//Látnok, WTF o.o//

Szerencsére nem is kellett túl hosszú előadást tartanom Ciaráról, és az alapvető információk, amiket közöltem róla, elegendőek voltak, hogy kielégítség Gwen kíváncsiságát. Bár eléggé érdekes képet vágott az alakleírásomat hallva, ami nem csoda, mivel az ember vagy egy oroszlánszerű szörnyetegre, vagy egy perzsacica méretű táskadögre gondol, amikor azt hallja karakál. Pedig egyik sem igaz, bár mi tagadás, elég kevés közepes testű cica van, főleg rajta kívül a gepárd a gyakori, bár az jóval gyorsabb és rövidebbek a lábai. Mindenesetre enyhe kétkedés is átfutott rajta, de úgy tettem, mitha a legkevésbé se vettem volna észre ezt. Elvégre, nem mindenki tudja elsőre elhinni, hogy szó nélkül beleegyezik egy főnök, hogy az alkalmazottja egy eléggé veszélyesnek számító lényt tartson, aki ráadásul ezere örömmel élezi a körmeit egy iroda berendezésén. Na, igen, csak az én kapitányom lehet ilyen laza, és ezért hálával tartozom neki. Bár azóta már főnökcsere volt, Ciara csakis azért maradhatott, mert nem volt rá panasz. Ha rajtam múlik akkor nem is lesz, hiszen ő az egyetlen, aki kibírja hosszabb ideig is mellettem. Ráadásul minden titkomról tud, és még meg is ért miattuk, ami végképp nem könnyű egy dolog. Végül újdonsült barátnőm csak megszólalt, és bár a hangja eléggé kétkedően hangzott, azért örömet és elragadtatást is észrevettem benne. Akkor jó lesz ezt az álcát még jobban felerősíteni.
-Hát azok után, amit elszenvedtem miatta, ez volt a minimum! A kedves cica az elején két óránként tönkre vágta a szobámat, ráadásul amilyen kicsi volt, három óránként etetni kellett éjjelente is. Ezek után mikorra végre megneveltem, annyit talán csak elvárhattam, hogy meg is tarthassam. Az volt életem legfárasztóbb két hónapja, amíg le nem zárult a papírmunka, nekem kellett róla gondoskodnom. Bár jobban jártam, mint a kedves beosztottam, aki egy ritka éjjeli madarat kapott. Neki operaelőadást kellett hallgatnia alkonyattól hajnalig.- mondom, és ez valamennyire igaz is, elvégre tényleg van egy bagoly az egyik tagnál, amit a barátnőjétől kapott. Nem is csoda, hogy szakítottak, egy ilyen ajándéktól engem is kiverne a frászt, pedig elméletileg nagy állatbarát vagyok. Ha nekem jut madár, egy napra nem kell gondoskodnom macskatápról, mert tuti, hogy nem élné meg a reggelt egy tollas szőrcsomó, akármennyire is engedelmes cicuskám van.
A karaoke színpad előtt álva enyhe rossz érzés fogott el, de végül megembereltem magamat és Gwent követve felmásztam a lépcsőkön. Mikor felértünk ő már rutinosan nyúlt a mikrofonért, én meg igyekeztem nem bevörösödni. Felzendültek a kezdő akkordok és végül egyszerre kapcsolódtunk bele a zenébe. Az én hangom kicsit magasabb volt az övénél, de gyengébb is, így elég jól kiegészítettük egymást. Persze a figyelmemet nem kerülte el, hogy nagyjából a szám felénél barátnőm kicsit megszédült, de igyekeztem egyenlőre nem leleplezni. Mégiscsak lehet valami az előző elméletemben. Nem tudom mi váltotta ezt ki nála, de végül csak sikerült a végére is érnünk a szövegnek. Alighogy felzendült a taps, ő már igyekezett lefelé, és közben szólt, hogy rosszul van. Én meg persze mentem utána, de nem volt az olyan könnyű. Jó páran elém áltak és róla érdeklődtek, nyilván felismerték. A legrámenősebbek még egy-egy telefonszámot is a kezembe nyomtak, de azokat amint átjutottam a tömegen leejtettem. Kint már nagyban beszélt valakivel, pontosabban mintha beszélt volna, de a felzendülő óriási csattanástól nem volt könnyű megállapítani. Utána leesett, hogy nem beszélgetett senkivel, csak próbálta a párt megvédeni, mivel azok ilyedten fordultak a leomlott épületrész felé. Ez éppen elég bizonyíték volt nekem arról, hogy a lány nagyon is hasonlít rám. Most már nem engedhetem el, hiszen szemmel láthatóan nemcsak nem tudja az erejét uralni, de még azt sem tudja pontosan mi ez. Mondjuk a másodikat én sem, hiszen neki egy-egy tárgy is kivállthatja a látomást az események alapján. Óvatosan mögé léptem, és tudtam, hogy nem tud rólam, ezért kedves ugyanakkor határozott hangon tettem fel neki a kérdést:
-Tudtad, hogy ez lesz, igaz? - csaptam egyből a közepébe a dolgoknak, mire megpördült és hullasápadt lett. Valami magyarázatfélét is megpróbált kinyögni, de ezzel már nem foglalkoztam. Egyszer kihúzta magát, még egyszer nem fogja. Ha kell, akkor én fedem fel magamat először. De mivel még mindig nem válaszolt egyenesen, jobb ötletem támadt. Erősen koncentráltam arra, amit én találtam a jövőben időközben. Egy jelenet, éppen az erejéről beszélek neki. A fejemben ez táncolt, miközben kinyújtottam a kezem és megfogtam az övét: - Talán ez meggyőz arról, hogy nem kell nekem hazudnod. - világítok rá a dolgok értelmére, miközben képek száguldanak át a fejemen az ő emlékeiből, és így megtudom végre, mi is ő. Messze nem olyan kiterjedt az ereje mint az enyém, de más szempontból hatásosabb is. Az arcomon nem mutatom, hogy közben többet megtudtam róla, mint hinné, hiszen épp elég volt ennyire megrémíteni őt.

//Bocsi gyakorlom a magyar betűkkel írást, de ez nem mindig siekrül, előre is elnézést, ha értelmetlen egy-két szó//

Csak sikerült egy időre elterelnem mindenki gondolatait az éneklésről. Jódarabig eltáncolgattam volna Mitsuval, minthogy énekeljek egy sort, bár jobban belegondolva egész jó hangom volt, meg minden, de akkor is na...
Azért a tánc nagyon kellemes volt, főleg mert Mitsuval táncoltam, de sajnos hamar vége lett az éppen aktuális dalnak, és mehettünk vissza az asztalhoz, mert a színpadot elárasztották a karaokezni vágyók. Visszaértünk az asztalunkhoz, és folytathattuk a félbehagyott beszélgetést, ám kezdett egyre melegebb lenni a környéken, így indítványoztam, hogy mi lenne, ha kimennénk kicsit. Nem lett volna rossz ötlet kettesben Mitsuval kint kicsit, ám mielőtt elindulhattam volna kifele, Vera megindult a színpad felé, és bunkóság lett volna, hogy én meg Kedvesem kint andalgunk, míg a hadnagyom itt énekel, szóval már csak ezért is bent kellett maradnom, na meg kíváncsi is lettem volna Vera hangjára, mert énekelni még nem sűrűn hallottam. Bár lehet, hogy magában szokott, mikor egyedül van az irodában, de én azt nyilván nem hallom.
- Áh, majd kimegyünk miután énekeltünk. - adom meg magam végül, és karolom át Mitsut. Úgy sem tudtam volna kibújni a dolog alól, na meg ki más mutassa meg a többieknek, hogyan kell énekelni, ha nem a kapitány? Példát vehetnek majd rólam. (xD)
Kényelmesen hátradőltem a bőrkanapén, és magam után húztam Kedvesem is, így most félig fekve, Mitsuval a karomban figyeltem, ahogy hadnagyom felmászott a színpadra. Oldalra néztem Kaira, és kacsintottam egyet. Nem mindennap látja az ember a kedvesét, meg a hadnagyát énekelni, át kell adni magunkat a pillanatnak, és csodálni gyönyörű hangjukat. Néhány perces előkészület után azonban végre elkezdődött az esemény, és Vera belefogott az éneklésbe. Szám mosolyra húzódott, mikor meghallottam hangját, ki nem nézte volna az ember, hogy ilyen szépen tud énekelni (azért Mitsunak szebb hangja van, csak a miheztartás végett xD), bár mintha kissé meg lett volna szeppenve, de ez természetes volt, kíváncsi leszek magamra majd...Kedvesem szorosan magamhoz ölelve hallgattam végig a dalt, majd nagy mosollyal tapsoltam meg hadnagyom, miután a dal végéhez ért. Kai már ott várta a színpad előtt, és rögtön át is vette a helyét, majd Ő is rákezdett az éneklésre. Neki is elég jó hangja volt, elismerően bólogattam, míg énekelt. Aztán Ő is végzett, és mindketten visszatértek az asztalunkhoz.
- Nagyon szép hangod van Vera, tehetséges vagy, és persze Kai is! - ismertem el tudásukat egy mosoly kíséretében, közben kortyoltam egyet italomból is. Nagyon kellemesnek bizonyult eddig ez az este, pedig mikor kitalálták, hogy hova is menjünk, nem nagyon akartam bejönni, de hát végül is nem bántam meg. Sóhajtottam egy mélyet, majd felálltam kedvesem mellől, hisz eljött az idő, és menni kellett énekelni. Legalább túl leszek rajta.
- Utánam Te jössz! - csókoltam meg kedvesem gyengéden, majd elindultam a színpad fele. Veráék mellett elhaladva vigyorogtam egy sort, hogy magabiztosnak tűnjek, holott gőzöm nem volt róla, hogy mit énekeljek, hisz nem ismertem egy szerelmes dalt sem. Aztán egy ilyesmi mégis az eszembe jutott, bár ez inkább másfajta volt, de nagyon jó szám volt, és szerettem is. Max kiröhögnek, és egy-két fej a porba fog hullni. Odamentem az zenés sráchoz, megmondtam neki, hogy melyiket szeretném, aztán magabiztosan kiálltam a színpadra, és kezembe vettem a mikrofont. Eleresztettem egy mosolyt még Mitsu fele, majd beindult a szám. Hát na, nem voltam olyan romantikus szellem. Azért rendesen beleéltem magam, imádtam ezt a számot. Néhány perc múlva, mikor a végéhez értem, kaptam egy jó nagy tapsot, miszerint a közönségnek is tetszett. Gyorsan meghajoltam, majd lespuriztam a színpadról, vissza a többiekhez.
- Szódával elmegy, nem? - kérdeztem vigyorogva a többiektől, majd vártam, hogy Mitsu is elmondja a véleményét, elvégre az Övére voltam a leginkább kíváncsi.

