Tsubakidai Vidámpark

Tárgy: Tsubakidai Vidámpark Szomb. Május 23, 2009 7:12 am

Némelyes a város szélén, de cseppet sem távol a figyelem középpontjától, található Karakura város vidámparkja. Kicsik és nagyok is szívesen fordulnak meg itt, hiszen mindenki talál magának való szórakozást.
Vannak hullámvasutak, körhinták, különféle gyomorprobáló játékok, és persze a szokásos nyerj-egy-plüssöt-ha-ügyes-vagy bódék.
Ha pedig megéheznél, tucatnyi ételstand, és egy kis gyorsétterem is áll szolgálatodra a park területén.
Tsubakidai Vidámpark 767728737_7791fd5256

Tsubakidai Vidámpark 767728737_7791fd5256

Tsubakidai Vidámpark Marlborough_funfair_20

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szomb. Május 23, 2009 7:43 am

Sürgősen ki kellett találnom valami szórakozást, mert kezdtem magam rettentően unni a szobámban. Fel is szerelkeztem egy rakat pénzzel, hogy elhúzódok a vidámpark legjobb részeibe. Egy gyors ajtóbezárás és már repültem is a park felé. Pár lépés után eszembe jutott, hogy papucsban jöttem el otthonról így egy egészséges kanyar után, visszavágódtam a szobámba. Vagy is csak vágódtam volna, ha nem felejtettem volna el, hogy bezártam az ajtót. Akkorát koppantam, hogy még a pingvinek is hallottak az Északi-sarkon és szívrohamot kapott az összes, ami engem úgy érdekelt, mint űrhajóst a Libanoni lóverseny. Előhalásztam a kulcsot a zsebemből, aztán mikor kattant a zár szinte kiszakítottam az ajtót a helyéről olyan erővel robbantam be a szobámba. Gyorsan felkaptam egy tornacsukát és már száguldottam is tova. Bezzeg ehhez nem kellett kétórányi sétálás. mint a küldetéseknél. Úgy száguldottam, mint Forma 1-es autó a pályákon, de aztán észrevettem, hogy nagyon sokan néznek így abba is hagytam az autóhang előidézését. Egy hangos morgás után megrántottam a vállam és lépegettem tovább a vidámparkhoz. Mikor elértem a bejárathoz, azt hittem járókeretes öregasszony leszek mire bejutok ebbe a retyvatelepre. Mellettem állt háttal egy fickó előtte meg még több alak. Már kezdtem azon törni az agyamat, hogy olyan hosszú sor kerekedett mögém, hogy már átérjük a földet is. Éppen húztam elő a telefonomat, hogy hívjam a Guinness recordok csapatot, hogy átérjük a földet, de sajnos csalódnom kellett, mert az a csoport csak egy buszra várt. Letörtem mint a bili füle, de gyorsan elszállt a bánatom, mert végre én következtem.
-Egy jegyet kérek mindenhova!
Jelentettem ki hatalmas örömmel, de persze, hogy a jegyárus beszólt.
-Az rengeteg pénzbe fog kerülni…
-Ha-ha Móka Miki… csak nem humorrépát reggeliztél?! Na adjál gyorsan egy jegyet vagy kiszedlek a pult mögül.
Miután megkaptam amire vágytam, mint egy hülye kisgyerek úgy pattogtam be a bejáraton. Természetesen rögtön a legnagyobb hullámvasútra ültem. Arra meg külön számítottam, hogy egy hányós-sikítós-kiscsajszi ül le mellém. Épphogy elindultunk én már elkezdtem a látványos szenvedést, hogy meg fogunk halni, le fog szakadni mindenki feje, ráadásként egy megvadult mongúz is garázdálkodik a kocsinkban. Hát persze, hogy a kiscsaj nyikkanni sem mert egész úton, már azt hittem szívrohamot kapott mellettem, de sajnos megint tévednem kellett, mert mikor megálltunk olyan hévvel szállt ki a kocsiból, hogy azt hittem rakéta van a seggében. Természetes nyugodtsággal szálltam ki abból a vacakból és indultam el, hogy keressek valami más szórakozást. Nem is kellett csak kettőt lépnem, valaki nekem jött és rám borította az világ legnagyobb fagyikelyhét, hát miért is ne lettem volna pont feketében és miért is ne evett volna pont vaníliás fagyit.
-Nézd… az a bácsi most szállt ki a hullámvasútból és elhányta magát… szerencsétlen.
Röhögött ki látványosan két kisgyerek én meg azt hittem ott helyben ráhúzom a fejükre a céllövöldés bódét.
-Remélem van nálad válltó fölső kisanyám.
Pillantottam rá az előttem álló lányra aki köpni-nyelni nem tudott.
-Na mi van? A nyelved is pont benne volt a kehelybe?

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szomb. Május 23, 2009 8:22 am

Már annyira vártam a mai napot, ugyanis mára semmilyen küldetés, vagy egyéb arrancar feladat nem várt rám, hacsak nem támad valami különleges vészhelyzet. Épp ezért jobbnak is láttam ha a napot nem Las Noches monoton fehér falai között töltöm, hanem kimozdulok egy kicsit, mondjuk az emberek világába. Szerettem néha kicsit elvegyülni a város forgatagában, hogy egy kicsit megfeledkezhessek arról hogy ki vagyok, és milyen dolgokat művelek munka címén.
Nem kapkodtam el a felkelést, de azért nem is voltam az a délutánig alvós fajta, így még délelőtt felébredtem. Összeválogattam pár ruhát, ami nem üt el nagyon az emberek divatvilágától, mert nem akartam nagyon kitűnni a tömegből. *Csak nem vehetem fel a fehér egyenruhánkat...bár mondjuk itt Japánban érdekesebb embereket is látni az utcán.* -álltam tanácstalanul a ruhásszekrényem előtt, de mivel egy szál fehérneműben kezdtem kicsit fázni, ezért sürgetőbb lett a ruhaválasztás kérdése. Ki is szemeltem magamnak egy lila felsőt, és egy fekete szoknyát. Eredetileg egy fehér felsőmet akartam felvenni, de sajnos azon vérfoltok voltak. Már nem emlékszem hogy kerültek oda, biztos az egyik korábbi küldetésen koszolta össze valamelyik áldozatom, mindenesetre nagyon sajnáltam, mert ez volt az egyik kedvenc ruhadarabom. Miután nagy nehezen felöltöztem kiadósan megreggeliztem , majd felkerestem a fejlesztési osztályt egy póttestért. A gargantát egy elhagyatottnak számító sikátorban nyitottam meg, így a járókelőknek sem tűnt fel. Nem tudtam pontosan először hova akarok menni, de ahogy sétálgattam az utcán, a feltámadó szellő az arcomba fújt egy prospekust. A hirtelen sokk után, hogy elsötétült minden, kihámoztam az arcomból és elolvastam, ha már ilyen agresszívan rámtámadt...
-Tsubakidai vidámpark? Ez nem is hangzik rosszul...lehet hogy most pont erre van szükségem. -mosolyodtam el, majd tanulmányozni kezdtem a szórólap hátulján lévő térképet, hogy eljussak oda.
Beletelt ugyan egy óra sétába, de sikeresen megtaláltam a vidámparkot. Azonban kissé elkeserítőleg hatott, hogy majdnem kilométeres sor állt előtte. *De ha már egyszer eljöttem idáig, akkor már megnézem milyen hely lehet..* -határoztam el magam.
Mikor végre sorra kerültem, megvettem a jegyet, és felfedezőkörútra indultam. Úgy döntöttem először, hogy megyek egy kört, és megnézem mit érdemes kipróbálni. Út közben vettem egy fagyit is, hogy ne unatkozzak. Viszont annyira belemerültem a nézelődésbe, hogy arra kaptam észbe hogy valakinek nekimentem...a fagyival együtt...
-Remélem van nálad váltó fölső kisanyám.-rivallt rám a fiú akinek neimentem, amitől hirtelen úgy ledermedtem, hogy fel se mertem nézni rá.
-Bo..izé..csánat -motyogtam
-Na mi van? A nyelved is pont benne volt a kehelybe?
Pár másodpercig csak tátogtam meg motyogtam, de aztán mikor felnéztem rá, mégegyszer lesokkoltam.
-Kiyoshi? Te mit keresel itt? És szép hogy már meg sem ismersz... -néztem lekerekedett szemekkel. Kicsit talán elégtételnek is éreztem ezt a pólóösszkenést, azért, mert ennyire nem hagyok benne maradandó benyomást, hiszen mindkettem Tadeo-sama fracciónjai vagyunk .Az egy dolog, hogy nem látjuk egymást olyan sűrűn, de azért mégis...
Közben pedig előhalásztam a zsebemből egy zsebkendőt, és próbáltam letörölgetni a pólóját.
-Különben, tényleg nem volt szándékos, szóval ne haragudj...

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szomb. Május 23, 2009 9:07 am

-Kiyoshi? Te mit keresel itt? És szép, hogy már meg sem ismersz…
Hát mit nem mondjak szépen megjelent vagy négy kérdőjel a fejem fölött, mert hirtelen tényleg nem tudtam, hogy ki ez a bige előttem, de aztán végre leesett a dolog. Akkorát koppant, hogy szerintem még Izraelben is hallották az éppen fogócskázó turbános terrorista palánták.
-Ehheee… Delora! Drága együgyű társacskám… hogy-hogy-hogy mit keresek itt? Keresem az új műkörmöst… hát persze, hogy kiruccantam egy kicsit a falaim közül.
Amikor elkezdte törölgetni a felsőmet, kissé felvontam a szemöldökömet, hiszen egy percig se kértem tőle, hogy törölgesse le a fagyiját a fölsőmről, de ha már így belekezdett, akkor hagy csinálja.
-Különben, tényleg nem volt szándékos, szóval ne haragudj…
-Ugyan, nehogy leugorj már a 12.-ről, mert leöntötted a felsőmet… majd veszek magamnak másikat.
Fogtam meg a kezét és húztam el a mellkasomtól, hogy most már tényleg befejezhetné a rajtam való szöszmötölést. Gyorsan kukkerolni kezdtem, hogy merrefelé lehet ugyan venni valami póló szerűséget, de egyenlőre nem találtam ilyen bódét a közelben, helyette volt vattacukor, plüssmacibobáló, céllövölde meg mindenféle tök hülye dolgok.
-Mi lenne, ha elkísérnél engem fölsőt venni, ha már így megszégyenítetted a kedvenc pólómat?
-Öhm… van más választásom?
-Őszintén? … NINCS! Na topogjunk odébb, mert benne vagyunk a hullámvasút várósorába.
Zarándokoltam rögtön arrébb, hogy ne legyek nagyon útba. Valami karattyolt mellettem Delora, de őszintén szólva nem nagyon figyeltem rá, viszont nem is akartam minden kis szünetnél visszakérdezni, hogy mit is mondott.
-Figyelsz egyáltalán?
-Hogy? Jah persze… öhm… mit is mondtál?
Delora jól bevetette a szemmel verés technikáját, mert olyan rosszul kezdtem magam érezni, hogy azt hittem rögtön látom a hatfogásos villás reggelimet amit meg sem ettem.
-Jól van na, bocs. A pólóra koncentrálok.
Meg is indultam mint bolond kisgyerek a Mikulás felé, mikor megláttam egy ruhás sátrat. Mikor odaértünk vettem is a lovettámat, hogy vehessek valami eszeveszett tutkó fölsőt magamra. Pont a megfelelő pillanatban érkeztem, mert épp akkor került napvilágra egy fekete póló amin egy olyan minta volt, hogy egy királykobra átszakítja a póló elejét a hátulján pedig a teste többi része volt. Nekem sem kellett divatbemutató habozás nélkül megvettem. Megkerestük a legközelebbi kukát, gyorsan lekaptam magamról a koszos fölsőmet, természetesen csak úgy kattogtak azok a rohadék fényképezőgépek, mikor előkerült a tetkóm. Morogtam mint a veszett kutya, gyorsan felvettem a másik pólót, majd Delora felé fordultam.
-Nos… azt hiszem veszek neked egy másik fagyit, mert a nagy része a pólómon kötött ki.
Indultam meg egy másik stand felé.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szomb. Május 23, 2009 9:41 am

