A plázát otthagyva elindultunk a vidámpark felé, Hosszú volt az út, de nem bántam, addig is a kedvesemmel voltam együtt. Vele akárhova elsétáltam volna, meg amúgy sem szokott érdekelni, ha valami kicsit messzebb van, és többet kellett sétálni. Nemsokára meg is érkeztünk a vidámparkhoz. Jókedvem egyből alábbszállt, mikor megláttam a pénztár előtt kígyózó sort. Nem volt mit tenni, beálltunk a sorba, mert mégsem tehettem meg azt, hogy előre furakodok. Míg vártunk, addig is kihasználtuk az időt, és csókolóztunk. Elég hamar elszállt a sor így előlünk, és a pénztárhoz értünk. Meg is lepődtem azon, hogy senki sem szólt be azért, hogy feltartjuk a sort, vagy csókolózzunk máshol, ne a sor közepén. Megvettem a belépőket, és beszabadultunk a vidámparkba. Mindenfelé rengeteg stand, játék, körhinták voltak, és természetesen rengeteg ember. Első akcióként betámadtam kedvesemmel a vattacukorárust, és vettem magamnak egy szilvás ízűt, Mitsu pedig rábökött egy rózsaszínre, miután megkérdeztem, hogy milyet szeretne. Nemsokára mindketten magunknak tudhattuk a vattacukrunkat, és belevethettük magunkat a vidámpark életébe. Gőzöm nem volt, hogy mit kéne kipróbálni először, csak azt tudtam, hogy mindent. Éppen ezért megkérdeztem kedvesem, hogy Ő mit gondol a dologról.
- Dodzsem! - vágta rá boldogan Mitsu, és elindultunk a játék felé.
Mindig is szeretem a dodzsemet, csak mivel már jóideje nem volt alkalmam hozzá, biztosan kijöttem a gyakorlatból, és kb mindenkinek neki fogok menni, de azért jókedvűen mentem párom után, aki gőzerővel haladt a kiskocsik felé. Odaértünk, és választottunk magunknak egy-egy autót. Mitsu egy éppen üres zöld színűbe vetette oda magát, én meg egy pirosat találtam, és foglaltam el. Az első néhány másodpercben kicsit bambán néztem előre, aztán észrevettem kedvesem, ahogy cirkál a többi ember között, és nekiütközik akinek csak tud. Ideje lett volna már aktivizálnom magam, így ráléptem a gázra, és lomhán elindult a miniautó. Próbáltam senkinek sem nekimenni, ám ez nem mindig jött össze. Igazából más nem igazán érdekelt, csakhogy Mitsunak ne menjek neki bár ez sem jött össze, mivel Ő jött nekem.
- Látom élvezed! - mosolyogtam oda kedvesemnek a saját kocsimból. Ezután én is beindultam és beleütköztem csak azértis mindenkibe, akibe tudtam. Azért Mitsuba is belementem néha, de csak finoman, hogy Őt se kerüljem el. Már kezdtem egyre jobban belejönni, mikor egyszer csak leálltak a mini autók, mert letelt az idő. Kikecmeregtem a dodzsememből, majd megvártam párom, átkaroltam, és kimentünk a dodzsemek közül.
- Jó ideje nem dodzsemeztem már, de Te mintha mestere lennél!- adtam egy csókot kedvesemnek. A dodzsemmel végeztünk, bár mondjuk mentem még volna néhány kört, csak akkor meg másra nem maradt volna idő. Következhetett a következő célállomás. Megláttam az óriáskereket, és azonnal tudtam, hogy oda kell mennünk. Mindig is közkedvelt volt az óriáskerék a szerelmespárok közében, és én sem voltam kivétel ez alól. Reméltem, hogy Mitsunak is tetszeni fog.
- Mit szólnál, ha most az óriás kereket próbálnánk ki szívem? - kérdeztem mosolyogva Mitsutól és már vonszoltam is a kerék felé.

