Icipicikét szégyelltem magam, amiért csakúgy rávetettem magam Makira, de úgy tűnt, hogy ő annyira nem is bánja ezt az egészet. Talán nem csak én táplálok irányába furcsa, megmagyarázhatatlan érzéseket? Lehet, hogy én is tetszek neki legalább egy kicsikét?
Szemecskéim felcsillantak, amikor meghallottam, hogy eljön velem kipróbálni az őrültebbnél őrültebb játékokat, és ráadásul még csak nem is vár valamilyen másik lányra. Vagy talán várt, csak épp nem tudott róla…
Egy pillanatra elbambultam, amiből csak az tudott visszarántani, hogy Maki megragadta kezem, és közelebb húzott magához. Hirtelen teljesen összezavarodtam, és az arcom is szinte azonnal elvörösödött. Jó, hogy én kezdtem ezt az egészet, és aztán én esek teljes zavarba… Meglepve pislogtam rá, és próbáltam megfejteni, hogy mit is gondolhat rólam, azonban mivel nem nagyon tudok olvasni mások kobakjában, így ez teljes csődre volt ítélve. Ehelyett inkább felhúzott a padról, és vonszolni kezdett. Valahogy… nem tudtam tiltakozni az ellen, hogy magával vigyen. Abban a pillanatban bárhova elmentem volna vele, akár a világ másik végére is… Igaz, lehet hogy hamar megbántam volna, hiszen lényegében semmit se tudtam róla, de mégis… olyan volt, mintha valami közös lenne bennünk… Rövidke lábaimnak hála, szinte kocognom kellett, hogy lépést tudjak tartani vele, de még ez sem zavart. Sosem árt egy kis mozgás, nem igaz?
Kevés keresgélés után végül megtaláltuk azt az ideális játékot, amit kipróbálhattunk. Na jó… Maki volt, aki megtalálta, és nekem igazából nem is jutott eszembe, hogy akár még óriáskerekezhetünk is. Valahogy én azt a szerelmesek kedvencének gondoltam, mi meg hát… nem voltunk azok. Vagyis még nem voltunk azok. De hát végül is kivel ártunk, ha kipróbáljuk?
- Benne vagyok.
Mosolyogtam vissza. Mosolya ellenállhatatlan volt, legalábbis számomra. Olyan melegség áradt belőle, hogy már szinte égetett, ráadásul lágy hangjától már azt hittem menten szétfolyok az aszfalton, de azért próbáltam türtőztetni magam. Nem lett volna ajánlatos ott helyben elájulni, vagy hasonlók, szóval inkább megpróbáltam nem megtenni. Kicsit nehéz is volt…
A sor - tekintve hogy kevesen voltak a vidámparkban -, igen kurta volt, így hamar a bejárathoz jutottunk. Vigyorogva huppantam be egy üres kabinba, és vártam, hogy helyet foglaljon mellettem Maki is.
- Ööö… kérdezhetek valamit?
Kérdeztem hatalmas bociszemekkel felé pislogva, kissé félszegen.
- Hogyhogy itt vagy egyedül, egy vidámparkban?
Tettem fel végül a kérdést, de azért direkt lestem ki az ablakon, mintha abszolúte nem érdekelne a válasz, csak épp azért kérdeztem, hogy ne legyen olyan nagy csend. Jó… tudom… én is tök egyedül jöttem, de az teljesen más… Én terveztem is, hogy fogok nézelődni, meg kipróbálok minden lehetséges dolgot, de rajta nem látszott, hogy bármit is akar csinálni. Csak ült, magányosan, és nézte a többi embert. Lehet, hogy csak ezért jött? Nézni a szerelmeseket, ahogy turbékolnak, akár a gerlepárok, és kipróbálnak minden lehetséges mütyürt?
Az óriáskerék lassacskán elindult, és egyre feljebb és feljebb jutottunk, aminek következtében egyre szebb kilátás nyílt Karakurára, és a környező vidékekre. Valami gyönyörű volt ebből a magasságból szétnézni. Igaz, ezt az élményt úgy is megszerezhetem, ha a lélekrészecskéket a talpacskáim alá gyűjtöm, és felshunpozok a levegőbe. De mégis… Így valahogy sokkal romantikusabb. Kettesben, egy férfivel, akivel talán még ki is alakulhat valami kettőnk között. Ez valahogy még szebbé teszi a látványt, mint amilyen egyébként.

Hát nem kellett Ranil-chant sokat nógatni ahhoz, hogy eljöjjön velem vidámparkba. Nem is értem, miért pont oda hívtam el magammal, hisz nem tűnt annak a vidámparkimádó fajtának, de hirtelen az jutott az eszembe. Jobban átgondolva a dolgokat, lehet még jobban is jártam, hogy a vidámpark volt az első ötletem, hisz Ranilból még kevésbé nézném ki, ahogy egy Karakurai plázában járkál kirakatról kirakatra és szárnyal a boldogságtól, mert ott lehet. Aztán lehet Raúlka megint túl naívka, és tökre félreismeri az arrancarokat és pofára esik, mint mindig. Ez is benne van a pakliban, de úgy tűnt, hogy Ranil boldogan velem tartana a vidámparkba szórakozni egyet, hisz szinte egyből fel is pattant a pulttól és mosolyogva indult volna máris Karakura felé. Sosem árt a kikapcsolódás, még nekem sem. Bár jobban belegondolva lehet jobban esne a kirándulás előtt egy pár órás alvás, mert kimerítő tud lenni egy ilyen fajsúlyú dolog, és hát..na mindegy, majd alszunk utána, egy jót, ha Slarin nem hív melózni, vagy ilyesmi bár mostanában nem is láttam az espadát, nemhogy beszéltem volna vele, szóval azt hiszem egy küldetésnek a veszélye most nem állt fent.
