Tsubakidai Vidámpark

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Vas. Szept. 18, 2011 5:32 am

Mester *>*

Azt hiszem most már át tudom érezni azt amikor a kacsák levegő után kapkodva egy hangot sem tudnak kiadni. Jelen esetben én is ezt éreztem és csináltam, hisz a férfi elküldve engem lelépett. "Kopj le..." Ezek a szavak csengenek a fejemben és az öklöm önkénytelenül szorul össze.
~ Kopjak le? Szépen beszélek vele és ő csak ennyit mond elutasítva engem? Na nem ússza meg ennyivel, megmutatom, hogy mire vagyok képes! - forrongtam magamban, miközben előkotorásztam egy lélekkapszulát és azon nyomban le is nyeltem azt, ezzel megoldva, hogy újfent shinigami lélektestembe legyek, oldalamon Hebivel. Mert ha valóban úgy gondolja, hogy csupán egy ennyi után én most feladom és elmegyek, hát nagyon téved. Nem érdekel, hogy hány éves, honnan jött és, hogy mi a véleménye a fajtámról, de engem így is úgy is tanítani fog.
- Mōningukōru, Tsubasa no hebi! - húzom elő hüvelyéből a kardomat, majd a hívószó kimondása után, hamarosan már a shika szint kellemes hatásait érezhetem, amiből az egyik az, hogy tudok repülni. *3*
Pár szárnycsapást követően emelkedek a levegőbe, majd bemérem a célpontomat és elindulok felé, ám mielőtt még megfelelő közelségbe érhetnék, hogy mellé állva bokán rúgjam, nekiütközök valaminek tőle pár méter távolságban.
- Mi a... - súrolom meg a homlokomat, mivel az volt az első felület ami találkozott az engem megállító valamivel. Azon kezemmel, amivel nem épp a botot szorongattam megtapogattam azt aminek nekimentem. Minden bizonnyal egy erőtér az, ami megakadályozta a bejutásomat, viszont ez eléggé kevés ahhoz, hogy engem megállíthasson.
- Hi busshitsu-sei. - hagyja el a számat ezek a szavak és hamarosan még az eddiginél is szellemibbnek érzem magam, majd egy szárnycsapással kezdve indulok neki, hogy átszeljem az energiaburkot. Szerencsére semmiféle mágikus csapda nincs elrejtve benne az olyan lények számára, akiknek nincs fizikai testük, így az átjutást meg is oldottam. A következő dolog pedig már csak az érdekesebb része, mégpedig, hogy felkeltsem a jövendőbeli mesterem figyelmét és bebizonyítsam, hogy mire is vagyok képes. Persze, hogyha meglepetést akarok okozni akkor sietnem kell, hisz az anyagtalanság időlimithez van kötve, bár még van elég időm.
- Bakudou 30: Shitotsu Sansen. - mondom magam elé, mikor elég közel értem ahhoz, hogy a technikát aktiválhassam és létrehozva a három fénysugarat el is küldöm őket, hogy köszöntsék mesteremet, de ennyivel még nem ér véget a játék. Nem bizony.
- Te no sakusei! - emelem fel a hangomat, majd a tenyeremet egyenesen a földre helyezem, miután leereszkedtem és így, a lélekenergiámat irányítva, egy körülbelül 2,5 - 3 méter magas kőgólem emelkedik ki a tenyerem alatt. Közben a sok energiahasználatnak köszönhetően az álcám már odavan, de nem bánom.
- Még mindig úgy gondolod, hogy nem vagyok jó semmire? - teszem fel a kérdést, miután leültem az általam létrehozott monstrum fejére, hisz elég sok energiát használtam fel és kell a pihenés, viszont úgy gondolom, hogy megérte, hisz ha nem is a világ összes mágiáját, de legalább párat meg tud tanítani nekem ez az entitás.
~ Megcsináltam! ~ kiáltok fel magamban és az arcomon széles vigyor húzódik.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szer. Szept. 21, 2011 4:32 am

Tanítvány

Nem is értem, miért foglalkozok még mindig ezzel az üggyel… Minden esetre reménykedek abban, hogy a nőstény végre hajlandó lesz lekopni, ugyanis nem vagyok hajlandó tovább ezen a helyen maradni. Gyötrő, színes fények kálváriája kínozta eddig is érzékeny, vörös íriszeim, a magam részéről pedig nem szándékozom még holnap is sajgó fejjel vegetálni.
Így hát az egyik, éppen nem működő hintának hátradőlve számolom meg az egyik munkámért kapott előleget, amivel nemrégiben bíztak meg. Egy kis előleg, amiből ha mást nem, a gyilkosság költségeit finanszírozhatom. Tulajdonképpen már rég nem élvezetből csinálom azt, amit, s igazándiból szükségem sincs erre a mellékállásra, azonban ezáltal egy olyan kelepcébe űzhetem magam, ami által elhiszem, hogy van még helyem ebben a világban. Egyszerű unaloműzés, mellyel pótolom azt a már-már szenvedélyes adneralin-függőséget, amiben mindeddig részesülhettem. Hiányzik a veszély, hiányzik, hogy az életemet fenyegetik, hiányzik a fájdalom, és az, hogy én magam is fájdalmat okozhassak. Mazochistának neveltek, egyszerűen képtelen vagyok megmaradni egy helyben.
Bízok benne, hogy a védelmi mező kitart s nem engedi át a kislányt; időm még lenne is az ő fajtájával foglalkozni, de minek? Teljesen felesleges. Csak egy szánalmas halandó, ki olyan tudásért epekedik, ami soha, soha nem lesz az övék. Ó, igen, láttam ám, hogy mit neveznek ők varázslatnak. Olcsó műmágia, szemfényvesztés az egész. Nem vagyok mágus, azt elismerem, azonban még közepes szintű háttértudásommal is ismerem a különbséget ezeknek az állítólagos halálisteneknek a humbukjai, és a valódi mágia között.
A lány viszont nem adja fel; látszik neki, nagyon erőlködik, nekem pedig nincs kedvem mindenféle vitába szállni vele. Ugyan látszik rajta, hogy tényleg minden erejére szüksége volt, hogy át tudja törni a védőburkom, azonban végtére is sikerül neki, eléri, amit akar. Ez kell neki? Hát legyen. Ha elfogadja feltételeimet, hajlandó leszek számára némi leckét adni. Azonban egy rossz szó, és örökké búcsút inthet a tanításaimnak. Akár készül az agyamra menni, akár csak túl sokat beszél vagy kérdez, megszabadulok tőle. Mifelénk a papnőknek gyakran saját magukat kellett megcsonkítaniuk büntetésből, ha valami rosszat szóltak. Nem fogok engedni az ő módszereikből. Én nem ismerem a kegyelmet.
- Még mindig úgy gondolom, halandó. – teszem keresztbe karjaimat és szemezek a monstrumokkal. Egészen hasonlítanak azokhoz, amikkel a Mélysötétben kellett megküzdenem.
- Ha elfogadod a feltételeimet, talán hajlandó leszek tanítani neked egyet s mást, nőstény. Az első és legfontosabb szabály pedig, hogy viselkedj tanítványhoz méltóan. – teszem el köpenyem belsejébe az imént még számolgatott pénzt.
- Légy három éjszaka múlva a karakurai történelmi múzeumnál, pontosan sötétedés után. Gondoskodj róla, hogy senki se tudja, hová tartasz, különben megöllek. – hallható reszelős, mély hangom; hanglejtésemből egyértelmű, hogy nem csak ijesztgetni próbálom. Komolyan gondolom azt, amit. S biztosíték? Mégis minek az? Bennünk, drowkban nem lehet bízni, még ha ezt ezek az emberi korcsok nem is tudják. De talán jobb is így. A lány pedig mire pislogna kettőt, én már el is tűntem. Három nap… Hátha addig meggondolja magát.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Kedd Okt. 18, 2011 3:14 am

Hajj, ezek a bazi unalmas hétköznapok… sehol egy hollow, de semmi egyéb más, csak emberek tömegei, akik gondtalanul élnek és egy pillanatig sem jutnak eszükbe a vadászatom tárgyai. Igaz, nem is tudnak róla és rólam se, de néha van olyan érzésem, mintha egyik-másik nagyon is érezné a jelenlétemet, vagy esetleg még látnak is. Gyorsan megráztam a fejemet és lenéztem az alattam mászkáló járókelőkre és arra a nagy kupac bűzgyárra, amit ők közlekedésre használnak. Mindig is utáltam, hogyha a forgalom kellős közepében jelent meg egy hollow, mert rendre csak takaríthattam utána, az meg a másik dolog, hogy az autók kipufogóbűzétől idegbajt kaptam. Elhúztam a számat és körülnéztem annak az épületnek a tetejéről, amin már egy jó ideje üldögéltem. Most a déli órákban jöttem rá, hogy nem a legjobb helyet választottam, mert a jó kis napsugarak az üvegfelületről gyönyörűen visszatükröződtek, egyenesen a szemembe, így már színes, ugráló pöttyöket láttam magam körül mindenhol. Egy kis szél már fújdogált, úgyhogy kedvenc öngyújtómmal sem kezdhettem el szórakozni, mert megvolt rá az esély, hogy leégetem vagy a szemöldökömet, vagy rosszabb esetben a hajamat és az hiányzik a legkevésbé. Nagyot sóhajtva feltápászkodtam és átugrottam a mellette lévő, egy számmal kisebb épületre, majd a mellette levő bódéra és végül az utcára. Körülnéztem, de semmi érdekeset, vagy érdemlegeset nem láttam és éreztem, így egy vállvonogatás kíséretében elindultam céltalanul az utcán. Az egyik gyümölcsös standján egy alma szemet vetett rám, én pedig egy gyors körülnézés közepette leemeltem a kupac tetejéről.
- A fene egye a szarka fajtádat. – csóváltam meg a fejemet és a felsőmben megtisztogatott almából kiharaptam egy nagyobb darabot. – Na, mindegy. Ameddig nem szokom rá, nem érdekes, meg amúgy is… a sok robbanás és berendezés bontás mellett egy elemelt alma már nem oszt és nem szoroz.
Így sétáltam, céltalanul, almát eszegetve, míg egy park szélén sikerült elfogyasztanom útitársamat. Mivel nem vagyok egy környezetszennyező alak, na nem mintha az alma nem bomlana le, bevágtam a maradékot az első kukába, én magam meg nyújtóztam egyet. Végigsétáltam a parkon és közben arról gondolkodtam, hogy be kellene szereznem magamnak egy póttestet és úgy körbejárni a várost. Ezt az ötletet elvetettem, bár inkább későbbre hagytam és felugrottam először egy villanyoszlopra, majd onnan egy ház tetejére. Végigsétáltam rajta, majd shunpora váltva mentem a saját okos kis fejem után, végül egy villanyoszlop és egy kissé benézett távolság miatt kénytelen voltam befejezni a rohangálást. Így jár az, aki már oda se bagózik, hogy merre megy és ennek hála rosszul méri föl a távolságot. Innentől egy kicsit sétáltam tovább, majd egy hatalmas színes kerítéshez érve felnéztem annak táblájára.
- Vidámpark? – olvastam fel hangosan, majd egy vállrándítás után átugrottam a jegyárus bódéja előtti kordont és beléptem az amúgy tök üres parkba. – Ahham… na, ha már itt vagyunk, akkor poénkodjunk egyet.
Poénkodásom abban merült ki, hogy ráültem az első padra, amit találtam.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Kedd Okt. 18, 2011 5:57 am

Furcsa az életem az óta amióta ilyen sok időt töltök az emberek világában. Valamiért inkább érzem itt jól magamat, mint otthon Las Nochesben. Ezt az is bizonyítja, hogy már vagy 4 napja nem mentem vissza. Ugyan ki hiányolna? Nincs senki, akihez kötődnék és még inkább nincs senki az ég egy adta világon, aki kötődne hozzám. Ugyan nem is hiányzik. Jó ez, így ahogy van. Kellemesen érzem magam így egyedül, ahogy vagyok. Elég, ha én értem magamat. Másnak nem kell engemet értenie. Nekem viszont mindenki érzéseit értenem kell. Valamiért ez a tudat mindig is bennem volt. Ugyan az életemre nem emlékszek de, aktívan keresek minden szálat, ami visszavezethet hozzá. Érdekel, hogy miért lettem ilyen. Érdekel, hogy miért akarok mindenkinek a fejébe látni. Ugyan a saját indokom meg van erre csak, hogy ez a gondolkodásmód miért alakult ki arra végképp kíváncsi lennék. Szeretnék többet megtudni magamról, de eddig a semmin kívül nem sokra mentem. Már az emberi kivégző osztagnál is jártam információért. Persze nem úgy, hogy besétáltam és elordítottam magam, hogy azonnal mondjátok, meg ki vagyok. Ennél azért ügyesebb voltam. Lélek alakban mentem be és úgy kértem meg egy srácot, hogy keressen már rám arckép szerint, hogy benne vagyok-e a nyilvántartásba. Csak egy régi kivégző helyet tudtam meg de, az üres volt és lepusztult, amikor meglátogattam. Ezeken, a dolgokon elmélkedtem, amikor épp sétálgattam a napfelkelte fényében. Négy napja alvás nélkül vagyok az emberek világában. Sok érdekes emléket sikerült szereznem ezzel a hellyel kapcsolatban. De még fogalmam nem volt azon a napon reggel róla, hogy a leges legérdekesebb tapasztalatomat ezen a napon fogom szerezni. Sokat gondolkoztam azon, hogy miért létezek én, és miért léteznek a shinigamik. Miért nem lehet egy köztes megoldást találni az ellenségeskedésre. Miért van folyamatos harc a két faj között? Vajon ennek az egésznek mi lesz a vége? Mi fog véget vetni ennek a folyamatos viszálynak? Vagy sose lesz vége? Szeretném azt hinni, hogy végül legyűrjük a shinigamikat és minden a milyenek lesz. Az emberek világa is és a lelkek világa is de ez csupán álom. Erre egy cseppnyi esélyt sem látok a jelen helyzetben. Épp buzgón sétálgattam, amikor észre vettem, hogy az elmélkedéseim során fél nap már majdhogynem eltelt. Valamiért olyannyira belemerültem a gondolataimba, hogy már az idő múlását se vettem észre. Épp a vidámpark mellett sétálgattam, és amikor felnéztem az óriáskerékre felrémlett egy emlék, amikor Vex segített nekem. Arra gondoltam, hogy megint felülök a tetejére, és inkább ott gondolkodok. Meg is tettem. Gyors sonidóval felkerültem a tetejére, és ott leültem. Még sose láttam vidámparkot üresen. Bár annyira nem is volt üres. Egy shinigami üldögélt oda lent az egyik padon. Eléggé meglepődtem a dolgon. Oda sonidóztam mellé és leültem a padra.
- Mi újság shinigami? – kérdezem tőle teljesen barátságosan mint ha rég nem látott ismerősök lennénk. - Mi járatban vagy errefelé? Csak azt ne mond, hogy hozzám hasonlókat keresel! Te is olyan komolyan veszed a munkádat mint a többi shinigami? Majd ha vissza kerülsz a lelkek világába egy Haiiri Kira nevű 11. osztagosnak add át az üdvözletemet jó?

