Az óriás homokozó, avagy miből lesz az arrancar?

Két tudós találkozik
Avagy ki tesz nagyobb kárt a sivatagban?

Mi tagadás a sok részelemet tartalmazó bomba detonációját követő csillámpor eső meglehetősen váratlanul ért, és ha nem egy kísérlet kellős közepén lennék, már minden bizonnyal ugranék is plágium vádjával a shinigami kölyöknek, amiért Natalie-sama módszerét másolja bombáiba, de a tudomány felsőbbrendűsége ettől visszatart. Elvégre mégsem gyalázhatom meg egy kísérlet szentségét holmi fölösleges kiakadásokkal! Nem, nem, ilyenkor meg kell őrizni a hidegvért, bármily nehéz is, hisz nem vagyok holmi szerencsétlen barbár barom, aki képtelen az önkontrollra! Az egy igen megalázó beskatulyázás volna számomra, miközben feltalálok és kísérletezek a tudományok szent területén! Nem vagyok én holmi erőmániás, izomagyú balfácán, akinek semmi más nem számít, csak a hatalom. Mindennek fényében pedig képesnek kell lennem a hidegvérem megőrzésére, eme plágiumgyanús szituációban is. Talán még ő is kiérezte a gyanakvást az imént feltett kérdésből, mivel nem is állt szándékomban leplezni kétes kíváncsiságomat a dologgal kapcsolatban, melyet meg kell jegyeznem, ez a kis kölyök igazán ügyesen kezel. Ráadásul jelét sem adja, hogy felkapná rajta a vizet, éppen gyanúsítják valamivel, ez pedig felettébb idegesítő tény vele kapcsolatban. >.>
De ez van, kivételesen azt mondom, ezt kell szeretni, és a magyarázata alapján mégsem lopta az ötletet, csak rá volt kényszerítve, hogy használjon valami más módszert, mint egy közönséges – hogy mondhatok ilyet?! - robbanóanyag. Ezt az újonnan kiderített tényállást figyelembe véve körmölöm le a legújabb kísérlet bravúros eredményeit, mikor is meghallom a kölyök további fecsegését. Miért tartoznék én neki bármiféle magyarázattal is?! >.> Kicsit erősebben szorítom az íróeszközt, miközben ez a fajta érdeklődés cikázik elmémben és próbálok rájönni, mit akarhat tőlem, vagy egyáltalán ezzel az egésszel. Pláne, hogy utána meg közli, nem számít?! Akkor most mi a lombik van?!
– Nos, ha ennyire kíváncsi vagy, találkoztam már csillámporral, bár az nem bombában volt – válaszolom elfojtott bosszankodással. Egy tudományos délutánt mégsem árnyékolhatok be nyílt dühöngéssel. Annál itt sokkalta magasabb rendű munka folyik. A shinigami kölyök felajánlása igen érdekes, bár ezt a trükköt azt hiszem, Natalie-samatól is megtanulhatnám, de őt nem akarnám ilyen kicsinyes ügyekkel zavarni. Ez a shinigami kölyök viszont kifejezetten lelkes a témával kapcsolatban így rövid gondolkodás után letekintek rá jegyzeteimből. - Előbb nézzük meg, mi van nálam a felszereléseim közül – válaszolok végül valami diplomatikusnak nevezhetőt. Ha vissza kéne mennem a laborba, akkor nem tartom valószínűnek, hogy ma kijönnék ismét a sivatagba. De jól tudom, mennyire trehány tudok lenni néha, ha a kipakolásról van szó, valamint ott az a fixaideám is, hogy mindig hozok magammal mindenből tartalékot. Ezeket figyelembe véve nem kizárt, hogy hoztam magammal a bombákban lévő képletből egy kevés felhasználatlan, nyers mintaanyagot is.
Így aztán, immáron sokadszorra visszatérve a bázisunkhoz, belekotrok a holmimat tartalmazó táskába, hogy kipakolva pontosan megismerjem annak tartalmát. Némi szerszám, alkatrészek, még több adagnyi felhasználatlan bomba – természetesen élesítés nélkül, mert nem vagyok sem bolond, sem öngyilkosjelölt ._. – és kicsit feltúrva a rejtett zsebeket a képlet leírásáról egy összehajtogatott papír – ezt vissza is helyezem azonnal –, és maga a vegyület egy nagyobb, vastag falú, jól lezárt üvegben. Ez csupán annyit bizonyít, hogy valóban hajlamos vagyok a trehánykodásra és az állandó pótfelszerelések tartalékolására. -.-”
– Hm. Mázlink van, kölyök – emelem fel diadalmas mosollyal az üveget. - Nos, készen állsz elkészíteni valami egyedülállót? Remélem, értesz a váz összeszereléséhez is – a vigyorom határozottan kezd átcsapni egy kissé megszállottba. De a tudomány mindenek felett! Közelebb is invitálom a shinigamit, hogy ~~segítsen~~… adja bele ő is a saját ötleteit és vegye ki a részét igazságosan a munkából. Neutral

A memóriám pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy megjegyezzek bármiféle lépést a művelet során, és ez nem csak a sajátjaimra vonatkozik. Kifejezetten hasznos dolog, nem igaz? Háh, naná, hogy az! Elvégre az ilyesfajta apróságok hiánya nagyban megnehezíti még egy tudós elme dolgát is! Nem mintha nem lehetne nélküle is elboldogulni, de mennyivel egyszerűbb a helyzet, ha valaki könnyen jegyez meg bizonyos adatokat!
Az együttműködés pedig, bármily meglepő, meghozza eredményét, méghozzá több prototípus formájában – mindegyik eltér egy picit a többitől. Mindezt úgy, hogy a felhasznált anyagokból még maradt is! Mindent számba véve azt hiszem, igazán kifizetődő munka volt!
– Nos, azt hiszem, immáron csak a tesztek vannak vissza. Melyikkel szeretnél kezdeni, kölyök? – villantom rá leheletnyit megszállott vigyoromat ismételten a kis shinigamira, ezzel megadva neki a választás lehetőségét, miközben én helyet készítek az új daraboknak a jegyzeteimen. Természetesen ezúttal az eldobás lehetőségét is megkapja a „tudóstárs”, már amennyiben akarja, és érdeklődve nézek a következmények elé. Egyre jobbnak ígérkezik ez a kísérlet!

~ Aki keres, talál? ~

Hogy őszinte legyek, nem fűztem túl sok reményt egy ilyen szánalmasnak tűnő teremtményhez. Elég volt ránézni, hogy lássam, nem sugárzik belőle az az őrület, mint Eras Vanthorból, sem pedig az a nyers erő mint Karasu Vexből. Ugyan higgadt maradt még úgy is, hogy nyilvánvalóan kiszolgáltatott helyzetbe került, ám ez fakadhatott pusztán az ostobaságából is, hiszen szavai nyilvánvalóvá tették, hogy nincs tisztában azzal, kivel áll szemben. Elértem, hogy a legtöbb espada ismerje fenséges személyem, s hogy tiszta szívből gyűlöljenek... hopp, nincs is szívük... szóval hogy ezáltal is terjesszék a híremet, hiszen akit gyűlölsz, arról beszélsz is. Igaz, sok minden történt azóta, de hogy máris elfeledjék kilétem? Hmpf... rosszabb memóriája van Las Nochesnek, mint egy halnak.
- Ara-ara, való igaz, az ő emlékeiben talán másképp ragadtam meg - kuncogtam fel gonoszan - A Rinaaya név... ismerősebben cseng neked, arrancar? - kérdeztem játékosan gúnyos hangnemben miközben egy hanyag eleganciába merített kézmozdulattal intettem bemutatkozásom részeként. Eszembe sem jutott, hogy a quinta számára nem ezt a formámat mutattam meg, legalábbis csupán néhány pillanatra láthatott így... Viszont ha a nevemet sem ismeri ez a kis csitri, az már valóban súlyos hiba, és talán akkor még egy alkalommal tiszteletemet kéne tennem a palotában, hogy nyomot hagyjak a lakóiban :/
Ellenkezése cseppet sem érdekelt, egy kényelmes ülőhelyet teremtve magamnak dőltem hátra, és figyeltem hogy vajon mennyire jelent kihívást neki ez a kelepce. Élvezettel nyaltam meg az ajkam a meglepett, majd feszültségről és félelemről tanúskodó arcát látva. Talán ő maga sem vette észre, hogy fél, ám ha a pengéktől és az általuk okozott sérülésektől nem tartana, nem viselkedne úgy, mint egy riadt vadállat. Valóban jó helyre került, ezek a szánalmas férgek pontosan a ketrec mögé valóak, másra nem alkalmasak, mint a magasztosabb lények szórakoztatására :/ Mindenesetre érdeklődve figyeltem, hogy felfedezi-e a rendszert, és talán némi meglepetésemre egy idő és néhány karcolás, valamint szerencsés kapálózást követően megnyugodott valamelyest az arca. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy egyre magabiztosabban kerülte ki a pengéket, mozgásán látszott, hogy már előre tudja, honnan fog jönni a következő. Egészen elképesztő csodákra képes egy ilyen elhervadt agy, mint amilyen egy arrancarnak van. Azt hiszem megtaláltam, akit kerestem, bármilyen meglepő is. Azt hittem többet kell szenvednem egy megfelelő alany után :/
- Pontosan azt, alantas csótány - jegyeztem meg ártatlanul fejemet enyhén oldalra döntve. Dühödt kifakadása igazán figyelemreméltó volt, kezdte elveszíteni a fejét. Talán a fogság, talán a homok miatt, ám abban kételkedtem, hogy a pengéktől való fenyegetettség jelentett még valamit a számára azok után, hogy kitalálta a logikáját. Ám ahogy folytatta dühöngését, és kiejtette az utolsó mondatát, sunyi mosoly húzódott az arcomra. Megragadt a büszkesége, nem sok lény merne ellent mondani nekem ebben a szituációban, és megtagadni, hogy megalázkodjon előttem.
- Biztos vagy benne, hogy képes lennél eldobni az életedet egy ilyen divatjamúlt eszme miatt? Neutral

- kérdeztem ridegen. Noha jómagam sem lennék hajlandó megtenni azt, amire Adora Lunát most kérem, ám én nem fogok sosem ilyen helyzetbe kerülni. Ez jelzi felsőbbrendűségemet az aljanéppel szemben. Akárhogy is, hogy próbára tegyem eltökéltségét, egy intéssel az egész homokketrecet pengékké formáltam, és a több száz fegyver hegye most mind a kis fruska felé mutatott. Csupán néhány másodpercet vártam, mielőtt gonoszul elvigyorodtam, és megindítottam volna a pengéket a lány felé. Csupán az utolsó pillanatban állítottam meg őket, milliméterekre az arrancar testétől, így nem lett belőle ementáli sajt. Megvártam, míg kinyitja a szemét és felfedezi, hogy nem halott, majd egy csettintéssel visszaállítottam eredeti állapotába a homokot, amely így ártalmatlanul hullott le a földre.
- A szánalmas kis életed a kezemben van, akár tetszik, akár nem, kényemre-kedvemre játszadozhatnék veled. Ám úgy határoztam, hogy kegyben részesülhetsz és megkímélem az életedet. Nálad sokkal erősebb arrancarok is meghajoltak már az akaratomnak, becsülöm benned az eltökéltségedet. Engem úgy ismernek, mint a Kívánságok Boszorkája, és most azt kívánom, hogy légy a követőm és szolgálj engedelmesen. Cserébe pedig én is teljesítem egy kívánságod, Adora Luna. Ne aggódj, maradhatsz a hőn szeretett espadád mellett, csupán néhány aprócska feladatot fogok rád bízni időről-időre - közöltem vele, hogy mit is akarok tőle, ha már annyira kíváncsi volt, miközben immár egy csésze teát kortyolgattam nyugodtan abban reménykedve, hogy italomat megkíméli a sivatagi homok. Nem kívántam elmondani, hogy mi lesz, ha nemet mond, hiszen nem megfenyegetni vagy kényszeríteni akartam, mint például azt a szánalmas Karasut. Nem láttam szükségét egy efféle primitív módszernek, amikor úgy éreztem, szép szóval is képes lehetek hatni rá az események fényében. Persze ha nincs olyan vágya, amelynek teljesítését rám bízná, akkor kénytelen lennék más módszerhez folyamodni, ám ez a válaszától függ.