Szóval jókedvűen lapátoltam be gyorsan kajám maradékát, és hörpintettem fel az utolsó korty tejemet, majd fizettem is gyorsan, és máris indulhattunk Karakurába. Kiérve a hummusz bárból jobb ötletem nem lévén az épület mögé irányítottam Ranilt, majd nyitottunk egy gargantanát, és néhány percnyi "utazás" után már Karakura városának gyepét koptattuk. Annyira nem voltam ismerős Karakurában, csak az állatkertet tudtam, hogy pontosan merre is van, mivel leginkább oda jártam emberi életemben. Vagyis...csak is oda jártam, máshova nem nagyon. Szerencsére nem kellett sokat keresgélni a vidámparkot, hisz a távolban látni lehetett már az óriáskerék sziluettjét, szóval már csak irányba kellett állni és elindulni abba az irányba.
- Voltál már a vidámparkban, Ranil? Én még nem nagyon, ez lesz el első alkalom, csak ez jutott először az eszembe, és gondoltam, neked is tetszene. - kérdeztem útitársamtól, hogy addig is ne csöndesedjünk, hanem üssük el valamivel az időt, míg odaérünk a parkhoz, mert elég messze volt.
Igazáb jó idő volt aznap. A nap fényeset sütött, felhőnek nyoma sem volt az égen, kellemesen meleg volt, így minden adott volt ahhoz, hogy kikapcsolódjunk aznap délután. Mikor végre valahára megérkeztünk a didámpark bejáratához, kénytelenek voltunk elfogadni a tény, hogy nem csak mi akarunk vidámparkba menni, hanem Karakura nagy része is, mivel kilóméternyi sor volt a pénztár előtt, de hát ha már egyszer idáig eljöttünk, nem fogunk visszafordulni és hazamenni egy ilyen kis dolog miatt. Csak Ranil nehogy felhúzza magát, és önként csináljon helyet nekünk a kasszáig. Nem akartam agyonveretni magam a biztonsági őrökkel. O.o Gyorsan körül is néztem, hogy van e valami dolog, amivel esetleg lefoglalhatnánk magunkat, míg elfogy a sor előlünk, és meg is találtam egyből, amit kerestem. Egy fagyi árust. Köztudott, hogy a fagyiban van tej, és amiben van tej, az csak jó lehet!
- Gyere Ranil, együnk addig fagyit! - fogtam meg a lány kezét és vonszoltam magammal az árusig, majd mikor odaértünk, homlokráncolva néztem végig a tengernyi fajtájú fagyin.
- Hmm, milyet is egyek...azt hiszem zöld almásat! Te választottál már Ranil? - kérdeztem mosolyogva, jókedvűen a lánytól, miután leadtam a két gombócnyi zöld almás fagyi rendelésemet. Míg elfogyasztjuk ezeket a pompád édességeket, talán pont elfog fogyni a sor a vidámpark elől, így még csak várnunk sem kell sokat rá, csak fagyizni kell, meg beszélgetni!

Mikor végre megkaptam a két gombóc zöldalmás fagyimat gyorsan nek iis láttam az elfogyasztásának, és közben Ranil-chant húztam a fagyiárus fele, hogy Ő milyet szeretne. Épp nagy lelkesen kezdtem neki magyarázni, hogy szerintem Ő melyiket szeretné, mg melyiket nem, mikor hátrébb lépett néhány lépést és kicsit kiakadt. Pislogtam néhány másodpercet, mire felfogtam, hogy voltaképpen miért is csinálta ezt. Nem szerette a fagyit...hogy nem lehet a fagyit nem szeretni? Picit csalódtam Ranil-chanban, de nem baj, kiheverem. Nem szeretheti mindenki a fagyit. Na de stop, gond van. Ranil épp a fagyi árus belsőségeivel akarja kidekorálni az amúgy is szép fényesen csillogó fagyis kocsit. Gyorsan odaléptem két fagyinyalás között Ranilhoz, és odébb cipeltem.
- Emiatt ne fájon a fejed. Én nem akarok menekülni előled, jól érzem magam veled Ranil. - kérdeztem a lánytól, miközben ki is néztem célpontnak egy közeli salátabárt. Hát igen, itt Karakurában minden van, főleg a vidámpark közelében, ahol nagyon sok ember mászkál nap mint nap. Ranilnak meg nem kell aggódnia, majd én bevezetem az élet rejtelmeibe és szépségeibe! Ha minden jól megy, nap végére talán kicsit jobban fogja magát érezni, más esetben meghalok. De nem, ez nem fog bekövetkezni, remélem. Megmutatom én, hogy milyen jól tudja magát érezni Raúllal az arrancar. Nem hagyom, hogy rosszul érezze magát.