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Kedd Okt. 18, 2011 7:18 am

Egy arrancar és egy shinigami találkozása, avagy Angelo és Arashi a Vidámparkban

Csend és nyugalom, semmi sem zavar, csak valami mégsem stimmel itt. Ott ültem és próbáltam rájönni, mert ez már ütötte a biztosítékot. Éreztem egy érdekes lélekenergiát, elég közel is volt hozzám, de a gazdájára nem találtam rá. Ott dekkoltam a padon, mikor éreztem, hogy az a valaki már egész közel van hozzám és mire sikerült oldalra néznem, már ott is ült mellettem.
- Öreg, hozod itt rám a frászt! – csóváltam meg a fejemet és ezután sikerült jobban megnéznem a hirtelen jött társaságomat. Egyben már most biztos voltam, mégpedig abban, hogy az illető nem ember, mert lát engem, de ezzel együtt nem is shinigami, mert a lélekenergiája valamilyen szinten különbözött a mienktől. Mindenesetre legalább van valaki, aki lát engem és ez pozitívum, mert már kezdtem unni a fejemet. Mikor rákérdezett, hogy én is olyan komolyan veszem-e a munkámat, mint a többiek, megfordult a fejemben, hogy ő maga is hollow lenne? Ha már itt vagyok, akkor kiderítem, de ahogy elnézem semmi hátsószándéka nincs, mert még élek.
- Már meg ne haragudj a kérdésért, de te is egy hollow vagy? Nem sokszor találkoztam olyanokkal, akik ordítozás helyett beszélnek, úgyhogy elnézést a tudatlanságomért. – emeltem föl mindkét kezemet, mintegy feladom jelleggel és reméltem, hogy ezen kérdésemért nem kapok a fejemre. – Csak unom itt a fejemet az emberek között, akik nem látnak. Kellemetlen.
Már nem akarok panaszkodni, de úgy igazán láthatna legalább egy-kettő, mert a végén társasághiányos leszek, és mire visszamegyek a Lelkek Világába, még petárdázni, illetve pirománkodni sem lesz kedvem és az már gázos.
- De, lottózhatnál, mert tényleg hollow vadászat céljából vagyok itt. – húztam el a számat. – A fejesek kiküldtek, hogy vigyázzak a rendre. Yapp!
Fene nagy lelkesedéssel vagyok a dolgok iránt, mert amikor dolgozni kell, akkor az a baj, ha meg nincs meló, akkor az. Rajtam igazodjon ki, aki tud! Fura egy fickó vagyok, az biztos.
- 11. osztag? – felnézek az égre és elhúzom a számat. – Csak nem volt vele egy kis bunyód?
Na, velük kiknek nincs? Mindenkibe belekötnek, aki mozog, még esetlegesen a fűszálakba is. Előhúzom az adóvevőmet és ránézek. Semmi, parancs nuku, akkor ezek szerint tévedtem volna vele kapcsolatban? Vagy csak nem érzékelik.
- És te? Mi járatban errefelé?

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szer. Okt. 19, 2011 3:49 am

Eléggé megijedhetett, ahogy oda huppantam mellé. Kicsit fura lehet egy shinigaminak, hogy csak úgy a semmiből feltűnik egy embernek látszó valaki olyan sebességgel, amit általában ők használnak. Meglepő lehet bár nekem nem az ijesztgetés volt a célom vele.
- Öreg, hozod itt rám a frászt! – csóválja meg a fejét. Még biztosan nem lehet valami tapasztalt. Nem azt mondom, hogy minden shinigaminak ismernie kellene az Arrancarokat de, akiket munkába állítanak az emberek világában, azoknak mondjuk nem ártana. Mi van, ha véletlen belefutnak egybe itt az emberek világába?
- Már meg ne haragudj a kérdésért, de te is egy hollow vagy? Nem sokszor találkoztam olyanokkal, akik ordítozás helyett beszélnek, úgyhogy elnézést a tudatlanságomért. – mondta kicsit megszeppenve. Érdekes egy fazon. Mindenesetre nem árt jobban megismerni egy shinigami észjárását, sem hisz az csak előnyömre válhat egy harc folyamán. Válaszul csak egy vállrándítást szántam.
- Ki tudja. – mondom miközben a szememet az égre meresztem. Már igazándiból én sem vagyok hajlandó elismerni, hogy valaha egyáltalán egy aprócskát is emlékeztettem volna azokra az eszetlen barmokra. Mivel nincs emlékem róla, hogy én olyan lettem volna így elég egyszerűen sikerült beleringatnom magam abba a tévképzetbe, hogy én feljebbrendű vagyok azoknál a szarcsimbókoknál.
– Csak unom itt a fejemet az emberek között, akik nem látnak. Kellemetlen.- elég valószínű, hogy még nem talált olyan embereket, akik látnák őt. Viszont azt a részét nem értem, hogy neki is lehetne fizikai valója valamiféle módon. Miért nem használja azt, ha épp annyira unatkozik.
- De, lottózhatnál, mert tényleg hollow vadászat céljából vagyok itt. A fejesek kiküldtek, hogy vigyázzak a rendre. Yapp! – szóval még sem lehet csupán jó kedélyű beszélgetés. Előbb utóbb el akar majd tenni engem láb alól. Nem is hibáztathatom ezért hisz ez a dolga. Én is szívesen neki látnék most az emberek pusztítgatásának de, vissza fogom magam, mert van egy célom. Megismerni egy shinigami észjárását.
- 11. osztag? Csak nem volt vele egy kis bunyód? – beszél teljesen úgy, mint ha a saját tapasztalataiból is tudna gyűjteni. Talán ő is ismeri a kis üdvöskémet? Biztosan nem lehet épp valami jó kapcsolata vele. El nem tudom képzelni, hogy az a némber udvarias is lehet.
- Csak egy apróbb csetepaté. Semmi komoly. – válaszolom vigyorral a képemen. Szerencsére már sikerült túl tennem magam a dolgon. Ha nem így lenne most végképp, nem tudnék ellenállni a vágyamnak, hogy neki kezdjek embereket zabálni.
- És te? Mi járatban errefelé? – kérdezi tőlem teljesen természetesen. Kicsit fura ez a figura. Mint ha nem is érdekelné a lehetőség, hogy én embereket zabáltam fel.
- Hogy mit keresek itt? Otthon unalmas volt és kívül mindig is tágasabb de, talán ami a fő mozgató rugója a dolognak, hogy az emberek világában sokkal több érdekes dolog van. – mondom neki abban a tipikus őrült tudós hangnemben. Nem, mint ha én tudós lennék, csak szeretem vizsgálni az emberek gondolkodás módját. Ettől még nem leszek tudós.
- Szerinted nagy baj lenne ha megpiszkálnánk a berendezést?

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Pént. Jan. 27, 2012 9:29 am

//Vidám(parki) szülinap ***.***//

*Ritsu-chan, úgy tűnik, kiszimatolt valamit azzal kapcsolatban, hogy igyekszem előle megenni a csúnyább szeleteket - állapítom meg gondolatban, amikor pillanatnyi elbambulásom során egy újabb szeletet (az egyik legszebbet!) veszi kezébe és felém nyújtja azt. Mondanom se kell talán, a lány előző botlását észre sem vettem...*
- Ááá... Embarassed

*Tátom el meglepetten számat, közben pedig szinte érzem, ahogy fejem rákvörössé válik azzal párhuzamosan, hogy újabb és újabb falatokat kapok a tortából. A váratlan fejleménytől más reakcióra nem is tellett volna tőlem, annyira meglepődtem... Sajnos túl gyorsan elfogy az a szelet (hiába, azért kicsit még elviseltem volna ezt a bánásmódot), utána pedig Ritsu-chan kijelenti, hogy nem kér többet a sütiből. Szívesen megenném ugyan a maradékot, de erőt veszek magamon, és inkább lecsukom a dobozt, visszasüllyesztve hátizsákomba - milyen jól fog majd jönni estefelé a többi sütemény!*
- Ha visszaértünk, első dolgom lesz megkérni őt, hogy tanítson! *.*
*Indulok el lendületes léptekkel, hirtelen kézen fogva a lányt és úgy vezényelem a körhinta felé. Pár perc múlva, mikor már odaértünk a standokhoz, jut el agyamig, mit is tettem az előbb, így gyorsan elengedem Ritsu-chan kezét, és fülig vörösödve kérek bocsánatot tőle az udvariatlanságért. Elvégre nemes, biztos nem ráncigálhatom csak úgy kézen fogva, tiltják valami protoizé szabályok, amiket most sárba tiportam! o.O Remélem, nem sértődik meg, hiszen én tényleg nem akartam megszegni ezeket a valamiket, de nem tehetek róla, hogy nem ismerem őket...*
- Arra a pandára gondolsz, ami ott van a felső sarokban?
*Terelem el gyorsan a témát végül, bár elég átlátszóan, ugyanis későn veszem észre, hogy a játékok között csak egyetlen plüsspanda van. Mindenképpen meg kell nyernem Ritsu-channak, hátha azzal kiengesztelhetem legalább egy kicsit! Rettenthetetlen arcot vágva szólok az árusnak, hogy játszani szeretnék, és fizetek is, majd a puskaszerűséget határozottan megfogom, és egyenesen a kiszemelt plüssre célzok vele, erősen koncentrálva a célpontra. Csak sikerüljön! *.* Egy, két, há... lövés! Miután elindítottam a lövedéket, még a szememet is behunyom, és csak kicsivel később nyitom ki, mikor már biztos vagyok benne, hogy elért céljáig. Óvatosan, torkomban dobogó szívvel keresem a nyilacskát, amikor végre megpillantom - pontosan a kiszemelt plüsspanda hasán! *.* Büszkeségtől dagadó mellkassal kérem az ajándékot, hogy csillogó tekintettel átnyújthassam partneremnek azt.*
- Nem is tudom, talán megnézhetnénk azt a kísértetkastélyt, aztán a csónakázótavat és még hasonlókat... Legvégül pedig... az óriás...kereket...
*Válaszolok Ritsu-channak, először még lelkesen, azonban utolsó ajánlatomat már kissé elcsukló hanggal adom elő - az az óriáskerék még mindig ijesztő! De nem mutatkozhatok félősnek a lány előtt, a kísértetházban is nyugodtan hozzám bújhat ám, ha megijed valamitől, én aztán megvédem még egy... igen, még egy espadától is!*

*Szóval végül mindkét általam javasolt helyet megnéztük, ahogy néhány másikat is. Ahogy láttam, Ritsu-chan igazán örült nekik *.* A kísértetházban aztán némelyik szörnynél beigazolódott sejtésem, és ijedtségében belém kapaszkodott! *.* Mondjuk néha a kelleténél kicsit erősebben bújt hozzám és lehet, hogy lesznek holnapra kék foltjaim, de ez nem számít semmit! Remélem, sikerült különösen bátornak mutatkoznom, bár, muszáj bevallanom, néhol azért én is féltem, de igyekeztem nem kimutatni... A tavon pedig eléggé billegett a csónakunk, és szintén muszáj volt belém kapaszkodnia, én meg persze átkaroltam *.* Csak nem hagyhatom, hogy a vízbe essen és elázzon a ruhája!
Most pedig itt ülök ennek az óriáskeréknek a tetején, valami pici, megállás nélkül billegő fülkében, naaagyon magasan a város felett - és nem merek kinézni az ablakon. Próbálom ám rávenni magamat a mutatványra, de olyan, mintha bármelyik pillanatban lezuhanhatnánk! (Az természetesen eszembe sem jut, hogy mivel shinigamik vagyunk, a lélekrészecskéket úgy tudjuk csoportosítani, hogy a levegőben is kényelmesen meg tudjunk állni, szóval semmi veszély nem fenyeget...) Remélem, nem feltűnő sápadtságom se; úgyis készül már lemenni a nap és sötétebb van. Valamivel el kell terelnem a lány figyelmét, nehogy észrevegye félelmemet, így zavaromban a táskában kezdek el matatni, ahonnan először előkerül a sütisdoboz - természetesen újra meg is kínálom vele társamat és kipakolom az egyik ülésre -, majd, legnagyobb meglepetésemre egy kis ajándékcsomagot is megpillantok a csomag mélyén. Hát persze, az ékszer, hogy is felejthettem el! Tovább nem halogathatom az átadást, így nagyon remélem, ez lesz A Megfelelő Pillanat.*
- Ööö... Boldog születésnapot, Ritsu-chan! *.*
*Nyújtom át félénken elpirulva a kis dobozkát, izgatottan várva reakcióját. Remélem, tetszeni fog neki...*

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Vas. Jan. 29, 2012 9:42 am

Vidám(parki) szülinap ***.***

A szeletet kicsit bátortalanul emeltem Masaru-sama szájához, nehéz volt odafigyelni arra, hogy tényleg a szájába is tegyem a falatot és ne mellé. Annyira... édes volt, ahogy tátotta a száját és pironkodva várta a süteményes villára tűzött édességet, alig-alig mertem ránézni, és éreztem, hogy én is zavarba jöttem kicsit Embarassed

Egyszer-egyszer meg is remegett a kezem, de mégis mérhetetlen boldogságot okozott ez a néhány pillanat, amíg etethettem a fiút. Fülig érő mosollyal néztem le magam elé, amíg ő elpakolta a dobozkát, kellemes melegség töltött el. Ilyenkor mindig rájövök, mennyire szeretem együtt eltölteni a szabadidőm Masa-channal.
- Yo-yoroshiku onegaishimasu - köszöntem meg a fáradozását előre is lesütött szemekkel, hogy aztán meglepetésemben kis híján orra bukjak, mikor megragadta a kezemet és húzni kezdett maga után. De gyorsan felzárkóztam ám, mosolyom pedig visszakerült az arcomra. Igaz ránézni nem nagyon mertem a fiúra, de mégis ké-kézen fogva sétáltunk egy darabon, mint egy valódi szerelmespár Embarassed

