Naito és én elérkeztünk egy Menos Grande születésének helyszínére, mert Aizen-sama azt a parancsot adta, hogy Arrancaroknak valót hozzunk elé. Hallottam a csámcsogást és az erőteljes harapások által összezúzott csontok ropogását. Kicsit távolról néztük a szertartást.
~ Szent Aizen-sama! Ekkora éhséget… egymást falják fel. Elvette az eszüket a lélekenergia falás. Ebből száz százalék, hogy Menos Grande lesz. Nagyon erős lesz a születő óriás. Több mint ezer Hollow próbálja felfalni egymást. Hm… Egy Gillian szintű Hollow se jönne rosszul. Olyan mereven nézi Naito-chan a Hollowokat, kíváncsi lennék, mire gondol… ~

- Bizonyára... - nevetettem fel, közben szidtam magam, miért röhögtem hangosan, de egy hollow se reagált. – Te csacsi végén beindulok.
- Mi van szex mániákus vagy?
- Deeehogyiiis! Általában rejtegetem ezt az oldalamat. Heh.
- Kapkodd a lábad.
- Ugyan… távol nézés királya vagyok. Miközben téged… né-..zlek. Persze a fél szemem a hollow tömeget nézi.
- El tudom képzelni, de ha tovább bámulod a fenekem, nagyon megjárod.
- Nyugodj meg. – guggoltam mellé. – Most megyünk vagy sem? – egy nagy mosollyal nyugtáztam a beszélgetést, valamint simítottam meg az arcát.
- Te… kölcsön kenyér visszajár. – Ekkor akkorát belemarkolt a seggembe, hogy azt hittem arany erem lesz. – gyerünk.
Közelebb mentünk és mindketten guggoltunk. Szépen átkaroltam, hogy „ ne essek el”.

- Te aztán harapós kedvedben vagy…
- Most veszed észre? Nincs sok eszed.
- Na, ezt ki kérem magamnak. Ha ilyen mogorva leszel, folytatom tovább.
- Ha folytatod, esküszöm, hogy nem marad fogad és a bordáid közül is el fog törni jó pár.
- Hát… Megéri. Még közelebb megyünk picim…
- Picid?! – már halkította le magát, mert a hollowok nem voltak olyan messze.
Gyorsan átkaroltam és lefektettem a földre és én is mellé.
- Majdnem megláttak. – felnéztem és nem láttam azt, amelyik épp meglátott volna. - * Biztos megették.*
- Te hülye… - erősen bordán könyökölt. – mit művelsz te fajankó.
- Nem hagyom, hogy meglássanak, és… inkább nem részletezem.
- Jobb is. – visszaállt guggoló állásba. … Mi van, te nem akarod nézni?
- Elég jól látok így is.
- Már megint a fenekemet bámulod? Az a… - Kicsit megemelkedett és pankráció fillingben bele könyökölt a mellkasomba.
Gyorsan guggoló állásba helyezkedtem és figyeltem a falatozást. Látszott is, hogy kicsit le vagyok lombozva, de eszem ágában sincs, hogy feladjam.
Ahogyan figyeltem a szertartást mögöttem egy hollow lopakodott mögém. Szépen fölém hajolt kinyitotta a száját és egy darabot akart harapni belőlem, de ez nem sikerült, beletörött a foga. Habozás nélkül megfogtam a fejét és mellém húztam. Befogtam a száját és darabokra szaggattam a maszkját.
- Fú, még jó, hogy óvatosságból mindig használom a Hierromat minden helyzetben.
Naito oda se figyelt.

Szépen visszacsókolt hosszan. Felnyitottam a szemeimet és a szemébe néztem. Hirtelen az a gyönyörű szempár jobban kitágult körülbelül az öröm és a nagyon haragos tekintet között. Arckifejezésemből kivette, hogy csodálkozom és megharapta az ajkamat. Amilyen gyorsan felemelkedtem úgy ököllel leütött magáról és hasra forgott, nézte, hogy hol tart a lakoma.
- Áöm! Ez már túlzás. Ilyet utoljára mesteremtől kaptam, amikor valamit nagyon elszúrtam. – el kezdett vérezni az ajkam.
- Felfigyeltek valamire…
- Nimmeg vérzik az ajkam…
- A vér…
- Ohohh nem jó hír…
- Hát nem, készülj a harcra.
- Fedezlek, nem hagylak magadra.
- Ajánlom…
- Mi van, most már kell a nagyon közelségem?
- Inkább hagyjuk, már itt is vannak.
Előhúztam a kardom és egy hollowot szét is vágtam.
- Ezeket már nem is érdeklik, hogy Arrancarok vagyunk. Ezek teljesen megbolondultak az éhségtől.
- Most veszed észre? Tyű de jó vagy. Tied a Nobel-díj?
- Heh, majd meglátod. Csak érjünk ki a hollow tömegből. Később Las Nochesben este milyen jó lesz…
- Te sosem adod fel?
- Nem szokásom, főleg, ha ilyen szép, erős és vad nőre szemet vetek.
- Meglátjuk. Előbb dugom fel a kezemet a seggedbe és tépnélek szét.
- Anális beöntést nem kérek, jó… de azért érzem, hogy kezdesz te is ráhangolódni. – a következő pillanatban, újabb hollowot öltem meg Naito háta mögül. Már épp nyúlt volna felém. Lehet azt hitte, hogy ebben a helyzetben is próbálkozni akarok.

