- Én... hát lehet úgy is fogalmazni, hogy néha jól elvagyunk, néha meg veszekszünk. - mosolyogtam. Shiro egyetértően hallgatott. Úgy tűnt, most szinkronban vagyunk... Yuke bevitt a dimenziójába, én pedig kicsit furcsán éreztem magam. mintha mindenem hullámozni kezdett. Aztán eltűntem, és egy másik helyre lettem "elhelyezve". Kicsit pislogtam, majd félénken pillantottam Yukéra. Majd a zanpakutuo szellemére néztem, és elképedtem. Nagyon szép női szelleme volt, és volt egy olyan érzésem, hogy Shironak is ez a véleménye.
- Szia. Köszönöm a gyors utazást. - mosolyogtam rá. Eddig nem tűnt annyira őrültnek... aztán bántalmazta Yukét, amitől majd megszakadt a szívem. Bár ezt semmiféle jelzéssel nem mutattam: rezzenéstelenül néztem Paragont. Majd csettintett, és megjelent az én szellemem is. Csak azon csodálkoztam, hogy most is emberként jelent meg.



Pedig "idegenek" előtt általában a sárkány alakját veszi fel... Most azonban bús arckifejezéssel pillantott rám, utánna Paragonra.
- Hello. Nos, mi a helyzet? Hol lennénk? - nézett rám, majd Paragonra. A kis aljas, elővette a kedvesebbik hangját. Nekem bezzeg alig veszi elő. Ezen észrevételemet egy szúrós pillantással jeleztem neki, majd megszólaltam:
- Ez itt Paragon dimenziója. - szóltam, és szememmel a szellem felé intettem. Kíváncsi voltam a két szellem egymásra való reakciójára. Siro teljesen elképesztett: Odalépett Paragon elé, és egy apróbb meghajlással köszöntötte. - Te kétszínű kis... - mondtam döbbenten és kissé dühösen.
- Mi a faszom bajod van már? Udvarias se lehetek? - morgott. Nos, végre sikerült előcsalogatnom a valódi énjét...- Hogy az a tetves ku.... - kezdett bele, de én odaléptem mellé, és a fejbevágásommal félbeszakítottam. Úgy tűnt, Paragonnak valamennyire szimpatikus az én kis Shirom.
- Igen, ez az eredeti beszédstílusa... tőle tanulok káromkodni. - vigyorogtam rá gúnyosan.

- Igen, elértük a bankai szintet... egy magánküldetés során. - mondtam halkan.
- Jaah. Nagyok voltunk. Taroltunk... Bár ez a hülye szuka bepánikolt, mint mindig. - Shiro egója most is renben volt, mint mindig.
- Kössz. - morogtam, majd elképedtem a változó helyszíneket és Paragonokat látva. Kissé megnyugodtam, mikor Yuke megfogta a kezem. Féltem a szellemétől kicsit.... - Ti is közel álltok hozzá, úgy érzem. - szóltam, és fejemet ráhajtottam Yuke vállára. Shiro lazán leült törökülésbe, és minket nézett.
- Hehh... - szólt, és Paragont kezdte fixírozni. Nem tudtam, mi lelte őket. Lehet, hogy csak érzik a "gazdáikban" létrejött változást? Reméltem, hogy Paragon megváltozik pozitív irányba. Nem szerettem volna, ha a saját szelleme csináljaki Yukét. Nem kerülte el a figyelmemet az előbbi hangneme. Az a gyilkos tűz is rémísztő volt, bár furcsa módon akkor nem féltem. rájöttem, hogy Paragon nem bánthatja nagyon majd Yukét, mert ha súlyos károkat okoz benne, akkor nem ttudja majd őt "használni" a Bankai után.
- Paragon... neked mi a célod? - kérdeztem felé nézve. Kíváncsi voltam rá, és reméltem, hogy válaszol.
- Ez engem is érdekelne. - még szép, hogy érdekli. úgy láttam, valami szövődni kezdett köztük. Lehet, hogy valamiféle versenyszellem? Vagy... a fene tudja... Odadőltem Yuke mellkasára, és úgy vártam a választ. Jó volt, hogy itt volt mellettem, megnyugtatott.