//Látnok, WTF? O.O//

Ez a lány csökönyösebb még a sok éves átlagnál is, mert még mindig tagad, ráadásul teljesen hülyeségeket mond, de ezt nem veszi észre. Nyilván fél elmondani az igazat egy idegennek, és az előző kis akcióm sem jött be. Hogyan tudnám akkor megpuhítani? Szép szóval jó ideig kéne próbálkoznom még, a rávezetés nem jött be, marad a megfélemlítés. El kellene hitetni vele valamit az erejével kapcsolatban, ami meg tudja annyira ilyeszteni, hogy megnyíljon. Ez nem éppen a legszebb dolog, de más választásom nincs, hacsak nem akarok idő előtt elbúcsúzni tőle. Pedig nagyon érdekelne, mi lesz még belőle. Már nem egész egy év és kiderül, mit kapott ő a sorstól. Ha olyan mint én, az ereje 18 évesen észrevehetően felerősödik. Fortuna eléggé érdekesen szokott válogatni, és a kegyeltjeivel nem mindig törődik. Megértem az ellenkezését, nem mindenkinek lehet könnyű teljesen egyedül megbirkózni egy ilyen helyzettel, ráadásul régebben fogadjunk azt sem tudta megállapítani, mi az, amit lát. Most már felépült benne egyfajta páncél titkokból, akárcsak nekem, és ezt kellene a lehető legrövidebb idő alatt ledöntenem, hiszen nem tudhatom, pontosan mikor is látom újra. De egyenlőre ötletem olyan nincs, ami működne is. Talán, most éppen azt hiszi nem vagyok normális. Ha úgy teszek, mintha nekem tényleg lenne egy látnok ismerősöm, az beválhat. Szuper, amilyen aggódóan néz rám, elég egy zavart tekintet és kész az álcám. Egy kicsit homályosabbra a szemem, mintha könnyen csillognának benne, és fájdalmas arckifejezés. Ilyenkor imádom, hogy volt időm alaposan megtanulni a színészkedést. Mikor kész a kinézet, jöhet a szomorú hang:
-Bocsi, gondolom most alaposan megilyesztettelek. Valójában azt hittem, te is látnok vagy. De ezek szerint nem hiszel bennük. Pedig annyira hasonló volt az előbbi reakciód az övéihez... - mondom kicsit zavartan, majd egy levegővétel után folytatom a kis színjátékot. - Talán túlságosan is aggódom. De egyszerűen nem akarok, hogy ami történt, még egyszer megismétlődjön. - szövegelek továbbra is, ezzel felkészítve egy nem túl szívderítő történet előadására. Ha ez sem segít, egyszerűen túllépek rajta, de még meg kell próbálnom. - A jövőbe látók léteznek, én ismertem egyet. Az intézetben élt, ahol én is. Olyan volt nekem mint egy nővér. Szegény, előre látta, ha egy emberrel szörnyűség történt. De megakadályoznia nem mindig sikerült, mivel rajtam kívül nagyon kevesen hittek neki. A 18. születésnapja után annyira felerősödtek a képességei, hogy nem tudta őket rendesen irányítani. Ha nem voltam a közelében, teljesen elveszett. Intézetbe küldték és nem engedték, hogy látogassam. Azt hitték, megőrült. Végül tényleg ez lett vele, és nem egészen két év múlva öngyilkos lett. - fejezem be a könnyfakasztó előadásomat és látványosan pislogom el a felgyülemlett (nem létező) könnyeket a szememből. Ha ez sem juttatja át a holtponton, akkor hanyagolom a témát. De mivel még nincs 18, talán hatásos lesz. Szegénykét most biztos a frász kerülgeti, ideje akkor visszatérni az előbbi viselkedésemhez. - Ez az egyik legszomorúbb része az életemnek. Kicsit megilyedtem, sajnálom, hogy olyan voltam az előbb. Remélem most már megértesz és visszamehetünk még beszélgetni. - térek napirendre, bár nem hiszem, hogy neki is sikerült ez...

Bandaösszehozós est:

Mihelyst a lányok eltűztek, egy igazi lazulós est vette kezdetét. Mindenki menőzött, ki min tud játszani, meg hasonló. Bírtam ennek a Kei srácnak a szövegét, de akkor is olyan esetlennek tűnt. Na jó, Nobu sem volt egyszerű eset. Kezdem azon nagyon izgulni, hogy mi lesz velünk, ha mi tényleg egy bandába kerülünk össze.
Az este jól telt. A srácok bemutatták tudásukat, igaz a langaléta talán túlságosan is féltette gitárját. Viszont eszméletlenül játszott mind két ürge! A nagy zenélésbe igazán belefeledkeztünk. Fogyott a pia is, s részemről már a füst is elég tömény volt körülöttünk. Már azért az alkoholt is éreztem.
- Kezdek bepunnyadnii~!
Ásítozott össze vissza.
- Jah, hisz már hajnali 1 van...
- Áh, ez nem fair, Justin-t is akarom hallani, hogy playel a dobon!
- Mégis hol mutatná meg, hajnalban?
- Felőlem elzúzhatunk hozzánk... a cucc a pincében van felállítva...
- But but, tényleg ilyenkor normal ember nagyban sleepel!
- Minden szigetelve van, no problem, bro’!
Kacsintottam oda nekik.
Már amúgy is a negyedik tag is kezdett bealudni, jobb is volt, hogy indulóra fogtuk. Bevallom, a doboláshoz még kedvem is volt! Nem tudom miért, de örültem neki, hogy ezekkel a szerencsétlenekkel összefutottam. Reménykedtem benne, hogy összejön a banda...


/Mivel nincs kedvem hozzá, hogy egy ember miatt abbamaradjon a terv, kihagyjuk, és a sztori folytatódik Justin házában /