Beértünk a vidámpark zsibongó forgatagába és nyomtam el is kezdtük élvezni a park által nyújtott szórakozási lehetőségeket Mitsuval. Vattacukorral kezdtünk, merthogy az elmaradhatatlan része a vidámparkozásnak, utána eldöntöttük, hogy a dodzsemet fogjuk először kipróbálni. Oda is értünk, és nyomtam be is támadtuk a kis autókat. Mitsu egy zöld színűt, én meg egy pirosat foglaltam el, és kezdődhetett is a játék. Kicsit lassan indult be a móka a részemről, hisz elég bizonytalanul vezetgettem a dodzsememet. Ezzel szemben Mitsu teljesen beleélte magát, és úgy cikázott az emberek között, mint aki erre született volna. Na meg persze az elmaradhatatlan ütközések, amik a dodzsemmel jártak. Én is kaptam jó pár nyakropogtató ütközést. Természetesen az én kis párocskám sem maradt ki a sorból, rövid úton Ő is megtalált engem, és belé mis ütközött, ám ez érdekelt a legkevésbé. Ezután én is kezdtem beindulni és én sem halasztottam el az alkalmakat, hogy beleütközzek valakibe. Jó ideig elgarázdálkodtunk volna Mitsuval a pályám, ám egy kis idő múlva megálltak a kisautók jelezve, hogy lejárt a kör, és el kéne hagyni a pályát. Megvártam Mitsut és átkarolva hagytuk el a dodzsemek területét.
- Hm... Pedig még csak most ültem másodjára dodzsemben. - válaszolt nyelvnyújtva, mikor elismerően megdicsértem, hogy mennyire ügyes volt.
Bár a dodzsemezésnek vége lett, volt még bőven kipróbálni való a parkban. Erősen törtem a fejem, hogy mit kéne most megnézni, aztán megláttam az óriáskereket, és egyből tudtam, hogy az kell nekünk most. Mi sem romantikusabb annál, mint hogy a pároddal kettesben fent a magasban turbékolhattok? Na jó, talán otthon egy kettesben eltöltött vacsora és este még romantikusabb, de most az óriáskerék volt a soros, a romantikus vacsora még várhatott. Szóval feltettem Mitsunak a kérdést, hogy mi lenne, ha...és a következő pillanatban már haladtunk is a nagy kerék felé. Itt is, mint ahogy mindenhol nagy sor volt, de itt gyorsan sorra kerültünk, mert nem kellett fizetni, csupán azt kellett megvárni hogy az épp foglalt kabinok megürüljenek, és beszálhassunk. Kis idő múlva sorra is kerültünk. Odaértünk az egyik kabinhoz, előreengedtem párom, és én is beszálltam. Mitsu mellé ültem és átkaroltam.
- Annyira örülök, hogy most itt vagyunk, Suke...- súgta, MItsu és ezt egy csókkal nyomatékosította.
- Én is örülök, hogy eljöttél velem. - súgtam vissza neki, majd magamhoz öleltem, és elindult az óriáskerék. Kimondhatatlanul boldog voltam ebben a pillanatban. Kettesben a nővel, akit szeretek, egy óriáskerék kabinjában, ami éppen halad felfelé. Tényleg romantikus volt. Gondolataimba be-be furakodtak egy esküvő képei, majd egy házé, gyerekeké. Hát igen, jó ideje fontolgattam már, hogy megkérem Mitsu kezét, csak rettegtem tőle, hogy visszautasítja, ezért még nem mertem megkérdezni. De minél több ideig vagyunk együtt, annál biztosabb lesz számomra, hogy közeleg az idő, amikor meg fogom tenni azt, amire már régóta készülök.
- Mond csak Mitsu. Mit gondolsz az esküvőkről? - kérdeztem csendesen páromtól. Ideje volt puhatolózni szerelmemtől, hogy Ő mit gondol ezekről a dolgokról, mert ha meg szerettem volna kérni a kezét, akkor tisztában kellett lennem az igényeivel, illetve, hogy miként vélekedik erről a témáról.