- Viszont látom nem szereted a fagyit T.T Néha ehetnél valami édeset! Nézz rám, én mindig sok édességet eszek, és mindig jó kedvem van. Lehet neked is használna. Szeretnél valami mást enni? Mondjuk valami saláta félét? - mielőtt befejeztem volna a mondatot, Ranil-chan el is kezdett húzni magával. Mondtam én, hogy a saláta vagy valami hasonló jobb kedvre deríti.Bár én még mindig az édességekre esküszöm, de hát ízlések és pofonok. Nagyokat pislogva nézegettem a hamburger listát, majd mikor épp mondtam volna Ranil-channak, hogy szerintem a dupla sajtos sajtburger igazán finom lehet, Ranil leadta a rendelést egy tofuburgerre. Reménytelen T.T Sosem fogok Ranilból egy kedves, aranyos, bájos lányt varázsolni. T.T (xD). Na nembaj, ha ez Őt boldoggá teszi, akkor nem szólok bele, elvégre nekem is van elég stiklim, talán még túl sok is. Megvártam, míg Ranil jóízűen befalja a burgert, majd megfogtam a kezét és húzni kezdtem kifele az étkezőből a vidámpark irányába. Biztos már elfogyott a sor nagy része, és beléphetünk így mi is a vidámpark területére. Néhány perces jókedvű séta után vissza is értünk a vidámparkhoz, ahol sajnálattal kellett konstatálnom, hogy a sor nem fogyott cseppet sem, mióta ott voltunk. Hosszas töprengés, gondolkodás után felvillant az 1000 wattos neon fénycső.
- Ranil..izééé...nem akarunk esetleg tolakodni? *.* - kérdeztem megnyerő mosollyal az arcomon a lánytól. Igaz, hogy ráértünk, de én ki nem bírtam volna egy órát, míg arra kellett volna várnunk, hogy beengedjenek minket a parkba. Úgyis itt volt velem Ranil-chan, akibe senki sem mer belekötni, vagy ha igen, akkor az záros határidőn belül meggondolná magát úgyis...

Nyhehe. ördögi tervem, miszerint Ranillal eljutunk a sor elejére, és bejuthatunk végre a vidámparkba, úgy tűnt, hogy teljes sikerrel járt. Minden húzott odébb Ranil elől, mint a vadlibák. AZ elején azt hittem, hogy meg fogják lincselni érte (már ha képesek lettek volna rá), de nem nagyon mertek ellent mondani Ranil-chan félelmet keltű tekintetének. Bevallom, kicsit én is berezeltem tőle, hogy huhh, milyen durva csaj, de hát velem volt, szóval nem kellett tőle félnem. Amúgy is, ha bárki megpróbálta volna bántani, meg védtem volna. >.< Gyorsan odasoroltam a kasszáshoz, aki úgy nézett rám, hogy a tekintetéből sugrázott a "megölöm az anyádat is" sugallat, de nem törődtem vele, nekem jegy kellett, méghozzá azonnal.
- Jónapot, két jegyet, egész napra. ....Hogy mennyi?! Ehh...emebr..jó, adjon két jegyet.- mondtam mérgelődve a kasszás csávónak, majd kifizettem a nevetségesen drága jegyeket. Úgy tűnt, hogy a Karakurai vidámparkot is elérte a gazdasági világválság, mert úgy lehúzzák az embert, vagyis az arrancart, hogy az életkedve is elmegy a vidámparktól. Kész rablás! Legközelebb a kasszást veretem agyon Ranillal, ha ide jövök, az tuti. Akkor legalább nem kell jegyet venni, és a sor is egyből elfogy, mert mindenki beözönlik. Na nembaj, megvoltak a jegyek, így semmi sem akadályozott már meg abban, hogy bejussunk a parkba. Vissza is fordultam Ranil fele, aki egy olyan dolgot kérdezett, amit abszolút lehetetlennek képzeltem.
- Ehh? Hogy hogy mit?Hogy kérdezhetsz ilyet!? Hát szórakozunk, mi mást csinálnánk! - néztem rá tökre elhűlve. El nem tudtam képzelni, hogy kérdezhet valaki ilyet egy vidámpark előtt, amiről üvöltött, hogy az emberek szórakozni járnak ide, azért, hogy jól érezzék magukat. Vagy lehet, hogy ez a hely nem jön be Ranil-channak, és jobb lett volna, ha egy bárba viszem el? O.o Majd vidámpark után sort kerítünk arra is max..>.<
Bólintottam egyet magamnak, ezzel is biztossá téve a dolgot, aztán megfogtam Ranil kezét, és behúztam magam után a vidámparkba. Körös körül rengeteg árus, játékos stand, meg minden, az emberek szórakoztatására való cucc volt itt. Hirtelen azt se tudtam, merre menjek. Egyszer sem jártam itt, míg éltem, szóval nekem is új volt ez az egész. Tekintetemmel körbe lestem, hogy mi is lenne a legeslegjobb dolog a kezdésnek, és szemeim csillanva megakadtak a dodzsemen.
- Raniiiiil, mi lenne, ha a dodzsemmel kezdenénk? Neked is tetszene, biztos vagyok benne! - böktem az építmény felé. Válaszát meg sem várva kezdtem húzni a dodzsemek felé. Miért is várnám meg? Úgyis nemet mondana, ha egyből elkezdem vonszolni, és beültetem egy dodzsem autóba, mielőtt válaszolhatna, akkor már nem tud ellenállni! Istenem, mekkora zseniális terveim vannak nekem, ehh...xD

Ha valami fel tudja vidítani az ember/shinigamit/arrancart/más egyéb fajhoz tartozó lényeket, akkor az a dodzsem. Mi sem jobb annál, ha "száguldozhatsz" a dodzsempályán, kerülgeted a többieket, vagy épp összeütközöl velük! Tiszta halálos iramban! Gyorsan bele is szuszakoltam Ranilt az egyik játék autóba. Belefért, nem lógott ki semmije, szóval nem tudom, miért nézett rám olyan értetlenül.
