{Mentőakció Justin módra}



-Ha akarjátok én járhatok egy kört a városban és ragasztok ki hirdetést meghallgatásra. Jövő héten úgyis lesz egy szabadnapom. Csak mondjátok meg mit írjak a hirdetésre.
-Ahha, ahha, remek ötlet!
Simítottam végig szabad kezemmel az államat Matsu ötletét hallván. Büszke vagyok, hogy ilyen roppant okos lánnyal hozott össze a sors.
-Asszem, nekem sem kell a hét első felében a melóhelyemen szenvedni, szóval, ha úgy jön ki a lépés mehetnénk együtt!
Fordultam felé mosolyogva. Jó is, hogy eszembe juttatta, mert simán bementem volna dolgozni. Aztán meg szentségeltem volna egy sort, hogy hogy lehetek ekkora idióta. Bár a plusz fizu sosem árt. De szívesebben eltölteném azt az időt Matsuval, mint a kartondobozokkal.
-Most viszont egy pillanat, eltépek a pulthoz, hozok valamit inni. Még mindig nem kell semmi senkinek?
Kérdeztem, majd körbepislogtam a többieken, akik csak csóválták a fejüket.
-Jó, ha nem hát nem!
Pattantam fel a helyemről, majd gyorsan lehajolva egy puszit nyomtam Matsu buksijára, és robogtam is a pult felé. Nem voltak ott olyan sokan, ezért reménykedtem abban, hogy gyorsan kiszolgálnak. Szerencsémre épp akkor jelent meg egy másik kiszolgáló, így nála kértem ki az italt. Ahogy igyekeztem visszafele, mintha a semmiből jött volna két száguldó alak, akikkel olyan erővel koccant össze a vállam, hogy azt hittem engem is elsodornak magukkal. Az italomat is majdnem magamra borítottam. Idegesen utánuk ordítottam:
-Hé, nem láttok a szemetektől?! Marhák!
Hagytam is volna ennyiben, de hamarosan jött az újabb összeütközés. Egy benga állat is betalált, ami nem is lett volna akkora gond, de még hogy be is szóljon...
-Félre az útból, kis takony!
Lökött még egyet rajtam, amitől aztán teljesen dühbe gurultam.
~Takony?! Ez most hozzám beszélt? Hogy az a...!
Gyorsan elszáguldottam az asztalunkig, letettem a megsínylett italt, majd megiramodtam az izomagy felé, ám Matsu csengő hangjától egyből befékeztem.
-Bocs, mindjárt jövök, csak... van egy "kis" dolgom...
Az volt, hogy baromi rosszkor talált meg ez az állat, így nem hagyhattam annyiban. A tömegen átvergődve értem el a helyiség egyik kieső részébe, ahol már komoly párbaj volt kialakulóban. Mindenkit arrébb lökdösve értem a pali háta mögé, aki egy másik ürgét tartott a kezében. Jobban megnézve azt a gizdát jött a felismerés; ő volt az egyike az előttem elszáguldók közül. Már csak azért sem hagyhattam annyiban ezt a dolgot.
-Hé, ember!
Kocogtattam meg a vállát, amire hátrafordult és rámförmedt:
-Mit akarsz?! Takarodj, nem látod, hogy dolgom van?!
-Ja, nekem is, azért vagyok itt! Tedd le azt a srácot most!
Ha szemekkel lehetne ölni, én akkor már tuti összeestem volna. A pali elengedve az ipsét undorító vigyorával felém fordult.
-Asszed foglalkozom ilyen kis tetűkkel, mint te? Seperc alatt véresre verlek, nyomorult!
Lendítette magasba hatalmas öklét.
-Egy... nem sértegetjük az ellenfelet!
Kerültem ki egy laza mozdulattal a támadását.
-És kettő...
Vittem be neki egy egyszerű ütést, egyenesen az állába, amit tökéletesen eltaláltam, így pillanatokon belül összeesett ájultan.
-Nem becsüljük le az ellenséget! Soha!
Egy pillanatra megfagyott a hangulat a bar-nak ezen részén. Vakarásztam a fejemet ahogy körülnéztem a nézőseregen.
~Sok nomád állat... mindegy nekik kit vernek laposra, csak az ő jókedvük garantálva legyen...
-Hajh, az ilyenek sosem tanulnak a hibáikból...
Sóhajtottam, majd átléptem a pacákot és a kocsonya-mozgású srácra meredtem.
-Hé, egyben vagy még?

Kezdtem megbánni az ajánlatomat, miután láttam, hogy a lányok mennyire felpörögtek. Lelki szemeim előtt már láttam, ahogyan kirúgnak minket a stúdióból, mivel a banda két Primadonnája a rózsaszín felhőcskéktől elvakítva sikeresen tönkreteszik a berendezést. Néma imádkozásba kezdtem, reménykedve, hogy megértő fülekre találnak gondolataim. Természetesen ezúttal is sikertelenül végződött az akcióm, ezért inkább az emberek között szambázó szőke srácra pillantottam. Szerencsétlenje végül egy frontális ütközésnek lett szenvedő alanya. Ezt még sikeresen túlélte, de amint a menetirányba fordult újabb személy szaladt belé. Jót vigyorogva ezen követtem figyelemmel a műsort, mire Kamill oldalba könyökölt, olyan erővel, hogy azt hittem elsírom magam.
- Nem röhög. – mondta halkan, de annál fenyegetőbben. Én jobbnak láttam viselkedni, mert a végén még meg talál ölni engem. Justin amilyen gyorsan ért el az asztalunkig, olyan gyorsan indult vissza elégtételt venni az előbbi karambolozásért a második fickótól.
~ Justin te idióta… Nekem egészséges dobos kell, akinek jobb esetben két karja van. – csaptam a homlokomra, majd igyekeztem minél előbb keresztet vetni, reménykedve, hogyha már a lábai nem is, legalább a karjai megmaradnak. Meglepő módon végül ő jött ki győztesen a verekedésből, amit egy kisebb tapssal illettem.
~ Harcművészet: Ötös. Eddig is éreztem felőle egy kisebb mennyiségű lélekenergiát, melyet bár öntudatlanul, de verekedéskor még használni is tudna… Most nem láthattam milyen erejű egy ilyen módon kombinált ütése, de biztos vagyok benne, hogy látni fogom. – mosolyodtam el, miközben továbbra sem vettem le a szememet a szőke srácról.