Egy cseppet morcos hümmentéssel nyugtáztam mikor végre leesett neki hogy ki vagyok, de aztán nem szándékoztam tovább foglalkozni a témával. Jobban lekötötte a figyelmemet az, hogy próbáljam eltüntetni a fagyim maradványait a ruhájáról.
-Ugyan, nehogy leugorj már a 12.-ről, mert leöntötted a felsőmet… majd veszek magamnak másikat.-fogta meg a kezem és tolta el magától. Ettől kicsit zavarba jöttem, mert rájöttem, hogy végülis kérdezés nélkül csak úgy nekiálltam letaperolni, pedig egyáltalán semmi rossz szándék nem volt bennem...
Aztán mielőtt még el is vörösödtem volna, nekem szegezte az ellentmondást nem tűrő nagy harci helyzetet, hogy menjek el vele új pólót venni. Miután világossá vált hogy nincs más választásom először szótlanul követtem, majd hogy ne legyen annyira kínos a csend, nekiálltam jelentéktelen dolgokról fecsegni.
-Tudod, azt hiszem mikor errefelé sétáltam mintha láttam volna errefelé egy bódét ahol lehet pólókat venni, de lehet hogy azok csak zászlók voltak...nem néztem meg olyan jól, csak elmentem mellettük. Viszont ha tényleg csak zászlók akkor azzal nem sokra mész hacsak nem akarsz görögösdit játszani. -néztem fel rá, de láthatóan nem nagyon figyelt -Figyelsz egyáltalán?
-Hogy? Jah persze… öhm… mit is mondtál? -kérdezett vissza, amire én csak egy újabb csúnya nézéssel válaszoltam -Jól van na, bocs. A pólóra koncentrálok.
*Mondjuk talán jobb is ha nem hallotta azt a sok marhaságot amit összehordtam* -tűnődtem el a bódé előtt miközben megvette magának a ruhadarabot. -*Nem tudom mi van velem, de soha nem tudtam kezelni az ilyen helyzeteket...kész mázli azért hogy Kiyoshit ismerem valamennyire, mert ha ráadásul vadidegen lenne, én ott helyben elsüllyedtem volna* -követtem közben tovább a gondolataimba merülve, ám amikor levette a pólóját, egyből visszakapcsoltam a jelenbe. Akaratlanul is odatévedt a szemem akármennyire nem akartam bámulni. A tetoválása különösen vonzotta a tekintetemet.
*Nahát nem gondoltam volna, hogy ilyen felsőteste van*
Még épp idejében kapta magára az új pólóját, mielőtt netán véletlenül elkezdtem volna nyálat csorgatni.
-Nos… azt hiszem veszek neked egy másik fagyit, mert a nagy része a pólómon kötött ki.
-Aham, igen nagyon jól néz ki a teto...izé pólód... -mondtam kicsit elrévedve, de mikor láttam hogy kissé értetelnül néz kissé elvörösödtem. -Nem is ezt kérdezted igaz? -dörzsöltem meg a tarkómat. Majd mikor a kezemben lévő üres fagyispohárra mutatott bevillant hogy mit is kellett volna hallanom az előbb.
-Jahogy a fagyi. -dobtam ki az üres műanyagedényt.
-Ugyanmár, semmi szükség... -kezdtem bele, de nem volt időm szabadkozni, mert már egyből meg is indult a fagyis stand felé.
-Mondd csak, te mindenben ennyire határozott vagy? -hajoltam be elé, mikor végre utolértem.- Mert eddig körülbelül semmiben sem hagytad hogy döntsek...vagy csak türelmetlen? -vontam fel érdeklődve a szemöldököm.
-Nézzük csak, én mondjuk egy epres fagyit szeretnék. -álltam meg csillogó szemekkel a stand előtt mint egy kisgyerek, majd miután megkaptam az adagomat elvonultam leülni az egyik padhoz, és ott vártam meg Kiyoshit.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szomb. Május 23, 2009 10:11 am

Delora mintha kicsit nagyon eltévedt volna útközben, de próbáltam nem nagy figyelmet szentelni a félrebeszélésére inkább csak halkan és csendesen megindultam a fagyis stand felé. Viszont szegény társam nem tudott csendben maradni, vagy csak zavarta a nagy csend közöttünk.
-Mond csak, te mindenben ennyire határozott vagy? Mert eddig körülbelül semmiben sem hagytad, hogy döntsek…vagy csak türelmetlen?
Kezdett el bombázni mindenféle kérdésekkel, amitől én a falra másztam volna legszívesebben, de nagy szerencsétlenségemre nem volt fal a közelemben.
-Szeretek határozott lenni, mivel semmi szükség a hebegésre és a habogásra. És nem vagyok türelmetlen, csak nem szeretek várni.
Vigyorogtam erősen, aztán lassan elérkeztünk a fagyis manushoz. Kérdően ránéztem Delorára aki bele is kezdett a fagyik válogatásába. Természetes módon toporogni kezdtem, mint hasmenős gyerek a tömött WC előtt, pedig nem is válogatott sokáig.
-Nézzük csak, én mondjuk egy epres fagyit szeretnék.
-Hallottad a kérést. Ne pepecselj sokat, mert feljelentelek időhúzás vádjával.
Szeretem ilyen hülyeségekkel húzni az emberek agyát akik még el is hiszik. Hipersebességgel kapta meg Delora a fagyiját, aztán el is tűnt a bal fenéken, hogy keressen egy üres padot.
-Önnek mit adhatok uram?
-Óh Paprika Jancsi… ugye nem baj ha így hívlak?
-Öhm…
-Akkor is így hívlak… szóóóval. Azt hiszem én egy citromos fagyit szeretnék… inkább nem… jó lesz nekem is az eper… vagy várj! Inkább legyen puncs. Áh tudod mit? Hagyd a fenébe!
Intettem a fazonnak, de persze arra volt esze a marhájának, hogy utánam kiabáljon, mivel nem fizettem. Visszafordultam aztán odapöcköltem a fagyi árát a fickónak, vigyorogtam egyet, majd folytattam az utamat Delora felé. Érdekes módon mikor megpillantottam minden más megszűnt körülöttem. Olyan lassan közeledtem felé mintha megnyomták volna a lassítás gombot, de aztán megráztam egy kicsit a fejemet és felgyorsultam. Levetettem magamat mellé, aztán elkezdtem szórakozni az övem csatjával.
-Te nem eszel?
-Inkább kihagyom. De a tiédhez jó étvágyat.
-Köszi.
Vágtunk le egy igen egyszerű beszélgetést, aztán én csak lestem ki a fejemből, de az feltűnt, hogy Delora a kezemet nézi, vagy az övemet nem tudtam eldönteni.
-Zavar?
-Hogy? Mi?
-Hogy játszok az övvel! Mert akkor abbahagyom.
-Áh nem zavar… csináld nyugodtan.
Olyan piros lett szegény arca, mint annak a hülye kerek formájú izének ami ha elég meleg lesz megjelenik a közepén egy piros pont és már sütheted is a cuccaidat. Sajnos nem jutott eszembe semmi értelmes téma, így keresni kezdtem valami kis hülye szórakozást. Végül megláttam egy kis gépet amiből plüssöket lehet kiszedni.
-Horgásszak neked valamit?
-Hüm?
-Áh mindegy. Gyere.
Fogtam meg a kezét és vonszoltam oda szegényt a kis kütyühöz. Bedobtam egy érmét és már kezdtem is a nagy koncentrációt, hogy halásszak neki valamit, de aztán jobbnak láttam megkérdezni mit is szeretne.
-Öhm… mit szeretnél, hogy horgásszak neked?

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szomb. Május 23, 2009 10:45 am

Kicsit szomorúan konstatáltam hogy ő nem kért semmilyen fagyit, pedig sokkal meghittebb lett volna ha mindketten fagyizunk. És akkor ez az ismét beálló csend sem lett volna ilyen zavaró.
*De vajon miért akarok én egyáltalán meghitten fagyizgatni Kiyoshival...Tulajdonképpen magam sem tudom, hogy miért vagyok még mindig itt, ahelyett hogy megköszöntem volna, hogy nem fizetteti ki velem a pólóját, és inkább igyekeztem volna minél messzebbről elkerülni, nehogy megint galibát okozzak. Más esetben ezt tettem volna, de most viszont itt ülök, és az nézem ahogy az övcsatjával babrál.* -gondolkodtam el egy cseppet a fagyiskanállal a számban.
-Zavar? -kérdezte, mikor látta hogy arrafelé lesegetek
-Hogy? Mi? -vettem ki a kanalat a számból hogy kicsit érthetőbben beszéljek
-Hogy játszok az övvel! Mert akkor abbahagyom.
-Áh nem zavar… csináld nyugodtan. -mosolyodtam el, és kanalaztam egy újabbat a fagyimból. Nem hogy nem zavart, még kifejezetten aranyosnak is találtam ezt az unaloműző elfoglaltságot. De épphogy megint belemerültem volna, következett is az újabb megálló. Hirtelen nem tudtam milyen horgászatról beszél, mert a közelben nem tudok róla hogy lenne akármilyen tó is, de aztán mikor kikötöttünk a játékautomata előtt, megint világossá vált minden.
-Öhm… mit szeretnél, hogy horgásszak neked?
-Horgászni, nekem? -vörösödtem el az újabb szokatlan gesztustól- Hát nem is tudom...az a fekete cicus nagyon aranyosnak tűnik. -mutogattam serényen a kiszemelt áldozatomra.
-Rendben, akkor azt horgászom ki. -látott is neki a hadműveletnek.
Én közben csendesen álltam mellette és figyeltem, mert nem akartam megzavarni azt a fene-nagy koncentrációját az üres fecsegésemmel. Akaratlanul is elmosolyodtam mikor már harmadjára nyúlt mellé.
-Nem adja könnyen magát az a macsek az biztos...de ne add fel, ezeket a gépeket amúgy is mindig megbuherálják, hogy minél több pénzt szedjenek ki a turistákból. -próbáltam némiképp elkönyvelni hogy kudarcba fullad a vállalkozás, amikor a macsek hirtelen ott landolt a kezemben.
-Tessék. Előbb kell felkelnie, hogy rajtam kifogjon.
-Nahát. Köszönöm. -álltam ott lelkesen csillogó szemekkel, és azon kaptam magam, hogy egy köszönöm-puszit nyomtam az arcára. Ettől megint igencsak zavarba jöttem, de legalább most volt hova bámulnom. Olyan áthatóan tanulmányoztam azt a cicát mintha meg akarnám röntgenezni a tekintetemmel.
-Izé...szeretném, ha te adnál neki nevet... -toltam oda az orra alá.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szomb. Május 23, 2009 11:17 am