Edzés Diegoval

Diego felvette a shinigami fegyverét és megdicsért, hogy gyorsan végeztem. Közölte velem, hogy ha többet gyakorlok akár csukott szemmel is el tudnám találni ellenfelem. A következő feladatom az volt, hogy úgy találjam el Diegot kardommal, hogy nem használok se sonidót se képességeket. A feltétel még az volt, hogy neki nem szabad eltalálnia. Ezenkívül még megkérdezte, hogy van-e kardom ressurecciónban, amire, mivel úgy gondoltam, hogy megbízhatok Diegoban, az igazat feleltem, hogy van. A kiképzés tehát elkezdődött és készen álltam, hogy megtámadjam. Kardomat előhúztam és gondolkodtam, hogy honnan támadjam meg. Futottam szemből felé és egy egyenes szúrással próbáltam nyakon találni. Bár nem láttam sok esélyt, hogy sikerülne nyakon szúrnom mégis megpróbáltam. Ha nem sikerülne, azonnal hátra ugranék, nehogy Diego eltalálhasson. Különös volt Diego ellen harcolni, mindig is tiszteltem. Tudtam, hogy erősebb nálam, mert csak az erősebbek vagy az okosabbak taníthatnak másokat, így ment ez ebben a kormos világban. Igazából ami a legjobban nyomás alatt tartott, az Diego ressurecciónja volt. Mindig mikor találkoztam vele kíváncsi voltam, hogy mi igazi alakja... Kíváncsi voltam a múltjára, céljaira... de nem kérdeztem meg. Sőt, sohasem kérdezném meg, csak eltűrném a kíváncsiságot, ami vele járhat. Így éltem le az életemet, mindent csak eltűrtem, minden kérdéses volt, de nem tettem ellene, nehogy baj származzon. Szánalmas emberi létemben még egy halál után is sírtam, azonban már éreztem, hogy akár ezrek megölése után is meg tudnám tartani hidegvérem. Az élet csak egy szenvedés és akiket eddig elpusztítottam, azokat felszabadítottam. Így van ez rendjén és mindig is így volt, még ha sokan nem is tudják, vagy csak nem akarják tudni. A filozofálás után következő támadásomat indítottam meg Diego felé. Bal oldaláról próbáltam sújtani a jobb oldalára, ezzel valószínűleg gondolkodtatóba ejteném ellenfelemet. Kardom haszontalan sújtásra, mégis, ha eltalálnám, akkor sikeres lenne a gyakorlat. Azonban nem várnám meg Diego válaszát a sújtás ellen, a lendületével együtt indulnék meg jobb felé. Kardomat vissza húznám magamhoz és egy ugrás kíséretében próbálnám eltalálni az ő bal válla és nyaka közötti rést egy szúrással. A szög jónak számíthatott és kardommal is tudtam célozni, mert könnyen át tudtam látni a szúrást és belátást kaptam a célpontra is. Reméltem, hogy nem balhéztam el sehol sem és a szúrást követően ügyetlenül estem a homokba. Úgy látszott, hogy nem igazán jeleskedtem az efféle akrobatikákban.

Vívólecke Dei-channak- Finálé

Meglep a frontális, lendületből jövő támadás-persze nem azért, mert nehezemre esik félrelépni az útjából, hanem azért mert ez egy rendkívül veszélyes akció egy olyan fegyverrel, mint amilyen az övé. A katana pengéjével hárítom a támadását, miközben félrelépek az útjából. Ahhoz ugyan nem vagyok elég jó vívó, hogy kihasználjam ezt a helyzetet, de most a lendülete miatt annyi időt vesztett, hogy kétséges lenne például egy cero elkerülése részéről.
-Az ilyen mozdulatok egy olyan fegyverrel túl vadak és egyértelműek, ha pedig az ellenfél közel tud kerülni, vesztettél-úgy tűnik, tényleg nem vívott még rendes kardpárbajt, legfeljebb kiegészítő fegyver lehet az arzenáljában, és elsősorban más területre hagyatkozhat. Én sem vagyok túl jó vívó, de azt azért tudom, hogy elméletileg hogyan kellene használni egy fegyvert. A tőrt pedig nem így kell, így nagyjából az én kardom, Áspid használható, az elsősorban a brutális támadóerőre épít. Ugyanakkor jó helyre célzott, ha eltalál, és nincs hierrom, meghalok, és legalább a távolságot is tartja, igaz, így most átvehetném a kezdeményezést, ha akarnám.
A következő támadás egy vágás az oldalam irányába, amit nem értek teljesen, de lélekenergiával megerősítve akár mélyen is képes vágni a kard, úgyhogy nem szabad alábecsülni. Én már puszta kézzel is téptem ki alacsony rendű hollow agyát a maszkján keresztül, úgyhogy ez is kivitelezhető lenne, persze a hierrom felfogná, de próbálok nagyjából realisztikus ellenfélnek tűnni. Sajnos ez a kard nem tartozik hozzám, úgyhogy ezt is nehezen tudom hárítani, az átkozott zanpakuto próbálja minél inkább megnehezíteni a dolgomat. A következő támadás már annyira energikus, hogy nem kockáztatom meg, hogy ezzel a karddal védjem ki, úgyhogy a puszta kezemmel hárítom a pengét, Dei pedig a homokban landol, méghozzá biztos, hogy nem nekem köszönhetően, ergó ha nem ilyen szar a fegyverem, most vége lenne a harcnak.
-Sajnos van még mit gyakorolni, de azért nagyjából tűrhető a támadásod, ellenben túl sok nyílt pontod van támadás közben. A fegyvered nem az ilyen brutális kirohanásokra épült, a hegyével az ellenfél felé kell tartani, és úgy kell távol tartani. Ha lesz rá időd, akkor esetleg emberi alakban nézz meg majd néhány ilyen témájú filmet, vagy esetleg menj el valamilyen versenyre, az emberek sportként űzik ezt-igaz, hogy a tőr-tőr elleni harcra nem sok esélye van, de nagyjából láthatja, hogy működik az a fegyver. -Én sajnos nem tudok többet mutatni vagy mondani, a fegyvered idegen az én harci stílusomtól-igazság szerint nem is volt még vívótőr a kezemben, csak az volt a szerencse, hogy nekem is van szúró fegyverem, illetve egyszer mintha láttam volna egy erős arrancart tőrrel gyakorolni az arénában, de tényleg ennyi. -Mára végeztünk, ha megbocsájtasz, ideje elfogyasztani a vacsorámat-ha azt hitte, hogy kap belőle, akkor rosszul hitte, nem volt egyszerű élve elkapni a szerencsétlent, most már csak az enyém.
Azért remélem, hogy sikerült valami hasznos tanácsot adnom Deinek, már eléggé megkedveltem hozzá, hogy felbosszantson, ha meghalna. Ha a kardját megtanulja rendesen használni, akkor nem igazán fogják megölni, ha pedig a sonidot is rendesen elsajátította, mindig képes lesz meglépni. Talán egyszer megtanítok neki néhányat a bonyolultabb technikáim közül is, esetleg hogy hogyan kell aránylag elfogadható cerot létrehozni, de ma már csak a kajámra fogok koncentrálni. A kardot arrébb dobom, miközben felemelem a lányt a homokból...

/Zárót írtam, köszönöm a játékot!/

Viszlát, öntudat, viszlát, méltóság!

Ostoba! Gondolja, szórakoztat, gondolja, kacaghat, gondolja, sírhat, szépíthet, csúfíthat! Téved, ahogyan annyian mások is, itt mindenki téved, itt mindenki téves. Még én is téves vagyok, csupán kevésbé annyira, mint ők. Nem számít. Nem számít, utánamegyek! Úgy, ahogyan megmutatta, úgy, ahogyan láttam, csupán kevésbé vártam, s még ő mennyire várja hátam! Mert mi megfigyelünk, mi ott vagyunk, hogy rendet tartsunk, fontosabb inkább az, hogy káosszal kétségbeesést kreáljunk, mert ha valaki kétségbeesett, olyan dolgokat tesz, amiket nem gondol át kétszer.
Nincs más dolgom, csak követni, kutatni, eltiporni! Vészes vigyor sejteti, jó napom van, végre mulathatok, végre szórakozhatok! Cincálok majd, szaggatok, ahogyan énekel, úgy dalolok majd én is, mint csecsemőnek altatódalt, s dudorásznék már most is, hogy tébolyba taszítsam azt, ki megtagadja mindazt, mire felesküdött. Ma végre gyűlölhetek. Ma végre szerethetek. Ma végre önmagam lehetek. Lefeslett álarcot döngölök földbe, taposhatom véresre, igen, olyan ízesre, mint az ujjacskák…
Kiáltásra gyorsítok lépteken, szinte szökdelek, szinte csak szökdécselek, szökellve szökevény csökevényét keresve, kutatva, megtalálva. Hallom és látom a gargantát, azonban gyorsabb vagyok annál, mintsem engedném belépését. Oni Dekopin technikára készülve sonidozok mellé, egészen mellé, s rántok csak egy apró ujjmozdulatot, hogy a szökevényt minél messzebb repítsem a gargantától. Ő ugyan nem mehet el innen, nem engedhetem. Hát hova lenne a móka, hova lenne a mulatság? Meg kell ünnepelni, igen, ünnepelni kell egy ilyen lépést! Én már tudom, mi lesz koktélom. Ígérem, szökdécsnek is tetszeni fog.
- Hova, hova kisgidám? – egyik kezem csípőmön nyugtatom s sétálok a gargantától messzire repített őzike felé, kecsesen mozgatva csípőm minden lépésemnél. Egyelőre engedélyt adok neki arra, hogy megszólaljon. Már amíg tartják magukat a szalagok. Bár ha szép hangja van, olyan duruzsoló, magabiztos, talán megengedem neki, hogy megmaradjon, csak hogy ugyanezt megkínzottan, elhalóan, sikongatva is hallhassam, érezhessem, tapasztalhassam.
A pöckölésnek hála valószínű, őzikém őszesen fetrenghet a barna homokban, ez esetben emelem rá gyomrára apró lábam, hogy taposhassak, csak hogy fájdalmat okozzak. Még, még, még! Látni akarom, ahogy szenved, látnom kell, ahogy földön csúszva könyörög nyomorult életéért, ahogy retteg, s lesi, féli, könyörögve kéri minden szavam, minden sóhajtásom! Sóhajtok most is egyet, s mosolyogva söprök hátra egy arcomba álló tincset. Nyakamon ott húzódik a kereszt, jelzése annak, hogy az Exequiastól vagyok. Bár nevem még nem hiszem, hogy tudja, miért nem tudja? Nem, nem, ez nem a nevem… Az én nevem nem ez. Ez csak az, ahogyan itt szólítanak. Ki is voltam? Ki is vagyok? Már nem igazán tudom, nem emlékszem. Lényegtelen, lényegtelen! Taposok csak, s eleven tébolytól szinte izzó, ametiszt szín, sötét íriszeim néznek bele egyenesen az ő szemgolyóiba. Látni akarom benne a fényt, látni benne azt, hogy akarom, hogy akarjam elvenni tőle a fényt, nekem kell a fény, kell a csillogás! Egyszerűen szükségem van rá! S ha nem adja? Ha nem lehet az enyém? Majd elveszem. Elveszem fényét, dicsőségét, maradék önérzetét. Mindent, mely hozzá tartozik, mindent, mely engem illet. Mindent, mellyel nekem örömet okozhat.

Micsoda belépő!

Másodpercek töredéke alatt landoltam a földön, miközben egy számomra ismeretlen technika áldozatává váltam. A használója roppant erős lehet, hiszen nem kis távolságot "pöckölt" rajtam O.o. Ahogy feleszmélek a meglepetés szerű támadásból eszembe jut Vex mondandója.
- Ez biztosan Eras lesz, vagy kicsoda. Tényleg bivaly erős, ha ilyeneket tud. Vex figyelmeztetett, hogy ne küzdjek meg vele, inkább meneküljek, de ahhoz esélyt kell találnom rá.
Gondolkodok magamban, miközben közelebb lépdel, és csak ekkor nézek szemébe. Lábamat rajtam pihenteti, és érezhetően a fizikai fájdalom a célja. Beteges tekintete mindent elárul. Először megijedek, de aztán eszembe jut a többi hasonlóan nemtörődöm lélek.
- Nem! Őrizd meg a hideg véred Lanven! Ne most veszítsd el az eszed! Ne érdekeljen, hogy olyan, mint a többi. Kérdés nélkül támad, és nem is vár magyarázatot.
Csitítgattam a lelkemben felbolyduló agressziót, és gyűlöletet. Eközben kérdést szegezett nekem, és tovább taposott rajtam. Vex fél tőle, azaz muszáj komolyan vennem. Szemébe nézek. Tekintetemen látszik a fájdalom, de ugyanakkor az élni akarás tüze. Össze ráncolom a szemöldököm, és elüvöltöm magam. Igen! A bénító üvöltés ilyen távból elkerülhetetlen! Lebénult ugyan pár másodpercre, de nem remélhetek győzelmet. Előkapom két pengémet, és arrébb rakom a lábát, majd guggolásba helyezkedem. Teljes erőmből elrúgom magam a talajtól, és közben a legmélyebb vágást próbálom az ikerpengékkel végrehajtani. Nyers, és kétségbeesett mozdulat sor, de most többre nem telik tőlem. Sikeresen landolok nem messze tőle. Teste össze rogyott a bénításnak köszönhetően, de vért nem látok. Lehetséges lenne, hogy mellé vágtam? Az képtelenség. Én sohasem hibázok. Kótyagosan kel fel, és gondolom kihasználom a helyzetet. A távolság köztünk alig négy méter. Éppen ideális.
- Kensei!
A technika nevének kiáltásával megindítom mindkét pengét x alakban fentről, lefelé. Ekkor távolságból tökéletes támadást tudok végrehajtani. A támadás biztosan célba ér, de hogy hatásos lesz e, vagy sem? Nem tudhatom. A támadás sebessége, és a becsapódása port kavar ebben az istentelen sivatagban. Felveszem a védekező alapállást, és gondolkozok. Ez az ... Eszembe is jutott egy jó terv. Amíg a porfelhő kavarog, egy újabb technikát használok. Tisztában vagyok vele, hogy nem lesz jó a hirtelen lélekenergia csappanás a testemnek, de muszáj. A féreglyuk technikát használom. Egy féreglyukat pontosan a nyitott garganta formájára helyezek el, szinte már bele, és a másikat pedig jóval alánk, valahova a menosok erdejébe. Nem tudom, hogy hova is érkezem majd, ha belemegyek, de most nem is ez a lényeg. Mintha mi sem történt volna állok védekező pozícióba ellenfelem előtt. Leplezem minden külső látszatát annak, hogy használtam a féreglyuk technikát, és csak remélem, hogy nem volt képes érzékelni. A két pengét magam előtt tartva kicsit megdőlve állok. Készen állok rá, hogy ha támad akkor sebességem, és az ő lendületét kihasználva védjem a csapásokat. Remélem nem próbálkozik semmi számomra ismeretlennel. Szavakat engedek ki a számon, hátha mégis csak tudok rá hatni.
- Ha jól sejtem te vagy a félelmetes Eras! Tudom, miért vagy itt, de már elhatároztam magam! Itt hagyom Las Nochest, ha törik, ha szakad! Nem állíthatsz meg! És különben is, miért tennéd? Egy gyenge arrancar vagyok csupán, aki ráadásul nem is rég csatlakozott. Jelentéktelen vagyok Las Noches jövőjét tekintve! Hagyj szabadon elmennem!
Előbbi tekintetéből kiszűrtem azt, hogy szavaim nem fogják meghatni. Látszott rajta a vérszomj. Muszáj elhúznom a csatát, ha most lépek le, akkor egyből leesik neki, hogy mit csináltam, és akkor annyi a tervemnek. El kell húznom, addig amíg teljesen elterelődik a figyelme a gargantáról. Félelmetes nőszemély ez az Eras, mintha minden emberség kiveszett volna belőle. Nem csodálkoznék, ha így lenne. A legtöbb arrancar ilyen. Jaj Vex, igazán kisegíthettél volna valamivel. Te biztosan le tudnád győzni. Mondjuk én is csak azért félek kicsit tőle, mert te félsz tőle... Egyelőre az átlag arrancar jeleit mutatja, azon kívül, hogy jóval erősebb nálam.