- Már hogy ne lett volna jó ötlet téged beültetni ide?! Tetszeni fog, meglátod! - vigyorogtam rá egy sort, majd otthagytam a lányt és elsiettem a saját autómhoz is. Biztos voltam benne, hogy Ranilnak is tetszeni fog, hiszen mindenkinek tetszik a dodzsem.
3-2-1 GOOO! El is indulhattunk végre, és kilőttem a dodzsememmel. Komolyan mondom, Schumacher hozzám képest kispályás gokartvezetőnek számít, olyan beleéléssel és tehetséggel mentem. És mindezt úgy, hogy emberi életemben messze elkerültem a vidámparkot, mivel többnyire inkább csak az állatkertbe mentem rajzolgatni a nagymacskákat. Hát most már ez is megtörtént, itt vagyok a vidámparkban, és dodzsemezek. Fusson előlem ki elő, ki holt! Ahhoz képest, hogy először próbáltam, nem is ment rosszul. Szlalomoztam, drifteltem, ütköztem, toltam, mindent, amit csak lehetett. Az egyik éles kanyar után még Ranil-channal is ütköztem egy szépet. Szegény elég morcos fejet vágott, de reméltem, hogy azért valamennyire tetszik neki. Én elvoltam mindenesetre. Sajnos, mivel minden jónak vége szakad egyszer, úgy a dodzsem kocsik is megálltak egy idő után, és hiába tapostam nagy beleéléssel továbbra is a gázpedált, csak nem ment tovább. Mikor végre leesett, hogy vége a körnek, utolsóként kikecmeregve a járgányomból odasiettem Ranil-chan mellé, arcomon hatalmas vigyorral.
- Tök jó volt nem? Még egyszer veled is ütköztem! - úgy döntöttem, kitörő örömömben megnyomorgatom a lányt úgy jó igényesen, szóval megnyomorgattam jó igényesen. xD
Ranil-chan nem látszott valami húdenagyon feldobottnak még így sem. Látszott rajta, hogy nehezére esik kicsit kikapcsolódni, és jól érezni magát.
- Ranil-chaaan, mi a baj? Miért nem tudsz kikapcsolódni? Hisz ezért vagyunk itt, hogy jól érezd magad. Engedd el magad, ne feszengj! - mondtam jókedvűen neki, és elkezdtem húzni magam után a céllövölde felé. Gondoltam, ha a dodzsem nagy falat volt, kezdjük a legkisebbekkel, hátha úgy jobb kedvre derül a lány. Úgyse hagyom addig békén, míg meg nem ereszt egy őszinte, jókedvű mosolyt. >.<
Néhány lépés után oda is értünk a célponthoz, néhány ember volt előttünk, ők gyorsan feladták a próbálkozásukat, és sorra is kerültünk. Gondoltam, magamhoz ragadom a kezdeményezést, és lövök Ranil-channak valami plüss állatot, így fel is kaptam a kezembe az egyik légpuskát, vagy mi ez, és nyelvkinyújtva próbáltam koncentrálni, hogy jó célpontot találjak el.
Hát, eltalálni eltaláltam valamit, csak nem azt, amit kellett volna. Szegény pultos még azután is engem szidott, miután leraktam gyorsan a kezemből a fegyvert, és átadtam inkább Ranilnak. (fenékbe lőtte Raúl az árust..xD)
- Próbáld meg inkább Te! Biztos több tehetséged van hozzá, mint nekem! - mondtam kissé zavartan, pirulva, tarkómat vakargatva, és inkább megkerültem a lányt, hogy messzebb kerüljek a pultos csávótól.

Kissé hátra lépve figyelte, ahogy Ranil-chan betölti a légpuskát, és célozni kezd vele. Biztos voltam benne, hogy tud célozni, mert ki tudna, ha nem Ranil-chan? Nem mintha nekem gondom lett volna a célzással, mert például egész jól megy a célzás, egy egy jól megtermett barát kell célba juttatnom, mintha egy fahengerből kéne izéket lövöldöznöm egy konzerves doboz felé. Na, szóval meg is lett a lövöldözésnek az eredménye. Az árus fájós hátsóval, mogorván lesett, Ranil pedig célba lőtt, és a végén kaptam egy fekete jaguár plüsst! *.* Épp vissza adtam volna Ranil-channak a plüsst, mikor artikulátlan bömbölés rázta meg a környéket. Néhányat pislognom kellett, mire rájöttem, hogy ez a közelben van, mégpedig a céllövöldés fószer üvöltözik, aztán már azon kaptam magam, hogy a szélben lobogok Ranil-chan után, mint valami győzelmi zászló. Kis időbe beletelt, mire leesett, hogy mi is történt. Aztán végül is egy kis fejvakargatás után ráhagytam Ranil-chanra, hadd örüljön, de az tuti, hogy céllövöldének többet a közelébe nem megyek.
