Az óriás homokozó, avagy miből lesz az arrancar?

Dei: Diego segítségével sikerült lényeges elméleti tudásra szert tenned, csupán a gyakorlat az, amin még fejlesztened kell, hogy magasabb szintre emelhesd tudásod. Jutalmad 500 LP, az ebből keletkező egy pontot fegyverhasználatra kell tenned.

Diego: Alaposan belemélyedtél a témába, látszik, nem csak felszínes tudást akartál átadni tanítványodnak, s mivel ez a második edzésed, melyet megtartottál, jutalmad 1000 LP. Az ebből származó két pont közül egyet fegyverhasználatra, egyet sonidora kell költened.

Viszlát, öntudat, viszlát, méltóság!

Virgonc kis legyecske, vonakodva hempereg nyálkában, vadul változtatva változhatatlanon. Vége van! Az enyém, nincs többé! Vigyorogva várom, mit tesz, hogy cselekszik, hogy vakaródzik s vergődik benne abban a csapdában, melyet csak neki állítottam fel. De nem, nem tanult… még mindig nem gondolkozik. Kár érte, így hogy legyen érdekes étek? Reményt és érdeklődést vesztve roppantom ki gusztustalan hangot hallatva nyakam, olcsó, egyszerű trükk, csak brutalitás, nem elég gondolkozás. Azt hiszi, ezzel megálljra parancsolhat, azt hiszi, ez bőven elég lesz… S mit nekem eggyel több vagy kevesebb? Veszejthetem akár mindet is, csak kacagnék tovább, nem érdekel. Most viszont csak ruganyozódok rájuk, hajlítom kissé, éppen eléggé, majd rugaszkodok el talajtól, homoktól, földtől, helyzettől, mindentől, messzire, el innen – míg csimpaszkodnak rajtam hamvas, pici legyecskék. Hosszú méterekre talpalunk, messze menekülésének útjától, messze minden reménytől, ám közel egy helyhez, mely nemesen kegyelmez helyzetemnek, s annál kevésbé gőgös gidának, hadd taszítsam kínzó kétségbeesésbe, hitessem fals reménnyel, tömjem fejét biztonságos hazugsággal!
Különösebb kárral képtelen kamatoztatni, nem gondolhatta, majd hagyom, hogy lábam veszejtse. Klónjaival együtt döngölődne homokba, ahogy földet érek magasról hosszába, s pörgetek egyet ismét fegyverem fogásán, s döngölök, döngölök tovább. Alább a homokba, vadul csapkodva, el innét, magasba! Zuhanás okán keletkezzék kár, érkezünk kvarckristályos fáktól óriások erdejébe. Fehér homok helyett immáron sötét barlangrendszer mutatja fogsorát, mutatja minden báját, s ugyanakkor kárát. Éjjeli üvöltés, messzien közeli óbégatás, ostobák, gillianok, táplálékok! Túl ostoba áldozatok, nekem nem ők kellenek.
Barlangok rendszerében körözve tapogatózok rajta falon, mászok, kúszok, legyemnek látatlanul. Elveszthette nyomom, ahogy földet ért, én pedig kullogok rajta barlangokon, rejtőzködve, fenyegetve, éberen, életben. Néha meg-megpillanthat egyik kvarcmagasságról másikra ugrálni, itt-ott kaparászni, halkan kuncogva hahotázni, elfojtottan fojtogatóan kopogtatva lábaim mindenhonnan. Szövök hát hálót, alkotok számára láthatatlan csapdát, ám sűrű masszát felváltom cérnavékony, anorex szálakkal. Keresztül, kasul, húzva, szőve, a barlangrendszert, kvarcfákat körbekerítve, fentre is, lentre is, használva azt, ami legyemnek nincs. Csak egyszer érintse a vékony szálat, s akkor, akkor az enyém lesz, örökre… Nem csak tarthatja őt magában, de szívja is minden reiatsuját. Nem láthatja, körbe van kerítve láthatatlan szálak tömkelegével.
- Egy kis bolhával kezdődik az egész… – csendül csilingelő hangom, csendesen dalolászok neki szépen, barlangok sötét foltjai közt megbújva nem engedem, hogy megpillantson, mégis miért engedném? Érezni akarom a pulzálást, érezni akarom azt, ami éltet tovább.
- Ha megcsípte a patkányt, az megeszi a fenét. – csüngök alá plafonról mögötte, vékony hálóról lógva, s fújok rá tarkójára, ide nézzen, itt vagyok mögötte, fejjel lefelé lógva. Vigyorgok rá, hogy emelkedhessek vissza a magasba. A csapdám elkészült… mozduljon csak tovább, kapkodjon ész nélkül, hevesen, s akkor, akkor vége, akkor enyém lehet mindene. S addig is csak énekelek. Hadd énekeljek neki... Pestisről, járványról, hamvakról és halálról, csak tovább...

Félelem letudva!

Tervem nem jött be. Félúton megszakítottak, és földbe döngöltek. Fájdalmasan nyögök magam elé, ahogy kilapít ez a szörnyeteg, de örülök, hogy helyettem egy klónnal ismerteti meg milyen erősen is tud püfölni. A talaj beszakad alattunk, és ő eltűnik a Menosok Erdejében. Ügyetlenül földet érek, és próbálok levegőhöz jutni. Miután kifújom maga hallom az elmebeteg dúdolását. Klónjaimat szerte foszlatom, és felnézek a felettünk tátongó lyukra, ami már olyan messze van, hogy belesajdul a szívem. Körül nézek, de sehol nem látni semmit. Tudom, hogy valahova ide tettem a fekete lyukat, és hamarosan használnom is kéne, hiszen egyre csak fogyasztja a lélekenergiámat a fent tartása. Itt ott felbukkan az őrület özvegye, de azon nyomban eltűnik a messzeségben, és sötétben. Vajon mit csináljak? És ő mit csinál? Egy fokkal nyugodtabb vagyok, bár a fenyegetettség, még mindig ott függ a levegőben. Mivel láthatóan nem akar legyilkolni, ezért a félelem érzetem nem titulálom teljesen valósnak. Az tény, hogy teljesen rám hozta a frászt, de ennyi. Azért nem becsülöm le.
Körbenézek, és a talajt, vagy a falakat fürkészem, hogy valami nyomát találjam a féreglyuknak. Rá is bukkanok, és meg pillanatom egy kis részletét a messzi távolba. Túl nyilvánvaló lenne, ha egyből oda sprintelnék, és eltűnnék benne. Bár nem tudná, hogy merre vagyok, viszont beleragadnék abba a szutyokba ott fent. Ezek a féreglyukak fölöslegessé váltak. Behunyom a szemem, és eltűnik mind a garganta, mind a féreglyuk. Nincs mit tenni... Muszáj lesz új gargantával próbálkoznom, majd ha kicsit jobb helyzetben leszek. Lélekenergiával sem állok jól. Hirtelen leheletet érzek a nyakamon, és az első reflexem, hogy pörgésből támadok, de mire hátrafordulok, és csapok. Már hiába keresném a dögöt.
Rémisztő... Tényleg úgy érzem, mintha légy lennék a pókhálójában. Minden bizonnyal csak játszik velem, és biztos a győzelmében. Különben az előbb szépen lecsaphatott volna. Akkor verjük meg a saját játékában. Az egyensúly most törékeny, de megvan. Ha nem támad meg, az egyértelműen azt jelenti, hogy csapdába akar csalni. Egy ilyen helyzetben a legkisebb hiba is végzetes lehet. Egyenlőre nem mozdulok.
Barákat kezdek el lövöldözni mindenfelé, de leginkább oda, ahol utoljára láttam a pókot. Furcsa mód egy két bara még az előtt robban, mielőtt célt érhetne. Furcsa. Ne már, hogy a repülő lélekenergia felett is hatalma van!? Áh gondolsz hülyeségeket Lanven... Láthatóan nem használ az, amit csinálok. Az oszlopok jóval erősebbek, mint számítottam rá. Egy pár bara megkarcolja az oszlopokat, de semmi extra. Végül is vissza fogom magam, és úgy ítélem meg, hogy ideje lenne lépni, és nem az ellenfelem ellen, hanem innen le.
A legjobb megoldás az lenne, ha újból a felszínre kerülhetnénk, de így nem fog menni. Ez az! Megvan!
Koncentrálok a fejemben, és egyesítem agyam a gillianokéval, és megparancsolom nekik, hogy jöjjenek ide, és derítsék fel mit művel ez a nőszemély. A mozgásból arra következtetek, hogy jönnek is. Közben klónokat állítok magam mellé, hogy nehezebben lehessen orvtámadni rám. Ha össze jön a tervem egy pillanat alatt rájövök, hogy mi van itt, ha nem akkor viszont a nőnek adtam esélyt a támadásra, amit valószínűleg ki fog használni. Remélem el tudom kerülni. Ha megtámad, annyi felé ugrunk a klónokkal, ahányan vagyunk. Hamarosan kénytelen leszek átváltozni, de akkor már tényleg meg kell lógnom. A ressu az utolsó reményem, ha esetleg a halálom közelébe kerülnék, és ha a ressumat is elhasználom, onnantól semmi biztonság érzetem nem marad. Éppen ezért, az az utolsó állapot. Ha nem sikerül semmi, akkor a resumat fogom használni a menekülésre.

Viszlát, öntudat, viszlát, méltóság!

Csúszva kopogva folytatom játékom, bánatom málasztva habbá, finom fonállá. Rugalmas, szinte láthatatlan anyag, kellemetlen ragacs, tapad kardba, kézbe, lábba, lárvaként emésztve fel, temérdek taktika, öröm, tébolyulat! Hallható halk kuncogásom egyszer innét, egyszer onnét, s mászok végig a barlang falán, hagyván, maradjak árnyéklakta, mert most én vagyok az árny, én vagyok a sötétség, mellyel ha nem nézel szembe, felemészt! Hamvas húst meg-megcsillogtatok, nyomokat hagyva, játszadozva, majd tör fel kuncogás ismét, mikor hallok elkeseredett próbálkozást. Látom a fényt, szorítom össze szemem héjait fürgén, azokat, melyeket máskor másokon kivágok, csak mert kíváncsi vagyok, vezérel azonban nem kínzó kíváncsiság, csupán óvom óvatlant, csupasz csodákat, zsenge, zselés anyag ki ne száradjon. Nem lett volna rossz, ha erősebb lidérc próbálkozik ezzel, az ő tudása mit nyújthat? Nem dönthet, legfeljebb perzselhet hasztalan. Nyelvem hegyén érzem már, érzem azt a sósat, azt a finomat, szipolyként szipolyozom majd életének erejét, szűröm ki nedvét, s csupaszítom meg, nyesem le, mint Sámsont hajkoronájától! Ó, Sámson, gondolnád, mily erős vagy, mily legyőzhetetlen! Tévedsz, csupán egy féreg vagy, gyarló, tehetetlen.
Villan fejembe megannyi elme, kifelé a fejemből, tűnés! Tűnni azonban nem tünedeznek, inkább csak közelednek, ostoba, bamba entitások milliónyi sokasága. Kérdés csupán, vajon ki engedte meg, hogy egyáltalán közeledjenek? Szitkozódom magamban, elnyomva a gyengébbet, hisz én erősebb vagyok. Látva sokaságot közeledni torpanok hálóm vékony szála elé, fedve fel hollétem hercegnőmnek, csak olyan perzselően, igen! Váltok is fogást fegyveren és teszem azt önmagam előtt keresztbe, nem keresztes vagyok ugyan, változtam inkább özveggyé, bár nem én választottam. Gyűlölöm, gyűlölöm, gyűlölöm! Gyűlölök mindent, gyűlölöm ezt a létet! Gyűlölöm ezt a bőrt, azt a bőrt, amazt a bőrt, nem akarom, nem kérem, nem kérek belőle! A leginkább azonban azokat gyűlölhetem, kiket nem engedhetek elég közel, mert ha megteszem, oda minden. Oda a csapdám, oda a taktikám, oda a reményem. Nem, nem, nem, nem, nem! Nem engedem!
Indulatosan torpantok s parancsolok, ne jöjjenek közelebb. Ha jönnének közelebb, elrontanák, ám tudatom elég erős, mégis miért hallgatnának kicsi gidámra? Én magamra hallgatnék a helyükben… s tesznek így is, óbégatva fordulnak vissza oda, ahonnan jöttek, s én is fordulok, azonban ezt már nem feléjük, nekik háttal, gidám, étkem, Sámsonom felé.
- Ne légy gyarló, légy… Engedj szomjadnak. Meg akarsz ölni, igaz? – roppantok s nyújtok nyakamon, ízelt végtagokat nyújtóztatok, mozgatgatok, s incselkedem, lépjen közelebb, lepjen meg, támadjon meg! Állok hát tőle pár méterre, s választanak el minket fonalaim. Azt akarom, hogy támadjon, azt akarom, harcoljon! Csak lépjen kardnyújtásnyi távolságba és végképp belelép csapdámba. Kínálom fel magam, hogy öljön meg, hadd higgye, ostobán léptem elő árnyékból elé sötétnél is sötétebb barlang szélére. S az ostobák pedig? Az irányíthatók? Amíg tudatom tudatosabb, addig nem teszik, amit mond.

Angolos távozás!