Viszlát, öntudat, viszlát, méltóság!

Tiporhatom homok sűrűjébe, taposom gyomrát, hogy elérjem, úgy nyögdécseljen, ahogyan én irányítom súlypontom lábujjaim hegyéről egészen sarkamig. Ha elég mélyre hatolok, hatalmat gyakorolhatok. Mindig van mit rajta gyakorolni, tennem kell, hisz csak így tudok bizonyítani. Bizonyítanom kell létem, létezésem, meg kell mutatnom, hogy itt vagyok, élek, s mi más lenne alkalmasabb, mi mással mutathatnám a leginkább tébolyom belső sugallatát? Kinyilvánítom a nyilvánvalót, nekem nyomok kellenek, nyomok, melyekkel bizonygathatok bizonytalant. Hisz még én is bizonytalan vagyok. Bizonytalan, bizony ám, bizonyosan bűnösen bökdöshetem bokán! Taposva vicsorgok, csábosan csalogatva kisgidát arra a játékra, mely mindkettőnknek szórakoztató lehet. Csak fel kell hevíteni a testet, hogy kinyerjem belőle a forró lét, fortyogó, vörös lében lubickolva kéjeleghetek elme és valóság összeomlott határán! Mert számomra nincs határ, számomra nincs halál.
Nincs halál, ám nincsenek inak, se szabdalás, se mozdulás. Merevednek meg húrok, feszülnek rohanásra készen, még sem tudnak. Miféle boszorkányság volt ez? Miféle bűbáj? Akarom, kell nekem! Szórakozásom még mulattatóbb lesz, s várom vértelen görnyedést, ahogy hirtelen teljesen elernyedek. Homokba térdelek és támasztom ki magam kezeimmel, mocsok felé hajtva fejem, hajam még sem éri a mocskot. Nekem nem kell a piszok. Nem attól lehetek igazán mocskos.
Hierrom nem szakad fel, holott a taktika jó, éppen csak nem elég. Édes, ahogy küzdesz… lesz ettől még ízletesebb, mikor koponyába lékelhetek, s éltető velőt csemegézhetek. Minden port felkavar, a homok füstfüggönnyé elevenedve fátyoloz el, épp, ahogyan egy menyasszonyt szokás, holott én sosem voltam még menyasszony… Viseltem már fátylat, ám leginkább pszichedelikus képeket viselem, hordom magammal, hoztam magammal most is, kedves kis almaként nyújtva át Havak hercegnőjének. A fésű nem működik, ezt talán elfogadja. Nem látom a törpéit, így kimenti meg majd? S ha a mostohája lehetek, váltok szerepet, hogy hercege is lehessek. Csak egy harapás neki, hogy enyém lehessen minden fehérsége az örökkévalóságig.
- Fóbia, fóbia… – roppantok egyet nyakam csigolyáin, s állok fel a homokból. Nem serkent ki vérem sem, így ez egyáltalán nem érdekes. Majd bájosan szenderegve, cseppet sem szenvelegve, kereken meleg szemekkel vetek rá bűbájos bájolgást, boszorkányosan ártatlannak próbálván kinézve. Bal kezem, melyet lyukasztott üresre férgesedésem, előreemelem, mutatóujjam ajkamhoz érintve, s pislogok továbbra is bájosan, csábosan, ahogy előre teszek meg pár újabb lépést.
- Tényleg olyan… félelmetes vagyok? – forognak zseléim, s állapodnak meg rajta szendén. Ajkaimba harapva sértem fel bőröm, s hagyom, fusson csak alá, csillapodjon szomjam. Gidám még nem érti, még mindig nem érti. Engem nem érdekelnek hősi eszmék, nem érdekelnek összetartozni vágyó diktatúrák. Csak egy dolog érdekel, ez pedig saját magam. Veszélyes szeszélyeket űzve tűzök célt magamnak, s mulatságot. Mert nekem így jó, mert így nem olyan haszontalan, mert így… így minden békés, mikor az utolsó nyöszörgést is beszívtam abba a labirintusba, melyben bent ragadtam, melyből már nem tudok kijutni többé. Mert körém építették, hogy elzárjanak, mint bikatestű szörnyeteget, hogy megfékezzenek.
Most azonban nem fékezem magam; mókát akarok, mókát és csillogást! Kényelmes tempóban lépek közelebb és közelebb hozzá, kerítse hatalmába bármely érzés, én felülkerekedek rajta. S mint egy kiéhezett útszéli, érek hozzá hasához és húzom végig rajta bal kezem mellkasáig. Számítást keresztbe húztam, hogy végül fűrésszel tehessem ugyanezt, most azonban csak duruzsolok őrületet csillogtatva idegennek ható, mesterkélt, természetes szavakat. Kesztyűs kezem hátának vetem, mutatóujjával karcolok levegőbe valamit, ami egészen apró, talán nem is érzi, hogy mit műveltem vele. Hisz olyannak kell lennie, mint egy apró, pici legyecskének, nem kell tudnia, amikor beleesett hálóm csapdájába. Elég, ha én magam készülök haláltusájára.
- Nem érdekel Las Noches… Nem érdekel a jövő. Hát nem szép dolog a szabadság? – folytatom értelmet nem adván, legfeljebb kéteset, s taszítom hátán a számára érezhetetlen technikát. Ki kell hoznom belőle, amit csak lehet, hisz látnom kell, ahogyan küzd nyomorúságáért. Nincs is szebb annál, mint amikor még akkor is mocorog a légy, amikor a pók már belemart húsába, hogy kiszívja életének nedvét.

Megjegyzések:

Érzelem... Félelem!

A porfelhő lassan elül, és úgy tűnik tervem hibátlan. Merev testhelyzetem biztosít afelől, hogyha hirtelen jött támadás készül ellenem, akkor azt kitudjam védeni. Ekkor viszont aggasztó dolog történt. Ez a nőszemély, mintha hozzá sem értem volna, úgy lépett ki a porfelhőből, és felém kezdett sétálni.
Mi a franc? Gondoltam magamban. Két olyan támadást intéztem ellene, ami tökéletesen figyelmetlenül érte, és ami még ennél is furcsább, hogy nem is védekezett. Fogaimat összeszorítottam, és megfeszült testtel vártam, ahogy egyre közelebb ér. Ez a nő őrült. Vagy csak tudja, hogy nem tehetek benne kárt. Basszus, ennek nem lesz jó vége! Még nem szökhetek el, az túl gyanús lenne. Utoljára akkor félem így, amikor lidércé váltam. Emlékszem, ahogy ugyan így a lelkembe markolt a félelem, és kitépte a szívem a helyéről. Ugyan ilyen tehetetlen voltam.
- Ne most keseredj el Lanven! Őrizd meg az egyensúlyt! Ha most borul fel, abból semmi jó nem származik!
Tartom magam elmémben kordában, de mind hiába. Csak annyit tehetek, hogy küzdök ellene. Ha esetleg megtudnám sebezni, akkor biztosan sikerülne kiegyenlítenem a jinget, és a jangot magamban. Viszont a pengéimet sem tudom használni, ha nem tudom megvágni velük. Mi legyen?
Ekkor hirtelen kizökkenek a gondolkodásból, mert ellenfelem már közel ért hozzám, egész közel. Fejemet felkapom, és remegő ábrázattal nézem mit művel. Végig simít a hasamtól egészen a mellkasomig, és közben olyan tekintetet vág, amitől végig fut a hideg a hátamon. Jobbkezét teljesen szem elől tévesztettem, és ekkor valami furcsát érzek magamon.
Hirtelen megdobban a szívem, és összeszűkül a pupillám.
- Félek.
Teszem a felismerést, de többre már nem vagyok képes. Óriási halálfélelem kerített hatalmába, és mint a bezárt vad, ki szabadulni akar, úgy török ki a kezei közül. Felborult az egyensúly. A félelem őrületet szül, az őrület pedig haragot. Kitépem hát magam a karjaiból, és pengéimmel teljes erőmből vagdalom, ott ahol érem. Az ismétlődő lendület technikát használom egymás után, és vadállat módjára kapkodva csapok mindenhova. Az eszemnek annyi. Lelkem most a fekete semmiségben bolyong, mint kisgyerek, ki fél a sötétben. Egy pöccintés elég hozzá, hogy dühödt vad rohamomból, nyomorúságos, és szánalmas menekülés legyen. A düh tart mozgásban, és a félelem attól, hogy elpusztulok. A legjobb védekezés a támadás, ugyan egy ilyen ellenfél ellen ezek semmit sem fognak érni, esetleg meg tudom karcolni, de a végeredmény ugyan az lesz. Nem leszek képes túlélni. Újból külső szemlélője vagyok saját testem cselekvéseinek, mint amikor még ösztönlények voltunk. Ha lenne szívem, most kiszakadna a helyéről.

Viszlát, öntudat, viszlát, méltóság!

Borzolok ideget, mint olcsó szajha, szarkaként támadva azt, ami a leggyengébb. Tudom, mi a leggyengébb, s tudom, hogy használjam ki, hathatósan kebelezzem keblembe érzelmeit, s ültethetek helyébe férgeket, hadd dúljanak benne, hadd szaporodjanak! Hisz most is ezt teszem… teszek bármit, hogy megismerjem. Szemek, szemek, hogy miért pont a szemek? Mert látni benne, látni belőle mindent. Látom belőle a félelmet s mindazt a zavarodottságot, melyet kelthetek, ez pedig tetszik. Mindenki más, mégis vannak ismétlődő minták. Mind közül ez a leggyakoribb, ám ízletes, könnyű falat, haraphatok ujjat, hogy reccsenjen, ő majd hagyni fogja, mert én élvezem, s élvezni fogom, minden pillanatot, időt, teret, recsegést, ropogást, sercegést, szivárgást, halált, elmúlást! Teremtek újat, teremtek tehetetlen roncsot. Teremtek torzat, egy élő szörnyeteget, hogy csókolja lábam, imádjon! S akkor én is imádni fogom.
Hangos sustorgás, elfojtott morajlás, kitörő kacagás! Kacagok tovább, csak nevetek, óhajtva sóhajtok, tébolyultan őrjöngök, s nevetek mindvégig, míg űzött vadként viseltetve cselekedik. Lehántottam róla mindazt, melyről eddig azt hitte, hogy ő. Mi mind állatok vagyunk. Mocskos, undorító, gusztustalan vadállatok. S mi történik, ha lerántod róla a kérget? Leveted a személyiség bőrét és hagyod, hogy elszálljon az ego. Elpárolog, elvész minden önbecsülés, nem marad más hátra, mint maga a lényeg, a valódi éned, melytől talán mindig menekültél. Hát ez lennél te, őzgidám! Ez lennél te, ez, és semmi más! Vesd le korlátaid, légy szabad, szabadulj meg az erkölcstől, tedd félre gátlásaid s válj azzá az anyaggá, aki mindig is voltál! Megmutattam neked, hogy valójában ki vagy! S most engedd, hogy én is megmutassam, én ki vagyok. Röhögök és sikongatok tovább, mintha nem éreznék fájdalmat; csak-csak felszakad bőröm és érzem ahogy a penge csípni kezd, csíp engem, s csípi a másikat, lelkem másik felét, mert én csak egy fél vagyok, nem vagyok egész! Csak egy nyomorult vagyok, egy nyomorék… egy lélekszilánk, mégis élek, mégis létezek, s teszek rá bizonyítékot, hogy igen, itt vagyok, igen, élek!
Vad nevetés, miközben védekezni se próbálok, gyakorlatilag hagyom, úgy vágjon, ahogy csak bír. Meg kell szereznem őt, be kell kebeleznem! Hagyva hagyom, hogy vérem csöpögjön alá, éppen csak lábam görnyed össze, holott halottat halálozó vágást is kaptam, mégis talpon maradok, mégis csak vigyorgok. Húzom elő tőröm, s itatok fel vele cseppnyi vért, választva el bőrömtől, majd érintem nyelvemhez, hogy felnyaljam vele bíbor csodát. Lassan, komótosan pörgetem meg kezemben a játékszert, s döföm végül magam hasba, szúrom le magam, mint aki halálért áhítozik. Íriszeim izzanak megelevenedett őrület perzselő lángjától, s hullik alá testem, esik bele porba, homokba, hogy hamvak nélkül hamvadjon mássá. Valami mássá, valami fenyegetővé, fekete bőrré, ébenszín felületté, magává a fekete özveggyé!
- Hollalo, sonido de locos! – emelem változást mesteri szintté, s keletkeznek sebtelen felületek, nyolc lábon tartva potrohom emelkedek felé s blokkolom következő csapását tőrből átváltott, hosszú fegyveremmel. Kifejezéstelen képpel képezek pörgetéssel hálót, s lövellem rá a gargantára, melyre rátelepedik a sűrű, fehér massza. Hoppá, az út elállt… érjen hozzá, s nem szabadul többé csapdámból.
- Légy a legyem, Lanven… – bukik ki kérés, hogy megbuktassam. Bukása hozza boldogságom, legyen csak részese, kerülj csak hálómba, hadd faljalak fel, csak egy harapást, egy apró csócsálást, egy kis falatot, hadd szívjam nedved, a vöröset, a véreset, mert kell nekem, kell nekem fényed.