Miután kiadták a parancsot, hogy mit is horgásszak már csak arra koncentráltam, hogy sikerüljön is kiszednem onnan azt a fránya plüssvackot. Próbáltam figyelni is Delorára meg nem is, hiszen ha teljesen rá figyelek akkor az összes vagyonom ebben a hülye gépben landol, viszont ha nem figyelek rá akkor megint megöl a tekintetével. Épphogy abbahagyta a szövegelést én már a kezébe is nyomtam a plüsst.
-Tessék. Előbb kell felkelnie, hogy rajtam kifogjon.
-Nahát. Köszönöm.
Kaptam egy jókora puszit, amitől nem tudtam hova lenni, hiszen jól esett, de egy kicsit zavarba jöttem ami nálam nagy szó, mert egyáltalán nem szoktak érdekelni az ilyesmi közeledések, viszont most máshogy álltam a dolgokhoz.
-Izé… szeretném, ha te adnál neki nevet…
Dugta bele az orromba a szőrös vackot én meg úgy kezdtem el tüsszögni mint a szénanáthás Bözsinéne a szomszédból.
-Minek adjak egy pamacsnak nevet?
Vakargattam erőteljesen az orromat, aztán kipattant egy hülye név az agyamból.
-Fülike, jó lesz?
-Fülike?
-Ahha… olyan furán áll az egyik füle.
Kezdtem el látványosan magyarázni, de olyan szinten, hogy megfogtam a plüss porfogót Delora kezével együtt a másik praclimmal meg a füleit mutogattam.
-Látod?! Ez a füle nagyobb meg máshogy áll mint a másik, meg különben is, nem adhatunk neki olyan nevet mint például Kormi, vagy Sötétke, vagy Árnyacska… inkább legyen Fülike.
Néztem bele Delora szemeibe, ám ekkor váltam megint százszázalékossá. Végre leesett, hogy a kezét is fogom, így egy gyors torokköszörülés után elengedtem mindent ami csak a kezemben volt.
-Oké, legyen Fülike.
Egy mosoly után el is intéztem ezt a témát a kézfogással együtt, aztán kutatni kezdtem a kukkerjaimmal valami más szórakozás után. Viszont már az is leesett végre valahára, hogy igencsak kezdett sötétedni, de nem igazán zavart, legalább nem vagyok otthon. Nem nézem meg újra és újra a kedvenc filmemet amit már kívülről fújok. Végül megjelent a fejem fölött egy kis villanykörte. Én fényképezkedni is akartam, de ha itt van Delora akkor nehogy már egyedül feszítsek a képeken. Nem árultam el neki semmit, csak elindultam a bodega irányába, mikor elérkeztem oda bedobáltam egy csomó érmét.
-Éééén… megvárlak itt.
Szorongatta a plüssvackát Delora én meg csak elvigyorodtam és behúztam a legszűkebb helyre a világon. Az első pár képkocka elég érdekes lehetett, mivel azon csak hadakoztunk, de végül megbékélt a helyzettel, hogy ismételten nem dönthet a helyzet fölött. Kezdtünk egyre hülyébb fejeket vágni meg néha bevetettük Fülikét is. Aztán az egyik hirtelen pillanatban annyira egymásra néztünk, hogy nem is tudtunk elszakítani a pillantásunkat egymásétól. Lassan felemeltem a kezem és elzavartam a tincseit az arcától, majd közelebb hajoltam hozzá egészen addig amíg össze nem ért az ajkunk. Viszont gyorsan rájöttem arra, hogy mit is csinálok, így amilyen gyorsan megtettem olyan gyorsan hagytam abba és másztam ki a macskahordozóra hasonlító bódéból. Nem is kicsit zavarodtam meg, ezért mentem az orrom után, nem tudtam hol kötök ki csak úgy mentem magamnak mint egy távirányítós kisautó.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szomb. Május 23, 2009 9:05 pm

-Fülike, jó lesz?
-Fülike? -kérdeztem vissza, kissé elcsodálkozó hangnemben, hogy hogy jön egy macskához ez a név.
-Ahha… olyan furán áll az egyik füle.-kezdett el erőteljesen magyarázni. Sőt olyannyira belefeledkezett, hogy azt sem vette észre hogy közben a kezemet fogja. Én viszont nagyon is észrevettem, és annyira lekötötte a minden figyelmemet, hogy nem igazán hallottam hogy is jutott eszébe a Fülike. Semmi másra nem tudtam koncentrálni, mint az érintésére. Olyan furcsa és tőle távol álló helyzet volt ez is, épp ezért nem is tudtam hova tenni, hogy miért volt ennyire kellemes az érintése. Pár pillanat után ő is észrevette a dolgot, majd egy torokköszörülés után elmosolyodott. Egy újabb reflexszerű reakcióként viszonoztam a mosolyát.
Kiyoshi kisvártatva újra mozgásba lendült, és egy fotóautomata előtt kötöttünk ki.
-Azt hiszem, één itt megvárlak... -szorogattam a macskámat, azonban mire észbe kaptam volna már bent ücsörögtem a bódéban.
-De, de én , nem szeretem a fényképet. -kezdtem heves ellenkezésbe, de mikor rájöttem, hogy megint nincs választásom, inkább úgy döntöttem, hogy ha már kifizette az árát, készüljön pár tűrhető kép is. Próbáltam értelmesen mosolyogni, de nem igazán akart összejönni a szokatlanul közeli helyzet miatt Kiyoshihoz, így nagy hasznát vettem a macseknak.
Azonban ekkor megint olyan helyzettel találtam szemben magam, amitől teljesen leblokkoltam. Kiyoshi az enyémet fürkészű pillantásával. Próbáltam félrenézni, de valahogy nem ment...mágnesként vonzott a tekintete. Azt is tehetetlenül figyeltem ahogy egyre közelebb és közelebb hajol hozzám. A gyomrom hirtelen görcsbe rándult, és hiába próbáltam volna tiltakozni, tudtam hogy nem fog menni.Behunytam a szemem és hagytam hogy megtörténjen...egy egyszerű csók, mégis milyen csodás érzés. Azonban egyszer csak vége szakadt. Olyan hirtelen, hogy ennek hatásra hidegzuhanyként öntött nyakon a délután folyamán lezajlott eseménysor. Mikor kinyitottam a szemem Kiyoshi már nem volt sehol, és Fülike a földön hevert. Észre sem vettem, hogy közben kiesett a kezemből. Kissé tántorogva álltam fel és léptem ki a bodéból. Zúgott a fejem, mert nem tudtam, hogy ami megtörtént az tényleg valóság volt-e. A környéket fürkésztem, de Kiyoshi nyomtalanul eltűnni látszott. Ahogy magam mellé néztem, láttam hogy közben elkészültek a fényképek. Ahogy végignéztem, az első pár kockán még elmosolyodtam, de amint megláttam az utolsót, újra remegni kezdett a gyomrom, mikor visszagondoltam a kép pillanatára. Sikerült ugyanis teljes valójában megörökítenie az előbbi csókot. Így már nem lehetett kétségem afelől, hogy tényleg megtörtént. Ettől viszont olyannyira összezavarodtam, hogy megint alig bírtam megállni a lábamon. Odabotorkáltam a legközelebbi padhoz és lehuppantam rá.
*Mi ez az érzés? Éreztem én ilyet már egyáltalán? De mit is érzek pontosan? Istenem én határozottan nem tudom....* -könyököltem rá a térdemre és temettem az arcomba a kezem.- *Ez lenne az, amiről már annyit hallottam, de én még sosem éreztem? Meg kell keresnem Kiyoshit!* -pattantam fel olyan lendülettel a padról, hogy majdnem beleszédültem.
-De most vajon merre keressem? -fürkésztem a lámpákkal kivilágított vidámparkot. A keresést az is igencsak megnehezítette, hogy a park még ilyenkor is tele volt emberekkel. *Nem tudom, ebben a póttestben emnnyire lehetséges, de most hasznát venném a macskaérzékeimnek* -sóhajtoztam hevesen, miközben elindultam valamerre.
-Vegyük ezt úgy mint a sors próbája...ha nem találom meg, akkor be kell ismernem, hogy ez a dolog nem jelentett semmit. Viszont ha megtalálom... -fejeztem be itt a mondatot, mert még magam sem tudtam, hogy akkor mihez kezdek
Fülikével, és a fényképekkel kezemben bóklásztam az emberek között, és szakadatlanul kutattam Kiyoshi után.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Vas. Május 24, 2009 5:17 am

Érdekes módon annyira meglódultam a csók után, hogy mindenkinek nekimentem aki nem tért ki az utamból és még morogtam is rájuk, vissza merészelt pofázni valaki. Kész csoda volt az is, hogy nem kapott el egy nagyobb csoport és vert meg úgy mint a boxolók a gyakorló bábukat. Végül az kezdtem el agyalni, hogy mit érezhet most Delora, hiszen úgy letámadtam, hogy levegőt sem tudott venni, én meg nemhogy bocsánatot kértem volna tőle inkább elhúztam onnan a csíkot és otthagytam csapot papot. Arra a döntésre jutottam még pár lépés után, hogy ideje lenne megállnom és visszafordulnom, meg is tettem ugyan, de nem láttam mást csak a nagy tömeget ahova egy tűt sem lehetett volna leejteni, mert megakad valakiben. Hiába keresgettem a szememmel az előző incidens áldozatát nem találtam rá, így azt volt a legegyszerűbb gondolnom, hogy biztosan elment máshova és soha többé nem akar majd látni, viszont azt nem tudtam, hogy miért érdekel ennyire az eltűnése. Vettem egy mély levegőt megfordultam és mentem tovább, hogy elköltsem a többi pénzem mindenféle idiótaságokra. Kisvártatva egy vattacukor árusnál kötöttem ki, úgy gondoltam tökéletes lesz vattacukorba folytani a hülye bánatomat. Vettem is egy jó nagy adagot aztán folytattam az utamat. Mentem amerre a lábam vitt. Teljesen úgy éreztem magam mint egy őszi falevél akit felkapott a szél és sodródik össze-vissza. Gyerekes módon eszegettem a vattacukromat, viszont kezdtem megelégelni a sétálást így kerestem egy hatalmas fát ami alá bevonszolhatom a seggem. Miután megtaláltam a megfelelőt, nekitámaszkodtam az egyik lábamat felhúztam és rátettem a fára. Onnan kezdtem el figyelgetni az előttem elhaladó embereket, de valahogy mindig csak olyan személyeket vettem észre akik kézen fogva sétáltak, vagy egymást karolgatva nevetgéltek. Az a rohadt sors már megint ellenem van mint mindig, de most úgy voltam vele, hogy leszarom magasról. Éppen az ujjam köré csavartam egy jó nagy adag vattacukrot, mikor megpillantottam egy ismerős alakot a környéken. Ha még nem kezdett el játszadozni velem az agyam akkor Delora volt az. Mikor egy kicsit oldalra fordult megláttam a kezében Fülikét meg a képeket. Ennek látványától késztetést éreztem arra, hogy elmosolyodjak. Nem haboztam sokat ellöktem magam a fától és a szokásos tyúklépésemben elindultam Delora felé. Az előző feszültségem elszaladt világot látni, mivel most olyan nyugodt voltam, hogy elvihettek volna egy templomba papnak is. Végre elértem a cicás lányt elétoltam a vattacukrot és vigyorogni kezdtem, de magam sem tudom, hogy min.
-Csak nem elvesztettél valakit?
Kérdeztem halkan, de mikor hátranézett én pontosan a másik irányba fordultam, hogy megtréfáljam egy kicsit, bár jól tudtam, hogy ezért kapni fogok, vagy még sem, nem tudtam pontosan, hogy milyen „világban” van Delora. Mikor szembe álltam vele megkocogtattam a vállát, viszont mikor rám nézett egészen mást láttam. Észveszejtően gyönyörű volt, de az én határozottságom még akkor sem szállt el.
-Figyelj… bocs az előzőért… nem tudom mi ütött belém.
Szedtem le egy újabb adag vattacukrot és tömtem a számba.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Vas. Május 24, 2009 6:34 am