-Áh, nem kellett volna... Itt van az ajándékod, Ranil-chan! - adtam át neki nagy szemekkel a plüss jaguárt. Nekem nem kellett, látok elég jaguárt, ha akarok, főleg, mivel csak át kell lépnem hozzá ressurectiónba, mivel történetesen én is az vagyok valamilyen szintig.
Na, hát ezzel végeztünk, így vagy úgy, szóval új szórakoztató pont felé kellett nézni, ami nem volt olyan nehéz feladat, mivel történetesen ugyebár egy vidámpark közepén voltunk, és ugyebár a vidámparkokban van néhány szórakoztató hely. Erősen fókuszálni kezdtem, hogy mivel is kéne folytatni. Szemeim egy ideig újra a dodzsem hívogató "cégtáblájára" irányult azzal a céllal, hogy mi lenne, ha még egy kört mennénk...persze, így is majdnem tömeggyilkosság lett belőle, szóval elég volt egyszer mára, Ranil-chan nem volt oda érte sajnos, majd talán az óriáskerék tetszeni fog neki, merthogy az a következő célpont.
Ó igen, óriáskerék powa! *.* Az is egy jó dolog. Megy felfele, meg levele, közben jókat lehet dumálni, meg lesni a várost meg a környéket. Nincs ennél jobb...igazából van, csak most nem jut eszembe. xD
- Nah, Ranil-chan, irány az óriás kerék. Reklamációt nem fogadok el. >.> - ez a húzózkodás nagyon megy. Először én Rnailt, utána Ő engem, aztán most megint én kezdtem el húzni Ranil-chant. Ez van sajnos, mégsem várhatom meg, míg nemet mondd. Majd ha az egyik kabinban ülünk, akkor ellenkezhet, mert már mindegy lesz. Az óriáskerék felé haladva szemem hirtelen fennakadt egy másik jó dolgon, így egy perc múlva már mindegyikünk kezében egy jó nagy adag pattogatott kukorica volt.
- Ezt meg tudod enni nem? Ez nem édesség, ez kukorica, pattogatva...szóval érted...(xD) - magyaráztam gyorsan a lánynak, és már húztam is tovább az óriáskerék felé.
Nemsokára meg is érkeztünk a célhoz. A néhány emberes sor gyorsan eltűnt, így semmi sem akadályozott meg minket már abban, hogy beüljünk, szóval beültünk. xD
- Egész jó ez a hely nem? Sok érdekesség van. Nekem eddig tetszik! - mondtam lelkesen Ranil-channak, és vártam, hogy elinduljon a móka.

Ideje lett volna már, hogy elinduljon az óriáskerék, de még mindig szálltak befelé az emberek a kabinokba. Ki a francot érdekelnek, induljunk már. A lényeg, vagyis én, és Ranil-chan már bent voltunk a kabinunkban egy ideje, más meg nem számított. >.< Kedvem lett volna odamenni az óriáskerékkezelőhöz odamenni és megmondani a magamét, de mikor megláttam, hogy az illető egy 2 méter magas, 4 méter széles debella állat, aki mindenbizonnyal egy gorilla nem is annyira távoli rokona (mivel szőrös is volt xD), nem akaródzott kiszállni a kabinból, szóval inkább maradtam egy helyben és azt figyeltem, hogy Ranil-chan, -nyilván tudtán kívül- le akarta fejezni a plüssjaguárt. T.T Pedig az én ressum is jaguár T.T. Szerencsére időben észbe kapott, és nem hullott a kapin poros padlójára a jaguár feje, legalábbis egyelőre. Néha ijesztő tud lenni Ranil-chan. Remélem én nem fogom sosem felidegesíteni, mert nem élném túl. O.o
- Na látod! Hát persze, hogy nem rossz! Hazudnék én neked? - kérdeztem nagy szemekkel, majd hirtelen összerezzentem az ijedtségtől, mikor egy rángással elindult a kabinunk felfele. Ideje volt már, de azért ennyire nem kellett volna. Mindenesetre lassan, de biztosan haladt felfele a kerék kabinja, és ezzel hamarosan szemünk elé is tárult Karakura városának látképe, és közvetlen környéke. Igazán szép látvány volt, már ezért megérte felülni a játékszerre, de még nagyobb öröm volt látni azt, hogy Ranil-channak is tetszik a dolog. Ha már a dodzsem nem jött be neki, legalább ez bejön. Azóta se értem, hogy az miért nem tetszett a lánynak, hogy az egyik legjobb dolog az egész vidámparkban, a hullámvasút után. >.< Tényleg! A hullámvasút! Arra is fel kell ülnünk mindenképp. Sőt, az óriáskerék után az fog jönni, ezt már most eldöntöttem. Jót virulva saját zsenialitásomon szedtem pár darabot Ranil-chan kukoricájából, majd jókedvűen rágcsáltam mellette.
- Hát persze, hogy lesz! Nekem ne lenne?! Ezután a hullámvasút fog következni! Ha ez tetszik neked, akkor azt egyenesen imádni fogod, Ranil-chan! *.* Meg utána is lesz. Még sok-sok dolog van itt, amit meg KELL néznünk! - igazság szerint a hullámvasút utánra nem volt ötletem, de mivel a vasút ötlete is itt, az óriáskeréken jutott az eszembe, egyelőre napolta ma dolgot. Majd hullámvasutazás közben megihletődöm, és mire szükségünk lenne rá, már kész is lesz az új útitervem! Ott van még a...szellemszállás, meg a körhinta, meg a mittudomén még mi. Sok cucc van még, amit nem próbáltunk ki, szóval lesz még dolgunk bőven.
