Halkan szipogtam egyet, és lehajtottam a fejem. Mérhetetlen megkönnyebbüléssel nyugtáztam, hogy nem érdekli, miből vagyok. De amit most gondol, az valószínű csak azért van, mert nem tudja pontosan, hogy mik a vaizardok. Ha tudná, minden bizonnyal megölne. Legalábbis feladna. Mélyet sóhajtottam, és a vállára hajtottam a fejemet. Akárhogyan is nézem, eddig mindig valaki másra támaszkodtam, titokban. Hangtalanul, könnyedén mások vállára helyeztem a fájdalmam, a terheim. Most is csak ezt teszem: menekülök valakihez és elsírom neki a bánatom. Soha nem voltam erős személy, és nagyon úgy tűnik, hogy nem is leszek.
A nyitott ablakon egy szélfuvallat áramlott be, és üdítően hatott rám, amint az arcomhoz ért és összeborzolta a hajam. Felemeltem a fejem, és belenéztem a szemébe.
- Szinte hihetetlen hogy még így is elfogadsz. Pontosan tudom, mi az álláspontja Seireteinek a vaizardokkal kapcsolatban. Azt tartják, hogy el kellene őket fogni, elpusztítani… Tudod, akkor talán kísérleteknek vetnének alá minket. Nem is csodálnám… - felálltam, és megdörgöltem az arcomat a tenyeremmel. Tisztán akartam gondolkodni, úgy éreztem, ez életem egyik legfontosabb beszélgetése. Ha nem a legfontosabb. Hiszen talán Yuke most így áll hozzá, de mi lesz később? Mi lesz akkor, ha valami megváltozik benne? Még én sem tudtam, hogy ez mi lenne.
– Te valóban képes lennél itt hagyni mindent? Elhagyni a családodat, a nemesi rangodat, és csupán miattam elmenekülni innen? Örökre célpont lennél… Ezt nem kívánhatom tőled. – hajtottam le a fejemet. Valójában nem bírnék élni azzal a tudattal, hogy miattam kellett elhagynia a családját…
De az, amit bevallott, mérhetetlen megdöbbenéssel, talán még elszörnyedéssel is eltöltött. A ledermedés túl enyhe szó ahhoz, amit velem történt. Nem bírtam megmozdulni, hatalmasra tágult a szemem. Némán, döbbenten meredtem Yuke arcára percekig, majd kinyitottam a számat, hogy valamiféle hangot adjak az érzéseimnek. Mivel ez nem ment, becsuktam a szám, és hátrébb húzódtam. Azt latolgattam, hogy mennyi az esélye annak, hogy elesés nélkül fel tudok állni. Vettem egy mély levegőt, és kitűztem magam elé célnak az asztalomat, amin állt egy kancsó tele jéghideg vízzel. Sikerült felállnom, és eljutnom odáig. Ittam pár kortyot, és csak azután tudtam megszólalni:
- Kénytelenek? Muszáj? Semmit sem muszáj, Yuke. Ez egy gyilkosság. Egy nemesi ház fejét akarod megölni? – a szemem hidegen villant rá. Ez túlságosan hasonlított ahhoz, amit egyszer én is megtettem. Letettem a poharat, és leültem az ágyam szélére. Nap, mint nap öltünk… de ez azért más. Amikor az ember a saját apját akarja megölni… Nem tudom, milyen érzések tükröződtek a szememben, amikor szerelmemre néztem, de fagyott arcát látva mindent láthatott, amit érzek.
- Miért akarod ezt tenni? Belegondoltál, hogy ennek mi lesz a következménye? Valószínű, hogy rá fognak jönni, hogy ki, avagy kik a tettesek. Akkor pedig legjobb esetben is kitaszítanak téged. Ki tudja, nem fogod-e az Elmúlás Bárdjánál végezni? Összeesküvés, merénylet, avagy szándékos emberölés… és még ezer más szabály megszegése, amit a te klánod alkotott! – álltam fel, és indultam felé. Egy részem valóban félt, szinte rettegett Yukétől. Honnan tudhatnám, hogy nem én leszek-e a következő célpontja? Hiszen az édesapját is szereti, tudom, érzem és látom rajta. Attól még, hogy szeret… nem, nem is magamat féltettem. Attól féltem, hogy mi lesz belőle. Attól, amivé válhat.