Megjegyzés:

Érzelem... Félelem!

Vágom, hasítom, és találok! Igen! Ez az! Sikerült! Csak így tovább Lanven! Darabokra szaggatom ezt az elmebeteget, és nem lesz több problémám!
Vágásaim felhasogatják ellenfelem Hierroját, és úgy néz ki nem is akar harcolni. De akkor minek esett nekem az elején, mint egy vadállat? Ennek semmi értelme. Most meg nevet, mint aki élvezi? Ez nem normális. A félelem érzet megcsappan annak láttán, hogy támadásaim nem hatástalanok, és megtudom törni a hierroját. Lihegve hagyom abba ellenfelem szabdalását, és távolabb lépek tőle. Tekintetemben még mindig ott csírázik a félelem, de már jóval kevesebb. Az értetlenség most sokkal nagyobb úr. Miért nem támad vissza? Bármikor le tudna győzni mégis, ő még meg sem próbált megtámadni.
Elhúzza saját pengéjét, és annak segítségével ízlelgeti saját vérét. Oké, hogy elmebeteg, de ez már sok. Én sem vagyok teljesen tiszta, hiszen van bennem mazochizmus, de ehhez képest egy ártatlan kisgyerek vagyok csupán. Nem tudtam, hogy most ijedjek meg, vagy könnyebbüljek meg, hogy ennyire állat, és győztem is. De ezzel nem volt vége. Megforgatta kezében a tőrt, és magába döfte. Micsoda beteg állat? Most megölte saját magát? Ezért jött volna ide? Ugyan már! Nem lehet, hogy ennyire őrült legyen. Senki nem akar meghalni, főleg nem így. Ekkor esik le mi is történik. Ressurection parancsát nyögi maga elé, és átváltozik. Ressurection? Elkerekedik a szemem, és hirtelen árnyék borul rám. Ez azt jelenti, hogy eddig csak játszott velem? Nem értem ezt a nőt! Meg akar ölni, aztán élvezi, hogy széjjel szabdalom, most meg átváltozik. Ez nem logikus, mintha minden emberi érzés kiveszett volna belőle. De miért is fejtegetem én ezt? Túl kell élnem! A fölém magasodó alak egy félig pók, félig ember teremtmény, aki egy hatalmas lándzsaszerűséget tart a kezében. Félelmetesen durva. A csodálkozás teljesen megbénított, és erre akkor jöttem rá, amikor elkezdte pörgetni a lándzsát a kezében. Támad! Menekülj! Ez a két szó jutott eszembe rögtön, de testem nem moccant. Valami sűrű fehér anyagot lőtt el fejem fölött a gargantára. Vélhetően háló volt, és amikor kibukott száján az a pár szó, egy pillanatra meggyőződtem róla, hogy megfogok halni. De aztán eszembe jutott. Minek meneküljek? Hiszen az előbb áttörtem a védelmét, és majdnem megöltem. Most is így fog történni. Félelem kizárva! Tudom, hogy én fogok nyerni! Ha az ellenfelem erősebb is nálam, én megtalálom a módját a legyőzésére!
Önbizalmam felülkerekedett a félelmemen, habár ez csak ideiglenes volt. Önbizalmammal felspékelve megforgattam a kezemben a pengéket, és egymáson csúsztattam őket, miközben pár szót köptem a levegőbe.
- Azt lesheted! Chapucheria!
Magamból tíz klónt gyártottam, és mindegyikkel támadtam, öten fentről fogták közre, öten alulról, és én az eredeti, aki harcra is képes, oldalról indultam meg, hogy lábát veszejtsem. Tudtam, hogy csak erőt kell belevinnem, és akkor újra megtörhetem a hierroját. Kis helyre hatalmas energia. Ez a titka. Egyetlen csapás nem lesz elég arra, hogy a támadásom sikeres legyen. Az összes klónt egyszerre vezettem a póknak, és én oldalról csusszantam be. Két pengémmel teljes izomzatommal, és lendületemmel neki estem csépelni az egyik lábát, majd a másikat. és ismétlődő lendülettel próbáltam minél gyorsabban, és erősebben végrehajtani a támadásokat, végül átcsusszantam a másik oldalára, és kijöttem alatta, és egy utolsó x alakú csapással használtam a Kenseit, már távolodva. A támadás sorozat után háttal feküdtem a földön, és levegő után kapkodtam. Sok lélekenergiámat elhasználtam ezen képességek használatával, és a fizikai képességeimnek is a határára hágtam. A porfelhőt újból felkavartam, de a klónok eltűntek. Csak én voltam, és a porfelhő, na és persze benne a pók. Ránéztem a gargantára, és az volt az első gondolatom, hogy itt ragadtam. Utána jobban belegondoltam. Igen az Antagonismo segíthet. Bár egyszerűbb lenne nyitni egy újabbat. Amíg a sérüléseivel van elfoglalva, biztosan lesz időm meglógni.
Ilyeneket gondoltam, de valahogy olyan rossz érzésem volt. Biztosan kiszúrta, hogy csak a lábánál érez fájdalmat, és sehol máshol. Testemen csak ekkor fedezem fel a sérüléseket, ha van, ugyanis jó esélye van, hogy közben eltalált, vagy elkapott valamilyen képességével. Vajon sikerült a tervem, és lelassítottam?

Dei: Diego segítségével sikerült lényeges elméleti tudásra szert tenned, csupán a gyakorlat az, amin még fejlesztened kell, hogy magasabb szintre emelhesd tudásod. Jutalmad 500 LP, az ebből keletkező egy pontot fegyverhasználatra kell tenned.

Diego: Alaposan belemélyedtél a témába, látszik, nem csak felszínes tudást akartál átadni tanítványodnak, s mivel ez a második edzésed, melyet megtartottál, jutalmad 1000 LP. Az ebből származó két pont közül egyet fegyverhasználatra, egyet sonidora kell költened.

Viszlát, öntudat, viszlát, méltóság!

Virgonc kis legyecske, vonakodva hempereg nyálkában, vadul változtatva változhatatlanon. Vége van! Az enyém, nincs többé! Vigyorogva várom, mit tesz, hogy cselekszik, hogy vakaródzik s vergődik benne abban a csapdában, melyet csak neki állítottam fel. De nem, nem tanult… még mindig nem gondolkozik. Kár érte, így hogy legyen érdekes étek? Reményt és érdeklődést vesztve roppantom ki gusztustalan hangot hallatva nyakam, olcsó, egyszerű trükk, csak brutalitás, nem elég gondolkozás. Azt hiszi, ezzel megálljra parancsolhat, azt hiszi, ez bőven elég lesz… S mit nekem eggyel több vagy kevesebb? Veszejthetem akár mindet is, csak kacagnék tovább, nem érdekel. Most viszont csak ruganyozódok rájuk, hajlítom kissé, éppen eléggé, majd rugaszkodok el talajtól, homoktól, földtől, helyzettől, mindentől, messzire, el innen – míg csimpaszkodnak rajtam hamvas, pici legyecskék. Hosszú méterekre talpalunk, messze menekülésének útjától, messze minden reménytől, ám közel egy helyhez, mely nemesen kegyelmez helyzetemnek, s annál kevésbé gőgös gidának, hadd taszítsam kínzó kétségbeesésbe, hitessem fals reménnyel, tömjem fejét biztonságos hazugsággal!
Különösebb kárral képtelen kamatoztatni, nem gondolhatta, majd hagyom, hogy lábam veszejtse. Klónjaival együtt döngölődne homokba, ahogy földet érek magasról hosszába, s pörgetek egyet ismét fegyverem fogásán, s döngölök, döngölök tovább. Alább a homokba, vadul csapkodva, el innét, magasba! Zuhanás okán keletkezzék kár, érkezünk kvarckristályos fáktól óriások erdejébe. Fehér homok helyett immáron sötét barlangrendszer mutatja fogsorát, mutatja minden báját, s ugyanakkor kárát. Éjjeli üvöltés, messzien közeli óbégatás, ostobák, gillianok, táplálékok! Túl ostoba áldozatok, nekem nem ők kellenek.
Barlangok rendszerében körözve tapogatózok rajta falon, mászok, kúszok, legyemnek látatlanul. Elveszthette nyomom, ahogy földet ért, én pedig kullogok rajta barlangokon, rejtőzködve, fenyegetve, éberen, életben. Néha meg-megpillanthat egyik kvarcmagasságról másikra ugrálni, itt-ott kaparászni, halkan kuncogva hahotázni, elfojtottan fojtogatóan kopogtatva lábaim mindenhonnan. Szövök hát hálót, alkotok számára láthatatlan csapdát, ám sűrű masszát felváltom cérnavékony, anorex szálakkal. Keresztül, kasul, húzva, szőve, a barlangrendszert, kvarcfákat körbekerítve, fentre is, lentre is, használva azt, ami legyemnek nincs. Csak egyszer érintse a vékony szálat, s akkor, akkor az enyém lesz, örökre… Nem csak tarthatja őt magában, de szívja is minden reiatsuját. Nem láthatja, körbe van kerítve láthatatlan szálak tömkelegével.
- Egy kis bolhával kezdődik az egész… – csendül csilingelő hangom, csendesen dalolászok neki szépen, barlangok sötét foltjai közt megbújva nem engedem, hogy megpillantson, mégis miért engedném? Érezni akarom a pulzálást, érezni akarom azt, ami éltet tovább.
- Ha megcsípte a patkányt, az megeszi a fenét. – csüngök alá plafonról mögötte, vékony hálóról lógva, s fújok rá tarkójára, ide nézzen, itt vagyok mögötte, fejjel lefelé lógva. Vigyorgok rá, hogy emelkedhessek vissza a magasba. A csapdám elkészült… mozduljon csak tovább, kapkodjon ész nélkül, hevesen, s akkor, akkor vége, akkor enyém lehet mindene. S addig is csak énekelek. Hadd énekeljek neki... Pestisről, járványról, hamvakról és halálról, csak tovább...

Félelem letudva!

Tervem nem jött be. Félúton megszakítottak, és földbe döngöltek. Fájdalmasan nyögök magam elé, ahogy kilapít ez a szörnyeteg, de örülök, hogy helyettem egy klónnal ismerteti meg milyen erősen is tud püfölni. A talaj beszakad alattunk, és ő eltűnik a Menosok Erdejében. Ügyetlenül földet érek, és próbálok levegőhöz jutni. Miután kifújom maga hallom az elmebeteg dúdolását. Klónjaimat szerte foszlatom, és felnézek a felettünk tátongó lyukra, ami már olyan messze van, hogy belesajdul a szívem. Körül nézek, de sehol nem látni semmit. Tudom, hogy valahova ide tettem a fekete lyukat, és hamarosan használnom is kéne, hiszen egyre csak fogyasztja a lélekenergiámat a fent tartása. Itt ott felbukkan az őrület özvegye, de azon nyomban eltűnik a messzeségben, és sötétben. Vajon mit csináljak? És ő mit csinál? Egy fokkal nyugodtabb vagyok, bár a fenyegetettség, még mindig ott függ a levegőben. Mivel láthatóan nem akar legyilkolni, ezért a félelem érzetem nem titulálom teljesen valósnak. Az tény, hogy teljesen rám hozta a frászt, de ennyi. Azért nem becsülöm le.
Körbenézek, és a talajt, vagy a falakat fürkészem, hogy valami nyomát találjam a féreglyuknak. Rá is bukkanok, és meg pillanatom egy kis részletét a messzi távolba. Túl nyilvánvaló lenne, ha egyből oda sprintelnék, és eltűnnék benne. Bár nem tudná, hogy merre vagyok, viszont beleragadnék abba a szutyokba ott fent. Ezek a féreglyukak fölöslegessé váltak. Behunyom a szemem, és eltűnik mind a garganta, mind a féreglyuk. Nincs mit tenni... Muszáj lesz új gargantával próbálkoznom, majd ha kicsit jobb helyzetben leszek. Lélekenergiával sem állok jól. Hirtelen leheletet érzek a nyakamon, és az első reflexem, hogy pörgésből támadok, de mire hátrafordulok, és csapok. Már hiába keresném a dögöt.
Rémisztő... Tényleg úgy érzem, mintha légy lennék a pókhálójában. Minden bizonnyal csak játszik velem, és biztos a győzelmében. Különben az előbb szépen lecsaphatott volna. Akkor verjük meg a saját játékában. Az egyensúly most törékeny, de megvan. Ha nem támad meg, az egyértelműen azt jelenti, hogy csapdába akar csalni. Egy ilyen helyzetben a legkisebb hiba is végzetes lehet. Egyenlőre nem mozdulok.
Barákat kezdek el lövöldözni mindenfelé, de leginkább oda, ahol utoljára láttam a pókot. Furcsa mód egy két bara még az előtt robban, mielőtt célt érhetne. Furcsa. Ne már, hogy a repülő lélekenergia felett is hatalma van!? Áh gondolsz hülyeségeket Lanven... Láthatóan nem használ az, amit csinálok. Az oszlopok jóval erősebbek, mint számítottam rá. Egy pár bara megkarcolja az oszlopokat, de semmi extra. Végül is vissza fogom magam, és úgy ítélem meg, hogy ideje lenne lépni, és nem az ellenfelem ellen, hanem innen le.
A legjobb megoldás az lenne, ha újból a felszínre kerülhetnénk, de így nem fog menni. Ez az! Megvan!
Koncentrálok a fejemben, és egyesítem agyam a gillianokéval, és megparancsolom nekik, hogy jöjjenek ide, és derítsék fel mit művel ez a nőszemély. A mozgásból arra következtetek, hogy jönnek is. Közben klónokat állítok magam mellé, hogy nehezebben lehessen orvtámadni rám. Ha össze jön a tervem egy pillanat alatt rájövök, hogy mi van itt, ha nem akkor viszont a nőnek adtam esélyt a támadásra, amit valószínűleg ki fog használni. Remélem el tudom kerülni. Ha megtámad, annyi felé ugrunk a klónokkal, ahányan vagyunk. Hamarosan kénytelen leszek átváltozni, de akkor már tényleg meg kell lógnom. A ressu az utolsó reményem, ha esetleg a halálom közelébe kerülnék, és ha a ressumat is elhasználom, onnantól semmi biztonság érzetem nem marad. Éppen ezért, az az utolsó állapot. Ha nem sikerül semmi, akkor a resumat fogom használni a menekülésre.