- Hallottam, hogy Namienak megkérték a kezét, és már az esküvőt készítik elő. Biztos nagyon boldogok lehetnek. El kéne nekünk is mennünk, nem? - tettem hozzá, nehogy gyanakodni kezdjen Mitsu. Közben az óriás kerék megtette első körét, és ismét emelkedtünk fel a magasba. Tűnődve lenéztem az alattunk elterülő vidámparkra, és a városra, és eldöntöttem, hogy mikor legközelebb jövök Karakurába, meg fogom venni a jegygyűrűt, amivel el fogom jegyezni a páromat.

Vége lett a körünknek a dodzsemeknél, és kimásztunk a pályáról. Gondolkoztam, hogy mi legyen a következő megálló, és megláttam az óriáskereket. Akkor már tudtam, hogy ez az ami kell nekünk most. Kisebb sor volt, de itt jóval hamarabb elfogyott, mint a bejáratnál, mert csak a köröket kellett megvárni, míg az óriáskerék megáll, és már be is szállhattunk. Elfoglaltuk az egyik kabint, majd egymáshoz bújva csodáltuk az alattunk elterülő város csodálatos panorámáját. Onnan fentről minden olyan kicsinek tűnt, az emberek és az autók is apró pontoknak látszottak. Miközben haladtunk egyre feljebb a kabinnal, eltöprengtem azon, hogy elő kéne hozni burkoltan az esküvő témát, meg hogy Mitsunak mi a véleménye erről. Nem akartam túlzottan belemerülni a témába, hátha gyanakodni kezdett volna szerelmem. Feltettem neki a kérdéseket, és kicsit mintha elgondolkodott volna a válaszon, mintha jól meg akarta volna gondolni, hogy mit válaszol.
Kicsit bizonytalan volt, de aztán elmondta, hogy szereti az esküvőket, bár még egyen sem volt eddig. Persze az esküvőket mindenki szerette, de más volt, ha valaki vendégként ment el más esküvőjére, meg más volt, ha valaki a sajátján jelenik meg, mint menyasszony, vagy vőlegény.
~ Hát, ha minden jól megy, hamarosan leszel egyen Mitsu, méghozzá a sajátodon. - gondoltam jókedvűen.
- Persze, menjünk csak el. Vennem kell majd egy új öltönyt, mert a régi már leég kopott, meg rövid is. - mondtam, és nyomtam egy puszit kedvesem arcára.
Több szó nem esett köztünk egy kis ideig, mindketten elmerültünk a gondolatainkban, és a panorámában gyönyörködtünk. Nekem, mint mostanában állandóan, a leánykérés gondolata jutott eszembe. Valahányszor elképzeltem a jelenetet, görcsbe rándult a gyomrom, mert mindig elkezdtem idegeskedni, hogy mi lesz, ha nem sikerül jól, és elrontok valamit. Jó néhányszor elterveztem már azt az estét, mert hogy este fogom véghezvinni a dolgot, az már biztos, na meg persze romantikus is. Arra eszméltem fel, hogy egy utolsó lökéssel megállt az óriáskerék, és az emberek szálltak ki a kabinjukból. Megfogtam párom kezét, majd kimásztam a kabinból. Kicsit furcsán hatott, hogy eddig fent voltam a magasban, most meg megint lent vagyok a földön, de hamar visszaszoktam.