- Te is olyan emberré akarsz válni, mint amilyen az édesapád? Ne érts félre kérlek, távol álljon a sértés tőlem. De érzelemmentes gyilkos akarsz lenni? Hiszen senki sem lenne melletted akkor biztonságban. Valamint… miért akarod megölni a benned lakó embert? Más az, ha hollowot ölsz. A két faj – a shinigmai és a hollow – között kibékíthetetlen ellentétek vannak, és a hollowok nem is cselekszenek helyesen – emberi lelket esznek. Yuke… - odaléptem mellé, és közben az ujjamra húzott gyűrűt néztem. Máris úgy éreztem, hogy minden álmom benne egyesült, és mintha évezredek óta hordanám. Fájt, hogyan megmozdítottam a gyűrűt. De tudtam, hogy megteszem ezt is, ha így megakadályozhatom ennek a szörnyű tettnek az elkövetésében, és megmenthetem attól, amivé válna. Talán megdöbbentette az a hideg hang, amivel szóltam hozzá. Pedig jobban fájt ez nekem, mint neki. Mintha a szívem darabokra törne… küzdenem kellett azért, hogy ki tudjam mondani a szavakat.
- Ha ezt azért tennéd, mert csak úgy lehetnénk együtt, vagy a jövőnkért… ha bármi közöm van nekem ehhez a célhoz, akkor… akkor jobb lesz, ha itt véget vetünk az egésznek. Nem akarom, hogy megtedd. Ha gyilkossá válnál, akkor… meghalnék. Ezért, ha ezzel megakadályozhatom… - könnyes szemmel, remegő kézzel húztam le a gyűrűt. Kellemetlen volt a levegő érintése ott, ahol a gyönyör darab volt eddig. Félelmetes, mennyire hozzászoktam már. Bántott az is, hogy nem tudtam magamat erősebbnek mutatni annál, mint amilyen valójában vagyok.
- Akkor visszaadom a gyűrűt, és eltűnök az életedből. – mondtam hideg, kicsit mégis reszkető hangon. Sokszor sikerült leplezni az érzéseim, de nem értettem, hogy most miért nem megy…

Valami olyasmire számítottam, amit mondott. Mégsem tudtam igazából elfogadni a dolgot... Nem tudom ebben a dologban támogatni. Nem parancsolhatok rá, hogy ne tegye, ahhoz nincs jogom. Beárulni pedig nem fogom, mert akkor biztosan megölik...
Némán, Yukét átölelve álltam, és azon törtem magam, hogy mi lenne a kiút. De, akármennyire is próbáltam, szinte semmi sem jutott az eszembe. Úgy gondoltam, hogy ha megszólalok, talán valami az eszembe jut, és akkor értelemeset is tudok kihozni a dologból.
- Nézd... nem foglak megölni, azt nem tudnám megtenni. Ez egy kisit hülye ötlet volt... - sóhajtottam, és a vállára hajtottam a fejem. Nem aggódtam nagyon, mert tudtam hogy így is tökéletesen fogja hallani, amit majd mondok. Megint sóhajtottam, mintha csak erőt merítenék valamihez. Bele sem gondoltam, hogy ez a sóhajtozás mennyire jellemző rám...
- Nem tudlak ebben a tervben támogatni. Nem akarom, hogy gyilkos legyél, és nem tudom, hogyan akadályozhatnálak meg benne... - elment a hangom, úgyhogy muszáj voltam megköszörülni a torkom. Aztán felemeltem a fejem, és belenéztem kissé könnyáztatta arcú kedvesemre. Nem sok férfit láttam még sírni, de valahogy nem tartottam furcsának. Inkább azt éreztem, hogy meg akarom őt védeni, nem számít, hogy ennek mi lesz az ára. Ebben a pillanatban utálni tudtam az egész hülye nemesi rendszert...