Viszlát, öntudat, viszlát, méltóság!

Csúszva kopogva folytatom játékom, bánatom málasztva habbá, finom fonállá. Rugalmas, szinte láthatatlan anyag, kellemetlen ragacs, tapad kardba, kézbe, lábba, lárvaként emésztve fel, temérdek taktika, öröm, tébolyulat! Hallható halk kuncogásom egyszer innét, egyszer onnét, s mászok végig a barlang falán, hagyván, maradjak árnyéklakta, mert most én vagyok az árny, én vagyok a sötétség, mellyel ha nem nézel szembe, felemészt! Hamvas húst meg-megcsillogtatok, nyomokat hagyva, játszadozva, majd tör fel kuncogás ismét, mikor hallok elkeseredett próbálkozást. Látom a fényt, szorítom össze szemem héjait fürgén, azokat, melyeket máskor másokon kivágok, csak mert kíváncsi vagyok, vezérel azonban nem kínzó kíváncsiság, csupán óvom óvatlant, csupasz csodákat, zsenge, zselés anyag ki ne száradjon. Nem lett volna rossz, ha erősebb lidérc próbálkozik ezzel, az ő tudása mit nyújthat? Nem dönthet, legfeljebb perzselhet hasztalan. Nyelvem hegyén érzem már, érzem azt a sósat, azt a finomat, szipolyként szipolyozom majd életének erejét, szűröm ki nedvét, s csupaszítom meg, nyesem le, mint Sámsont hajkoronájától! Ó, Sámson, gondolnád, mily erős vagy, mily legyőzhetetlen! Tévedsz, csupán egy féreg vagy, gyarló, tehetetlen.
Villan fejembe megannyi elme, kifelé a fejemből, tűnés! Tűnni azonban nem tünedeznek, inkább csak közelednek, ostoba, bamba entitások milliónyi sokasága. Kérdés csupán, vajon ki engedte meg, hogy egyáltalán közeledjenek? Szitkozódom magamban, elnyomva a gyengébbet, hisz én erősebb vagyok. Látva sokaságot közeledni torpanok hálóm vékony szála elé, fedve fel hollétem hercegnőmnek, csak olyan perzselően, igen! Váltok is fogást fegyveren és teszem azt önmagam előtt keresztbe, nem keresztes vagyok ugyan, változtam inkább özveggyé, bár nem én választottam. Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! Gyűlölök mindent, gyűlölöm ezt a létet! Gyűlölöm ezt a bőrt, azt a bőrt, amazt a bőrt, nem akarom, nem kérem, nem kérek belőle! A leginkább azonban azokat gyűlölhetem, kiket nem engedhetek elég közel, mert ha megteszem, oda minden. Oda a csapdám, oda a taktikám, oda a reményem. Nem, nem, nem, nem, nem! Nem engedem!
Indulatosan torpantok s parancsolok, ne jöjjenek közelebb. Ha jönnének közelebb, elrontanák, ám tudatom elég erős, mégis miért hallgatnának kicsi gidámra? Én magamra hallgatnék a helyükben… s tesznek így is, óbégatva fordulnak vissza oda, ahonnan jöttek, s én is fordulok, azonban ezt már nem feléjük, nekik háttal, gidám, étkem, Sámsonom felé.
- Ne légy gyarló, légy… Engedj szomjadnak. Meg akarsz ölni, igaz? – roppantok s nyújtok nyakamon, ízelt végtagokat nyújtóztatok, mozgatgatok, s incselkedem, lépjen közelebb, lepjen meg, támadjon meg! Állok hát tőle pár méterre, s választanak el minket fonalaim. Azt akarom, hogy támadjon, azt akarom, harcoljon! Csak lépjen kardnyújtásnyi távolságba és végképp belelép csapdámba. Kínálom fel magam, hogy öljön meg, hadd higgye, ostobán léptem elő árnyékból elé sötétnél is sötétebb barlang szélére. S az ostobák pedig? Az irányíthatók? Amíg tudatom tudatosabb, addig nem teszik, amit mond.

Angolos távozás!

A fajtársam legyilkolásával semmi problémám, elvégre én máshogy fogom fel a dolgokat, mint mások. Azok, akikből lidérc lett, nem szánt szándékból lett lidérc, és a megpróbáltatások során, egyszerűen megromlott a lelke, és nem tud már régi önmaga lenni. Éppen ezért ezeket a lelkeket inkább megváltás megszabadítani az őrülettől, és a fájdalomtól, mint sem bűn. Hogy igaz e ez rám is? Valamikor igaz volt. Természetesen senki nem akar meghalni, de tény, hogy jót tett volna nekem a halál, akkor a shinigami előtt, de valami azt mondta éljek! És most itt vagyok. Nem véletlenül maradtam életben, és most sem fogom hagyni, hogy egy nyavalyás őrült pók elintézzen! Lehunytam a szemem, és lesütöttem a fejem. Megnyugodtam, és vissza fogtam a szívritmusom vad kalapálását.
- Játszik velem... Azt akarja, hogy támadjam meg, és ő nem támad. Eddig se támadott... Valami itt nem stimmel. Lehet, hogy erősítés jön, és csak őket várja?!
A gondolat nem hagyott nyugodni. Akárhogy is, lépnem kell. A frontális támadás eredménytelennek bizonyult. Nem tudom megsebezni rendesen, csak ha egymás után ugyan azon a ponton támadom, viszont akkor én válok sebezhetővé. Biztosan akar valamit, különben nem mutatta volna meg magát. Legyen hát, lássuk mire képes ez a boszorkány!
Elrúgtam magam a talajtól, és amikor már egész közel értem hozzá, akkor valami furcsát éreztem. Mintha valami hirtelen rácuppant volna a lélekenergiámra, és szívni kezdte volna... Eddig se volt sok, de ez most nem jött jól. A probléma forrását nem volt időm behatárolni, hát támadtam. Magam elé suhintottam, és használtam a Kenseit, újból. Mivel váratlan dolog történt, és nem terveztem be ezt a valamit, ezért megálltam a közelítésbe, és most én akartam a sötétben rejtőzködni. Be is ugrottam az egyik oszlop mögé, de a lélek energiám rohamosan fogyott. Ekkor valami ragadós háló félét vettem észre a testemen lógni, és amikor meg akartam moccanni, már nem volt rá erőm. Meg kellett támaszkodnom a falba, hogy el ne essek, és vadul szédülni kezdtem. Ellenségemnek hátamat mutattam. Levegőért kapkodtam, miközben próbáltam leküzdeni magamról a hálókat. Félni se maradt erőm. Szépen lassan össze estem, és mozdulni se tudtam. Most teljesen kiszolgáltatott voltam neki, és ez a frászt hozta rám. Volt fél perce, hogy azt csináljon velem, amit akar, mire kiköptem a szavakat:
- Ressurection! Encono e Afección Manosear Gemelos!
Reiatsum, most nem tört elő, csupán átváltoztam, és leszakítottam magamról minden hálót, majd sonidomat használva kerültem távolabb ellenfelemtől. Ha minden jól ment, akkor most érintetlen vagyok, és fáradt. Alig van energiám egy Antagonismóra, de meg kell próbálnom. Azt használva kelthetek elég nagy zűrzavart, hogy ne tudjon megállítani a meglépésben. Készülök is alkalmazni.

Fracción

- Wolloh del Desierto, 44. … – emésztgetem a nevet, s számot, melyet elárult nekem, amint feltettem a kérdést a pondró kilétével kapcsolatban. Orrom alatt motyogtam, mintha csak próbálnám felidézni magamban, hogy hallottam már e, ezt a nevet. Azonban nemleges válasznál kötök ki. Hízelgései, míg elpattogtak mellettem, ezzel igazán lekötötte figyelmemet. Inkább szimpatikusabb volt azon oldala, mikor csak a lényeget közölte és nem kertelt hozzá fölöslegesen. Persze mindez nem elég ahhoz, hogy csak úgy rábólintsak arra, hogy a fracciónom lehet. Annál azért „kicsit” több kell, s nem is húztam tovább a dolgokat, nyomban feltettem neki a következő kérdést. Nevezhető afféle próbának is, amit ha nem teljesít megfelelőn, azonnal elbukik.
Türelmetlenül toporgok előtte, majd megesz a kíváncsiság, hogy vajon miféle érdekes dolgot is fog tudni felmutatni nekem, mellyel lenyűgözhet. Talán azért habozik, mert az égadta világon semmivel sem szolgálhat, avagy azért, mert elméjében ott tornyosul a sok – sok változatosság, mely közül nem tud választani? Na persze! >.> Majd pont egy ilyen mihaszna fog azon bíbelődni, hogy vajon miféle csodával is álljon elő egy espadának! Fogadni mernék, hogy semmi érdekeset nem fog tudni elődrukkolni. ˇ^ˇ
A bugyuta fráter öntelt vigyorától azonban nem tudok eltekinteni, akárhányszor pillantok képére, ott virul hallgatása során, miközben igen látványosan a gondolataiba mélyedve ácsorog előttem. Ilyenkor a bizalmatlanság lángja tekintetemben egyre inkább erősödik, mely miatt arra kényszerülök, hogy rábírjam magam arra, hogy ne ezt figyeljem, mielőtt túlontúl felidegesítene már csupán a látványa. Viszont továbbra is ott motoszkál bennem a kérdés, hogy vajon min szórakozhat ennyire? Talán gúnyt űz belőlem ez a kis pojáca? Grr… Mad

Amikor beszélni kezd, nagy érdekeltséggel arcomon pillantok felé. Kíváncsian várom, hogy kifejtse hosszú ideig tartott gondolatmeneteit. Bár önbecsülése az egekben, melyre húzogatom is a számat, viszont igazán kíváncsivá tett a felhozott témával, melyet meg akar osztani velem. Kissé feszülté válok, amint a megengedetnél közelebb hajolt hozzám ez a tuskó, igen rosszul is fogadom ezt és Lucifer pengéjét felé tartva hallgattam csak végig így mondandóját. Nem kívántam semmi meglepetésbe beleesni, hiszen még mindig ott lappangott elmémben ama gondolat, hogy talán ő sem különb a többi arrancarnál és csupán azért próbál a közelembe, illetve bizalmamba férkőzni, hogy kitúrhasson a helyemről. Persze nem tudja a sok naplopó, hogy holmi jött – ment arrancarok erre egyáltalán nem lennének képesek. :<
- Szóval a gyűlölet, hmpf… – húzom ki magamat, amint megosztotta velem, mi is hajtja őt igazán az életben. Igazán érdekes, bár cseppet sem meglepő, hiszen mi arrancarok rosszból születtünk, így a gyűlölet teljesen természetes nálunk, viszont mégis van valami az ő gyűlöletében, még ha nem is tudom, hogy pontosan mi, avagy ki irányába táplálhatja ezt. Valamiért erősebb és különlegesebb, csupán nem értem, hogy miért. Majd amint a Vasto Lorde létezésére terelődött a szó, tekintetemben felragyog a kíváncsiság vakító lángja. Mióta hallottam róluk attól a felfuvalkodott trónbitorlótól, azóta érdekel kilétük. S a mostan róluk hallott információfoszlányokból igen érdekes megközelítést tudhattam meg róluk, mely szerint állítólag Vasto Lorde nem volt és nem is lesz; azaz balga mese lenne az egész?! >.>
Bár érdekes volt mondandója, ezt mégsem tudtam elfogadni. Nem azért járom ezt a rohadt sivatagot… éjt, nap alá téve, mintha csak tűt keresnek a szénakazalban, úgy kutatva eme lények után, amiért felkeltették érdeklődésemet.
- De mi van akkor, ha feltételezésed nem igaz és mégis létezik a Vasto Lorde? >.> - adtam jelét annak, hogy nem akarom elfogadni ezt az állítását, mégis Lucifert, mit eddig fenyegetően szegtem erre a rátartira, most leengedtem magam mellé, csupáncsak érces kérdésemmel álltam ki ellene. - Hiszen nem tudod, míg nem láttad! >.> – magam sem értem azt, amit mondok, hogy miért is ragaszkodom ennek az igazságáért? Tanácstalanul hőköltem hátra pár lépést és néztem értetlenkedve a sivatag homokjának különböző pontjaira, míg sikerült rendeznem egy csapásra összekuszálódott gondolataimat és ismét, tiszta fejjel állhattam neki a dolgoknak. - Mit művelek? >.>” – teszem fel magamnak a költői kérdést zsörtölődve, nyomban utána megrázva fejemet, ezzel is elősegítve elmém rendberakását.
Ezt követően szúró pillantást vetek rá, amiért őt hibáztatom azért, hogy képes volt így összezavarni gondolataimat. Valamiért mégis érdekesnek találom, talán az érdekes meglátása miatt a létezésről? Vagy a feltételezése okán a Vasto Lordékról? Ki tudja… egyben viszont biztos voltam. Miután képes volt így kizökkenteni távolságtartó, óvatos viselkedésemből és összekuszálni elmémben a dolgokat, nem akartam csak úgy távol tartani magamtól. Meg akarok tanulni ez ellen védekezni és nem áll szándékomban azzal egy olyan ellenséget szerezni magamnak, ki veszélyt jelenthet rám nézve, hogy kiengedem markaimból. Inkább most kapom el, mint később járjak pórul! :<
- Érezd magad megtisztelve, Wolloh del Desierto. >.> Lehetsz a fracciónom. – jelentem ki karba tett kézzel, szokásomhoz híven égnek emelt orral, nehogy szimatot fogjon valamiről a valós okkal kapcsolatban, amiért rábólintottam arra, hogy csatlakozzon „hozzám”. Már épp sarkon fordulva elindulnék, hogy visszatérjek Las Nochesbe, mikor éhséget kezdtem érezni. Komoran álltam meg léptemben emiatt.
- De előtte. – kezdtem bele, hogy figyelésre bírjam hátam mögött álló arrancart. - Találj ki valami módszert arra, hogy cserkészhetnék be egy – kettőnél több hollowot is. Kezd hús hiányom lenni, éhes vagyok. Ha jó ötlettel állsz elő, talán még az osztozásról is beszélgethetünk. ˇ-ˇ – adom tudtára a rizikós feladatot, melyet teljesítenie kell. Gonosz vigyor ül ki közben arcomra, mintha csak szórakoznék azon, hogy ilyen aljasággal állhattam elő. Őszinte kíváncsisággal várom, hogy fogja bírni ezt. Vajon kiemelkedik a többi pondró közül, avagy továbbra sem lesz különb a sok naplopó mihasznánál?