A fajtársam legyilkolásával semmi problémám, elvégre én máshogy fogom fel a dolgokat, mint mások. Azok, akikből lidérc lett, nem szánt szándékból lett lidérc, és a megpróbáltatások során, egyszerűen megromlott a lelke, és nem tud már régi önmaga lenni. Éppen ezért ezeket a lelkeket inkább megváltás megszabadítani az őrülettől, és a fájdalomtól, mint sem bűn. Hogy igaz e ez rám is? Valamikor igaz volt. Természetesen senki nem akar meghalni, de tény, hogy jót tett volna nekem a halál, akkor a shinigami előtt, de valami azt mondta éljek! És most itt vagyok. Nem véletlenül maradtam életben, és most sem fogom hagyni, hogy egy nyavalyás őrült pók elintézzen! Lehunytam a szemem, és lesütöttem a fejem. Megnyugodtam, és vissza fogtam a szívritmusom vad kalapálását.
- Játszik velem... Azt akarja, hogy támadjam meg, és ő nem támad. Eddig se támadott... Valami itt nem stimmel. Lehet, hogy erősítés jön, és csak őket várja?!
A gondolat nem hagyott nyugodni. Akárhogy is, lépnem kell. A frontális támadás eredménytelennek bizonyult. Nem tudom megsebezni rendesen, csak ha egymás után ugyan azon a ponton támadom, viszont akkor én válok sebezhetővé. Biztosan akar valamit, különben nem mutatta volna meg magát. Legyen hát, lássuk mire képes ez a boszorkány!
Elrúgtam magam a talajtól, és amikor már egész közel értem hozzá, akkor valami furcsát éreztem. Mintha valami hirtelen rácuppant volna a lélekenergiámra, és szívni kezdte volna... Eddig se volt sok, de ez most nem jött jól. A probléma forrását nem volt időm behatárolni, hát támadtam. Magam elé suhintottam, és használtam a Kenseit, újból. Mivel váratlan dolog történt, és nem terveztem be ezt a valamit, ezért megálltam a közelítésbe, és most én akartam a sötétben rejtőzködni. Be is ugrottam az egyik oszlop mögé, de a lélek energiám rohamosan fogyott. Ekkor valami ragadós háló félét vettem észre a testemen lógni, és amikor meg akartam moccanni, már nem volt rá erőm. Meg kellett támaszkodnom a falba, hogy el ne essek, és vadul szédülni kezdtem. Ellenségemnek hátamat mutattam. Levegőért kapkodtam, miközben próbáltam leküzdeni magamról a hálókat. Félni se maradt erőm. Szépen lassan össze estem, és mozdulni se tudtam. Most teljesen kiszolgáltatott voltam neki, és ez a frászt hozta rám. Volt fél perce, hogy azt csináljon velem, amit akar, mire kiköptem a szavakat:
- Ressurection! Encono e Afección Manosear Gemelos!
Reiatsum, most nem tört elő, csupán átváltoztam, és leszakítottam magamról minden hálót, majd sonidomat használva kerültem távolabb ellenfelemtől. Ha minden jól ment, akkor most érintetlen vagyok, és fáradt. Alig van energiám egy Antagonismóra, de meg kell próbálnom. Azt használva kelthetek elég nagy zűrzavart, hogy ne tudjon megállítani a meglépésben. Készülök is alkalmazni.

Fracción

- Wolloh del Desierto, 44. … – emésztgetem a nevet, s számot, melyet elárult nekem, amint feltettem a kérdést a pondró kilétével kapcsolatban. Orrom alatt motyogtam, mintha csak próbálnám felidézni magamban, hogy hallottam már e, ezt a nevet. Azonban nemleges válasznál kötök ki. Hízelgései, míg elpattogtak mellettem, ezzel igazán lekötötte figyelmemet. Inkább szimpatikusabb volt azon oldala, mikor csak a lényeget közölte és nem kertelt hozzá fölöslegesen. Persze mindez nem elég ahhoz, hogy csak úgy rábólintsak arra, hogy a fracciónom lehet. Annál azért „kicsit” több kell, s nem is húztam tovább a dolgokat, nyomban feltettem neki a következő kérdést. Nevezhető afféle próbának is, amit ha nem teljesít megfelelőn, azonnal elbukik.
Türelmetlenül toporgok előtte, majd megesz a kíváncsiság, hogy vajon miféle érdekes dolgot is fog tudni felmutatni nekem, mellyel lenyűgözhet. Talán azért habozik, mert az égadta világon semmivel sem szolgálhat, avagy azért, mert elméjében ott tornyosul a sok – sok változatosság, mely közül nem tud választani? Na persze! >.> Majd pont egy ilyen mihaszna fog azon bíbelődni, hogy vajon miféle csodával is álljon elő egy espadának! Fogadni mernék, hogy semmi érdekeset nem fog tudni elődrukkolni. ˇ^ˇ
A bugyuta fráter öntelt vigyorától azonban nem tudok eltekinteni, akárhányszor pillantok képére, ott virul hallgatása során, miközben igen látványosan a gondolataiba mélyedve ácsorog előttem. Ilyenkor a bizalmatlanság lángja tekintetemben egyre inkább erősödik, mely miatt arra kényszerülök, hogy rábírjam magam arra, hogy ne ezt figyeljem, mielőtt túlontúl felidegesítene már csupán a látványa. Viszont továbbra is ott motoszkál bennem a kérdés, hogy vajon min szórakozhat ennyire? Talán gúnyt űz belőlem ez a kis pojáca? Grr… Mad

Amikor beszélni kezd, nagy érdekeltséggel arcomon pillantok felé. Kíváncsian várom, hogy kifejtse hosszú ideig tartott gondolatmeneteit. Bár önbecsülése az egekben, melyre húzogatom is a számat, viszont igazán kíváncsivá tett a felhozott témával, melyet meg akar osztani velem. Kissé feszülté válok, amint a megengedetnél közelebb hajolt hozzám ez a tuskó, igen rosszul is fogadom ezt és Lucifer pengéjét felé tartva hallgattam csak végig így mondandóját. Nem kívántam semmi meglepetésbe beleesni, hiszen még mindig ott lappangott elmémben ama gondolat, hogy talán ő sem különb a többi arrancarnál és csupán azért próbál a közelembe, illetve bizalmamba férkőzni, hogy kitúrhasson a helyemről. Persze nem tudja a sok naplopó, hogy holmi jött – ment arrancarok erre egyáltalán nem lennének képesek. :<
- Szóval a gyűlölet, hmpf… – húzom ki magamat, amint megosztotta velem, mi is hajtja őt igazán az életben. Igazán érdekes, bár cseppet sem meglepő, hiszen mi arrancarok rosszból születtünk, így a gyűlölet teljesen természetes nálunk, viszont mégis van valami az ő gyűlöletében, még ha nem is tudom, hogy pontosan mi, avagy ki irányába táplálhatja ezt. Valamiért erősebb és különlegesebb, csupán nem értem, hogy miért. Majd amint a Vasto Lorde létezésére terelődött a szó, tekintetemben felragyog a kíváncsiság vakító lángja. Mióta hallottam róluk attól a felfuvalkodott trónbitorlótól, azóta érdekel kilétük. S a mostan róluk hallott információfoszlányokból igen érdekes megközelítést tudhattam meg róluk, mely szerint állítólag Vasto Lorde nem volt és nem is lesz; azaz balga mese lenne az egész?! >.>
Bár érdekes volt mondandója, ezt mégsem tudtam elfogadni. Nem azért járom ezt a rohadt sivatagot… éjt, nap alá téve, mintha csak tűt keresnek a szénakazalban, úgy kutatva eme lények után, amiért felkeltették érdeklődésemet.
- De mi van akkor, ha feltételezésed nem igaz és mégis létezik a Vasto Lorde? >.> - adtam jelét annak, hogy nem akarom elfogadni ezt az állítását, mégis Lucifert, mit eddig fenyegetően szegtem erre a rátartira, most leengedtem magam mellé, csupáncsak érces kérdésemmel álltam ki ellene. - Hiszen nem tudod, míg nem láttad! >.> – magam sem értem azt, amit mondok, hogy miért is ragaszkodom ennek az igazságáért? Tanácstalanul hőköltem hátra pár lépést és néztem értetlenkedve a sivatag homokjának különböző pontjaira, míg sikerült rendeznem egy csapásra összekuszálódott gondolataimat és ismét, tiszta fejjel állhattam neki a dolgoknak. - Mit művelek? >.>” – teszem fel magamnak a költői kérdést zsörtölődve, nyomban utána megrázva fejemet, ezzel is elősegítve elmém rendberakását.
Ezt követően szúró pillantást vetek rá, amiért őt hibáztatom azért, hogy képes volt így összezavarni gondolataimat. Valamiért mégis érdekesnek találom, talán az érdekes meglátása miatt a létezésről? Vagy a feltételezése okán a Vasto Lordékról? Ki tudja… egyben viszont biztos voltam. Miután képes volt így kizökkenteni távolságtartó, óvatos viselkedésemből és összekuszálni elmémben a dolgokat, nem akartam csak úgy távol tartani magamtól. Meg akarok tanulni ez ellen védekezni és nem áll szándékomban azzal egy olyan ellenséget szerezni magamnak, ki veszélyt jelenthet rám nézve, hogy kiengedem markaimból. Inkább most kapom el, mint később járjak pórul! :<
- Érezd magad megtisztelve, Wolloh del Desierto. >.> Lehetsz a fracciónom. – jelentem ki karba tett kézzel, szokásomhoz híven égnek emelt orral, nehogy szimatot fogjon valamiről a valós okkal kapcsolatban, amiért rábólintottam arra, hogy csatlakozzon „hozzám”. Már épp sarkon fordulva elindulnék, hogy visszatérjek Las Nochesbe, mikor éhséget kezdtem érezni. Komoran álltam meg léptemben emiatt.
- De előtte. – kezdtem bele, hogy figyelésre bírjam hátam mögött álló arrancart. - Találj ki valami módszert arra, hogy cserkészhetnék be egy – kettőnél több hollowot is. Kezd hús hiányom lenni, éhes vagyok. Ha jó ötlettel állsz elő, talán még az osztozásról is beszélgethetünk. ˇ-ˇ – adom tudtára a rizikós feladatot, melyet teljesítenie kell. Gonosz vigyor ül ki közben arcomra, mintha csak szórakoznék azon, hogy ilyen aljasággal állhattam elő. Őszinte kíváncsisággal várom, hogy fogja bírni ezt. Vajon kiemelkedik a többi pondró közül, avagy továbbra sem lesz különb a sok naplopó mihasznánál?

Frassuljunkbe!

A gondolkozásom nem volt éppen gyors, rövid idejű, s így utólag belegondolva kész szerencse, hogy nem fogyott ki a türelméből a Thres espada, mert ha kifogyott volna, akkor elképzelni se merem, hogy mit kaptam volna a fejemre. Egy espada haragja nem éppen kellemes, főleg, hogyha rajtam csattan! Mikor közelebb hajoltam hozzá a fegyverét fenyegetően rám szegezte, mire én hátrébb húzódtam egy kicsit. Mire végeztem a fegyvere újra másfelé szegeződött, s nem rám.
- Hogyha bizonyítékot nyer a létezésük, akkor a feltételezésem természetesen megcáfolódik, de addig szavaim számomra megkérdőjelezhetetlenek! – Válaszoltam a Thres espada kérdésére. Ezután én csendben, nyugton figyeltem a kis espadat, kérdésére válaszoltam, tehát csendben maradtam, nem mozogtam, nehogy egy mozdulatomat is támadási szándéknak vélje, tehát csupán álltam, s vártam. Védekezésre felkészülni fölösleges lett volna, hiszen mégis csak egy espadaval álltam szemközt, s mi esélyem lett volna akkori erőmmel egy espada ellen? Semmi, talán még annyi sem. Kisvártatva tekintetével próbált felnyársalni, amit én próbáltam állni, de éreztem, hogy csupán valami szerencsének köszönhető, hogy nem lyuggat ki a tekintetével. Végül újra karba fonta a karjait, s égnek emelte orrát, mivel újra espada arroganciát kölcsönzött kinézetéhez, s kijelentette, hogy innentől abban a megtiszteltetésben lehet részem, hogy a fraccionja lehetek. Mivel a korábbiakból egyértelműen kiderült, hogy a fölösleges hajbókolást, alázkodást ki nem állhatja, így csupán kalapomat a mellkasomhoz emeltem, mert valahonnan rémlett, hogy ez is egyfajta tiszteletadás.
- Teljes mértékben megtisztelve érzem magam ezzel a nagy kegynek, Thres espada. – Kalapomat ismét fejemre helyezvén indultam volna utána vissza Las Nochesbe, de megállt, s egy kérdést, vagyis feladatot bízott rám, méghozzá mondjak vadászási ötleteket, s mindezt nem túl kellemes vigyorral fűszerezte meg. ~Ez valami csapda lenne? Biztos, hogy az. Aljas kis csapda, nincs túl sok esélyem a kikerülésére. Vagy talán a vadászási szokásaimra kíváncsi? Mindegy.~ Nem kívántam újra az idejét, türelmét húzni, ezért most rövidebb gondolkozás után úgy döntöttem, hogy az eddigi vadászati tapasztalataimat előhozva próbálok valami ötlettel előállni.
- Leginkább lelkekre vadásztam, mert azok lépre csalásához már régóta van egy képességem, valamint ugyan ezzel sikerült pár alkalommal shinigamit is ennem, illetve megszöknöm egy-egy erősebb egyedük elől. Az erdőben leginkább a kivárással, vagy nálam gyengébbek kihasználásával szereztem legtöbbször prédát, viszont azt is megfigyeltem, hogyha valahol harcoltak, oda vonzódni kezdtek az ösztönösök, így akár némi reiatsu játékkal közelebb vonzhatóak az ösztönüktől uraltabb hollowok. – Közben eszembe jutott, hogy nekem van egy aranyos kis eszközöm a jobb csuklómon. – Valamint akár a Silbido segítségével is magunkhoz hívhatunk lidérceket, bár ezek között menost még nem láttam. – Emelem felé a jobb karomat, hogy láthassa az eszközt, amit az előbb említettem. Eddig eszembe se jutott volna ilyesmire, táplálékszerzésre használjam a csontsípomat, talán azért, mert túl gyenge hollowok jönnének? Mindenesetre én elmondtam a témával kapcsolatos gondolataimat, így nem volt más dolgom, mint várni az espadam reakcióját.