Már épp azon voltam, hogy mély önsajnálatba mélyedve, fogom magam és hazamegyek, hogy kérjek valami küldetést Tadeo-samától, amiben levezethetem a felgyülemlett feszültséget, ami még most is minden erejével azon volt hogy kikezdje az idegeimet.
*Nagyon nem vagyok én ehhez hozzászokva....most mégis mit kéne tennem, egyáltalán mit kéne mondanom, ha megtalálom. Csak megyek a magam feje után, anélkül hogy elgondolkodnék azon mit csinálok. Nem ártana először megfogalmazni valami szöveget... * -torpantam meg egy kicsit és kezdtem el gondolkodni, ám ekkor egy hatalmas vattacukor tűnt fel előttem, és egy ismerős hang szólalt meg a hátam mögül.
-Csak nem elvesztettél valakit?-csengett a fülemben Kiyoshi hangja. Olyan hirtelen pördültem hátra, hogy egy műkorcsolyázó megirigyelné, ám a hátával találtam szemben magam.
*Először is tesz egy olyan váratlan dolgot, amitől teljesen felborul a nyomorult kis lelkivilágom, majd magyarázat nélkül elviharzik, én pedig már tűvé tettem érte az egész parkot, és most van képe ilyen halál nyugalommal viccelődni velem?* -kezdtem el majdnem bőgni idegességemben. Hirtelen felindulásomban még Fülikét is hozzá tudtam volna vágni, de sajnáltam szegény párát, hátha baja esik. Nem szóltam egy szót se, csak eszméletlenül tanácstalan szemekkel néztem fel rá. *Ennyire nem jelentett neki semmit ez az egész? Pedig azt hittem az ember nem csókol meg csak úgy ok nélkül valakit...*
-Figyelj… bocs az előzőért… nem tudom mi ütött belém.
-Ezt igazán mondhattad volna azelőtt is, hogy fogod magad és szó nélkül otthagysz. Csak úgy eltűntél, azt sem tudtam merre keresselek. -kapott egy tenyerest a mellkasára, mert valamivel már nagyon ki kellett engednem a gőzt.- Különben tessék, itt vannak a képek. -nyomtam a kezébe még kissé morcosan az elkészült fotókat. Nem tudtam hogy most mit kellene tennem, vagy mondanom erre a reakcióra. Csak álltam ott előtte földre sütött szemekkel Fülikét szorongatva. Kerültem a pillantását, mert ha a szemébe néztem rögtön a torkomban kezdett dobogni a szívem, és elnémultam.
-Van közte ami egész tűrhetően sikerült.... -jegyeztem meg a kockakövet vizslatva.
*Nem szabadna így elhagynom magam* -pofozgattam meg az arcom, de csak gondolatban, mert ha tényleg nekiállnék, a végén még ennél is elemkórtanibb esetnek nézne.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Vas. Május 24, 2009 7:17 am

Az ütést megérdemeltem amit a mellkasomra kaptam, de igazán nem tudtam, hogy miért van ennyire megvadulva. Azt hitte, hogy én majd mindent megmagyarázok, meg tudom, hogy miért csókoltam meg?! Kész kabaré. Aztán a kezembe kerültek a képek amiket pár perccel ezelőtt csináltunk, valóban volt köztük egész jó kép is, de mikor elérkeztem a csókos képkockákhoz, felvillant bennem az érzés újra és újra. Annyira megbolondult az agyam, hogy folyamatosan azt a jelenetet néztem. Próbáltam elrejteni a felgyülemlett tudatlanságomat azzal, hogy közben tudományosan tépkedtem a vattacukor darabkákat a pálcáról és tömtem az arcomba őket megállás nélkül. Komolyan mondom ha nem olvadna el a számban, már akkora lenne a fejem mint egy Zeppelin. A hirtelen fellángolásom is kezdett előjönni viszont most nem tudtam elterelgetni a gondolatot a fejemből, hogy ismét megcsókoljam Delorát. Még fordítottam vagy kettőt a képeken, aztán egy pillanat alatt kiejtettem mindent a kezemből és húztam közel magamhoz az előttem szobrozó cicás lányt, viszont most nem elégedtem meg egy egyszerű szájra puszival, egyre mélyebbre fúrtam magam Delora szájában, abban viszont nem voltam biztos, hogy nem blokkol le a nyelvpiercingemtől. Pillanatok alatt a kezeim is megtalálták a megfelelő helyet, az egyik a derekán volt, míg a másikkal a hajában turkáltam mint valami kisgyerek aki nem talált jobb elfoglaltságot. A percekig elhúzódó csókot végül muszáj volt megint megszakítanom, mert kezdett összeaszalódni a tüdőm mint egy napon hagyott szilva. Mélyen belenéztem Delora szemébe aztán végighúztam a nagyujjamat az ajkain. Kicsit elmosolyodtam, majd lehajoltam, hogy felszedegessem a képeket a földről, meg a vattacukrot is, viszont volt egy olyan érzésem, hogy abból a cukorból már nem fogok enni, ki tudja milyen kutyaszar volt itt ezelőtt. Inkább kerestem a szememmel egy közeli kukát és megpróbáltam belepöckölni a pálcát. Hatalmas mázlimra elsőre beletaláltam a szemetesnek kiállított fémbódéba, aztán visszafordultam Delorához, viszont ő még mindig eszeveszettül csendben volt.
-Csak nem lenyeltem a nyelvedet? Vagy… nem kellett volna ismét megtennem?
Fontam össze a mellkasom előtt a kezeimet és vontam fel a szemöldökömet. Végül választ nem igen kaptam így inkább felnéztem az égre és az egyre fényesebb csillagokat kezdtem bámulni, hátha időközben elnyel a föld, hogy ne csináljak több marhaságot. Viszont akárhogyan is hajtottam az agyam kerekeit, nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy előttem áll egy lány aki iránt érzek valamit, de még nem jöttem rá pontosan, hogy mit is érzek iránta. Az az ötlet jutott kicsiny eszembe, hogy valamilyen szinten ragaszkodok hozzá, hiszen akkor nem álltam volna meg és néztem volna vissza, hogy elgondolkozzak azon, mit érezhet azokban a pillanatokban. Vagy nem indultam volna el felé az előbb mikor megállt előttem és igencsak belemerülten keresgetett. De talán kezdtem kapizsgálni, hogy mit akarok tőle, hiszen ha semmi komolyat nem akarnék tőle, akkor nem csókoltam volna meg ismét.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Vas. Május 24, 2009 8:42 am

Szótlanul vette el a képet, és nézegette. Vagyis csak gondoltam hogy nézegette, mivel én a földet bámultam. Igencsak meglepett, mikor láttam a lábam elé lepottyanni őket, és Kiyoshi újabb határozott akciójától Fülike is követte a fotók példáját. Ez sokkal magabiztosabb volt mint az előbb. Nem volt benne semmi habozás, vagy kételkedés, csak elsöprő lendület, ami engem is magával ragadott. Egy szempillantás alatt megfeledkeztem az előbbi zaklatottságomról, és átadtam magam annak a hévnek amivel Kiyoshi nekem rontott. Éreztem hogy az egyik kezét a derekamra teszi, a másikkal pedig a hajamban babrál. Annak ellenére hogy sosem volt az a kontaktustűrő fajta és szerettem megtartani az emberektől a legalább egy lépés távolságot, Kiyoshi érintése most mégis annyira illett ehhez a csókhoz. Nagyon ügyetlenül bár, de próbáltam megérinteni és két kezembe fogni az arcát. Egyáltalán nem voltam profi abban, hogy hogy viselkedjek ilyen szituációban, de mégis valahogy zsigerből jött hogy mit kellene tennem. Akármennyire is szokatlan volt ez a hirtelen jött bensőséges kapcsolat kettőnk között, mégis isteni érzés volt. Azt hittem sosem fog véget érni, de aztán mikor mégis megtörtént, szárnyam szegve zuhantam vissza az éjszakai párától nedves kockakőre. De az érzés még akkor sem szűnt meg, mikor Kiyoshi mélyen a szemembe nézett, és megérintette az ajkaimat. Újra hideg futott végig a gerincemen, és borzongtam meg egy kicsit. És nem azért mert fáztam...Kiyoshi volt rám ilyen hatással.
-Csak nem lenyeltem a nyelvedet? Vagy… nem kellett volna ismét megtennem?-kérdeztem karbafont kezekkel, miután összeszedte a fényképet, és kidobta a hősi halát halt vattacukrot. Annyira feldobódtam, mintha egy liter energiaitalt tömtek volna belém. Még mindig nem tudtam, mit érzek pontosan, de most már tudtam hogy ez némileg kölcsönös, így sokkal jobban éreztem magam.
-Hihetetlen vagy tudod... -néztem rá elmosolyodva ahogy bámulta a csillagokat. Majd mikor értetlenül visszafordította a tekintetét és megint rám nézett, úgy éreztem, már nem kell lesütnöm a szememet.- Amióta ma délután beléd botlottam, fenekestől forgattad fel a lelkivilágomat... -néztem fel én is kicsit az égre. -De mit ne mondjak, nem cserélném el ezt a délutánt a világ minden kincséért sem. -néztem vissza rá mosolyogva, és megfogtam a kezét.- Lassan vissza kellene mennünk Las Nochesbe, de előtte még sétáljunk egy kicsit, mert kitudja mikor lesz megint szabadnapom. -húztam most én magam után őt.- Nemsokára záróra lesz a vidámparkban, mégis tele van még emberekkel, szóval itt nem nyithatunk majd gargantát. De ha sétálunk egy kicsit a városban, akkor biztos találunk valami üres sikátort, vagy parkot. -gondolkoztam el.
Megint olyan hirtelen fordulatot vett a hangulatom, az előbbi rohangászáshoz képest, hogy ha valaki máson látnám, eszből elkönyvelném, hogy valami nem stimmel vele odabent.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Vas. Május 24, 2009 9:38 am

Miután meglett mondva szépen és nyilvánosan, hogy nem könnyű rajtam eligazodni csak vigyorogtam párat, meg persze elgondolkoztam azon, hogy milyen igaza van, hiszen nem sokan tudnak megfejteni néha.
-Első pillantásra elvettem az eszed mi?
Vonogattam a szemöldökömet emberesen, nem sok kellett hozzá, hogy le ne repüljön a helyéről, de aztán abbahagytam inkább és figyeltem arra amit Delora mond nekem.
-Hát az egyszer biztos, hogy valami bennem is felborult, mikor elkezdted törölgetni a mellkasomról a fagyit.
Fontam össze szorosan az ujjainkat mikor megfogta a kezemet és elindult. Most először volt biztos a dolgában és mert felettem is dönteni.
-Majd keresünk később egy kihalt sikátort ami tele van kóbor kutyákkal meg részeg csövesekkel.
Kezdtem el gondolkozni látványosan annyira, hogy véletlenül nekimentem valakinek. Rettenetesen nagy szerencséjére nem szólt semmit csak ment tovább, hiszen belém nem a legbarátságosabb belémkötni. Főleg ha nincs életbiztosítása a kötekedő személynek. Lényegében nekem már nem volt kedvem semmire felülni, inkább csak sétálgattam Delora mellett csendesen és nézegettem az eget vagy a kivilágított szerkentyűket.
-Tudod, mi a furcsa? Hogy egy a főnökünk még sem találkozunk egymással olyan sokszor. Biztos direkt küld el külön-külön minket.
-Tényleg! Ha már itt vagyunk, nem veszünk neki valamit?
-Annak az elfucserált gazfickónak?
-Hogy beszélhetsz így róla?
-Úgy, hogy kinyitom a számat…
Kezdtem volna bele a hülye magyarázásomba, de Delora megbökte az oldalamat.
-Ugyan már… kedvelem őt, csak egy kicsit furcsa fazon. Nem mintha én százszázalékos lennék.
Gondolkoztam el már megint, de aztán témát váltottam.
-Mit vegyünk neki?
Delora csak hümmögöt ezerrel és nem válaszolt, én meg úgy határoztam, hogy hagyom inkább hagy döntsön ő, mivel én nem igazán szoktam sokat beszélgetni a jó öreg főnökünkkel. Valami különös oknál fogva visszaterelődtem az előző csókra és azon kezdtem el mosolyogni, hogy milyen félve és bizonytalanul fogta meg az arcomat. Nagyon aranyos volt, de talán majd megtaníthatom arra, hogy mutassa ki igazából mit érez. Felém pedig közeledhet nyugodtan, úgy is örömmel fogom fogadni minden mozdulatát. Időközben elkezdtem simogatni a nagyujjammal a kezét meg nagyokat mosolyogtam magamnak, biztos bolondnak nézhettek vagy egy kis pisis hülyének akinek most van először barátnője és örül a fejének.
-Nos kitaláltad mit veszünk neki? Bár neki szerintem már az is nagy áldás, hogy egy napig nem lógunk a nyakán és nem húzzuk az idegeit minden hülyeséggel.
-Keressünk egy könyvesboltot, hátha találunk neki valami jó olvasgatni valót.
-Hááát… én nem igazán láttam semmiféle könyves cuccokat itt, de megpróbálhatjuk.
Adtam még egy gyors puszit Delorának mielőtt felfedező útra indultunk volna.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Vas. Május 24, 2009 11:35 pm