-Hát persze hogy mehetnénk együtt. -csillantak fel a szemeim, egy újabb közös program ötletét meghallva. A kellemes kombinálni a hasznossal a világ legjobb dolgai közé tartozik. Segítek a bandának, cserébe kapok egy szép napot Justinnal miközben a várost járjuk és plakátokat ragasztgatunk. Már előre repestem az örömtől, és azon képzelegtem, hogy hogy fogjuk majd egy-egy padon eltölteni az üt közben tartott pihenőket egy fagyival a kezünkben. Hosszúra nyúló elmélkedésemből Justin homlokomra adott puszija zökkentett vissza. Nem is hallottam hogy előtte kérdezett valamit, annyira el voltam merülve a dolgokban, hogy eltartott egy darabig mire összeraktam hogy most mi van. Révedező tekintettel bámultam utána a pult felé, mikor aztán azzal a szörnyű látvánnyal kellett szembesülnöm, hogy az én drága Justinom verekedni készül. Hirtelen olyan halálsápadt lettem, hogy az a benga dög, akár csak egy kis karcolást is ejt az álomszép arcán, hogy magam is nekimentem volna. Már épp álltam volna fel egy "Justin jövök!" felkiáltással, de aztán hamar meggyőztem magam, hogy ez nem lenne a legjobb ötlet. Főleg azért sem, mert a kedvesem egy szempillantás alatt visszaviharzott az asztalhoz hogy letegye az italát, és a bár másik sarka felé vette az irányt a kötözködő után.
-Justin ne csinálj butaságot! -kibáltam utána, de úgy néz ki nagyon felhúzták, mert még mosolyogni is elfelejtett.
*Jaj istenem csak nehogy baja essen* -angsteltem az asztalnál jó főhős-kedveséhez méltó módon, de aztán akkorát néztem hogy ha nem ültem volna eddig is, most tuti lehuppanok.
Justin pár pillanat alatt, egy karcolás nélkül elintézte azokat a csúnya tagokat.
*Az én hősöm* -fogalmazódott meg bennem a boldogság, mikor azt is sikerült összerakni, hogy ezzel a magánakcióval két másik srácot mentett meg a laposra veréstől.
*Ha visszajön ezért tuti kap valami jutalmat* -tervezgettem magamban, hogy hogyan ugrom a nyakába.

*A napocska virít az égen, a madarak pedig vígan ciripelnek, én pedig ismét szabad vagyok. Suwunt kimerítette a múltkori kis csetepatéja, szóval ő most alszik. Hess neki, nem kell ő most ide. Kétszínű kurva. -.-
Szóval, ezt a gyönyörű napot bearanyozom jelenlétemmel, hiszen mégis csak kellemesebb személyiség vagyok, mint az a némber. Mosolyogva köszönök hát a mellettem elhaladó tiszteknek, s remélem, ők is olyan jól érzik magukat, mint én. Tekintetem meg is akad Kai-on, és azt gondolom, itt az ideje, hogy engem is megismerjen. Azt hiszem, Suwun nem tett rá valami jó benyomást, pedig szerintem igazán kedves srác, meg olyan szép dolgokat mondott. Nagy vigyor tehát elő, s mentsük, ami menthető. Mégis csak ő a harmadik tiszt, szóval közvetlenül alattam van. S a munka hatékonysága érdekében is jobb, ha a lehető legtöbb osztagbelivel jól kijövök. Na jó, nem megy ez nekem. Én csak jól akarom érezni magam.*
- Kai, szia! Hogy vagy? Hát nincs gyönyörű napunk? - *megyek oda hozzá, s köszöntöm vígan. Azt hiszem, ideje megköszönnöm azt is, hogy olyan szép ajándékot adott nekem. Amikor hazaértem, már nagyon éhes voltam, és így megspórolhattam magamnak azt az időt, amit a főzéssel töltöttem. Mellesleg tényleg finom volt az a rizs.*
- Nagyon köszönöm az ajándékod, nagyon finom volt. Izé, azt az edényt el is mosogattam, majd ugorj be egyszer az irodába, hogy átadhassam. Vagy tudod mit? Ha gondolod, most is odaadhatom… Tudtommal ma amúgy is szabadnapos vagy, szóval biztosan ráérsz egy kis kitérőre. - *ragadom karon, s nem törődve a hatalmas döbbentséggel vonszolom magammal a hadnagyi felé. Most tényleg úgy néz rám szegény, mint egy őrültre. Remélem, nem hiszi azt, hogy szívatom; tényleg nincs bennem olyan szándék.
A hadnagyi felé tartva hirtelen megszólít valaki; a hátam mögé fordulva látom meg a kapitányom egy vörös hajú nő mellett. Gondolom, ő Mitsu, akinek készül megkérni a kezét. Vagy talán már el is jegyezte. Azonban nem akarom erőltetni a témát, úgyis bejelentik, ha ezt akarják megünnepelni.
Bemutatom Kait Sukének, hiszen amióta én vagyok a hadnagy, az új tisztek felvételét is én intézem. Vagyis a taichou nem igazán ismeri az osztag új tagjait. Megtudom, hogy épp Karakurába készülnek, a kapitányom pedig felajánlja, hogy mi is velük tarthassunk. Lelkesen fogadom az ajánlatot, gyakorlatilag pedig rácsimpaszkodok Kai karjára. Nem hagyom futni. Jön velünk és kész. S hogy valójában a hadnagyiba akartam elrángatni szegényt, már csak mellékes, gyakorlatilag meg is feledkezek róla. Majd megkapja máskor. Az emberek világába való kiruccanás most sokkal jobban foglalkoztat. Na meg az, hogy mindenkiben jó benyomást tegyek, mégis önmagam maradjak. Mármint én, Vera.
A megérkezés után mindannyian átvedlünk póttesteinkbe; az elegáns ruha persze most is elengedhetetlen kelléke a kirándulásnak, mosolyom pedig akkor is töretlen marad, amikor a hideg időt megtapasztalom. Hiába, annyi eszem sosem volt, hogy legalább egy kabátot felkapjak.
Hideg, hideg, hideg… egy kicsit vacogok, és úgy tűnik, Sukééknek sincs konkrét úti céljuk azt leszámítva, hogy valami szórakozóhelyre akarnak beülni. Így hát, amikor meglátom a Karaoke bár feliratot, kapok is az alkalmon, és rábeszélem a többieket, hogy nézzünk szét idebent. Mitsu szintén lelkesnek tűnik, de a két srác már nem annyira. De győzzön a szebbik nem, hamarosan már melegedhetek is az egyik kanapén. Az ujjaim egészen átfagytak, és az orrom is nagyon hideg, de biztosan lehet kapni forró sakét. Ugye lehet? O.o
Mivel ma még nem gyújtottam rá, azt hiszem, itt az ideje. A táskámból előkutatom a cigimet, majd az öngyújtómat is keresni kezdem. Az utóbbi természetesen kudarcba fúló művelet, ugyanis csak nem találom meg azt, amit szeretnék.*
- Kai, egy öngyújtót kölcsön tudnál adni? - *kérdezem meg a tisztet, mikor már végképp feladtam, átfagyott kezeimben pedig remegve tartom a cigarettámat.*