Viszlát, öntudat, viszlát, méltóság!

Galád módon, gátlástalanul kihasználom, mi kikívánkozik. De mégis ki az, ki kikívánkozik? Ki hallja meg kívánságom, kéjes könyörgésem, sóhajok-vágyak ketrecében? Az egész csak egy csapda... minden az, minden csak egy csapda. Körbevettek, elkerítettek, nem engednek, nem. Nincs tovább, nincs semmi se tovább... Hisz hajdanán én voltam a légy, én voltam, ki hagyta, kelepcébe zárják. Én engedtem, hogy ostobává váljak, én hagytam, hogy kihasználjanak, becsalogassanak, s végül felfaljanak. Engem már felfaltak. Felfalt az izzó téboly, hogy ne hagyjon nyugodni, s nem maradt meg más, csak a mag, nem hagytak belőlem semmit, csak magát a lényeget, az őszinte énemet. Nincs tovább, nincs semmi se tovább. Csak én vagyok, a valódi én. Levetettem burkom, nem marad tovább, ocsmány felszín elhamvadva ért földet, nekem nem kell, sosem kellett, csak mindig azt hittem, hogy kell. De tévedtem... Tévedtem, még mekkorát tévedtem! Tévedtem, s ezért megfizettem... mégis megérte. Megérte azért, mert végre őszinte lehetek. Megérte elmerülni a kínzó őrület fortyogó tengerében, mindezt csak azért, hogy az lehessek igazán, aki valóban is vagyok. Mert ti nem vagytok igazak, ti nem vagytok őszinték. Féltek levetni a burkot, féltek az ösztöntől, az állattól, mely ott lapul mindenkiben. Én hagytam, hogy előtörjön, hagytam, hogy kilépjen az álarc mögül, s így, igen, ekkor jöttem rá... hogy már én is ragadozó vagyok. Azzá váltam, akitől mindig is tartottam... s most én űzhetem a vadat, a szenvedélyt, a gyarló kételyt, a kezdetet, a véget!
Testi fölény nem jelent semmit, én ésszel harcolok. Vészjelző vigyor vonatkozik vadam végzetére; fogás van, fogást érzek, érzem, megvan! Kacagok, hadarok, hamarosan csontot roppanthatok, lépet robbanthatok, májat húzhatok, vért maszatolhatok! Araszolok hozzá, szemügyre vehetem a fogást, szemügyre kell vennem, milyen állapotban van. Nem jó már játéknak, nem jó... püfölgetem dárdámmal, s sértem fel arcát, ha eszméleténél van, erre reagálnia kell. Élvezet látni, ahogy a sebhelyen át buborékosan beszívódok a dárdából. Nyesem le fülét, várom, hogy történjék, történjen meg végre, mert látnom, igen, látnom kell az őrületet! Miért nem mozogsz? Hisztérikusan rántok rajta, s ereszkedik felsőtestem, egészen közel hozzá telepedek rá, s feszegetem két ujjaimmal, csíptetem szemhéját, hogy kinyissam szemét. Látni kell, látni kell, látni akarom a csillogást! Látni akarom az élet fényét, ahogy a rettegés belészáll, látni akarom, mikor felfedezi, nem álmodik, minden valóság! Látni akarom megszületni benne az őrület lángját. Nem... az őrület nem születik... az mindig ott van. Legfeljebb alszik. Ám én, én felébresztem, hogy vére ízesebbé váljon.
Újabb hangos hahotázás, mikor úgy tűnik, mégis reagál. Hát mégis él! Hát mégis ott a fény! Kiélvezem mindent, kiélvezem, ahogyan még mindig küzd, igen, mert még mindig küzd nyomorúságos életéért! S ez, ez az, amit szeretek, ez az, mely megkülönbözteti őt a többitől. Így lesz ő ízletesebb... most már biztos, kell nekem! Fülénél fekete vágás, bugyborékol tovább benne a méreg, s még ajándékot is vittem, maradványt, hogy készítsek belőle valamit, amit hűtlen társa sosem fog megemészteni... mert nem próbálja majd meg. Kacagva köhögöm Blanco carbúnculo nevet, mikor a távolból látni a robbanás nyomát; hátsó lábaim kicsit megbicsaklanak, az erőtér feloszlik ugyan, ám hierrom túl erős, könnyedén megvéd. Utat fegyverrel török, bontom gondosan felállított hálóim, ne én essek csapdába, egyelőre nincs szükségem rájuk. Sebesen villanok sonidommal, termek közel, még közelebb, mert szükségem van arra, hogy közel kerüljek hozzá. Mérgem vajon hogy hat ki rá? Vajon mit láthat belőlem? Vajon mennyire szenvedhet? Éppen úgy, ahogyan én is, amikor odakerültem? Nem, annál jobban senki sem szenvedhet... Semmi sem rosszabb annál, mint amikor tulajdon lelked hasad szét. Ám megtörtént, megérte, mert nem kell tovább a burokban élnem. Én kikerültem. Kerülök hát közelebb a prédához, nem fojtom vissza nevetésem, nem fojtom vissza belső énem. Szemből támadok Mujun nevű technikámmal, koncentrálok reiatsut balom, lyukas kezem kinyújtott ujjára. Csak egy érintés kell, hogy eltentézz, csak hagyd, hogy így legyen... S többé már nem kell félned tőlem. Nyakán nyákolom pontatlan pontot, hátha sikerül megbénítanom, csupán hogy eljárjam győzelmem forgatagának forgácsos táncát, dalolászva dudort, kínzást, empátiát. Ha sikerül, guggolok le ismét hozzá, fülének üregével, s mártom nyelvem arcán csöpögő vérére. Mókás lesz... meglásd, így az igazi.
- Meghagylak egyedül meghalni... magányban, pont, mint egy vadállatot. - búgom és zúgom, hagyva hagyom, mérgem kifejtse rajta hatását. Holnap ilyenkorra halott lesz... Így lesz a legjobb, hadd múljon ki magától! Mert nem több ő, csak egy vadállat. Nem több... vagyis pont ezért több. Én megmutattam neki, hogy hámozza le burkát.

//No, az én részemről ennyi, köszönöm a játékot és a fület. Surprised

A méreg hatásáról meg egyéb technikákról az adatlapomban informálódhatsz.//

Az óriás homokozó, avagy miből lesz az arrancar? - Page 5 Nelcopybj2

Fracción

Bátor dolog tőle, hogy így kiáll az igazáért, főleg ha egy espadával szembe kerül ütközésre az érdekes meglátásai. Bár nem hurrogtam le emiatt, miért is tettem volna, mikor fejemben hirtelen minden olyan zavaros lett? Nem mindennapi események egyikének mondhatom ezt. Sőt, aligha fordult velem elő ilyesmi eddigi arrancar létem során. Mégis, alig ismerem ezt a naplopót pár perce, máris képes volt gondolataimat egy szempillantás alatt összekuszálni. Talán ezért, vagy valami más dolog késztette belőlem elő azon szavakat, amikben kifejtem beleegyezésemet a felől, hogy a fracciónom lehet? Nem tudom. Így visszatekintve már nem tudnám konkrétan meghatározni okát beleegyezésemnek. Valamiért magam mellett akartam tudni, lehet ez a jövőben valami haszon, de akár csak szemmel kívánom tartani a számomra veszélyesnek tűnő fajtársamat… ki tudja? Mindenesetre nem halasztottam el némi megméretetést adni neki. Szavaival már megnyerte, hogy viszonylag kiemelkedőbben kezeljem a többi pondróhoz képest, azonban ez megmutatja, valóban megérdemli ezt a kitüntetést tőlem, avagy sem.
- A lélekenergia nem jó, a túl magas reiatsutól elrettennek a gyönge egyedek, már próbáltam… a kivárás pedig pepecselős munka. Különben sem rohangálok az étel után… jöjjön az házhoz! >.> – morogtam orrom alatt, amint kíváncsian végighallgattam beszámolóját az üggyel kapcsolatban. Kissé elkeseredve vettem tudomásul az utoljára felhozott módszert, azonban ezzel egyidejűleg fel is keltette bennem az érdeklődést azon képessége után, mellyel képes magához vonzani nem csak gyengébbik fajtársainkat, kik azért élnek, hogy elhulljanak az erősebb marok szorításától, hanem a feketeruhás, világuralomra törő őrülteket is könnyedén magához tudja csalni vele.
- Amúgy, milyen képességről beszéltél az imént? – szemem sarkából, kissé gyanakodva mérem végig, ahogy kiemelem mondanivalójából ama darabot, mely igencsak megfogott, s nem kicsit felkeltette bennem az érdeklődést ez iránt. Hiszen milyen erő lehetne alkalmas arra, hogy shinigamit is magához vonzzon anélkül, hogy bántódása essen tőle? Ráadásul feltűnés nélkül?!
- Silbido? – fordulok felé, hogy rendesen rálássak az említett dologra, mely leginkább egy csontból kifaragott síphoz hasonlít első ránézésre. Ilyet még egyszer sem láttam, szóval okkal lépek felé, hogy közelebbről is szemügyre vehessem ezt az eszközt, mellyel állítólag könnyedén magunkhoz parancsolhatjuk társainkat. - Ez is igazán érdekesen hangzik… egy próbát megér. Mire vársz?! >.> – az éhség kezd kihatni modoromra is, az imént sem szándékosan mondtam ilyen vehemensen a dolgot, de egyszerűen képtelen vagyok visszafogni magamat akkor, hogyha gyomrom majd kilyukad, s úgy korog, hogy fél Las Noches zeng tőle.
Fejemben már el is játszok a gondolattal, hogy a síp segítségével rengeteg hollow özönlik ide, s nem is sejtik, hogy mi vár rájuk. Könnyedén torkuknak lehet esni, hátba lehet őket támadni, s erejükből gyarapíthatjuk sajátunkat. Várjunk csak… sajátunkat?! Miért beszélek többes számban? Való igaz, hogy a helyes módszert úgy kívántam jutalmazni, hogy osztozásra is vetemedek, de nem gondoltam komolyan! >.> Vagy mégis? Osszam meg a zsákmányt egy felfuvalkodott, naplopó, mihasznával? Mondjuk, már fracciónomként fogja járni Las Noches tágas terepét, szóval okom lenne arra, hogy esetleges osztozkodás merüljön fel közöttünk… de akarom én ezt?
Gondolataimba mélyedve, csupán a szerkezet hangja jut el hozzám, s az azt követő lidérccsoport özönlése felénk. Hangjukat már messziről hallani, a zsivaj jelzi visszamaradott őrült viselkedésüket. Bádoratlan, bugyuta, barbár, bohóc… az összes! >.> Amint megpillantottam a horizonton közeledő tömeget, nyomban aljas vigyor kúszott arcomra.
- A fele a tiéd. ˇ.ˇ – vetettem oda félvállról mellettem álló mihasznának. Magam sem értettem az indítatást erre, lehetem volna kapzsi és kisajátíthattam volna az összest, de valami késztetés folytán mégsem tettem. Talán azért, mert anno Espada-sama is megosztotta velem a zsákmányt, ha kellett?