Frassuljunkbe!

A gondolkozásom nem volt éppen gyors, rövid idejű, s így utólag belegondolva kész szerencse, hogy nem fogyott ki a türelméből a Thres espada, mert ha kifogyott volna, akkor elképzelni se merem, hogy mit kaptam volna a fejemre. Egy espada haragja nem éppen kellemes, főleg, hogyha rajtam csattan! Mikor közelebb hajoltam hozzá a fegyverét fenyegetően rám szegezte, mire én hátrébb húzódtam egy kicsit. Mire végeztem a fegyvere újra másfelé szegeződött, s nem rám.
- Hogyha bizonyítékot nyer a létezésük, akkor a feltételezésem természetesen megcáfolódik, de addig szavaim számomra megkérdőjelezhetetlenek! – Válaszoltam a Thres espada kérdésére. Ezután én csendben, nyugton figyeltem a kis espadat, kérdésére válaszoltam, tehát csendben maradtam, nem mozogtam, nehogy egy mozdulatomat is támadási szándéknak vélje, tehát csupán álltam, s vártam. Védekezésre felkészülni fölösleges lett volna, hiszen mégis csak egy espadaval álltam szemközt, s mi esélyem lett volna akkori erőmmel egy espada ellen? Semmi, talán még annyi sem. Kisvártatva tekintetével próbált felnyársalni, amit én próbáltam állni, de éreztem, hogy csupán valami szerencsének köszönhető, hogy nem lyuggat ki a tekintetével. Végül újra karba fonta a karjait, s égnek emelte orrát, mivel újra espada arroganciát kölcsönzött kinézetéhez, s kijelentette, hogy innentől abban a megtiszteltetésben lehet részem, hogy a fraccionja lehetek. Mivel a korábbiakból egyértelműen kiderült, hogy a fölösleges hajbókolást, alázkodást ki nem állhatja, így csupán kalapomat a mellkasomhoz emeltem, mert valahonnan rémlett, hogy ez is egyfajta tiszteletadás.
- Teljes mértékben megtisztelve érzem magam ezzel a nagy kegynek, Thres espada. – Kalapomat ismét fejemre helyezvén indultam volna utána vissza Las Nochesbe, de megállt, s egy kérdést, vagyis feladatot bízott rám, méghozzá mondjak vadászási ötleteket, s mindezt nem túl kellemes vigyorral fűszerezte meg. ~Ez valami csapda lenne? Biztos, hogy az. Aljas kis csapda, nincs túl sok esélyem a kikerülésére. Vagy talán a vadászási szokásaimra kíváncsi? Mindegy.~ Nem kívántam újra az idejét, türelmét húzni, ezért most rövidebb gondolkozás után úgy döntöttem, hogy az eddigi vadászati tapasztalataimat előhozva próbálok valami ötlettel előállni.
- Leginkább lelkekre vadásztam, mert azok lépre csalásához már régóta van egy képességem, valamint ugyan ezzel sikerült pár alkalommal shinigamit is ennem, illetve megszöknöm egy-egy erősebb egyedük elől. Az erdőben leginkább a kivárással, vagy nálam gyengébbek kihasználásával szereztem legtöbbször prédát, viszont azt is megfigyeltem, hogyha valahol harcoltak, oda vonzódni kezdtek az ösztönösök, így akár némi reiatsu játékkal közelebb vonzhatóak az ösztönüktől uraltabb hollowok. – Közben eszembe jutott, hogy nekem van egy aranyos kis eszközöm a jobb csuklómon. – Valamint akár a Silbido segítségével is magunkhoz hívhatunk lidérceket, bár ezek között menost még nem láttam. – Emelem felé a jobb karomat, hogy láthassa az eszközt, amit az előbb említettem. Eddig eszembe se jutott volna ilyesmire, táplálékszerzésre használjam a csontsípomat, talán azért, mert túl gyenge hollowok jönnének? Mindenesetre én elmondtam a témával kapcsolatos gondolataimat, így nem volt más dolgom, mint várni az espadam reakcióját.

Viszlát, öntudat, viszlát, méltóság!

Galád módon, gátlástalanul kihasználom, mi kikívánkozik. De mégis ki az, ki kikívánkozik? Ki hallja meg kívánságom, kéjes könyörgésem, sóhajok-vágyak ketrecében? Az egész csak egy csapda... minden az, minden csak egy csapda. Körbevettek, elkerítettek, nem engednek, nem. Nincs tovább, nincs semmi se tovább... Hisz hajdanán én voltam a légy, én voltam, ki hagyta, kelepcébe zárják. Én engedtem, hogy ostobává váljak, én hagytam, hogy kihasználjanak, becsalogassanak, s végül felfaljanak. Engem már felfaltak. Felfalt az izzó téboly, hogy ne hagyjon nyugodni, s nem maradt meg más, csak a mag, nem hagytak belőlem semmit, csak magát a lényeget, az őszinte énemet. Nincs tovább, nincs semmi se tovább. Csak én vagyok, a valódi én. Levetettem burkom, nem marad tovább, ocsmány felszín elhamvadva ért földet, nekem nem kell, sosem kellett, csak mindig azt hittem, hogy kell. De tévedtem... Tévedtem, még mekkorát tévedtem! Tévedtem, s ezért megfizettem... mégis megérte. Megérte azért, mert végre őszinte lehetek. Megérte elmerülni a kínzó őrület fortyogó tengerében, mindezt csak azért, hogy az lehessek igazán, aki valóban is vagyok. Mert ti nem vagytok igazak, ti nem vagytok őszinték. Féltek levetni a burkot, féltek az ösztöntől, az állattól, mely ott lapul mindenkiben. Én hagytam, hogy előtörjön, hagytam, hogy kilépjen az álarc mögül, s így, igen, ekkor jöttem rá... hogy már én is ragadozó vagyok. Azzá váltam, akitől mindig is tartottam... s most én űzhetem a vadat, a szenvedélyt, a gyarló kételyt, a kezdetet, a véget!
Testi fölény nem jelent semmit, én ésszel harcolok. Vészjelző vigyor vonatkozik vadam végzetére; fogás van, fogást érzek, érzem, megvan! Kacagok, hadarok, hamarosan csontot roppanthatok, lépet robbanthatok, májat húzhatok, vért maszatolhatok! Araszolok hozzá, szemügyre vehetem a fogást, szemügyre kell vennem, milyen állapotban van. Nem jó már játéknak, nem jó... püfölgetem dárdámmal, s sértem fel arcát, ha eszméleténél van, erre reagálnia kell. Élvezet látni, ahogy a sebhelyen át buborékosan beszívódok a dárdából. Nyesem le fülét, várom, hogy történjék, történjen meg végre, mert látnom, igen, látnom kell az őrületet! Miért nem mozogsz? Hisztérikusan rántok rajta, s ereszkedik felsőtestem, egészen közel hozzá telepedek rá, s feszegetem két ujjaimmal, csíptetem szemhéját, hogy kinyissam szemét. Látni kell, látni kell, látni akarom a csillogást! Látni akarom az élet fényét, ahogy a rettegés belészáll, látni akarom, mikor felfedezi, nem álmodik, minden valóság! Látni akarom megszületni benne az őrület lángját. Nem... az őrület nem születik... az mindig ott van. Legfeljebb alszik. Ám én, én felébresztem, hogy vére ízesebbé váljon.
Újabb hangos hahotázás, mikor úgy tűnik, mégis reagál. Hát mégis él! Hát mégis ott a fény! Kiélvezem mindent, kiélvezem, ahogyan még mindig küzd, igen, mert még mindig küzd nyomorúságos életéért! S ez, ez az, amit szeretek, ez az, mely megkülönbözteti őt a többitől. Így lesz ő ízletesebb... most már biztos, kell nekem! Fülénél fekete vágás, bugyborékol tovább benne a méreg, s még ajándékot is vittem, maradványt, hogy készítsek belőle valamit, amit hűtlen társa sosem fog megemészteni... mert nem próbálja majd meg. Kacagva köhögöm Blanco carbúnculo nevet, mikor a távolból látni a robbanás nyomát; hátsó lábaim kicsit megbicsaklanak, az erőtér feloszlik ugyan, ám hierrom túl erős, könnyedén megvéd. Utat fegyverrel török, bontom gondosan felállított hálóim, ne én essek csapdába, egyelőre nincs szükségem rájuk. Sebesen villanok sonidommal, termek közel, még közelebb, mert szükségem van arra, hogy közel kerüljek hozzá. Mérgem vajon hogy hat ki rá? Vajon mit láthat belőlem? Vajon mennyire szenvedhet? Éppen úgy, ahogyan én is, amikor odakerültem? Nem, annál jobban senki sem szenvedhet... Semmi sem rosszabb annál, mint amikor tulajdon lelked hasad szét. Ám megtörtént, megérte, mert nem kell tovább a burokban élnem. Én kikerültem. Kerülök hát közelebb a prédához, nem fojtom vissza nevetésem, nem fojtom vissza belső énem. Szemből támadok Mujun nevű technikámmal, koncentrálok reiatsut balom, lyukas kezem kinyújtott ujjára. Csak egy érintés kell, hogy eltentézz, csak hagyd, hogy így legyen... S többé már nem kell félned tőlem. Nyakán nyákolom pontatlan pontot, hátha sikerül megbénítanom, csupán hogy eljárjam győzelmem forgatagának forgácsos táncát, dalolászva dudort, kínzást, empátiát. Ha sikerül, guggolok le ismét hozzá, fülének üregével, s mártom nyelvem arcán csöpögő vérére. Mókás lesz... meglásd, így az igazi.
- Meghagylak egyedül meghalni... magányban, pont, mint egy vadállatot. - búgom és zúgom, hagyva hagyom, mérgem kifejtse rajta hatását. Holnap ilyenkorra halott lesz... Így lesz a legjobb, hadd múljon ki magától! Mert nem több ő, csak egy vadállat. Nem több... vagyis pont ezért több. Én megmutattam neki, hogy hámozza le burkát.