Bandaösszehozós est:

Lassacskán kezdtem megbánni, hogy felajánlottam nekik a csapatunkhoz csapódásukat. valahogy az a kis ürge igen idegesített. A nagy, hidrogén szőke hajzattal rendelkező ipse annyira nem is volt gázos, igaz egyelőre meg sem mukkant. Viszont az alacsony ütődött szövegén tényleg hanyatt zakóztam. Furcsa módon tudott angolul. Vagyis a beszédébe sok angol szót pakolt, amit vagy azért csinálta, hogy májerkedni tudjon, vagy frankón tudott angolul vakerálni. Mihelyst visszatértek, zsebre dugott kezekkel indultam meg az asztalunkhoz. Párszor megfordult a fejemben, hogy tök állatságot csinálok. Mégiscsak idegenek a fazonok, ki tudja milyenek.
-Na itt!
Emeltem fel a kezemet, ahogy bejelentkeztem a csapatnál. Úgy tűnt egyelőre senki sem pattogott, hogy új arcokat hoztam. Csak néhány furcsa grimaszt láttam, amire sóhajtottam egyet.
-A srácok kicsit slamasztikába kerültek, s mivel én húztam ki őket a kupac mocsokból, meghívtak egy italra.
Hadartam el, unottan pöckölgetve szőke hajtincsemet, ahogy mind a hárman kényelembe helyeztük magunkat.
-Apropó!
Csettintettem egyet.
-Asszem nem mutatkoztam még be... a nevem Justin Awesome!
Nyújtottam a kezemet is a közelebb levő srác felé elsőnek.

¤ A 10. osztag bevetésen, avagy állítsátok meg a nőket! ¤

Tegnap este úgy döntöttem, hogy mára szabadnapot veszek ki, vagyis nem megyek be az irodába, és nem cseszek le napi 10 tisztet, amiért nem azt csinálják, amit kellene. Mivel én így döntöttem, Mitsut is rávettem a dologra, akit persze nem kellett sokat győzködni. Az én egyetlenem épp úgy gyűlölt dolgozni, mint én, és épp olyan nagy hévvel vetette bele magát a lógásba, mint én. Kicsit fura volt ez nekem még, hogy miután megkértem a kezét, hozzám költözött, és már az esküvőt tervezgettük, de hát ez van, be jött az élet. Épp reggeliztünk, mikor felvetettem az ötletet Mitsunak.
- Mondd csak kedvesem. Mi lenne, ha ma kiruccannánk egyet Karakurába? Semmi kedvem nincs az irodában tespedni. - kérdeztem fejcsóválva páromtól.
Ki ne mondott volna igent erre a kérdésre, na meg rá tett egy lapáttal az is, hogy én kérdeztem, szóval biztos voltam a sikeremben. Így hát kaja után felöltöztem, és megvártam Mitsut, míg elkészül. A nőkre mindig várni kell, most sem volt másként. >< Míg Mitsura vártam, Aoki oktatását hallgattam a haszontalan, lusta shinigamikról (természetesen rólam volt szó és ezt nem is mulasztotta el az orrom alá dörgölni), és hogy mit is kéne csinálni a lazsálás helyett. Hamar megunta ma banánt, így gyorsan elhessegettem tudálékos zanpakutom szellemét. Hamarosan Mitsu is elkészült, így elindulhattunk Karakura felé. Bezártam az ajtót, majd átkaroltam szerelmem és elindultunk. Elég nagy volt a pangás, szinte senkivel sem találkoztunk út közben, kivéve egy tisztet. Úgy tűnt, hogy nem tudta, hogy menyasszonyom van, vagy nem tudta, hogy ki is lehet az, mert mikor meglátta Mitsut, és rábámult hasra esett a saját lábában. Ordítoztam vele egy sort, hogy figyeljen már oda és ne égesse az osztagot egy másik kapitány előtt, meg ne bámulja a párom, mert kitekerem a nyakát, aztán tovább indultunk. A méregtől kissé vörös fejjel haladtam Mitsu mellett, aztán egyszer csak megint találkoztunk két tiszttel, akik közül az egyik a hadnagyom volt Suwun. A méreg egyből tovaszállt belőlem, és jókedvűen köszöntöttem őket. Egyrészt mert láttam Suwunon, hogy most nincs olyan bögrés baja, másrészt mert egy sráccal volt, és ez akaratlanul is vigyort vitt az arcomra. Mégiscsak használt a kutya. ^^
- Üdv Suwun! Üdv Kai! - fogtam kezet a sráccal, -akiről közben kiderült, hogy a 3. tisztem,- miután köszöntöttem őket.
- Ő itt a menyasszonyom Mitsuko, de gondolom már nem kell bemutatnom. - mondtam mosolyogva, miközben átöleltem kedvesem.
- Van valami programotok mára? Mitsuval Karakurába tartunk, jöhetnétek velünk. - mondtam mosolyogva. -Persze ha a hadnagyomnak más programja van mára.... - tettem hozzá vigyorogva Verára nézve.
Mivel senkinek sem volt ellenvetése, (hogy is lett volna ha 2 kapitány áll az emberrel szemben és gyakorlatilag nem mondhatnak nekik ellent XD) elindultunk Karakurába. Nem sokkal később meg is érkeztünk, és átvedlettünk a póttestjeinkbe. Szokásos kék farmer kék póló kék pulcsi kombót használtam most is, mint mindig. Elég hideg volt az idő, ezért jól magamhoz szorítottam Mitsut, hogy ne fázzon, Kai meg Suwunra terítette a kabátját. Viszont jöttek a gondok, mivel a tervem csak addig szólt, hogy eljövünk Karakurába, és pont. A továbbiakon nem gondolkodtam még, így hát a nőkre bíztam a döntést. Csak remélhettem, hogy nem kell majd csalódom a döntésükben. Hát kellett. Suwun egyszer csak gőzerővel indult el egy ajtó felé ami fölött a "Karaoke bár" felírat díszelgett. Húztam is a számat rendesen. Karaoke-zni pont nem volt kedvem. Meg amúgy sem akartam beégetni magam mindenki előtt, de már mindegy volt. Mély sóhajjal adtam meg magam, majd indultam el én is a bár felé. Gyorsan be is vettük magunkat egy kanapéra. Suwun cigit kotort elő, Kai meg öngyújtót, én meg bambán néztem körül a helyiségben.
- Mit kéne rendelnünk? - Kérdeztem tanácstalanul Mitsutól. MIvel Ő is jelen volt, nem akartam túllőni a célon, ezért is egy szolid iszogatást képzeltem csak el.