*Biztos vagyok benne, hogy ezt a sok vörös színt megint csak én látom, hiszen minek is lengné körül Kait? Még csak nem is… mosolyog. Csak az egyik idegen lány az, aki részesül a tökéletes fogsorának a látványában, nem én. Persze, neki sokkal nagyobb melle van, mint nekem, és biztosan nem olyan idegesítő és őrült, mint én. Nem csodálkoznék azon, ha Kai tényleg utálna, minden oka megvan rá. Sosem fogja elfelejteni azt, ahogyan viselkedtem vele. Az ő szempontjából pedig lényegtelen, hogy én voltam-e az, vagy Suwun, a lényeg, hogy megtörtént, és én is ugyanolyan bűnös vagyok, mint ő. Nem kellett volna hagynom ideáig fajulni a dolgokat, mert ezzel csak még jobban bántom őt. Pedig tényleg nem akartam semmi rosszat, csak jól érezni magam, és megmutatni neki, hogy én nem csak olyan vagyok, ahogyan akkor megismert.
Vörös színben hullámzik az egész terem, a mulatozók hangja pedig lényegtelen morajlássá változik körülöttem. Egyedül Kai alakja az, ami megmarad tisztán, és a düh, igen, mintha csak sugározna belőle. A vibráló vörös szín pedig inkább a fenyegető haragot, mintsem a szenvedélyt jelzi ebben az esetben. Tekintetem Kaira függesztem, és meg sem hallom, amint az egyik srác, akivel nemrég még bájosan csevegtem, most táncolni hív. Nem azért, mert nem akarom, hanem mert nem vagyok rá képes, és tényleg nem hallok mást, csak az éneket.
Végül a dal véget ér, Kai pedig leugrik a színpadról, hogy megdicsérje a hangomat, majd véleményt kérjen a sajátjáról. A bók hatása alatt lebegek pár pillanatig, mert igazán nem vagyok hozzászokva, ha valaki őszintén megdicsér, ráadásul ez a sok, piros izé is eltűnt közben, és mintha ismét mosolyogna. Közben pedig a taichou és Mitsu taichou is gratulálnak nekünk az éneklésért, bár őszintén szólva sokkal jobban örülnék annak, ha azért gratulálnának nekünk, mert mondjuk én és Kai összejöttünk. Igazán kiismerhetetlen számomra; az egyik pillanatban még bókol, utána pedig más lánnyal flörtöl. Még az is lehet, hogy nála ez a természetes viselkedés, és minden szabad nővel kikezd, és talán én is csak egy vagyok a sok közül. T_T*
- Igazán nem kéne ennyit kéretned magad, a helyedben büszke lennék az énekhangodra. - *vetek most rá egy olyan szomorkás-fajta mosolyt, mert olyat még úgy sem látott tőlem, s hagyom, hogy most a hajammal játszadozzon. Kifújom a füstöt, és eloltom a cigarettámat, ugyanis az már a végét járta, és lehajtom a maradék sakét is, amikor visszaérünk az asztalhoz, hogy újabbat töltsünk magunknak. Hirtelen még én is jobban megkívántam a cigarettát, úgyhogy nem is telik el sok idő a következő szálig.*
- Előbb hallgassuk meg a taichouékat is. - *dugok bele egy szálat Kai szájába, mert hát ő már megkínált két szállal is, itt az ideje, hogy viszonozzam neki a szívességet. Meg aztán, én inkább a drágább cigarettákat pártolom az erős, középkategóriás márkájúak helyett. Igaz, nem szívok annyit, mint Kai, aki már igen nagy mennyiségű nikotinrudat fogyasztott el a délután folyamán, viszont egészen más az íze az enyémnek, mint az övének. Sokkal tisztább és finomabb, és remélem, hogy értékelni fogja a gesztusom.
A taichou és Mitsu taichou dala annyira nem az én stílusom, mert nekem az egyik nem elég nyálas, a másik meg már túl nyálas, de azért izgatottan próbálom figyelni őket, a cigarettát egyre gyakrabban a számhoz tartva, miközben próbálom elhessegetni a gondolatokat, miszerint én egyáltalán nem tetszek Kai-nak. Ami persze biztos nem igaz, különben nem karolna át, és már maga a tény, hogy én ülök Kai mellett, és az én vállamon pihen a keze, máris azt bizonyítja, hogy biztosan többet érek neki, mint az a kislány, akivel nemrég kikezdett.
Amikor Mitsu taichou a dalának a végét énekelte, mi is odamegyünk Kai-al. A szívem persze csak jobban kezd el sajogni, amikor látom az összeölelkező kapitányokat. Olyan jó nekik, annyira irigylem őket…*
- Igen, remek volt, ugye, Kai? - *emelem tekintetem ismét a férfira, majd meghallva Mitsu szavait már karon is ragadom Kai-t, hogy vonszolni kezdjem őt kifelé.*
- Akkor menjünk. - *cipelem magammal vidáman teljesen megfeledkezve arról, hogy milyen hideg is van odakint, vagyis megint én szívok a nagy hideg miatt, de nem baj, mert ott lesz velem Kai, és talán eszébe jut felmelegíteni. *.* xD
Végül az ajtó előtt állapodunk meg, ami közlekedés szempontjából nem túl kellemes, mert persze kifelé nyílik az ajtó, de szerencsére nincs akkora forgalom, hogy túlságosan kellemetlen legyen. Persze egyből elkezdek vacogni, de marhára nem hat meg, úgyhogy sorozatban a harmadik cigimre gyújtok rá.*
- Mondd csak… Annyira utálsz engem? T_T - *szegezem hozzá a kérdésem, mert nincs nagyon kedvem köntörfalazni, és mégis csak jobb, ha egyenesen tőle hallom a választ, miszerint mennyire gyűlöl engem az első találkozásunk óta. Minden oka megvan rá, megértem teljesen, engem nem lehet szeretni. Csak egy élősködő vagyok, aki ráadásul kétszínű is, de talán segítene, ha végre valaki a szemembe mondaná…*

Csókkal viszonzom Kedvesem lelkesedését, bár én úgy gondolom, hogy egy szakadt 90 éves ex metál rockernek is jobb hangja van, mint nekem. Leülök Veráék mellé, és figyelem, ahogy Mitsu fel lejt a színpadra, és várja, hogy elkezdődjön a dal, amit énekelni szeretne. Egyik belső zsebemből megviselt cigarettás dobozt kotrok elő, amiben már csak néhány szál dohány van, Idejét sem tudom már, mikor vettem itt Karakurában. Mióta Mitsuval együtt vagyunk, kevesebb alkalmam nyílik rágyújtani, bár jobban belegondolva, nem is hiányzik. A dohány a régi, Mitsu előtti időkre emlékeztet, amiket nem akarok újra átélni, szóval ezért sem nagyon szoktam rágyújtani, azonban úgy gondolom, ez egy különleges alkalom, amit megéri egy szállal jutalmazni, hisz nem mindennap énekel a párod egy színpadon csak neked. Hátradőlve kortyolok bele a sakéba, majd egyből le is teszem a csészét, mikor végre felhangzik Mitsu hangja, és addig nem is figyelek máshova, míg be nem fejezi. Párom attrakciójából már nem vitás számomra, hogy nem csak az arca és az alakja gyönyörű, hanem a hangja is legalább olyan szép. A dal fajtájától függetlenül nagyon tetszett az előadás, hisz nekem szólt. Hangos tapssal jutalmazom előadását, majd mikor visszaér megfogom derekánál fogva és ölembe ültetem mit sem törődve a többiek reakciójával, majd megcsókolom.
- Csodálatos volt! - mosolygok rá a csók után, majd elnyomom cigarettám, és kedvesem játékos csiklandozásával vagyok elfoglalva. Néha kell az ilyen, nehogy hiányt szenvedjen valamiben is. Szemem közben meg megakad a szemem a hamutartóban eltűnő telefonszámcetliken, amiket Kai juttat oda. Arcomon széles vigyorral bólintok neki, nem lenne jó dolog, ha Vera meglátná, hisz még a végén féltékenykedni kezdene, de ahogy láttam, nincs mire, mivel Kai eddig minden nő próbálkozását visszautasította. Nem tagadom, nálam is próbálkoztak már néhányszor, mióta Mitsuval vagyok, ám ezek inkább könnyed kis Karakurai plázacicák voltak, akik úgymond pénzért szoktak boldogságot osztani a férfiak körében, ám nekem erre természetesen nincs szükségem, hisz itt van nekem a Párom. Gyanítom, ha elmondanám Mitsunak, rövidtávon megszűnne a prostituált ipar a városban, mert egyenként vadászná le az összeset. Hirtelen elkapom tekintetem a hamutálról, és értetlenül nézek a távolodó Veráék után. Első pillanatban azt hittem, hogy máris megyünk haza, pedig még csak nem rég érkeztünk, ás bár az elején annyira nem díjaztam az ötletet, most, hogy már túl vagyok az éneklésen, egész megkedveltem a helyet, és még maradnék is kicsit. Miután megértettem a helyzetet, bólintok Páromnak, hogy mehetünk kifele, majd felállok, átkarolom és elindulok a kijárat felé. Kissé meleg volt idebenn, nem ártott egy kis kinti levegő. Útközben látom, hogy kicsit Veráék megakadtak az ajtónál. Vállvonva hagyom rákjuk a dolgot, ha nekik ott jó, akkor csak tessék, nyilván Ők is egy kis együttlétre vágynak, úgy, mint mi is. Kinyitom az ajtót, hogy Mitsut előre engedjem, majd én is kilépek Kedvesem után. Mihelyst lábam elhagyja a benti fülledt teret, hajamba egyből belekap a hűvös esti szél, ami igen jól esik a benti légkör után. Tekintetemmel megkerestem Mitsut, és odasiettem hozzá. Megfogom derekát, majd a közeli falhoz vezetem, és háttal kicsit neki döntöm, majd gyengéden megcsókolom.
- Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek? - ez inkább megállapítás volt, mint kérdés, de sosem tudom elégszer elmondani neki. Homlokom nekitámasztom Mitsuénak, és úgy súgom neki, hogy mennyire imádom Őt. Sokáig azonban nem tarthatott ez a csodás állapot, hisz elég hűvös volt odakint, és nem akartam, hogy megfázzon Mitsu, szóval karon ragadtam, és visszahúztam magammal a bárba. Az ajtóba érve szemem összetalálkozik Kaiéval, és szólok neki csendesen, hogy az asztalunknál leszünk, majd megyek is tovább, mert nem akarom zavarni őket. Az asztalhoz visszaérve előre engedem Kedvesem, majd én is leülök mellé, és átkarolom. Gyorsan felmérem az asztalon helyet foglaló alkohol készletet, majd arra a megállapításra jutok, hogy az bizony eléggé fogyóban van, így intek a pincérnek, és leadom a rendelést. Ezúttal azonban nem sakéról volt szó, úgy gondoltam, hogy itt az ideje kicsit beújítani, és ha már én fizetem a számlát, igyunk valami igényeset is. Néhány perc múlva ki is hozta az értékes italokat kis koktélpoharakban. Mostanában nem ittam mást, csak sakét, ezért úgy döntöttem, hogy megismertetem kis társaságunkkal az egyik kedvenc koktélomat, ami totálbiztos, hogy gondoskodkodni fog arról, hogy ne egyenesen haladva érjünk haza aznap este.
- Várjuk meg Veráékat, Kedvesem. - szólok mosolyogva Mitsunak, hisz együtt szeretném elfogyasztani eme tökéletességet. Néhány perc múlva, mikor az "ifjú pár" visszaér, arcomon széles mosollyal köszöntöm őket újra, és intek, hogy üljenek le.
- Úgy gondoltam, nem esne ellenetekre, ha kicsit változtatnánk a menün, így bátorkodtam elkészíttetni a kedvenc koktélom. Íme a Daishi koktél! Garantálom, hogy felpörög tőle mindannyiótok estéje! - mutatom be röviden az italt, majd kezembe veszem a koktélos poharat, és megvárom, míg a többiek is így tesznek. Ellenvetést nem fogadok el, mivel én vagyok a kapitány, engedelmeskedniük kell, ez parancs.
- Nos akkor, egészségetekre! - mondom a rögtönzött pohárköszöntőt, és egyből le is húzom a koktélom, ami gyakorlatilag néhány perc múlva hatni is kezd elég rendesen.