Némán figyeltem Yuke és zanpakutuo szelemének harcát, majd Shirora pillantottam.
~ Segíts Yukénak. Akár át is veheted az eredeti alakod, vagy csak használd a sárkány erejét. - gondoltam. Hiába volt megtestesülve, attól még telepatikusan össze voltunk kapcsolva.
~ És majd én leszek kicsinálva... - szólt csípősen a fejemben, és küldött felém egy szúrós pillantást. Láttam, mennyire rajong az ötletemért, de azért felállt és elindult Yuke felé. Vagyis oda, ahol most ő volt, mert másodpercenként eltűnt ő is, és Paragon is.
- Azt a fészkes hétfarkú redvás dögöt... francot vagyok én ilyen gyors. Ezekkel a nikkelbolhákkal fel se vehetem azt a redvedt versenyt... - ritka kúltúrált tudott lenni. Pedig ha csendben maradt, komolyan, annyira bishi kinézete volt... De amint megszólalt, reménytelenné vált a dolog.
- Kultúrálódj. - szóltam be neki, és aggódva pillantottam a mellém érkező Yukéra. Lopva adtam neki egy ouszit, és reméltem, hogy nagyjából épenússza meg a dolgot. Shiro végülis megunta az ide- oda rohangálást, és végülis csak felvette elméletileg eredeti alakját.



Már én sem tudtam, melyik is az igazi, és melyik az álca. Erősen gyanítottam, hogy az igazi arca az emberi, és csak azért változik sárkánnyá, mert az a kedvenc mitológiai lényem. Magamban azon imádkoztam, hogy Paragon ne bántsa nagyon az én szívem szerelmét, mert azt aligha élném túl... Ígyis a szívroham kerülgetett már akkor is, ha sérülésközeli állapotba került. Ráadásul a bűntudat még mindig mardosott, mert miattam sérült meg olyan csúnyán a keze... Paragon ide-oda táncolt, és minden különösebb nehézség nélkül támadt. Reméltem, hogy Shiro tényleg aláveti magát Yukénak... amikor kitátotta a száját, hogy tűzpengéket engedjen szabadjára, eleresztettem egy félmosolyt, és kissé megnyugodtam...

Végülis Shironak nem kellett segítenie Yukénak, pedig végre valahára rávettem... Aztán szépen ledöbbenve néztem Yuke nemváltását és harcát a szellemével. A halála enyhén szólva szíven ütött, mozdulatlanná dermedve álltam. Nem tudtam még megmozdulni se... pedig azoknak a filmeknek alpján, amiket anno láttam, ordítva, visítva kellene odarohannom... de hát nem olyan könnyű az, amikor az ember minden sejtje ledermedt...
Aztán minden eltűnt, és a szobámban voltunk megint. Yuke felkelt a földről, én pedig a sokk szélén megköszörültem a torkom. Remek! Hangom legalább még van...
- Te, figyelj... a közeljövőben lehetőleg ne kínozz ilyesmivel... nem szeretném látni a halálodat. - mondtam remegő hangon, és odabújtam hozzá. Utánna felálltam, és bementem a konyhába. Úgy döntöttem, jelenlegi állpotomban nem tanácsos valami nagymunkás kaja elkészítéséhez hozzálátni, ezért csak néhány szendvicset csináltam... sajt, sonka, wasabi mellé, meg a többi.... miután egy kisebb halomravalót megcsináltam, felpakoltam őket egy tálcára, visszatértem, letettem Yuke elé, majd visszatértem a kis konyhámba valami innivalóért. A teát most kapásból félretoltam. Nem akartam még egy olyan alapos ajakégetést, mint az előbb. Bár, az orvoslása felettébb élvezetes volt, de ha másodjára megjátszom, égőbb leszek, mint valaha... ezért inkább csak egy - egy pohár rostos gyümölcslével tértem vissza. - Remélem szereted őket... izé... a szendvicset meg a gyümölcslét. - Bár kisebbfajta csoda, hogy megtaláltam. De ha szakét szeretnél, az is van... csak hát azt tegnap koboztam el a tisztektől... - a szigorú hadnagyi szadista énem kezdett előtérbe tolulni, ezért gyorsan belekortyoltam a gyümölcslémbe. Eszembe jutott, mikor kicsi voltam és a nagyi rossz gyümölcslét akart velem itatni. Szegény azt hitte, hogy még jó... azt az ízt sosem felejtem el... - Mit szeretnél, mit csináljunk? - néztem nagy szemekkel Yukéra, és beleharaptam egy szendvicsbe. Ami azt illeti, tényleg éhes voltam...