- Merre tovább? - kérdeztem vissza Mitsutól miközben a terepet pásztáztam. - Áhh, szeretnék egyet horgászni, ha nem baj. - mondtam szerelmemnek, és elindultam a közeli standhoz, ahol műanyag halakat kellett horgászni, és nyerni lehetett ezt-azt. Odahúztam magammal Mitsut is, és megvártam, míg az előttem játszó emberek végezzenek. Azután odaálltam a kis medence fölé, és jól megnéztem magamnak a műanyag halakat, hogy melyiket is húzzam. Kiválasztottam a szerencsés egyedet, majd kiszedtem a vízből, és megmutattam a standos néninek, hogy mit húztam. Sikerül kihúznom a 94es számot, ami azt jelentette, hogy a legfelső sorból választhattam, ahol a legértékesebb, legjobb nyeremények voltak. Tekintetemmel megkerestem a legfelső sort, és végignéztem a nyereményeken. Hát Mitsunak elektromos kisautót nem akartam választani, bár igaz, hogy szerette a dodzsemeket, nem hinném, hogy díjazná. Műanyag játék gépfegyvert meg megint nem, mert a páromnak nem volt szüksége gépfegyverre ahhoz, hogy valakit megfélemlítsen. Elég volt a szemébe nézni, ha mérges volt, és máris futott az illető, már ha tudott. () Tekintetem megállapodott egy piros pólós plüssmackón. Mitsu imádta a plüssöket, ma is kapott már egyet, szóval most egy újabbal gazdagítottam a gyűjteményét. Rámutattam a plüssre, hogy azt kérem. Miután megkaptam, nyomban át is nyújtottam új gazdájának.
- Csak neked. Gondoltam, a műanyag játékgépfegyver nem a Te eseted. - mondtam mosolyogva, majd megcsókoltam. - Mi lenne, meg kipróbálnánk a hullámvasutat? - kérdeztem páromtól. Kezdett már sötétedni lassan, de arra még volt idő, hogy azt kipróbáljuk.

Dodzsemezés után jött az óriáskerék. Nagyon élveztem, hisz Mitsuval lehettem meghitten, kettesben a kabinunkban. Óvatosan megtudakoltam tőle az esküvőkről való véleményét, nehogy rájöjjön, hogy mire is készülök. Szívesen eltöltöttem volna még jópár percet az óriáskeréken, de sajnos mint a dodzsem, úgy ez sem tartott örökké, és egyszer csak egy utolsó rántással megállt a szerkezet, mi pedig kiszálltunk, hogy tovább álljunk. Míg azon törtem a fejem, hogy hova menjünk, hirtelen megláttam egy standot, ahol műhalakat lehetett horgászni, és nyerni valami ajándékot, ha elég magas számot húzol ki. Kedvesem mellettem szurkolt, hogy jó számot húzzak ki. Ilyen segítséggel csak jót lehetett, hisz ki is húztam egy elég magas számot így választhattam egy ajándékot a legfelső sorból. Természetesen Mitsunak választottam egy plüssmacit, hisz ezért mentem játszani. Átadtam neki az ajándékot, mire a nyakamba ugrott és megnyomorgatott, én meg jól visszanyomorgattam. Boldog voltam, ha Mitsunak örömet szerezhettem bármivel is, és ez most összejött megint.
Nem volt már sok ötletem, hogy mit is lehetne kipróbálni, bár volt sok lehetőség. Az esetek többsége kisgyerekeknek való volt, azt meg nem akartam kedvesemre erőltetni, szóval már csak a hullámvasút maradt. Megkérdeztem páromtól, hogy mit szólna hozzá, ha felülnénk egy körre. Inkább miatta kérdeztem, mert egy valamit nem bírtam a vidámparkokban, az pedig a hullámvasút volt. Mindig rosszul voltam tőle, de ez most nem érdekelt, hisz ha Mitsu szeretné kipróbálni, akkor hajlandó vagyok én is felszállni vele.
- Szuper ötlet! Még senkit se sikerült rávennem, hogy eljöjjön velem a hullámvasútra. Nem értem, hogy miért nem mer senki se felülni rá... - válaszolta szerelmem.
- De hát miért nem ültek fel veled a hullámvasútra? Nem eszed meg őket, meg a hullámvasút sem. Na majd most én változtatok a helyzeten.- mosolyogtam Mitsura.
A mondat felét jobb lett volna, ha ki sem mondom, mert irtóztam a hullámvasúttól, de már mindegy volt. Hogy nézne rám ha megtudná hogy a 10. osztag kapitánya fél a hullámvasutaktól? Nem beszélve, ha kitudódna SSben, az összes tiszt rajtam röhögne. Még bele gondolni is szörnyű.