- Hmm...fogós kérdés. Ha engem kérdezel, legyen a neve Raúl! Az én resum is jaguár, csak azért, még mielőtt azt hinnéd, hogy egoista vagyok..>.> - magyaráztam meg gyorsan a dolgot, és inkább csendben maradtam. Hülye ötlet volt felhozni egyeltalán. Az Ő plüsse, majd kitalál neki valami frappáns nevet, nem az én hülyeségeimet kéne megfogadnia. Biztos ezt az egészet unja már, csak azért mondta, hogy én örüljek. >.> Jónéhány kört megtett már az óriáskerék, és úgy tűnt, hogy ez az utolsó, mivel mikor leért, megállt, és nem mozdult többet. Nagy sóhaj közepette kászálódtam ki a kabinból, majd bevártam Ranil-chant, és elkezdtem húzni a hullámvasút fele, mivel azt mondtam, hogy az lesz a következő állomás, és itt az van amit én mondok. >.< xD

Már nagyon kezdtem unni magam és a folyamatos halálisteni teendőket, ezért muszáj kitalálnom valamit. Valami kis szórakozást, de egyedül nem akartam menni ezért elkezdtem töprengeni, hogy kit is hívjak le. Azonban túl sok embert sajnos még nem ismerek, ezért rövidesen arra a döntésre jutottam, hogy Miharu-chant megkérdem, hogy lenne-e kedve velem tölteni a napot egy kis lófrálással, városnézéssel és még kitudja, hogy mivel. Majd rögtönözünk valamit. Még aznap felkerestem Miharu-chant és meg is érdeklődtem szerencsémre igent mondott. Tudtam, hogy kapaható lesz egy kis szórakozásra. Hiszen ki ne szeretne szórakozni, főleg velem? (Ego on ) Másnapra meg is beszéltük, hogy elugrunk az emberek világába. Másnap eléggé izgatott voltam a délutáni kis kiruccanás miatt. Az egyetlen gond az volt ezzel, hogy nem tudtam, hogy miért is izgultam és miért volt görcsbe rándulva a gyomrom, és ahogy közeledett az indulás időpontja annál inkább fokozódott ez az érzés. Ebédkor nem is igen tudtam enni, nem akart elmúlni ez az érzés. Mondjuk, igazándiból nem gond, sőt még jó is volt kicsit csupán az zavart, hogy a kedvenc kajám volt ebédre és nem tudtam annyit ennyi belőle, amennyit akartam. Mindegy, majd legközelebb. És a nap elő fele elég gyorsan el is szállt úgy, hogy el is indultam Miharuért. Azonban még előtte elugrottam a szobámba néhány apróságért, ami jól jöhet, mint mondjuk pénz, ami ugyan nem boldogít csak akkor, ha ott lapul a zsebemben meg egy óra, ami szintén nem rossz, ha kéznél van és persze valami más ruha, hiszen az egyenruhában csak nem mehetek. Amint összekapkodtam a cókmókjaimat igyekeztem a póttestemért. Amint meglett gyorsan át is vedlettem, mint a póttestem, mint a ruhákat. Fekete póló valami mintával, farmer és fekete-fehér kockás öv és magas szárú tornacsuka. De most már tényleg futás Miharuért nehogy megsértődjön, azért mert késtem. Vagy hát bármi más miatt, a nőknél sajnos sose tudni, hogy mikor és min akadnak ki, de ami a legszörnyűbb benne még néha ők maguk se tudják. Úgy 10 perc séta után végre odaértem a találka ponthoz. Miharu már ott várt rám. Ahogy odaértem kaptam egy kicsit a csípős pillantásaiból, mert persze hogy elkéstem. Csak a rend kedvérét egyszer ne érkezzek meg időbe. És ami Miharu-chant illeti szép volt, mint mindig. De végre elindulhatunk az emberek világába szórakozni kicsit. Úgy egy-két óra séta és beszélgetés után, hogy kinek milyen az osztaga, hogy érzi magát, mik történtek vele az akadémia óta és hasonló ”rutin kérdések” után egy plakát szúrt szemet. Vidám park. Hm, jól hangzik, és azt hiszem, hogy ezzel meg is találtuk a programot. Egy térkép is mellékelve, hogy épp hol vagyunk, és hogy merre kell mennünk. Hát nem a legközelebb van, szóval sétálhatunk még egy darabig. Körülbelül 30 perc gyaloglás után meg is érkeztünk és egy jókora sor várt minket. Amikor a pénztárhoz értünk megvettem a két jegyet. Ahogy beértünk egyből körülnéztem, hogy mit lehet csinálni.
- Mihez lenne kedved? Óriáskerék, hullámvasút vagy esetleg ennél inkább valamit? – fordultam Miharu-chanhoz a kérdéseimmel és vártam a válaszát miközben még nézelődtem, hogy mi mindent lehetne még csinálni.