Miután be lettem fuvarozva az ágyamba, eszem ágában sem volt feküdve maradni. Az előbb még ő halt meg, nem én... Yuke elteleportálta magát teát csinálni, én pedig felhúzott térdeimre tettem a fejemet. Azon kezdtem el gondolkozni, hogy milyen gyorsan történtek a dolgok. Vagyis nem, csak hát... ha jól utánnagondolom, tényleg hiányzott az elmúlt egy hónapban, ráadásul sokat gondoltam rá... Csak hát amilyen ügyes vagyok, észre se vettem hogy merre fajulnak az érzések... az életben nem gondoltam volna, hogy regyszer eljutok odáig is, hogy szerelmes legyek ( o.O ). Bár fölöttébb kellemes érzés. Mintha megtaláltam volna, amit kerestem...
Gondolataimból, illetve a rózsaszín ködfelhőcskék közül a visszatérő Yuke zökkentett ki, aki a kezembe adott egy koktélt. Itt jött a képbe az, hogy még ilyesmit se szoktam inni, de bánja a fene most... Gyorsan belekortyoltam, és eldöntöttem hogy finom.
- Ezt te csináltad? Elképesztő vagy... - mosolyogtam rá, és leültem mellé. - Mellesleg... én kérdezhetném. Te jól vagy? Végül is nemrég... meghaltál... - nagyon értelmesen nézhettem egy darabig, utánna vettem egy mély levegőt. - Na jó, ezt még szoknom kell. - mondtam határozottan. Láttam, ahogy piheg, és megsajnáltam szegényt. Miattam, illetve a koktél miatt így kifárasztotta magát... Gyorsan lemásztam az ágyról, kezemben a koktéllal, feléhajoltam és adtam a szájára egy gyors puszit. - Nem járja, hogy csak én igyak ilyen finomságokat. Tessék. - adtam a kazébe, és elléptem kinyitni az ablakot. Utánna visszatértem Yukéhoz, lefeküdtem mellé és fejem alá tettem az egyik kezem. Miyavi is észrevette, hogy itt vagyunk, mert előmászott valahonnan, és betámadta az én kedvesemet. Kicsit gondolkoztam, hogy mit is kellene csinálnom, hogy ne untassm Yukét. - Mit szólnál egy jó nagy sétához később? - néztem rá, és megcsókoltam.

Nagyokat pislogtam, miközben beleástam magam a szekrényembe. Valahonnét elő akartam szedni a pár hónapja vásárolt bikinimet, mert nem akartam a régebbi barnát viselni. Bár ez sem volt a legjobb, de azért a kellő hatást remélhetőleg kiváltja. Kényelmesebb, az igaz. Sokkal, mint az egyrészesek. A fürdőlepedőmet egyből sikerült megtalálni, emi fekete volt lila felirattal. Áthajítottam az ágyamra, mmajd két perc múlva a bikini is megvolt. Vigyorogva tömtem bele a strandszatyromba, és végülis sikeresen elindultunk. A mellettünk eligyekvő shinigamik nem éppen kedves pillantásokkal és beszólásokkal illeték Yukét. Miután visszaszólt nekik, legyintettem, és belékaroltam:
- Ne is törődj velük. Általában ilyenek, nem szeretik a más osztagokból idejövőket. Majdcsak leszoknak róla... - küldtem egy jeges pillantást a mellettünk ellépő tisztemnek. ASzerencsére Yuke még nem nagyon látta a szigorú, jeges énemet... azt a hollowoknak és a szabályszegőknek tartogatom...
A tengerparton felfedeztem egy büfét, ahol lehetett cukorkát is venni. - Aztaaaa! - suttogtam izgatottan, és odahúztam Yukét. - Idenézz, mennyi finomság! Mit kérsz? - pislogtam rá, majd leadtam a rendelésem, ami egy hatlamas adag mentholoscukorkából állt.