Átkaroltam kedvesem derekát, majd elindultunk a hullámvasút felé. Nem volt nehéz megtalálni, mivel hogy elég nagy volt, és persze ott volt közel s távol a legnagyobb sor. Elképzelni sem tudtam, hogy mit szeretnek rajta ennyire. Végigfutott az agyamon, hogy mi lenne, ha gyorsan elhúznánk innen a csíkot, mert úgyis nagy a sor, aztán letettem róla, mert most már nem volt visszaút. Megvártuk, míg eltűnt a sor előlünk, aztán beszálltunk az egyik kocsiba. Egy alkalmazott rögtönzött gyorstalpalót nyújtott a szokásos dolgokról, amit feszengve hallgattam végig, aztán elmászott, és néhány pillanat múlva elég érdekes hangokat kiadva elindult. Már ekkor elég volt nekem, nemtudom mennyire látszott rajtam, de szívesebben maradtam volna lent a földön. Az óriáskerékkel semmit gond nem volt, mert az szépen lassan ringatózott fel-le,de ez más volt. Ez száguldozott össze-vissza és a hányinger kerülgetett, meg az ájulás. Felértünk a tetejére, hogy aztán leszáguldjunk az aljára. A legtöbb ember sikítozott, nekem ordítani lett volna kedvem, görcsösen markolásztam a korlátot, és igyekeztem megnyugtatni magam, de nem sikerült. Fel-le,jobbra-balra, keresztül-kasul mindenen. Ez volt nagyjából a hullámvasút útja. Egy szót sem szóltam Mitsuhoz míg meg nem álltunk, de szerintem nem is kellett volna, mert ahogy néztem, Ő nagyon élvezte.
- Na milyen volt? Élvezted? - kérdeztem kedvesemtől, miközben kissé remegő kezekkel és lábakkal álltam mellette, és próbáltam összeszedni magam.
- Lassan besötétedik, talán mennünk kéne hazafelé nem? - tettem hozzá, majd leküzdve a hányingert egy fanyar mosolyt villantottam párom felé.

..--||Kirándulás Karakurába Mitsuval ♥||--..

Dodzsem, óriáskerék, műhalfogás, vattacukor. Ezek mind nagyon jók voltak. Mindenhol nagyon jól éreztük magunkat Mitsuval, és hát jött a halászás után a hullámvasút, amire ha felnéztem, már akkor a rosszullét kerülgetett. Nem mondhattam Mitsunak, hogy bocsi, inkább ne mert rosszul vagyok, ha ránézek, szóval inkább csendben maradtam, és beletörődni bemásztam Mitsu mellé az egyik kocsiba. Közben Mitsuval beszélgettünk erről-arról. Pl hogy miért nem szállt fel eddig senki sem vele a hullámvasútra.
- Gyávák... - mondtam Mitsunak mosolyogva, aztán magamban egy 3 méteres "GYÁVA" feliratos táblával mutogattam magamra.
Jött egy férfi, mondott néhány szót erről-arról, aminek a felét sem hallottam, a másik felét meg nem értettem, mert máson járt az eszem. Szívesebben mentem volna még egy kört az óriáskerékkel. Az legalább lassú volt és mindig ugyanarra ment. Fel meg le. Ez meg mindenfele. Néha még a szemem is becsuktam, hogy ne keljen végignéznem a következő kanyart, ami azt sugallta hogy mindenki meg fog halni. Azért reméltem, hogy Mitsunak tetszett a dolog, bár egy-két helyen igencsak kapaszkodott belém, de szerintem csak azért, hogy ki ne essen vagy valami. Ő belém kapaszkodott, én meg a kocsiba. Aztán végre valahára megállt a vasút, és kikecmeregtem kissé remegő végtagokkal az ördögi szerelvényből, és nem sokkal később Mitsu is csatlakozott hozzám. Megtudakoltam, hogy hogy érezte magát a vasúton, mert ha én nem is, legalább neki tetszett, reméltem.
