//Vidám(parki) szülinap ***.***//

*Nem is gondoltam volna, hogy léteznek ilyen szokások, amíg Vera kapitány (csak tudnám, miért kellett itt hagynia az osztagot T^T) el nem magyarázta ezt a Valentin napot, vagy micsodát... Nemrég ugyanis arra értem be az irodába, hogy egy nekem címzett kis csomagocska van az asztalon, tele csokival. Ráadásul maga Ritsu-chan küldte! *.* Meg volt valami kis üdvözlőkártya is mellette, a szóban forgó Valentin nap felirattal. Én pedig rögtön rohantam Vera taichou-hoz bővebb magyarázatért, mit is jelentsen ez a gesztus. Mi mást tehettem volna? Anyunak nem mondhattam el, biztos elkezdene megint sóhajtozni, miszerint magára hagyják a gyerekei és biztos nem is szeretik őt, amiért lányoktól bonbonokat kapnak, mert hát akkor sosem maradna egyedül! Sirámai közepette pedig aztán főz egy hatalmas adag kelbimbót, merthogy szerinte ez az egész amiatt van, mert nem kapunk elég vitamint és tápanyagot, amit abban a minutumban pótolni kell. Mondjuk nem értem ezt a nagy felhajtást, hiszen (szerencsémre) Ritsu-chan egy hangyányit sem hasonlít anyura...
Szóval a legfrissebb adag brokkolival vonultam át a második osztaghoz tanácsot kérni, amit aztán meg is kaptam. Életemben nem hallottam még ezekről a szokásokról - mondjuk nem olyan csodálatra méltó, ha belegondolunk, hogy szerény tökéletes személyem mindössze egy éves múlt, hiába nézek ki úgy, mint egy többszörös bajnok sportoló. No, a lényeg viszont az, hogy kiderült, február tizennegyedikén a lányok csokit adnak annak a fiúnak, aki tetszik nekik, a fiúk pedig ezt pontosan egy hónap múlva viszonozzák ugyanúgy, csokiajándékozással! Alig várom már *.* És kiderült még egy nagyon fontos dolog: útközben Maya keresztanyutól azt is megtudtam, hogy hamarosan Ritsu-channak születésnapja lesz! Valami ajándékot kell szereznem neki... Ezzel újabb küldetést róttam magamra, mégpedig azt, hogy elkészítsem Ritsu-chan legszebb ajándékát. Mondanom se kell, napokon keresztül tartott a haditanács a témában Vera kapitány, Maya keresztanyu és köztem, amíg meg nem született a tökéletes ötlet. Készítek neki valami szép ékszert! A Nőegylettől két cinkostársam tudott is hozni egy hatalmas gyöngyfűzőkészletet, csak egy gond volt, mint később kiderült: még a leírás alapján sem sikerült egyikünknek sem olyan láncot fűznie, mint a képen volt... Annyira érthetetlenek ezek az így készült-magyarázatok, nem bírom felfogni, hogy lehet képes valaki pontosan követni őket! Mondjuk újabb néhány napos próbálkozás után sikerült nagyjából hasonlítania a kész műnek a fényképen látszódóra, azzal az apró különbséggel, hogy saját alkotásom jóval rövidebbre sikerült, így hát inkább karkötőnek lehetne használni... Mikor a csomagolással is elkészültem, büszkén kitettem asztalomra a végleges dobozkát, és mellé még írtam pár sort, amit hozzáfűztem a masnihoz. Remélem, tetszeni fog neki! *.*
A jeles napon pedig épp szokásos járőrködésemre indultam, mivel nagyjából hetente egyszer nekünk kell végigjárni az osztagot Katsu-channal - bár ez az arány jelentősen megnőtt, mióta idekerült az az új hadnagy, aki nem átallja az ő műszakját is velünk elvégeztetni >.> Vera kapitány, mondd, miért mentél el az osztagtól? Ez az új alak még a kelbimbót sem hajlandó megenni! Na, szóval épp indultam utamra, amikor hátam mögül meghallottam a jól ismert hangot és üdvözlést, amit sajnos túl rég nem hallottam már...*
- Jó reggelt, Ritsu-chaaan! Hogy vagy?
*Viszonzom az üdvözlést, már amennyire kitelik tőlem a nagy lendületű nyakbaugrástól - igencsak erősen kell tartanom magamat, hogy ne vágódjak el a földön. Végül sikerül egyensúlyomat megtartani, a következő pillanatban pedig már hátba is veregetem a lányt barátságosan, ahogy szoktam.*
- Persze, hogy van kedvem! *.*
*Derül fel arcom a nehezen kibökött kérdés hallatán. A járőrködésre úgyis képes egyedül is Katsu-chan, amúgy is mindig azzal jön, hogy egymaga is meg tudja csinálni, sőt, még sokkal többet is - hát, itt az alkalom! Először viszont nem ártana átöltöznöm, és az ajándékot is az irodában hagytam...*
- Azonnal jövök!
*Rohanok el székhelyem irányába, ahol aztán villámgyorsan felveszem emberutcai öltözékem - egyszerű póló és nadrág sportcipővel -, majd egy kisebb hátizsákba elpakolok egy adagot a Vera kapitány által küldött nagy tepsi mindenféle süteményből, és jobb rejtekhely híján az egyik zsebbe dugom a kis ajándékdobozt. Nem, még nem szabad odaadnom, meg kell várnom a megfelelő pillanatot! Erre az egy dologra nagyon megtanítottak a kapitányék; szerintük minden a megfelelő időzítésen múlik, így hát nekem is ki kell várnom ezt, akármennyire szeretném már most felköszönteni Ritsu-chant...*
- Már itt is vagyok! Kérsz sütit?
*Trappolok vissza a lányhoz vidáman, majd felé nyújtom az idő közben előkotort egyik kis edényt, amiben, ha jól látom, citromkrémes piskótaféle van, várva, hogy mihamarabb elinduljunk.*