Mikor kellett, segítettem neki, de legtöbbször szájtátva figyeltem, amint fürgén és könnyedén csinálja meg a beígért kaját. Olyan volt, mintha ideszületett volna, ebbe az apró kis helyiségbe... teljesen otthonosan mozgott, én pedig pirulva és kissé zavartn figyeltem őt. Végülis megterítettünk, és leültünk enni. Már az első falat felért egy darabka édennel, egyszerűen tökéletes volt. Felpillantottam imádott szerelmemre, és lttam, hogy mosolyog. Azért kicsit furcsa volt a mosolya, mintha kissé feszült lenne.
- Csodálatos, egyszerűen tökéletes... - mondtam teljes meggyőződéssel, neki, és még egy falatot kaptam be. Miután végeztünk az evéssel, odaültem mellé, megfogtam ép kezét, és a sérültet megpusziltam. - Köszönöm hogy fáradtál. A nyomodba se érek főzés terén. - hálálkodtam neki, és adtam neki egy röpke csókot. Aztán eltűntem a konyhába, és előhoztam rejtegetett kincsemet: a csokijégkrémet. Elvoltunk egy jó darabig, de aztán rá kellett jönnöm, hogy bizony mennie kell. Nem nagyon tetszett a dolog, de hát nem tarthatom itt, ráadásul engem is vár az asztalomon feltornyosult papírhalom... Mély sóhajjal néztem a távozó kedvesem után, és kissé pirulva csuktam be magam mögött az ajtót. Lassú léptekkel közeledtem irodám felé, ogy valamennyit dolgozzak ma. Bár valószínűleg az egész napot elvarázsolt hangulatban fogom tölteni, és az sem fog zavarni, ha valaki rámtör... De végülis megtehetem, mert hadnagy vagyok, és álmodozhatok, egyszer, igazán...

Az egész napom felért egy kínzással: nem csinálhattam semmit sem, még ki sem mozdulhattam az irodámból, mert minden papírral végezi akartam, hogy az én életemet meg tudjam majd lepni. Bár kérdéáses volt, hogy egyáltalán bemehetek-e a Tamachi palota kertjébe, vagy egyáltalán megközelíthetem-e... De ezt a friss tortát akkor is eljuttatom Yukénak, ha utánna karóba húznak! Egészen elszántam ástam elő a szekrényemből egy egészen érdekes kis ruhát, amit gyorsan fel is vettem. Nem igazán volt érzékem ilyesmihez: az elmúlt tizenegynéhány évben csak most volt rajtam először ilyen ruha. Jahajj, mégsem.... a fesztiválra felvettem azt a kéket... Megerőltettem az agyamat, de nem találtam több "jeles" alkalmat. Nem is bántam annyira, sosem szerettem adni nagyon a ruházatomra. Nem voltam igénytelen, azt azért nem. Inkább feladtam a ruhákon való elmélkedésemet, és adtam enni a párnáimat pusztító Miyavinak. Miután ezzel végeztem, felkötöttem a hajamat, és kivettem a sütőből a tortát. Sikerült majdnem hasraesnem, amikor a tejszínhabért és az eprekért rohantam, de végülis sikeresen végrehajtottam az akcióm, és a torta készen állt előttem. Elégedetten felsóhajtottam, majd úgy döntöttem, indulok. A tortával a kezemben megindultam az ajtó felé, és ki is nyitottam: hogy aztán az egész mindenség, ami a kezemben volt, leessen. Hosszú órák fáradtságos munkája zuhant a föld felé... De ez még nem is jutott el a tudatomig: ledöbbenve, kissé kipirultan meredtem az előttem álló szívem csücskére.
- Te... meg itt? Izé... - most is sikerült értelmes reakciót kiadnom magamból - mint mindig, ha meglepnek. Yuke felém nyújtott egy virágot, amit remegő kézzel elvettem, és bár nagyon, nagyon nem szerettem őket, most mégis megszagoltam. Vagy lehet, hogy csak kapaszkodót kerestem benne?! Már nem is tudom... Meglepetés követett szívinfarktust: Yuke letérdelt elém. Én reflexből hátrébb léptem, és el nem bírtam képzelni, hogy mit akar. Lehet, hogy már nem szeret, és azt akarja ennyire lovagiasan közölni? Erre a gondolatra összeszorult az egész bensőm, és nem kaptam levegőt....
- Chizuki Maya... Hozzám jössz feleségül? - elővett egy gyönyörű gyűrűt, én pedig meredten álltam ott egy pár pillanatig, majd mellé térdeltem, és megöleltem.
- Ezt nem tudom elhinni...- mondtam a meghatottságtól remegő hangon. Mindig is hülyeségnem tartottam az esküvőt: egy gyűrűtől, vagy egy darab papírtól miért lennék boldogabb? De ez most valahogy más volt... - Igen. - mondtam ki még jobban remegő hangon, és hozzábújtam a szerelmemhez.