¤ A 10. osztag bevetésen, avagy állítsátok meg a nőket! ¤

*Hiába van rajtam Kai kabátja, aminél már csak az lenne jobb, ha ő maga melengetne egy öleléssel. Veszélyesen közel van hozzám, és én nem vagyok olyan, mint Suwun. Nem tudok gyűlölni. Érdekes, még észre se vettem mindeddig, de mintha valami hiányozna. Igen, a hangok, amik végigkísértettek életem során, most, hogy kettesben vagyunk, megszűntek létezni. Talán csak ideiglenesen, ki tudja. A külvilág zaja is elmosódni hallatszik. Szórakozó fiatalok mindenütt, meg valahol a közelben lehet Mitsu és Watanabe taichou is, bizonyára egy kis magányra vágynak. Mégis csak egy pár, velem és Kai-al ellentétben.
Kérdésemet komolyan gondoltam. Hiszen minden oka meglenne arra, hogy gyűlöljön. Minden vagyok, ami nem szerethető. Még magamat se szeretem, nem várhatom el másoktól, hogy kedveljenek. Jól mondta a harcunk során, egy gusztustalan patkány vagyok, erre meg egy ilyen helyzetbe ráncigálom. Nem volt jogom arra, hogy megénekeltessem. Önző vagyok, elszállt és beképzelt. Egy álomvilágban élek csupán, amit én magam alkottam. Nem, nem álom, hanem a fantázia, amit a valósággal helyettesítek, csak hogy ne kelljen szembesülnöm velem. S lám, mégis képes vagyok gyűlölni. Gyűlölöm magam, gyűlölöm.
...Ő pedig nem gyűlöl. Reményem, miszerint talán engem választ a fangörljei helyett, most igazán valósnak tűnik, s elkerekedett pupillákkal bámulok az ő szemeibe a puszi, s a Suwunról tett megjegyzése után. Váratlanul ért mindkettő, ám a tudat, hogy megértette, felfogta a dolgot, hogy nem én voltam, akit először megismert, újabb reményekkel lát el. Ő az első személy, aki képes átlátni rajtam. Talán most is pontosan tudja, hogy mit gondolok, s mi az, amit kezdek érezni iránta. Ez több részemről, mint szimpla kis lobbanás és fellángolás. Ugye több annál?*
- Ő erősebb nálam. - *rázom meg a fejem egy mosoly kíséretében, ami azonnal eltűnik, amikor egy idegen lány próbálkozik be Kainál. Nem nehéz észrevenni Kai szemében a csillanást, szóval inkább a földet kezdem el bámulni magam előtt, azt kívánva, hogy legyen végre vége. Kai kabátjának olyan jó illata van...
Lila szemeim egyből felkapom, amikor a lány gyakorlatilag vérig sértve hagy ott minket, egy "mindjártmegöllek" tekintettel engem mustrálva pár pillanatig. Már várom azt, hogy Kai megkérjen arra, hogy legyek a barátnője, mert biztosan erről lehet szó! Különben nem küldte volna el azt a másik lányt, aki legalább rendelkezik a hódításhoz megfelelő mellméretekkel, velem ellentétben.
Fogadott húg. Na tessék, most szépen pofára estem. Kénytelen voltam zavart tehetetlenségemben azt csinálni, amit Suwun. Magamra erőltettem egy félszeg mosolyt, s elrebegtem egy "igen"-t, bár hiába, én sose fogok tudni úgy tekinteni, mint egy bátyra. Biztosan ez a büntetésem az Égiektől, hiszen ezt rengeteg szenvedés fogja követni, de nem, nem nyomoríthatom meg Kai-t is magammal.
Örülök, hogy végre visszamehettünk a melegbe, ahol a taichou már valami extrém koktéllal vár minket. Nem lepődnék meg azon, ha feltűnne nekik, hogy a sírás határán állok, de nem fogok itt, nyílvánosan ennyire szerencsétlennek tűnni.*
- Egy pillanat... mosdó. - *rakom le Kai kabátját a kanapéra, majd azonnal felkapom a táskám és szaladok a mosdóba, ahol a tükörben szembenézhetek szánalmammal, és ömlő könnyeimmel. Elég, nem bírom tovább, én nem ezt akartam! Még szerencse, hogy van itt valaki, aki átveheti a helyem...
Milyen gyenge... Szánalmas. Végül is ő kért meg rá, és az ő érdeke is, hogy helyrehozzam a dolgokat. Na persze, az emlékek alapján ez a Kai rájött arra, amiről neki nem kéne tudnia, ideális esetben, persze. Csak a Hold azt az ösvényt mutatta meg számára, ami ideáig vezetett, és ha ez az Istenek akarata, akkor én sem tagadhatom meg. A tükörből már nem az a patetikus, gyenge teremtmény néz vissza. Igen, én vagyok az, kinek nevét annyian ejtik ki gyűlölködve, szinte sziszegve fogaik közül.
Persze, ha már játékra hívtak fel, akkor már én szabom meg a játékszabályokat. Ugyanaz az úgynevezett "Verás" mosoly látható arcomon, ahogy visszaslisszolok az asztalunkhoz, elnézést kérve a kellemetlenség miatt. A félhomály miatt kötve hiszem, hogy bárki is felfedezné, hogy a sírástól kicsit vöröses az arcom. Hiába, ezt sminkekkel se tudnám takarni, bármennyire is szeretném.*
- Imádom a koktélokat, taichou! *.* - *csillognak szemeim, csak mert én azt akarom, hogy csillogjanak. Végtére is ez egy remek alkalom arra, hogy jó benyomást keltsek magamról két kapitány jelenlétében, Kai pedig... Játékszernek tökéletes. Magasra emelem hát a poharam, ahogy a többiek is, a lehető legközelebb húzódva Kaihoz, mert gyanítom, kicsit félreértették szegény kicsi Vera kapcsolatát az újonccal. Mindjárt megsajnálom. Jaj neki.
Nem mondom, elég erős egy koktél, szinte azonnal érzem a hatását. Nem lesz ez így jó, mostantól gyengébbeket kell innom. Persze azt nem bánom, ha a többiek felöntenek a garatra, de én érthető okokból nem engedhetem ezt meg magamnak. Amint ideér a pincérnő, hogy elvigye az üres poharakat, rendelek is magamnak egy finom koktélt, amit szürcsölgethetek még akár egy óráig is, és nem olyan magas az alkoholtartalma, hogy problémát okozhasson a későbbiekben.*
- Mitsu taichou, nincs kedved duettezni egyet? - *rángatom magammal a színpad felé, mert Vera is pont ezt tenné. Arra pedig kíváncsi vagyok, Kai vajon észrevette-e a váltást. Bár amilyen üresfejű idióta, biztosan nem.*