Egy darabig, szótlanul sétálgattunk a kijáratot keresve, mert mit ne mondjak, volt akkora az az egész park, hogy simán el lehet tévedni benne. Aztán Kiyoshi szóba hozta Tadeo-samát. Kicsit mérges voltam rá, amikor elfuserált gazfickónak nevezte, mert én igenis pozitív véleménnyel vagyok róla. Már épp készültem volna belekezdeni a kiselőadásomba, mikor kibökte, hogy végül is kedveli őt. Ezt egy újabb "téged aztán nem lehet követni" mosollyal nyugtáztam, majd eszembe jutott hogy vehetnénk neki valamit. Igencsak erősen törtem a fejem, hogy mivel lephetnénk meg szeretett espadánkat, amikor végül elhatározásra jutottam.
-Keressünk egy könyvesboltot, hátha találunk neki valami jó olvasgatni valót. -fogalmazódott meg bennem az ötlet.
-Hááát… én nem igazán láttam semmiféle könyves cuccokat itt, de megpróbálhatjuk.
-Nem is itt gondoltam... -kezdtem bele a puszi után- Útközben láttam egy helyes könyvesboltot, ami azt hiszem hosszú nyitvatartással működik, szóval ha szerencsénk van, még ott érjük az eladót. -néztem rá az órámra.
Az útbaigazító táblák segítségével sikeresen meg is találtuk a kijáratot, majd miután kiléptünk a kapun, kissé tanácstalanul torpantam meg.
-Merről is jöttem? -néztem be erősen elgondolkodva az innen nyíló utcákba. A tájékozódás, csak úgy volt erősségem, ha útközben megjegyzek néhány tárgyat, van érdekességet, ami alapján be tudom azonosítani hol vagyok. -Ez lesz az, igen. -mutattam rá a balra lévő kivilágított kis sétálóutcára. Emberekből itt sem volt hiány, annak ellenére, hogy már elmúlt tíz óra. Talán épp ezért tartanak itt olyan sokáig nyitva a boltok. Néhány perc séta után meg is találtuk az említett könyvesboltot.
-Remek, még időben vagyunk. -sóhajtottam megkönnyebbülten, majd beléptünk. Szerettem a könyvesboltokban időzni, de most nem szeretem volna túlságosan feltartani Kiyoshit azzal, hogy órákig nem lehet innen kirobbantani engem. Főleg, hogy nem is kellett sokat keresgélnem, mert hamarosan meg is találtam a megfelelő könyvet. Viselkedésanalízis - semmitmondó gesztusaink mélyebb értelme.-állt szolid fekete betűkkel a borítóján.
-Nézd Kiyoshi, azt hiszem ez tökéletes lesz. -integettem ki az egyik polc mögül.
-Remek, akkor indulhatunk is? Vagy még szeretnél nézelődni? -pakolta le a könyvet a kezéből amit épp lapozgatott.
-Nem, nem már mehetünk. -ráztam meg a fejem, majd a pénztárhoz mentem és kifizettem a könyvet.
-Remélem Tadeo-samának is tetszeni fog. -fogtam meg újból Kiyoshi kezét mikor kiléptünk a boltból. -Vajon, hol tudnánk megnyitni az átjárónkat? -nézelődtem a hangulatos kültéri lámpácskákkal díszített után.
*Olyan új ez a helyzet, mégis mintha már most kezdeném megszokni...* -néztem fel a mellettem haladó Kiyoshira, majd az egymásba fonódó karjainkra.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Hétf. Május 25, 2009 5:39 am

Szerencsésen kihajóztunk a vidámparkból, aztán Delora hozzáfogott a megfelelő irány kereséséhez, amibe én nem szóltam bele inkább csak néztem az embereket, meg törtem az agyam, hogy hol kellene majd átjárót nyitni. Végül Delora ismét elindult vele együtt én is, de még akkor is azon gondolkoztam, hol lenne a megfelelő hely. Végül arra a döntésre jutottam, hogy majd a temetőben nyitunk egyet. Ott úgy sincs sok ember az éjszaka kellős közepén, mert félnek, hogy megfogja a bokájukat egy rothadó hulla és kiszipolyozza az agyukat. Bár lehet, hogy Delora sem lenne valami nyugodt, még akkor sem ha én ott vagyok, ezért több mint valószínű, hogy meg sem említem neki ezt az ötletet. Végül betértünk a könyvesboltba, ahol elengedtem a kezét és egy teljesen más irányba mentem, hátha úgy egyszerűbb lesz keresni valami izgalmas könyvet Tadeonak. Fogalmam sincs hogyan, de a történelmi könyvektől elkavarodtam a pornó könyvekig. Volt ott minden ami szem-szájnak ingere, újság, könyv, manga, képregény. Én már csak azon csodálkoztam, hogy nem kamatyolt valaki a sorok között. Mivel a kíváncsiságom majdnem eléri az egomat, ezért muszáj volt lekapnom egy könyvet a polcról, amire hatalmas Szabadságszobor méretű betűkkel rávolt írva, hogy Kamaszutra. Mivel van annyi agyam, hogy ne égessem túl magam fogtam egy történelmi újságot és a szexkönyvem elé pakoltam, így teljesen úgy nézett ki mintha történelmet olvasnék. Bezzeg ha valaki közelebb jött volna hozzám tisztán látná, hogy éppen pozíciókat lesek. Viszont ez olyan tudás, amire nem volt már szükségem, de olyan sokan emlegették már ezt a könyvet kénytelen voltam megnézni, mert eszméletlenül fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
-Nézd Kiyoshi, azt hiszem ez tökéletes lesz.
Hallottam nem olyan messziről Delora hangját, ekkor a könyv csak úgy repült el a kezemből, valaki meg jajgatott a másik sorból meg átkozódott. Vigyorogtam pár sort, aztán elindultam a pénztár felé. Mikor kifizettük a könyvet, Delora ismét megfogta a kezem és kimentünk a boltból.
-Vajon, hol tudnánk megnyitni az átjárónkat?
Intézett felém egy kérdést, amire még mindig nem tudtam a választ, de erősen dolgoztam rajta. Végül nekem is beugrott egy helyszín ahol idefele egy teremtett lelket sem láttam.
-Azt hiszem tudom, hol kellene hazamennünk.
Néztem még mindig előre, de láttam a szemem sarkából, hogy Delora először rám néz aztán a kezünkre. Nem tudtam eldönteni, hogy mi járhat az eszébe, viszont próbáltam magam győzködni, hogy semmi rosszra. Fogalmam sincs miért, de elengedtem a kezét aztán a derekára csúsztattam és közelebb húztam magamhoz. Viszont nem sokkal ez után rájöttem, hogy miért csináltam, pontosan azért, mert azt szerettem volna, hogy közelebb kerüljön hozzám.
-Különben… én a temetőn keresztül jöttem. Ott nem volt sok ember… remélem most sincsenek ott sokan. Az elképzelhető, hogy pár szektás bolond ott járkál maszkban áldozatot keresgetve.
Elmélkedtem el egy kicsit, viszont valami miatt Delora nem nagyon szeretett volna velem jönni a mondókám után. Önkéntelenül is nevetni kezdtem, majd szép lassan elé léptem és körbefontam a karjaimmal a derekát.
-Megnyugodhatsz, eszem ágában sincs elvinni egy temetőbe az éjszaka kellős közepén. Lehet, hogy az átlagosnál is hülyébb vagyok, de azért nem akarom, hogy szívrohamot kapj.
Közöltem vele mosolyogva, aztán közelebb hajoltam a füléhez és halkan suttogni kezdtem.
-Vagy azt szeretnéd, hogy a karjaimban vigyelek át az átjárón?
Adtam egy leheletnyi puszit a füle tövéhez, majd elhúzódtam tőle megfogtam a kezét és tovább indultam. Pár lépés után végre elértük az elhagyatott sikátort, ahol az előző elmondásom szerint, se kóborkutya se részeg csöves, se bolond szektás nem volt, csak egy pár darab újságpapír lézengett a földön. Mint a jó horrorfilmekben most is fújt a szél, valami repkedett a fejünk fölött, meg természetesen hót sötét volt, még az orromat se láttam.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Csüt. Május 28, 2009 11:39 am

[Éjszakai agymenés - meg aztán néha írni is kéne, mert a végén megpályázzák a helyem]