- Hát... érdekes volt... - mosolygott Mitsu.
- Ez nem volt valami meggyőző. - mosolyogtam meg átöleltem kedvesem.
Aztán mondtam Mitsunak, hogy lassan indulni kéne már hazafelé, mert kezdett sötétedni. Mondjuk a vidámparkok este is nyitva vannak, de SSben lehet nem néznék jó szemmel ha kimaradozunk. Amúgy is mindketten lógtunk. Elindultunk a vidámpark kijárata felé. Még ilyenkor is sok ember volt a parkban, főleg sok szerelmes pár. Mi sem voltunk máshogy. Végiggondoltam a mai napot magamban. Először a park, aztán a pláza, és utoljára a vidámpark. Csodálatos volt. Magamhoz szorítottam Mitsut, aztán vettem egy jobbkanyart és elindultam a jégkrémárus felé. Valamivel el kellett ütni az időt, míg visszaérünk SS-be. Vettem egy-egy "magnumot" mindkettőnknek aztán folytattuk az utunkat. Kellemesen telt a visszaút, olyan romantikus feelingje volt az alkonyati sétának. Visszaértünk a parkhoz, átvedlettünk a póttestjeinkből, majd megnyitottam az átjárót, és előre engedtem párom. Néhány perc múlva vissza is értünk SSbe. A kapuőrök be is néztek, hogy mit keres egy kapitány meg egy hadnagy ilyenkor itt. Bár lehet azon lepődtek meg, hogy szorosan átkaroltam Mitsut. Úgy nézett ki, hogy a pletykák nem mindenhova jutottak még el. Majd most elfognak biztos. Úgy döntöttem, hogy visszakísérem szerelmem az osztagához, meg amúgy is mondani szeretnék neki valamit. Pár perc múlva már ott álltunk Mitsu szobája előtt. Magamhoz öleltem, és megcsókoltam búcsúajándékként kedvesem.
- Csodálatos volt a ami nap. Örülök, hogy eljöttél velem. - suttogtam Mitsu fülébe.
- Mit szólnál holnap egy vacsorához? Csak kettesben, nálam. - kérdeztem mosolyogva Mitsutól, amire Ő rábólintott boldogan.
- Akkor holnap este várlak. Szia, jó éjt. - mosolyogtam kedvesemre, majd még egy csókot adtam neki, és elindultam a 10. osztag felé. Lázasan gondolkozni kezdtem a dologról, hogy hogyan kéne megejteni, mert csak addig volt eltervezve, hogy elhívom, de az, hogy mi lesz utána, már nem. Azt hiszem este beugrok Mayához 1-2 kaja ötletért, gondoltam, aztán folytattam utamat hazafelé.

Kómásan bandukoltam az úton, és próbáltam nem nekimenni minden második emberkének. Valahogy sikerült két órával hamarabb felkelnem, mint ahogy terveztem, és ez kicsit kikészített. Végül is nem baj, hiszen a betervezett shoppingolás úgyis meghozza az életkedvem, főleg mivel sikerült valamelyik nap egy tök édi rucit találni az egyik üzletben. Viszont mivel nem volt nálam pénz, így nem tudtam megvenni, ami kissé morcossá is tett arra a napra. Jól van, hogy nem volt betervezve a ruhavásárlás, de akkor is… Zavart, hogy nem tudtam megvenni azt az aranyos kis pólót.