Vera mintha egy kicsit megváltozott volna, mióta visszajött a mosdóból. Nem nagyon foglalkozok a dologgal, a hadnagyom eddig is a "furcsa" kategóriába volt sorolható, már megszoktam, hogy néha furcsán viselkedik, de én így szeretem, nekem is jó, ahogy van.
- Most, hogy mondod, tényleg. Mi baja lehet? - kérdem Kaitól, elvégre szerintem Ő jobban ismeri nálam, hisz együtt vannak. Én is jó ideje ismerem már a hadnagyom, de közel sem olyan közelről, mint Kai. Gyorsan dűlőre jutok a dologgal, és inkább a koktélommal foglalkozok.
Amint legurul torkomon a koktél, egyből érezni kezdem hatását. Nem véletlenül ez a kedvenc italom, igazán perfekt kis ital az ilyen alkalmakra. Hanyagul intek egy közeli pincérnek, hogy hozzon még egy kört, mert egy semmire sem való, kell minimum 2 ahhoz, hogy jól érezze magát az ember. Bár ezúttal nem terveztem lerészegedni, csak kell az alap hangulat , ha már itt vagyunk egy bárban. Amúgy is akkor már sakét vedelnék literszám, ha be szeretnék rúgni, nem pedig méregdrága koktélokat.
- Nem, csak kell az alaphangulat egy ilyen helyhez, drágám. - osztom meg Kedvesemmel is teóriámat, és nyomatékosítom egy puszival. Jókedvűen bólogatok a többieknek, mikor dicsérik a koktélomat, látom rajtuk, hogy nekik is tetszik.
Mosolyogva nézem Verát és Mitsut, ahogy közelednek a színpad fele, még egy utolsó "Valami szépen énekeljetek ám!" mondatot megeresztek feléjük, bár nem biztos, hogy ezt meg is hallják. Én ma már letudtam az éves éneklési adagom, szóval kényelmesen hátradőlve hallgattam Kait, és vártam ,hogy kihozzák a koktéljainkat.
- Egyetértek. Valami kaja jól esne. Piát meg már eleget fogyasztottunk, áttérhetnénk az üdítőkre, ha egyben akarjuk hazavinni a csajokat. Rendelhetnénk mondjuk pizzát, vagy itt is ehetünk valamit, nekem mindegy. - osztom meg véleményem tisztemmel. Eddig nem is éreztem, de most, hogy Kai szóba hozta, egyből elkezdett korogni a gyomrom. Rá férne már egy kis utántöltés.
Míg Mitsuék visszaültek az asztalhoz, magunkhoz intem a pincért, és megkérem, hogy hozzon étlapot mindannyiunknak, mert megéheztünk.
- Gyönyörű hangotok van! - dicsérem a lányokat, Mitsunak még egy csókot is adok, jutalmul az előbbi előadásért. - Ideje lenne enni, nem, Lányok? Szóltam a pincérnek, hogy hozzon étlapokat, mert kezdek éhes lenni. Na meg az elkoholt is fel kéne valamivel szívatni! - jelentem be a dolgot viccesen, Mitsut meg megcsiklandozom kicsit, mert már rég "kötöttem" bele Szerelmembe.
Néhány perc múlva meg is érkezik a pincér az étlapokkal, és szétosztja őket. Lapozgatni kezdem a füzetet, nem igen találok benne olyat, ami most jól esne, így én a melegszendvicsnél döntök. Leadom a rendelést, majd kíváncsian bújok oda Kedvesemhez, hogy Ő választott e már.
- Te mit fogsz enni? - kérdem tőle, míg haját csavargatom ujjaim között.

*Mostanában talán túl sok szabadidőm van, mert harcok helyett folyton ebben a putriban flangálok, mintha valami dolgom is lenne, pedig nincs. Már nem kicsit unom a kempelést, mert már odahaza Hueco Mundoban is kimerítettem minden szórakozási lehetőséget azon a diszkón kívül, márpedig én oda be nem teszem a lábam. Az imázsomnak örökké vége lenne, ha hajlandó lennék egy olyan helyre bemenni, meg már a zenének nevezett valami, ami lényegében csak pár sláger undorító, belekevert zajokkal, szóval igazán nem értem, mit lehet benne szeretni. Nekem túl gépies, meg tele az a hely szőke kis plázacicákkal, akik a feneküket alig takaró miniszoknyában rángatják a csípőjüket azt remélve, hogy ettől majd több hímnemű akarja őket hazavinni. Hát gratulálok nekik. Semmi önbecsülésük nincs. És még csodálkoznak meg rinyálnak tovább, ha egészen véletlen ki lettek használva. Mondjuk maguknak köszönhetik, és amennyi eszük van, meg is érdemlik. Mindenki saját magáért felel ebben a világban.
Szóval, megunván a hummusz bárban meg a kocsmában, és a szobámban való kempelést, ismét ide jutottam ki. S hogy miért pont a karaoke bárban? Mert miért ne. Itt valószínűleg békén hagynak, nem néznek terhesnek, van alkohol, meg írhatom tovább a naplómat ebben a rongyos füzetben. Amúgy is el lett hanyagolva már egy jó ideje, mert mindig volt valaki vagy valami, ami megszakítson… Nem, nem küldetés. Espada vagyok, mégis miért is küldene el Aizen-sama valamilyen feladattal? -.-’’’ Komolyan, néha úgy érzem magam, mint egy nyugdíjas, aki örül annak, ha egyáltalán van valaki, akivel beszélgethet, mert addig se unja magát. Bár, ami azt illeti, ha nem haltam volna meg, akkor már nyugdíjas lennék. Tuti kiakadna az embersereg, ha megtudnák, hogy valójában mennyi idős vagyok. Azért remélem, hogy az újonnan a kedvencemmé avanzsált bőrkabát meg az új frizurám fiatalít annyira, hogy még véletlenül se nézzenek öregnek. Meg azért nagyjából képben vagyok a mai világgal, és egész jól sikerült beilleszkednem, és tökéletesen embernek tűnök, meg minden, mert ha már egy kocsit elvezetek Hueco Mundoban, akkor már egy mozgólépcsővel is elboldogulok.
Meglepően tapasztalom, hogy egész normális és élvezhető a zene a karaoke bárban annak ellenére, hogy ez egy karaoke bár. Az ember, vagyis arrancar nem feltétlenül számít jóra, ha ilyen helyre megy be, de a látszatra velem nagyjából egykorú fiatalok úgy tűnik, kifejezetten jól szórakoznak a mikrofonnál. Kifejezetten családiasnak tűnik a csoport, meg legalább biztosan nem engem fognak zavarni apró ügyekkel. Bár azt már előre kikötöm magamban, hogy én aztán tuti nem megyek ki énekelni… Lehet, hogy már nem is tudok, hiszen már régen volt az az időszak, amikor emberként ezzel tartottam el magam. Na jó, még mindig éneklek zuhanyzás közben, na és? Úgy se hall senki. Meg szerencsére nem is lát. Ha meg mégis, akkor a legutolsó dolog, amit láthat az illető, az a két ujjam lesz, amivel kikaparom az illető szemeit és megetetem vele. Márpedig én megtudom, ha valaki utánam koslat, és baromira nem tolerálom az ilyen nyomorékokat. A magazin címlapos incidens óta különösen nem. Talán kicsit paranoiás lettem, na, de nem is csoda a „paparazzoim” után. Remélem, hogy az az istennyila nyomozóiroda rendesen dolgozik az ügyön, bár Adán elég megbízható egy srác, és biztosan kivesézi a tettest. Szó szerint is. Bár azt se bánnám, ha rám hárítaná a munkának ezt a részét, szívesen nyeletném le az illetővel a fényképezőgépét.
Szóval, éljen a kempelés, amikor úgy igazából semmi dolgod nincs, viszont legalább a sör elég hideg, meg különösebb problémák nélkül írhatod tovább a naplódat, ahol elmeséled, hogy mi történt veled az utóbbi napokban, meg miért olyan fontos ezt leírni. Csak tudnám, hogy ez a szőke gyerek mi a fenéért bámul így… Oké, talán illetlenség felraknom a lábamat bakancsostul az asztalra, de hát ez van, senki sem szólt rám, akkor meg miért érdekeljen? Különben sem én vagyok az, aki rá van kényszerítve arra, hogy megfeleljen másoknak.*