//No, az én részemről ennyi, köszönöm a játékot és a fület. Surprised

A méreg hatásáról meg egyéb technikákról az adatlapomban informálódhatsz.//

Az óriás homokozó, avagy miből lesz az arrancar? - Page 5 Nelcopybj2

Fracción

Bátor dolog tőle, hogy így kiáll az igazáért, főleg ha egy espadával szembe kerül ütközésre az érdekes meglátásai. Bár nem hurrogtam le emiatt, miért is tettem volna, mikor fejemben hirtelen minden olyan zavaros lett? Nem mindennapi események egyikének mondhatom ezt. Sőt, aligha fordult velem elő ilyesmi eddigi arrancar létem során. Mégis, alig ismerem ezt a naplopót pár perce, máris képes volt gondolataimat egy szempillantás alatt összekuszálni. Talán ezért, vagy valami más dolog késztette belőlem elő azon szavakat, amikben kifejtem beleegyezésemet a felől, hogy a fracciónom lehet? Nem tudom. Így visszatekintve már nem tudnám konkrétan meghatározni okát beleegyezésemnek. Valamiért magam mellett akartam tudni, lehet ez a jövőben valami haszon, de akár csak szemmel kívánom tartani a számomra veszélyesnek tűnő fajtársamat… ki tudja? Mindenesetre nem halasztottam el némi megméretetést adni neki. Szavaival már megnyerte, hogy viszonylag kiemelkedőbben kezeljem a többi pondróhoz képest, azonban ez megmutatja, valóban megérdemli ezt a kitüntetést tőlem, avagy sem.
- A lélekenergia nem jó, a túl magas reiatsutól elrettennek a gyönge egyedek, már próbáltam… a kivárás pedig pepecselős munka. Különben sem rohangálok az étel után… jöjjön az házhoz! >.> – morogtam orrom alatt, amint kíváncsian végighallgattam beszámolóját az üggyel kapcsolatban. Kissé elkeseredve vettem tudomásul az utoljára felhozott módszert, azonban ezzel egyidejűleg fel is keltette bennem az érdeklődést azon képessége után, mellyel képes magához vonzani nem csak gyengébbik fajtársainkat, kik azért élnek, hogy elhulljanak az erősebb marok szorításától, hanem a feketeruhás, világuralomra törő őrülteket is könnyedén magához tudja csalni vele.
- Amúgy, milyen képességről beszéltél az imént? – szemem sarkából, kissé gyanakodva mérem végig, ahogy kiemelem mondanivalójából ama darabot, mely igencsak megfogott, s nem kicsit felkeltette bennem az érdeklődést ez iránt. Hiszen milyen erő lehetne alkalmas arra, hogy shinigamit is magához vonzzon anélkül, hogy bántódása essen tőle? Ráadásul feltűnés nélkül?!
- Silbido? – fordulok felé, hogy rendesen rálássak az említett dologra, mely leginkább egy csontból kifaragott síphoz hasonlít első ránézésre. Ilyet még egyszer sem láttam, szóval okkal lépek felé, hogy közelebbről is szemügyre vehessem ezt az eszközt, mellyel állítólag könnyedén magunkhoz parancsolhatjuk társainkat. - Ez is igazán érdekesen hangzik… egy próbát megér. Mire vársz?! >.> – az éhség kezd kihatni modoromra is, az imént sem szándékosan mondtam ilyen vehemensen a dolgot, de egyszerűen képtelen vagyok visszafogni magamat akkor, hogyha gyomrom majd kilyukad, s úgy korog, hogy fél Las Noches zeng tőle.
Fejemben már el is játszok a gondolattal, hogy a síp segítségével rengeteg hollow özönlik ide, s nem is sejtik, hogy mi vár rájuk. Könnyedén torkuknak lehet esni, hátba lehet őket támadni, s erejükből gyarapíthatjuk sajátunkat. Várjunk csak… sajátunkat?! Miért beszélek többes számban? Való igaz, hogy a helyes módszert úgy kívántam jutalmazni, hogy osztozásra is vetemedek, de nem gondoltam komolyan! >.> Vagy mégis? Osszam meg a zsákmányt egy felfuvalkodott, naplopó, mihasznával? Mondjuk, már fracciónomként fogja járni Las Noches tágas terepét, szóval okom lenne arra, hogy esetleges osztozkodás merüljön fel közöttünk… de akarom én ezt?
Gondolataimba mélyedve, csupán a szerkezet hangja jut el hozzám, s az azt követő lidérccsoport özönlése felénk. Hangjukat már messziről hallani, a zsivaj jelzi visszamaradott őrült viselkedésüket. Bádoratlan, bugyuta, barbár, bohóc… az összes! >.> Amint megpillantottam a horizonton közeledő tömeget, nyomban aljas vigyor kúszott arcomra.
- A fele a tiéd. ˇ.ˇ – vetettem oda félvállról mellettem álló mihasznának. Magam sem értettem az indítatást erre, lehetem volna kapzsi és kisajátíthattam volna az összest, de valami késztetés folytán mégsem tettem. Talán azért, mert anno Espada-sama is megosztotta velem a zsákmányt, ha kellett?

// Köszönöm a játékot! ^o^ Remélem nem gond, hogy zárót írtam. >o<” //

~ Talál, méghozzá a legjobbat Cool

~

A név, amit említett, először teljesen hidegen hagyott, arcomon mg csak meglepettség sem volt észrevehető, csak mikor lassan rájöttem, mit is mondott egészen pontosan. Bár Eli-sama nem beszélt róla sokat, talán egy vagy kétszer említette meg azt a Rinaaya nevű nőszemélyt… azóta érdekelt, ki lehet az, aki ennyire felkeltette az espadám érdeklődését. Ahányszor csak szóba került, mindig dühvel beszélt róla, bár részleteket soha nem említett. Nem mintha mostanában olyan sokat beszéltünk volna, mivel egy ideje nem volt szüksége a szolgálataimra, amit őszintén szólva nagyon sajnáltam, mert ennek ellenére az az Ángel nevű semmirekellő kinövés mindig ott lógott rajta >-> Szívesen ajánlottam volna egy plasztikai sebészt vagy Erast esetleg, de még saját magam is jelentkeznék a feladatra nagyon szívesen, hogy megszabadítsam tőle, azonban úgy hozzá van nőve, már nevet is adott neki, nem tudom, mit tehetnék… Már egyszer-kétszer megpróbáltam meggyőzni róla, hogy mindenkinek jobb lesz, ha lemond róla, de olyankor mindig én voltam az ostoba és a gonosz, aki nem ért semmit, pedig Én csak segíteni akartam az espadámon! T^T
- A Rinaaya nevet… hallottam már – ismertem el, egy bólintással is megszilárdítva emlékeimet.
Könnyedén tértem ki a következő penge elől, azonban az levágott egy kisebb tincset libbenő, vörös hajamból, mert bár tudtam, honnan fog jönni a támadás, pont ezért lomhábbá váltam és ezt nem engedhettem meg magamnak, különben súlyosabb sérüléseket is beszerezhetek vagy akár bele is halhatok ebbe az ostoba játékba, amit űz velem ez a nőszemély. Kezdett már idegesíteni, hogy itt untat, lévén nincs jobb dolga ennél, ráadásul tisztán láthatta, megoldottam a feladatot, ki is engedhetne, mielőbb az unalom öl meg, nem ezek a pengék. A bo könnyedén szelte át az egyiket, fejem pedig elrántottam a homok útjából, de így is jutott egy adag bíbor hajszálaim közé. Kifakadásom is csak azt mutatta, hogy kezdett már nagyon elegem lenni a bezártságból és ebből az értelmetlen próbából, amin tisztán látszott, nem jelent kihívást nekem. Szánalmas, hogy azt hiszi, ennyivel hátráltatni tud, elfoglalni és feltartani :/
- Nem hiszem, hogy a büszkeség divatjamúlt eszme lenne. Büszkén vagy a büszkeségért meghalni ostobaság, de inkább, mint életem további részében megszégyenülve élni – vontam vállat, mielőtt elugrottam volna a következő penge elől.
Nem lettem volna képes a halálba rohanni olyan „magasztos” eszmékért, mint hősiesség, meg önfeláldozás, a mártír egyébként is csak egy öngyilkosságra hajlamos, életunt senki, akinek felfújják a személyét. Az igazi nagy ember a diktátor, persze a kevésbé gyáva fajtából. Legutóbb, mikor Karakurában jártam, leültem egy kölyök mögé mangát olvasni, egész érdekes elfoglaltság annak ellenére, hogy haszontalan. Néha rászóltam, hogy lapozzon már lassabban, mert nem bírtam végigolvasni az alantas vámpírfajzat „Grrrraaaaarh”-jait, de persze ügyet sem vetett rám, mert nem látott az emberfattya >.> Szóval abban volt egy ilyen diktátornak egészen beillő személyiség, vele szívesen kezet ráztam volna, mielőtt megölöm, hogy bizonyítsam, azért ő sem halhatatlan, mert ez a gondolkodásmód kezdett már irritálni a végére Neutral

Szemeim hatalmasra tágultak, amint megláttam, hogy a ketrec körülöttem semmivé… akarom mondani pengékké lett O.o Még tiltakozni vagy védekezni sem volt időm, így csak szorosan lehunytam szemeim, hogy legalább ne lássam a belém fúródó „tüskéket”. Halvány reszketésem hosszú idő után is azt mutatta, hogy élek, amit igazából nem tudtam mire vélni, úgyhogy lassan, nagyon lassan felnyitottam barna pilláim és igyekezve nem megmozdulni, farkasszemet néztem az épp jobb lélektükröm felé mutató heggyel.
Még mindig teljesen sokkolva halálközeli élményemtől, de immár dühösen prüszkölve az orromból a homokot, pillantottam a szőke lánykára, mintegy kifejezzem, ez most nagyon nem volt jó vicc. Szám már nyitottam is, hogy szóban is rázúdítsam dühömet, de ekkor beszélni kezdett, ráadásul nem is akkora ostobaságot, úgyhogy úgy döntöttem, egyelőre hallgatok. Miután befejezte, hosszú ideig hallgattam, átgondolva a dolgokat. Elköteleztem magam először Aizen-samának, majd Eli-samának, most pedig még valakinek? Ez olyan… elképzelhetetlennek tűnik.
- A vágyak csábítása már csak olyan emberi dolog, nemde? Még nekünk is vannak vágyaink… valamennyire tehát még emberiek vagyunk. Rendben, szolgállak téged, de egyelőre nem kívánok semmit. Megtartom egy későbbi alkalomra… mikor majd te tartozol nekem a szolgálataimért, ahogy mondtad. Nem kérek fizetséget előre semmiért. – Hangom határozottan csendült, nyoma sem volt benne az előbbi elég megrázkódtató élménynek. – Ezek a feladatok… nagyjából milyenek? Láthattad te is, hogy nem kifejezetten előnyöm a fizikai erőm, bármennyire is nem szeretem bevallani, hogy valamiben gyenge vagyok. Én egyedül nemigen dolgozom, mert az erő nem győzhet ész felett, de általában szükséges mellé – szövegeztem le kissé kelletlenül, számat elhúzva. Gyűlöltem, hogy azok, akiknek van karizmuk, jobbak nálam, pedig azt sem tudják megmondani, mennyi háromszor öt.

~ Aki keres, talál ~

Most, hogy immár semmilyen akadály nem volt közöttünk, akár meg is támadhatott volna ez a kis szánalmas liba. Sokan talán ezt tették volna a helyében. Ők az ostobák, akik minden áron ellent akarnak mondani a szavaimnak, amely nem más, mint a kegyetlen valóság megtagadása. Azé, hogy van náluk erősebb és hatalmasabb létforma. A bölcsek azonban mindezt tudják, az okosak pedig elfogadják, és mivel Adora Luna nem azok közé tartozott, akik szabadulva a fogságból ész nélkül, vakon megtámadnának, így besorolhattam őt a kettő közül valamelyik csoportba. Megtehettem, mert nem látszott rajta, hogy félte volna a nevem, így nyugton maradásának ez nem lehetett az oka... és ezt arcátlan, magabiztos szavai is alátámasztották. Előbb gonosz vigyor ült ki az arcomra, aztán ahogy belegondoltam, mit is mondott nekem ez a jelentéktelen patkány, előbb halk kuncogás, majd sátáni kacaj tört elő a torkomból, a magányos dűnék pedig készségesen visszhangozták mindezt.
- Vigyázz, mit beszélsz, ostoba! Én, neked tartozni? Hmpf... - fordítottam el a fejemet gőgösen - Abban a kegyben részesültél, hogy a szolgálataidért cserébe hajlandó volnék egy olyan semmirekellő arrancar érdekében használni a hatalmamat, mint te vagy. Ám azt egy szóval sem mondtam, hogy még holnap, vagy egy hét múlva, vagy egy évtized múlva is élhetsz ezzel a lehetőséggel, Adora! Bármikor meggondolhatom magam a teljesítményed fényében, vagy csak úgy! - oktattam ki a lányt sötéten villanó szemekkel. Itt én diktáltam a feltételeket, cserébe megtarthatja a hitvány kis életét... egyelőre. Azonban ha azt hiszi, hogy visszaélhet az ajándékommal és arra használhatja, hogy elvárjon tőlem bármit is, akkor nagyon súlyos tévedésben van. Ő, és a többi kagu csupán egy feláldozható bábu a sakktáblán, akik megvédik a királyt a vereségtől a játszmában.
- Olyan feladatokról van szó, amelyek túl kockázatosak vagy összetettek ahhoz, hogy egyedül el tudjam végezni őket. Ne aggódj, a képességeidnek megfelelő apróságokról van szó, arrancar - válaszoltam, majd a varázsbotomat felemeltem, és kimérten, lassan a hollowfajzathoz lebegtem. Még mindig nem szándékoztam összepiszkolni a cipőmet és a ruhámat ezzel a durva, makacsul megragadó homokkal, amely már annyi bosszúságot okozott nekem ebben a dimenzióban Arrogáns

- Nyújts ide a kezed, Luna! A paktumunk nem csak szóbeli megegyezés. Egy pecsétet kapsz, ami emlékeztetni fog mindarra, ami itt ma történt. Ennek a segítségével mindig tudni fogom, hol vagy, és ha szükségem van rád, meg tudlak idézni, vagy gondolati úton is tudlak szólítani. A pecsét szabad szemmel nem látható, ám ezért cserébe... pokolian fáj Twisted Evil

- "nyugtattam meg" legújabb kagumat egy aljas vigyorral, majd mielőtt esetleg elkaphatta volna a karját, ráütöttem a kézfejére a pálcámmal. A mágiám egy aranyszínű pillangót égetett a szánalmas létformára, behatolt a húsába és csontig hatoló kínokkal, parazitaként szállta meg a testrészt, hogy aztán néhány pillanat múlva nyom nélkül eltűnjön. Sem a fájdalom, sem a sebhely nem maradt meg, de elmémben immár érzékeltem az arrancar jelenlétét. Ezennel a szerződés megköttetett, nem visszakozhat.
~ Helyes döntést hoztál. Természetesen elvárom, hogy titokban tartsd, ami itt történt, különösen az espadád előtt. Hamarosan újra találkozunk, Adora Luna... ~ - halkan felkuncogtam, miután mindezeket a gondolatokat a pecsét segítségével az elméjébe közvetítettem, aztán még vetettem rá egy pillantást, mielőtt elfordultam volna és küldetésem végeztével végre megszüntettem az anyagi létemet lepkékké bomolva, megkímélve magamat a további szenvedéstől, amit Hueco Mundo okoz nekem.