-De miért kell nekem az emberek világba mennem? -csattantam fel, mikor meghallottam a feladatomat. -Elnézést kérek Aizen-sama, de akkor is teljesen feleslegesnek tartom, hogy egy espadát küldj oda, egy sima felderítő akcióra.
-Yare, yare Cielo-chan, ne légy ilyen feszült. Rád fér egy kis kikapcsolódás... -csóválta meg a fejét az Aizen trónusa mellett ácsorgó Gin. Én Aizenre néztem, majd tiszteletadásképp meghajoltam.
-Ahogy parancsolod, Aizen-sama. Engedelmeddel most távozom. - igyekeztem normális hangszínben válaszolni, de nem tudtam teljesen elfedni a sértettségemet. A fejlesztőknél, már várt is a póttest amit használnom kellett. A másik dolog amit különösen rosszul érintett ezzel a "küldetéssel" kapcsolatban az, hogy ezt a nyomorult emberekéhez hasonló testet kell viselnem. Nem elég hogy lecsökkenti az erőmet, még az emberek is látni fognak. Nem akartam újra az ő világuknak a részese lenni. Irtóztam a gondolattól is, hogy megbámulnak, vagy esetleg szólnak hozzám. Miután magamra öltöttem a póttestet, fintorogva néztem végig magamon, és nyitottam meg a gargantámat a Karakura townba. Amint bezárult mögöttem az átjáró és kiléptem az utcára, összerándult a gyomrom. Szinte égette a bőrömet, az emberek tekintete amit magamon éreztem. Mintha valami vírust terjesztenének, úgy járkáltam közöttük a város utcáin céltalanul, belefeledkezve önmagamba. Kerültem a forgalmas helyeket, ám egyszer mégiscsak azon kaptam magam hogy egy vidámpark előtt kötöttem ki.
-Tsubakidai vidámpark? -olvastam fel félhangosan a feliratot.
*Még valami, ami az átlagos emberek szánalmas mindennapjai elől nyújt menedéket. Azt hiszik, hogyha felülnek az óriáskerékre, akkor megfeledkezhetnek a gondjaikról...és egy időre felülemelkedhetnek rajtuk...ostobaság...az élet attól még ugyanolyan kegyetlen és nehéz marad.* -léptem be a park kapuján, számomra megmagyarázhatatlan indíttatásoktól vezérelve. Annyi ember nyüzsgött odabent, és mind jókedvű volt. Szinte felfordult tőle a gyomrom. Annyit sétáltam már a nap folyamán, hogy úgy éreztem ideje megpihennem egy kicsit, ezért leültem egy padra és onnan figyeltem az egyik játéktól a másikig hömpölygő tömeget, és az önfeledten nevetgélő gyerekeket. Eszembe jutott a saját gyerekkorom.
*Valaha egyszer én is ilyen voltam? Egy ember... és mi vagyok most? Az igazat megvallva egy lelketlen szörnyeteg, aki fájdalomból, és kegyetlenségből von maga köré pajzsot. Mintha lenne mit amögé rejteni...ha a páncél mögé tekintesz nem látsz semmit. A lelke üres akár Hueco Mundo végtelen sivataga. Bárkit aki csak közeledni akart hozzám, kegyetlenül lenéztem és elüldöztem, nehogy meglássa azt a lélek nélküli bábut aki valójában vagyok. Érzel még egyáltalán valamit? Belefásultam a mindennapos rivalizálásba, és bizalmatlanságba, abba, hogy csak akkor maradhatok életben nem mutatom ki a gyengeségeimet mások előtt. Mikor mosolyogtál utoljára? Idejét sem tudom már...őszintén szólva talán gyerekkoromban. A mosoly a boldogság jele, amit nem tudom képes vagyok-e még érezni.* -temettem a kezembe az arcom. Mikor sikerült kicsit összeszednem magam, újra felpillantottam. Bárhová néztem boldog szerelmespárokat láttam. Nem tudtam elfordítani a tekintetem, mert szinte mindenhol ugyanabba a látványba botlottam.
*Szeretet...szerelem? Felesleges érzés, amivel lehetőséget adsz valakinek hogy aztán hátbatámadjon, összetörje a szíved, vagy elvegye az életed. Nekem nincs szükségem rá, csakis a saját túlélésemmel szabad törődnöm, bár felvetül a kérdés, hogy egyáltalán mi értelme? Egyszer úgyis jön egy erősebb, aki majd elsöpör az útból és senki nem fog emlékezni rád. Egyedül vagy, és egyedül is fogsz meghalni...újból. Minden amit elértél, az aki voltál feledésbe merül. Akkor meg miért küzdesz? Akárcsak azok az ostoba emberek...Nevetségesen rövid életük alatt igyekeznek minél több emléket gyűjteni, és minél több emléket hagyni maguk után. Nem akarom...*
-Nem akarom, hogy elfelejtsenek...nem akarok egyedül meghalni. -temettem ismét a kezeimbe az arcom, mikor egy hangot hallottam magam előtt.
-Miért sírsz néni? Fáj valamid? -kérdezte egy vékonyka kis hang. Mikor felnéztem megláttam a gazdáját, egy kislányt is.
*Miért érdekli mi van velem? Hiszen nem is ismer. Nem kell a sajnálata* -fordítottam el a fejem.
-Tessék. -tett le az ölembe egy cukorkát mosolyogva, majd elszaladt.
*Ez meg mi?* -vettem szemügyre az édességet, miközben a könnyeimet törölgettem. *Azt hiszi ettől megoldódik minden? Ez csak egy egyszerű cukorka.. És minek mosolygott? Semmi oka nem volt rá....És mégis...mintha valami furcsa dolgot éreztem volna mikor rámmosolygott. Egy cseppnyi kis melegséget...*
-Cöh, szánalmas... -ráztam meg a fejem, majd felálltam, és zsebretettem a cukorkát. Felnéztem az égre és láttam hogy hamarosan esni fog. Úgy döntöttem ideje hazamennem.
Hamarabb esni kezdett mint gondoltam, így zuhogó esőben kellett megkeresnem a helyet ahol megnyithatom a gargantámat. Szeretem az esőt...néha csak azért jövök át ide Hueco mundoból, hogy nézzem. Ott ugyanis szinte sosem esik. Egyedül ebben leltem némi megnyugvást a lelkemnek. Hallgatni a hangját, érezni ahogy az esőcseppek végiggördülnek az arcomon, és összeolvadnak a könnyeimmel. Esőben senki nem látja ha sírok...
Mikor végre megtaláltam az alkalmas helyet, megnyitottam az átjárót, és átsétálva rajta Hueco mundo folytonosan tűző napsütése fogadott.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Vas. Május 31, 2009 6:34 am

- Rémisztő véletlen találkozással fűszerezve -

Kezdett egyre többet fájni a fejem minden további ok nélkül. Ráadásul az utóbbi napokban a kezeim is remegtek. Egészen biztos Hueco Mundo agresszióval túlzsúfolt mindennapjai ártottak meg hosszútávon. Így azon kezdtem törni a fejem, hogyan is tudnék egy kicsit kikapcsolódni a saját idegrendszerem lenyugtatása végett. A szobám semmilyen mértékben nem nevezhető csendesnek. Emiatt oda elvonulni teljes mértékig felesleges lépés lenne a részemről. A sivatagban lezajló elmélkedést rögtön kizártam. Kissé érzékenyen érintett a múltkori hollow lányka felbukkanása, aki hatalmas élvezettel fogyasztotta el az egyik szeretett könyvemet. Más választásom nem volt át kellett mennem valamelyik világba. Két rossz közül inkább az utóbbi, Emberek Világa mellett tettem le a voksom. Kevesebb esélyt láttam arra, hogy harcba és felesleges vérrontásba fullad a pihenőm.
Sietősen kiválasztottam egy olvasnivalót, majd hagytam egy üzenetet, ha ne talán szükség lenne rám merre keressenek. Illetve Delora esetleges befutására is számítottam. Az pedig nem hiányozna, hogy drága fraccionom miattam essen aggódási pánikba. Épp elég energiát leköthet Kiyoshi-ra figyelnie. Nem lenne szép, ha még miattam is rosszul lenne. Végezve az írással becsuktam a szobám ajtaját és elindultam a legközelebbi kijárat felé. Az épület elé érve azonnal nyitottam egy átjárót. Sehova se kellett mennem, ahogy a többieknek. Az indok egyszerű. Nem használtam, vagyis helyesbítve nem tudtam használni a póttesteket. Legnagyobb sajnálatomra én hiába bújtam bele egybe a szarvaimat sosem voltak képesek eltüntetni. Amíg ezt a problémát meg nem oldják marad a szellem képében való közlekedés. Bevallom annyira nem is bántam a láthatatlanságot. Épp elég volt nekem érzékelni töménytelen mennyiségű élőlényt körülöttem. Könnyebb elviselnem a közelségüket, ha ők átnéznek rajtam.
Kilépve az átjáróból ráérősen indultam el valami békés helyet keresni az olvasásra. Nem is igazán figyeltem emiatt merre sétálok. Annyira kaptam csak észbe, hogy egy egész kilométerekben kígyózó sor állja az utamat. Oldalra fordítva a fejemet derítettem ki merre is tartanak. Egy ócska vidámparkba sietett mindenki. Fel nem tudom fogni ekkora nyomorgást, milyen módon lehet élvezni. Erőt véve magamon szerettem volna átpréselni magam az emberek között, de többszöri próbálkozás után is ugyanott álltam. Ha már valami ennyire szerette volna, hogy maradjak könnyedén beugrottam a kapun. Mindenfelé rohangászó gyerekek fogadtak és tömegtermékek végtelen sora kínálgatta a nélkülözhetetlen ajándékokat. Fejcsóválás után nekiláttam körbejárni a terepet. Miután találtam egy csendesebb sarkot rögtön le is ültem egy padra. Tökéletesen megfelelt. Árnyékban helyezkedett el, így az olvasással sem támadtak gondjaim. Már egy ideje zavartalanul pihentem, amikor feltűnt egy roppant fontos dolog. Valaki mintha messziről engem nézett volna. Először butaságnak tartottam, de az érzés csak nem akart szűnni, ezért felnéztem.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Vas. Május 31, 2009 11:25 am

§~Rémisztő véletlen találkozással fűszerezve~§

A szokásos kései kelésem ma sem maradhatott el. Szenvedtem is egy pár sort, hogy már megint fel kell kelnem a puha ágyikómból, de muszáj voltam kikecmeregi onnan, hiszen lesz egy koncertem a mai nap folyamán. Kissé vontatottan ugyan, de letettem az egyik lábamat a földre, hát persze, hogy a bal lábamat tettem le először, ebből már gondoltam, hogy valami rossz fog velem történni. Elég babonás vagyok néha napján. Bevonszoltam a fenekemet a fürdőbe, megmostam az arcomat kicsit megfésülködtem, majd lementem reggelizni a konyhába. Mit ne mondjak a mai étkezésem sem volt nevezhető hatfogásos villás reggelinek, de talán több mint a semmi. Miután legurítottam a kakaómat felálltam és visszasétáltam a szobámba, hogy felkapjak magamra valami hacukát. Szokásomhoz híven most is egy kicsit kihívó ruhát vettem magamra, de ezért talán még nem büntetnek meg az utcán. Az arcomat és a hajamat is rendbe raktam egy cseppecskét, fél tubus hajzselé, jó erős szemceruza és így tovább. Nem igazán vágytam most az ismerősök társaságára így inkább olyan helyre szerettem volna menni a mai nap folyamán a koncertünk előtt ahol nem ismernek nagyon és nem állítanak le az utcán, hogy „Mi van veled?” bla-bla. Miután magamhoz vettem egy kis pénzt, mert itt már minden a pénz körül forog, bezártam magam mögött az ajtómat és elindultam szépen lassan és komótosan az utcán. Kerültem az emberekkel a szemkontaktust, nem akartam senkivel hosszútávon jóban lenni. Épp a vidámpark előtt haladtam el, mikor valami szöget ütött a fejembe, itt még sosem jártam. Évtizedek óta ebben a városban élek, még sem voltam még itt egyszer sem. Bár megvolt rá az okom, viszont most az átlagosnál is jobban vonzott ide valami. Megvettem a jegyemet, aztán felfedező útra indultam, hogy vegyek valami irtódrága szir-szart ami semmire sem jó, vagy esetleg vegyek magamnak valami fagyit vagy édességet. Ahogy a bódék között sétálgattam megszólalt a telefonom. Alig bírtam előhalászni a zsebemből azt a vackot, de a végére happy end lett mert fel tudtam venni.
-Igen tessék?
-Áh Liu, csakhogy elértelek. Sajnos a mai koncert nem jön össze, mert a helynek a főnöke ahol felléptetek volna lemondta az egészet.
-Felőlem…
-Majd máskor összejön.
-Jah… talán.
Vágtattunk végig gyorsan a témán én meg már tettem is vissza a telefont a zsebembe, hogy végre nyugtom legyen. Végtére is azért jöttem, hogy egy kicsit kikapcsoljam az agyamat. Az egyik édességes bódénál leragattam és jól bevásároltam magamnak, hogy egy kis cukorkába folytsam a bánatomat és a magányom. Elindultam a zacskót szorongatva, persze mint mindig most is levegőnek nézett a legtöbb ember, hiszen nem volt szokványos a külsőm. Nem sok lány járkál ennyi fémmel a fülében, ráadásként még a hátam is kilátszódott, amire egy tűt sem lehetne már rátetováltatni, mert elfoglalja a hátamat az a hosszú japán szöveg. Egyszer véletlenül, vagy direkt nem tudom, de nekem jött egy fickó és természetesen neki állt följebb a dolog. Nem szóltam semmit, mert nem szeretem a konfliktusokat. De amint elfordítottam a tekintetemet egy nem szokványos látvány tárult a szemem elé. Egy vöröshajú fickó ült velem szemben, nem is olyan messze. De nem is ez volt benne az érdekes, hanem az, hogy szarva volt. Ebből már tudtam, hogy őt már megint csak én látom. A szívem hevesen kezdett zakatolni, majd kiugrott a helyéről, a tenyerem izzadni kezdett és remegtem is. Nem tudtam levenni róla a szemem, viszont egy hirtelen pillanatban felézett rám, ekkor végigfutott rajtam a hideg és elkerekedtek a szemeim. Tudtam, ha ez kitudódik megint visszadugnak az intézetbe és megint bezárnak egy szűk szobába. Észre sem vettem, hogy időközben elég kihalt lett ez a terület. Jócskán a sátrak és a bódék mögött voltunk, így senki nem venné észre ha elkezdenék futni, de nem mozdult a lábam. Teljesen ledermedtem, a kezemet viszont megpróbáltam az egyik fegyverem közelébe csúsztatni, hogy ha kell megvédjem majd magamat. Viszont a szarvakkal díszített fazon összecsukta a könyvet és készült felállni, én meg gyorsan a kezembe vettem az egyik fegyveremet…