*Valami kellemesebb, pörgős számra dobolok az ujjaimmal, bár nem mondom, a srácnak azért kissé hamis hangja, lenne még hová képeznie magát. Nem mintha a dal megkövetelné a hatalmas énektudást, de na… Aki meg már a szövegébe is belezavarodik, na az már tehetséges balfék. Nem gondoltam volna, hogy találok ilyen embert is, viszont a srác legalább nem zavartatja magát, és hangos dudorászással tölti ki azokat a sorokat, amik hirtelen nem jutottak az eszébe. Önbizalma legalább van elég, meg igazából nem is zavar annyira, hogy néha kihagy a szövegből teljes sorokat, és csak a refrén az, amit tisztességesen el tud énekelni, szóval tovább irogatom mindennapi életem nagy dilemmáit a naplóként funkcionáló füzetbe. Persze, más szemszögéből biztosan hülyeségnek tűnhet az egész, de na… Egyre inkább érzem azt, hogy nem bízhatok Aizen-samához. Persze, ettől még hűséges vagyok hozzá, meg minden, de mi van, ha egyszer ugyanazt fogja velem is csinálni, mint annyi privaronnal? Lehet, egyszer kijelenti, hogy egyszerűen nincs szüksége rám, aztán pedig egész Hueco Mundo rajtam fog röhögni. Nem élném túl, ha az eddigiek után így kéne végeznem, márpedig tisztában vagyok azzal, hogy a legtöbb arrancar milyen megaláztatásoknak tenne ki. Nem fogok közröhej tárgyává válni, azonban menekülni sem fogok, hogy aztán a rám vadászó Las Noches-iek elől bujkáljak, mint az a gyáva René. Egyszóval sehol sem jó, és cseppet sem érzem magam biztonságban espadaként. Minden nap újabb fenyegetéseket tartogat számomra, és ha nem teljesítek elég jól, Aizen-sama biztosan valóra váltja jelenlegi legnagyobb félelmemet. Emlékszem, pár hónapja még az volt a legnagyobb bajom, ha valaki a naplómba lesett, legalábbis ezt láttam, amikor Maya eltalált azzal a furcsa kidouval, és nekem a legnagyobb félelmem kellett hallucinálnom. Ha most újra megküzdenénk, és ezt a technikák alkalmazná, már biztosan azt látnám, ahogy közröhej tárgyává válok, és felsülök espadaként. Néha úgy érzem, mintha nem lenne nekem való ez az egész vezetősdi. Már az is elég bizonyíték erre, hogy némelyik fracciónom is elég nehezen visel el engem… Bezzeg Mr. Antiszocnak nincsenek ilyen gondjai. Igazán kíváncsi vagyok, hogy csinálja.
Szóval, időnként igazán jól esik a lazulás, ilyenkor rendbe is szedhetem a gondolataimat, meg minden, és kitörölhetem a fejemből az olyan hülye gondolatokat, miszerint ott kéne hagynom az eddigi életemet, ha nem akarok idegösszeroppanást kapni. Már csak azért is megérte eljönni ide, hogy jókat mulassak a kis szöszikén, aki úgy bámul engem, mint aki még nem látott Espadát. Vagy… várjunk csak. Tulajdonképpen én lehetek az első Espada, akit valaha is látott, meg ha van egy kis szerencséje, az utolsó is, hiszen mi elvileg a gonoszak vagyunk, akik valaha emberi lelkekből táplálkoztak. Meg most is néhanapján, bár amióta van hummusz bár, igencsak megkönnyítették a dolgunkat, meg változatosabb étrendet is követhetünk. Aztán végül hozzám szól, amire én megrökönyödött arckifejezéssel válaszolok, mert igazából nem értem azt, hogy mivel is sérthetett meg. Mindegy, lényeg, hogy nincs benne ártó szándék, meg ilyen alacsony lélekenergiával amúgy is én vagyok az, aki őt tudná bántani és kihasználni, nem pedig fordítva. Nem mintha célom lenne, mert nem vagyok én olyan rohadék, és szívesen seggbe rúgnám azokat, akik kihasználnak bármilyen módszerrel másokat. A René félék meg csak feltételezzék tovább, hogy csak azért „védelmezek” nálam gyengébbeket, mert így akarom bebizonyítani, hogy erős vagyok. Na és? Irigykedik? Semmi köze hozzá. >_> Amúgy se direkt válok mindig valamiféle Teréz anyává, csak egyszerűen így alakulnak a dolgok, na. --.- Persze, az italra való invitálás máris mindent megváltoztat. Mwuhaha. Egy sejtelmes és felettébb sunyi vigyor kíséretében megiszom az utolsó kortyokat a sörömből, a pohár pedig az asztalon csattan, majd fel is pattanok, hogy átkaroljam a fiút (remélem, nem esik össze ettől xD), és megveregessem a hátát. Ő az én emberem, ebben biztos vagyok. *
- Remélem, hogy nem csak a szád jár, és te is iszol velem. Már amúgy is untam a firkálást. Slarin Sleryrrlyn’dreskel vagyok, az ötödik… Örülök a találkozásnak, Ikari-kun. - *veregetem meg a vállát, majd becsukom a már kissé megviselt füzetet, amibe mindeddig irogattam életem nagy dilemmáit. A közelben flangáló pincértől rendelek is két sört, mert az alap, hogy Ikari is velem fog inni, szóval vissza is helyezem magam a fotelba, és kényelmesen visszarakom a lábaim az asztalra. Eddig nem szóltak miatta, szóval nem fogok problémázni belőle. Odahaza, Las Nochesben se szokott senkit sem érdekelni. Vagy lehet, hogy igen, csak nem mernek szólni. Egyre kevesebb az olyan ember, aki ki meri nyögni, ha valami nem tetszik nekik.*

¤ A 10. osztag bevetésen, avagy állítsátok meg a nőket! ¤

*Túlzott gesztusok, szempillarebegtetés, drámai hangsúly és cuki nézés; másik énem az igazi szőke nő kategóriába tartozik, hiszen elég, ha egy kicsit butának tettetem magam, és rájátszok a Marilyn Monroe stílusra, és máris sikerül hitelesen alakítanom a szerepem. azt hiszi, hogy ettől lesz szerethető, bár való igaz, a legtöbb férfi biztosan hamar rákattan a csalira. Idióták, és csak a farkuk után mennek. Ha Verának lenne egy kis esze, már rég rájöhetett volna, hogy mindenki csak azért volt kedves vele a bárban, mert könnyen elérhetőnek tűnt. Ez alól talán Kai sem kivétel.
Az imént említett, egysejtű szintjén álló hímnemű még annyi agysejttel sem rendelkezik, hogy rájöjjön, Vera mit is szeretett volna tőle, és miért produkálta ezt a hirtelen eltűnést. Mindegy, végül is jobb neki is, Verának is és nekem is, hogy nem alakult úgy a helyzet, ahogyan az Vera fejében lejátszódott. Egy kicsit azért elfog az undor a tudattól, amiért ezek a kezek nemrégiben a haját fonták, csupán szórakozásból, mintha csak egy játékbaba lenne, élő verzióban. Kai igazán megtisztelőnek érezheti a helyzetet; sikerült abban a formámban látnia, amit teljességgel megvetek és szégyellek. Nem vagyok kifejezetten oda azért a hisztis és sírós kislányért, ki másik énemnek merészeli nevezni magát. Ha lesz rá alkalmam, biztosan lekoppintom, hogy élhessem tovább egyszerű kis életem, ugyanis nincs szükségem felesleges érzelmekre, csupán hátráltatnának. Addig is, míg a lehetőségre várok, hogy eltüntethessem és kiirtsam magamból végleg ezt a szennyet, majd elnyomom, hogy addig se kelljen vele foglalkozni. A tény, hogy Kai elutasította, máris elég ahhoz, hogy legalább egy hétig ki se merje dugni a képét onnan, ahonnan jött.
Mitsuko taichout sikeresen elrángatom a színpadra, ahol közösen elő is adunk egy duettet. Persze, a dalnak nekem semmi jelentősége nincs, hisz nincsenek érzelmeim, nem tudom átérezni a dalokat. Egyetlen kivételnek a sötét vonulatú zenék számítanak. Azok valóban mintha lelkem legmélyéből szólnának.
A Kaitól kapott bóktól Vera biztosan szétolvadta volna magát, bár ő minden kedves szót valami kislányos mosollyal hálál meg, szóval én is úgy teszek. Kiváló színész vagyok, hiába, és nincs olyan ember, aki képes lenne átlátni álcámon. Végül arcomat közel tolom az övéhez, ezzel hátat fordítva a két kapitánynak, és egy hideg, érzelemmentes csókot lehelek Kai ajkaira, már csak visszavágásként is a múltkoriért.*
- Veheted hálám jelének. Miattad most hetekig nem meri majd elődugni a képét a másik énem. Köszönd csak magadnak, amiért ennyire megbántottad "Verát".
*Rideg mosolyt mellékelek valódi énem és kilétem pillanatnyi megmutatása mellett, az ügyet innentől kezdve lezártnak tekintem. Lelkesen az asztal másik oldalához ülök, és Kai-al szemben foglalok helyet, hogy továbbra is játszva szerepem az étlapot kezdjem el böngészni. Vera a helyemben bizonyára nem tudna dönteni, és képes lenne órákat is a megfelelő menü kiválasztásával törődni, ám én most megkímélem magam a fejfájástól, szóval néhány perc tettetett tanácstalanság után egy minipizza mellett döntök. Én amúgy sem eszek sokat, alacsony testmagasságomhoz és törékeny testalkatomhoz mérten meglepő is lenne, ha sokat fogyasztanék, ám jelenleg egy cigaretta elfogyasztása sokkal jobban boldogít, mint a pizza gondolata. Nem igazán vagyok oda ezekért az étkekért, bár válogatós sem vagyok, és amíg finom, igazából mindegy is, mit eszek, bár a tradicionális, Japán étkeket nem tudja még egy igazi, olasz pizza sem pótolni.*