Testvéri találkozó, avagy a régi küzdelemért járó jutalom behajtása

Egy meglehetősen unalmas késő délutáni órában ücsörögtem egy villanypóznán, miközben a szokásos Shinigami feladatot űztem. Figyelj és kapd el. Iszonyú élvezetes… egy árva Lidércet se jelzet az a fránya kütyü, hiába néztem rá félpercenként. Unalmamban az úton járó-kelő Emberekre tévedt tekintetem. Minden második gyerkőcnél, aki elhaladt a pózna előtt egy minimum három gombócos fagylalttal és valami játékkal a kezében ment el egy örömteli vigyorral a pofácskáján. Ez már több volt a soknál! >.> Követelem az ingyen fagyit, amelyet olyan ügyesen megnyertem egy régebbi küzdelmem során. Ó, tényleg Onii-chan… vajon jól van? Egyben van még? Biztosan, nem hiszem, hogy olyan könnyen otthagyná a fogát az első sarkon. A régmúltat felidézve önkéntelenül is, de elmosolyodok.
- Mohohoho~ vidámpark szezon van menni, akarok!! – szólalok fel fennhangon hátradőlve, ami azt eredményezte, hogy hátrabukfenceztem a póznán és kis híján palacsintaként landoltam a földön, hogyha nem lettem volna olyan ügyes, hogy a csattanás előtt átfordulok, majd talpon érkezek a talajra, ahogy a macskák is szokták. Milyen ügyes vagyok kár, hogy senki sem látta… Félrehúzott szájjal nyújtózkodok egyet, hogy kimozgathassam elgémberedett végtagjaimat. A Halálistenek izomzatát nem a hosszú távú ülésre tervezték, főleg nem az enyémet. Már épp elindulnék egy kisebb sétára, hogy ne csak ülésből álljon egész napom, mikor mintha csak erre várt volna egyenruhámba elrejtett kis műszer, kapást jelzett. Épp ideje volt. Aljas vigyorral az arcomon kaptam elő ruhám mélyéről a szerkentyűt, s már haladtam is az általa mutatott hely felé. Még a nem valami, hű de gyors villámtáncom segítségével is egész hamar megérkeztem oda, ahova a kis iránytűnek használt ketyere mutatta, így lehetőségem volt felmérni a terepet. Meglepetésemre nem egy Hollowal néztem szembe, hanem egy kisebb szintű Arrancarral. Legalábbis onnan vélem, hogy gyöngécske, hogy elég pocsék módon akar hozzáállni a táplálkozásnak, fel se tűnt neki, hogy társaságot kapott. Egy halk, apró, aljas kuncogást elejtve shunpozok az Arrancar mögé. Nem vagyok híve a tisztességtelen küzdelmeknek, de most játszani szeretnék, az egész napot ülve koptattam, na.
- Hello, cicus! - szólaltam fel a fickó mögött nyájas hangon, ki rémülten fordult felém, addigra viszont már villámtáncommal előtte ácsorogtam, vagyis ott, ami most mögötte van.
– Hova nézel? Itt vagyok! – nevetem el magamat, majd egy könnyed rúgással felköszöntve építem be az első szembetűnő épületbe. Lassan elé lépdelve nézek le rá, kicsit megrökönyödött valója felé.
- Figyelj, nem neheztelek rád, viszont ismered a Shinigami feladatokat blablabla… na, a lényegre térek. Nem nyírlak ki, hogyha átadsz egy üzenetet egy fajtársadnak világos? – nézek rá felvont szemöldökkel, bár eléggé vonakodott arcot vágott, leírt róla, hogy nem akarja elfogadni ezt az aprócska feltételt, pedig épségben megúszhatta volna a továbbiakban.
- Neked lesz rosszabb, hogyha nem engedelmeskedsz… - töröm meg a kínos csendet, melyet gondolkodási időnek tudtam be, de ellenfelem addigra már türelmetlenül a torkomnak ugrott volna. Könnyedén lefegyverezve pár ütéssel elintéztem a dolgot – pár száz ütéssel -, majd kéz porolgatva lépdeltem odébb mellőle, fölényesen hátat fordítva neki.
- Nos, meg szeretnélek kérni arra, hogy Karasu … ööö… Karasu Vexnek a 87. arrancarnak adj át egy rövid, tömör üzenetet, amit még a Te icinyke-picinyke agyacskád is meg tud jegyezni… holnap délután egy órakor várom a Tsubakidai Vidámpark főbejáratánál. Sok szeretettel kedves hugicája, a többit tudni fogja Ő is. – adom le kisebb monológomat a földön fetrengő kiszemelt postásomnak. A többit Onii-chanra bízom, felőlem aztán elteheti láb alól, hogy ne járjon fajtársa kicsinyke szájacskája. Szemem sarkából a fickó felé nézek, aki még mindig a talajon henyélt, ezért kicsit felemelt hanggal hozzáteszem.
- Azt hiszem elég érthető volt, amit mondtam! Akkor ne lazsálj tovább és kopás van! Ó, igen… majdnem elfelejtettem, ha esetleg nem adnád át… - itt elővettem oldalamon csüngő kardtokból Zanpakutomat, majd halkan elsutyorogva a parancsszavát, s szebbik verziójával a fickó torkához szegeztem a fegyvert.
- Személyesen foglak felkeresni téged Hueco Moundoban és a világegyetem egyik legrosszabb halálában részesítelek, barátocskám. - ördögien villózó szememet rebesgetem felé, ami elég hatásosnak bizonyult annak, hogy vegye a fáradságot és induljon végre haza a fekete átjárón keresztül, melyet már volt sikerem látni egyszer-kétszer. Így kell ezt, minek kell ismételnem mindig Önmagamat? Önelégült mosollyal az arcomon teszem el Zanpakutomat, majd karba tett kézzel folytatom a további járőrözést…

Másnap délután egy óra környékén ácsorgok a Vidámpark bejárata előtt immáron már az újonnan beszerzett póttestembe bújva, közben türelmetlenkedve várva néha-néha, rápillantok csuklómra helyezett kis időmutató eszközre. Csak pár perc választotta már el a nagymutatót a dél jelzéstől, mely hivatalosan is egy órát jelentett volna akkor.
- Hol késik már? Nem adta át esetleg az üzenetet az a galád? Mrr >.>… – elmélkedek vissza a tegnapi eseményekre, majd mérgelődve figyelem a vidáman becsődülő tömeget a szórakozóhelyre, Én is szeretnék ebbe a tömegbe tartozni jelen pillanatban. Egy mélyről jövő mélabús sóhajtás hagyja el ajkaimat, amikor órámon már elmúlt az egy óra. Pár perc múlva szomorkásan feltekintek, ahol ki is szúrom a távolban közelítő ismerős alakot, akit ezer ember közül is felismerek. Lelkesen felkapom fejemet, majd hatalmas vigyorral a képemen rohanok az illető felé.
- OOOONNNIIIII-CHAAAAAAAAAAN!!! – jobbomat már készítem is egy bravúros üdvözlésre, s amint elé értem már lendítem is említett öklömet gyomorszája felé. – KÉSTÉL! - teszem hozzá a rövid magyarázatot a rendkívül érdekesnek mondható köszöntést illetően, fel se merül bennem, hogy itt szerény személyem nem igazodik ki az említett időjelzőn és teljesen jogtalanul kapja a célszemély a fájdalmas ütést.