// Köszönöm a játékot! ^o^ Remélem nem gond, hogy zárót írtam. >o<” //

~ Talál, méghozzá a legjobbat Cool

~

A név, amit említett, először teljesen hidegen hagyott, arcomon mg csak meglepettség sem volt észrevehető, csak mikor lassan rájöttem, mit is mondott egészen pontosan. Bár Eli-sama nem beszélt róla sokat, talán egy vagy kétszer említette meg azt a Rinaaya nevű nőszemélyt… azóta érdekelt, ki lehet az, aki ennyire felkeltette az espadám érdeklődését. Ahányszor csak szóba került, mindig dühvel beszélt róla, bár részleteket soha nem említett. Nem mintha mostanában olyan sokat beszéltünk volna, mivel egy ideje nem volt szüksége a szolgálataimra, amit őszintén szólva nagyon sajnáltam, mert ennek ellenére az az Ángel nevű semmirekellő kinövés mindig ott lógott rajta >-> Szívesen ajánlottam volna egy plasztikai sebészt vagy Erast esetleg, de még saját magam is jelentkeznék a feladatra nagyon szívesen, hogy megszabadítsam tőle, azonban úgy hozzá van nőve, már nevet is adott neki, nem tudom, mit tehetnék… Már egyszer-kétszer megpróbáltam meggyőzni róla, hogy mindenkinek jobb lesz, ha lemond róla, de olyankor mindig én voltam az ostoba és a gonosz, aki nem ért semmit, pedig Én csak segíteni akartam az espadámon! T^T
- A Rinaaya nevet… hallottam már – ismertem el, egy bólintással is megszilárdítva emlékeimet.
Könnyedén tértem ki a következő penge elől, azonban az levágott egy kisebb tincset libbenő, vörös hajamból, mert bár tudtam, honnan fog jönni a támadás, pont ezért lomhábbá váltam és ezt nem engedhettem meg magamnak, különben súlyosabb sérüléseket is beszerezhetek vagy akár bele is halhatok ebbe az ostoba játékba, amit űz velem ez a nőszemély. Kezdett már idegesíteni, hogy itt untat, lévén nincs jobb dolga ennél, ráadásul tisztán láthatta, megoldottam a feladatot, ki is engedhetne, mielőbb az unalom öl meg, nem ezek a pengék. A bo könnyedén szelte át az egyiket, fejem pedig elrántottam a homok útjából, de így is jutott egy adag bíbor hajszálaim közé. Kifakadásom is csak azt mutatta, hogy kezdett már nagyon elegem lenni a bezártságból és ebből az értelmetlen próbából, amin tisztán látszott, nem jelent kihívást nekem. Szánalmas, hogy azt hiszi, ennyivel hátráltatni tud, elfoglalni és feltartani :/
- Nem hiszem, hogy a büszkeség divatjamúlt eszme lenne. Büszkén vagy a büszkeségért meghalni ostobaság, de inkább, mint életem további részében megszégyenülve élni – vontam vállat, mielőtt elugrottam volna a következő penge elől.
Nem lettem volna képes a halálba rohanni olyan „magasztos” eszmékért, mint hősiesség, meg önfeláldozás, a mártír egyébként is csak egy öngyilkosságra hajlamos, életunt senki, akinek felfújják a személyét. Az igazi nagy ember a diktátor, persze a kevésbé gyáva fajtából. Legutóbb, mikor Karakurában jártam, leültem egy kölyök mögé mangát olvasni, egész érdekes elfoglaltság annak ellenére, hogy haszontalan. Néha rászóltam, hogy lapozzon már lassabban, mert nem bírtam végigolvasni az alantas vámpírfajzat „Grrrraaaaarh”-jait, de persze ügyet sem vetett rám, mert nem látott az emberfattya >.> Szóval abban volt egy ilyen diktátornak egészen beillő személyiség, vele szívesen kezet ráztam volna, mielőtt megölöm, hogy bizonyítsam, azért ő sem halhatatlan, mert ez a gondolkodásmód kezdett már irritálni a végére Neutral

Szemeim hatalmasra tágultak, amint megláttam, hogy a ketrec körülöttem semmivé… akarom mondani pengékké lett O.o Még tiltakozni vagy védekezni sem volt időm, így csak szorosan lehunytam szemeim, hogy legalább ne lássam a belém fúródó „tüskéket”. Halvány reszketésem hosszú idő után is azt mutatta, hogy élek, amit igazából nem tudtam mire vélni, úgyhogy lassan, nagyon lassan felnyitottam barna pilláim és igyekezve nem megmozdulni, farkasszemet néztem az épp jobb lélektükröm felé mutató heggyel.
Még mindig teljesen sokkolva halálközeli élményemtől, de immár dühösen prüszkölve az orromból a homokot, pillantottam a szőke lánykára, mintegy kifejezzem, ez most nagyon nem volt jó vicc. Szám már nyitottam is, hogy szóban is rázúdítsam dühömet, de ekkor beszélni kezdett, ráadásul nem is akkora ostobaságot, úgyhogy úgy döntöttem, egyelőre hallgatok. Miután befejezte, hosszú ideig hallgattam, átgondolva a dolgokat. Elköteleztem magam először Aizen-samának, majd Eli-samának, most pedig még valakinek? Ez olyan… elképzelhetetlennek tűnik.
- A vágyak csábítása már csak olyan emberi dolog, nemde? Még nekünk is vannak vágyaink… valamennyire tehát még emberiek vagyunk. Rendben, szolgállak téged, de egyelőre nem kívánok semmit. Megtartom egy későbbi alkalomra… mikor majd te tartozol nekem a szolgálataimért, ahogy mondtad. Nem kérek fizetséget előre semmiért. – Hangom határozottan csendült, nyoma sem volt benne az előbbi elég megrázkódtató élménynek. – Ezek a feladatok… nagyjából milyenek? Láthattad te is, hogy nem kifejezetten előnyöm a fizikai erőm, bármennyire is nem szeretem bevallani, hogy valamiben gyenge vagyok. Én egyedül nemigen dolgozom, mert az erő nem győzhet ész felett, de általában szükséges mellé – szövegeztem le kissé kelletlenül, számat elhúzva. Gyűlöltem, hogy azok, akiknek van karizmuk, jobbak nálam, pedig azt sem tudják megmondani, mennyi háromszor öt.

~ Aki keres, talál ~

Most, hogy immár semmilyen akadály nem volt közöttünk, akár meg is támadhatott volna ez a kis szánalmas liba. Sokan talán ezt tették volna a helyében. Ők az ostobák, akik minden áron ellent akarnak mondani a szavaimnak, amely nem más, mint a kegyetlen valóság megtagadása. Azé, hogy van náluk erősebb és hatalmasabb létforma. A bölcsek azonban mindezt tudják, az okosak pedig elfogadják, és mivel Adora Luna nem azok közé tartozott, akik szabadulva a fogságból ész nélkül, vakon megtámadnának, így besorolhattam őt a kettő közül valamelyik csoportba. Megtehettem, mert nem látszott rajta, hogy félte volna a nevem, így nyugton maradásának ez nem lehetett az oka... és ezt arcátlan, magabiztos szavai is alátámasztották. Előbb gonosz vigyor ült ki az arcomra, aztán ahogy belegondoltam, mit is mondott nekem ez a jelentéktelen patkány, előbb halk kuncogás, majd sátáni kacaj tört elő a torkomból, a magányos dűnék pedig készségesen visszhangozták mindezt.
- Vigyázz, mit beszélsz, ostoba! Én, neked tartozni? Hmpf... - fordítottam el a fejemet gőgösen - Abban a kegyben részesültél, hogy a szolgálataidért cserébe hajlandó volnék egy olyan semmirekellő arrancar érdekében használni a hatalmamat, mint te vagy. Ám azt egy szóval sem mondtam, hogy még holnap, vagy egy hét múlva, vagy egy évtized múlva is élhetsz ezzel a lehetőséggel, Adora! Bármikor meggondolhatom magam a teljesítményed fényében, vagy csak úgy! - oktattam ki a lányt sötéten villanó szemekkel. Itt én diktáltam a feltételeket, cserébe megtarthatja a hitvány kis életét... egyelőre. Azonban ha azt hiszi, hogy visszaélhet az ajándékommal és arra használhatja, hogy elvárjon tőlem bármit is, akkor nagyon súlyos tévedésben van. Ő, és a többi kagu csupán egy feláldozható bábu a sakktáblán, akik megvédik a királyt a vereségtől a játszmában.
- Olyan feladatokról van szó, amelyek túl kockázatosak vagy összetettek ahhoz, hogy egyedül el tudjam végezni őket. Ne aggódj, a képességeidnek megfelelő apróságokról van szó, arrancar - válaszoltam, majd a varázsbotomat felemeltem, és kimérten, lassan a hollowfajzathoz lebegtem. Még mindig nem szándékoztam összepiszkolni a cipőmet és a ruhámat ezzel a durva, makacsul megragadó homokkal, amely már annyi bosszúságot okozott nekem ebben a dimenzióban Arrogáns

- Nyújts ide a kezed, Luna! A paktumunk nem csak szóbeli megegyezés. Egy pecsétet kapsz, ami emlékeztetni fog mindarra, ami itt ma történt. Ennek a segítségével mindig tudni fogom, hol vagy, és ha szükségem van rád, meg tudlak idézni, vagy gondolati úton is tudlak szólítani. A pecsét szabad szemmel nem látható, ám ezért cserébe... pokolian fáj Twisted Evil

- "nyugtattam meg" legújabb kagumat egy aljas vigyorral, majd mielőtt esetleg elkaphatta volna a karját, ráütöttem a kézfejére a pálcámmal. A mágiám egy aranyszínű pillangót égetett a szánalmas létformára, behatolt a húsába és csontig hatoló kínokkal, parazitaként szállta meg a testrészt, hogy aztán néhány pillanat múlva nyom nélkül eltűnjön. Sem a fájdalom, sem a sebhely nem maradt meg, de elmémben immár érzékeltem az arrancar jelenlétét. Ezennel a szerződés megköttetett, nem visszakozhat.
~ Helyes döntést hoztál. Természetesen elvárom, hogy titokban tartsd, ami itt történt, különösen az espadád előtt. Hamarosan újra találkozunk, Adora Luna... ~ - halkan felkuncogtam, miután mindezeket a gondolatokat a pecsét segítségével az elméjébe közvetítettem, aztán még vetettem rá egy pillantást, mielőtt elfordultam volna és küldetésem végeztével végre megszüntettem az anyagi létemet lepkékké bomolva, megkímélve magamat a további szenvedéstől, amit Hueco Mundo okoz nekem.

Spoiler:

Akaratlan találkozás

Az emberek világában elég nehéz mostanság boldogulni. Egyszerre elkerülni az arrancarokat, a shinigamikat, és minden egyéb lelket igen csak embert próbáló feladat. Gondoljunk csak bele, egy olyan világban élsz, ahol a fajtád téged üldöz, közben meg persze annak köszönhetően, hogy az vagy, ami mindenki üldöz, és általában kérdés nélkül támad. Az új lakhelyemtől nem messze sétálok éppen egy kicsit nagyobb lélekszámú városban. Mindenféle hozzávalót kerestem, de elsősorban fa anyagot. Az emberek persze nem láttak, de éppen elég nehéz volt megállni azt, hogy fel ne faljam mindet. Vissza kellett fognom magam elég erősen. Régóta nem ettem, és igazán rám fért volna, de nem akartam még vissza menni Hueco Mundoba. Talán még túl korai lenne. Az érzés elhatalmasodott rajtam, ahogy emberek százai járkáltak a talpam alatt, és ez csak pár utca volt. Végül is nem mertem beljebb merészkedni, és inkább vissza ballagtam a rejtekembe. Nem lehet ezt így csinálni. Ennem kell, mert az ösztönöket, még a legerősebb jellem sem tudja csak úgy elnyomni. Mindenkinek meg vannak a maga korlátai, és én úgy érzem kezdem elérni az enyémet. Nem volt mit tenni, muszáj volt átmenni, és rendezni egy jó kis lidérc vacsorát. Furcsa így belegondolva, hogy a saját fajtársaimat falom fel. Igazából örülhetnének is, mert legalább egy erősebb valami rész lesznek. Az ízre még sem hivatkozhatok... Ugyanis a lelkeknek szinte semmi ízük nincs. Sokkal inkább az érzés, ami elönt, miután jól laktál, vagy csak egy lélekkel többet tömtél magadba. Az bizony felér egy fél orgazmussal. Igaz vannak különbségek a lelkek felfalása után érzett mámorban egyedenként, és fajonként, de ez csekély.
Elhatároztam hát magam. Roppant óvatos leszek, és nem hagyok nyomokat. Megnyitottam a gargantát, és átsétáltam rajta. A Menosok Erdeje semmit nem változott. Ugyan olyan lehangolt, és sötét volt, mint eddig. A levegő áporodott, és nyugodt volt. Sehol egy légáram. Csak rengeteg felbecsülhetetlenül sok lidérc. Sok ember lelke csonkult meg, ez tisztán látszik ebből a lidérc áradatból. Sokkal többen vannak, mint azt meg lehetne számolni. Vajon mi történne, ha egyszerre rontana rá a világra az összes ilyen lidérc? Vajon azzal a történéssel annyi lenne az egész világnak, és az Emberek Világa viselné a második Hueco Mundo nevet? Túl sokat gondolkodsz Lanven... Álljál neki enni, mert itt halsz éhen a kaja mellett... Hallgattam magamra, és felfaltam egy jó pár meggyötört lelket. Bűntudat? Egy csepp sem. Jót teszek a világgal, még ha a világ nem is szeret engem, és a világ szerint én is egy vagyok azon rosszakból, akiket most elpusztítok. Az arrancar, aki saját fajtársait pusztítja. Már már röhögni támadna kedvem, ha nem tudnám, hogy ez én vagyok. Így inkább sírhatnékom támad. Olyan sokan vannak ezek a tudatlan gilianok, még is egyedül. Minden arrancar sorsa. A vadállatból kifejlődött arrancarok gyakran sok állatias vonást tovább visznek. Mint például a tárgytalan agresszió, a kegyetlenség. Így aztán nem nehéz tömegben egyedül lenni. A bizalom, és a természetes jókedv nem az erősségük. A kiadós ebéd után leültem, és meditáltam. Ha eddig nem támadtak meg, akkor miért tennék most? Nyilván valóan nem járt erre senki. Ugye?