- Most bánom, hogy egyáltalán léteznek ilyen címek... Nemesség... Semmi értelme. Csak szenvedést okoz neked. - megöleltem és adtam egy puszit az arcára. Reméltem, érzi hogy segíteni akarok neki, és hogy tényleg meg akarom gátolni abban, hogy gyilkos legyen.

Valamilyen szinten biztos voltam benne, hogy Yuke mégsem döntött teljes mértékben - talán az egészet a jövőre bízza, hagyja, hogy az események úgy történjenek, ahogyan majd a véletlen hozza? Ez sehová sem fog vezetni. Viszont én sem tehetek mást, minthogy mellette leszek. Hiszen még van egy kis erőm, és nem kell mást tennem, mint mellette lenni. Ennyi a kérése, látom a szemében, és a szavaival is ezt fejezi ki...
Megfogtam a kezét, és összefontam az ujjainkat. Az egyik ujjammal a kézfejét simogattam, de ez a mozdulat az utóbbi időben már annyira a részemmé vált, annyira ösztönös lett, hogy már észre sem vettem. Mély levegőt vettem, és elmosolyodtam, mert megéreztem kedvesem fanyar, és mégis édes, hűvös illatát. Enélkül már nem tudtam elképzelni az életem.
- Nézd... nem tudom azt mondani, hogy ez így jól van. De... ellene sem tehetek. Nincs jogom megmondani, mit tégy. Csupán javasolhatok. Nincs más választásom, el kell fogadnom a döntésedet. - emeltem fel a fejem. A bennem dúló érzelemvihar kissé lecsillapodott, de még mindig nem láttam tisztán teljesen. Hiszen ki vagyok én? Mivel vagyok jobb Yuke apjánál? Ki tudja, mikor válik belőlem áruló? Bár, azzá tényleg, nagyon nem szeretnék válni...
- Nemes céljaid vannak... te valóban nemes vagy, nem csupán a nevedben. Örülök, hogy el tudtál fogadni, bár... Nem hiszem, hogy teljesen tisztában lennél a mivoltommal. Igenis változtam, csak... annyira nem nyilvánvalóan. - hajoltam az arcához, majd elléptem mellőle. Szomjas voltam valami melegre. Úgy döntöttem, teszek fel egy forró, mézédes mentateát...

Mély megnyugvás töltött el. Nem lesz itt semmiféle nagy probléma... vagy, ha mégis, akkor kap egy asszonyi taslit. Nem akarok belőle papucsot faragni, nem... Csak ha valami hülyeséget csinálna, majd visszarángatom. Nem tudom, hogy meggyőztem-e.. De mindig itt leszek neki. Ezen semmi sem fog változtatni. Azok, akik úgy gondolják, hogy semmi sem tart örökké, évednek. Ez a szerelem... igenis örökké fog tartani! Akkor igen, ha lesz beleszólásom. Mert, én érzem, hogy meg is halnék érte... és ha erre képes lennék, akkor már valóban nagyon szeretem.
- Igen, azt hiszem igazad van... - indultam meg az ágyam felé. Kezdtem iszonyatosan álmos lenni. Ez a lelki vita kissé megviselt... még mindig hevesen vert a szívem, annak ellenére, hogy a szemem előtt kezdett minden elhomályosulni. Mélyet sóhajtottam, és lehajigáltam a párnákat az ágyról, majd belezuhantam.
- Ha valami rosszat akarnál tenni, majd ott termek, és tarkón váglak... - vigyorogtam bele a párnámba. Tudtam, hogy tudja hogy hogyan értem. Lerúgtam a cipőmet, és lehunytam a szemem. Nem ez az ideális elképzelésem arról, hogy hogyan töltöm a lánykérésemet követő éjszakát, de talán majd később, ha felébredek, és Yuke még itt lesz... A szemem kinyitottam, és igyekeztem ráfókuszálni a kedvesemre. Aztán felálltam, odatipegtem, megöleltem, és bevonszoltam magam mellé.
- Legalább addig maradj itt, amíg elalszok. De azt se bánnám, ha itt aludnál... - sóhajtottam, és elfészkelődtem még egy kicsit, majd mély álom ereszkedett rám...

// Majd kis vagy X idő múlva folytassuk a játékot, csak majd az Új szobámban, oké? //