Testvéri találkozó, avagy a régi küzdelemért járó jutalom behajtása

Csak nyugodtan, csak lazán, mondják ezt sokan. Remek és mégis hogy legyek nyugodt és laza amikor a kutyám elkapott valamit? Összevissza szarja a „lakásomat”, de nem, nem elég neki hogy egy kis pontra helyezze el a karácsonyi ajándékait. Nem Ő szeret sok helyre gólt lőni, így a kanapéra, konyhába ahol csak rájön a szapora. Persze nekem meg lehet utána takarítani. Rendben, aláírom a dolgot, beteg és most ez a kínja. De mi a fészkes fenéért hiszem azt, hogy élvezi, hogy szívathat? Talán az lehet az oka, hogy rendszert kezdetem felfedezni a dolgokban. A lakás több pontjáról is szedtem fel szart, és egy írást kezdet kirajzolódni. Mármint nem az ürülékből, az durva is lenne. Hanem ha minden pontra raknék valamit, és összekötném őket, valami ilyesmit kapnék. „Jó szórakozást bale…” . A többire nincs még „ceruza”. De ami ténylegesen berakta az ajtót, az nem más, mint hogy az ágyamba is tett egy mikuláscsomagot. Este feküdnék le nagyvidáman és valami meleg, ragadós, büdös ízébe feküdtem. Mondhatom idegbajt kaptam, Csontost azonnal átpasszoltam Rózsikának, úgy is szereti és majd ellesz vele. Építhet szarból várat. Én pedig nyugodtan élhetek egy darabig. Megeshet, hogy nem úgy kellet volna végig mennem a folyóson, hogy a hátam még mindig olyan. De nem érdekelt csak azt akartam, hogy távol legyen tőlem. Ez sikerült, és most irány vissza, és takarítani, mosni utána pedig egy pihentető fürdés, oh igen de jó is lenne. S kereshetnék pár csajt akik a körmeimet is kifesthetik meg befonják a hajamat. Csak tudnám néha honnan a fenéből jönnek ezek a gondolatok? Nem, ha lefürödtem akkor sörözni fogok és nézek valami kőkemény pornót, igen, ez már férfias lesz.
Visszatérve a tanyámra kezdtem is el az általam elképzelt dolgokat. Elsőnek felszedtem az aknákat, utána amit kellet szépen a mosogató gépbe dobtam, jöhet egy kis szellőztetés, közben megengedem a vizet. Olyan jó 20 perc áztatás után úgy gondolom, hogy megfelelő állapotba hoztam magamat. Nem foglalkozok a szárítással vagy akármivel. Csak felkapok egy alsót és kész. Bedobom magamat a TV elé, minden kellék megvan. Sör, film papírzsepi, kezdődhet a buli. Csak most, kérem az eget csak most ne zavarjanak meg. Elindítom a filmet, és persze hogy verik az ajtómat. Kicsit felpörögve nyitom ki az ajtó, pontosítva feltépem és torkon ragadom. Az arca az enyémmel egy vonalba kerül, vérbenforgó szemekkel, vörös fejjel, teljesen kócos haj, és szerencséje hogy nem lendült bele a film, mert akkor már erekcióval is fogadtam volna.
- MI A REDVÁS BÜDÖS ÉLET VAN MÁR!!!? ÉPPEN AZON VAGYOK? HOGY JÓL KIVERJEM? FÉNYEZZEM A BOHÓCOT? REJSZOLOK? POLÍROZOK, TEHÁT HA LEHET CSAK GYORSAN!!! – üvöltöm az arcába.(mondtam már hogy kicsit sikerült felídegelnem magamat?) Kicsit lazítok a fogáson, mire elkezd magyarázni valamit, valami üzenetet. Valami hugicám vár a Tsubakidai Vidámpark főbejáratánál holnap délután egy órakor. Milyen hugica, kiről beszél most? Kell egy pár pillanat mire végre leesik kiről is van szó. Elengedem szegény arrancar nyakát aki nyikkanva fog padlót.
- Jah, bocsi, mehetsz nyugodtan. És psszt arról amit mondtam és te mondtál, vagy véged.
Valahogyan visszatudtam rakni az ajtót, és inkább kikapcsoltam a TV-t és a filmet, ami már kezdet egy izgalmas jelenetnél tartani, két nő és egy pasi kezdtek volna „síelni”. Inkább hagyjuk ezt most, foglalkozunk a holnapi nappal. Az Én drága kis hugicám beakarja hajtani a jutalmát, végül is jogos. Megvert ezért ami jár az jár neki. Ezért hát inkább elteszem magamat holnapra.
Az órám csörög, akkor már reggel tíz az óra, mivel ennyire állítottam be. Egy gyors reggeli, jöhet egy zuhany, és a szokásos készülődés. Arrancar uniformis fel, Orgo hátra, pénz el, póttest meg, Garganta nyitva, irány Karakura.
Az út a szokásos hosszúságúnak tűnt, megérkezve azonnal bújtam a „bőrömbe” és go a megbeszélt helyre, délután egy óra múlhatott pár perccel. De azért még időben vagyok. Ahogy észreveszem Ő már kiszúrt Engem, az Oni-chan felkiáltás és már látom felém rohanni, karjaimat széttárom ölelésre. Na azt nem kaptam, helyette inkább egy jobbegyenest a gyomromba. Meghajolok, bár inkább fájdalmamba, mint sem tiszteletből, és a gyomromhoz kapok.
- Én is….. örülök neki…. hogy látlak. – veszem kicsit akadozva a levegőt. Számítottam sok mindenre, de nem erre. Erőt veszek magamon és kihúzom magamat.
- Dehogy késtem, időben érkeztem csak nagy volt a tömeg. Na de mindegy, jó látni a pici húgocskámat. Mesélj mi van veled? Van már fiúd? Mit szeretnél elsőnek? Fagyit, vattacukrot, nyalókát, vagy felülni valamire?- zúdítom rá a kérdéseket. Nem tehetek róla, régen láttam, és szégyen vagy nem, de Én kedvelem.