¤ A 10. osztag bevetésen, avagy állítsátok meg a nőket! ¤

Miután egy újabb szál cigaretta került elő a zsebéből, és meg is gyújtotta, és miután megköszörülte a torkát, úgy döntött, nem terheli kapitányát azzal, hogy megossza vele azon sejtését, mely szerint Verából "kettő van".
- Lehet valami nem tetszik neki... - vágta ki magát, és legalább az a csöppnyi elégedettség eltölthette, ami azért járt, mert legalább nem csak neki tűnt fel a hirtelen hangulatváltozás. Úgy tűnik, Suwun mégsem lehet annyira ügyes, mint szerette volna hinni. Bár, valószínűleg némi sikerben kellett részének lenni, ha egyszer már hadnaggyá játszotta fel magát. Továbbra is rajta tartotta a szemét, és gúnyos mosollyal figyelte azt a szemcsillogást, amit olyan ügyesen produkált ki magából.
Kissé meglepte Mitsu-taichou váratlan beölelgetési-akciója, de gyorsan viszonozta, és még egyszer, vigyorogva megdicsérte a hangját. Aztán gyorsan arrébb csúszott, hogy a visszatérő Vera- Suwunnak helyet adhasson. Persze egyből megcsapta a tömény elbűvölő - kisugárzás, miközben az étlapjáért nyúlt. Egy pizza mellett döntött, ahogyan szinte mindenki más is. De persze a csípősebb fajtájúból választott egyet, mert igencsak kedvelte ezt az ízt. Gondolatait kissé félre kellett tennie, mert a hadnagya bemászott elé, és megcsókolta. Tipikus rideg, undorít csók volt, amitől még inkább támad az embernek hányingere. Ha eddig nem volt biztos a dolgában, most már biztos lehetett.
- Annyira hiányzott már a társaságod, hogy nem bírtam tovább nélküled, Suwun... - nyomta meg az utolsó szót jelentőségteljesen. Persze kis párbeszédüket úgy játszották le, hogy a két kapitány nem hallhatta, így ők nyilván abban a tévhitben éltek, hogy ők ketten most összejöttek. Pedig mi sem áll tőlük távolabb... Előbb fojtaná meg ezt a patkányt, mintsem hogy bármi köze is legyen hozzá. Azonban nem hagyhatta figyelmen kívül, amit mondott. Mintha tényleg rosszul esett volna Verának a fogadott-húg dolog. Elképzelhető lenne, hogy a lány talán többet akart volna tőle, mint ilyesmit? Az ő állapotában igen veszélyes lenne egy kapcsolatba belebonyolódni, ezzel csak saját magára aggatna újabb célpontot, amire Suwun nyilván boldogan hajigálna nyilakkal, hátha megsebzi. Nem esett volna nehezére összejönni Verával, de semmi kedve nem volt hozzá, hogy esetleg egy meghittebb pillanatban átvegye Patkány a Kedves helyét. Semmi oka nem volt rá, hogy bármiféle módon is örömet akarjon szerezni a hadnagyának. Valószínűleg olyan mélyen utálták egymást, hogy a helyzeten nem lehet javítani, és Suwun úgyis egy üresfejű ficsúrnak tartja. Annál nagyobb élvezet lesz a képébe vágni később pár dolgot, és nézni, ahogyan leesik neki: mégsem a hülyék közé tartozik az a ficsúr.
Miután kihozták a megrendelt ételeket, vígan ragadta magához a csípős pizzáját, és látott neki az elpusztításához egy "Itadakimasu!" felszólalás kíséretében. közben néhányszor ivott pár korty innivalót, ami ezúttal mentes volt bárminemű alkoholtartalomtól: az üvegben, amit emelgetett, csupán kóla rejtőzött. Igaza volt Sukénak annyiban, hogy ha egyben akarják hazavinni a nőket, akkor ideje áttérni az üdítőkre...

*Talán sokaknak igazuk van abban, hogy elijesztek magam körül mindenkit görcsösségemben, amikor én igazán próbálok lazább lenni. Valahogy a közvetlenségem még mindig nem elegendő ahhoz, hogy úgy igazán önmagukat adják a körülöttem lévők, és tényleg nem tudom, hogy mit kéne tennem azért, hogy ne érezzem állandóan ezt a fojtogató feszültséget akár köztem és fracciónjaim közt a levegőben. Bár talán ez is csupán arrancar mivoltomnak köszönhető, mintha csupán egy figyelmeztetés lenne számomra, miszerint én többé nem vagyok ember.
Most mégis úgymond barátkozok eggyel, de hogy őszinte legyek, most marhára nincs kedvem a hülye következményekbe belegondolni. Néha én is megérdemlem, hogy tényleg önfeledten szórakozhassak, és ne kelljen feltétlenül megfelelnem mindenkinek. Se a rangomnak, se a Las Nochesben jelenleg uralkodó, diktatórikus hatalomnak, se a barátaimnak, se fracciónjaimnak, s legfőképpen önmagamnak nem.
Nem zavartatom magam, amiért majdnem sikerül kiböknöm, hogy az 5. Espada vagyok, de ha még véletlen ki is csúszik a számon az igazi bemutatkozásom, akkor se hinném, hogy Ikari-kun hallott volna bármit is rólam. Hiszen tuti, hogy nem hallott a shinigamikról, a lidércekről, Aizen-samáról, Las Nochesről és az Espadákról pedig pláne nem, szóval úgy hiszem, hogy nem kell tartanom egy olyan személy leleplezésétől, aki még csak azt se tudja, mi fán terem az arrancar. Különben is, nagy eséllyel a mai este után soha többet nem találkozunk, hiszen miért is kéne pont Nekem egy magafajta halandóval bármiféle kapcsolatot is folytatnom? Majd levelezünk, persze… Az lesz, hogy most szépen fogom magam, rendelek pár italt, jól érzem magam a kis szőkeséggel, majd holnap elfelejtem. Nem ez lenne az első alkalom, hogy alkalmi ivócimborákra akadtam volna.
A háttérben elhangzó vonyítás komolyan fejfájást okoz, mintha pofán csűrtek volna a mikrofonnal, vagy nem tudom, de életemben nem hallottam még ilyen borzalmas dalt. Más esetben bizonyára most megrökönyödötten bámulnám a tinilányokat, akik erre a dalra énekelnek valami szerelemről szóló, nyálas szöveget, de most nem érdekel, van jobb dolgom is annál, miszerint velük foglalkozzak. Maximum majd kiállok én is a színpadra, és megmutatom nekik, mit is nevezek Én zenének.*
- Öhm… Olyasmi… Igazából zenész vagyok, vagyis voltam, de szoktam rajzolni és festeni is… De most csak a naplómat írtam. - *lepődök meg a kérdésén, mert nagyon nem vagyok hozzászokva, hogy bárki is őszintén érdeklődjön irántam és a hobbyjaim után, meg hogy egyáltalán olyan kérdéseket tudjanak feltenni, amire lehet is értelmesen válaszolni, na nem mintha én jobb lennék.
Azért bevallom, igencsak meglep, amikor Ikari-kun dúdolgatni kezdi ezt a hülye dalt; persze, képzelem, a média biztosan minden szennyet, így ezt is el tudja adni a népnek a megfelelő marketinggel. Bizonyára hónapok óta csak ez a dal megy a rádiókból és a TV-ben is bizonyára valami nyálas pop banda vigyorog kifelé, akik fenekük alakját kiemelő, feszes farmerükkel meg fehéren csillogó, Colgate reklámba beleillő vigyorukkal feszítenek, mint a cövek, és azt hiszik, hogy most minden szép és jó, elhozták a világbékét, csak mert valaki odafent úgy döntött, hogy őket rakja a slágerlisták élére. A kis tini csitrik pedig bizonyára boldogan dobálgatják az élő hangot playback-kel helyettesítő koncerteken a cuki, bolyhos plüssfigurákat. Nem tudják, mi az igazi zene… Éljen a rock’n roll, ott legalább tényegesen a zenétől süketülsz meg, nem pedig a hisztérikusan sikoltozó, elszánt és elvetemült lánytömegtől.*
- Ekkora szart még soha életemben nem hallottam. - *válaszolom drámai hangnemmel, majd pedig úgy döntök, hogy nincs kedvem tovább beszélni erről a témáról, és kész.*
- Hát akkor, egy remek estére, Ikari. Amúgy nem, először vagyok itt, és nem igazán vagyok hozzászokva az ilyen szórakozóhelyekhez, de végül is nem rossz. Na és te? Nem tűnsz egy olyan alkatnak, aki csak úgy társaság nélkül jön egy ilyen helyre, bár ezt talán nem pont nekem kéne mondanom. Vagy vártál valakire esetleg? - *igyekszem kérdezősködni felőle egy koccintás kísérete után, természetesen ügyelve a szemkontaktusra. A lábaim felvonszolom a kanapéra, hogy ezúttal törökülésbe helyezkedek, mert miért ne, nem törődve azzal, hogy pár perc múlva már igencsak zsibbadhatnak a végtagjaim.*