Már majdnem sikerült elérnem az üzletet, amikor megláttam, ahogy egy fura fazon egy másikat üldöz. Bambán pislogtam a két férfi után, majd egy unott vállrántással nyugtáztam, hogy biztos csak bolondok, és azért kergetőznek felnőtt létükre. Igazából muris volt a helyzet, viszont amilyen félholt voltam, nem igazán jutott el abban a pillanatban az agyacskámig, hogy mi is folyik itt, szóval inkább haladtam tovább. Pár perc további séta után végül megérkeztem, és a kirakatra tapadva csodáltam kiszemeltemet, majd beugráltam boldogan az üzletbe, és máris lecsaptam rá. Meg persze másik három pólóra, négy nadrágra, és két szoknyára. Valahogy nem volt szívem ott hagyni őket csak úgy, hiszen olyan keservesen könyörögtek. Hallottam az okos kis buksikámban, ahogy sírnak utánam, hogy „Vigyél haza…”. Ki tudna ellenállni ennek? No mindegy is, hiszen a lényeg az, hogy ismét csak sikerült beszereznem néhány ruhácskát, amit valószínűleg csak egyszer fogok hordani egy évben, azonban ez nem érdekelt. Igaz, kicsi házacskám már így is telis-tele volt cukibbnál cukibb rucikkal, de nem zavart. Még egy, vagy kettő nem számít.
Miután befejeztem a vásárolgatást, indultam is haza, hogy lepakoljam a batyuimat, hogy aztán tovább indulhassak szokásos sétámra a városban. Elhatároztam, hogy ezúttal a vidámparkot veszem célba, és kipróbálok minden szupi játékot, amit csak lehet. Már úgy is rég szórakoztam egy jót, mióta meg Akito elment, azóta meg szinte egyáltalán nem. Talán épp ezért is menekültem a folytonos vásárolgatásba… Bár végül is nem is nagy probléma, hiszen így legalább van elég ruhám ahhoz, hogy értelmesen felöltözhessek, ami meg ugye nagyon fontos, hiszen csininek kell lennem, ha új barátocskát szeretnék magamnak szerezni.
Lakásom ajtaján kilépve vettem egy mély levegőt, majd megfordultam, s a zárral kezdtem babrálni. Természetesen be akartam zárni az ajtót, ami nem ment túl egyszerűen. egy ideig szórakáztam a zárral, hiszen a sok mütyűrrel telepakolt kulcsomat nehéz volt megforgatni a zárban, de azért próbálkoztam. Néhány percnyi szenvedés után végül sikerült megoldani a dolgot, és így végül indulhattam is a sétára. Boldogan ugrottam le a lépcsőről, és ugráltam végig az utcán, mint valami eszement.
~ Muszáj neked úgy viselkedni, mint egy dilis óvodás? ~
Hallottam buksimban Toshi-chan hangját, de inkább nem foglalkoztam vele. Majd este kioktatom, hogy amikor jól érzem magam, akkor inkább maradjon csöndben, és hagyjon békén. Elvégre milyen lenne már az, hogy ha tök hirtelen hangulatváltozáson mennék keresztül minden ok nélkül?
Néhány percnyi sétálgatás után végül megérkeztem a vidámparkhoz. Fintorogva vettem észre, hogy a hely igen ki van ürülve, bár ez lehet, hogy épp azért van, mert még elég korán van ahhoz, hogy sok emberke sétafikáljon itt. Valószínűleg még csak nem is indult meg a nap randiszezonja, szóval egyelőre még kevés a kóválygó gerle pár is.
Ahogy haladtam előre, az egyik padon egy ismerős arcot véltem felfedezni. Igaz, nem volt olyan ismerős, mint mondjuk egy mindennap látott személyé, de határozottan emlékeztem vonásaira. Az egyik oszlop mögé bújva figyeltem a padon ücsörgő férfit, és közben azon gondolkoztam, hogy honnan is lehet ismerős az az alak.
