészét, cukrot és egy kis citromot. Majd a szekrényben teafű után kezdtem kutatni. Vajon milyen teát szeret? Egyszerűen nem tudtam eldönteni, hogy milyen ízű tea lehet az ízlése. Ez egyszerűen lehetetlen, minden tea nagyon finom! >.< Végül háromfélét tettem a tálcára: jázminteát, cseresznyeteát és zöldteát. Remélem legalább az egyiket szereti.
Mire sikeresen kiválasztottam a megfelelő teafüveket, a víz is felforrt. Óvatosan a csészékhez illő kancsóba öntöttem a gőzölgő vizet. A készletet ideérkezésem után nem sokkal szereztem be. A sötétzöld alapon, hatalmas, piros pipacsok, még Karasu tetszését is elnyerték. Óvatosan indultam a tálcával az udvar felé, azért imádkozva, hogy ne Aikawa-san előtt essek hasra. >.> Pedig magamat ismerve, bármi megtörténhet. .__.
Végül ezért sikerült baleset nélkül elérnem a kertet, itt tekintetemmel kerestem egy ideig, mire felfedeztem a virágmegmentőmet.
Egy padra tettem le a tálcát, hogy kényelmesen hozzáférhető legyen. Majd felé pillantva rámosolyogtam.
- Milyen teát szeretnél? Van jázmin, zöld és cseresznyetea is ^__^ - kíváncsian várom a válaszát, és a melyikből szeretne, abból teszek a csészéjébe, és óvatosan töltök rá egy kis forró vizet, majd a csészét felé nyújtva várom, hogy elvegye.
Miután elvette, akkor magamnak készítettem egy csésze cseresznyeteát, és leülök a zöld fűre. A tea kevergetése közben figyeltem, hogy Aikawa-san mit csinál, mert még mindig rengeteg kérdésem maradt vele kapcsolatban.
- És mi szél hozott erre? Új vagy, vagy látogatóba jöttél valakihez?
Ekkor ötlött fel bennem először, hogy akár valakihez érkezhetett! °O° Én pedig feltartom! Biztosan nem mert szólni, hogy dolga van. Milyen illetlen vagyok. T_T Reméltem, hogy azért nem sietett egy találkozóra. Ez az én formám. >.>

Végképp zavarba jöttem, mikor utánam szólt, sőt utánam sietett. Elsőnek, amikor elkapott, az volt az első gondolatom, hogy most fogja bepótolni az elmaradt leszidást, esetleg még föl is pofoz, és már el is határoztam magamban, hogy hogyha megüt, én ugyan nem fogok visszaütni, hisz megérdemlem, ehelyett mikor fölnézett egy kedves mosoly ült az arcán, úgy szólított újfent meg.
- Nem kell úgy sietni! Nem lenne kedved meginni egy teát? Itt a kertben is leülhetünk! - mondta. A várt pofon elmaradt, én pedig értetlenül kezdtem el fixírozni a zórimból előkandikáló lábujjaimat. Erre még nagyobb lelkesedéssel folytatta - Várj itt néhány percet, forralok egy kis vizet. - azzal fölkapta a kosarát és annak a tartalmát, és beviharzott a hálókörletbe. Amíg Rosui-san bent volt, volt időm, hogy jobban is megcsodáljam a környezetet. Egy gyönyörű nagy fa árnyékában találtam egy szépen kifaragott padot, és arra lecsüccsentem. A kis tavacska vizének az illata egybe keveredett a virágok és fák illatával, és a lágyan lengedező szellő játékosan körém fújta, szinte betekert a kellemes 'illatpalásttal'. Behunyt szemmel adtam át magam a varázslatnak. Mivel a pázsit hívogatóan zöldellett, nem tudtam neki ellenállni, így a zóri lekerült rólam. A puha fű bársonyként simogatta a talpamat. Kissé távolabbról a megmunkált föld jellegzetes illata tévedt felém, áttörve a virágillatból álló pajzsomat. Csodálkozva pillantottam újra föl, hisz a kert láthatóan végig füvesítve volt, vagy ahol nem a pázsit zöldellt, ott egyéb növények nyitogatták szirmaikat, leveleiket. Kissé meglepetten járattam körbe a tekintetemet, és így fedeztem föl, a kíváncsi szemek elől gondosan megbúvó veteményes kertet. Ám még mielőtt oda mehettem volna, a nagyon kedves vendéglátóm visszaérkezett. Egy tálcán gyönyörű porcelán készletet egyensúlyozott. Lerakta a padra, amit nem rég én is fölfedeztem, majd mosolyogva felém fordult.