*Meglepve pillantok Kai-ra, aki rám adja a kabátját; mivel Kai elég magas, én pedig hát… törpe vagyok, mit tagadjuk, a kabátja kicsit súrolja a földet, azonban igyekszem kicsit megemelni azt, hogy ne legyen koszos. Mégis csak egy kedves gesztus volt Kai-tól, hogy a kabátját rám adja, hogy ne fázzak, nem hálálhatom meg azzal, hogy tönkreteszem a kabátját.
Mitsu ugyanannyira lelkesedik a karaoke bárért, mint én, s persze elsőként támadjuk be a kényelmes kanapékat. Még kicsit didergek, de megköszönöm Kainak a kabátot, s leveszem azt.
Kai nagyon kedves ember; nem csak a kabátját adja oda, hanem még tüzet is ad nekem. *.* Nemsokára már pöfékelhetek is, széles mosolyt villantva meg a tisztre. Most látom meg, hogy milyen szép szemei vannak… nagyon hasonlóak az enyémhez. Feltérdelek a kanapéra, s mintha valami mást szívnék dohány helyett, úgy bámulom Kai arcát. A szemei neki is lilák… pár másodpercig csak bámulom őket, az én íriszeim eközben hatalmasra és kerekre tágulnak. Egyszerűen nem mehetek el emellett szó nélkül.*
- Jé, neked is olyan szemeid vannak, mint nekem. - *bambulok bele a mély lilaságba, hiszen az a legszebb szín az egész világon, nem? Jó, igaz, Kai nem őrült velem ellentétben, bár azt hiszem, most még én is jól tartom magam ahhoz képest, ami történni szokott. Bár most csak a lámpák vihognak halkan s csilingelnek bele a fülembe lágyan.
Egyből visszahuppanok, amikor a rendelésről van szó. Mitsu már válaszol is, hogy egy üveg szakét kéne először csak innunk. Fejenként. Vagyis remélem, hogy úgy értette. Mert hát egy üveg az nem sok. Azt egyedül megiszom tíz perc alatt. Na jó, húsz. Azért néha cigit is kell szívni. Gyanítom, most erős láncdohányzás lesz megfigyelhető a részemről, ám a munkaszerződésemben sehol sincs leírva, hogy nem dohányozhatok. Na mindegy, Kai-al azért majd igyekszem tartani a lépést. Úgy vettem észre, hogy elég sokat bagózik. Jobban mondva alig láttam őt cigimentes kézzel. Talán csak akkor, amikor Suwunnak ment bemutatkozni az irodába, meg amikor harcoltak. Ó, igen, a harc… még mindig nem tudom felfogni, hogy Suwun olyan szemét volt vele. ><*
- Ha már itt vagyunk, akkor érezzük jól magunkat rendesen… izé, egy szaké négy főre kicsit hamar el fog fogyni, nem igaz? Szóval rendeljünk kettőt minimum… - *kezdem az okosságot, hogy aztán egy nagyot szívjak a cigarettámba. Ezután Mitsu nagy szemekkel pislog, elsősorban Sukére persze, de azért nekem és Kainak is intézi a kérdést. A kérdést, ami a részemről meg is van válaszolva. Van egy olyan érzésem, hogy a fiúk nem tudnak lazítani és nem tudják magukat olyan könnyen rávenni arra, hogy énekeljenek. Pedig az éneklés egy remek önkifejező eszköz…. Hirtelen rengeteg dal zúdul be a fejembe, és azt se tudom, melyiket válasszam. Én mindet el akarom énekelni. *.* Csak annyi jó van, és persze hagyni kell másokat is énekelni. T_T Szóval még nem tudom, melyiket fogom választani, de még van egy kis időm ezen gondolkozni.*
- Persze! Azért jöttünk, nem? - *válaszolok Mitsunak, hogy aztán a két srác igenlő válaszát hallgassam. Hiszen nem mondhatnak nemet két gyönyörű nőnek… Furcsa lesz a taichout énekelni hallani, de biztos vagyok benne, hogy ő is ugyanannyira fogja élvezni a show-t, mint mi.*
- Egyébként meg hívjatok csak Verának, elvégre hivatalon kívül vagyunk, vagy mi… - *folytatom, mindenkinek célozva a kijelentésemet. Nem akarom a Suwun nevet hallani. Én nem vagyok ő. Én jobb vagyok nála. A hangok is ezt mondják. ><
Ha sikerül eldönteni, hogy mit akarunk inni, akkor eloltom a cigimet, hogy elmenjek leadni a rendelést. Egyszerűen nem tudok most nyugton maradni. >< érzem a késztetést, hogy mozogjak. Lehet, már hiperaktív is vagyok? Neeem, azért azt nem… elég elmebajunk van, az igaz, de azért hiperaktívnak nem mondanám magam. Jó, most kicsit pörgök, talán a sok kávé miatt, de szerintem belefér. Ugye?
Pár percre így eltűnök, hogy aztán sakés üvegekkel megrakodva térjek vissza. A tálcát leteszem az asztalra, aztán már vissza is fészkelem magam az ülőhelyemre, Kai mellé. <3 megvárom, míg valaki tölt, majd kecses kacsómmal megfogom az egyik kicsi porcelánedénykét. Tekintetem néha elvándorol a színpad felé, ahol most egy fiatal srác énekel valamit. Nagyot kuncogok, s megköszörülöm a torkomat. Azt hiszem, itt az ideje egy kis köszöntőt mondanom. Most, amíg még szabad vagyok. *
- Nos… Most hogy így összegyűltünk, hadd fejezzem ki gratulációmat. Taichou, Mitsu taichou, gratulálok az eljegyzéshez. Valamint Kai, üdv az osztagban. Remélem, az osztagunk még több olyan harcot lát, mint amilyen a Suwunnal való küzdelmed volt. Gratulálok hozzá. ^^ - *emelem a kissé forró porcelánedényt a magasba, hogy aztán megigyam a tartalmát. Már cseppet sem fázok, hisz a forró ital tetőtől talpig átmelegít. Az persze fel se tűnik, hogy megfeledkezek arról, hogy Suwunt magamként emlegessem. Boldog tudatlanság… Remélem, sosem tudom meg, hogy mekkorát bakiztam. >< *