Kicsit megijedtem, amikor váratlanul elengedte és bocsánatot kért, hiszen engem egyáltalán nem zavart... sőt Embarassed

Talán... nem lenne illendő, de én nem bántam, egyáltalán nem. A kérdő hangsúly hallatán anélkül bólintottam, hogy hallottam volna, mi a kérdés, túlságosan zavarban voltam ahhoz, hogy elszakadjak a gondolataimtól. Csupán félénken figyeltem, hogy Masaru-sama mit tesz a standnál, és izgultam azon, hogy vajon sikerül-e eltalálnia a puskával a pandamacit. A sikert hirtelen felragyogó ábrázatom jelezte, csillogó szemekkel vettem el a plüsst és az örömtől olvadozva szorítottam magamhoz azt. Olyan kawaii~ volt, nem győztem hálálkodni és dicsérni a fiút, én biztos nem tudtam volna eltalálni a célt Embarassed

- Kí-kísértetkastély? o.O Hai... - egyeztem bele vonakodva az ötletbe, ami így Masaru-sama szájából hallva valamiért tényleg ijesztő volt, hiába szerettem volna én is odamenni úgy egyébként Surprised

Viszont amire felkaptam a fejem, az az óriáskerék emlegetése volt, és újra eszembe jutott, hogy milyen gyönyörű lesz a naplementét onnan nézni *.*

A nap mintha csak elrepült volna, mire észbe kaptam már lassan esteledni látszott. Olyan gyorsan telt az idő a fiú társaságában T_T De nem volt egyetlen olyan pillanat sem, amit ne élveztem volna! Surprised

Pedig a kísértetház sokkal félelmetesebb volt, mint gondoltam, és komolyan megijedtem a szellemektől meg a szörnyektől. Könnyes szemmel, remegve bújtam hozzá Masaru-samához, ahogy lassan lépdeltünk előre, de a közelsége, és a tudat, hogy megvéd engem, megnyugtatott, biztonságot adott. Ha nem lett volna ott, biztosan sikítva kirohanok, vagy valami ilyesmi T_T Azonban mellette nem volt mitől félnem, legalábbis ha jó közel voltam hozzá és kapaszkodtam belé, akkor biztosan nem maradhattam le tőle és veszíthettem el őt szem elől Embarassed

Kicsit remegtek a lábaim, miután már kijöttünk a sötét labirintusból, de a csónakázás segített megnyugodnom. A lágyan ringatózó víz, a béke és a csend, na meg persze Masa-chan társasága... még annak is örültem tulajdonképpen, hogy billegett a csónak olykor-olykor, hiszen a fiú átkarolt, hogy még véletlenül se essek bele a vízbe *.* Szégyelltem magam, hogy ennyi bajt okozok és minden figyelmét rám kell fordítania, de mégis melegséggel töltött el a közelsége és az érintése, és ezt az érzést a világ minden kincséért sem adtam volna oda Embarassed

Azonban már benne jártunk a délutánban, így ideje volt felkerekedni az óriáskerékhez. Nem zavart az sem, hogy kicsit sokat kellett a sorban várakozni, hiszen nem mi voltunk az egyetlenek, akik a város képét látni kívánták a lemenő Nap fényében. De mivel még bőven időben feljutottunk, így nem bántam a tétlenséget. Leültem Masaru-sama mellé és közel húzódtam hozzá, míg lassan felfelé araszolt a kabin.
- Nézd csak Masa-chan! Sutekiiii~ *.* - mutattam kifelé az ablakon az alkonyat fényeire csodálkozva, de ő inkább a táskájában kaparászott és újra megkínált sütivel. De én nem szerettem volna most sütit enni, ez nem az a pillanat volt Surprised

Egy ilyen romantikus jelenthez teljesen más dolgok illenek *.* Ám biztosan csak udvariasságból tette, hiszen tovább kutatott a hátizsákjában utána, mintha keresett volna valamit. És ebben a pillanatban bevillant, hogy mi azért vagyunk most itt, kettesben, mert nekem születésnapom van, és hogy... és hogy akkor lehet hogy kapok tőle valamit? *.* Pont itt és most? **.** Lehet ő is ezt a pillanatot tervezte egész nap, mint én? ***.***
- Masaru-sama... - szólaltam meg meghatódottan a kis dobozka láttán, hiszen beigazolódott a sejtésem. Félénken kértem engedélyt, hogy kinyithatom-e, de szívem már a torkomban dobogott. Egyszerűen tökéletes volt ez a nap, és most került fel rá a korona, ez a pillanat, ahogy kinyithattam az ajándékot és megpillantottam a karkötőt, melyet minden kétségen kizáróan Masaru-sama saját kezűleg készített el nekem... Annyira boldog voltam, hogy önkéntelenül is kicsordult a könnyem és a 10. osztagos nyakába vetettem magam, ajkaim pedig a fiúéira tapadtak egy rövid időre. Egy pillanatra, vagy kettőre, de mégis örökkévalóságnak tűnt. Ehhez képest ijesztő gyorsasággal jöttem rá, hogy mennyire elragadott a hév, és hogy elvettem a sulykot. Ezt nem lett volna szabad, én pedig rémülten húzódtam odébb és ráztam meg a fejemet.
- Go-gomennasai! Csak annyira boldog vagyok, és én nem is tudom miért csináltam, elvesztettem a fejemet T_T - pánikoltam hadonászva, és kétségbeesetten próbáltam megmagyarázni a tettem miértjét, miközben arcom nem csak a fényviszonyoktól úszott vörösben. De... de aztán rájöttem, hogy ez egy olyan pillanat az életemben, amit ki kell használni, hiszen ennél szebb és jobb alkalmat nem is találhattam volna arra, ami megfogalmazódott az összekavarodott fejemben. Ennél nagyobb ostobaságot már úgysem tehettem. Félénken pillantottam fel és néztem rá lehajtott fejjel, kezemmel pedig óvatosan megérintettem az ő kezét.
- Anou... én... köszönettel tartozom neked a mai napért, még soha nem éreztem magam ilyen jól! És nagyon köszönöm az ajándékot is, nagyon szép! Ígérem, hogy a legféltettebb kincsemként fogom őrizni! De amit igazából akarok mondani... amit igazából akarok mondani az az, hogy... ezt a napot az tette igazán értékessé és feledhetetlenné számomra, mert veled tölthettem el. Masaru-sama, én... szerelmes vagyok... azt hiszem. Boldoggá tennél, ha elfogadnál... barátnődként - böktem ki motyogva, szédelegve a szavakat. Forgott körülöttem a világ, és annyira zavarban éreztem magam, hogy azt hittem, menten elájulok. Kiszáradt és égett a torkom, szememet pedig lesütöttem és mereven bámultam az ölemben pihenő szabad kezemet a beálló csendben. Csak a szerkezet nyikorgása hallatszott, ahogy lefelé haladtunk. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy Masa-chan hogyan fog reagálni mindarra, ami történt. Botrányos volt a viselkedésem, de... de ha egyszer ezt éreztem helyesnek, akkor mit tehetnék? Embarassed

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Csüt. Nov. 22, 2012 8:44 am

Welcome home party

- Sachi~nee-san, Sachi~nee-san, hova is megyünk pontosan? - öltözök a lakásnak nem nevezhető izében valamelyik csinos ruhámba. Tegnap valami olyasmit mondott, hogy elvisz engem egy vidám parkba, bár nem teljesen értettem, mire is gondolt ez alatt. Egy olyan park, ami vidám is... vajon milyen hely lehet? Talán mosolyognak a padok meg a galambok? Nem, nem, ez butaság. A galambok különben is gonosz állatok, annyira, hogy nagyon! Egész nap csak odafent köröznek, mint keselyű a haldokló éhező felett, s más dolguk sincs, mint kiválasztani azt a szerencsétlent, akinek egy apró ajándékkal tönkreteszik a napját. Persze velem még nem volt ilyen, mert velem nem fordulhat ilyen elő, de láttam már ilyet az utcán. Meg olyan hatalmas jégcsapokat is, amik ha leesnek az ereszről, és embert találnak el, akkor nagy baj lesz, és még az orvosok sem tudnak segíteni. Nem mintha bárkin is tudnának segíteni. Különösen azokon nem, akik azoknak a sátáni pokolfajzatoknak, holmi légi patkányoknak az áldozataivá nem válnak. Bár mintha hallottam volna valami olyasmit a tévében még régen, hogy mivel túl sok a galamb, ezért már tilos őket etetni. Szerintem viszont butaság az egész. Ez semmire sem elég jó megoldás.
Persze ha annak a Himoji-sannak tennék tönkre a napját azok a szürke, csúnya madarak, egyből megbocsájtanék nekik mindent. Még azt is, hogy ilyen ijesztőek. Emlékszem, egyszer kiskoromban olyan sokáig néztem őket, hogy nagyon. Azok a vörös szemek... nem, nem akarok többé galambokat látni! Semmi kedvem abba a vidám parkba menni, biztosan tele van azokkal a csúnya, gonosz kis szörnyetegekkel! TT_TT
- Sachi~nee-san, muszáj menni? Nem akarunk inkább társasozni? - gondolom meg magam. Eddig a pillanatig egészen jó mókának tűnt az egész, de rá kellett jönnöm, hogy még sem az. Szerencsémre nővérkém szerint is egy remek foglalkozás, és van is neki valami remek játéka, amihez hárman kellünk! *3* Lelkesednék fel, hogy igen, jó lesz a játék, a mosoly azonban az arcomra fagy, és fejcsóválva öltözök inkább tovább. Ha hárman kellünk a játékhoz, akkor biztosan át akarja hívni Himoji-sant is, aki csúnya dolgokat akar csinálni az én egyetlen szerettemmel, tudom ám! Rajtad tartom a szemem, perverz-san! >.>
- Készen vagyok, nee-san. ^^ - veszek elő a bőröndömből egy pár cipőt, és húzom fel őket. Nem mondom, hogy koszos ez a lakásszerű izé, csak kicsi, és nem olyan tiszta, mint amilyen az anyunál meg az apunál, meg a nagymaminál és a nagypapinál volt. Persze még mindig jobb, mint az a ház, ami abban a faluban volt a nénikémnél, de Himawari néni szegény, neki el lehet ezt nézni. Nekem meg amúgy is azt mondták, hogy nem illik megkérdezni a másikat, hogy szegény-e, így nem firtatom a kérdést.
A biztonsági övet kétszer is ellenőrzöm, hogy jól kötöttem-e be - sajnos már kellett nővéremmel utaznom egy kocsiban, ami önmagába véve még nem lenne olyan nagy dolog, csakhogy ő vezetett. Én komolyan azt hittem, hogy meg fogok halni. T.T De akkor biztosan csak feldúlt volt, most meg igazán nincs oka ilyesmire. Már teljesen biztos, hogy minden rendben lesz, ugye?
- Sachi~nee-san, Ő miért jön velünk? ^^ - pillantom meg a hátsó ülésen Hentai-sant, aki hivatásos strici, mert ne higgyétek, hogy nem tudom, mi az! Nee-san elmondta! Evil or Very Mad

Különben meg, mi másért hívná mindig Himojinak?

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Csüt. Nov. 22, 2012 11:40 am

Tsubakidai Vidámpark - Page 6 Onigiri_confetti

Welcome home party

A hét egyik legmeglepőbb momentuma volt, hogy Ruriko~chan bejelentette, ezentúl velem marad, és nem megy vissza a magániskolába. Tulajdonképpen nagyon örültem neki, hogy jobban szeret velem lenni, azonban nem tudtam, hogy miként is fog kijönni a szomszédba költözött Himo~jiisannal és Takuo~kunnal, akikkel még sosem találkozott. Éppen ezért is tartottam jó ötletnek, ha közösen ünnepeljük meg azt, hogy ismét itthon van, s bár Takuo~kunt nem találtam otthon, de nagyon reméltem, hogy semmi rosszban nem sántikál! >w> Gondosan elsimítottam magamon a garbómat, és az öltöző Ruriko~chanra mosolyogtam.
- A Tsubakidai vidámparkba, Karakurába Tudod, ez a szomszéd város, oda fogsz iskolába járni ^w^
Szerencsére egyből sikerült elintézni az átiratkozást, de azért kicsit még most is aggódok amiatt, hogy hogyan is fog beilleszkedni, hiszen mióta a szülei meghaltak nagyon sok változáson volt kénytelen átmenni, főként, ami az iskolát és a lakhelyeket illeti. Kedvesen megöleltem, ahogy láttam, hogy elbizonytalanodik. Nem szerettem volna, hogy rosszul érezze magát, de szükség volt arra, hogy kimozduljunk, és kicsit szórakozzunk. Ráadásul meg kell ünnepelnünk, hogy végre megint itthon van, és ezentúl minden napot együtt töltünk! *o*
- Nem muszáj, de szerintem jól éreznéd magad, és illik megünnepelni, hogy ezentúl itt fogsz lakni! ^_^ Én nagyon örülök, hogy velem szeretnél lenni, de ugye nem történt semmi baj, ami miatt így döntöttél? – Nekem sosem panaszkodott az iskoláról, de nem is nagyon mesélt róla, szóval nagyon remélem, hogy nem bántotta senki, mert az nem járna jól! >w>
Szerencsére Ruriko~chan tovább öltözött, ebből azonnal tudtam, hogy meggyőztem arról, hogy a mai nap csupa móka és kacagás lesz, elvégre erre való a vidámpark! Talán Himo~jiisannal is jól ki fognak jönni, elvégre nagyjából egy szinten vannak, ha lelkesedésről van szó, sőt, néha komolyan azt gondolom, hogy Ruriko~chan sokkal érettebb nála. Neutral

De ezeket a gondolatokat későbbre kell hagynom, hiszen készen álltunk immár mind a ketten, hogy a csodálatos programokba vessük magunkat! *-*
- Rendben, akkor kopogjunk be Himo~jiisanhoz, és máris indulhatunk! ^w^ - Ezzel kitártam előtte az ajtót, és követtem, egészen a szomszéd ajtóig, ahol hangosan kopogtattam – Lent megvárunk a kocsiban! – Kiáltottam be Himo~jiisannak, és már siettem is Ruriko~chan után.
- Gyerünk Ojiisan, viselkedj jól! – Csaptam rá a műszerfalra, miután mindenki beszállt, és az autó máris felmorrant, én pedig elégedett mosollyal megigazítottam a visszapillantó tükröt. Persze Ruriko~chanra való tekintettel ezúttal sokkal óvatosabban vezettem, de kénytelen voltam így is kielőzni a nudlikat, akik egyszerűen sétakocsikázásra használták az autó utakat. Szégyellhetik magukat! .__.
- Himo~jiisan azért jön velünk, mert… - Mért is? Neutral