Nem is váratott magára azonnal rávágta, hogy az óriáskerékre ülne fel. Valahogy sejtettem, hogy azt választja. Bár az igazat megvallva nem bánom, kellemes, nyugis és szép a kilátás. Na persze Miharu-chan is gyönyörű volt, bár az a kis rózsaszín nem nagyon tetszett a ruhájában, de ez még elviselhető mennyiség. De sietnünk kellett az óriáskerékhez, mert nagyon nem volt már kedvem várni. Eleget vártam a pénztárnál nincs több kedvem várakozni. Ezért megragadtam Miharu kezét és elkezdtem futni az óriáskerék felé. Lekezeltettem a jegyeket és beszálltunk az egyik kabinba. Eleinte nagy volt a csend, kicsit kínos volt, de néha azért fel-feldobtunk valami témát, beszélgettünk én meg szokásom húz híven hülyültem, tettem az agyamat és csiklandoztam ahol tudtam. Volt, hogy annyira nevetett, hogy szegénynek a könnye is kicsordult. És megint a kínos csend. Hm, valamit tennem kéne. Nyújtózkodtam egyet és átkaroltam Miharu-chant. Hát nem éppen ezt terveztem, de valamit már muszáj volt improvizálnom. Ezután csak ültünk összebújva és gyönyörködtünk a kilátásban. Épp akkor értünk fel a legtetejére, amikor naplemente volt. Hát ezzel megütöttük a főnyereményt, egyszerűen csodálatos látvány volt. Kár hogy nem hoztam valami fényképező képet, mert ezt muszáj lett volna megörökíteni. Nos, már mindegy késő bánat eb gondolat. Bár az emlékemben ez örökké megmarad. Ránéztem Miharura és még mindig el volt pirulva. Annyira aranyos volt így, szinte már kedvem támadt volna megcsókolni. De hova gondolok? Ugyan már, hisz elvileg csak barátok vagyunk. Mondjuk az, hogy átkarolva és összebújva üldögélünk az óriáskerék kabinjában, nem erről tanúskodik. Azonban minden jó egyszer véget ér így hát az óriáskerék is megtett egy kőrt jó egy óra alatt. Mit ne mondjak eléggé elgémberedtek a lábaim úgy, hogy most muszáj kicsit sétálni. Fél perc séta után Miharu megállt. Érdeklődve néztem, hogy mit néz ennyire. Egy vattacukor árus. Nagy elkerekedett zöld szemeivel már majdnem kinézte a gépből a vattacukrot és a nyála is szinte kifolyt a száján. Ha ennyire szeretné, akkor veszek neki egy nagyobbacska adagot. Amint megmondtam az árusnak, hogy mit szeretnék átadta az adagot kifizettem és Miharu kezébe nyomtam az édes ragadós nyalánkságot. Kerestünk egy padot és leültünk. Érdeklődve figyeltem, ahogy majszolgatja. Nem igazán szeretem, de úgy megkívántam és reménykedtem, hogy azért ez egy kicsit más lesz, mint a többi.
- Nem gond, ha én is bele-bele kóstolgatok? – és a választ meg se vártam és kicsíptem egy kis darabot belőle. Hát jobb, mint az eddigiek. Lehet, csak azért mert Miharué és amilyen édes kis nőszemély ez kihat a vattacukorra is és más ízt ad neki. Még párszor kicsíptem belőle kisebb-nagyobb darabkákat és nagy élvezettel ettem.
- Amúgy nem szeretem a vattacukrot, mert ragad és tömény édesség, de ez valahogy jobb, mint az eddigiek. Nem raktál bele valamit vagy mit tudom én, amíg nem figyeltem? Vagy csak a régebbi árusok csesztek ki velem? – kérdezősködtem mosolyogva. Meglehetősen jó kedvem volt. Szinte már-már boldog voltam. Rég nem éreztem már ehhez hasonlót se. Amíg majszolgatta a vattacukrát addig körbe néztem, legalább is próbáltam, de túl nagy volt a tömeg és szinte semmit se láttam. Ezért valami hatásosabb megoldás jutott az eszembe, felálltam a padra és úgy néztem körül. Persze az emberek tekintet egyből rám szegeződött, ami kicsit irritált, de valahogy nem tudott meghatni. Megláttam valamit, ami tetszene neki. Egy gép, amit tele van plüssökkel és úgy kell kihorgászni. Szegény Miharu még mindig nem végzett a majszolni valójával, de megint rám jött a siethetnék ezért megragadtam az éppen üres kezét és odasiettem a gépez. Megálltunk előtte és gondolom leesett neki, hogy mit akarok.
- És, mit szeretnél, hogy horgásszak neked? Minek örülnél a legjobban? – kérdeztem tőle mosolyogva és vártam a válaszát.