- Milyen teát szeretnél? Van jázmin, zöld és cseresznyetea is. - várakozón nézett rám, mire nagy nehezen kinyögtem.
- Cseresznyét ha lehet! - észrevettem, hogy még mindig mezítláb ácsorogtam a puha fűben, és ijedten ugrottam vissza a zórimba. Szerencsére nem vette észre, ugyanis a teafüvet épp akkor tette a csészébe. Mivel ikebana sehol nem volt, ellenben volt rengeteg gyönyörű virág, így aztán a neveltetésemnek engedve, egy aprót meghajoltam a leggyönyörűbben pompázó virágcsoport felé.
- És mi szél hozott erre? Új vagy, vagy látogatóba jöttél valakihez? - szólalt meg újra Rosui-san, miközben kavargatta a teákat. Persze amikor eszembe jutott az odaérkezésem elég gyászos pillanata, megint pír lepte el az orcámat.
- Eltévedtem. - mondtam magamhoz és a zavaromhoz képest elég tisztán és érthetően, bár még így is bátortalannak csenghetett a hangom. - Haza fele tartottam, amikor belekeveredtem az utcákba. Olyan egyforma mind, hogy sehogy se tudok kiigazodni rajtuk! Pedig már biztos máskor is jártam erre! Szóval így pottyantam ide! - tört ki belőlem. Mivel végképp nem tudtam, hogy mire számítsak, a ruhaujjamat gyűrkéltem, és úgy hadartam, miközben nem igazán tudtam, hogy hova is nézzek. Mikor egy szuszra elmondtam, kissé bátortalanul fölnéztem a szőke lány szemeibe. Vártam, hogy megkapom-e a jól megérdemelt pofont ezután, vagy mi is lesz...

Virágmerénylő? Merre? >.>

Ő is gyümölcs párti! *>* Micsoda szerencse. >.< Óvatosan teafüvet helyzetem mindkét csészébe, majd a lehető legnagyobb óvatossággal gőzölgő vizet töltöttem rájuk. Miközben evvel foglalatoskodta, a válaszát hallgattam.
Szegényke! T_T Magam is nagyon jól tudtam, hogy milyen rossz, ha az ember nem tudja, hol van, és merre is tart. Jól emlékszem, hogy az idekerülésem előtt, én is hasonlóképpen jártam. Akkor találkoztam Takashi-kunnal először. *>* Az a csodálatos dal! Még most is el tudnám dúdolni, pedig nem mostanában volt. És valamiért azóta sem tudok másra gondolni, valahogy mindig beférkőzik a fejembe, amit nem bánok, csak kissé fura még számomra. :3 Egyszerűen nem tudom megfogalmazni azokat az érzéseket, amiket kivált belőlem. Sosem tapasztaltam még hasonlót. Lehet, utána kellene olvasnom, a könyvekben mindig mindent jól érthetően írnak le! Igen, ez egy jó ötlet, majd keresek erről egy könyvet! Határoztam el magam, amikor is felocsúdtam, hogy nem vagyok egyedül.
Zavartan, mélyen elpirulva néztem fel. Álmodozó mosolyom kiszélesült egy zavart nevetéssé, valószínűleg Aikawa-san is tudta, hogy a gondolataim máshol jártak, nem is kicsit! >//< Pedig én kérdeztem, és szégyenszemre nem figyelek! >.< Ha megszidott volna, egy szavam sem lehetett volna. Egy rakoncátlan tincset a fülem mögé igazítottam, hogy elfedjem feszültségem.
Hadarva fejezte be, hogy hogyan is került ide. Bepottyant? °O° Jó ég! Hiszen az osztag területén, a kertet kivéve, mindenhol kemény a föld! Biztosan nagyon megütötte magát. T^T Ennek ellenére mégis sikeresen lefülelte a virág merénylőt! Micsoda hősies, és bátor lány! Kár, hogy nem újonc, örültem volna, ha más szenvedélyes virág megmentő is lenne az osztagban. Ketten minden virágpusztítót elkapnánk, és hatástalanítanánk! >.> Ebben biztos voltam.
Láttam rajta, hogy még inkább zavarba jött, idegesen a ruháját igazgatta. Nem értettem, hiszen semmi szégyellnivaló nincs abba, ha valaki eltéved. Előfordulnak ilyen dolgok, elvégre lelkek volnánk, s mint olyanok, nem tévedhetetlenek. Ráadásul én már nem egyszer eltévedtem! >//< Legutóbb pont egy hakuda edzésen Shiroichi-taichouval, ami nem volt szerencsés. Szegény tiszt, akinek a szobájában randalíroztunk! T.T
- Ne aggódj! - pillantottam rá nyugtatólag - Mások is szoktak eltévedni, elvégre Seireitei utcái nagyon egyformák - nyújtottam felé mosolyogva a csészét.