Mégsem mondhatom azt, hogy csupán azért, hogy ők ketten összebarátkozzanak. - …nem szeret egyedül otthon lenni! Igen! ^w^ Mi pedig nagyon jó társaság vagyunk Ruriko~chan, nem igaz? – Nevettem el magam, és közben igyekeztem besorolni a parkolóba, ahol egy kisebb busz méretű autó mellett befarolva sikerült is centire pontosan lemért helyet találnom.
Felnéztem a kerítés mögül is kilátszó játékokra, és egyből olyan érzés kerített hatalmába, hogy azonnal futnom kell, hogy mindent kipróbálhassak! De visszafogtam magam, és megvártam, míg a mind a ketten kiszállnak az autóból, amit aztán gondosan bezártam, és beriasztóztam, végül pedig kedvesen Ruriko~chan felé nyújtottam a kezem. Tudtam, hogy már nem olyan kicsi, hogy eltévedjen, ettől függetlenül úgy éreztem neki is szüksége van arra, hogy biztonságban érezze magát, és ki más mellett lehetett volna biztonságban? Cool

Másik kezemmel pedig Himo~jiisanba karoltam, ennek pedig nem a kedvesség volt az oka, de nagyon nem! Csupán azt próbáltam így megakadályozni, hogy az első ételes bódéhoz szaladjon, a jegypénztár helyett. Miután sikeresen megvásároltuk, és nagyobb küzdelmek árán fel is tettük a karszalagjainkat, mély levegőt vettem, és oldalamon egy kicsi és egy nagy gyerekkel elindultam, hogy felfedezzem a vidámparkot! *w*

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szer. Dec. 05, 2012 12:59 am

[Welcome home party]

Mikor kivettem lakásomat eme épületben, sosem gondoltam volna, miszerint ennyire zsúfolásig képesek lesznek a fenntartói megtölteni azt! Szácsi-chan kishúgának érkezése – részéről – igencsak nagy izgalomra adott okot, mivel egészen idáig magániskolába járt, amennyiben emlékeim és információim helyesek. Valójában nem az öregkori szellemi leépülés vette kezdetét Nálam, hanem vizuális figyelemelterelés áldozata lettem! Sosem voltam igazán otthon a női divatban, azonban utazásaim során megfigyelhettem a tényt, mely szerint az elmúlt évtizedek alatt az egyre nagyobb kivágás hódít ebben az iparágban. Ebből kiindulva semmilyen formában nem vonhatnak felelősségre, ha egy-két gondolatfoszlány elkerülte a figyelmemet. Próbáltam ugyan elképzelni milyen is lehet fotósom húgocskája, hiszen fantáziának nem vagyok híján ugye, mégis egyre-másra egy miniatűr Sachiko képe rajzolódott ki előttem, amely eléggé furcsán hatott. Inkább elhessegettem az értelmetlen töprengés fantomképeit, s nyugodtan hajtottam nyugovóra fejem a szokásos esti süteményt és langymeleg tejet követően, lévén a megbeszéltek szerint holnap reggel Karakurába megyünk. Bevallom férfiasan, kicsit tartok a kirándulástól, hisz’ a közelmúltban bármikor arra jártam, mindig belekeveredtem valami kínos félreértésbe! Elég csak arra gondolnom, amikor Kukta-san madárkutatónak adta ki magát, s hiú reményeket ébresztett bennem kedvenc papagájom pótlásának felhozatalával, ráadásképpen a későbbiekben az ebédet sem volt hajlandó kifizetni, holott világosan kiolvashatónak látszott az általa közölt jelekből a meghívás valóságossága. Ezután persze mosogathattunk egy fél délutánon keresztül, még napok múlva is kapargathattam ki az ételmaradékot a körmeim alól, pfujj!
Sajnálatos módon nem jön könnyen álom a szememre! Feltételezéseim szerint a tejtermék nem lehetett teljesen friss, habár Én úgy vagyok vele, hogy ameddig nem múúgat vissza, addig semmi baja! Több órányi céltalan forgolódást követően be kell látnom, az effajta hozzáállás alapvetően nem eredményezhet semmi jót. Ebből kiindulva igencsak karikás szemekkel, s rezignált sóhajtással veszem tudomásul az ajtómon való kopogást és a hozzá tartozó kiáltozást is, úgy érzem, egy szemhunyásnyit sem sikerült aludnom! Élőhalottként vonszolom ki magam a folyosó végén található közös fürdőszobáig, ahol szó szerint belezuhanok az egyik fülkébe, s magamra nyitom a hideg vizet, az majd felfrissít! Ezek után leveszem a pizsamámat is, amit időközben magamon felejtettem. Mondanom se kell, a reggeli indító kávé hiányában legalább egy másfél hetes vízi hulla gyorsaságával ülök be végül az egyik legveszélyesebb járműbe, amit ember valaha is alkotott! Fogalmam sincs, milyen meggondolásból vezet mindenki úgy, mintha az élete múlna rajta, hogy néhány perccel hamarabb érjen oda úti céljához, részemről a „lassan járj, tovább élsz” életfelfogást vallom! A nyolcvanas években Chicago utcáin teljesítettem szolgálatot taxisofőrként, habár nem akadt túl sok kuncsaftom, lévén valamilyen érthetetlen okból az emberek nem preferálták túlzottan, amennyiben utazás közben kedves anekdotákat meséltem az adott útszakaszról, miszerint kit, hol, mivel szúrtak le. Értelemszerűen nem lehet mindenkinek annyira erős az idegrendszere és a gyomra, akárcsak Nekem! Cool

A gyomor emlegetésére hasam halk mordulással adja tudtomra, nem sikerült a napi étkezések közül a legfontosabbat, azaz a reggelit megejteni! Jujuj, ebből még lehetnek gondok a továbbiakban!
- Ez nem is igaz, Szácsi-chan… o.O – török ki értetlenül, ámbátor tényleg meglehetősen társasági lénynek vallom magam, ebben van némi igazság. – Nem arról volt szó, hogy azért kell jönnöm, merthogy jobban… Aúúú!
Váratlan, galád kátyú gátolja meg gondolataim szabad folyamát, a nagyobb döccenőnek köszönhetően fejemet be is verem az autó utasterének alacsony tetejébe. Kezeimet a fájó pontra szorítva agonizálok egy kicsit, esküszöm bukósisakot fogok hordani, bárhova is megyek! Még mindig elég kábán hagyom, hadd karoljon bele munkatársam a karomba, habár valamiért olyan szorosan tart, mintha valami véreb lennék, láncon! Egy vállrándítással térek napirendre a dolog felett és céltudatosan irányítva kis kompániánkat a vattacukor árushoz vezet első úton. Édességgel felszerelkezve máris több kedve van az embernek nézelődni, igaz-e?

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Csüt. Dec. 13, 2012 11:33 am

Találka egy esperrel

Rég volt, hogy az emberek világában jártam. Olyan sűrűn nem szoktam átjárni, mint amennyire tehetem, hisz tulajdonképp az én életem immáron a kapu másik oldalán van. És teljes az életem, azt hiszem.
Pár tiszt jóval előttem lépett ki a senkaimonon, elsőnek érve a vidámparkhoz, ahol a felméréseket és a szokásos dolgokat kellett elvégeznünk. Mondhatom igazán hasznos a tizenkettedik osztag által feltalált szerkezet, mely távol tartja az embereket attól a helytől, ahol komolyabb shinigami cselekvés folyik. Így legalább nem zavar azok jelenléte akik nem látnak minket, vagy éppenséggel látnak és esetleg kérdezősködésbe kezdenének.
- Rendben. Akkor végeztünk. Mindenki lelépni! - szólaltam meg, miután az egyik tiszt a kezembe nyomta a felmérések adatait. - Én még maradok. Ha már itt vagyok, akkor szétnézek, hogy minden rendben van-e. - válaszoltam az egyik felém forduló tisztnek, mielőtt megszólalhatott volna Igazán hasznos, hogyha az ember képes hallani azt, amikor valaki felkészül a megszólalásra, ugyanakkor ijesztő is lehet valamiféleképp, hisz kicsit olyan, mintha olvasnék a gondolataiban. Pedig ilyesmihez közel sem áll a dolog.
Miután a senkaimon bezárult óvatosan megigazítottam a szememet eltakaró szemkötőt, majd csendben elindultam körülszimatolni a parkot, hogy esetleg valami nemkívánatos entitás nem-e tartózkodik itt. Eléggé szánalmas munkavégzés lenne, hogyha egy ilyen felmérés után, nem vennénk észre egy itt ólálkodó hollowot, aki bármikor megtámadhat egy espert vagy egy hétköznapi embert. Egy shinigaminak pedig az a dolga, hogy megvédje az embereket ezektől a lényektől.
- Ki az? - fordulok meg séta közben, mikor lépések neszét hallom meg a hátam mögül. Egyelőre a kardjaim a hüvelyükben maradnak, lévén lehet egy egyszerű ember is, aki, most, hogy a 12. osztag találmánya már nem üzemel, belépett a területre. Igaz ami igaz, hogy érzékelek benne egy kicsivel több lélekenergiát, mint ami az átlag embereket illeti, viszont lehetséges, hogy a képességei még nem ébredtek fel, aminek köszönhetően nem láthat engem még és ha szerencsém van nem is hall. Vagy ha hall is azt hiszi majd, hogy csak képzelődik. Meg különben sem rohanhatok neki esetleg egy szimpla embernek kivont kardokkal. Nem vagyok vérengző fenevad.
- Látsz engem? - teszem fel kissé bizonytalanul a következő kérdést, hisz ha egy olyan esperrel állok szemben, akinek esetleg a képességei felébredtek és láthat, akkor mégsem futhatok el csak úgy, minden magyarázat nélkül. Egyszerűen úgy érzem, hogy nem lenne illendő dolog, még akkor is, hogyha az kevésbé komplikálná a dolgokat számára. Anno én sem örültem volna, ha csak úgy elrohan előlem valaki aki korábban hozzám szólt, csak azért, mert úgy könnyebb neki.
Viszont kicsit lágyítok testtartásomon, hogy bár stabil legyen, de ugyanakkor ne harciasságot, hanem inkább kecsességet és legkevésbé se kihívást tükrözzön. Talán így sokkalta biztosabban válaszol majd az esetleges engem látó esper, persze csak ha lát és hall.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Pént. Dec. 14, 2012 9:18 am

Találka egy shinigamival

A tizenhatodik életéve egy kicsit pörgősebben telt, mint a többi, hiszen egy év alatt már találkozott egy lelketlennel, egy youkaival, és még a rég nem látott cukros boltba is betért. Ezen kívül az eddig elfojtott dührohama is kiszabadult, amit aztán egy fiú segítségével sikerült tovább elfojtania. Különleges évnek néz elébe, még akkor is ha már csak egy hónap van belőle. Lassan itt az újév, de előtte még a karácsony, ezért valamilyen ajándékot is elő kellene keresnie a semmiből. A szüleinek közösen, és a nagyszüleinek is közösen vesz egy ajándékot, és akkor még ott van egy ajándék a húgának. Mivel először a testvéri ajándékot szerette volna elintézni, ezért iskola után a belvárosba ment el, és elkezdte nézegetni a szebbnél szebb kirakatokat, de semmi sem ragadta meg úgy a figyelmét, hogy azt megvegye. Lassan már több kilométert lesétált, és mivel az útvonalt nem nagyon figyelte, ezért a vidámparknál kötött ki. Na ez is egy elég érdekes dolog, hiszen ahogyan az édességboltnál, úgy itt is már évezredek óta nem járt, és elég vicces lenne újra nosztalgiázni egyet. A barátai..az állítólagos barátai nem nagyon törődnek vele, ezért azt sem bánja, ha egyedül kell szétnéznie a bódék, és játékok között. Próbálta elkerülni a tömeget, ezért azokat a helyeket kereste a szemével, ahol különösebben nincs sok ember. Ilyen helyeket hamar talált, de valamiért mindig elfogta az az érzés, hogy mégsem akar nagyon odamenni, de az egyik pillanatról a másikra megszűnt ez az érzés a fejében, és mégis odament a vidámpark úgymond "kihaltabb" részére, hátha talál ott valami érdekeset. Sétál, sétál, és nem is néz nagyon a lába elé, hiszen a szemével már a távolban jár, s néha az óriáskereken is megakad a szeme, ami olyan hívogatóan hat rá, de ő inkább választaná előbb a tündérszárnyakkal való repülést, mint hogy felüljön oda. Lassan elfordítja a fejét a látványosságok felől, és újra előre kezd nézni, ám ekkor egy különös nőt lát meg maga előtt. A szeme el volt takarva egy vörös kendővel, és a ruhája is eléggé eltérő volt a megszokottól. A kezében fegyver volt, és itt már meg is állt a csodálkozás. Sakura már azon elmélkedett, hogy egy újabb youkaival futott össze, de ennek a nőnek más volt a lélekenergiája, mint Yuinak ezért ezt az ötletet is elvetette. Aztán az emberi találékonyság határtalanságával az is eszébe jutott, hogy ez csak a vidámpark egyik személyzeti tagja, és ami rajta van az csak egy jelmez, ám ez az ötlet is hamar kudarcba fulladt, amikor az idegen feltette azt a kérdést, hogy látja-e őt. A lány legelőször nem mert megszólalni, de aztán kisebb-nagyobb sikerrel mégis kinyögte a választ.
- I..Igeen. Látlak téged. Mi vagy te? Talán egy lélek..? Vagy egy.. - próbálta keresni a fejében a következő tippjét, de aztán végül nem csuszott ki semmi a száján, mert elképzelése sem volt, hogy már megint milyen egy természetfeletti lénnyel futott össze. Elég kellemetlen, hogy mostantól már az ismerkedési szövegeibe benne kell lenni az idegen fajának a kérdése is, és így belegondolva teljesen kirázta a hideg. Reménykedik benne, hogy a nő nem az ellensége akar lenni, és nem fogja őt megtámadni, de mivel a testtartásán is változtatott ez eléggé valószínűtlen. Most nincs Sakura közelében a katanája, így még ha át is változna tündérre, csak a menekülés jöhetne szóba, hiszen nincsen fegyvere, ami átváltozhatna tündekarddá. Kényelmetlen egy helyzet, de remélhetőleg nem kerül erre sor. A zavarodottságát azért közben próbálja elfedni, és a kommunikálást is megpróbálja folytatni.
- Nem vagyok átlagos ember, ezért látlak téged..gondolom. Kirino Sakura a nevem. A tiéd? - talán ezzel a kérdéssel egy kicsit oldotta a feszültséget, és közben reménykedik benne, hogy az idegen mond is magáról valamit, hiszen ha már találkozott egy újabb ismeretlen lénnyel, akkor örülne neki, ha megtudná mi az ő pontosan. Egyszer azért szívesen találkozna még egy tündérrel saját magán kívül..