Testvéri találkozó, avagy a régi küzdelemért járó jutalom behajtása

A percek szinte fájdalmasan lassan múlottak, míg én árván várakoztam a Vidámpark előtt. Már lassan feladtam a dolgot és már gondolataimban is megfordult az elmélet, hogy ideje lenne visszaállni, folytatni a Shinigami teendőket, melyet most olyan aljas módon elhanyagolok emiatt, de a remény pislákoló fénye még utoljára felragyogott nekem, ahogy felemeltem tekintetemet a szórakozóhely kapuján becsődülő tömeg felé, s kiszúrtam közöttük a rémisztően ismerős alakot, kit ezer ember között is könnyedén felismerek. Lelkesen felkapva fejemet, óriási vigyor bontakozik ki arcomon, s már szaladni is kezdek a célszemély felé, jó hangosan megszólítva őt már előre a távolban, hogy tudja merre is kell jönnie, mintha úgy amúgy nem lenne egyértelmű. Persze hiába az örömöm, az nem változtat azon, hogy igen is haragszok rá, amiért késett, és ettől függetlenül az ehhez járó büntetést természetesen megkapja. Így már előre készítem jobbomat az ütésre. Ahogy elé értem már lendítettem is a bravúros jobb egyenest gyomorszája felé, mivel még mindig alacsonyabb vagyok hozzá képest. :/ De, mi tagadás 100%, hogy legalább egy centit nőttem az idő alatt, mióta utoljára találkoztunk. Miközben megkapta szívélyes üdvözlésemet jobb horgom képében, azért mellé csatolom a rövidke kis magyarázatot cselekedetemre, hogy értse, miről van szó. Némi sértődött hangnemben hoztam tudtára a dolgot, hogy ezzel éreztethessem mennyire szívemre vettem a dolgot, még akkor is, hogy csak pár percről volt szó. ˇ.ˇ
- Fuh… most sokkal jobb. – veszek egy mély levegőt, s közben megrázom kezemet, mellyel bevittem az ütést. – Mond csak Onii-chan a barátnődet is megvárakoztatod, hogyha randira mentek? - kérdezem tőle rosszallóan, mintha Én lennék pillanatnyilag az idősebb, ami nem is lenne meglepő, mivel lehet, hogy magassága miatt lebátyózom, de az nem jelenti azt, hogy korban is Ő az idősebb. :/ Eh… megint eszembe jutott ez a kellemetlenség… mikor kiderült, hogy az osztagban majdnem Én vagyok a legidősebb. T>T Megrázom a fejemet, hogy visszatérítsem magamat a barátnős témára, hisz most az jóval fontosabb mintsem, hogy saját koromon rimánkodjak. Ha, esetleg tényleg van barátnője, akkor nem árt megtanulnia, hogy nem késünk el az összejövetelnél, csak is a gyengébbik nemnek van ehhez kiváltságos joga. :/
- Tudod, nem fogsz jó fényben tündökölni a lányok szemében, hogyha minden honnan késel, még ha holmi kifogásod is van rá, akkor sem. - adom le holmi jó tanácsképp szövegemet, karba font kézzel, fölényesen kihúzva magamat, mellé még szemeimet is lehunyom, hogy egy komolyabb, bölcs, tapasztalt Shinigami sugározzon belőlem, bár talán csak póttestem fogja azt a hatást keltetni, hogy ilyen tulajdonságaim is vannak, mert az eredeti e hármat biztosan nem is ismeri. Mikor kinyitom szemeimet, hatalmas vigyor húzódik arcomra, ahogy végighallgatom kérdésáradatát, ezzel elkergetve azt a cseppnyi komolyságot melyet félpercig magamra erőltettem.
- Egy egész nap nem lenne elég arra, hogy elmeséljem mik történtek velem ez idő alatt. >< Fiúm? Oo… Nem nincs… o.o” – felelem kicsit leizzadva, némileg sokkolódva a kérdésen, amint sikerült értelmeznem, hogy miről is van szó. – Viszont keresztanya leszek. *>* - mondom lelkesen a jó hírt, pozitív oldalról megközelítve a dolgot, bár amennyire ennek lehet örülni, hisz rettegek a mihaszna kis méreten aluli törpéktől, de hát Tasu-chan úgy gondolta ez remek orvoslás lesz nekem és így van esélyem kinőni ezt az ostoba gyerekfóbiát. Bár kétlem, de ki vagyok Én, hogy ellenkezzek. T>T
- Meg, meg 3. tiszt lettem! *>* - újságolom el az e pillanatban eszembe ötlő fantasztikus hírt, mert mikor anno találkoztunk aligha vághattam fel rangommal. Így legalább nem a fóbiás gondolataimmal törődök.
- Mit is szeretnék… mit is szeretnék… hm… - ismétlem orrom elé motyogva az aprócska szöveget, hogy sikeresen eldönthessem, hogy mit is óhajtok először, végül is ez a győzelmem eredménye, itt most Én mondhatom meg mit, hogyan és, hogy mit. Miközben agyaltam a kérdésen fel se tűnt, hogy már javában a Vidámpark területén vagyunk, csak akkor mikor nekiütközök kis híján egy táblának, mely az egyik szórakozó pódiumot híreszteli. Kérdőn nézek végig a táblán, majd a feliraton meg is akad a tekintetem, félve nyelek egyet közben nehézkesen kibököm magamból, a szót, mely nyelvemen ül emiatt.
- Szellemvasút … - Karasu mögé megyek, majd lassan eltolom onnan inkább a vattacukor árusig, mivel önkéntelenül is felidézte bennem Ai-channal való kiruccanásunk egyik szörnyűséges darabját, azóta ilyen rémisztő mozdonyra soha az életben nem ülök fel többet. Amint kellemes vizekre értünk megkönnyebbülten felsóhajtok, majd tanulmányozni kezdem a táblát, melyen a vattacukrok különböző íz változatát sorolta fel.
- Ezt kérek! *>* Cseresznyéset! - mondom lelkesen mutatva az édesség felé, remélem, nem jött rá újdonsült félelmemre. ><” Nem szeretném, hogyha kinevetne e miatt.
– És veled mi érdekes dolgok történtek, Onii-chan? *>* - kérdezem miután a várt nyalánkságot kézhez kaptam és majszolgatni kezdhettem. – És hova mennyünk? Most Te válasz! *>* Bármelyik lehet, kivéve a Szellemvasút.