Akart vagy nem akart, de találkozás Very Happy

Las Noches.. Hueco Mundo.. mi értelme van a sötét helyeknek, ha egy fajankó elrontja ezeket? Sosem fogom megérteni, hogy minek kellett Las Noches tetejét benaposítani. Minden reggelen, de tényleg mióta itt élek, azóta eltelt legalább egy 100 év, ha nem több, mindig a fránya napsugarak ébresztenek fel az álmaim világából. Na mindegy, úgy néz ki ez ellen nem sokat lehet tenni, de ha már felkeltem valami értelmessel kellene eltöltenem a mai napot. Mit kezdjek magammal? Mit tud tenni egy ilyen sokadrangú Arrancar, mint én? Menjek az Emberek Világába kis zűrt keverni? Vagy maradjak Las Noches falain belül, és itt csináljak valami balhét? Nem azt nem lehet. Az Espadanak biztos nem tetszene, és velük még én sem akarok ujjat húzni. Nos akkor, azt hiszem elmegyek reggelizni. Áhh nem is, nem kívánok semmiféle ételt. Inkább kimozdulok kicsit ebből a förtelmes kastélyból és meglátogatom a rég nem látott sivatagot. Aztán kitudja? lehet valami érdekességet is találok, esetleg egy erősebb Adjuchas próbál majd felfalni, hogy újabb szintre lépjen. Bár ez hülyeség, annyira azért nem vagyok gyenge, hogy egy mihaszna Hollow elpusztítson és magába olvasszon. Hülye fejem, miket beszélek, hiszen én is egy Hollow vagyok, az más kérdés, hogy olyan szintre jutottam, ahol kevés másik szörnytől kell félnem. Ebből a folytonos elmékedésből nem fog semmi izgalmas kisülni.. Indulok. A sivatag szokás szerinte kopár, üres, semmi nincs benne. Micsoda szívás lenne, ha fölöslegesen jöttem volna ide. Lenézek a Menosok erdejébe, hátha akad ott valami izgalom. Hmm.. ez az erdő, mliyen rég is voltam itt. Emlékeket idéz fel bennem, mikor még csak egy gyenge Gillian voltam. Rossz idők, rossz idők. Örülök, hogy tovább tudtam lépni. Séta, séta, séta, de HOPPÁ. Egy másik igen magas reiatsuju egyedet érzékelek. Azt hiszem, ma sem jöttem hiába. Egy laza mosolyt is megendgedtem magamnak, majd elindultam arra a helyre, ahonnét ezt az energiát érzékeltem. Hamarjában oda is értek és nagy meglepődöttségemre egy másik Arrancart látok, aki épp a fajtársait zabálja fel élelem gyanánt. Érdekes műsor volt, amig tartott, egy fáról figyeltem meg. Ahogy látom nem is észlelte a jelenlétemet, mert egyszerűen csak leheveredett. Ezt, azért arcátlanságnak gondolom na. Ezzel a lendülettel egy sonidot alkalmazva mellétermettem, majd meg is szólítottam.
- Hali-hó! Felháborítónak tartom, hogy még csak észre sem vettél. Na mindegy, sérelmeimet félretéve, miután te is egy Arrancar vagy bemutatkozom neked. Isidro Chavez, 16. Arrancar. És te ki vagy?

Akaratlan találkozás

A meditálás megnyugtat, és rendbe tesz lelkileg. Segít megemészteni ezt a sok szerencsétlenül járt lidércet. Vajon milyen életük lehetett? Hogy haltak meg? Miért lettek lidércek? Vajon önszántukból? Nekem nem volt választásom. Nyomorult lidérc. Ha nem kapott volna el, akkor most lehet boldog lélekként élnék valahol Soul Societyben. De nem így alakult. Feladatot kaptam a fentiektől. El kell, hogy végezzem, hogy boldogan adhassam át magam a múlásnak. Több mint ezer évet pazaroltam el az életemből. Ezer év semmit tevés. Aztán még pár száz tévelygés, és még csak most találtam meg az értelmét az egésznek. Rengeteg időt pazaroltam el, és itt az ideje, hogy most behozzam. Gondolataim nyugodtan, és tisztán forogtak fejemben. Talán ideje lenne visszatérnem az emberek világába. Minél tovább maradok itt, annál nagyobb eséllyel találnak meg, és jönnek rá, hogy nem vagyok halott. Egy ilyen találkozás nem csak hogy veszélyes, de halálos is lehet. Ha megtudják, hogy élek, akkor azonnal meg akarnak majd ölni, és keresni fognak. Ugyan az Emberek Világa hatalmas, és könnyedén el tudnék bújni, de annak a nőnek valami nagyon jó módszere van arra, hogy megtalálja az embereket, és szemmel tartsa. De mi ez? Lágy szellő simítja meg vállam. Valami szokatlan. Kinyitom a szemem, és egy arrancar energiáját érzem. Nem túl erős, ami azt illeti újszülött, de mit keres itt? Nem gondolhatja, hogy esélye van ellenem. Miért jött ide? Végül is nincs mitől tartanom. Nem fog tudni kárt tenni bennem. Nyugalom.
Törökülésben meditáltam. Szépen lassan kinyitom a szemem, és hirtelen minden érzékemet vissza nyerem, amit eddig kizártam. Igen, egy gyenge arrancar, itt mellettem. Miért jött ilyen közel? Ha akarnám, most azonnal levághatnám. Hát ennyire nem lennék rémisztő? Vagy csak naivan azt gondolja, hogy valami átlag arrancar vagyok? Vagy csak egyszerűen nem hallott még rólam. Ezek szerint Eras nem dicsekedett el mindenkinek, és nem tette közzé a mi kis játékunkat. A fülem rögtön elkezdett bizseregni, amint a nőre gondoltam. Fájdalmas, de legfőképpen fájdalmas emlék volt. Esküszöm arachno fóbiás lettem. A mondata beigazolta gondolataimat. Fiatal, vakmerő, hiú, és tudatlan. Jobb is ez így. Legalább nem harcolok. Lassan felálltam, és felé fordultam, majd ünnepiesen meghajoltam.
- Elnézésedet kell, hogy kérjem kedves Chavez! Valahogy elkerülte a figyelmemet a jelenléted. A nevem Alex Windfury. Szabad arrancar vagyok, Hueco Mundoban élek. Minek köszönhetem azt a megtiszteltetést, hogy mellettem állsz?
Ekkora mennyiségű udvariasság már egy idiótát is gyanakvásra késztetne. Egyelőre azért mégsem osztanám meg vele, hogy ki vagyok, és mit keresek itt. Az a legjobb, ha nem mondom el az igazságot. Vissza ültem a homokba az általam kiült fenéklenyomatba.
- Kérlek foglalj helyet mellettem, és úgy folytassuk. A kényelem fontos, hiszen kitudja mikor engedhetjük meg magunknak, és mikor nem.
Hát igen, ez bizony igaz volt. Amíg a legtöbb arrancar a palotában meresztette a seggét, addig nekem a föld alatt kellett levél takaróval kényelmeskednem. Én választottam, és jobb is így, de azért akkor is.
- Mi a helyzet Las Nochesben? Régen hallottam felőle, érdekelne mi történik mostanság arra.

Azt hiszem, hogy a belépőm nem olyanra sikeredett, mint vártam. Tú arrogáns voltam. Ilyen idióta módon bejelenteni, hogy nem vett észre. Nyilvánvaló, hogy gyengébb vagyok és ezért tett úgy mintha itt sem lennék.
- Miért is vagyok itt? Jó kérdés. Talán már untam magam Las Noches falai között.- adtam választ arra a kérdésére, hogy miért is állok mellette. Semmiféle támadó szándékom nem volt. Gyanakvással töltött el, hogy még sosem láttam, de még csak nem is hallottam róla, de ez legyen csak az én gondom. Még hellyel is megkínál.. ez biztos, hogy Arrancar? A saját fajtám között ritka az ilyen udvarias. De lehet, hogy csapda? Lehet, hogy valamiféle kóborló, eltévelyedett Arrancar, aki más fajtabeliekre vadászik? Kitudja? Mégsem lehetek olyan udvariatlan, hogy ne fogadjam el a helyet.
- Igazán érdekes, hogy itt a Menosok erdejében csak így hellyel kínálsz. Igazán fura vagy.- leülte. Ha csapda, akkor csapda. Én sem vagyok mai gyerek meg tudom magamat védeni. - Az a helyzet, hogy még sosem hallottam rólad és ez kissé gyanakvással tölt el.- igazából kezdem észrevenni magam, hogy nem minden szava jutott el a fülemig első hallásra. Szabad Arrancar? Az meg miféle? Istenem tele vagyok kérdésekkel. Ha mindet felteszem biztos, hogy valami újoncnak néz azt meg nem akarom. Lehet, hogy fiatalnak nézek ki, de mégis 212 éves vagyok. Ajj ez a sok fura újdonság. Nem tudom feldolgozni. Régen nem így volt. Barragan-sama alatt még szerettem, hogy vérengzeni kell, de most.. Istenem hol járnak a gondolataim.
- Las Noches? Unalmas egy hely. És mióta napfényes a teteje. Hát borzalom. Minden reggel arra kelni nem éppen felemelő. Barragan-sama idejében még sokkal jobb volt.- mondtam majd a fák teteje felé emeltem tekintetemet. Nem ismerek magamra. Egy idegennel leültem a Menosok erdejében diskurálni? Anno ez megengedhetetlen lett volna. Ha a régi időkben lennénk valamelyikünk már holtan feküdne a véres homokban.
- Emellett még furának találom azt is, hogy a saját fajtádat falod fel, holott emberi lelkeket is fogyaszthatnál. Miért?

Akaratlan Találkozás

Nos, kicsit jobb lett a helyzet. Már nem viselkedik úgy, mint aki most foglalta el Las Nochest, és éppen csak figyelmet akar magának, hogy bejelentsen valami amúgy is nyilvánvalót. Furcsán barátságos. Az arrancarok legtöbbje egy vérengző vadállat, aki még csak az ellenfele nevét sem kérdezi, de ha valami furcsa felindulásból furcsán néznél rá, akkor talán még le is szakítja a fejed. Ilyen ez a világ. Erőszak erőszak hátán. De mit is vártam a meggyötört lelkek, és rémálom világától? Nem tehetnek róla. Nem mindenki tudja megőrizni épelméjűségét ezen a helyen, miközben hatezer másik lénynek a tudatát kell leküzdenie. Vannak olyanok, akikbe egyszerűen tudattalanul is bele ivódik a gyilkolási hajlam. Az ezer kicsi ok egyike, amiért eljöttem Las Nochesből. Gyanakszik. Hah! Még hogy soha nem hallott rólam? Az lepne meg, ha hallott volna rólam. Az bizony őszintén meglepne. Minden esetre folytassuk csak. Mosolyogtam rá szépen nyugodtan, mint akinek semmitől sem kell tartania, mégis közben folyamatosan szkenneltem a terepet, hátha valami olyan lélek jelenlétet fedezek fel, ami már potenciális veszélyforrás lehet. Egyenlőre semmi, de ki tudja. Barragan. Milyen ismerősen cseng ez a név.
- Barragan volt Aizen egyik csatlósa nem? Még az előtt, hogy az a shinigami le nem győzte volna Aizent. Hallottam felőle. Régen, még nagyon régen, amikor még ezrek tudatával kellett birkóznom, hogy el ne vesszek a süllyesztőbe, hallottam a nevét. Nem volt szerencsém ugyan találkozni vele, de hallottam róla. Nagy hollow lehetett. Biztosan hatalmas, és veszélyes. Mint a legtöbb arrancar.
Kicsit elfintorodok az utolsó mondatomra, de arcomra rögtön vissza ül a mosoly. Utolsó kérdésére elnevetem magam, és kicsit szórakozottan, de megpróbálom megfogalmazni a válaszom. Hiszen annyi minden kavarog erre válaszul a fejemben.
- Nos, köszönöm a kérdésedet. Az élet nehéz. Engedd meg, hogy feltegyek egy kérdést mielőtt válaszolok neked. Te hogy váltál lidércé?
Egyszerű kérdés, mégis tartalmas. Az ember órákon át képes lenne beszélni róla. Folytatom a mondani valómat.
- Az élet törékeny, és értékes dolog. Én szinte már idejét se tudom mikor, de nem haltam természetes halált. Engem egy kígyó szerű lidérc falt fel, és így lettem magam is lidérc. A fájdalom, a szenvedés egy csöpp részét egy pillanat alatt felfogtam, de ahogy jött el is múlt. A lelkem egy része kiszakadt belőlem, és többé nem az voltam aki. Lelkeket kellett ennem, hogy befoltozhassam azt a szégyenletes lyukat, amit nem is én kreáltam. De hiába faltam fel az évszázadok során több ezer meg tízezer lelket. Hiába ettem emberi lelket, hiába ettem lidérc lelket, nem változott semmi. Csak erősebb lettem, és rondább. Aztán egy nap minden megváltozott. Azóta a fajtársaimat pusztítom. Megváltás ez nekik hidd el. Tudatlan ösztön lények. Csak az éhség hajszolja őket. Tele vannak más lelkek tudatával. Oly sokan vannak, mégis egyedül. A magány a lidérc örök társa. Szomorú nem igaz?
Kuncogtam egyet. Ugyan mit érthet ebből? Mit akarok én ezzel? Tanítani egy fiatalt? Ugyan már... Mikor hallgattak rám utoljára az arrancarok? Vagy egyáltalán bárki is? Fölöslegesen jártatom az arcom, és még csak észre se veszem, hogy amit csinálok önsajnáltatás, még ha az igazat mondom is, és nevetéssel, és mosollyal leplezem szívem nyilvánvaló fájdalmát.
- De nem akarlak melankóliába dönteni, vagy elszomorítani. Hiszen élünk. Felül kerekedtünk megannyi tudaton, és most itt vagyunk. A saját tudatunkkal, és mindennel együtt, amit az út közben megtanultunk. Las Noches viszont veszedelmes hely. Túlságosan is az. Az arrancarok fele elmebeteg, a másik fele nem tudja mit akar. Egy olyan valaki ül a trónon, akit csak azért tűrnek meg, mert nem tudnak mit tenni ellene. Jól lehet Aizen is ilyen volt, de ő legalább letett valamit az asztalra. Ez a mostani vezető viszont ... Szégyen, hogy az arrancarokban annyi becsület nem maradt, hogy ott hagyják azt a szerencsétlent, aki a nyakukra ül, és parancsol. Megtehetnék, mind megtehetnék. De mégsem teszik.
Kicsit elgondolkodtam, és ökölbe szorítottam a kezem. A kézfejem teljesen kifehéredett az erőfeszítéstől. Gyorsan ellazultam, és mosolyt erőltettem az arcomra.
- Bocsáss meg, elragadott az indulat. Hogy válaszoljak a kérdésedre, amit előbb elkerültem. Azért eszem lidérceket, mert sokkal erősebbek, mint egy átlag emberi lélek. Csupán ennyiért. Elvégre reálisan kell szemlélni a dolgokat, nem igaz?