Kezdett elfajulni a dolog. Az addig oké volt, hogy meggyőztem Mitsut, hogy jöjjünk el Karakurába együtt. Az is, hogy találkoztunk Suwunékkal és a gyors bemutatkozás után őket is elhívtam akkor már, hogy együtt töltsük el a napot a városban. Az azonban nem volt oké, hogy egy karaoke bárban kötöttünk ki és a lányok ki akartak menni velünk énekelni. Nem kellett volna rájuk hagynom a döntést, de már mindegy volt. Túl kellett valahogy élni az estét. A lányoknak viszont annál inkább tetszett a hely. Csillogó szemekkel vetették be magukat az első kanapéhz, így hát kénytelenek voltunk Kai-al csatlakozni mi is. Biztos azt hitték, hogy ki fogok állni oda és énekelni. Biztoshogynem. >.< Kai kimehet, ha be akarja magát égetni, de én tuti nem fogok. Olyan nincs. Szívesebben nézegetném Mitsut, ahogy egy szép estélyi ruhában lejt a színpadon és gyögyörű hangján nekem énekel. Igen, ez sokkal bizalom gerjesztőbb látvány lenne. Míg Vera és Kai elvoltak egymással, én sem voltam rest, egyből Mitsuhoz fordultam és elkezdtem faggatni arról, hogy mit kéne inni, mert ugyebár ha az ember/shinigami betér egy ilyen helyre, akkor iszogatni is kéne valamit. Persze csak visszafogottan, mert hülyén nézne ki, ha Mitsunak kéne visszavinnie engem SSbe, mert hulla részeg vagyok. Nem tenne az jót a hírnevemnek. Szóval csak szolid iszogatás jöhetett szóba, de azért rákérdeztem páromnál is, aki szintén nem a mértéktartásáról volt híres. Azért mikor elnéztem Veráék fele, eléggé meglepődtem, mikor azt láttam, hogy a hadnagyom arca közvetlen közel volt a 3. tiszteméhez. Na nem mintha valami baj lett volna ezzel, csak eléggé meglepő látvány volt, de hát a szerelem nem ismer határokat. (xD).
- Miért? Nem vagy Te olyaaan! - mondtam vigyorogva és kicsit megcsiklandoztam Mitsut.
Lényeg, hogy egy üveg saké nekem nem volna elég, nem hogy négy embernek, szóval minimum 2 üvegre szükség volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat legalább. Bólintok Kai gondolatára, ami ugyanezt fektette alá, így nem volt más választás, minthogy elmenni a piáért. Épp felálltam volna, hogy elmásszam sakéért, de Vera megelőzött. Eléggé elemében volt a hadnagyom, pedig még nem is ivott. Pozitív hangulatot véltem felfedezni nála. Kellett is neki, nem akartam, hogy megint bögrékkel, vagy literes lábosokkal beszélgessen.
Míg Vera az italért volt el, mi beszélgettünk erről-arról. Fel jött az a kérdés is, amit én nem nagyon akartam hallani. Az éneklés.
- Perszeee! Kipróbálhatjátok! Én addig innen figyellek titeket. - mondtam tarkómat vakargatva. Eszem ágában sem volt énekelni...-.- Mitsu sem tud erre rávenni. Senki sem.
Suwun hamarosan visszaért, és mondott egy afféle pohárköszöntőt. Nagyokat bólogattam, különösen akkor, mikor Mitsuról volt szó. Büszke voltam arra, hogy kapitánnyá léptették elő szerelmemet, na meg boldog, hogy eljegyeztem, és a menyasszonyom lett.
Vera mintha valamit elrontott volna a beszédében. Homlok ráncolva hallgattam, ahogy valami edzésről beszélt Kai-al.
- Úgy érted, veled. Hisz még nem is ittál Vera! - mondtam nevetve a lánynak.
Körölnéztem a helyiségben, miközben elgondolkoztam a jövőn, hogy vajon milyen lesz, de abban biztos voltam, hogy csak boldog lehet majd. Telt ház nem volt, de azért rendesen voltak emberek itt. Még egy ponttal több, hogy ne kelljen énekelni. Ha túl sok az ember, nem jutunk sorra, vagyis a lányok nem jutnak sorra...
- Elég sokan vannak itt. Szóval maradjunk csak itt, nehogy elfoglalják a helyünk. Te is így gondolod nem, Kai? - kérdeztem a 3. tisztemtől, és olyan arccal néztem rá, hogy egyértelmű váljon számára, hogy természetesen Ő is úgy gondolja, ahogy én, ha csak nem akarta, hogy szankciókat vezessek be a jövőben az osztagnál.