~ Ő volt az, aki szerinted fogócskát játszott egy másik férfivel. ~
Világosított fel Toshi-chan kissé kómásan, és rájöttem, hogy teljesen igaza van. Ugyan úgy nézett ki mint az a személyke, akit már láttam aznap. Megörülve annak, hogy milyen zseniálisan kitaláltam a dolgot, megpróbáltam a közelébe kommandózni úgy, hogy ne vegyen észre. Természetesen arra nem számítottam, hogy esetleg észre vehet, így hát lélekenergiámat normál szinten hagytam… Szóval a villanyoszlop mögül, egyenesen egy közeli bokorba shunpoztam, majd a leveleket és ágakat elhúzva pislogtam továbbra is az ismeretlenre. Csak most tűnt fel igazából, hogy milyen jóképű is az illető. Egy újabb shunpoval a pad mögé ugrottam, és onnan fürkésztem arcvonásait.

Hatalmas szemekkel pislogtam a dohányzó férfire, akit sikerült becserkésznem. Látszólag nem vette észre, ahogy a közelébe kerültem, hiszen semmi reakciót nem váltott ki belőle. Érdekes, hogy mennyire tud érdekelni egy vadidegen pasi, de volt benne valami… valami csalogató. Igazából nem tudtam volna megmagyarázni ezt az egészet, csak egyszerűen vonzott… És még csak nem is nézett ki rosszul.
Lassacskán le is esett neki, hogy valaki bambul rá elég erőteljesen, így észre is vett. Az ijedtségtől ugrott egyet, én meg szintén az ijedségtől fenékre estem. Sajgott a popsim a hirtelen eséstől. Kicsit szemrehányóan tekintettem rá, miközben próbáltam feltápászkodni, majd szinte azonnal elkezdtem lapogatni fájó ülepemet. Egy mély sóhajjal nyugtáztam, hogy talán nem lett volna jó ötlet csak így betámadni szegényt, de már tök mindegy volt. Morcos ábrázatom eltűnt, és helyét átadta a szokásos mosolygós és mindig vidám arckifejezésemnek. Boldogan ugrottam át a pad háttámláján, majd egyenesen újdonsül kiszemelt áldozatom ölébe huppantam.
- Sziia, Makii~! Én Aya vagyok.
Vigyorogtam, majd jóóó alaposan megnyomorgattam Makit, végül lehámoztam magam róla, és lehuppantam a padra. Praclijaim még pont leértek a földre, így tudtam őket lengetni a levegőben.
- Hát igazából nem ismerlek, mert még nem találkoztunk. Vagyis én már láttalak, csak te valószínűleg nem vettél engem észre, mert hát épp egy fura akárkicsodácskát üldöztél.
Hadartam kicsit bűnbánóan, miközben babráltam szoknyám szélét, hiszen végül is csak úgy betámadtam minden ok és ismeretség nélkül. Talán nem kellett volna ennyire dilis jelenettel megjelennem? Lehet, hogy komplett hülyének tart, akit már csak egy lépés választ el a diliháztól? Mondjuk lehet, hogy nem járna messze az igazságtól, hiszen végül is az emberek orvosai szerint nekem valami disszociatív személyizém van, amit már rég dokik gyógyítanának. Szóval… ha most elárulnám, hogy létezik Toshi-chan, akkor valószínűleg a kattantak közé kerülnék örök életemre.
Tekintetem ismét Makira tévedt, és egy ideig elidőzött is rajta. Valahogy egyre inkább ismerős érzés kerített hatalmába. Olyan volt, mintha már éreztem volna ilyet korábban… Nem olyan volt, mint amikor valakivel ismeretséget kötök, de nem is olyan, mint amikor tudom, hogy új barátra leltem. Valami sokkal erősebb érzés volt ez. A szívem hevesen vert, s már azt hittem, hogy ki is ugrik a helyéről. Talán… sikerült beleszeretnem? Ez lenne a szerelem első látásra?
- Nincs kedved eljönni velem kipróbálni néhány játékot?
Kérdeztem hozzá tapadva, csillogó szemekkel, majd észbe kaptam, hogy talán nem is egyedül van, és épp vár valakit. Talán pont a barátnőjét…
Csalódottan huppantam vissza a helyemre, és kezdtem ismét gyűrögetni szoknyám szélét.
- Vagy nem egyedül vagy?
Kérdeztem végül kissé zavarban.