Nem értem mire ez a nagy harag? Főleg miért kellet így hangot adni neki? Egy gyomrossal? Szerencse hogy nem alacsonyabb és nem vagyok magasabb, mert akkor igen kellemetlen ponton talált volna el. De hogy minden nő minimum a Terminátor 3-ból szabadult, ezt nem értem. Valahogy Én mindig ilyen nőket fogok ki. Akik szerintem birkózó szart esznek, vagy a Vandame poszter borult rájuk. Hiszen itt van Anao, olyan erő volt ebben az ütésében, mint amit egy átlagos ember nagyjából úgy tudna elérni, hogy naponta legalább tízszer kiveri. S remélem mindenki tudja mire gondolok. Ezt honnan tudom? Khm, voltam Én is fiatal régen, barátnő meg fasorban se volt még, valahogy elkellet ütni az időt, a szó legszorosabb értelmében. Ideje az erős testvér látszatát keltenem, kiegyenesedek, és senki se nevet szerencsére. Ciki lenne ha kinevetnének azért mert egy kis tökmag simán akadályozta a levegővételemet.
- Az jó, örülök neki…. bár nekem annyira nem jó. – na a következő kérdésétől már megint sikerült megakasztani a levegőt bennem. – Ne… nem ízé nincs barátnőm…. vagyis nem tudom… valami olyasmi elkezdődőt de szerintem semmi nem lesz belőle. – most komolyan a magánügyeimet osztottam meg egy shinigamival? Hm, leszarom mármint nem Anaot, hanem hogy ezt vele beszélem meg. Ő nem olyan beképzelt „ki ha Én nem?”személy, mint a legtöbbje a fajtájának. Ő rendes igazi ritkaság, egy igazgyöngy és remélem sokáig is az fog maradni. Nem úgy, mint az akivel nemrég sikerült harcolnom. Eh, most is feltudom idegesíteni magamat rajta. Mi volt a neve? Valami Ai vagy ilyesmi. Csak nyugodtan könnyítettem magamon, erre simán hátbatámadt. S még mi vagyunk a szemét faj és akiket pusztítani kell? Miközben a legtöbb shinigami egy beképzelt gyászhuszár. A pontos okot nem tudják miért, csak azt, hogy menni kell és ölni. Mint valami gép „Líncslíncslíncs” ennyi jár a fejükben ha találkoznak egyel az enyéim közül. Eh, mindegy, mist legalább itt vagyok a kedvenc shinigamimal, ez a lényeg. Aki persze csak hajtja a saját igazát.
- De tényleg nem késtem csak egy vagy két percet. A lányokkal meg amúgy sincsen szerencsém, eddig egy volt aki nem akart agyonverni azonnal amikor találkoztam vele. Igaz Ő kicsit butácska és lehet a saját kardjába dőlne bele. De a többiek, pff, ok nélkül kezdték az egészet. – a végén húgicám vállára fogok dőlni és elsírom neki a bánatom. Bár akkor gerincferdülésem lesz, kivéve ha Ő nem fog majd hozzám felmászni. Nézem a beállást és igencsak vicces hatást kelt.
- Akkor majd máskor mondod el a többit, ma mesélj annyit-amennyit tudsz. Én ráérek. Tényleg nincs? – kérdezem felvont szemöldökkel és vigyorogva. – Azt nem hiszem el, hogy az én kis drága húgomnak nincs aki udvaroljon. Vakok azok a shinigami fiúk? – nem kell félreérteni, ezt nem úgy mondom mintha nekem tetszene Anao, nem mert a mi kapcsolatunk teljesen más(ezért kéretik a chaten az erre vonatkozó pedofil jelzőket hanyagolni ). Felderül az arcom. – Keresztanya? Na gratulálok neked, az biztos jó lesz majd. Nem kérlek meg, hogy majd mutass be a gyereknek. Mert szerintem az anyja azonnal idegbajt kapna ha megtudná kivel találkoztál. – nevetek miközben a tarkómra teszem a kezemet. – 3. tiszt? Ejha akkor már csak egy kell a hadnagyi ranghoz, igaz? Ez az én húgicám, erős mint volt. Csak így tovább. – igazán büszkeség önti el a lelkemet. De azért ez cinkes, arrancar létemre egy shinigamival jobban kijövök mint a legtöbb társammal. Szép lassan haladunk, amikor egy tábla majdnem felveszi az Anao mintát. De szerencsére nem lett egy kis hajtogatás. Most mi a baja a szellemvasúttal? Miért tologat? Ha szemét lennék félre ugranék és hagynám elesni, de inkább csak megyek tovább. Megérkeztünk a vattacukorhoz. Mosolyogva nézem Anaot, mint egy igazi gyerek, külső szemlélőnek tényleg úgy tűnhet, hogy testvérek vagyunk. Bár úgy lenne, vágyok egy igazi kötelékre, nem csak egy mondvacsináltra. Azt akarom, hogy elfogadjanak végre, ne érezzem az ürességet magamban, a magányt ami mindennap berágja magát a lelkembe és belülről rohaszt el darabokra. Míg végül nem marad belőlem semmi csak egy üres test.
- Akkor lesz egy cseresznyés és egy málnás. Köszönöm. – kifizetem és értenyúlok a két édességért. Odaadom Anaonak a cseresznyéset én pedig eszegetni kezdem a sajátomat.
- Velem? Nem olyan sok minden mint veled. Lett egy „főnököm”, találkoztam pár másik shinigamival, harcoltam is velük, és megállapítottam, hogy az összes egy beképzelt igazi paraszt. Eddig csak Te vagy az egyetlen normális akivel dolgom volt. Most hova? Hm, mit szolnál a sima hullámvasúthoz? Közben pedig elmondhatod mennyit is erősödtél. Vagy akár mutathatod is….