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szer. Dec. 26, 2012 1:01 am

Welcome home party

Nem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy az a perverz hentai-film forgató is velünk kell, hogy jöjjön, akinek pontosan ismerem a szándékait nővéremet illetően. Csak ki akarja használni, ahogyan az egyik lánymagazinban is olvastam! Már azt is felháborítónak tartom, hogy Sachiko képes egy szomszédságban lakni egy ilyen fiúval, aki még csak nem is jóképű. Persze, szegény, meg minden, biztosan azért kell elviselnie a hentai film forgatót, mert nincsen pénze, ez meg így nagyon nem jó. Sürgősen ki kell találnom valamit, hogy összehéberkedjek annyit, amennyivel élhető körülményeket varázsolhatok magunknak. Persze az örökségem tabu, arról pedig nem nagyon mesélnek nekem, hogy mi lett az apám cégével, tehát valami új bevételforrásra lesz szükség. Nem éri, hogy csak 18 éves kor felett lehet dolgozni...
Megrázom a fejem a kérdésre, úgy tévén, mintha semmi baj nem lenne, de szeretnék ezen már továbblépni. Talán nem is lesz annyira rossz ez az iskola dolog sem. Persze hiányozni fognak majd a tanáraim, és sehogy sem tudom elképzelni, milyen lesz ez az új suli, és ha csak abból indulok ki, hogy Sachi-neesan hol lakik, talán le kéne mondanom a reményeimről, és azt hiszem, kicsit aggódok, hogy mi lesz, ha nem illek majd oda. T.T Mert annyit talán nem szoktam beszélni, vagy ha mégis, akkor csak butaságokat, na meg azt hiszem, kicsit túl érett vagyok a koromhoz, persze a legjobb barátnőm is olyan volt, mint én, mi nagyon jól megértettük egymást. ^^ Amíg meg nem történt az a baleset, és őt is elvesztettem...
- Á, szóval ezért. - világosodom meg, amikor megkapom a magyarázatot. Még mindig nem tetszik az ötlet, hogy velünk kell, hogy jöjjön ahelyett, hogy mindennapi tevékenységeként forgatná a felnőtt filmjeit. Nem tehetek róla, mindig erre gondolok, ha a neve az eszembe jut... Egyáltalán legális az, amit csinál? Talán ki kéne hívni rá a zsarukat.
Akaratlanul is feltörik belőlem egy apró kacaj, talán gonosznak hathat, pedig igazán nem állt szándékomban kárörvendeni, de azért mégis... na jó, talán egy kicsit. Neutral

Szemforgatva térek napirendre az egymásba karolás felett, kívánnám a pokolba, amiért elveszi tőlem az egyetlen szerettemet, végül gondolván egyet - s miután túléljük az utat - amint kiszállunk, én Sachiko~nee-san másik karjába karolok bele. Ő az enyém, nem adom másnak! Rángathatom így oda a legközelebbi színes épület felé, van rajta minden, ráadásul ez a hinta nem is tűnik olyan veszélyesnek. Ami azt illeti, szerintem még a Sárkányölő nevű hinta sem olyan veszélyes, mint Sachiko mellett autóban ülni. Akkor meg talán már igazán mindegy... de a körhinta aranyosabb, és van rajta róka, nyuszi, pillangó és kolibri! *-* Épp csak a hintához járó zenei aláfestés hint el némi ellenszenvet a hintás bácsi iránt. Nem szeretem az ilyen géphangokat, azok olyan gonoszak! T.T
- Sachi~nee-san, nézd, kolibri! *-* - mutatok rá a gyermekeknek készült hintára, a rajta ülőek pedig átlagban tényleg csak kisgyermekek. Igen, azt mondtam, már fel akarok nőni! De néha egy kis öröm talán nekem sem árt, nem?
- Hentai-san, te várj meg itt. Túl nagy vagy, és fiú is, nem ülhetsz fel. - mutatok rá az árlistát közlő táblára, amin persze semmi ilyesmi nincs, de elég az, ha ő elhiszi. A kamuzásom talán sikeres, de nem is foglalkozom vele, csak vonszolom magammal nővérem, hogy felüljünk végre a kolibrire. Mwahaha, én fogok nyerni, kiharcolom magamnak, Sachi-nee-sant nem kaphatod meg és kész! Twisted Evil

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Csüt. Dec. 27, 2012 11:35 pm

Találka egy esperrel

Nem is tudom, hogy miért nyugodtam meg a pozitív visszajelzést hallva, hisz így sokban komplikálódott a helyzetem. Talán valamiféle ismeretségre akartam szert tenni, ami az Emberek világához köt Hitomin kívül. Kellett valami, ami egykori emberi létem emlékeit nem engedi elveszi.
A heves szívdobbanások hangja és a rendszertelen levegővétel határozottan azt támasztotta alá, hogy sikerült meglepnem a lányt. Kétlem, hogy annyira számított volna rám, mint én őrá.
- Nagyon örvendek, Kirino Sakura. Az én nevem Kamioka Rosa. - ejtettem meg egy meghajlást kedves mosollyal az arcomon. lehetőleg ezzel sikerül valamennyire biztosítanom arról, hogy nem áll szándékomban bántani.
- Bocsánat, hogy rád ijesztettem. Illendő lett volna először megbizonyosodnom arról, hogy esper vagy, lévén a lélekenergiád egy eléggé árulkodó jel. - Folytattam egy bocsánatkéréssel miután kiegyenesedtem.Tulajdonképp azzal is tisztában voltam, hogy ez mindössze csak időhúzás részemről, hisz korábbi szavaiból ítélve fogalma sincs arról, hogy kik a shinigamik. Vagyis valamiféle magyarázatot kell adnom neki a saját fajomról úgy, hogy túl sok információt ne közöljek vele. nem egészséges a túl sok tudás. Pláne az ő korában nem.
- Korábbi kérdésedre válaszolva, igen, lélek vagyok. Illetve annál kicsit több. Shinigami vagyok. - kicsit érdekes és fura volt ekkora távolsággal beszélni valakivel, viszont ha ő nem jön közelebb, akkor én sem közeledhetek őhozzá, hisz feltételezem, hogy a szavaim még mindig nem voltak elegendőek ahhoz, hogy vészérzetét vagy gyanakvását elfojtsam benne. Viszont erre is megvan a megfelelő érvem.
- A shinigamik olyan lelkek, akiknek a túlvilágon az átlagnál magasabb lélekenergiája volt és ezért shinigami válhatott belőle. A mi dolgunk az, hogy megvédjünk titeket, embereket, a lidércektől és más fenyegető problémáktól. Én tulajdonképp pedig mindössze csak két-három éve vagyok "lélek". - adtam egy cseppnyi, tulajdonképp semmit mondó magyarázatot, majd egy olyan információt hitettem el, ami feltehetőleg tovább görgetheti a beszélgetést és részben meg is nyugtatja, hogy valamiféle kapocs van a shinigamik és az emberek között. Tulajdonképp igazán nem tudom, hogy hogy lehetne egy embernek elmagyarázni, hogy mi is egy shinigami tulajdonképp. Ezt nem értheti olyasvalaki, aki nem közülünk való. Kicsit olyan, mintha egyfajta szekta lennék, amit csak akkor ért meg valaki ha csatlakozik hozzánk. És őszintén szólva nem igazán szeretném, ha ez a lány ilyen fiatalon kellene elhagyja a földi lét szépségeit. Én is fiatalon haltam meg és csupán a véletlennek köszönhetem, hogy azzá lettem ami. Nem vagyok biztos benne, hogy ennek a lánynak hasonló szerencséje lenne.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Vas. Jan. 13, 2013 2:14 pm

Welcome home party

Még szerencse, hogy Himo~jiisan nem tudta befejezni a mondatát, nem tudtam volna mivel kivágni magam, pedig szerintem nem rossz dolog ez a közös kimozdulás. Surprised

Különösen Ruriko~chant szerettem volna boldoggá tenni, és azt hiszem semmi rossz nincs abban, hogy azt szerettem volna, ha jól kijönnek, elvégre ezután is mindkettőjükkel sok időt szerettem volna tölteni. Ráadásul nem ártott, ha a családunkban van egy apafigura is a számára, mert valljuk be, egy normális környezetben felnövő gyereknek szüksége van arra, hogy lássa az erősebbik nem jó példáját. Jó, talán nem ő a férfiak mintapéldánya, de kedves, és látszik, hogyha kérek valamit, akkor igyekszik segíteni, szóval arra tökéletes, hogy Ruriko~chan tudja, milyen egy felnőtt férfi. Nem kell attól sem tartanom, hogy valami rosszat művelne ráadásul, hiszen jól ismer, tudja, hogy akkor nem ússza meg élve, meg sosem feltételeznék ilyesmit róla. Még velem sem kezdett ki, pedig jóformán együtt éltünk… Egy fejrázással tüntetem el a gondolatokat, egyáltalán nem zavart, hogy nem próbál meg fogdosni, ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok elég csinos, csak azt, hogy ő egy teljesen megbízható személy! ˘w˘
Csak pislogtam, és próbáltam nem kettészakadni közöttük, ahogy két teljesen más irányba indultak. Ruriko~chan szavai talán egy kicsit nyersnek tűnhettek Himo~jiisan felé, és nem tudom honnan szedte ezt az igen csúnya szót, de lehet, le kell vele ülnöm erről beszélni. o_O Bocsánatkérően néztem a férfira, és reméltem nem magyarázza el, mit is jelent a szó, mert ennek nem most jött el az ideje, és úgy éreztem, megtaláltam a tökéletes megoldást.
- Rendben, üljünk fel! Állj sorba, addig beszélek kicsit Himo~jiisannal! ^w^ - Mosolyogtam rá, és megvártam még közelebb megy és akkor elengedtem a férfit is, és a kezébe nyomtam a táskámat. – Megyünk egy kört, addig szerezhetnél egy kis harapnivalót, tudom, hogy remekül választasz! ^o^ A tárcám a táskában van… - Megsimítottam a karját, hogy jelezzem, tényleg bízom benne, aztán Ruriko~chan után indultam.
Egy pillanatig még rágódtam rajta, hogy talán kicsit sok pénzt bíztam a riporterek gyöngyére, de aztán megnyugtattam magam, hogy felnőtt, és tud bánni a pénzzel, ezenkívül csak ennivalót vesz, nem pedig műtárgyakra licitál. Mosolyogva érintettem meg Ruriko~chan hátát, és álltam mellé, amíg sorra nem kerültünk, és az általa kiválasztott kolibri mögött egy pegazusra ültem fel. Régóta nem szórakoztam, az pedig, hogy megbámulnak, mert tévesen azt feltételezik, hogy a körhintát csak gyerekek élvezhetik, nem zavart. Nevetve hasítottam csodálatos táltosomon a köröket, és azt hiszem a végén még én kértem Ruriko~chant, hogy menjünk egy újabb kört. De ha egyszer olyan jó volt, hogy csak ültem, de mégis inkább repültem, és csak úgy hasított a szél, és nem kellett semmire sem gondolnom. Szabad voltam, mindennél szabadabb, még ha szédültem is utána, mikor leszálltam. Kacarászva kapaszkodtam kishúgomba, nehogy összeessek, és próbáltam arra terelni, ahol Himo~jiisant utoljára láttam, hogy végre megkapjuk a jól megérdemelt ennivalónkat.
- Remélem élvezted, mert most egy nagyobbra ülünk fel! *o* - Mutattam lelkesen az óriáskerékre, mert abba legalább mind beférnénk, és így a nagyon jó mókából nem maradna ki senki. – Oda már Himo~jiisant is felengedik. – Kacsintottam rá cinkosan, és közben azt fürkésztem, hogy merről érkezhet a férfi. – Te látod, merre lehet? Csak ennivalóért küldtem el, ugye nem ment ki, hogy ott vásárolja meg? o_O
Azért ezt még én sem feltételeztem róla, csak feszélyezett, hogy nem láttam meg először, és kezdtem idegessé válni a ténytől, hogy fogalmam sincs, hol is lehet… Megfogtam Ruriko~chan kezét, hogy őt el ne hagyjam, épp elég egy embert elveszíteni, és az ételárusok felé vettem az irányt, hátha csupán nem tudott még kikeveredni a tömegből, és még mindig ott kóborol szegényke…

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Csüt. Jan. 17, 2013 9:50 pm

[Welcome home party]

He-hentai-san?! o.O Vajon honnan tanulhatott ilyen szavakat ez a kedves kislány? Sőt, igazából nem is ez a lényeg, hanem milyen megfontolásból illet Engem ilyen goromba jelzővel? Lassacskán olvad le arcomról a vattacukor lehetősége által keltett mosoly, jól mondják, a gyerekek kegyetlenek tudnak lenni! Mindazonáltal sosem voltam olyan személy, aki egy esetleges támadás esetén visszakozott volna, minden esetben megvédtem példának okáért egy leleplező cikkem tartalmát, s ez most sem lesz másképp! Szácsi-chan bocsánatkérő pillantását egy intéssel köszönöm meg, aztán a lehető legrémisztőbb grimaszokat vágom Rigó-channak, amiket ismerek, hadd féljen csak! Twisted Evil