Akart vagy nem akart, de találkozás Very Happy

Arcátlanságnak tartom, hogy nem ismeri Barragan-samat. Hiszen nagyon sokáig ő volt Hueco Mundo királya, Las Noches törvényes uralkodója. De aztán jött ez az Aizen és mindent elrontott. Ez az új, ez meg még rosszabb nála is. Na hát kb. ilyen gondolatok keringtek bennem mikor meghallom, hogy intézett hozzá egy kérdést. Hogy lettem lidérc? Olyan régen volt, hogy már alig emlékszem rá. Na, de idézzünk fel mindent és meséljük csak el, hogy hogyan is történt.
- Hogy váltam hollowwá? Rég volt, homályosan, de fel tudom idézni neked. Kezdjük azzal, hogy egy kereskedő család gyermeke voltam. Apám egy nagyon ódivatú ember volt már akkoriban is. Egy igen veszélyes, viharos reggelen egy fűszer szállítmányt kellett volna célhoz juttatnunk. Természetesen elleneztem az egészet, főleg, hogy gyűlöltem ezt a szakmát. Persze a szavam semmit nem ért és elindultunk. Amint kiértünk a nyílt vízre a vihar méginkább felerősödött még veszélyesebb lett. A szél széttépte a vitorlákat, a villám felgyújtotta a fedélzetet. A vízbe ugye nem ugorhattunk, mert a hullámok azonnal megölnek. Én viszont mégis a hullámok közé vetettem magam. Mindegy volt, hogy hol halok meg. Nem is abba haltam meg, hogy megfulladtam, hanem a hullámok a hajónak vágták a testem és mire partot ért már csak egy cafat volt. Hónapokig csak ültem felette néztem ahogy elrohad. Egy napom a lélekláncom felemésztette magát. Ugyanezen a napom a halottnak hitt apám és néhány barátja megtalálták az oszló hullámat. Na akkor változtam lidérccé. Aztán ment minden a maga útján.- fejtettem ki kicsit hosszasan a halálomat. Úgy látszik tévedtem. Pontosan emlékszem, hogy mi is történt azon a reggelen. A következő monológjából csak kb. annyit értettem, hogy hogyan halt meg. A többi maszlagot vagy fel sem akartam fogni vagy csak annyira bonyolult volt, hogy nem érthettem meg. Azon viszont, hogy az Arrancarok mindegyike elhagyhatná Las Nochest, és az új uralkodót. Lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy énis ott hagyhatnám. De mi értelme lenne annak? Céltalan bolyongás. Nekem nem kell az. Így legalább néha kapok valami feladatod, néha küzdhetek Shinigamikkal. Szeretem ezt az életet. Abban viszont igaza van, hogy a hollowok erősebbek, mint egy átlag emberi lélek.
- Nyilvánvaló, hogy erősebb lelkek. Viszont akkor sem értem igazán. Ezektől már nem fejlődhetsz, esélytelen. Lehet, hogy megváltás nekik, de mégis csak a saját fajtád nem?- tettem fel újabb kérdésemet. Realitás? Reális, amit tesz csak nekem nem igazán tetszik. Na mindegy ez legyen az én gondom. A szavaiból azt kell kivennem, hogy neki volt annyi becsülete, hogy elhagyja Las Nochest. De akkor meg az ellenségemként kellene rá tekintenem. Egy áruló, akit el kell pusztítani. De mégis… nem tehetem meg, hiszen nekem semmit nem ártott. Mindegyis. Lehet, hogy tévedek és még mindig a kastély lakója.
- A szavaidból arra kell következtetnem, hogy elhagytad Las Nochest. Igazam van?

Akaratlan Találkozás

Érdekes halált halt, egy érdekes történet. De elfelejti a legrosszabb részét az egésznek. A szüntelen éhség, a hiány, amit a lelked egy darabkájának meg nem léte okoz. Még mindig érzem magamban ezt a hiányt. Az éhség már nem gyötör. De van más, ami gyötörjön. Lassan elég lesz a csevejből. Elég régóta ülünk itt, és én is elég régóta vagyok itt. Talán már is észrevettek. Gyanakodva néztem körül, de nem láttam semmit. Talán csak paranoiás lettem ettől az Erastól. Hangos kacajt hallatok, és nevetésemet hirtelen abba hagyva vissza fordulok felé, és élesen a szemébe bámulok.
- A saját fajtám? Meglehet. Te szeretnéd a saját fajtád, ha sosem akartál volna azzá válni? Te szeretnéd a saját fajtád, ha látnád milyen kegyetlen brutalitással győzik le a gyengébbeket? Képes lennél e saját fajtádat éltetni, miközben láttad, hogyan követnek el becstelenséget, hogyan viselkednek úgy, mint az állatok, és hogyan élnek a mának, nem törődve a holnappal, és az illemmel? Igen ez az én fajtám. A fékevesztett fertő. Kevesen vannak, akikben még ott buzog a jellem, de a legtöbb elvesztette a jellemét. Azzal amit teszek, csak a fertő terjedését akadályozom, bár kötve hiszem, hogy az én néhai falatozásom, bármilyen hatással lenne a lidércek fejlődésére. Az erősek tudják mikor jövök, és azt is, hogy mikor kell elvonulniuk.
Hangomba megvetés, és fájdalom vegyült. Hogyan is szerethetném a fajtámat? Még megtűrni is alig tűröm meg. Pacifista vagyok igen. Nem ölök ártatlanokat, és kerülöm a harcot. De a szörnyeket bármikor felfalom, hogy azzal csillapítsam az étvágyam. A szörnyekért nem kár. Bár ha belegondolok, én is szörny vagyok, akkor értem sem kár?
Hát sokat mondásom elérte a kívánt hatást. Nem ismerhet, és ha hallott volna rólam, akkor biztosan tudná ki vagyok.
- Hogy elhagytam e Las Nochest? De hiszen mondtam nem? Alex Windfury vagyok a szabad arrancar. - Hangomba költözött némi komolytalanság, amiből már ki lehet szűrni, hogy ez nem én vagyok. - Talán jártam Las Nochesben. Talán nem. Talán tudom, hogy kik élnek ott, és azt is volt időm ott megtapasztalni, hogy ki hogy viselkedik. De én szabad vagyok. Nem zár ketrecbe valami fényes tetejű kupola, amibe önként vezetem be magam, hogy egy ismeretlen senkit szolgáljak. Szívesebben halnék meg, minthogy az én hőn szertett fajtámnak fejet hajtva engedelmeskedjek. Neeeem.... Az én utam másfele visz. Egy olyan út fele, ami szabad, és mindenki számára követhető. Ez vagyok én. Egy új út járója, amire előttem kevesen tették a lábukat.
Felálltam törökülésből, és rongyos ruhámba csúsztattam kezemet. Kihúztam magam, és egy intéssel megnyitottam a gragantám.
- Talán egyszer rá jössz, hogy te sem szeretsz bezárva élni, és minden egyes cselekedetedért, amit nem a szádba rágnak magyarázatot adni. Egyszer, de nem ma. Érdeklődj egy pacifista arrancarról, de ne nyilvánosan. Keresd meg Karasu Vexet, és kérdezd meg mi történt. Aztán hallgass. Fontold meg, amit ma hallottál, és amit a jövőbe hallani fogsz. Addig is ég veled, és remélem ha találkozunk, nem a torkomnak akarsz majd pengével köszönni.
Ezzel hátat fordítottam neki, és kezemmel intve eltűntem a gargantában. Talán egyszer ő is rájön, hogy a szabadság jó dolog. De csak remélni tudom, hogy hajlandó megfizetni az árát, ennek a szabadságnak. Addig is, készítenem kell az előkészületeket. Biztos vagyok benne, hogy a tervem hamarosan beindul. Csak idő kérdése.

// Köszönöm a játékot, remélem nem untattalak halálra, és elgondolkodtattalak pár lehetőségen Very Happy

. Ha gondolod, majd még játszhatunk akármit. //

Két tudós találkozik,
vagy ki tesz nagyobb kárt a sivatagban?