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Hétf. Jún. 01, 2009 2:03 am

- Rémisztő véletlen találkozással fűszerezve -

Szokatlan jelenség volt, mivel elsőre megtaláltam azt, aki engem nézett. Olyan volt az egész, mintha vonzotta volna a tekintetem. Nem tudtam merre van, mégis egyből megtaláltam a körülöttem rohangászó tömegben. Különösnek találtam, de nem fordítottam rá túl nagy figyelmet. Szegény hölgy, így is falfehér lett attól, hogy reagáltam a kezdeményezésére. Teljesen megfagyott a látványomtól. Szó szerint a frászt hoztam rá. Viszont úgy festett nem ez az első alkalom az életében. Biztosra vettem rémes lehet ezzel a tudattal élni. Látni mindenféle itt bolyongó lelket, miközben nem tudod eldönteni magadról megőrültél vagy sem. A környezetedhez meg főként nem tudsz ezzel a problémával fordulni. Épp ezért, az idő teltével rádöbbensz társadalmilag kirekesztett, magányos személy lettél. Nem akarnak és nem is szeretnének megérteni. Feladod a reményt a megértésre és beletörődsz egyedül maradsz a titkoddal. Súlyos béklyó ez egy ilyen fiatal személynek, de nem az én dolgom ezzel foglalkozni. Végtére is semmi közöm az emberekhez és gondjaikhoz. Azt azonban sosem szerettem, ha megrémítem őket.
Bevallom nem is számítottam arra, bárki is felfigyel rám. Eddig amúgy sem futottam sok emberbe. Főleg nem olyanokba, akik valamilyen szinten érzékelték a jelenlétem. Ez a lány viszont egyenesen tisztán látott. Máskülönben nem gyökereztek volna földbe a lábai, hogy szörnyet lát. Gyorsan le is vettem róla a szemeimet, még a végén ördögöt kiabálva mutogatott volna rám. Helyette a megkezdett oldalhoz tettem a könyvjelzőt és ráérősen becsuktam a könyvemet. Jobbnak láttam távozni. Már úgy sem bírnék itt maradni. Ráadásnak az áldozatomat, így is bőségesen felzaklattam. Jól nevelt módjára pedig távozom, hiszen nem kívánatos társaság vagyok errefelé. Amúgy is túl zsúfolt volt számomra ez a hely, még örültem is a ténynek, másikat kell keresnem.
Ráérősen felálltam a padról és elindultam a kijárat felé. Volt bőven időm, nem kapkodtam sonido használatával. Ezzel a sétával csak egy gond volt. El kellett mennem a figyelőm előtt. Ahogy közeledtem hozzá egyre inkább úrrá lett rajta a halálfélelem, amikor pedig megálltam előtte egyenesen azt hittem elájul. Valami után hevesen kotorászott a háta mögött, de tudván nekem nem árthat túlzottan emberi fegyver lehajoltam a földön heverő édességhez. Felemelve a kis zacskót álltam fel, de a távolságot igyekeztem tartani.
-Tessék! Ezt elejtetted!-nyújtottam felé óvatosan. Nem nagyon akart reagálni, talán túl sokat vártam el tőle, hiszen még meg is szólaltam. -Ne haragudjon! Nem akartam megijeszteni. Már távozom is!-válaszoltam némileg biztatóan. Az okot azonban nem tudtam. Sosem szokott érdekelni mások érzelmi világa, most pedig itt győzködtem egy embert, hogy ne rettegjen tőlem.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Hétf. Jún. 01, 2009 3:13 am

§~Rémisztő véletlen találkozással fűszerezve~§

Mondanom sem kellett, hogy teljesen magamon kívüli állapotba kerültem, mikor megindult felém a furcsa fazon. Természetesen rögtön bevillantak azok a képek amikor először láttam ilyen teremtményt, mikor először mondtam el a szüleimnek, és az utána következő szenvedéseket. De nem tudtam magamnak megmagyarázni azt a jelenséget, hogy nem tudok mozdulni. Egyszerűen nem ment a dolog, csak álltam ott mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Minden mozdulatát követtem a szememmel, de ahogy közeledett hozzám egyre többször tévedt a tekintetem a fején ékeskedő „díszekre”. Aztán megállt előttem és felvette a zacskót amit pár perccel ezelőtt ejtettem el.
-Tessék! Ezt elejtetted!
Nyújtotta felém a kezét és a benne lévő édességes zacsit, nekem egy pillanatra sikerült lenéznem a kezére, de aztán rögtön visszatévedt a tekintetem az arcára.
-Ne haragudjon! Nem akartam megijeszteni! Már távozom is!
Csendült meg ismét a hangja, viszont én még mindig Kukásat játszottam. Egyszer szóltam szellemhez, akkor is az lett belőle, hogy az saját magam voltam, képletesen persze. Na meg ha elkezdek itt beszélni egy száll magamban, természetesen vissza fogok jutni arra a helyre ahol az egész életem megváltozott. Nyeltem egy nagyot és felemeltem az egyik remegő kezemet és a zacskóért nyúltam. Amilyen óvatosan csak tudtam megpróbáltam elvenni tőle, viszont a remegés miatt hozzáértem az ő kezéhez is amitől reflex szerűen egy kisebb sikoly csúszott ki a számon és visszahúztam a kezemet. Tudtam, ha bántani akarna már rég megtette volna, viszont én akkor is féltem tőle. Vagy talán nem tőle félek, hanem annak a következményétől, amit akkor fogok kapni ha kitudódik. Egyre szaporábban kezdtem venni a levegőt, már csak az volt hátra, hogy fulladozni is kezdjek a pánikszerű rohamom miatt. Lesütöttem a szemem végre valahára és a másik kezében lévő könyvet bámultam. Valahogy kikell szabadulnom ebből a lehetetlen helyzetből, így megpróbáltam elkergetni őt magamtól. Ha mozdulatokkal és fegyverekkel nem megy akkor megpróbálom szavakkal.
-Nincs itt-nincs itt.
-Parancsol?
-Nincs itt.
Borultam térdre pillanatok alatt és temettem a tenyerembe az arcomat. A rengeteg karkötő és nyaklánc jó nagyot csörrent, de úgy sem hallja meg senki. Úrrá lett rajtam a pánik. Nem tehettem ellene semmit. A szememből könny hadak szabadultak elő és áztatták el az arcomat és a markom. Halk beszélgetést hallottam a hátam mögül, de semmi jelentősége nem volt, hiszen hozzám nem sok ember beszél. Végtére is ki beszélne egy gyenge elméjűhöz?! Aztán bekövetkezett egy jelentős fordulat, valami hatalmas fény szűrődött át az ujjaim között, aztán egy jó nagyot dörgött az ég. Nem kellett neki még két perc sem, már zuhogott az eső, ronggyá áztatva engem is, és az előttem állót is, ha egyáltalán itt van még előttem és nem képzeltem össze már megint mindenféle marhaságot. Viszont most már jól beleillett volna ez a helyzet egy horror filmbe. Egy mondjuk úgy, ártatlan kislány szembetalálkozik egy démonnal akinek szarvai vannak, ráadásul még a szemei is vörösek, a lány halálra rémül és térdre borul, aztán már az eső is elkezd szakadni. Bár ebben a mesében valami nem stimmel, a démon valami különös oknál fogva nem tett semmi ijesztő dolgot csak állt egy helyben.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Hétf. Jún. 01, 2009 5:36 am

- Rémisztő véletlen találkozással fűszerezve -

Szörnyen restelltem, amit tettem. Beláttam jobb lett volna, ha a közelébe sem jövök. Annyit értem csak el, hogy még rosszabbul lett. Azt is megkockáztattam volna a teljes idegösszeomlástól összesen egy vékonyka cérna választotta el. Eszem ágában sem volt a saját kezemmel elszakítani ezt az anyagot. Sosem veszek levegőt sem átgondolás vagy ok nélkül. Nem szoktam elejtett édességet felszedegetni halálra rémült embereknek. Egészen eddig semmi kedvességet sem mutattam senki iránt, főként nem idegenekkel szemben. Sosem tartottam szem előtt mások érdekeit. Mindig úgy cselekedtem, hogy egyedül nekem legyen a legelőnyösebb. Bárkivel is csak akkor szoktam kontaktusba lépni, ha elkerülhetetlen, de most erről szó sem volt. Önszántamból jöttem erre és próbáltam kommunikálni. "Mit történt velem? Mit akarok itt?" Figyeltem a kezemben lévő papírzacskót, mivel a lányra nem nézhettem.
Fel nem bírtam fogni mégis minek álltam még mindig ott, miután sikítva esett rá a térdeire. Reflexből nyúltam volna, hogy elkapjam, de még időben beláttam a lehető legrosszabb döntés lenne hozzáérnem. Jelen esetben nyugtatásra volt szüksége, amit én nem hittem meg tudok adni. Fejben el is döntöttem megyek, de nem engedelmeskedtek a lábaim. Továbbra is kínok között álldogálva figyeltem, ahogy elkeseredetten zokognak a lábaim előtt. Sajnáltam, amiért ezt tettem vele, mégsem emiatt voltam még itt. Sőt az a kényszer sem uralkodott rajtam, hogy hozzam rendbe a hibámat. De akkor mit kerestem ott még mindig?
Pár perccel később már az időjárás is bekapcsolódott a borzalmas hangulat fokozásába. Kisebb villámlás és dörgés kíséretében a semmiből szakadt a városra egy gyors zápor. Lehet mérges volt a természet, mert beavatkozom valaki életébe, de én cseppet sem tudtam rossz élményként megélni ezt az esőt. Nehéz volt beismernem,élveztem. Jó volt újra érezni, milyen ha az apró vízcseppek rád hullanak és serényen folynak végig minden tagodon. Hiányzott ennek a világnak a bús szomorúsága és magasból érkező víz, ami elmossa a könnyeket. "Megtisztulás. Ezt reméljük tőle."
Miután kiélveztem az időjárás számomra kellemes meglepetését, rájöttem velem ellentétben az emberek hajlamosak lebetegedni. Vagyis bonyolult logikával arra is rájöttem az érdekes külsejű személy is megfázhat. Kisebb sóhaj után mögé léptem és lehajoltam a még mindig egereket itató lányhoz. Nem reméltem meggyőzhetem, hogy elkísérjem a pár lépésnyire lévő vidámparki szerkezethez, ami kisebb védelmet nyújthatott neki a nátha ellen, viszont tisztább volt, ha tudja mit fogok tenni. Igyekeztem csendesen beszélni, mivel a higgadt részből csak Kiyoshi fraccion-om társaságában sikerült egyszer kétszer kizökkennem.
-Nyugodtan sikítson, de ha lehet elkerülném, hogy a szemem láttára kapjon el valami kórt!-nyúltam óvatosan a hóna alá és emeltem fel. Erre rögtön érkezett a heves tiltakozás. Olyan erővel ficánkolt a karomban, hogy még nekem is komoly feladatott jelentett megtartani. Még egy barátságos harapást is kaptam a vállamba. "Meg is tudni fogni...elképesztő ereje lehet..." Harcoltam el magunkat a kiszemelt száraz helyig, ahol a magasságomból adódóan gyönyörűen bevertem a fejemet. Nem foglalkozva a kellemetlen találkozással minél gyorsabban tettem le a lányt. Lehetőleg úgy, hogy ne üsse meg magát.