Amikor elvette, sóhajtva ültem le a zöld fűbe, saját teámat kavargatva. A párolgó ital cseresznyeillata betöltötte szaglójárataimat, édeskésen csiklandozva azokat. ^__ ^ Mélyet szívtam a langyos gőzből, s lehunytam a szemem. A természet lágy hangja, s a gyep selymessége nagyszerűen illettek a teához, szinte bűn lett volna, ha ezen a csodálatos napon a szobámban maradok! >.< És akkor Aikawa-sant sem ismertem volna meg! Micsoda mulasztás lett volna! T_T
- Remélem, ízlik a tea - néztem rá, bár a cseresznyetea mindenhogy finom, azért lehet, ő másképp szereti.
Elgondolkozva hallgattam válaszát, amikor felötlött bennem, hogy valahogy segítenem kellene neki, elvégre valamikor vissza kell mennie a saját osztagához. Milyen kár. T^T De én sem igazán igazodom ki a különböző utcák között, ráadásul azt sem tudom, hogy hova is tartott! Tényleg, vajon hova tartott? o.O Ezt ki kellett derítenem, amire a legegyszerűbb módszert választottam, hogy megkérdeztem. >.<
- És pontosan hova is szerettél volna eljutni? - néztem rá kíváncsian.

- Ne aggódj! Mások is szoktak eltévedni, elvégre Seireitei utcái nagyon egyformák - Leült, így én is követtem, nem csak mert az illem így kívánta, hanem mert a forró gőzölgő teát vétek lett volna állva, kapkodva felhörpinteni. Furcsa bögréje volt a lánynak, nem a megszokott, teaceremóniához használt bögrék, de azért úgy fogtam, ahogy azt a nagykönyvben előírták. Bal tenyeremre fektettem a bögre alját, a jobb tenyeremmel pedig az oldalát támasztottam. Mélyen beszippantottam a cseresznye zamatos illatát, miközben a szemeim akaratlanul is lecsukódtak. Igaz kissé furcsa volt, hogy nem láthattam magának a teának az elkészítését, de ezek az illatok mindenért kárpótoltak.
"Talán ez nem is egy teaceremónia?" - jutott az eszembe.
"Nagyon úgy néz ki!" - helyeselt Gingitsune, bár úgy tűnt ő is élvezi ezt a különös teázást, nem csak én.Néhányszor megfújtam, hogy kissé lehűtsem, majd belekortyoltam. Mintha körbelengett volna a cseresznyefák virága, magához ölelt volna, és teljesen betakart volna. Az intenzív íz, és a kellemes illat együtt maga volt a testet öltött álom. Az ízek utánozhatatlan világából a vendéglátóm kellemes hangja vezérelt vissza a valóságba.
- Remélem, ízlik a tea - nézett rám kedvesen. Szinte könnyes szemekkel bólintottam.
- Hihetetlenül finom! - válaszoltam néhány másodperces késéssel. Nagyon figyelmesen megvárta, hogy újat kortyoljak a nedűből, csak ezután tért rá a következő kérdésére
- És pontosan hova is szerettél volna eljutni?
- A tizenegyedik osztagba. - vágtam rá gondolkodás nélkül. A tea élvezete annyira lekötött, hogy el is feledkeztem arról, hogy ezt az aprócska információt nem akartam igazából megosztani vele. A probléma az volt, hogy nem felejtettem el végleg. Amint kiböktem, hideg zuhanyként ömlött a nyakamba a felismerés, hogy mit tettem. Nem tudtam, hogy ezek után mi lesz. Kissé alulról, a bögre mögé bújtatva a vörössé váló arcomat, lestem Hime-san válaszát. Igazán megszerettem, de eldöntöttem, hogy hogyha most elzavar, akkor is mindig jó szívvel fogok rá gondolni. Persze nagyon örültem volna neki, ha nem teszi, hisz még sose volt egy lány barátom se, így aztán kissé lélegzet visszafojtva vártam a válaszát.
(Ha az osztagom hallatán elküld, akkor tudomásul véve a döntését, mindent megköszönve távozok, ha azonban mégse, akkor én leszek a Lelkek Világának legboldogabb lakója, cseresznyeteával a pici kacsójában)