Testvéri találkozó, avagy a régi küzdelemért járó jutalom behajtása

Csendben hallgatom válaszát kérdésemre, melyre értetlenül oldalra döntöm fejemet. Akkor most van vagy nincs? Nem ártana eldönteni, vagy valamiféle jött ment kapcsolata van csak? Oo Azok nem jók! Persze, nem mintha rám tartozna magánélete ezen része, csak kicsúszott a számon a kérdés. De, hogy tudja mit nem szabad, azért okítom a téma terén, kicsit megcsillogtatom ebben a tudásomat, sőt talán a jó tanácsom hasznára is válik. Reakciója kicsit meglep, még mindig kiáll a nem késtemnél… szem forgatva elkönyvelem a dolgot, nem baj Onii-chan ezért vicces. Viszont balszerencséjét a nők terén nem nagyon értem, de örülök, hogy van pozitív élménye is a gyengébbik nemmel, még ha az illető nem is százas.
- Esetleg megvárakoztattad őket? – vihorászok saját viccemen, mely felötlött bennem panaszát hallva. Miután kinevettem magam akkor jövök rá, hogy talán nem kellett volna, mert ezzel szerencsétlen szívébe taposhatok.
- Ehh… ne vedd a szívedre, csak viccelek, viccelek! – mentem a menthetőt, közben hátba veregetem jókedvűen, igyekszek nem túlzásba esni e kedves gesztussal, de mióta második szintre edzet Hyozanryuu azóta fizikumom is eléggé megnőtt, azóta pedig csak erősödtem rá. :/ Nem, mintha nem lenne jó dolog behúzni azoknak, akik letörpéznek és egyéb kicsinyítő jelzővel illetnek, mert úgy se számítanak ekkora erőre tőlem. Önkéntelenül is elvigyorodok az eszmefordulatomon, majd visszavezetve magam a külvilágra és felelek Onii-chan kérdésére, ami szerencsére nem pattogót le rólam, hanem eljutott hozzám, hogy felelni is tudjak rá. Érdeklődése a férfiakról kicsit megdöbbent, hisz minek kellene nekem barát? Oo
- Férfi a gyenge nőknek kell, jómagam meg erős vagyok, így meg tudom védeni magamat! - mondom el neki a témával kapcsolatos meglátásomat. Lehet, hogy bizarr, de ez vagyok Én. Majd, hogy eltérjünk, e témáról felhozom neki az éppen eszembe ötlő pozitív dolgokat amik történtek velem, mint a keresztanyaság és a ranglétrán való feljebbmászásom. Persze ezek is csak akkor jó dolgok, hogyha pozitív szemszögből nézem őket, mert hát… félek a gyerekektől egyrészt ezért nem való nekem a Keresztanyaság, a 3. tisztség pedig… néha nehéz újabb és újabb hazugságokkal előhozakodni azoknak a tiszteknek, akik a kigyulladt hadnagyi iroda után kérdezősködnek! Oo”
- Én nem leszek hadnagy. - felelem neki határozottan, de legalább nem tagadom az igazságot. Nem célom tovább menni a ranglétrán, jól érzem magam a jelenlegi helyzetemben, az a sok papírmunka meg kell a nyavalyának! Gond nélküli élet FOREVER! Elvigyorodok ezen, majd agyalni kezdek azon, hogy a Vidámparkon belül hova is mennyünk először, emiatt majdnem fel is vettem egy tábla mintázatát. Uram atyám szellemvasúttól kíméljenek! O_O” Fut át a fejemen a gondolat, amint elolvastam a rajta álló szöveget, majd azon nyomban tovább álltam Onii-channal együtt onnan akarata ellenére, de nem baj! Itt az Én lelki traumámról van szó. Egészen a következő kis bódéhoz invitálom bátyót, ami nem más, mint a vattacukor eladó volt. Csillogó szemekkel tapadok a táblára, ahol ecsetelve voltak a különböző íz lehetőségek, s rögtön kiszúrtam egy nagy kedvencemet, amint kézhez kapom már nyamogom is az édességet, miközben hallgatom Onii-chan beszédét.
- Öhm… fömököd…és am jó? (Főnököd és az jó?) – érdeklődöm teli szájjal jó szokásomhoz híven, bár gondolom, csak-csak jó dolog lehet, különben nem említené. Lenyelve a darabot folytatom.
- Micsoda megtiszteltetés de igen, elég kevés azok Shinigamik száma, akik szívesen lógnak az „ellenséggel”. – mondom kicsit elgondolkodva ezen, hisz ezzel szabályt szegek… Arrancarral haverkodok, nem mintha zavarna a fajok közötti különbség, sosem izgatott a dolog.
- Oké! Hullámvasút! *>* - mondom vidáman, miközben elindulok oda, de jókora tömeg várakozik már alapból a sorra kerüléshez, ahhoz a vasúthoz. A mosolyom lefagy az arcomról fél pillanatra, majd megvonom a vállamat, „nem baj, megvárjuk” gondolat kíséretében.
- Hogy Én mennyit erősödtem? Oo Nem túl sokat… hehehe… - felelem zavartan felkacagva, miközben megvakarom tarkómat. A mondandómból leír, hogy jókorát füllentek és pont, hogy az ellentétje az igaz, de nem szívem joga reklámozni, hogy „Bankaiom van öregem~”.

//Vidám(parki) szülinap ***.***//

- Miattam aztán ne aggódj, Ritsu-chan, tudok vigyázni magamra!
*Kiáltok vissza rohanásom közepette mosolyogva, és erősen remélve, hogy nem kerül utamba semmiféle nagyobb méretű tereptárgy (például egy nagyobb kő vagy shinigami), akiben felbukhatok, megcáfolva kijelentésemet. Szerencsémre megúszom különösebb baleset nélkül az egész manővert, pedig mindenre figyelek, csak az útra nem... Kellemesebb dolgok járnak a fejemben annál, no! Gondolataim ugyanis leginkább Ritsu-chan körül forognak... *.* Bár az kicsit elszontyolít, hogy senki se mondta, mikor is lesz pontosan az a "megfelelő alkalom", amikor odaadhatom az ajándékát - elvégre nem szeretném elrontani az egészet, pláne, ha már így a lelkemre kötötték, hogy csak és kizárólag akkor köszönthetem fel a lányt! Tűkön ülök pedig már az izgalomtól; legszívesebben most azonnal a nyakába ugranék azt a rögtönzött ékszeres dobozkát a kezébe nyomva. Nem értem, miért kell ennyit vacakolni vele - bolondok ezek a felnőttek néha... Vagy mindig?*
- Vedd csak el nyugodtan, a felét neked küldte Vera kapitány, de az én részemet is nyugodtan megeheted! *.*
*Nyomom kezébe a süteményes edényt ellentmondást nem tűrően, amikor meghallom a jól ismert gyomorkorgást (ugyan látszólag nem veszek tudomást a könnyedén beazonosítható hangról). Nehogy éheznie kelljen szegény Ritsu-channak még a végén, amikor velem van! A következő pillanatban azonban majdnem kipotyog kezemből az édesség, ugyanis nem számítok arra, hogy csuklómnál fogva készülnek majd villámgyorsan elrángatni a helyszínről - azt hiszem, nem véletlenül szolgál ötödik tisztként a lány: nem számítana a shinigami ilyen határozott mozdulatra a törékeny alkat alapján...
A kapunál csak szó nélkül figyelem a környéket kis ideig, majd Karakurába átjutva megkönnyebbülten kihúzom magamat és mély levegőt veszek. Milyen gyönyörű idő van itt! Talán már most is itt a megfelelő alkalom az ajándék átnyújtására, viszont úgy gondolom, ha már eddig képes voltam várni vele, még kis ideig tanulmányozom a lehetőségeket, és ha máshol nem, hát a vidámparkban aztán tényleg átadom már... Mondjuk nem igazán tudom, mi szokott lenni egy ilyen helyen, de ha Ritsu-chan választotta, nem lehet benne semmi rossz! *.*
A bejárathoz érve kisebbfajta csodálattal töltenek el a különböző, beazonosíthatatlan építmények és ketyerék, amikből a "vidámpark" áll, így újfent hagyom, hadd vezessen Ritsu-chan arra, amerre szeretne. Milyen különös dolgok vannak itt! Bár van, ami nem tűnik túl bizalomgerjesztőnek, például az a hullámvasútnak nevezett valami, az "óriáskerékről" nem is beszélve... Mondjuk ez utóbbi legalább lassúnak látszik, nem olyan fene gyorsan pörög, mint a hullámvasút szerelvényei.*
- Először talán keressünk egy kisebb parkot, ahol leülhetünk enni!
*Indítványozom lelkesen, mivel az utóbbi percekben saját gyomrom is lázadozni kezdett, aminek aztán hangos korgással nyomatékot is adott. Kár lenne Vera kapitány süteményeit veszni hagyni, ráadásul addig kitalálhatjuk, mit próbáljunk ki először...*