Bandaösszehozós est:

Nem sokkal azután, hogy az én Justinom fél kézzel lerendezte azokat a kötözködő alakokat, ide is navigálta a két srácot akiket megmentett a kiadós elagyabugyálástól. Már alig vártam hogy az én hősöm visszahuppanjon mellém, és hozzábújhassak, megmutatva hogy már foglalt.
*Igen, igen lássa csak a kupac lány is ott a másik sarokban lévő asztalnál, hogy én vagyok Justin barátnője, és nyugodtan levehetik róla a gülü nyálcsorgató szemeiket.* -morogtam magamban az előbb említett társaságot figyelve, hiszen ez a kis csetepaté elég sok mindenkinek felkeltette a figyelmét a bárban.
-Sziasztok. -fordultam az érkezők felé, mikor ideértek az asztalunkhoz. Felvéve a legbájosabb mosolyomat vettem szemügyre közelebbről is a két srácot. Hát be kell valljam ha fogadnom kellett volna biztos nem kettejükre voksolok egy küzdelemben. De ennek ellenére jófejnek tűntek. Azt azonban nem díjaztam túlságosan, mikor az egyikük olyan oltári ügyességgel manőverezte be magát mellénk, hogy a gitártokjával felborította az italaink nagy részét. A finom narancslevem is mind az asztalon kötött ki, bár már nem sok volt benne, de hát akkor is, azt még szívesen megittam volna...
*De még az a mázli, hogy nem borult a ruhámra! Mihez kezdtem volna egy szép narancssárga folttal a felsőmön?...Haza sem mertem volna menni, mert hát hogy mutatkozhatnék úgy az utcán.. * -filozofáltam el az élet nagy problémáiról. Miután Justin bemutatkozott, eszembe jutott, hogy azt nekem sem ártana, ha már egyszer így összebandáztunk velük.
-Engem meg Matsushita Hoshikonak hívnak. -kis szünet- De hívjatok csak Matsunak.... -vetettem be egy zavart mosolyt az összezavart arcokat látva. Ilyenkor mindig átkozom a családnevünket, hogy ennél kimondhatatlanabb már nem is lehetne...
-Ha nem veszitek tolakodásnak, miért kötöttek belétek azok az alakok? -böktem ki hamarosan a kérdést, hiszen én semmilyen engem foglalkoztató kételyt nem hagyhattam sokáig válasz nélkül... Szakmai ártalom na... ha már egyszer egy magánnyomozó titkára az ember, legyen már mindig jól informált és érdeklődő.

*Egy kicsike közös. A gondolat, hogy legalább egy ilyen apróságban hasonlítunk Kai-al, olyan érzést ad nekem, mintha lelkem egy pillangóvá változott volna, s most száll, szálldos fölfelé a virágokkal borított mező felett a bárányfelhők felé. Hihetetlen, hogy neki is fekete haja van és lila szemei… pont úgy, mint nekem. Bevallom, sokszor nagyon egyedinek és különlegesnek tartottam magam a szemeim miatt. Hát na, ne tagadjuk, szép szemünk van, és szeretem őket, mert olyan lilák. Most először pedig én is bámulhatok egy lila szempárt. Annyira hasonlóak… Innen közelről nézve pedig még az arcunk formája is kicsit hasonlít egymáshoz. Hihetetlen. Talán több közös is van bennünk, mint azt gondoltuk? *.* Azt mindenképp meg kell kérdeznem tőle, hogy ő is szereti-e a kutyákat, és hogy szeret-e táncolni, na meg hogy milyen zenét szeret. Na persze, nekem igazából zene sem kell ahhoz, hogy táncra perdüljek. Csak egy ösvény, a holdfény, s társam, a magány, mely felemészt… Jaj, nem, nem lehet, már megint olyan szomorú dolgok jutottak eszembe. Mert mi van, ha az éjszaka teremtményei azok, kik az ösvény mentén leselkednek, várva arra, hogy összetiporják szegény, pici lelkemet?
Ez meg is történik, amint befejezem a pohárköszöntőt – persze miután visszaérkeztem a sakés üvegekkel. Ráadásul úgy tűnik, mintha Kai is arrébb húzódott volna. Talán Suwun annyira rossz benyomást tett benne, hogy tényleg utál, és hiába igyekszem, sosem fogom tudni megváltoztatni a véleményét. Ráadásul énekelni sem akar… Bókokkal ismét elhalmoz, ám hogy őszintén gondolja-e? A csókja vajon szívből jött-e, vagy csak bizonyítani akart? Nem is beszélve arról, hogy nem is nekem adta azt a csókot… Suwun mindig a boldogságunk útjában állt. Pedig én sokkal inkább megérdemlem a földi örömöket, mint ő. >_>
Nem is nagyon hagyom magam, s pár centivel, észrevétlenül közelebb is húzódok Kaihoz. Egyszerűen a birtokomnak tekintem, még ha igazából sosem volt az enyém. Lehet, őt kímélném meg magamtól, ha nem nyaggatnám ilyen gyerekes módon, de hát most az egyszer lehetek önző, nem?
A depressziófaktort csak megtoldja a kapitányom megjegyzése. Abban a pillanatban realizálom, hogy valamit tényleg sikerült elrontanom, és valóban! Hogy lehettem ilyen felelőtlen? Nem akarom, hogy bárki is többet tudjon meg a bennem lakozó őrületről annál, amit harc közben megmutatok neki. A kapitányom már így is túl sokat tud; Suwun forr a dühtől, én pedig a szégyentől, ha arra a bizonyos bögrés esetre gondolok vissza. Nem, nem akarok róla beszélni… Csak felejtse el mindenki, hogy egyáltalán létezek, és itt vagyok. A sakét pedig csak gyorsan lehajtom, s oda se figyelek arra a kellemes melegségre, ami az ivásával jár. Mintha már nem is létezne. Szinte már magzatpózba kuporodok, fejemet a térdeimen nyugtatom, és cseppet sem érdekel, hogy egy ilyen ruhakölteményben nem kéne ilyen kislányosan kinéznem. Most nem létezek, most csak egy üres tér vagyok. Csupán levegő, amin átnézhetnek, de addig se hántorgatják fel nekem, mert őrült vagyok. Mert az vagyok, és? Attól mi még ugyanolyan jól végezzük a munkánkat, mint bárki más. Sőt, ha lehet, még keményebben. Szabadnapom is csak ritkán van, mert abban a fülledt levegőjű irodában kell gubbasztanom nap mint nap ugyanazon a széken, sok-sok irattal elhalmozott asztalom mögött. Mások eközben kint futkározhatnak a szabad levegőn, a parkban. Milyen jó is lenne, ha ezt én is megengedhetném magamnak… Ha nem csak egy anonim titkárnő lennék a semmi közepén. >.<
Létezésem – eltűnni ugyanis sajnos nem tudok – további kínos kérdésekkel jár. Sajnos nem tudok úgy tenni, mintha nem léteznék, bármennyire is szeretném. Pedig olyan jó lett volna! *.*
Szóval, Mitsu kérdése váratlanabbul ér, mint amikor Suke rontott be az irodámba, amikor épp azzal a hülye bögrével veszekedtem. Fejemet kissé megemelem, majd sokat mondó pillantást váltok Kai-al. A reakciójából úgy vélem, hogy őt nem lepi meg annyira a kérdés, mint engem. Fejem szép vörös árnyalatra vált, amit csodálok, mert nem szokásom, úgyhogy ismét inkább a térdeimre hajtom a fejem, hogy aztán elmotyoghassak egy rövid választ.*
- Már csókolóztunk, de nem vagyunk egy pár… - *sütöm le még jobban szemem a halk mondat kinyögése után, bár ez ilyen pózban nem nagyon látszik. Meg mondjuk szent meggyőződésem, hogy sikerült teljesen eltűnnöm. Miért is ne? Láthatatlan vagyok! *.* Most nem lát senki! Legalább már kedvemre babrálhatok Kai hajával anélkül, hogy ő tudná, hogy ki is az, aki ezzel szórakozik. Olyan szép, hosszú haja van…
Kicsit oldalra döntöm a fejem, hogy ismét őt bámulhassam, ám most a haja a cél, nem a szemei. Nagyon selymesnek tűnnek. Kíváncsi vagyok, hány tincset tudnék befonni neki. Szerintem jól állna neki. Neki is biztosan tetszene az ötlet.
Már éppen megszólalnék, mint a láthatatlan – mert az vagyok – vendég, hogy be akarom fonni a haját, azonban Mitsu újabb mondata mintha megelőző lépés lenne. Legalább nem teszem magam nevetségessé. Bár nem értem, miért lenne nevetséges ötlet befonni a haját. Biztos megint Suwun táplált belém egy ilyen csúnya gondolatot.*
- Kai, legalább táncolni gyere velem… Utána énekelek neked, jó? - *meresztem rá boci szemeimet. Remélem, elég meggyőzően. Azért mégiscsak tanultam valamit Suwuntól, bár lehet, még csak színészkedés sem kéne ahhoz, hogy sikerüljön. Aztán eszembe jut, hogy én most láthatatlan vagyok, vagyis nem is lát. És senki se fog látni, ahogy táncolok, vagy éppen énekelek. Mondjuk hallani hallanák, de azért elég furán nézne ki, ha egy lebegő mikrofonból szólna csodás szoprán hangom. Szóval sürgősen tennem kell a láthatatlanság ellen valamit… Biztos van rá megoldás. De előbb még kihasználom az alkalmat. :3 Egyszeri lehetőség, s csak most van ilyen… Arrébb is csusszanok, nagy-nagy vigyorral a képemen, mert hát úgy se látják, hogy min mosolygok. A célpontom az egyik lelógó tincs, s már el is kezdek vele babrálni. Remélem, Kainak is tetszeni fog a fonás. ^_^ *