Mi tagadás, a faji különbség miatt a legrosszabb esetben is meg kellene ölnünk egymást, azonban a tudomány nem szab határokat és nem veszi figyelembe azt, hogy éppen más – más faj képviselői vitatják meg elméleteiket. Hát igen, csupán a magas IQ szinttel rendelkező egyének képesek megérteni egymást és rendes szóváltásba merülni, mert akinek kevés az intelligencia hányadosa, az csupán az öldöklésig jut el. De ím’ itt a mi példánk, tökéletesen megértjük egymást kedves Phellera-sannal és nem okoz gondot az sem, hogy más faj képviselői vagyunk, mert minket most egy dolog: a tudomány érdekel minket, mely olyan, mint a varázslás, csupán képletekkel és a technika egyvelegével. A lényege akkor is ugyan az marad: egy új dolog alkotása, amit még se Newton, se Leondardo da Vinci sem fedezett még fel! Pedig mindketten nagy éleseszűségükről, s kreativitásukról voltak híresek, amit a tudomány széles világában mutattak meg, és hát igen… mondják, hogy nincs új a Nap alatt, de most könnyedén rácáfolunk erre Phellera-sannal! Hiszen melyik katonasági vagy titkos ügynöki szervezet tulajdonában áll egy csillámporral kevert, savas maróhatással rendelkező, nagy hatóerejű, mindent elpusztító, de egyben díszítő robbanófegyver? Természetesen, egyik sem rendelkezik ilyesmivel! ^ v ^
- Értem. Szívesen megismerném azt a zseniális tudással rendelkező elmét, ki hasonló trükköket alkalmaz, mint jómagam. ^ v ^ – jegyzem meg őszintén, s ezt vágyakozó tekintetem is alátámasztja. Az arrancarok világában vannak rokonlelkeim – már ha ennek létezésében hihetünk a tudomány nagyszerű világában –, méghozzá ennyi, ki gondolta volna? ^v^
Kíváncsian figyelem Phellera-san kutatását a magával hozott felszerelések között. Bár jómagam mindig mondom, hogy egy tudós legyen naprakész, én is mindig hordok magammal különböző, eszközeimhez szükséges alapanyagokat vagy azok már elkészített verzióját. Persze lassan rendszereznem kellene zsebeimet, mert rosszabb lesz egy térmágiával megtoldott hátizsáknál – már ha ennek létezése sem lenne vitatott téma a világot behálózó tudomány fantasztikus világában.
- Oh, ugyan Phellera-san, nem szükséges szerénykednie, jól ismerem a magunkfajtáka. Mi, igazi tudósok mindig hordunk magunknál mindenből tartalékot, hiszen sosem lehet tudni, mikor szál meg minket az ihlet! ^ v ^ – jegyzem meg, mielőtt komolyabban keresgélni kezdene tudományokban hasonló érdeklődéssel rendelkező társam a felszerelései között, mielőtt túlontúl belemerülne annak tartalmának átvizsgálásába, s nem hallaná megjegyzésemet ezzel kapcsolatban.
Széles vigyor kúszik arcomra, mely mellé némi rajongás és a tudományba fektetett hitt őrült odaadásának egyvelegével, még szemem is megcsillan, ahogy megpillantom a bizonyos anyagot tartalmazó apró üveget, amely kísérleteink folytatásához szükséges alapeszköz, az úgynevezett nyitókulcs, az aduász, s folytathatnám az örökkévalóságig... Azonban ez nem a megfelelő pillanat holmi szinonimák szajkózására! Vár minket egy nagyon fontos kísérlet, nem késlekedhetünk, hiszen az eredmény – bár megvár –, de akkor is… „Amit ma megtehetsz, ne szalaszd holnapra!” – tartja az oly’ bölcs mondás.
- Természetesen, Phellera-san. Hiszen az gyerekjáték! ^ v ^ – felelek költői kérdésére szemrebbenés nélkül. S valóban, számomra az lenne igazi szégyen, ha nem tudnék álmomból felriasztva összeszerelni egy robbanófegyvert, rögtön szégyent is hoznák a Bogáncs jelképes osztagára, melyet a pozícióm, amelyet betöltök, nem engedi meg.
Törökülésbe helyezkedem a kényelmes homokon, mely jobb ülőalkalmatosság helyet ez is megteszi, majd nyomban kezembe véve az egyik alkatrészt, röpke pillantással meghatározva annak összetételét, fogom a következőt, mely ugyanezen a műveleten végigmenve, csak utána halászom elő zsebeim rejtekéből a hozzá kellő, összerakásukhoz alkalmas eszközt. A koncentrációm a feladatnál igencsak meglátszik arcomon, mivel szinte a külvilág teljesen megszűnik létezni számomra, mintha csak átléptem volna egy másik dimenzióba, mely egy apró hajszál választja el a miénktől. A váz összeforrasztása előtt, Phellera-sannal egyeztetve, s a csillámpor megfelelő felhasználásának instrukcióit megadva, illetve ezért cserébe kikérdezve tőle savas anyaga megfelelő beleszerelési módját egy robbanófegyverbe, végül nem csak egy, hanem több csillámporral vegyített savas bomba is kikerült kacsóink alól. Ráadásul még maradt is az alapanyagokból! Spóroltunk ugyan, de a detonációt úgy készítettük el, hogy olyan hatása legyen, mintha kétszer ennyi töltet lenne belehelyezve mindegyikben.
- Eljött az idő… ^ v ^ – lemoshatatlan mosolyom kúszik vissza arcomra, mely az imént: a szerelésnél, csupán az összpontosítás és koncentráció volt felelhető. Egy megfelelő támaszponthoz menve, az újdonsült bombákkal, nyílt lehetőségünk volt arra, hogy kipróbáljuk használhatóságukat.
- Ha nincs ellenére, Phellera-san, akkor ezzel. ^v^ – veszek ki találomra egyet a sok közül, majd egy kislabda hajító – mestert megszégyenítő ügyességgel dobom el azt, s várom a fejleményeket, mely annak becsapódásának kell okoznia. A csillámporba tettem apró meglepetést Phellera-sannak, mellyel kapcsolatban már nagyon is kíváncsi vagyok a véleményére.
Amint a bomba időzítése szerint robbant, s a maró anyag bekebelezett megannyi területet, hogy egy szempillantás alatt eltörölje azt a föld színéről, khm… Hueco Mundo színéről. A csillámpor mindemellett kompenzálta annak pusztítását és feldobta egy aprócska „tréfával” vagy „meglepetéssel” – avagy, aminek éppen gondolják – azt, mely egyeseknek, ki ellen alkalmazzák a robbanófegyvert mondhatni idegesítő mementóként lebbenhet fel szemei előtt. Ugyanis a csillámpor formákat alkot a levegőben, ahogy a robbanófegyver detonációja az égtáj minden irányába szétlebbentette azokat. Nevünk aláírását tartalmazó szöveg jelent meg a csillámpor által alkotott formából, háttérben Undertaker arcával, kiöltött nyelvével, ami gúnyolódva üzen a robbanást elszenvedő félnek.
- Nos, hogy tetszik önnek, kedves Phellera-san? ^ v ^ Mit ne mondjak… ez eddigi ötleteim között a legfantáziadúsabb! – kacarászva vakarom meg tarkómat, miközben várom Phellera-san véleményét az illusztrált védjeggyel kapcsolatban. - Persze ez változtatható, ha esetleg kivetése van ellene, hiszen mindkettőnk munkájának gyümölcse ez a nagyszerűség. ^v^ – tárom szét karjaimat, miközben utalok a pusztítása, mely az általunk alkotott bomba okozott. - Arra gondoltam, valamivel alátámaszthatnánk, hogy mindkettőnk keze benne van a dologban, olyasmivel, mint egy szerződés... ^ v ^ – mosolyogva nézek Phellera-sanra. Gondolom… legalábbis merem remélni, hogy nincs ellene ez a dolog, hiszen mindkettőnknek, ha jól vélem igazán fontos ez az egész kísérlet, hogy emiatt ledöntsük fajunkból adódó nézeteltéréseket és békeszünetet indítsunk, mely csupán a tudomány miatt, ránk hatna ki.
- Remélem, nem lenne ön ellenére ez, kedves Phellera-san. Hogyha félredobnánk egymás között a háborús viszályt, ami a halálistenek és arrancarok között állandóan jelen van… természetesen a tudomány érdekében, akkor barátságunk talán még gyümölcsöző is lehet. ^ v ^ És igazán fájna a szívem, ha most, vagy a jövőben ki kellene oltanom egy ilyen zseniális elme életét, mint az önét. S az ellenkezőjével sem igen szeretnék megismerkedni, túl keveset tudok még a tudomány terebélyes világáról! Amúgy is oly’ kevesen vagyunk, mi: éles elméjűek, szerte az univerzumban! Nos, mit szól hozzá, Phellera-san? ^ v ^ – kezemet nyújtom irányába, mellyel úgymond „lepecsételtetni” kívánom a szóban tett egyességünket. Természetesen ezt a barátságot titokban tartanám a Gotei 13 előtt, túl fontos ez számomra ahhoz, hogy csapdába csaljak egy ilyen zseniális elmét, mint Phellera-san. Persze az rajta áll, hogy megbízik e bennem, avagy sem.

// Köszönöm a játékot, kedves Phellera-san! ^ v ^ (x”D) Remélem, megteszi záró postnak. >.< //

Most sikerült egész hamar válaszolnom az espadam, a Thres espada kérdésére, viszont az elején úgy tűnt, hogy az első feladatomat nem sikerült a legjobban, vagyis elég jól elvégeznem, hiszen az ötleteimből a Thres espada, az én espadam kettőt rögtön ki is lőtt. Bár teljesen érthető okokból tette ezt, hiszen azon a szinten, ahol ő van tényleg inkább rémisztő a lélekenergia játéka, emelése, semmint csábító lenne. A másik ötletem, amit szintén elvetett, az a kivárásos ötletem volt, vagyis igazából ezek nem ötletek voltak, hanem csupán elmondtam, hogy én hogyan vadásztam, valamint miket láttam. A kivárás szintén nem tetszett neki, hiszen ő most akart enni, s nem később, valamint nem ő akart a vacsorához menni, hanem azt akarta, hogy a vacsora jöjjön ő hozzá. Aztán a Lágrima nevet viselő képességem felől érdeklődött gyanakvó pillantások közepette, amitől egy kisebb izzadság csepp gurult végig az arcom jobb szélén, hiszen nem akartam, hogy a rejtett titkom, hogy gyűlölöm a nőket, felfedésre kerüljön.
- Azon képességemet „Lágrima”-nak nevezem, de ez biztos, hogy most nem válna a Thres espada-sama hasznára, hiszen egyáltalán nem való arra, hogy az ételt magunkhoz csaljuk. – Úgy tűnt, hogy a kedvenc nők elleni fegyveremet, képességemet nem kell még sem egyelőre bemutatnom a számára, mert a csontsípom még jobban felkeltette az érdeklődésé. Felém fordult, s közelebbről is szemügyre vette a csonteszközt, s egy gyors, rövid leszidás köntösébe burkolva kiadta a parancsot, hogy azt használva azonnal csaljam ide a közelünkben lévő ösztönlényeket, kiknek most abban a nemes, s nagyszerű megtiszteltetésben lesz részük, hogy a Thres espada falhatja fel őket! Szóval a „Mire vársz még?” után egy szó nélkül belefújtam a Silbido-mba. A hatásra nem is kell sokat várnunk, hiszen kisvártatva az alacsonyrendű hollow csorda lidérczsivaját már hallhattuk is. Nem is olyan kis számban jöttek ezek a tudatlan ösztönlények, hogy a sípomra felelvén önként a táplálékainkká váljanak. Vagyis annyira nem is önként, viszont az már lényegtelen, hiszen ami fontos az, hogy végülis a feladatomat teljesítettem, illetve a Thres espadanak a fraccionja vagyok, valamint, hogy az espadam nagylelkűen felajánlotta, hogy a fele az enyém.
- Meg tiszteltetés! – Válaszolom enyhén meghajolva.

//Én köszönöm a játékot!//

Spoiler:

Két tudós találkozik
Avagy ki tesz nagyobb kárt a sivatagban?

Kissé megrökönyödöm a shinigami kölyök azon kijelentésén, hogy szívesen megismerné Natalie-samat. Most akkor mi van? Egész véletlenül nem az lenne a dolga, hogy kiiktassa a magamfajtát? O.O

Vagy ő is úgy van vele, mint én: a tudomány magasabb rendű, szent és sérthetetlen terület, melyen a faji különbségek akár félre is tehetők, ha halad a technika és a kísérleti tárgyak? Fogalmam sincs, és ez igazán aggasztó. Egyszer kiderítem – remélhetőleg -, addig pedig még véletlenül sem osztom meg vele az anyagaim előállításának módszerét. Ennyi elővigyázatosság azért mégiscsak kell egy shinigamival szemben. 
Miközben a felszereléseim között kutatok, a kölyök ismét magyarázásba kezd, nekem pedig szöget üt a fejembe, meg kellene jegyeznem ezt az elmés magyarázatot az egyszerű trehányságra, és mániákus tartalékolásra. A gyerek magyarázata tetszik, ezentúl ezt fogom használni. Ez nem is lehet kérdéses. A bomba összeszerelésére vonatkozó válaszát örömmel hallom, bár azt hiszem, a korábbiak fényében saját érdeklődésemet elkönyvelhetem költői kérdésként, melyre igazából válaszolni sem lett volna szükséges, anélkül is tudnám, mi a helyzet. Én viszont örülök, hogy méltóztatott feleletet adni, és hogy ilyen könnyedén veszi. Szerelés közben persze elkerülhetetlen, hogy bizonyos információkat megosszunk egymással, de ezek úgy vélem, nem tartoznak az eget rengető titkok közé, így nyugodtan hozom tudomására a savas anyag megfelelő beszerelési módszerét. A közös eredmény magáért beszél, hiszen nem is egy prototípus született meg a kooperáció során. Igazán látványos, nem igaz? ^_^ És ennél csak jobb lesz, ha sikerül is letesztelni az elkészült példányokat. Bár kicsit azért sajnálom, hogy meg kell válnunk tőlük, ez a tudomány érdekében történik, ami felülír minden egyéb gondolatot és kételkedést, és ez így van rendjén.
A megfelelő támaszpont felkutatása után ezúttal átengedem a shinigami kölyöknek a kezdés lehetőségét, így természetesen javaslatára is rábólintok. Kezdődjék hát a kísérlet! A pusztítási faktor tökéletesen megfelel a vártnak, így azt hiszem, az eredményünk magáért beszél, és a levegőben szálldosó csillámpor is tökéletes kompenzációs lehetőség, aminek puszta létezése is bosszantó lehet a találatot kapó félnek – legalábbis szerény véleményem szerint. A csillámporral való további trükközésre viszont nem számítottam, ennek ellenére némi döbbent csönd és bámulás után nevetéssel nyilvánítom ki tetszésemet az újítás irányába. Micsoda remek gondolat! Yoshida Yuko, elnyerted rokonszenvem – bármily undorítóan hangzik is.
– Valóban igen fantáziadús ötlet! – nevetek még mindig a nem várt eredményen. Igazán páratlan fegyvert sikerült alkotni, ami ezzel az „aláírással” megspékelve nem csak pusztít, de még bosszant is. Csodálatos, fantasztikus, igazán remek eredmény! Ennélfogva természetesen nincs kivetnivalóm az aláírás jelenléte ellen. – Ha nem bánod, majd még egy mintát beleszerelünk, és akkor tökéletes lesz! Legalábbis ameddig nem találunk valamit, amivel tovább fejleszthetjük, mert a fejlődés lehetősége sosem szűnik meg – megszállott vigyorom egyértelműen sugallja, mennyire tetszenek a saját gondolataim. Ami engem illet, máris pörgetem a fejemben a lehetőségek végtelen számú variációjának sorát. Csodálatos, hogy a shinigamik között is akad épeszű élőlény. ^_^
Ajánlatára széles vigyor kúszik az arcomra. Ez a megállapodás, ha megköttetik, mindkettőnkre igen nagy veszélyforrás lehet. A bizalmam pedig nem olyasmi, amit csak úgy osztogatnék mindenféle jöttmentnek, de ez esetben a tudomány szent oltárán azt hiszem, kivételt tehetek. - Legyen hát, Yoshida-san – rázom meg a shinigami kölyök kezét, ezzel megpecsételve ezt a kétélű alkut. Bármelyikünk éppen úgy kihasználhatja, mint a másik, de ez a fajta kockázat elfogadható, amennyiben sikerül komoly áttöréseket elérnünk. – Ha neked sincs ellenedre, az alku azzal a kikötéssel áll, hogy a közös eredmények csak ránk tartoznak, senki másra – egészítem ki a korábban elhangzottakat. Ezek után nem marad más hátra, mint a megmaradt kísérleti tárgyak tesztelése, majd a búcsúzás, hogy mindenki visszatérhessen végre oda, ahová való.