//Vidám(parki) szülinap ***.***//

*Hálát adok mindennek, ami éppen eszembe jut, amikor Ritsu-chan beleegyezik abba, hogy előbb ebédeljünk meg a süteményekből. Ha nem teszi, még a végén hollow-ként kötök ki, ugyanis kilyukadt volna a hasam a nagy éhségtől néhány perc múlva! Így viszont megmenekülök ettől a sanyarú sorstól - bár lidércként is legszívesebben Ritsu-chan zanpakutója által esnék el -, mihelyst megtaláljuk a megfelelő (sőt, mit megfelelő, A Tökéletes) piknikhelyet.*
- De azért mi együk is meg, ne csak szaglásszuk őket!
*Válaszolok a lány felvetésére. Elvégre ki hallott már olyanról, hogy kárba ment volna egy adag sütemény, amikor mi is a helyszínen vagyunk? Vera kapitány egyébként is azért adta, hogy fogyasszuk el teljesen, egy morzsa se maradjon, ne pedig csak gyönyörködjünk benne! Nagy műgonddal válogatom ki közben a szeletek közül a legkevésbé esztétikusakat és legkisebbeket, hiszen nem hagyhatom, hogy Ritsu-chan egye meg azokat, amiknek elcsúszott a krém a tetején, vagy bármi más hibával rendelkeznek... Ez körülbelül olyan önfeláldozás már, mint amit Vera kapitány visz véghez, amikor megkapja tőlem vagy Kacchan (milyen találó ez a becenév, nem véletlenül Ritsu-chan találta ki! Az pedig, hogy Katsu mindig kiakad tőle, akárhányszor így nevezzük, csak a ráadás ) fedőnevű másolatomtól az adott napi adag kelbimbót és főzelékeket!*
- Majd megkérem Vera kapitányt, hogy megtanítson, ha szeretnéd, biztos szívesen fog segíteni! *.*
*Csillannak fel szemeim a két szelet bemajszolása között beálló rágásszünetben. Nem tudom elképzelni, hogy a kapitány visszautasítana egy ilyen kérést... Mennyire fog majd örülni, amikor szólunk majd neki, hogy valakinek át fogja tudni adni sütő- és főzőtudományát! Aki ennyire finomakat tud készíteni, büszkén adja majd tovább tudását, ebben biztos vagyok *.*
Ritsu-chan válla felett áthajolva próbálom tanulmányozni a vidámpark tájékoztató füzetkéjét, amiben részletes leírások vannak a különböző játékokról és még egy térképet is mellékeltek a tanácstalanok számára.*
- Jól hangzik és nincs is messze...
*Mosolyodok el, majd el is indulok a körhinte felé vezető úton. De milyen hosszú ez a bazársor, amin végig kell menni előtte... Mindenféle verseny, céllövölde és hasonló. Még jó, hogy van valahol egy kis zsebpénzem, amit pont ilyen célokra kaptam Vera kapitánytól, szóval ki is nézem magamnak az egyik standot, ahol, ha jól látom, a legtöbb plüss van kiállítva.*
- Várj egy kicsit, Ritsu-chan! Melyik állat tetszik neked a legjobban?
*Kacsintok felé, majd fejemmel a teli polcok felé bökök. Eldöntöttem, hogy itt és most meg fogom nyerni a lánynak azt a játékot, amelyiket szeretné! *.* Célzásban úgyis egész jó vagyok, Katsu fején gyakoroltam már eleget...*

Hajj, ezek a bazi unalmas hétköznapok… sehol egy hollow, de semmi egyéb más, csak emberek tömegei, akik gondtalanul élnek és egy pillanatig sem jutnak eszükbe a vadászatom tárgyai. Igaz, nem is tudnak róla és rólam se, de néha van olyan érzésem, mintha egyik-másik nagyon is érezné a jelenlétemet, vagy esetleg még látnak is. Gyorsan megráztam a fejemet és lenéztem az alattam mászkáló járókelőkre és arra a nagy kupac bűzgyárra, amit ők közlekedésre használnak. Mindig is utáltam, hogyha a forgalom kellős közepében jelent meg egy hollow, mert rendre csak takaríthattam utána, az meg a másik dolog, hogy az autók kipufogóbűzétől idegbajt kaptam. Elhúztam a számat és körülnéztem annak az épületnek a tetejéről, amin már egy jó ideje üldögéltem. Most a déli órákban jöttem rá, hogy nem a legjobb helyet választottam, mert a jó kis napsugarak az üvegfelületről gyönyörűen visszatükröződtek, egyenesen a szemembe, így már színes, ugráló pöttyöket láttam magam körül mindenhol. Egy kis szél már fújdogált, úgyhogy kedvenc öngyújtómmal sem kezdhettem el szórakozni, mert megvolt rá az esély, hogy leégetem vagy a szemöldökömet, vagy rosszabb esetben a hajamat és az hiányzik a legkevésbé. Nagyot sóhajtva feltápászkodtam és átugrottam a mellette lévő, egy számmal kisebb épületre, majd a mellette levő bódéra és végül az utcára. Körülnéztem, de semmi érdekeset, vagy érdemlegeset nem láttam és éreztem, így egy vállvonogatás kíséretében elindultam céltalanul az utcán. Az egyik gyümölcsös standján egy alma szemet vetett rám, én pedig egy gyors körülnézés közepette leemeltem a kupac tetejéről.
- A fene egye a szarka fajtádat. – csóváltam meg a fejemet és a felsőmben megtisztogatott almából kiharaptam egy nagyobb darabot. – Na, mindegy. Ameddig nem szokom rá, nem érdekes, meg amúgy is… a sok robbanás és berendezés bontás mellett egy elemelt alma már nem oszt és nem szoroz.
Így sétáltam, céltalanul, almát eszegetve, míg egy park szélén sikerült elfogyasztanom útitársamat. Mivel nem vagyok egy környezetszennyező alak, na nem mintha az alma nem bomlana le, bevágtam a maradékot az első kukába, én magam meg nyújtóztam egyet. Végigsétáltam a parkon és közben arról gondolkodtam, hogy be kellene szereznem magamnak egy póttestet és úgy körbejárni a várost. Ezt az ötletet elvetettem, bár inkább későbbre hagytam és felugrottam először egy villanyoszlopra, majd onnan egy ház tetejére. Végigsétáltam rajta, majd shunpora váltva mentem a saját okos kis fejem után, végül egy villanyoszlop és egy kissé benézett távolság miatt kénytelen voltam befejezni a rohangálást. Így jár az, aki már oda se bagózik, hogy merre megy és ennek hála rosszul méri föl a távolságot. Innentől egy kicsit sétáltam tovább, majd egy hatalmas színes kerítéshez érve felnéztem annak táblájára.
- Vidámpark? – olvastam fel hangosan, majd egy vállrándítás után átugrottam a jegyárus bódéja előtti kordont és beléptem az amúgy tök üres parkba. – Ahham… na, ha már itt vagyunk, akkor poénkodjunk egyet.
Poénkodásom abban merült ki, hogy ráültem az első padra, amit találtam.