Egy kék plüss nyuszit választott. Elég furcsán nézett ki, hiszen kék és még nyuszi is. Na, jó, de ha azt szeretné, akkor kihorgászom neki. Nem igen akarta, hogy kiszedjem onnan, szinte már el-elmászott, de úgy a huszadik bedobott érme után csak én nyertem. Nem adtam egyből Miharunak az állatkát, mert a végén csupa ragacs lett volna szegény is kis nyuszi. Amikor észrevette, hogy még mindig én szorongatom a plüsst és eszem ágában sincs még oda adni neki, azonnal elkezdte magába tömni a maradék vattacukrot. Úgy ette, mint ha az élete múlt volna rajta. Amint elfogyott és kidobta a pálcikát átadtam neki az ajándékát, aminek látszólag eléggé örült is, vagyis gondolom én a mosolyából. Olyan aranyosan mosolygott egy pillanatra el is bambultam, de hamar visszarázódtam a valóságba, mert Miharu-chant már el is indult és nem lett volna valami kellemes elveszíteni szegényt. Szerencsére sikerült utolérnem. Még egy kis séta után a bódék közt és Miharu az egyik felé vette az irányt én viszont még egy kicsit tovább mentem, gondoltam szétnézek. Egy-két perc múlva odafutott hozzám és átadott egy rózsaszín szívformával megáldott napszemüveget. Egy pillanat erejéig elkerekedett szemekkel néztem, hogy mit is kaptam tőle ajándékba és mire felfogtam el kezdtem nevetni. Hát ez fájdalmasan érdekes volt. Mindegy, mivel úgy is szeretek marhulni azonnal fel is raktam és elkezdtem hülyülni. Ennek hatására mind a ketten jót nevettünk. Miután kicsit lehiggadtak a kedélyek megkérdezte, hogy nekem mihez lenne kedvem. Egyből rávágtam, hogy hullám vasút. Ezúttal ő ragadta meg az én kezemet és kezdett el futni. Kicsit furcsa volt, hogy most ő irányit, de a jegyeket persze akkor is nekem kellett kezelni. Ennyit arról, hogy ki is vezet kit. Beszálltunk a kocsiba és egy kis várakozás után már indultunk is. Az eleje elég nyugis volt, de elég hamar pörgősre váltottak az események. Miharu-chant néha fel-felsikított én meg ordítottam, ahogy a tokom bírja, na, nem azért, mint ha féltem volna, hanem az izgalom miatt. Nagyon élveztem, és amikor már azt hittem, hogy jobb nem is lehetne Miharu odabújt hozzám és szorosan átölelt. Egy-egy nagyobb lejtőnél, amikor jobban megindult a kocsi már olyan érősen szorított, hogy szinte levegőt se kaptam. Miután vége lett a menetnek kuszáltunk és elment a mosdóba hogy rendbe szedje magát. Pedig semmi probléma nem volt, vagyis kicsit kócos volt, de na, a hullámvasúton előfordul az ilyen. Amíg egyetlen Miharum rendbe szedi magát a mosdóban addig én a következő tennivaló után néztem. Ismét egy padot használtam és ismét megbámultak, de még mindig nem érdekelt. Egy kis nézelődés után meg is van a következő célpontom. Jó öt-tíz perc várakozás után végre megjött a wc-ben eddig elveszettnek hitt lányka is. Megfogtam a kezét és elkezdtünk átvágni a tömegen, hogy elérjem a kiszemelt célpontomat. Egy fényképező fülke. Bedobáltam a megfelelő mennyiségű érmét és beültünk. Kicsit szűkös volt a hely ezért kénytelen volt az ölembe ülni. Ha már így állunk illetve ülünk, akkor már kihasználom a helyzetet és az egyik kezemet, kezemet a combjára másikat pedig a derekához tettem. Ennek hatására eléggé lepirult Miharu-chan. Eleinte hülyültünk, csiklandoztam meg ilyesmi. Azonban amikor abba hagytam találkozott a tekintetünk. Mélyen a szemébe néztem, azokba a gyönyörű szép nagy zöld szemekbe. Pár másodpercig néztük egymás, de én elkezdtem közelebb hajolni felé és megcsókoltam. Az egész csak két-három másodpercig tartott, de amilyen rövid volt olyan jó is. Nem tudom, hogy mi ütött belém, hiszen egészen a mai napig csak egy jó barátként tekintettem rá és ezt se randink szántam csak szórakozásnak. De azt hiszem, hogy így jobb lett. Kikászálódtunk a fülkéből és elkezdtük nézegetni a képeket és az egyik kép pont megörökítette a csókot. Amikor megpillantottam a képet megint elöntött a melegség, átöleltem Miharut és magamhoz szorítottam persze nem erősen csak épp annyira hogy eléggé közel érezzem magamhoz. Azonban hamar ki kellett józanodnom, mert észrevettem, hogy már igen csak besötétedett és a hangosbemondón is bemondták, hogy negyedóra múlva zár a vidám park. Hát mit ne mondjak jól elszállt ez a nap is. Ránéztem az órámra és már háromnegyed tíz volt, hát nem csoda hogy lassan zárnak.
- Azt hiszem lassan indulni kéne. Kérsz még valami kis nyalánkságot esetleg inni valamit? – tetem fel a kérdés. Amit kért azt vettem neki, ha meg nem kért semmit, akkor ésszerűen semmit sem kapott . Én azért vettem magamnak egy félliteres narancslevet, mert teljesen kiszáradt a szám ebben a nagy rohangálásban meg vattacukrozásban.
- Na, most, hogy mindenki boldog, szerintem indulhatunk is haza. – fogtam meg a kezét és a kijárat felé vettük az irányt. Mi voltunk az utolsók, akik kimentek, hát igen, nem siettünk és egy kicsit el is kavarodtunk, de azért sikerült kikavarodnunk hála pár emberkének, akiket követhettünk. Még vagy fél órát sétálgattunk mire találtunk egy sikátort ahol nyithattunk egy Senkai kaput és haza mentünk. De még mielőtt elváltunk volna még egy csókot leheltem az ajkaira.
- Jó éjt és köszönöm ezt a csodálatos napot és remélem te is olyan jól érezted magad, mint én. – ezután szétváltunk és mind a ketten hazamentünk. Ki kell pihenni ennek a napnak is a fáradalmait, ennek a csodálatos napnak.