Ördögi bosszúm eredményén előre nevetve indulnék el magam is az említett játékszer irányába, amikor ismételten gonosz szúrást sikerül elszenvednem. Nem értem, Engem általában mindenki kedvelni szokott! T^T Sértődötten fordulok el és fonom össze mellkasomon karjaimat, s magamban morgolódva adom kettőjük tudtára, miszerint amúgy sem akartam felülni, mert nagyon gyerekes és lányos, Én pedig férfi vagyok és felnőtt, szóval hiába tetszik annyira az a sárkány, akkor sem fogok felmászni rá! Beleegyezően morogva veszem át a táskát, amiben a pénztárca található, aztán még mindig füstölögve vetem bele magam a tömegbe, beszerzés közben nem ismerek tréfát. Karomon még mindig érzem fotósom ujjainak érintését, habár fogalmam sincs, hogy mikor kerültünk ennyire közeli kapcsolatba. Rendben-rendben, igazából az elmúlt időszakban szinte egymásnál laktunk, mivel a lány meglepően ügyes szakácsnak bizonyult, Nekem pedig igencsak sok remek film van meg DVD-n, egyszóval a szórakozás és a jóllakás garantáltnak számít a Sakáltanya harmadik emeletén!
Mérgelődésem közepette vélhetőleg valahol rossz felé fordulhattam, hiszen felpillantva egy igazán romosnak látszó épület tárul a szemeim elé. Mögötte jól láthatóan sorakoznak a büfés kocsik, valószínűleg mentem egy kört a vidámparkban. Töprengve kezdem vakargatni borostás államat, ami így a kacsómon himbálódzó női táskával egyetemben igencsak érdekes képet fest Rólam. Értelemszerűen vissza kell jutnom valamilyen módon a lányokhoz, ilyenkor szoktam némileg korholni magam, amiért nem bízom túlságosan a modern kütyükben. Egy olyan vezeték nélküli távrecsegővel például most minden nehézség nélkül tudnám megkérdezni hol találkozzunk ismét, ahelyett, hogy holdkóros módjára keringek kitudja meddig egy hatalmas parkban! Hamar elhatározásra jutok, muszáj átvágnom ezen az épületen, túlságosan is lust… izé… sok időbe telne körbemenni, addigra talán a Nap is lemegy az égen! Véleményem szerint már régen le kellett volna bontani ezt a kalyibát, valójában nem is értem mit kereshet egy ilyesfajta szórakoztató komplexum közepén, viszont ettől függetlenül nem fogok meghátrálni, sem visszafordulni. Amikor Chilében voltam bányász, egyszer Ránk szakadt a tárna, s legalább két hétig voltunk ott bezárva! Az unalom nagy úr, könnyedén az ember idegeire mehet, ezért társaimnak szemelvényeket olvastam fel akkor még csak készülő könyvemből, amit napjainkban bárki megvásárolhat 1200 yen ellenében, az interneten pedig 15% kedvezményt is adunk hozzá! Valahogy mégsem értékelték, többen felajánlottak napi ételadagjukat Nekem, hallgatásomért cserébe. Most is elfutja szemeimet a könny, ha rájuk gondolok, milyen kedves és önfeláldozó emberek voltak, előrébb tartották egy sikeres, de kezdő író túlélését, mint a sajátjukat! Mindig emlékezni fogok rátok, barátaim!
A belépést követő tíz percben életem egyik legrosszabb élményével kell szembesülnöm, hiszen az első pár forduló után világos lesz számomra, ez olyasfajta ijesztegetős ház, amibe semmilyen körülmények között nem akartam belépni. Hangosan sikol… izé… visszafogott módon jelezve rettegésem vágódtam ki az építmény másik oldalán, fennhangon visító hangon emlegetve valamiféle denevéreket, amik a hajamban vannak, s tépik azt! Miután az egyik kedves járókelő felvilágosít, hajzatomban semmi sem található, máris nyugodtabban folytatom utam a kitűzött cél felé! Egy szakértő pillantásával mérem fel a választékot, majd miután előhalászom a Szácsi-chan pénztárcáját, nekilátok a küldetés elvégzésének. Szeretnék a lehető legalaposabb lenni, az ellátmányozásban sosem ismertem viccet, ám ezzel mindenki tisztában van, aki egykoron Velem szolgált a seregben!
- Halihaló! – integetek munkatársamnak, illetve a gonosz kis törpének hatalmas beleéléssel, mialatt igyekszem átvágni a tömegen. – Bocsánat, hogy ilyen sokáig tartott, volt egy kis… khm… probléma a tájékozódással, de most már minden rendben, tessék, válasszatok, ami tetszik, hoztam bőven!
Ahogy mondtam, nincs viccelődés! Rakományom miatt szinte alig látszom, kandírozott almák pálcán, hatalmas rózsaszín és lila vattacukrok, pattogatott kukorica, valami forró kutyának nevezett amerikai finomság, s más-más nyalánkságok, amik elegendő cukrot tartalmaznak ahhoz, hogy legalább három napig egyfolytában fent legyünk! Természetesen erre biztos nem fog sor kerülni, viszont ettől függetlenül még igaz! Vettem egy macis lufit is, amit fejemet elfordítva nyújtok Rigó-chan felé, s habár nem érdemli meg, mégsem bírtam otthagyni az árusnál, miután elmesélte annak szomorú történetét! T^T

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Hétf. Jan. 21, 2013 11:07 pm

Welcome home party

Szemeim vészesen felcsillannak, amikor Sachi~nee-san odaadja a táskáját Hentai Himojinak, egyáltalán nem lepődnék meg rajta, ha ez az alak vissza se jönne többet, és egyszerűen megpattanna a színről. Ezt csupán azért sajnálnám, mert Sachi~nee-san táskája, pénztárcája és a személyes iratai is nála vannak, de ugyebár a tárgyak pótolhatóak, míg a személyek nem, a felsőbb célért pedig néha kénytelenek vagyunk áldozatokat hozni. Ettől függetlenül megeresztek a férfi felé egy "figyellek ám! >.>" nézést, majd visszafordulok Sachi~nee-sanhoz várván, hogy elinduljunk végre, hogy meglovagolhassam a kolibrit! *-*
Nyugisan róttuk a köröket, a mögöttem pegazuson lovagoló Sachi~nee-san nevetéséből ítélve pedig lehet, hogy ő még jobban élvezi ezt, mint én. Még egy újabb menetre is meghívott, ekkor azonban már együtt ültem be Sachi~nee-sannal a repülő csészealjba, aminek megvolt az a plusz tulajdonsága, hogy még lassan forgott is a saját tengelye körül. A kolibritől ugyan nem, de ettől azért sikerült kicsit megszédülnöm, több ízben is nővérembe kellett kapaszkodnom, hogy ne essek a koszos földre, és ne legyen tőle csupa mocsok a ruhám. Azt nem viselném el. Sosem voltam az a gyerek, aki élvezi, ha a szabadban játszhat, sőt, tulajdonképpen gyerek sem vagyok már, de az ilyen hinták azért egészen szórakoztatóak. Azt hiszem, tényleg jó ötlet volt ez a vidámpark.
- Jó! *-* Mikor indulunk? - pillantok fel én is az óriáskerékre, a mosoly azonban ráfagy az arcomra, mikor megint megemlíti Hentai-sant. Az az átkozott minden örömöm elrontja! T.T
- Ne aggódj, Sachi~nee-san, a rendőrség biztosan megtalálja a táskádat. ^^ Himoji-sant pedig lecsukják rablásért. - megfogom nővérem kezét, és finoman az óriáskerék felé terelem őt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen remek ötlet lesz, hogy felültünk a körhintára, Himoji-san pedig önmaga tűnik el a képből anélkül, hogy több erőfeszítést tennék a szent ügy érdekében. Cool

Már éppen azon lennék, hogy ügyvédet ajánljak Sachi~nee-sannak, hiszen ismerek párat szüleim révén, meg aztán biztos, ami biztos, muszáj lesz lecsukatni Hentai-sant, amiért meglépett egy ártalmatlan nő kézitáskájával és személyes holmijaival, ezt a törvény bünteti, amikor hirtelen mégis csak előkerül a férfi. T-T S ami a legrosszabb, még rendes ételt sem tud vásárolni. Vizsgálom meg az elhozott ételeket, egyedül a pattogatott kukorica az, ami sós, de azon meg nem lehet jól lakni, sőt, kifejezetten utálom, főleg azért persze, mert Himoji-san hozta, de amúgy sem szeretem. Muszáj lesz kitalálnom valamit.
- Himoji-san... ezek cukrosak. tartok egy kis hatásszünetet. Igazán tudhatták volna. - Cukorbeteg vagyok. - nem hazudok ezzel, hiszen amióta megtagadtam magamtól minden édességet, tényleg kialakult nálam. Nem is nagyon hiányzik, úgy őszintén szólva.
- Sachi~nee-san, nem akarunk előbb a szellemvasútra felülni? Kicsit szédülök még az óriáskerékhez. Ülhetek majd Himoji~san mellett? Aztán kereshetnénk valami rendes ételt. Ugye kapunk itt olyat is? - veszem át közben a macis lufit, hiszen jobb, ha egyelőre úgy tűnik, mintha tényleg mindent megtennék azért, hogy jóban legyek Himoji-sannal. Persze ebből egy szó sem igaz, de a lufikat meg szeretem, amúgy meg milyen jogon költ lufira Sachi~nee-san pénzéből? Biztosan nincs is igazi állása! Sachi~nee, muszáj lesz felnyitnom a szemed, hogy valamit rosszul csinálsz, bármi is legyen az ára. confused

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Hétf. Feb. 11, 2013 4:22 am

Welcome home party

Csodálkozva pillantok Ruriko~chanra, hiszen nem a táska, hanem Himo~jiisan miatt aggódom, hiszen táskám van még otthon elég, de a riporterek gyöngyét telefonon elérni szinte lehetetlen, a vidámpark pedig óriási volt. Mért csuknák le? o_O Kezdtem egyáltalán nem érteni a dolgokat, de biztosan csak azért, mert mindkettejükért izgultam, különösen azért, hogy jól kijöjjenek. Mindketten nagyon fontosak voltak számomra, és örültem volna, ha legalább kicsit kedvelnék egymást, hogy minden nyugodtan maradhasson a régiben, és ne kelljen Himo~jiisannak rosszul éreznie magát, ha átjönne csak úgy hozzánk.
- Van nála pénz, nem hiszem, hogy lopnia kellene az ennivalót… – Biztosan ezzel szeretett volna viccelni, szóval ránevettem, mert ha belegondolok, így vicces volt a mondata, meg el sem nevette, mintha komolyan gondolta volna, ami azért nagyon nehéz!
Végül megkönnyebbülten fedezte, fel a felén közeledő Himo~jiisant, aki körülbelül három iskolásbusznyi gyereknek vásárolt ennivalót, de valahogy meg sem lepődtem. Mosolyogva intettem neki, és felé indultam, miközben Ruriko~chan kezét szorongattam még mindig, és arcomon boldog nevetés futott végig, elvégre most jól érezzük magunkat, és semmi sem romolhat el, nem engedem. >w<
- Semmi gond, mi is csak most szálltunk le! ^w^
Lelkesen nézegettem a választékot, amikor meghallottam Ruriko~chan válaszát, teljes döbbenetemben pillantottam rá. o_O Persze tudtam, hogy nem eszik édességet, sőt szinte semmit, ami cukros, de azért a cukorbetegség túlzás volt talán. Aztán felfedeztem egy hot-dogot, ami talán még neki is ízleni fog, elvégre egyáltalán nem cukros.
- Akkor talán ezt edd meg, biztosan nagyon finom, virsli van benne! – Mondtam lelkesen, és igyekeztem továbbra is mosolyogni.
Láttam, hogy Himo~jiisan hogy igyekszik barátságos lenni, még lufit is hozott, így visszavettem tőle a táskát, ami egészen viccesen nézett ki rajta, lévén, hogy női táska volt. Aztán előhalásztam egy nejlonzacskót belőle, és beletettem azokat, amik még csomagolva voltak, és így nem nyomódtak és kenődtek össze, majd elvettem tőle egy kandírozott almát.
- Köszönjük szépen! :3 – Haraptam bele jóízűen, majd kicsit el is tartottam az arcomtól, ahogy egy kis lé csurrant végig az államon.
Sosem tudtam az efféle ragacsos és ahhoz hasonlatos ételeket szépen elfogyasztani, valahogy nem voltam ezekhez hozzászokva, így folyton bénáztam, ezért sem igazán ettem utcai árusok ételeiből. T.T Próbáltam valamiféleképpen megakadályozni, hogy teljesen ragacsos legyek, de ennek az lett az eredménye, hogy csupán még jobban szétkentem az arcomon. >w> Kétségbe esetten pillantottam Himo~jiisanra, ő biztosan tud segíteni, hiszen számtalanszor került már hasonló helyzetbe, és erre tutira van valami praktikája. *.*
- Himo~jiisan, segíts! T^T
Miután valahogy sikeresen magszabadultunk attól az átkozott ragacstól, igyekeztem arra koncentrálni, amit Ruriko~chan mondott. Úgy tűnt valóban hatásos, hogy egy ilyen vidám helyre jöttünk, és talán tényleg jobban ki fognak jönni. Felcsillanó szemekkel fordultam felé.
- Persze, felülhetünk oda is. *w* - A riporterre pillantottam azért, hogy neki is jó-e, nem szerettem volna egyedül dönteni, mert azért mégis csak közösen döntsünk efféle dolgokról, ha már együtt jöttünk! Surprised

– Ezt tőle kell megkérdezned, de biztos vagyok benne, hogy örülne, ha megvéthetne a gonosz szellemektől! – Nevettem el magam, és a szellemvasút felé indultam. – Hm… biztosan van egy rámenes valahol, azok kikerülhetetlenek.
Azzal el is indultam, Ruriko~chan kezét ismét megfogva egyik oldalról, míg a másikkal Himo~jiisant igyekeztem elkapni, nehogy meglógjon. Egészen úgy festettünk, mint egy család! Néhány nappal ezelőtt talán még tiltakoztam volna efféle megjegyzés ellen, és ijedten elszaladtam volna, de most valahogy olyan boldog voltam, elvégre azokkal lehettem, akiket szeretek, és fontosak számomra. Ez pedig megnyugtatott, és úgy éreztem, ez a nap csak egyre jobb lesz…

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szer. Feb. 13, 2013 4:38 am

[Welcome home party]

