Gondoltam elmegyek és meglátogatom a legjobb haveromat Suzumiya kapitányt, hátha van kedve meginni velem valamit vagy esetleg elmehetnénk a játékterembe utána meg elmehetnék ebédelni a kumo étterembe.
Ahogy sétáltam Hirobumiba botlok.
- Jó reggelt Hirobumi, elnézést! Azzal elhúzom a csíkot és belépek Suzumiya irodájábade elötte még kopog és amint beléphetek mondom a mondandómat.
- Jó reggelt Suzumiya kapitány! Nincs kedve velem meginni valamit, vagy játékterembe jönni és utána meg ebéd közben egy jót beszélgetni?Remélem tudod, hogy hamarosan én leszek a 9. osztag új hadnagya!? Kérdem tőle, mosollyal az arcomon.
Suzumiya int nekem, hogy üljek le, én készégesen leülök és várom Suzumiya válaszát.

A szobámat rendezgettem és közben zsörtölődtem, hogy miért nem akar úgy kinézni, amilyennek én akarom látni. Végül pár perc újabb rendezgetés után feladtam a dolgot. Inkább hívok valami divatgurut. Lehuppantam az ágyra és a kezembe vettem egy jelentést, amit a hadnagyom nemrég a kezembe nyomott és megkért, hogy tanulmányozzam át. Nemsokára kopogás kíséretében belépett Hayashi, az ötödik osztagtól.
- Jó reggelt Suzumiya kapitány! Nincs kedve velem meginni valamit, vagy játékterembe jönni és utána meg ebéd közben egy jót beszélgetni?Remélem tudod, hogy hamarosan én leszek a 9. osztag új hadnagya!?
A kezemmel jeleztem, hogy foglaljon helyet. Feltett egy csomó kérdést, a gondolataim viszont még mindig a belépése körül zajlottak. Nem tudtam elhinni, hogy habár kopogott, nem várta meg, amíg szólok neki, hogy beléphet. Aztán meg le is tegezett. Talán nem tudja, hogy ez nem az irodám, hanem a magánlakosztályom? De inkább nem szóltam róla, ráhagytam...
-Hayashi, az eljövendő kinevezésedhez gratulálok. Nos, felőlem indulhatunk is...

Nem tudtam elhinni, hogy habár kopogott, nem várta meg, amíg szólok neki, hogy beléphet. Aztán meg le is tegezett. Talán nem tudja, hogy ez nem az irodám, hanem a magánlakosztályom? De inkább nem szóltam róla, ráhagytam...
-Hayashi, az eljövendő kinevezésedhez gratulálok. Nos, felőlem indulhatunk is...
- köszönöm a gratulációt kapitány úr! és hová menjünk? helyet még nem választott. inni vagy enni vagy játszani? Ez az utolsó szabad napom mielőtt hadnagy leszek és szeretném kiélvezni minden pillanatát!( Kajánul röhög magában.) Erre Suzumiya megállt az ajtóban és visszafordult és a szemembe nézett, de nem szólt semmit.
- Na akkor, hová menjünk kapitány úr? Vagy talán megakar velem küzdeni az edzső terembe? kérdem tőle, mire ő válaszolni készül...

Megálltam, mert Hayashi megzavart a kérdésével. Hova menjünk? Azt hittem már kitalálta... Lassan visszafordultam és rá néztem.
- Na akkor, hová menjünk kapitány úr? Vagy talán megakar velem küzdeni az edző terembe?
Elcsodálkoztam magam. Nemhogy kész tervvel nem állt elő, még rejtett célzást is tett egy esetleges összecsapásra. Elment a kedvem a játéktól és az evéstől, móresre akartam tanítani, hogy így nem lehet viselkedni egy kapitánnyal.
-Hayashi, javaslom a mi edzőtermünkbe menjünk levezetni a felesleges reiatsukat.

// Folytatás a 6. osztag edző termében, írok én kezdő postot! //

Mayával együtt megérkeztünk a szobámba, szegény lány végig tüsszögte az utat. Majd a tea segít rajta...-gondoltam, majd szóltam a zavarban lévő lánynak, hogy nyugodtan fáradjon beljebb. Belépett és helyet foglalt az egyik széken, én közben a teát készítettem. Még javában esett az eső, mikor elkészült az ital és pohárba töltöttem. Elkezdtük iszogatni a kissé forró teát...

Mohón kortyoltam a teát, és az elsó pár korty után éreztem is hogy jobban vagyok.
- Miből van ez, kapitány?
- Gyógyfűkeverék, nagyon hatásos.
Gyorsan felhajtottam a maradék teát, majd felálltam. A kapitány meglepetten nézett rám.
- Köszönöm szépen, kapitány úr. A teát is, meg a kellemes sétát is. Nem szeretnék tovább a terhére lenni, úgyogy viszont látásra. - gyorsan meghajoltam, és az ajtó felé igyekeztem. A kapitány úgy meghökkent, hogy csak az ajtóban ért utol.
- Maya.... - vártam hogy mit fog mondani, és közben belenéztem a szemébe.