Spoiler:

Akaratlan találkozás

Az emberek világában elég nehéz mostanság boldogulni. Egyszerre elkerülni az arrancarokat, a shinigamikat, és minden egyéb lelket igen csak embert próbáló feladat. Gondoljunk csak bele, egy olyan világban élsz, ahol a fajtád téged üldöz, közben meg persze annak köszönhetően, hogy az vagy, ami mindenki üldöz, és általában kérdés nélkül támad. Az új lakhelyemtől nem messze sétálok éppen egy kicsit nagyobb lélekszámú városban. Mindenféle hozzávalót kerestem, de elsősorban fa anyagot. Az emberek persze nem láttak, de éppen elég nehéz volt megállni azt, hogy fel ne faljam mindet. Vissza kellett fognom magam elég erősen. Régóta nem ettem, és igazán rám fért volna, de nem akartam még vissza menni Hueco Mundoba. Talán még túl korai lenne. Az érzés elhatalmasodott rajtam, ahogy emberek százai járkáltak a talpam alatt, és ez csak pár utca volt. Végül is nem mertem beljebb merészkedni, és inkább vissza ballagtam a rejtekembe. Nem lehet ezt így csinálni. Ennem kell, mert az ösztönöket, még a legerősebb jellem sem tudja csak úgy elnyomni. Mindenkinek meg vannak a maga korlátai, és én úgy érzem kezdem elérni az enyémet. Nem volt mit tenni, muszáj volt átmenni, és rendezni egy jó kis lidérc vacsorát. Furcsa így belegondolva, hogy a saját fajtársaimat falom fel. Igazából örülhetnének is, mert legalább egy erősebb valami rész lesznek. Az ízre még sem hivatkozhatok... Ugyanis a lelkeknek szinte semmi ízük nincs. Sokkal inkább az érzés, ami elönt, miután jól laktál, vagy csak egy lélekkel többet tömtél magadba. Az bizony felér egy fél orgazmussal. Igaz vannak különbségek a lelkek felfalása után érzett mámorban egyedenként, és fajonként, de ez csekély.
Elhatároztam hát magam. Roppant óvatos leszek, és nem hagyok nyomokat. Megnyitottam a gargantát, és átsétáltam rajta. A Menosok Erdeje semmit nem változott. Ugyan olyan lehangolt, és sötét volt, mint eddig. A levegő áporodott, és nyugodt volt. Sehol egy légáram. Csak rengeteg felbecsülhetetlenül sok lidérc. Sok ember lelke csonkult meg, ez tisztán látszik ebből a lidérc áradatból. Sokkal többen vannak, mint azt meg lehetne számolni. Vajon mi történne, ha egyszerre rontana rá a világra az összes ilyen lidérc? Vajon azzal a történéssel annyi lenne az egész világnak, és az Emberek Világa viselné a második Hueco Mundo nevet? Túl sokat gondolkodsz Lanven... Álljál neki enni, mert itt halsz éhen a kaja mellett... Hallgattam magamra, és felfaltam egy jó pár meggyötört lelket. Bűntudat? Egy csepp sem. Jót teszek a világgal, még ha a világ nem is szeret engem, és a világ szerint én is egy vagyok azon rosszakból, akiket most elpusztítok. Az arrancar, aki saját fajtársait pusztítja. Már már röhögni támadna kedvem, ha nem tudnám, hogy ez én vagyok. Így inkább sírhatnékom támad. Olyan sokan vannak ezek a tudatlan gilianok, még is egyedül. Minden arrancar sorsa. A vadállatból kifejlődött arrancarok gyakran sok állatias vonást tovább visznek. Mint például a tárgytalan agresszió, a kegyetlenség. Így aztán nem nehéz tömegben egyedül lenni. A bizalom, és a természetes jókedv nem az erősségük. A kiadós ebéd után leültem, és meditáltam. Ha eddig nem támadtak meg, akkor miért tennék most? Nyilván valóan nem járt erre senki. Ugye?

Akart vagy nem akart, de találkozás Very Happy

Las Noches.. Hueco Mundo.. mi értelme van a sötét helyeknek, ha egy fajankó elrontja ezeket? Sosem fogom megérteni, hogy minek kellett Las Noches tetejét benaposítani. Minden reggelen, de tényleg mióta itt élek, azóta eltelt legalább egy 100 év, ha nem több, mindig a fránya napsugarak ébresztenek fel az álmaim világából. Na mindegy, úgy néz ki ez ellen nem sokat lehet tenni, de ha már felkeltem valami értelmessel kellene eltöltenem a mai napot. Mit kezdjek magammal? Mit tud tenni egy ilyen sokadrangú Arrancar, mint én? Menjek az Emberek Világába kis zűrt keverni? Vagy maradjak Las Noches falain belül, és itt csináljak valami balhét? Nem azt nem lehet. Az Espadanak biztos nem tetszene, és velük még én sem akarok ujjat húzni. Nos akkor, azt hiszem elmegyek reggelizni. Áhh nem is, nem kívánok semmiféle ételt. Inkább kimozdulok kicsit ebből a förtelmes kastélyból és meglátogatom a rég nem látott sivatagot. Aztán kitudja? lehet valami érdekességet is találok, esetleg egy erősebb Adjuchas próbál majd felfalni, hogy újabb szintre lépjen. Bár ez hülyeség, annyira azért nem vagyok gyenge, hogy egy mihaszna Hollow elpusztítson és magába olvasszon. Hülye fejem, miket beszélek, hiszen én is egy Hollow vagyok, az más kérdés, hogy olyan szintre jutottam, ahol kevés másik szörnytől kell félnem. Ebből a folytonos elmékedésből nem fog semmi izgalmas kisülni.. Indulok. A sivatag szokás szerinte kopár, üres, semmi nincs benne. Micsoda szívás lenne, ha fölöslegesen jöttem volna ide. Lenézek a Menosok erdejébe, hátha akad ott valami izgalom. Hmm.. ez az erdő, mliyen rég is voltam itt. Emlékeket idéz fel bennem, mikor még csak egy gyenge Gillian voltam. Rossz idők, rossz idők. Örülök, hogy tovább tudtam lépni. Séta, séta, séta, de HOPPÁ. Egy másik igen magas reiatsuju egyedet érzékelek. Azt hiszem, ma sem jöttem hiába. Egy laza mosolyt is megendgedtem magamnak, majd elindultam arra a helyre, ahonnét ezt az energiát érzékeltem. Hamarjában oda is értek és nagy meglepődöttségemre egy másik Arrancart látok, aki épp a fajtársait zabálja fel élelem gyanánt. Érdekes műsor volt, amig tartott, egy fáról figyeltem meg. Ahogy látom nem is észlelte a jelenlétemet, mert egyszerűen csak leheveredett. Ezt, azért arcátlanságnak gondolom na. Ezzel a lendülettel egy sonidot alkalmazva mellétermettem, majd meg is szólítottam.
- Hali-hó! Felháborítónak tartom, hogy még csak észre sem vettél. Na mindegy, sérelmeimet félretéve, miután te is egy Arrancar vagy bemutatkozom neked. Isidro Chavez, 16. Arrancar. És te ki vagy?

Akaratlan találkozás

A meditálás megnyugtat, és rendbe tesz lelkileg. Segít megemészteni ezt a sok szerencsétlenül járt lidércet. Vajon milyen életük lehetett? Hogy haltak meg? Miért lettek lidércek? Vajon önszántukból? Nekem nem volt választásom. Nyomorult lidérc. Ha nem kapott volna el, akkor most lehet boldog lélekként élnék valahol Soul Societyben. De nem így alakult. Feladatot kaptam a fentiektől. El kell, hogy végezzem, hogy boldogan adhassam át magam a múlásnak. Több mint ezer évet pazaroltam el az életemből. Ezer év semmit tevés. Aztán még pár száz tévelygés, és még csak most találtam meg az értelmét az egésznek. Rengeteg időt pazaroltam el, és itt az ideje, hogy most behozzam. Gondolataim nyugodtan, és tisztán forogtak fejemben. Talán ideje lenne visszatérnem az emberek világába. Minél tovább maradok itt, annál nagyobb eséllyel találnak meg, és jönnek rá, hogy nem vagyok halott. Egy ilyen találkozás nem csak hogy veszélyes, de halálos is lehet. Ha megtudják, hogy élek, akkor azonnal meg akarnak majd ölni, és keresni fognak. Ugyan az Emberek Világa hatalmas, és könnyedén el tudnék bújni, de annak a nőnek valami nagyon jó módszere van arra, hogy megtalálja az embereket, és szemmel tartsa. De mi ez? Lágy szellő simítja meg vállam. Valami szokatlan. Kinyitom a szemem, és egy arrancar energiáját érzem. Nem túl erős, ami azt illeti újszülött, de mit keres itt? Nem gondolhatja, hogy esélye van ellenem. Miért jött ide? Végül is nincs mitől tartanom. Nem fog tudni kárt tenni bennem. Nyugalom.
Törökülésben meditáltam. Szépen lassan kinyitom a szemem, és hirtelen minden érzékemet vissza nyerem, amit eddig kizártam. Igen, egy gyenge arrancar, itt mellettem. Miért jött ilyen közel? Ha akarnám, most azonnal levághatnám. Hát ennyire nem lennék rémisztő? Vagy csak naivan azt gondolja, hogy valami átlag arrancar vagyok? Vagy csak egyszerűen nem hallott még rólam. Ezek szerint Eras nem dicsekedett el mindenkinek, és nem tette közzé a mi kis játékunkat. A fülem rögtön elkezdett bizseregni, amint a nőre gondoltam. Fájdalmas, de legfőképpen fájdalmas emlék volt. Esküszöm arachno fóbiás lettem. A mondata beigazolta gondolataimat. Fiatal, vakmerő, hiú, és tudatlan. Jobb is ez így. Legalább nem harcolok. Lassan felálltam, és felé fordultam, majd ünnepiesen meghajoltam.
- Elnézésedet kell, hogy kérjem kedves Chavez! Valahogy elkerülte a figyelmemet a jelenléted. A nevem Alex Windfury. Szabad arrancar vagyok, Hueco Mundoban élek. Minek köszönhetem azt a megtiszteltetést, hogy mellettem állsz?
Ekkora mennyiségű udvariasság már egy idiótát is gyanakvásra késztetne. Egyelőre azért mégsem osztanám meg vele, hogy ki vagyok, és mit keresek itt. Az a legjobb, ha nem mondom el az igazságot. Vissza ültem a homokba az általam kiült fenéklenyomatba.
- Kérlek foglalj helyet mellettem, és úgy folytassuk. A kényelem fontos, hiszen kitudja mikor engedhetjük meg magunknak, és mikor nem.
Hát igen, ez bizony igaz volt. Amíg a legtöbb arrancar a palotában meresztette a seggét, addig nekem a föld alatt kellett levél takaróval kényelmeskednem. Én választottam, és jobb is így, de azért akkor is.
- Mi a helyzet Las Nochesben? Régen hallottam felőle, érdekelne mi történik mostanság arra.

Azt hiszem, hogy a belépőm nem olyanra sikeredett, mint vártam. Tú arrogáns voltam. Ilyen idióta módon bejelenteni, hogy nem vett észre. Nyilvánvaló, hogy gyengébb vagyok és ezért tett úgy mintha itt sem lennék.
- Miért is vagyok itt? Jó kérdés. Talán már untam magam Las Noches falai között.- adtam választ arra a kérdésére, hogy miért is állok mellette. Semmiféle támadó szándékom nem volt. Gyanakvással töltött el, hogy még sosem láttam, de még csak nem is hallottam róla, de ez legyen csak az én gondom. Még hellyel is megkínál.. ez biztos, hogy Arrancar? A saját fajtám között ritka az ilyen udvarias. De lehet, hogy csapda? Lehet, hogy valamiféle kóborló, eltévelyedett Arrancar, aki más fajtabeliekre vadászik? Kitudja? Mégsem lehetek olyan udvariatlan, hogy ne fogadjam el a helyet.
- Igazán érdekes, hogy itt a Menosok erdejében csak így hellyel kínálsz. Igazán fura vagy.- leülte. Ha csapda, akkor csapda. Én sem vagyok mai gyerek meg tudom magamat védeni. - Az a helyzet, hogy még sosem hallottam rólad és ez kissé gyanakvással tölt el.- igazából kezdem észrevenni magam, hogy nem minden szava jutott el a fülemig első hallásra. Szabad Arrancar? Az meg miféle? Istenem tele vagyok kérdésekkel. Ha mindet felteszem biztos, hogy valami újoncnak néz azt meg nem akarom. Lehet, hogy fiatalnak nézek ki, de mégis 212 éves vagyok. Ajj ez a sok fura újdonság. Nem tudom feldolgozni. Régen nem így volt. Barragan-sama alatt még szerettem, hogy vérengzeni kell, de most.. Istenem hol járnak a gondolataim.
- Las Noches? Unalmas egy hely. És mióta napfényes a teteje. Hát borzalom. Minden reggel arra kelni nem éppen felemelő. Barragan-sama idejében még sokkal jobb volt.- mondtam majd a fák teteje felé emeltem tekintetemet. Nem ismerek magamra. Egy idegennel leültem a Menosok erdejében diskurálni? Anno ez megengedhetetlen lett volna. Ha a régi időkben lennénk valamelyikünk már holtan feküdne a véres homokban.
- Emellett még furának találom azt is, hogy a saját fajtádat falod fel, holott emberi lelkeket is fogyaszthatnál. Miért?