//Köszönöm a játékot, Shinigami-chan! ^^ xD//

Sivatagi találkozás
"Megkísértelek"

Újra magányra volt szükségem, arra, hogy senki se legyen a közelemben, erre a legmegfelelőbb hely a sivatag. Felettünk az örök éjjeli ég, körülöttünk legfeljebb valami fafélék, alattunk meg a homok, no meg alatta a menos erdő. Itt az arrancar egyedül tud lenni, főleg, hogyha gondolkodni akar. Sayyidnak meg is hagytam, hogyha Thres keresne, akkor mondja meg neki, hogy a sivatagban gondolkodom. Igazából nem gondolkodtam, csupán élveztem a sivatag csendjét és az egyedül létet.
Haladtam előre, előre és előre, ami nagyjából egyenes volt, jó görbe, de egyenes. Hogyha véletlenül megláttam Las Noches falait, akkor sarkon fordultam, s arra haladtam tovább. Nem volt semmi különleges okom sem a magánosságra, csupán az, hogy kívántam, és úgy, hogy nem volt semmi dolgom engedtem egy ilyen egyszerű érzésnek.
Nem tudom, hogy mióta haladhattam, talán négy órája, de lehet, hogy csupán másfél órája, mikor egy magas, felettébb magas reiatsut éreztem meg.
~Már megint közelkerültem Las Nocheshez?~ Néztem körül. ~Nem, az összes toronytól távol vagyok, mint ahogy a faltól is, ahhoz, hogy ilyen erősen érezzek valakit.~ Ismerős volt a lélekerő, de csupán annyira, mint ahogy minden forgalmi lámpa, hogy már láttam, vagyis a lélekerőt éreztem. Az ereje, nagysága espada szintre utalt, viszont nem biztos, hogy egy espada, akár valamelyik bukott is lehet, vagy egy exequias tag is. Egyszerre fogott el a kíváncsiság, valamint az életösztön. Előbbi arra bíztatott, hogy nézzem meg, hogy ki az, és mit csinál, az utóbbi, viszont arra bíztatott, hogy azonnal térjek vissza a hármas toronyba, s felejtsem el, hogy bármit is érzékeltem. Hogy döntésre jussak egymásnak eresztettem ezt a két érzést, s ameddig viaskodtak elindultam a lélekenergia forrás felé. Csupán pár dűnét kellett megmásznom, hogy megláthassam a lélekenergia gazdáját. Az utolsó dűne tetejéről néztem alá az arrancarra, aki minden bizonnyal szintén észrevehette a jelenlétem, közeledésem, mivel a tekintete felém mutatott.
~Miért is ne?~ Indultam meg felé egyetlen egy szándékkal, ami legyőzte, mind a kíváncsiságom, mind az életösztönömet. ~Egy espadat a pártomra állítani. Nem rossz ötlet, még szép előnyhöz is jutathat, főleg, hogyha sikerül a trónra ülnöm, biztosan továbbra is hű marad hozzám, főleg, hogyha ajándék rangot is kap tőlem. ~
- Buenos Noches, señor! – Intettem felé a dűne leejtőjének nagyjából a felénél, ahol meg is álltam. – Wolloh Del Desierto vagyok a 44. arrancar és Räv la Luz, a Thres espada fraccionja. – Reméltem, hogy rákérdezés nélkül is válaszolni fog az espada. Azt már tudtam, hogy az egyik espada, mikor köszöntem neki, mivel eszembe jutott, hogy honnan volt ismerős a reiatsuja. – Szép esténk van, nem de?
A fegyvere fenyegetően nagy volt, talán még én nálam is magasabb. Én annyira nem nyújthattam fenyegető látszatot, hiszen fegyverem egyáltalán nem látszódik, mivel mind a zanpakutom, mind a Behemot a kabátom takarásában van egy-egy hónalj tokban. Talán az lehet fenyegető, hogy Thresnél majdnem kétszer magasabb vagyok.
- Nem párbajozni jöttem! – Szóltam nyugtatólag. Eszem legeldugottabb szegletében sincsen szó olyanról, hogy rátámadjak. Messze erősebb nálam, nem lenne logikus rátámadnom, és nem is azért jöttem, hogy megtámadjam, inkább állítanám a pártomra.

Sivatagi találkozás
"Én meg hívom az Ghostbusterst"

Sivatag, végtelen, homokos sivatag, ahol a homokosok se érezhetik magukat idegennek. Legjobb hely arra, ha valaki magányra vágyik. Elrejtőzve mindenki elől, elveszve a sok porszem között, és lehetőség van arra, hogy átgondoljon mindent, az életét, és lehetőségeit. Talán a távolban sétáló alak, az a magas, ezüstős hajjal rendelkező arrancarnak is ez a célja.
- Egy faszt! Kijöttem, mert sütni akarok egy kis szalonnát, és a toronyban ez nem a legjobb ötleteim egyike volt. Minden tiszta füst lett, és majdnem megfulladtam.- baljában egy hűtőtáska, teli sörrel, jobbjában két nyárs, a végén szalonnával, a hátán pedig, Orgo mellett egy hátitáska, benne minden kellékkel. Több szalonna, kenyér, hagyma, minden, ami csak kellhet. Fát majd csak talál itt, vagy lesz olyan, amivel helyettesítheti. Néhány bucka közt megtalálta az ideális helyet, neki is kezd a pakolásnak. Bár gondolhatta volna, hogy amikor leteszi a nyársat, a szalonna is homokos lesz. Hanyagul megvonja a vállát, hozott többet, vagy majd megeszi ezt is.
- Na, akkor fa…- nézeget, de sokra nem megy vele, ezért a környéken folytatja a kutatást, és pár kiszáradt fára hasonlító dolgot talált.
- Megteszi.- letördel egy szép adagot, majd visszamegy a táborához. Pár perc, és már vidáman lángol a tüzecske. Mosolyogva telepszik le a homokba, elővesz egy sört, kibontja, jólesően inni kezd belőle, majd lerakja maga mellé. A táskából némi papírt vesz ki, arra rakja a kenyeret, és kezdődik a sütögetés. S’ kevés idő elteltével felfigyel az idegen lélekerőre. Nem nagyon foglalkoztatja, jelenleg elég kevesen vannak, akik eséllyel fel tudnák venni ellene a harcot. Ám azért, amikor megszólítják, az idegen felé fordítja a tekintetét.
- Bueno Nacso, feléd is.- villog egy keveset az idegen nyelv tudásával, csak hogy lássák, nem egy analfabéta. Viszont egy név hallatán fintor ül ki az arcára.- Karasu Vex, 4. espada. És ja, egész kellemes.- illik bemutatkozni, és az, hogy Rävnak dolgozik, nem jelenti, hogy egy gyíkfaszfej ez a Wolloh…
- Reméltem is, hogy nem, semmi kedvem nincs hozzá.- a megmaradt nyársat a kezébe vette, rajta a szalonnával, és Wolloh felé dobta, nem támadólag, csak, hogy kapja el.- Dobd le magad, és süss te is. Kenyér akad, sör is van, egyedül meg azért unalmas.- nah, társasága lehet lesz, és még akkor Rävról is megtudhat pár új dolgot, amivel piszkálhatja.

Sivatagi találkozás
"Megkísértelek"

A körülötte lévő dolgok egyértelműen arra mutattak, hogy szalonnasütést rendez éppen. Ami kicsit talán meglepő, de hogyha azt vesszük alapul, hogy itt zavartalanabbul élvezheti a kis szórakozást, akkor teljesen logikus a helyválasztása. Csupán a fraccionjait hiányoltam a környékéről.
~”Bueno Nacso”? Vajon ez mit jelenthet? Áh! Meg nem kérdem, a végén még ő is naplopónak tartana, hogy nem tudok ilyeneket, elég, hogy Diego-san és Thres, az espadam nincs túl jó véleménnyel rólam. Kíváncsi lennék, hogy Thresnek kiről van jó véleménye saját magán kívül…~ Mintha Räv neve hallatán fintort láttam volna az arcán. ~Rokon lélek, kár, hogy nem az ő fraccionja lettem, bár, akkor indentitásom, hogy gyűlölöm az összes nőt talán nem tudtam volna elég hatásosan rejteni, így azzal a kis törpével…~ A hideg futott végig a hátamon. ~Akarom mondani Thres-szel még jól is jártam.~
- Ennek én is örülök, hogyha szabad ezt mondanom, Karasu-espadasan. – Jegyeztem meg arra a kijelentésére, hogy neki sincs kedve harcolni. Könnyed mozdulattal kaptam el a felém dobott nyársat, bár miközben szállt felém megfordult bennem a gondolat, hogy kicsit ügyetlenkedjek-e, de azon nyomban el is vetettem az ötletet, hiszen nem hozhatok szégyent Thres nevére. Az invitálásra gyanakodva néztem körbe. ~Ez valami csapda?~
- Hogyha egyedül unalmas, akkor miért nem hozta magagával a fraccionjait, Karasu-espadasan? Vagy talán büntetésbe helyezte őket? – Kérdeztem tőle, miközben óvatosan lépkedtem feléje. ~Vagy lehet, hogy nincs is neki fraccionja?~
A tűz másik oldalán guggoltam le, s tartottam a tűzbe a szalonnát. Bár azt mondta, hogy nem akar harcolni, de ki tudja, hogy mikor vetem el a sulykot nála, így legalább annyi időt nyerni akartam magamnak, hogy a sípomba fújhassak. ~Azzal Threst már egyszer sikerült meglepnem, talán Karasunak is érzékeny rá a füle, s akkor esélyem lehet a megmenekülésre. Viszont lássunk hozzá a sütéshez… nem, ahhoz is, de a 4. espada befűzéséhez!~
- A pletykákkal, amik keringenek a kastély falain belül, mennyire van tisztában, mennyire figyel rájuk? – Csak miután feltettem a kérdést nyilallt belém a felismerés, hogy ezt akár úgy is felfoghatja, hogy valami titkára, vagy kellemetlen róla szóló pletykára gondolok. ~Nem baj! Hogyha túlélem, akkor talán még meg is tudok pár érdekességet róla, ami talán még Thres hasznára is válhat, nem csak az enyémre. Ez igazán jó… ~ Az a gondolat, hogyha még balul is sül el a kérdésem nagyobb hasznot hajthatok rajta, a mosolyomat még szélesebbre húzta az arcomon.

Sivatagi találkozás
"Én meg hívom az Ghostbusterst"

- Szabad, de nem espadasan, csak Karasu. Nem vagyok a felettesed, meg semmi, nem kell a formalitás.- Karasu is csak Sethnek adja meg a tiszteletet, azt is kényszerből. Hűségesnek hűséges, de nem jelenti azt, hogy tiszteli, vagy kedveli a vezért, csak elviseli, mert a véleménye szerint Seth a szükséges rossz. Mindenki mással pedig közvetlen, vagy közvetlenül kedveli, vagy utálja, esetleg megtűri.
- Nem, ilyenről szó sincsen. Nekem nincsenek fraccionjaim, így nem is kell büntetéseket kitalálnom, vagy ilyesmik.- hanyagul megvonta a vállát, és a szalonnából csepegő zsírt a kenyérre folyatja.- Talán raknom kellett volna rá hagymát is… áh, majd utána.- visszatartja a tűzbe a szalonnát, és lassan forgatni kezdi, ha elég zsírt adott magából, akkor megpirítja és megeszi azt is.
~ Lehet Csontost is el kellett volna kérnem, legalább az öreg barátom is kapna valami finomat.- régi, kedves kutyája, aki most másnál van, de jobb így. Mindent még nem sikerült tisztáznia magában Karasunak, addig jobb, ha Rózsika vigyáz Rá.
S’ Wolloh is letelepedett a tűz mellé, ideje, hogy mást is kapjon, ne csak kaját. Karasu matatni kezd a táskában, és elővesz egy doboz sört, majd azt is az arrancar felé dobja.
- Egészségedre.- elővesz egy másikat, majd kibontja, és inni kezdi, utána pedig az üres dobozt eldobja. S’ csendbe burkolózik, hogy átgondolja a kérdést.
~ Nah, Rävnak dolgozik, tehát amit most mondok, az lehet a fülébe fog majd jutni. Az meg kellemetlen lehet a testi épségemre, vagy zsarolni is lehet. Másrészről meg… marhára unatkozok, akkor meg miért ne?
- Pletykák, a pletykákat nem mindig kell elhinni. Ezek nélkül is tudom, hogy akadnak olyanok, akiknek nem tetszik Seth, és szerintem lesz itt még valami, csak időkérdése az egész. Olyan jó kis belviszály lesz, hogy öröm lesz azt nézni. Ez fúrja amazt, az meg emezt. De hogy erről mi a véleményem? Lószar se! Ilyen a fajtánk, nem bírunk nyugiban ülni a seggünkön, és örülni annak, hogy nem cseszegetnek a shinigamik. Vágod mi lesz ennek a vége? Majd hülyére verjük egymást, és mindegy ki nyer, tuti akkor fog valami történni, valami hatalmas nagy szar, és akkor majd lehet ujjal mutogatni, már késő lesz. Rábasztunk… o a picsába.- megrémülve nézi a szalonnát, már lángolni kezdet. Hamar kikapja a tűzből, fújja, majd a zsírfolyamot küldi a kenyérre.
- Na majdnem rácsesztem. És a Te véleményed?- morgott az elején, majd emlékezve arra, hogy a beszélgetésben kérdezni is kell, így kérdezett. A hangja pedig végig közvetlen volt, vidám, barátságos.