Elkerekedő szemeimben egyformán tükröződik a meglepődöttség, s valamilyen szinten a szánakozás is megcsillan bennük. Elképzelhetetlen lenne az életem, amennyiben nem tudnám élvezni a Szácsi-chan által sütött süteményeket vagy nyáron a fagylaltot, csak mert cukor van benne! Valamiért az életem része lett, talán azért, mert éveken keresztül dolgoztam Kínában egy cukornád ültetvényen. Akkoriban nem ment túlságosan jól az írás, úgymond írói válságban szenvedtem elég erőteljesen, minden gondolatomat az agónia töltötte ki, ennek köszönhetően kreativitásom körülbelül a béka feneke alatt lehetett, pontosan egy olyan munkakör betöltésére voltam csupán képes, mely nem követel önállóságot, kizárólag kellő fizikai erőt és eltökéltséget. Mindazonáltal kicsit rosszul érzem magam tudatlanságom végett, habár fotósom is elég meglepődöttnek tűnik a kijelentést hallva, aminek hála lelkiismeret-furdalásom valamennyire csökkent, így hát újult erővel fúrhattam bele fejemet az általam hozott egyik vattacukor-költeménybe. Sosem szerettem, ha ragacsosak az ujjaim, pályakezdő riporterként nagyon hamar meg kellett tanulnom a tényt, mely szerint amennyiben egy grillétterembe hívod meg a riportalanyod, akkor igyekezz minél kevesebbszer jegyzetelni evés közben, hisz’ a BBQ-szósz természetes élőkörnyezetén kívül egyetlen dologra alkalmas, mégpedig a leírt szavak teljes elmaszatolására. Kacagva veszem tudomásul munkatársam segélykérését, Velem ilyesmi nagyon sokszor előfordul, ebből kifolyólag eléggé szakértőnek mondhatom magam a témában. Sajnálatos módon viszont mindkét kezem tele van, így nem tehetek mást, minthogy kissé előre hajolva szájjal tüntetem el a pofijára ragadt édességet. Távolról ez úgy tűnhet, mintha csókolóznánk, de természetesen semmi ilyesmiről szó sincs!
- Így jó is lesz! – egyenesedtem fel ismét, miután megadtam a kellő segítséget, ezt követően fordítom figyelmemet Rigó-chanra. – Mindenképpen a szellemvasútra szeretnél felülni? ^^” Meglátásom szerint igazán kár lenne egy ilyen vidám napot elrontani azzal, hogy kelekótya módon mászkálunk egy sötét házban, ahol váratlanul rémséges szörnyek és szellemek vetik ránk magukat bármelyik sarokból… Viszont, ha mindenáron ezt szeretnéd, ülök melléd és megvédek mindenkit, nincs ok aggodalomra!
Bevallom őszintén nem sok kedvem van az említett elfoglaltsághoz, így is elég sokként kellett megélnem, amikor a büfében kizárólag Coke Zerot árultak. Nem kevés szorongással a szívemben pillantottam segélykérően a zöldhajú lányra, aki azonban észrevehetően pártolta az ötletet, így egy halk nyelést követően be kell látnom, nem futamodhatok meg gyáván! Ellenben bármikor megtörténhet az, hogy a nagy forgatagban elszakadnak egymástól a csoport tagjai, ezért a lehető leglehetetlenebb útvonalon próbáltam volna „megközelíteni” a szellemvasutat, elmémben már ki is rajzolódik a terv, ám ekkor minden töprengés feleslegessége válik, Szácsi-chan úgy csíp nyakon, mint egy gyereket, aki éppen rosszban sántikál. Rezignáltan veszem tudomásul, miszerint utolsó lehetőségem is elszállt a megmenekülésre, ezért szorongásokkal teli tíz perc vár tehát Rám. Nem mondanám magamat gyávának, ámbár ki az az ostoba ember, aki szabad akaratából szeretne rettegni?! Ki nem állhatom az ijesztgetést, ezért sem szoktunk a keddenkénti filmezés alatt semmiféle horrort választani, sokkalta jobban kedvelek egy szellemes vígjátékot vagy egy pörgős akciófilmet, mert ott csak egy-egy váratlan csattanás vagy robbanás funkcionál veszélyfaktorként. Mivel a ragacsos, rózsaszín felhő rövid úton eltűnik a gyomromba, így előveszem a hónom alatt szorongatott pattogatott kukoricát, amit remegő kézzel kezdek a számba tömni, ezáltal is palástolva ellenérzéseimet tevékenységünkkel kapcsolatban. Vajon túl késő lenne már felhívni Kukta-sant, hogy csatlakozzon hozzánk? Magánnyomozóként rengeteg rémületes szituációban vehetett már részt, Velem ellentétben minden bizonnyal tisztában van a módszerrel, mellyel az ilyen eseményeket kezelni lehet. Miért mindig Nekem kell ilyen lehetetlen helyzetekbe kerülni?! T.T
- Majd ne féljetek bent nagyon, jó? Ehehhehe… - nevetésem eléggé erőltetnek hangzik, jelenleg egy kisegér is férfiasabb orgánummal rendelkezne Nálam. Nyugtalanságom még tovább fokozódik, amikor célpontunk látható távolságba kerül. Innen elfutni meglehetősen szégyenteljes tett lenne, kénytelen vagyok megemberelni magam és eltűrni az elkövetkezendőket. confused

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szer. Feb. 20, 2013 3:32 am

Welcome Home Party

Attól, mert Sachi~nee nem tudja, hogy cukorbeteg vagyok, még tényleg az vagyok. Surprised

Vagyis, valamikor régen még nem voltam, azt hiszem, de a legutóbbi iskolai orvosi vizsgálaton kiderült, hogy mégis csak az lettem, ezért különösen oda kell figyelnem az étrendemre. Nem mintha igazán megterhelne a dolog, hiszen tulajdonképpen amúgy sem szeretem az édességeket, meg aztán fogtechnikus leszek, így pedig nekem lesz a legszebb fogkrémes reklámba illő mosolyom. Végtére is egy fogorvostól elvárják, hogy szépek legyenek a fogai, egészségesek, meg tökéletesek. Nekem pedig még csak fogszabályzóra sem volt szükségem annak idején, hála az égnek.
Arcomra az a fajta döbbenet ül ki, amikor meglátom, Hentai Himoji mit merészel tenni, ráadásul nem szégyellve magát az Én jelenlétemben, hogy kis híján még a virsli is kiesik a hotdogból. Mintha szó szerint megfagyna körülöttem a levegő. Elhűlve nézem, hogy ez a semmirekellő pasas megcsókolja az én egyetlen Sachi~nee-sanomat, s mintha az idő is megállt volna, pedig nem tart az egész pár másodpercnél többnél. Nem, itt még nem tehetek semmit, de Himoji-san sorsa megpecsételődött. El kell tüntetnem őt a világ felszínéről, de legalább Sachi~nee-san közeléből. El kell intéznem, hogy Sachi~nee gyűlölje őt, bármekkora fájdalom is legyen az ára.
- Himoji~san majd biztosan megvéd mindkettőnket, Sachi~nee-san. ^w^ - válaszolom derűs hangon, s mintha semmi se történt volna, vezetem el a turbékoló szerelmespárt a szellemvasút felé. Muszáj elfojtanom az indulatokat, hiszen veszítenék, ha kitörne belőlem minden harag, amit Himoji~san felé érzek. Nem fogja elvenni tőlem az egyetlen élő rokonom, akit szeretek. A háború ezennel elkezdődött, féreg. Arrogáns

- Persze! *w* Csak azt ne mondd, hogy félsz a szellemvasúttól! Biztosan csak viccelsz. Olyan mókás vagy, Himoji~san! ^o^ - állok sorba, ezúttal viszont Himoji~san oldalán. Még kicsit magamtól is undorodok, amiért belekarolok a karjába, de hiszen a sikerért áldozatokat kell hozni. Fő a látszat, minden más ráér későbbre.
Sachi~nee-san az előttünk lévő kocsiba kap helyet, mi pedig közvetlenül mögötte ülünk le Himoji~sannal. Nyikorogva vágunk neki az útnak, szép, lassú, kényelmes tempóban. A fokozatos gyorsulást egészen élvezem, nem beszélve arról az éles kanyarról, melynek során egy gigászi óriáspók makettet is a képünkbe tolnak, aminél a kocsik hirtelen le is fékeznek maguktól. A gond csak az, hogy míg az a kocsi, ahol Sachi~nee-san ül, tovább indul magától, a miénk egy helyben marad. Nem tudom, hogy szándékosan ilyen-e ez a vasút, és tényleg így tervezték, vagy egy baleset következtében maradtunk így, azonban nem esek pánikba emiatt. Végre négyszemközt tudunk beszélgetni Himoji~sannal. Már ha nem számítjuk azt az óriási pókot. Alattunk pedig olyan sötét van, s ráadásul úgy van megcsinálva a sín is, hogy úgy tűnjön, mintha egy szakadék szélén imbolyogna a vasúti kiskocsink. Időnként néhány hangeffekt ad a helynek még nagyobb hatást. Mit mondjak? Én kifejezetten élvezem. ^w^
- Azt hiszem, mi itt ragadtunk, Hentai Himoji. ^o^ Mit gondolsz? Induljunk tovább, vagy pedig várjuk meg, míg segítenek? - cseverésző hangnemben szólok hozzá. Lenne számára mondanivalóm.
- Tudod, Sachi~nee-san az egyetlen élő rokonom, aki még szeret. Én nagyon szeretem Sachi~nee-sant, éppen ezért nagyon vigyáznom kell rá. Ha ártasz neki, én is ártani fogok neked. ^w^ - lenézek az alant elterülő szakadékba. Igazából nincsen ott, pusztán a padló mintázata ilyen.
- Tudod mit, Hentai Himoji? Játsszunk egyet, amíg meg nem keresnek minket. ^_^ A játék neve... Van Isten. - tudattalanul ugyan, de megpróbálok rettegést és kínkeserves kétségbeesést ébreszteni benne erre a mondatomra. Vajon ha kiesik a kocsiból, elhiszi, hogy lezuhan? Nem, talán nem kéne ennyire alábecsülnöm az ellenfelem. Ravasz, nagyon ravasz. Ostobának, gyámoltalannak tetteti magát. Pedig én tudom, hogy nagyon nem az.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Csüt. Feb. 28, 2013 1:08 am

Welcome home party

Hatalmasra tágultak szemeim, ahogy láttam Himo~jiisan felém közeledő száját, de a döbbenettől egyszerűen képtelen voltam mozdulni. Mit akar csinálni? O///O Komolyan meg fog…? Semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy a felfokozott hangulat miatt, valahogy képtelen elfogadni, hogy Ruriko~chan egyelőre kicsit barátságtalan, és szüksége van valami közeledésre, de hogy ezért megcsókoljon engem, az fel sem merült bennem. Visszafojtottam a lélegzetem, és lehunytam a szemem is, képtelen voltam az arcába nézni. >////> Végül azonban csak a ragacsot szedte le az arcomról, ám így is szinte forrónak éreztem azt a helyet, ahol szája hozzám ért… Teljesen elhűlve álltam, nem mozdultam néhány pillanatig, hogy összeszedhessem magam, mert a legnagyobb döbbenetet nem is a férfi okozta, vagy a közeledése, hanem saját reakcióm. Egyáltalán nem zavart a gondolat, hogy esetleg akarhat is tőlem valamit, ami kissé megrémített. Mi van velem? O////O Mint egy szellem, vagy legalábbis valami kísérő jelenség, úgy lépdeltem utánuk, immár teljesen eltűnt a kezdeti lelkesedésem, egyszerűen a gondolataimba merültem, csak testben voltam jelen. Eddig nem sok jelentőséget tulajdonítottam furcsa kapcsolatomnak a férfival, de most valahogy megváltoztak a dolgok, vagy csak én?
Felnéztem rá, de ugyanolyan volt, mint eddig bármikor, semmi változás, de mégis akkor mi történt az előbb? Pirulva kaptam el a tekintetem, nem szoktam bámészkodni, őt pedig különösen nem lenne helyén való, még félre értené a helyzetet, azt pedig nem szeretném. >///< Kicsit meg is könnyebbültem, hogy Ruriko~chan ült mellé, így nekem volt időm gondolkozni, és kiszellőztetni a fejem a hatás alól, elvégre nem holmi bakfis lennék, hanem felnőtt nő, aki ennyitől nem jöhet zavarba. Előttük ülve szinte nem is figyeltem semmire, tudtam, hogy rendben lesznek, elvégre Himo~jiisan férfi, aki képes egy kislányra vigyázni, Ruriko~chan pedig sokkal érettebb a koránál, ez pedig egy kötött szakaszú játék, így elengedhettem magam. Hátradőltem, és csak élveztem a játékot, vagyis tulajdonképpen szinte semmit nem fogtam fel a történő dolgokból, mert magamba merülve éppen azt próbáltam megmagyarázni, hogy csak meglepett a riporter viselkedése, és semmi egyéb nem történt. Igen, így kellett lennie, ahogy a beköltözésemnél is csak egymás után jöttek a furcsa véletlenek, semmi szándékosság nem volt benne, vagy zavaró.
Kiengedtem az addig bent tartott levegőt, és megnyugodva dőltem hátra, a sikoltozó emberek sem zavartak, csak lehunytam a szemem, hogy összeszedjem magam, és ismét mindenfajta gondterheltség nélkül szállhassak majd ki, és mosolyoghassak rájuk, hogy jól szórakozzunk tovább. Amint le is állt a kocsi, felpattantak szemeim, és az arcomra kúszó mosollyal kapcsoltam ki az övet, majd kászálódtam ki, hogy vegyünk akkor újabb ennivalót Ruriko~channak, amikor felfedeztem, hogy a kocsi, amiben eddig utaztak, egyszerűen eltűnt. Szinte teljesen pánikba estem, és azonnal a kezelőhöz rohantam, hogy szinte hisztérikusan követeljem a kishúgom és a szomszédom előkerítését. Hangos ordítozás közepette perrel fenyegettem, bár szerintem jól látható volt rajtam, hogyha egy haja szála is meggörbült bármelyiknek, akkor nem az lesz a legnagyobb gondja, mert egyszerűen kicsinálom. Milyen hely az, ahol egyszerűen képes egy vagon leválni a többitől, ezzel veszélyeztetve a benne ütőket? S bár azt mondta, hogy maradjak ott, eszemben sem volt, amint visszalépett, hogy egy személyzeti bejárón keresztül megkeresse őket, követtem. Engem nem fog lerázni, meg kell mentenem Ruriko~chant, hiszen csak miattam jött el!