Vera hirtelen "megváltozáa" az Én érdeklődésem is felkelti ugyan, de olyan nagy gondot nem fordítok az esetnek, hisz köztudott, vagyis számomra köztudott, hogy kicsit labilis az idegrendszere. Azóta sem mondtam el senkinek sem a csészés dolgot, de azért én nem felejtem el, és ilyenkor jól jön, mert tudom mihez kötni a furcsa viselkedést, és nem állítom be Hadnagyom egy közveszélyes őrültnek. Pedig nem az! Egy aranyos, mindig jókedvű Lány, aki - sok más tiszttel ellentétben - mindig megcsinálja a papírmunkát időben, ráadásul még arra is marad ideje, hogy ki díszítse ezzel azzal. Ez óriási segítség nekem is, mert lényegesen lerövidíti azt az időintervallumot, míg átnézem a fontosabb iratokat. Enélkül elvesznék és belekeverednék a papírokba.
- Lehet...majd megbékél. - bólintok Kainak, majd részemről a dolog le van zárva, hisz Mitsuék is visszatérnek, és elkezdünk mással foglalkozni, mint például a kajarendeléssel. Pizzához nem igen van most kedvem, így a sima melegszendvicsnél döntök, viszont a többiek úgy tűnik, hogy azt esznek. Kissé kilógok a sorból, de hát ritkán ehet az ember normális melegszendvicset is, és itt lehet, hogy kivételesen minőségi szendvicset csinálnak! Meg sem lepődök, mikor Kedvesem a pizzánál hezitál, sőt azon se, hogy azon filózik, vajon a nagyobb méretű pizza nem lenne e túl nagy falat számára, de nem tudom Mitsut úgy elképzelni, mint akin kifogna akármilyen kaja is. Életét kockáztatva is elpusztítaná az utolsó falatkáig. Azért a végén mindenkinek sikerül választania, s én pedig magamhoz intem az egyik pincért, és leadjuk neki szép sorjában a kívánt menüt, majd mindenki elkezd foglalkozni a másikkal, nevezetesen Én Mitsuval, Kai meg Verával. Közelebb is húzom magamhoz az Érintett Nőszemélyt, majd egy lágy csókkal jutalmaznám, mikor valaki hátulról meglök és arcom Mitsu keblein állapodik meg ennek következtében. Nem mintha ellenemre lenne a dolog, azért káromkodok egy sort a csávónak, aztán utólag befejezem, amit igazából akartam, vagyis megcsókolom Menyasszonyom. Azért szerintem neki sem volt kifogása az előbbi akció miatt, azért mégsem egy karaoke bár közepén kéne csinálni, ráérünk otthon, nyugisan, kettesben is!
Közben vetek egy oldalpillantást Kaiékra is. Úgy tűnik, hogy épp beszélgetnek, hogy miről, nem azt hallom, meg nem is érdekel, és közöm sincs hozzá, de lényeg, hogy jól kijönnek egymással. Verának is szüksége van már valakire. Mégsem élheti le az egész életét a kutyájával! Kell neki valaki, aki vigyáz rá, és Kai biztos tökéletesen alkalmas erre a feladatra. Nézelődésem a pincér szakítja félbe, aki kihozta a rendeléseinket. Nem mondom, egész gyors a kiszolgálás, már ezért jár egy plusz pont a cég vezetőjének, azonban a karaokezásért jár vagy -10, szóval van még mit ledolgozni a hátrányból. Árgus szemekkel rá a két jól megrakott szendvicsemre, majd Kai után becsatlakozva én is hallatok egy diadalittas "Itadakimasu!" harci kiáltást, és nekiesek az éteknek. Nem tart sokáig, mindössze két darabból áll a menüm, azonban jól tele van rakva minden jóval, sonkával, sajttal, meg minden cuccal, ami a meleg szenyóba való.
- Kell segítség, vagy bírsz vele egyedül is? - kérdem vigyorogva a mellettem szorgosan falatozó Menyasszonyomból, majd azért csak elcsenek egy szelet pizzát tőle, mert igaz, hogy jó volt a szenyó, mégse laktam tőle olyan nagyon jól. Azért remélem nem szedi le a fejem érte. A pizzaszelet kivégzése után vetek egy oldalpillantást az órára, majd egy szusszanással jelzem, hogy ideje lenne lassan indulni, mert késő van, és még van egy kis dolgunk Mitsuval, meg fel is akarunk kelni reggel időben, mert ugyebár nem akarunk elkésni a munkából. xD
- Indulnunk kéne hazafelé, nem? Késő van már, és holnap munka!- intem kérdésem elsősorban Kaihoz, hiszen itt mi döntünk, nem a Hölgyek. Ők már kikönyörögték a karaokezést, így a hazaútról mi döntünk!

*A Szánalom Gyermeke komolyan azt gondolja, hogy képes lesz elrettenteni azzal, hogy kicsit többet tudott meg rólam, mint egy átlag ember? Mégis ki hinne egy harmadrangú kis tisztnek, aki csak arra jó, hogy nőket hülyítsen? Első ránézésre is egyértelműen lerí róla, hogy egy értéktelen kis nyomorék, aki abban leli az élvezetét, hogy elhiteti magával, hogy igenis, van benne mit szeretni. Azok a kis utcalányok, akik meg a lábai előtt hevernek, csupán IQ hányadossal nem rendelkező csitrik, a női nem szégyenei. S Vera könnyedén olyanná válhatna, mint ők, ezzel pedig csak azt éri el, hogy saját magának rengeteg fájdalmat okoz, nekem pedig beleszól az életembe, keresztül húzza terveim és számításaim, s talán még a karrierem is tönkretenné. Épp ezért minél hamarabb el kell távolítanom a ficsúrt a közelünkből, nem csak saját magamért, Vera érdekeiért is. Egyikünknek sem lenne jó, ha szerelembe esne, hiszen ez az a bizonyos érzés, mely annak idején teljesen tönkretett minket. Nem kívánjuk még egyszer átélni, s épp ezért temettem el magamban mindent. Talán egy lelketlen szörnyeteggé váltam, de legalább erőssé válhattam, hisz érzelmek nélkül nem kell foglalkoznom a kegyelemmel, s nem hatnak rám a másokat olyannyira gyengítő tényezők, mint a harag, a düh, vagy éppen a szeretet. Nem vonatkoznak rám a földi halandók szabályai, s azon vagyok, hogy ez továbbra is így legyen. A programozásban sajnos történt egy kis hiba és létrejött egy selejt, akit magamtól „Vera” névvel különböztetek meg ezzel jelezve a köztünk lévő orbitális különbségeket, s ha nem leszek óvatos, valóban képes lehet felforgatni az egész életem. Beleszólt a játékomba, elmozdított néhány bábut a sakktáblán, ezzel izgalmasabbá téve a meccset, ám minél nagyobb a kockázat, annál nagyobb a jutalom.
Nem tulajdonítok nagy jelentőséget annak, hogy a két kapitány most valószínűleg azt hiszi, hogy én és ez összejöttünk; sokkal fontosabbnak vélem, hogy minél hamarabb felitassam a szervezetembe került alkoholt, hisz nem kívánok részegen hazatámolyogni, az egyrészt nem az én stílusom, másrészt pedig mondhatok olyan dolgokat, amiket amúgy nem mondanék, ezzel igencsak kockáztatva egy esetleges maszklehullást, azt pedig nem engedhetem meg magamnak.*
- Jézusúristen, már ennyi az idő? - *szimulálom a meglepődést, amikor a többiek felajánlják, hogy távozzunk. Bár valóban nem lenne kellemes másnap később kelni, hiszen azt az egyet nem vagyok hajlandó engedni, hogy a papírmunka felhalmozódjon, inkább minél hamarabb végzek vele. Különben meg, sokkal értelmesebb feladat, mint a hülye edzéseken a Kai-féle szerencsétlenek képét bámulni.*
- Egyet értek, tényleg ideje lenne elindulni, nekem holnap korán kell kelnem. - *fizetem ki a részem, majd némi készülődés után megállapítom, hogy mindenem megvan, nem hagytam el semmit, ráadásul Kai is elég fancsali képet vág, akárhányszor rápillantok. Nem is volt olyan vészes ez a nap, s ha minden igaz, az üresfejű bájgúnár nem fog többé Vera közelébe koslatni. S ha még egyszer megteszi, akkor kénytelen leszek radikálisabb eszközöket bevetni. Nem engedem, hogy egy hozzá hasonló, szánalmas kis féreg legyen az, aki közém és a terveim közé áll.*