Maya...-szóltam neki, miközben egymás szemébe néztünk.-Nem kell úgy sietni, nem hajt a tatár...-visszatessékeltem a a szobába és újra leültünk. Pár perccel előbb benyomtam a fűtést, szóval már elég kellemes volt a idő. Gondoltam, hogy a lánynak nem tenne jót, ha a hideg folyosókon mászkálna, sőt, még a szakadó esőn keresztül elment volna a 4. osztaghoz. Megkínáltam még egy csésze teával, és ő el is fogadta, pár perccel később már nem is tüsszögött. Elkortyoltam a teámat én is, majd ismét Maya szemébe néztem...

Kicsit kezdtem fázni megint a vizes ruhámban, a melegedő idő ellenére. Jó lesz nemsokára indulni, hogy át tudjak öltözni meleg és száraz ruhába... Élvezettel kortyoltam a teámat, mert nagyon finomnak találtam. Ahogy kicsit hoszabb ideig elemeztem az összetevőit, felfedeztem benne egy csipetnyi mentát, aminek nagyon örültem, mert ez a kedvenc fűszerem-gyógynövényem. Életemben, ahogyan emlékszem rá, állandóan mentafagyit ettem. Elmosolyodtam, mert amint észrevettem a mentát a teában, egyre élesebben éreztem az ízét. Aztán a kapitány megint a szemembe nézett, én meg az övébe. Meg kell hagyni, szép zöld szeme volt. Hirtelen ötlettől vezérelve rámosolyogtam, és megkérdeztem:
- Mit néz rajtam, kapitány?

Egy ideig megint egymást néztük, majd Maya megszólalt:
- Mit néz rajtam, kapitány?-kérdezte, majd letette a bögrét az asztalra. Összeszedtem minden gondolatomat, majd így feleltem:
-Hogy mit nézek rajtad? Régóta nem láttam már ilyen kedves és szép teremtést. Mosolyod megörvendezteti a szívemet...-mondtam, majd elmosolyodtam. Hú basszus, hogy mondhattam ekkora béna szöveget, egy ilyen jó csajnak nem a magamféle bénaságok valók...-gondoltam.

-Hogy mit nézek rajtad? Régóta nem láttam már ilyen kedves és szép teremtést. Mosolyod megörvendezteti a szívemet...
Sikeresen ledöbbentem. Hogy ez NEKEM szólt volna? Húha, nagy fejreesések vannak itt kérem szépen, ha nekem ilyet mondanak... Azt hiszem egy ideig meg se bírtam szólalni. Aztán éreztem hogy a fejem bevörösödik.
- Azt hiszem félrehallottam valamit. Nem hiszem, hogy a kapitány úr ezt nekem szánta...- a végét szerintem már csak motyogtam.

Sajnos tartottam ettől is... Maya nem akarja elfogadni a felé irányuló bókokat, azt hiszem rossz lóra tettem, neki nálam sokkal jobb járna...
-Öhh, igazából neked mondtam...-mosolyodtam el. Folyamatosan egymást néztük, szemünk pillantása újra és újra találkozott. Felálltam és az üres bögrémbe öntöttem még egy kis teát.

Szép, egyenletes rákvörös lett a fejem, szerintem. Megköszörültem a torkom, mert még a hangom is elment.
- Hát, igazából nem sokat bókoltak nekem még... köszönöm szépen.- mosolyodtam el. Hajajj, csak találjak vissza a szokásos énemhez... - A kapitány úr is remekül néz ki.

-Heh, köszönöm.-mosolyogtam egy sort. A lány már nagyon pirult, de nem láttam az okát, aztán megértettem.-Egyikőnknek sincs valami nagy tapasztalata a bókolás terén, igaz?-felálltam és az ajtóhoz mentem.-Volna kedved az edzőteremben folytatni ezt a beszélgetést?-kérdeztem a lánytól, aki még mindig furán nézett rám. Persze tudtam, hogy egy lány szívéhez nem a harcon keresztül vezet az út, de ha egy kicsit lefáradtunk, talán még jobban is meg tudjuk érteni egymást és közben is új dolgokat tudhatunk meg a másikról...

- Nem igazán szoktam hozzá ehhez, mmint a bókhoz... ahhoz én túl szerencsétlen vagyok. De nem bánom, menjünk. Végül is, a harc megnyugtat.

Útrakeltünk shunpoval az edzőtermek felé, és én elgondolkoztam a hallottakon.

Másnap mikor felvettek a 6. osztagba gondoltam elmegyek és bemutatkozok a kapitánynak.
Mikor a folyosón jártam úgy éreztem mintha figyelnének ,de nem álltam meg.
A kapitány ajtajához léptem de akkor már nem éreztem semmi. Gondoltam magamban ….Ki lehetett vajon ,mindegy inkább megyek a kapitányhoz
Nagyot sóhajtottam és kopogtam.
- Gyere be.
- Jó napot kapitány , szolgálatra jelentkezek.