Furcsa az életem az óta amióta ilyen sok időt töltök az emberek világában. Valamiért inkább érzem itt jól magamat, mint otthon Las Nochesben. Ezt az is bizonyítja, hogy már vagy 4 napja nem mentem vissza. Ugyan ki hiányolna? Nincs senki, akihez kötődnék és még inkább nincs senki az ég egy adta világon, aki kötődne hozzám. Ugyan nem is hiányzik. Jó ez, így ahogy van. Kellemesen érzem magam így egyedül, ahogy vagyok. Elég, ha én értem magamat. Másnak nem kell engemet értenie. Nekem viszont mindenki érzéseit értenem kell. Valamiért ez a tudat mindig is bennem volt. Ugyan az életemre nem emlékszek de, aktívan keresek minden szálat, ami visszavezethet hozzá. Érdekel, hogy miért lettem ilyen. Érdekel, hogy miért akarok mindenkinek a fejébe látni. Ugyan a saját indokom meg van erre csak, hogy ez a gondolkodásmód miért alakult ki arra végképp kíváncsi lennék. Szeretnék többet megtudni magamról, de eddig a semmin kívül nem sokra mentem. Már az emberi kivégző osztagnál is jártam információért. Persze nem úgy, hogy besétáltam és elordítottam magam, hogy azonnal mondjátok, meg ki vagyok. Ennél azért ügyesebb voltam. Lélek alakban mentem be és úgy kértem meg egy srácot, hogy keressen már rám arckép szerint, hogy benne vagyok-e a nyilvántartásba. Csak egy régi kivégző helyet tudtam meg de, az üres volt és lepusztult, amikor meglátogattam. Ezeken, a dolgokon elmélkedtem, amikor épp sétálgattam a napfelkelte fényében. Négy napja alvás nélkül vagyok az emberek világában. Sok érdekes emléket sikerült szereznem ezzel a hellyel kapcsolatban. De még fogalmam nem volt azon a napon reggel róla, hogy a leges legérdekesebb tapasztalatomat ezen a napon fogom szerezni. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért létezek én, és miért léteznek a shinigamik. Miért nem lehet egy köztes megoldást találni az ellenségeskedésre. Miért van folyamatos harc a két faj között? Vajon ennek az egésznek mi lesz a vége? Mi fog véget vetni ennek a folyamatos viszálynak? Vagy sose lesz vége? Szeretném azt hinni, hogy végül legyűrjük a shinigamikat és minden a milyenek lesz. Az emberek világa is és a lelkek világa is de ez csupán álom. Erre egy cseppnyi esélyt sem látok a jelen helyzetben. Épp buzgón sétálgattam, amikor észre vettem, hogy az elmélkedéseim során fél nap már majdhogynem eltelt. Valamiért olyannyira belemerültem a gondolataimba, hogy már az idő múlását se vettem észre. Épp a vidámpark mellett sétálgattam, és amikor felnéztem az óriáskerékre felrémlett egy emlék, amikor Vex segített nekem. Arra gondoltam, hogy megint felülök a tetejére, és inkább ott gondolkodok. Meg is tettem. Gyors sonidóval felkerültem a tetejére, és ott leültem. Még sose láttam vidámparkot üresen. Bár annyira nem is volt üres. Egy shinigami üldögélt oda lent az egyik padon. Eléggé meglepődtem a dolgon. Oda sonidóztam mellé és leültem a padra.
- Mi újság shinigami? – kérdezem tőle teljesen barátságosan mint ha rég nem látott ismerősök lennénk. - Mi járatban vagy errefelé? Csak azt ne mond, hogy hozzám hasonlókat keresel! Te is olyan komolyan veszed a munkádat mint a többi shinigami? Majd ha vissza kerülsz a lelkek világába egy Haiiri Kira nevű 11. osztagosnak add át az üdvözletemet jó?

Egy arrancar és egy shinigami találkozása, avagy Angelo és Arashi a Vidámparkban

Csend és nyugalom, semmi sem zavar, csak valami mégsem stimmel itt. Ott ültem és próbáltam rájönni, mert ez már ütötte a biztosítékot. Éreztem egy érdekes lélekenergiát, elég közel is volt hozzám, de a gazdájára nem találtam rá. Ott dekkoltam a padon, mikor éreztem, hogy az a valaki már egész közel van hozzám és mire sikerült oldalra néznem, már ott is ült mellettem.
- Öreg, hozod itt rám a frászt! – csóváltam meg a fejemet és ezután sikerült jobban megnéznem a hirtelen jött társaságomat. Egyben már most biztos voltam, mégpedig abban, hogy az illető nem ember, mert lát engem, de ezzel együtt nem is shinigami, mert a lélekenergiája valamilyen szinten különbözött a mienktől. Mindenesetre legalább van valaki, aki lát engem és ez pozitívum, mert már kezdtem unni a fejemet. Mikor rákérdezett, hogy én is olyan komolyan veszem-e a munkámat, mint a többiek, megfordult a fejemben, hogy ő maga is hollow lenne? Ha már itt vagyok, akkor kiderítem, de ahogy elnézem semmi hátsószándéka nincs, mert még élek.
- Már meg ne haragudj a kérdésért, de te is egy hollow vagy? Nem sokszor találkoztam olyanokkal, akik ordítozás helyett beszélnek, úgyhogy elnézést a tudatlanságomért. – emeltem föl mindkét kezemet, mintegy feladom jelleggel és reméltem, hogy ezen kérdésemért nem kapok a fejemre. – Csak unom itt a fejemet az emberek között, akik nem látnak. Kellemetlen.
Már nem akarok panaszkodni, de úgy igazán láthatna legalább egy-kettő, mert a végén társasághiányos leszek, és mire visszamegyek a Lelkek Világába, még petárdázni, illetve pirománkodni sem lesz kedvem és az már gázos.
- De, lottózhatnál, mert tényleg hollow vadászat céljából vagyok itt. – húztam el a számat. – A fejesek kiküldtek, hogy vigyázzak a rendre. Yapp!
Fene nagy lelkesedéssel vagyok a dolgok iránt, mert amikor dolgozni kell, akkor az a baj, ha meg nincs meló, akkor az. Rajtam igazodjon ki, aki tud! Fura egy fickó vagyok, az biztos.
- 11. osztag? – felnézek az égre és elhúzom a számat. – Csak nem volt vele egy kis bunyód?
Na, velük kiknek nincs? Mindenkibe belekötnek, aki mozog, még esetlegesen a fűszálakba is. Előhúzom az adóvevőmet és ránézek. Semmi, parancs nuku, akkor ezek szerint tévedtem volna vele kapcsolatban? Vagy csak nem érzékelik.
- És te? Mi járatban errefelé?