Magában mosolygott azon, hogy mindenki mennyire elszántan igyekezett pozitív energiákat sugározni. Őszinte örömmel szemlélte Mitsuko és kapitánya párosát: melegséggel töltötte el a gondolat, hogy van még remény, és van boldogság. Egy halvány mosoly jelent meg az arcán, ahogyan meghallotta, hogyan csábítja menyasszonya jegyesét énekelni. Kedves kis pár. Összeillők...
Ahogyan arrébb csúszott, hogy kicsit kinyújtóztatja elgémberedni készülő tagjait, megpillantotta hadnagya kissé morcos tekintetét. Ez úgyszólván meglepte: azóta a csók óta nem látta hadnagyát, bár az emlék egész jólesővé módosult nála. Nem, nem érezte magát szerelmesnek, úgy érezte, arra képtelen lenne. Talán csak megkedvel majd egy nap egy kedves, édes lányt, akiért majd megpróbál mindent megtenni, igyekszik majd boldoggá tenni... De talán erre képtelen. Ebben talán közrejátszik a múltja is...
Ahogyan hadnagya közelebb csúszott hozzá, mosolyt csalt az arcára. Mintha a játékautó arrébb gurult volna, és az óvodás kisfiú utána mászna... Már látta is maga előtt a jelenetet, és nem is tudta, miért ez a kép jelent meg a szemei előtt...
Szem. Az, hogy szinte ugyanolyan színű volt a hadnagyának és saját szemének színe, nem lepte meg. Mikor először meglátta ragyogni azokat a gyönyörű, fényes szemeket, már akkor tudta, hogy úgymond képtelen lesz nem próbálkozni nála. Nem, nem is próbálkozni... inkább csak játszani vele, ha mást nem enged. Most is gyorsan belepillantott hadnagya ragyogó íriszeibe, és megeresztett egy mosolyt. Nem mondta neki, hogy az ő szeme különleges. A lila és a mélykék között változik a színe... nem tudta, miért. Néha a kék egy olyan árnyalatát veszi fel, melyet már lángoló lilának is lehetne hinni...
- Igen, volt egy csók, és tényleg nem vagyunk egy pár. - búgta talán kicsit elmélyült hangján. Ahogyan visszaemlékezett arra a csókra, az tényleg szívből jött. Meg talán... megelégelte, hogy Suwun annyira tökéletesnek és felsőbbrendűnek tartja magát. Hiszen a búcsúszavai sem voltak hétköznapiak... Kissé megrezzent, amikor hadnagya elkezdett babrálni a hajával. Tekintetét a hajával játszó kéz tulajdonosának arcára függesztette, kissé összevonta a szemöldökét. Aztán arcát másfelé fordította. hagyta, hadd játsszon hadnagya a hajával. Bár nem rajongott a fonásért... most az egyszer kivételt tehet, megpróbálhatja elviselni. Ha egy - két régi ellensége, akiknek arca homályosan felrémlett előtte - most látná, megdöbbennének rajta, hogy mennyire keményen igyekszik most megtartani a békének azt a vékony hálóját, ami most köréjük ereszkedett.
- És ami önöket illeti, mióta vannak együtt? Sok boldogságot kívánok Önöknek. - mondta sötét árnyalatú hangján, és elővett egy cigarettát. Nem szerette, ha a haját piszkálják, most mégsem zavarta annyira a dolog, mint eddig. Talán a mellette ülő nőből áramló kisugárzás miatt? Hadnagya kérdése nem lepte meg. Tudta, hogy úgyis addig fognak nála próbálkozni, míg bele nem egyezik az éneklésbe.
- Táncolni? Nos, azt talán még megpróbálhatom, kedves hadnagyom. - most nem nyomta meg a "kedves" szót érezhető, gúnyos felhanggal. Most valóban kedvesen viselkedett vele Vera. Mert ez a nő itt mellette nem Suwun volt, hanem Vera. Lehet, hogy őrülten hangzik, de csak így tudta őket megkülönböztetni egymástól. Ha külön nevet adott az eddig megismert hadnagyi személyiségekhez. Vajon... hányan vannak még? Vagy csak ők ketten vannak? Vajon képes lesz valamit tenni azért, hogy Vera ne éljen elnyomásban Suwun mellett? Mert érezte, hogy így van. Hogy honnan, azt nem tudta volna megmondani... Valahol érezte bent. Ahogyan azt is, hogy most kiváltképpen élvezi a nő társaságát: íme, megdőlt a feltételezése. Mégiscsak képes Verashu Suwun kellemes társaság lenni. Ez a személyiség pedig valóban jobban illik hozzá, sokkal jobban látszik így a szépsége: a kisugárzása már nem csúnyítja. Még így is, hogy a téboly fényének szikrái ott bújnak meg a tekintetében, még így is vonzó jelenség. Milyen lenne, ha teljesen ép lenne az elméje? Valószínűleg egész Seiretei legszebb nője lehetne…