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Csüt. Feb. 28, 2013 2:06 am

[Welcome home party]

Határozottnak éppenséggel nem mondható bólintással értek egyet Rigó-channal megvédésüket illetően, ámbátor mozdulatom fél után jár a fejrázás irányába. Megpróbálom kezem remegését a lehető legminimálisabbra visszaszorítani, hogy a Belém karoló kislány nehogy megérezze azt, igazán megalázó lenne rettegésemet napvilágra hozni egy gyermek előtt, aki észrevehetően várakozásokkal telien néz az elkövetkezendő kaland elé. Újabb hangos nyelés, alsóajkam megremeg, ahogy kínzó lomhasággal beleülök a kétszemélyes kocsik egyikébe, azonban sajnálatos módon Szácsi-chan csak előttünk kap helyet, holott sokkalta jobban örültem volna a ténynek, mely szerint elérhető közelségben van, s Ő megvéd mindkettőnket, amennyiben képességeimből adódóan személyem nem képes erre. Sajnálom, mindig is intellektuális beállítottságú voltam, egyáltalán nem kenyerem az erőszak, viszolygok a vér látványától is! Egyértelműen zavar a kialakult szituáció, amibe kerültem, inkább ültünk volna fel az óriáskerékre, mivel a magasságtól egyáltalán nem félek, szóval ilyesfajta problémáim sem lennének, amik miatt gyomrom most görcsbe rándul, talán hányni is fogok, nem tudom! confused

Szomorkásan gondolok az elfogyasztott étkekre, szinte fizikai fájdalmat okoz a gondolat, feleslegesen adtam ki értük fotósom pénzét. Természetesen magam is rendelkezem keresettel, azonban be kell lássuk, vezető újságíróként sem telik arra, hogy mindennap királyként éljek, habár általában az első pár nap ilyen szokott lenni, aztán valamilyen érthetetlen okból kifolyólag egyszer csak huss, a fizetésem már el is hagyta pénztárcámat, mintha soha nem is lett volna! Meg kellene tanulnom spórolni, ám a pénzügyek intézése sosem tartozott kiemelkedő tudományaim sorába.
- Ne-nem félek! – biztosítom utazópartneremet kissé hisztérikus hangon, ami ellentmond egy kicsit szavaim értelmének. – Csa-csak eszembe jutott, amikor Egyiptomban részt vettem egy fáraó sírkamrájának feltárásánál, viszont egy sajnálatos ballépésnek köszönhetően beindítottam valamilyen csapdát, aminek eredményeképp elszakadtam a csoport többi tagjától. Mondanom se kell, igazán kellemetlen érzés egyedül lenni a vaksötétben, ezeréves foszladozó hullák társaságában! E-ezért kerülöm az ilyen helyzeteket, ha lehet…
Nem tudom mennyire sikerül előadásom hihetőre, mindazonáltal az igazságot tártam munkatársam rokona elé. Ideges nevetés tör fel belőlem, amikor a vagon mozgásba lendül, remélem ezt mindenki úgy veszi, előre várom a mókás menetet! Szemeimet igyekszem résnyire nyitva tartani, ennek köszönhetően a legkisebb rémületes jelenség hatására becsukhatom azokat, már ki is találtam mivel fogom magyarázni ezen tettemet! Kukta-san a bizonyíték rá, miszerint látószerveim különösen érzékenyek a huzatra, ami itt észrevehetően megmutatkozik a fokozódó gyorsulással, egyáltalán nem tehetek róla, a genetika okolható mindenért! A hangos zakatolástól és nyikorgástól feláll a hátamon a szőr, arcomon hideg veríték folyik alá, tényleg nem vagyok túl jól. A hirtelen kanyar miatt önkénytelenül is nőies sikoltás tör elő belőlem, amit igyekszek köhögésnek álcázni, remélhetőleg igazán meggyőzően. Összeszorított szemhéjaimat kicsit kinyitva kémlelek körbe, azonban rögtön visszazáróm azokat, amikor szembetalálkozom egy hatalmas pókfajzattal. Nincs különösebb bajom a rovarokkal és egyéb ízeltlábúakkal, rengetegszer osztottam meg velük sátramat és hálózsákomat a világ több dzsungelében is, azonban azok többnyire aprók voltak, könnyedén ki tudtak őket dobni vagy agyonütni egy összecsavart újsággal. Egyetlen pillantásból meg tudom állapítani, ehhez a lényhez nem lenne elég még a Naruki Post eheti száma sem, pedig abban méretes oldalak biztosítanak kellő helyet elmés írásaimnak! Megkönnyebbülten veszem tudomásul az ezúttal megmentőként érkező kerékcsikorgást, de rövid időn belül értetlenül kell tudomásul vennem, egyáltalán nem kap hajzatomba a menetszél. Összeszedve minden bátorságomat nyitom ki fél szemet, aminek köszönhetően felmérem a terepet… Itt ragadtunk! A pánik szinte rögtön elönti elmémet, ezen a helyen kell sínylődnünk az idők végezetéig, biztosan meg fogunk halni!
- Jo-jobb lesz, h-ha megvárjuk, amíg se-segítenek! – sípolom akadozottan, miközben lepillantok az alattunk elterülő végtelen mélységbe, ahonnan rögtön el is kapom tekintetem. Szívem haragosan zakatol mellkasomban, félő, átüti bordáim ketrecét. – Mi-miért ártanék Neki? Én is kedvelem Szácsi-chant! Ne-nem ismerem ezt a já-játékot, elmondod a szabályokat, a-amíg vá-várunk?
Igen-igen, ez megfelelő időtöltés lesz, egy vetélkedő, ami lefoglalja zaklatott elmémet és megkönnyíti a várakozással töltött perceket! A felhangzó fülsértő ajtócsattanás miatt viszont hihetetlen hevességgel szakad nyakamba a félelem, nem tehetek mást, gyorsan magamhoz szorítom Rigó-chant, s lehetőség szerint testemmel védem meg bármilyen bajtól, ami Reánk leselkedik. Sosem gondoltam volna, hogy pályafutásom egy ilyen helyen ér véget, túlzottan fiatal vagyok még a halálhoz! T^T

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Csüt. Feb. 28, 2013 4:36 am

Welcome Home Party

Nem bízom Hentai Himojiban. Az orrom előtt követett el egy olyan bűntettet, amit semmiképpen sem fogok, nem tudok, és nem akarok megbocsájtani neki. Mindennek van határa, ő pedig nemhogy átlépte azt, de egyenesen elrepült onnét a messzeségbe. Sachi~nee-san nem lehet boldog mellette, hiszen ő csak akkor lehet boldog, ha én boldog vagyok. Nekem pedig nem okoz boldogságot, ha Himoji~san ott van mellette.
Bevallom, élvezem, hogy fél, hiszen nem nehéz észrevenni rajta, hogy reszket. Bár kötve hiszem, hogy az egyiptomos sztorija valóban megtörtént, tőle még azt sem hiszem el, ha kérdez, hiszen ilyenek ezek az újságírók, pláne, ha perverzek is, azért eljátszadozom a gondolattal, hogy mi lenne, ha valóban igaz lenne. Így, hogy tényleg elszakadtunk Sachi~nee-santól, egyszerűen mulattató visszagondolni arra az anekdotára. Furcsa módon én magam azonban egyáltalán nem pánikolok. Tizenegy éves vagyok, az lehet, viszont én már megbarátkoztam a halál gondolatával. Nem akarok meghalni, de felesleges pánikolni miatta. Ahogyan annyi rokonomnak, barátomnak, barátnőmnek, egyszer majd nekem is eljön az időm. Azt hiszem, az nem most van, hiszen akkor éreznem kéne valamilyen érzést, talán, gondolom. Vajon nénikémék mit éreztek haláluk napján, amikor reggel felkeltek? Azt mondják, az ember életében minden egyes nap egy újabb lépés a holnaphoz, kivéve egyet, a halálod napját. Vajon anyáék is ezt gondolták azon a bizonyos reggelen? Tudták már előre sorsukat? Vagy csak az utolsó pillanatban döbbentek rá? Hiányoznak. Hiányzik mindenki, akit elvesztettem. Nekem tényleg csak Sachi~nee-san maradt. Ő az egyetlen. Változtatni akarok a sorsomon, ahhoz pedig el kell távolítanom mindenkit, aki veszélyt jelent Sachi~nee-san iránt! Mindenkit... de főleg Himoji~sant.
- Ó, hát ez a játék igen egyszerű. ^w^ - billentem oldalra a fejem, és mosolygok rá a férfira. Nem tudok róla, hogy képességem ugyanazzal az aktivitással működik, mint amikor apa megölte anyát. Tulajdonképpen arról sem tudok, hogy miattam ölte meg őt. Én csak egy ember vagyok, érzésekkel, ugyebár.
- Látod itt lent, ezt a szakadékot? ^w^ - magyarázom el a játékszabályokat. Nagyon egyszerűek, biztosan könnyen megérti majd őket.
- Csak lépj ki a kocsiból. Ha Van Isten, akkor túléled. ^w^ Ha pedig nincs... Te kezdesz. *3* - csak lenne egy kis erőm... akkor akár ki is dobhatnám Himoji-sant a mélybe. Simán bemagyaráznám, hogy ki akart jutni innen, ezért zuhant le. Ha pedig a szakadék nem létezik (sajnos tényleg nincs ott, csak festett), akkor úgy sem esik semmi baja, igaz?
Percek múltán hallok közelgő lépteket, s egy ajtó nyikorgását. Valamiféle fény is beszűrődik az egyik járat felé. Himoji~san még ijedtebben kapaszkodik belém, én pedig felmérve, hogy nekem mi a legjobb, egy hangosat sikoltok. Közelgő lépteket hallok, végül pedig, amikor megpillantom Sachi~nee-san és egy másik ember alakját, zaklatottan, ziháló lélegzetvétellel pattanok ki a kocsiból, nem törődve az alant elterülő műszakadékkal. Arcomat Sachi~nee-san ruhájába fúrom, a műkönnyeket pedig könnyedén kicsalom magamból. Elég egyetlen emlékre gondolnom, különben is... Himoji~san hozzám ért! TT.TT
- Sa-sa-sachihi~neheee-saaan! TT_TT Úúúgy fééééltem! Hi-hi-himoji-san is i-i-ijesztgetett meg minden! Bántani akart! Azt mondta, egyedül hagytál és nem is szeretsz! TT_TT - teljesen belefúrom magam Sachi~nee-san ruhájába, és úgy szorítom magamhoz, mint a kedvenc kispárnámat szoktam. Kettőnk közül nekem kell hinnie, nem pedig Himojinak. >w>

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szomb. Márc. 16, 2013 12:47 am

Welcome home party

Ahogy visszafelé haladtunk a korom sötétben, az előttem haladó biztonsági ember egy zseblámpával világította meg a dolgokat. Minden bizonnyal megijedtem volna a hirtelen felbukkanó, fluoreszkáló szellemektől, vagy a könnyű szélben kissé imbolygó papírmasé denevérektől, ha nem lett volna sokkal fontosabb, hogy Ruriko~chan épségben kerüljön elő. A sötétben az orromig sem láttam, hiszen a lámpa fénye csupán az előttem haladó férfinak nyújtott némi segítséget, így óvatos léptekkel követtem, nem hiányzott egy bokaficam, hiszen lehet szükség lesz rám, ha Ruriko~chan olyan helyen van, ahonnan le kell hozni. Megborzongtam a gondolatra is, hogy szegényke mennyire félhet, bár kicsit nyugtatott a gondolat, hogy legalább nincsen egyedül, Himo~jiisan biztosan vigyázz rá. Talán nem ő volt a szomszédok mintapéldánya, és a történetei is néha túlzónak hatottak, de ezektől függetlenül szentül hittem, hogyha bármi baj van, számítani lehet rá. Főként, hogy úgy tűnt, mostmár Ruriko~chan is megbarátkozott vele, hiszen külön kérte, hogy vele utazhasson. Surprised

Minél beljebb haladtunk, annál kevésbé volt ismerős a hely, úgy tűnt egyáltalán nem figyeltem, miközben keresztülhaladtam az alagúton, mert egyetlen rémre sem emlékeztem.
Végül azonban a kissé remegő fény rávilágított az elveszett kocsira, és legnagyobb megkönnyebbülésemre két alakon állapodott meg. Hangos, szinte sírós hatású sóhaj hagyta el a számat, és lábaim is megremegtek, majdnem felmondva a szolgálatot, szinte jelezve, hogy már nincs is rájuk szükségem. Hálás pillantásokat küldtem Himo~jiisan felé, hiszen jól látható volt, hogy a férfi testével védte volna a kistestvéremet, történjen bármi. A hozzám szaladó lány köré fontam karjaimat, és magamhoz szorítva simogattam selymes hajacskáját, miközben én magam is majdnem sírva fakadtam.
- Semmi baj kicsikém, már itt vagyok. Nem bánthat senki! – Duruzsoltam megnyugtató hangon, miközben próbáltam megfejteni szavait, amik olyan távolinak, tompának hatottak tudatomban.
Hiszen saját szememmel csupán annyit láttam, hogy a férfi óvni próbálja őt, s bár elképzelhetőnek tartottam, hogy megviccelje, ilyen helyzetben ez nem lett volna helyes. Nagyra tágult, értetlen tekintettel kerestem a férfiét, mintha onnan kiolvashatnám, hogy pontosan mi is történt az alatt az idő alatt, amíg nem voltam mellettük, de a sötétben semmi esélyem nem volt a válaszok meglelésére. Inkább tovább nyugtatgattam a sírdogáló Ruriko~chant, akit gyermek kora óta most láttam először újra sírni. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megijed majd, hiszen mindig olyan felnőttesen viselkedett, valahogy ez váratlanul ért, pedig jól tudtam, hogy még gyerek, akinek védelemre és támogatásra van szüksége.
- Menjünk ki innen, és keressünk inkább bohócokat, azok biztosan felvidítanak majd! – Próbáltam menteni a menthetőt, és megfogtam a kezét, megszorítottam, de nem túlságosan, csak annyira, hogy érezze, nincs egyedül.
Valamit motyogott a biztonsági ember is, de egyetlen pillantásom elég volt ahhoz, hogy belé szoruljon a szó, és előttünk elindulva kivezessen minket a sötét alagútból. Minden bizonnyal megértette, hogy egy rossz szó, és elveszíti az állását, ha a bíróságra kívánnánk menni, elvégre ez kiskorú veszélyeztetése, amit nem vesz a bíróság könnyedén. Azt hiszem… Nem haladtam túl gyorsan, hogy Ruriko~chan képes legyen mellettem haladni, közben pedig Himo~jiisant kerestem, biztos voltam benne, hogy ez az eset nem marad ennyiben, hogy neki is van mondanivalója. Csupán nem értettem már lassacskán semmit. Sem a húgom, sem pedig a riporter viselkedését, vagy azt, hogy mi is történhetett közöttük odabent, csak annyi volt biztos, hogy valami történt. A légkörből érezhetően, nem is akármi…