Mérhetetlenül el voltam képedve az én imádottam esti akciójától, de ez nem nagyon akadályozott meg benne, hogy az ölébe telepedjek. Igaz, az én szentem egy kicsit fura fejet vágott, amitől csöppet megijedtem; de hamar meg is nyugodtam.
- Honnan tudod, kedves, hogy én jó leszek neked? - kérdeztem letaglózva, miközben az ujjamra húzott gyűrűt néztegettem. Ami azt illeti, én egy hajszálvékony, valami más anyagból készült gyűrűvel is a mennyek fölött lebegnék, de ez is gyönyörű volt. Pár pillanatig csak néztem, nem tudtam betelni vele, majd az immár vőlegényemmé avanzsált Yukém nyakába fúrtam a fejem. - Édesapádnak enyire fontos a nemesi cím? - sóhajtottam fel. Egészen elszomorodtam ettől, miközben átmásztam az ágyra. Ott lehúztam a takarót, és leterítettem a földre, majd nagy lelkinyugalommal leültem rá. - Én... nekem nem kell nemesi cím a boldogsághoz, én attól boldog vagyo, ha veled lehetek. De... ha csak így lehetünk együtt, akkor azt hiszem... lesz egy nemesi címem... - nyögtem fel és elnyúltam a takarón. Majd elkezdtem vakargatni az időközben odasomfordált Miyavi fülét, aki cserbenhagyott, és odament Yukéhoz. - Nem lesz neked ebből bajod? - kérdeztem kicsit depisen, és a takarón kezdtem körözzni a mutatóujjammal. Sóhajtottam, majd felmásztam az ágyra, és az asztalomat kezdtem el nézegetni.
~ Jajj, ribanc! Nemsokára asszony lesz belőled!
~ Ez akart lenni a gratulációd? Téged ismerve, igen... Nos, akkor köszönöm, Shiro! - gondoltam magamban, és elmosolyodtam. Milyen szép is lesz...

Nem kerülte el a figyelmemet Miyavi viselkedése. Nem szokott így viselkedni az emberekkel: Nabe-kunt egyenesen imádja. Talán ez pont azért van, mert Nabe-kun a bátyám, Yuke meg a vőlegényem? Csak nem "féltékeny" a macskám Yukéra? Rápillantottam a sarokban kucurgó állatra, aki rámvillantotta a szemét.
- Miyaviii nyugszik! - duruzsoltam, mire a macska összegömbölyödött, és elaludt. Heves szívdobogással, kissé szédülve fogtam fel Yuke szavainak értelmét. Össze akar velem költözni. Velem. Ez egy csöppet hihetetlen volt számomra... Ránéztem a szerelmem arcára, és láttam hogy komolyan gondolja.
- Ez sokkolt... ez szuper... - igyekeztem valamennyire értelmes választ kinyögni, ezért csöppnyi gondolkodással eltöltött szünetet tartottam. - Ezt nem tudom elhinni! Szuper! - ugrottam a nyakába. Aztán eszembe jutott, hogy még mindig nem adtam egyértelmű választ. - Igeeeeeeeee~een! - adtam neki egy heves csókot, és hozzábújtam. Boldogan néztem a ruhájának azt a szegletét, amit a jelenlegi testhelyzetem miatt adott szögből láttam. - És neked van kedved egy rövid időre idepakolni hozzám? - pislogtam rá félősen. - Nem valami nagy hely, és igaz, hogy hadnagyhoz képest apró a szoba, de csak azért, mert kialakítottam egy apróbb konyhát és főzősarkot is. Nem is mertem felnézni rá, inkább miliméteres nagyságúra húzódtam össze. Mielőtt meghallgattam volna a válaszát - mondjuk annyira nem sietett vele, de megszoktam: szívem választottja sosem beszélt sületlenségeket - velem ellentétben. Szóval a hűtűmhöz siettem, és elővettem két mentaillatú italt. Az egyiket Yuke kezébe nyomtam, a másikat én kedztem el iszogatni, és közben vőlegénykém szemébe néztem.