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Hétf. Jún. 01, 2009 6:32 am

§~Rémisztő véletlen találkozással fűszerezve~§

Éppcsak térdre estem, apróbb lépteket hallottam, de aztán az is megszűnt. Ezt követte egy halk suttogás szerűség, ami nagy valószínűséggel az előző fickó hangja volt, aztán hozzám ért és felemelt. Ahogy az erőm bírta kapálózni kezdtem, hiszen minden megfordult a fejemben, csak az nem, hogy száraz helyre visz. Jobban belegondolva, azt hittem, hogy elvisz egy kínzókamrában és ott élem le az életem utolsó éveit, természetesen még nagyobb lett a félelmem így nyomot hagytam a cipelőm vállán. Nagyon csodálom, hogy nem adott ki semmiféle hangot magából a támadásom közben, de biztos kötélből vannak az idegei, vagy talán nincsenek érzései. Már éppen belekezdtem volna a sikítozásba is, ám ekkor földet értek a lábaim és eltávolodtak tőlem a kezek, viszont hallottam ezek előtt egy hatalmas koppanást, amit nem tudtam hova tenni a fejemben, hiszen egész végig össze volt szorítva a szemem. Ácsorogtam még pár percet magamnak csendesen, miközben azon jártattam az agyamat, hogy itt van-e még mögöttem a jót akaróm, hiszen nem akarta, hogy megfázzak, de miért nem? Egész hosszan elgondolkoztam azon, vajon miért van még itt velem. Aztán a gondolatok arra a vizekre sodródtak, hogy talán nem is akar tőlem semmi rosszat, de még nagyon messze voltam attól, hogy elterelgessem a félelmemet. Összehúztam magam, mert az eső jól átáztatott és igen csak rázott a hideg is, meg amúgy is elég szellős öltözékben feszítettem. Néha-néha felállt a szőr is a karomon, amit kissé viccesnek találtam, így egy egész kicsit el is mosolyodtam, de aztán ugyan olyan rezzenéstelen lett az arcom mint azelőtt.
Lehajtottam a fejemet és a hajamról lecsöpögő vízcseppeket kezdtem nézni és számolni. Imádtam az esőt, hiszen a lelkem legmélyén mindig zuhog, meg kiskoromban is elég sokszor játszottam az esőben, mert élveztem, hogy apró cseppek hullnak rám amik nagy tömegben eláztatnak, viszont egy csepp semmit sem ér. Egy esőcseppnek véltem magam és bíztam abban, hogy vannak még rajtam kívül ilyen emberek akik látják a szellemeket. Lassan és bizonytalanul megfordultam, hogy tudassam magammal, még mindig mögöttem van a fickó. Jól sejtettem. Ott szobrozott mögöttem és elmélyülten hallgatott. Szerettem volna belelátni a fejébe és megtudni, hogy mire gondol, de sajnos nem voltam gondolat olvasó, csak egyszerűen láttam olyan dolgokat amiket más emberek nem. Mikor felnéztem, egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, de én rögtön ez után becsuktam a szemem és inkább próbáltam megnyugtatni magam.
Furcsa módon egy gyerekkori nap jutott az eszembe ezekben a pillanatokban. Mint most akkor is zuhogott az eső, éppen azt figyeltem gyerekes módon, hogy hogyan kopognak az esőcseppek a tetőn. Aztán megláttam egy kislányt a hintám mellett. Semmi furcsa nem volt benne, ugyan olyan korú volt mint én, aztán elkezdett hívogatni, hogy játszunk az esőben. Természetesen gyerek fejjel mentem hozzá, hogy megismerjem közelebbről. Nagyon jól elvoltunk, csak azzal nem számoltam, hogy ezzel a tettemmel elásom magam a szüleimnél. Az még nem zavarta volna őket, hogy csupa víz és sár vagyok, inkább az szúrt szemet nekik, hogy egy száll magamban szaladozok az udvaron ráadásul még beszélek is. Nyílt az ajtó és apám lépett ki rajta, magához hívott. Odarohantam. Viszont a kedves szavak helyett, csak egy felnőtti pofont kaptam tőle. Gondolom ezzel szerette volna elfeledtetni velem a „kitalált” barátomat. Úgy ahogy voltam beszaladtam a szobámban és magamra zártam az ajtót. Az előző kislány már a szobámban várt engem és az ágyamon ücsörgött. Hosszú percekig beszélgettünk, ekkor derült ki, hogy valójában szellemeket látok, de ő nem akar bántani, csak játszani szeretett volna velem.
Ekkor döbbentem rá, hogy sokféle szellem van a világon, van aki rosszat akar, van aki csak barátkozni szeretne, van akinek a szívében rengeteg fájdalom van és nem akar semmiféle társaságot. Most, hogy jobban belegondoltam, talán ez a fiú is csak barátkozni szeretne. Halkan ugyan, de végre megszólaltam.
-Miért magázol?
Böktem ki a legelső gondolatot, hiszen már az elején feltűnt, hogy nem tegez. Félve felnéztem rá, de miközben vártam a választ, valahogy megindult a kezem és a feje felé emelkedett. Próbáltam megállítani magamat, de nem jött össze. Láttam az arcán, hogy nem lenne szabad hozzáérnem, de kíváncsi voltam. Először csak a mutatóujjam hegye ért hozzá a fején díszelgő szarvához, aztán az egész kezemet végighúztam rajta. Kicsit összeráncoltam a szemöldökömet és ismét kérdeztem.
-Ezek folyton itt vannak?

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Szomb. Jún. 06, 2009 7:29 am

- Rémisztő véletlen találkozással fűszerezve -

A nyomasztó csend tovább folytatódott. Egyetlen szó sem hagyta el egyikőnk száját sem. Rám nem hatott zavaróan a némaság. Mindig is szerettem a zajmentes pillanatokat. Legalább nem kellett felesleges mondatokat és történeteket hallgatnom, amik bizonyos személyek unalmának elkergetésére szolgáltak. Sokkal kellemesebb volt figyelni a természet apró neszeit. Jelen esetben a rendíthetetlen esőt, ahogy a világ különböző teremtményeire és azok megalkotott eszközeire hullott. Számomra felettébb élvezetes előadást hagyva a füleimben. Különösen szépnek találtam, ahogy az acélszerkezet egyes részeire csöppentek monoton ritmussal a vízcseppek. Erről eszembe jutott mennyire egysíkú is az életem, már ha annak nevezhetem a tépelődéssel eltöltött napjaimat Hueco Mundo-ban.
Kisebb sóhajt követően rápillantottam a háttal ácsorgó nőre. Továbbra sem mutatta a jelét, hogy kíváncsi lenne a társaságomra, viszont a remegése elérte nálam a nyugtalanságot. Csak a találgatás erejével élhettem, mert a faggatózó kérdezgetés nem volt a személyiségem része. "Fél vagy fázik? Nos, bármelyik is legyen talán közli, ha elviselhetetlen méreteket öltene." Gondolkodtam el látványosan, amiből egy fejemen landoló esőcsepp rázott helyre. Letörölve a hideg anyagot az előbbi harapásra tévedtem a szemeimmel. Most tudatosult bennem milyen erős "támadást" is kaptam. Képes volt a felsőmet is átharapni és közelebbről megvizsgálva a nyomot arra is rá kellett jönnöm sikerült a véremet sírásra fakasztania.
Mit ne mondjak frászt kaptam, amikor megszólalt! Nem a hangjától vagy attól, amiről szólt a mondata, egyszerűen csak meglepett. Azt hittem hozzám se fog szólni, így a kérdését hallva tettem róla, hogy még látványosabb legyen a ruhám tépázottsága. Szerencsémre időben észbe kaptam és a nőt sem rémisztettem halálra a mutatványommal.
-Elnézést. Nem gondoltam, hogy kommunikálni fog velem.-kerültem továbbra is látványosan a kontaktust vele és bámultam el a legközelebbi fáig.-Úgy hiszem egy ismeretlent így illik megszólítani. Ha zavarja, persze hanyagolhatom is a magázást.- válaszoltam továbbra is higgadtam, bár a lelki békém kissé megingott, amikor megláttam két kezet közeledni a fejem felé. Nem értettem a lépését, de erősen igyekeztem kideríteni. Végül megfejtődött a rejtély. A szarvaim foglalkoztatták a kisasszonyt.
-Igen, mindig ott vannak. Ijesztően festhetnek, ezért megértem, hogy meg...rémültél tőlük.-tartottam egy pillanatnyi szünetet, hiszen túlságosan hozzászoktam az egyesszám harmadik személyben folytatott csevegést és szokatlan volt a váltás. -A bemutatkozást el is felejtettem. Tadeo Dellomeurtre lennék.- nyújtottam felé óvatosan a kezemet. Viszont a remegése nem akart elmúlni. Valami miatt pedig nem szerettem volna, ha miattam betegszik le.
-Ne haragudj, hogy megkérdem, de fázol?-

Tárgy: Re: Tsubakidai Vidámpark Vas. Jún. 07, 2009 6:25 am

§~Rémisztő véletlen találkozással fűszerezve~§

Furcsa volt egy szellemmel beszélgetésbe elegyedni, még ha csak pár szavas mondatokat is nyögdöstünk egymás felé. A kérdéseimre mindig megkaptam a választ aminek nagyon örültem, hiszen fontos információkat tudok meg az előttem álló személyről míg ő semmit nem szeretne tudni rólam csak azt, hogy fázok-e.
-Öhm… nem a szarvaktól ijedtem meg, vagy is attól is, csak … nincsenek jó emlékeim az ilyen helyzetekről.
Engedtem el végre a szarvait és engedtem le magam mellé a kezeimet. Fogalmam sem volt, hogy miért foglalkoztatja annyira őt az, hogy fázok, hiszen csak pár perce „ismerjük” egymást, viszont ahhoz képest, hogy szellem elég udvarias.
-Nagyon örvendek Tadeo –fogtam meg félve a kezét, hiszen még most sem bíztam benne teljes mértékig- az én nevem MinharoLiu.
Engedtem meg végül egy ártatlan mosolyt, aztán rájöttem, hogy el kellene eresztenem a kezét, mert így nem állhatunk egész nap itt a bódék mögött. Furcsa módon amilyen lassan fogtam meg a kezét olyan lassan is eresztettem el. A remegésem még ezek után sem múlt el, hiszen tény és való rettentően fáztam.
-Nem haragszom meg érte. Különben igen fázok.
Zárta össze a fogaimat, mert már úgy vacogtak, hogy csoda nem haraptam még el a nyelvem, ezzel egy időben futott rajtam végig a hideg.
-Talán hülye kérdést teszek föl, de te soha nem fázol?
Vontam föl egy kicsikét a szemöldökömet és pillantgattam végig az előttem állón, hiszen jelét sem mutatta annak, hogy rázná őt a hideg vagy esetleg vacognának a fogai. Egy ponton nagyon megragadt a szemem, még pedig ott ahol megharaptam. Most esett csak le, hogy rettenetes erő lehet bennem, ha sikerült átszakítanom a ruháját és a bőrét is. Összeszorítottam az ajkaimat, majd kutakodni kezdtem a zsebemben valami törlő alkalmatosság után, mivel a zsebem nem egy kincses láda nem találtam benne se gézlapot se fertőtlenítőt, csak egy pár papírzsepit.
-Veszettség ellen be vagyok oltva.
Léptem egyet közelebb hozzá és emeltem föl az egyik kezemet a vállához, de még így is egy kicsit lábujj hegyre kellett állnom, hogy lássam rendesen azt a harci sérülést.
-Ne haragudj, hogy így megharaptalak, de az emberek veszélykor mindent megtesznek azért, hogy épségben megússzák a dolgot… még ha azt a veszélyt csak beképzelik maguknak.
Akasztottam be az ujjam a fölső nyakánál és húztam lefelé. Széthajtottam az egyik zsebkendőt és ráterítettem a sérült részre, persze rögtön át is ázott az a kis anyag amit ráterítettem.
-Téged aztán szépen elintéztelek.
Sóhajtottam egy nagyot, és folytattam tovább az ápolgatást. A kezdeti félelem elszállt tőlem és már csak a barátkozás fogalma maradt meg bennem, közben még arra is rájöttem, hogy rám jött a szófosás így inkább be is fogtam a számat és inkább hallgattam az esőcseppek kopogását a tetőn. Ahogy észrevettem nem csak én szeretem a csendet és a nyugalmat, hanem az előttem álló személy is.