Igencsak próbáltak minket a lányok rávenni egy bizonyos dologra. De az tutibiztos, hogy én nem fogok kiállni oda és énekelni. Mitsut bármeddig elhallgatom csillogó szemekkel, de hogy én oda kiálljak? Ááá. Reméltem ,hogy Kai is ezen a véleményen van. Ha nincs, akkor teszek róla, hogy neki is ugyan az legyen a véleménye mint nekem. Nem fog a szebbik nem győzni, nézhetnek rám golflabdányi boci szemekkel, nem akarom, és nem is fogom magam beégetni mindenki előtt a minőségen aluli hangommal. Esetleg a tánc még szóba jöhet, mert az annyira nem égő, mint a karaokezás. Hamarosan ideért a megrendelt ital is, és elkezdhettük jól érezni magunkat. Mondjuk én mindig jól éreztem magam Mitsu mellett, de bár csésze saké csak javítani tudott a helyzeten.
- Óóó, és Te sem rólam! - mondtam vigyorogva kedvesemnek a csikizés után. Rögtön vissza is kaptam a támadást, miután burkoltan közöltem az egybegyűltekkel, hogy eszem ágában sincs énekelni, ám bármikor meghallgatom őket.
- De...nincs kedvem...égő.. - mondtam elhúzva a számat, mikor Mitsu meg közölte velem azt, hogy igen is fogok énekelni. Gyorsan kiittam a csésze sakémat, hogy addig is csináljak valamit, és ne kelljen Mitsura néznem, aki nyilván eldöntötte, hogy ki fogok menni oda énekelni legalább egyszer, ha tetszik, ha nem. Tekintetem Veráék fele sodródott, akik igencsak közeli kapcsolatban voltak már egymással. Legalábbis Suwun közvetlen közelről bámult bele Kai szemébe. Vigyorogva néztem végig a jelenetet, elvégre én már túl voltam ezen. Már "megszereztem" magamnak a nőt, akit szeretek, és nem kellett neki udvarolnom. Persze azért néha bókolgatni kell, hisz szeretik a lányok, ha kedveskednek nekik. Kezdtem azon gondolkodni, hogy Kai és Suwun között több van, mint puszta hadnagy-tiszt viszony. Ez Mitsunak is feltűnhetett, mert rákérdezett a dologra. Hát ha Ő nem tette volna, meg akkor én kérdeztem volna meg előbb utóbb, mert érdekelt a téma. Kihúztam magam, és érdeklődve pillantottam Kaiék felé, hogy mégis mit fognak válaszolni a kérdésre. Csókolóztak. Ehh...szóval mégis van valami. Legalábbis egy csók több, mint egy sima hadnagy-tiszt viszony. Arcomon széles vigyor terült el a hallottakra. Ráfért Suwunra is a társaság. Kai nyilván jobban lekötötte, mint az a bögre a múltkor, mégis nem bírtam ki, hogy ne cukkoljam ezzel egy kicsit. Szinte egyszerre mondták ki, hogy attól még nem párok. Hát nekem viszont mégis úgy tűnt, hogy határozottan van köztük valami.
- Nocsak! -mondtam vigyorogva Verának. - Szóval nem vagytok egy pár, de már csókolóztatok. Ez akkor már majdnem ugyanaz, csak egy kis lépés választ el titeket attól! Megértem Kai, Vera igazán kedves lány.- vigyorogtam tovább, majd lehúztam még egy csésze sakét. Aztán Vera kicsit érdekesen kezdett el viselkedni, de nem sokat foglalkoztam vele, hisz...szerelmesek.(xD). Annál inkább foglalkoztatott az a kérdés, amit párom tett fel.
- Őőő...miért nem táncolunk inkább, kedvesem? - kérdeztem tőle, bár lehet neki jobb lett volna, ha énekel, mert kezdett bezsongani a sakétól. Kis csönd állt be a beszélgetésben, amit kihasználtam arra, hogy körülnézzek a társaságunkban. Vera elmélyülten készült befonni Kai haját, akiről lerítt, hogy csak azért hagyja, mert utána legalább békén hagyják. Vigoyorgva vontam meg a vállam a srácnak, ezzel is mutatva, hogy jobb előbb túl esni a dolgon, mint később. Mitsu egyre gyakrabban sandítgatott a színpad felé.
- Inkább igyunk! - töltöttem meg mindenkinek a sakés csészét, és húztam le a sajátomat.
- Na...nincs kedvetek táncolni egyet? Utána meg vissza ülünk beszélgetni! - vetettem fel az ötletet, és fogtam meg párom kezét. Remélhetőleg a tánc után a lányok el fogják felejteni az éneklést, és nem kell további terveket kieszelnem annak érdekében, hogy elkerüljem azt. Talán így még Kainak is megfelelt, mert láttam rajta, hogy neki sincs olyan hűdesok kedve énekelgetni.