- Igen, a nevem Arimoari Katekarin
Végigéztem a kapitány úron és gondoltam magamban…- hát ez lenne a híres Suzumiya Sholo kapitány hát nem erre számítottam azt hittem, hogy erősebb. Habár nem a borítóról vonunk le következtetést hanem, hogy mi rejlik benne.
Ekkor a kapitány szemrevételezett.
- Valami baj van kapitányúr?

- Igen is kapitányúr.
Amikor az ajtóhoz léptem elgondolkodtam –hmm erre a szobára ráférne a festés.
- És kapitányúr egy kis szín hangulatosabbá tenné ezt az irodát?
Majd mosolyogva távoztam.

*Kommunikáció. A dolog, amit a legjobban utál. Mintha az ajtó, ami előtt áll, nevetne rajta… Igen, biztosan nevet rajta. Szinte hallja is az el nem álló kacagást, a harsány nevetés, ami…
De álljunk csak meg! Egy ajtó nem nevet. Jól van na, tényleg őrült, nem mintha bárkinek bármi köze lenne hozzá. Igen, vannak ilyen pillanatok. Van, amikor Verashu úgy érzi, mintha a dolgok eltérnénk a megszokottól. Bizonyos lelkiállapotok okozzák. Félelmei, szorongásai… Áldás vagy átok? Igazából mindkettő. Már régóta inkább jelként tekint ezekre a dolgokra. Mintha saját belső énjét vetítené ki a külvilágra… S így, ezáltal sokkal tisztább képet kap arról, hogy mit kéne másképp tennie.
Persze vannak olyan idegesítő pillanatok is, amikor ez a „betegség” annyit ér el, hogy Verashu minden önbizalmát elveszti, vagy éppen dühösebb lesz egy megvadult hollow-nál.*
- Te nem vagy itt. - *morogja az orra alatt, s valóban, az ajtó immáron ismét olyan, mint bárki másnak, értsd: normális, és nem beszél vissza.
Most, hogy ezt a kérdést megvitatta magában, ideje ráhangolódnia a… beszélgetésre. Hiszen ha valamit el akar érni ebben az osztagban, sajnos muszáj lesz időnként kapcsolatba lépne a kapitányával. És túl kell esnie azon az apró kellemetlenségen, amit úgy hívnak, hogy bemutatkozás A szükséges rossz, de hát nem szándékozik örökké a 9. tiszt maradni… Ez a poszt neki eléggé megalázó, lévén nem szereti, ha csak úgy csicsáztatják. És a 9-es szám… Jó messze a rangsorban. Túl messze. Ezen pedig változtatni kell.
Reménykedve, hogy a kapitány nem fog sokat beszélni kopogtat be az ajtón. A maszkot felvette, most már készen áll arra, hogy semmitmondó szerepét játssza. Sajnos tökéletes maszkja van, nem lehet csak úgy belelátni igazi személyiségébe – azaz lehet, ám azok sírva menekülnek attól, amit Verashu zanpakuto-jával mutatott nekik…*

*Verashu első gondolata az volt a kapitány láttán, hogy közelről nézve sokkal magasabbnak tűnik. A második pedig, hogy igazából nem a kapitány magas, hanem ő annyira alacsony. A meztelen felsőtestet persze hamarabb veszi észre, mint a nyúzott fejet, de hát mégiscsak nőből van, és sokkal szembetűnőbb számára ez a jelenség olyan apróságok mellett, mint az álmosság egyértelmű nyomai. Egyik szemöldökét felvonja, aztán amikor érzi, hogy itt az ideje megszólalni, lila lélektükreit a kapitányéba fúrja. Zavar nem látszik arcán, mintha teljesen természetesnek venné, hogy a kapitánya félmeztelenül ácsorog előtte.*
- Üdvözletem, kapitány. - *hajol meg, a szokásokhoz híven, addig is behunyva tébolytól dühöngő szemeit.*
- A nevem Verashu Suwun, mától az ön osztagának… kilencedik tisztje vagyok. - *mutatkozik be, még mindig lefelé hajolva, a „kilencedik” szóban tisztán érezhető gúnnyal és megvetéssel Verashu cseppet sem elégedett ezzel a ranggal, ám ő még biztos benne, hogy feljebb fog jutni, bármi áron.*
- Elnézést, hogy ilyen későn zavarom, - *folytatja monológját, s a gúny és megvetés immáron teljesen eltűnik hangjából. Immáron ismét a mesterségesen létrehozott személyisége uralkodik rajta.* - de a mai napon nem volt alkalmam bemutatkozni. Mivel észrevettem, hogy más is e kései órán tett látogatást, bátorkodtam felkeresni Önt.
*Fejét még mindig nem emeli fel, ám Verashu ezt cseppet sem érzi megalázónak. Cseppet sem, ha később ez még a javára válhat. Ma még őt manipulálják, holnap már ő fog másokat. A hatalom. Hisz mégis mi az? Egy játék, egy újabb játék. Csupán egy próbatétel, nem rosszabb egy extrém sportnál. A megszerzése az, mely annyira leköti Verashu figyelmét. S persze a szatyor tartalma, mely a háta mögött pihen a földön…*