Szomorúan hallgattam a mondandóját kedvesemnek, és egyre rosszabbul éreztem magam. Ahogyan az utóbbi időben egyre többet gondolkoztam magamon és a múltamon, a kedvesemen és az ő múltján, rá kellett jönnöm, hogy nekem idilli életem van, és volt. Hiszen máig sem tudom, hogy mennyi keserűséget kellett neki lenyelnie az édesapja miatt. Hiszen sosem mesélt el mindent részletesen, nem is tudtam, hogy van-e testvére. Viszont szinte képtelen vagyok felfogni, hogy egy ilyen nehéz élet után még mindig ép eszű, és képes szeretni. Mert szeretet engem, azt világosan látom rajta. Ugyanúgy, mint ahogyan én őt.
Lefagyva néztem, amint elkezdett beszélgetni egy égitesttel. Ennyire magányos lett volna? Rosszul éreztem magam. Volt bennem valami, ami miatt menekülhetnékem volt. Annyira féltem... Annyira új volt nekem minden, ez az egész. Hogy valakinek fontos vagyok, hogy számítok neki... És mégis, mintha valami félelmetes lenne még hátra. Amiről még fogalmam sem volt. Amit még nem láttam...
Mély sóhaj kíséretében ültem fel az ágyra, és figyeltem tovább Yukét. Valóban, nem vagyok az a szószátyár fajta. Szinte nem is beszélek azokkal, akik fontosak nekem. Talán félek túl közel engedni őket magamhoz, mert attól tartok, hogy megsebzenek... olyan mélyen, amit lehetetlenség meggyógyítani. Igaz, hogy sok barát vesz körül, de ők mások. Az életemet adnám értük... de az, ami köztem és ... már a vőlegényem között van, ezerszer másabb, furcsább, különösebb. Mintha egy új világ nyílt volna meg nekem. Annyira belemerültem ezekbe a gondolatokba, hogy észre sem vettem, amint Yuke a lábamat simította meg és megcsókolt. Persze mindent tisztán hallottam amit mondott, és minden egyes kiejtett szívában ott éreztem a mérhetetlen fájdalamt. A szívem szakadt meg...
- Bevallom van egy dolog, amit nem tudok neked elmondani. Kérlek értsd meg, majd elmondom, ha elhatároztam magam, ígérem. - a szívem mintha jéggé vált volna, félelem fogott el. Mire készülhet? Mit történt vele? Annyira féltem őt...
- Megértem, és elmondod, ha úgy érzed felkészültél rá. De tudod, ezzel felpiszkáltad a kíváncsiságom, úgyhogy egyszer tényleg muszáj leszel elmondani. - adtam neki egy csókot, majd a vállába fúrtam a fejemet. - Tudod, nekem is van egy titkom... de ha elmondom, nem akarsz majd feleségül venni. Sőt, a legvalószínűbb, hogy meg akarsz majd ölni, és az ég tudja, nem lenne-e jobb úgy... - sóhajtottam fel és álltam fel az öleléséből. Az ablakhoz sétáltam, és homlokomat a hűvös üvegnek nyomtam. - Tudod, sok shinigamiban mélyen gyökerezik az arrogancia és a rasszizmus... Fennsőbbrendűnek tartják magukat más fajoknál, és azt vallják, jobb lenne minden más fajt kiírtani, hogy írmagjuk se maradjon. - éreztem, hogy kezd bennem föltolulni a sírhatnék, a vaizarddá válásom estéje. De egy nap úgyis meg kellene tudni, miért ne most? Mielőtt még jobban megszeretem, mielőtt még jobban fájna az elvesztése... bár, az már a lehetetlenséggel ér fel számomra. - Yuke, hallottál már a Vaizardokról? Mert ha nem... Vagy ha igen, és gyűlölöd őket, akkkor... - nem, ez így mégsem lesz jó. Talán egyszerre kellen kinyögnöm. De akkor talán... mit törődök a talánnal, ez így les helyes! - Yuke, én.. én egy Vaizard vagyok. - mint amikor a porcelán balerinát egy hirtelen jött levegőárámlat lesodorja a kandallópárkányról és zuhan lefelé... lefelé, a biztos halálba, hogy darabokká törjön... Hogy üveghomokká váljon és eltűnjön a világ színéről. Pontosan így éreztem magam, és egyszerűen nem mertem fölnézni. Tekintetemet a zanpakutuomra függesztettem, ami a lábam mellett állt. Ha meg kell védenem magam... Akkor kiölök minden érzést magamból, és elhagyom Soul Societyt - soha többé nem jövök vissza. Mert az lehetetlen, hogy így is szeressen engem. Már tudja, milyen undorító féreg is a szereleme...