A hátul levő, egymást öldöklő hollowok abba hagyták a marcangolásukat és a nagyobb lélekenergia felé vették útjukat. Ez hatalmas probléma volt, főleg, hogy a nyakunkban ezek a dögök lihegnek és támadnak. Lassan nagyon megelégeltem ezt a szar vödröt, de legalább azzal vagyok benne, aki tetszik nekem. Hirtelen megfogtam az egyik hollow kezét és azzal ütöttem a többit akár, mint egy husánggal. Tudtam, hogy ez így nem fog menni, hiszen az aki ettől elevenen elpusztul az gyenge, és ezek között nem voltak gyengék. A kezemben levő hollowot nem csak úgy ledobtam a földre, hanem megakadályoztam, hogy egy Bara eltalálja Naitot. Ezután balkezembe vettem a kardom. Hátra nyúltam és megfogtam társam kezét. Az szinte szörnyülködve nézett rám, hogy mit akarok tenni vele. Egyszer csak el kezdtem forogni, a körülöttünk levő hollowokat szépen daráltuk. Naito arcán láttam, hogy majd el fogta a hányás, ezért leraktam, és cserébe erősen fejbe ütött.
- Na ezt most miért?
- Majd nem rosszul lettem miattad.
- Hát akkor – simítottam végig a kezem a kardomon, mint nem rég Naito arcán. – Sosei!
A kardom ráolvadt a jobb kezemre és úgy nézett ki, mint a csontos bal. A csont páncél a testem minden pontját betakarta és vörös kövekkel lett kidíszítve.
- Na, most nem csókolhatlak meg, maximum haraphatlak, de akkor tudom, hogy akkor meg is ölsz.
- Igazad van.
- De attól még taperólhatlak.
- Kellett megszólalnod.
- Heh, van még időnk, nincs mitől félni.
- Te meg miről beszélsz.
- Amikor… - daráltam pár hollow maszkot. – ember voltam nem féltem semmitől. Mindig az volt olyan mondásom, hogy nincs mitől félni az Istenek megszőtték már életünk fonalát. Akkor lesz vége, ha az elszakad.
- De gagyi…
- Lehet, de ezzel a gondolattal vészeltem át az ellenséges hollowok elleni csatáimat és most itt vagyok.
A kristályokat el kezdtem manipulálni és kilőttem azokat körülbelül 30-40 hollow halálozott el. Ezután falat emeltem körénk.
- Pihenj egy kicsit, vagy figyeld a felettünk levő üres részt.
El keztem pörögni a falból kis darabkák röpültek ki, amíg el nem fogyott. Kb. 80-90 hollowwal végzett. Ugyan körülöttünk jelentős mennyiségben haltak meg, de még mindig mozogtak, de most már szabadabban mozogtunk. A kristályokból kardot formáltam magamnak és Naitot követtem.

~ Emlékszem, amikor én is ilyen éhes voltam átváltozásom előtt… Ez már fut felénk. Kinyírni nem kéne, el kéne fogni, De hogyan visszük Aizen elé? ~
- Ilyen rusnyát…. Hm… Fogjuk el.
- Nahát, a tervre most ébredtél rá?
- Nagyon vicces, de legalább jó hírem van neked.
- Már kezdelek egyre jobban nem kedvelni.
- Ez most az én bajom?
- Ahogyan érzed. – Naito érezte, hogy Puno kezd komolyodni.
- De attól még hozzád dörgölődhetek?
- Túl szép volt, hogy igaz legyen.
- Ugyan már… tudom, hogy nagyon tetszek neked.
- Nem tudom miről beszélsz.
- Ééééééhhh, látszik rajtad, hogy, ami a szíveden, az nem a szádon.
- Szerintem most fejezd be.
A Menos csak nézett ránk, majd amikor rá néztünk már máris támadt.

- Attól félek, hogy csak a teljes erőnkkel fogjuk elkapni… de jó…
- Ne okoskodj, cselekedj.
- Bénítsd le, állítsd le számára az időt vagy mit csináltál a sok hollowwal ezelőtt.
Naito lebénította a monstrumot. Én gyorsan a kristályokkal rögzítettem a lábait, ami pár perces cselekedet volt. Naito elengedte a Menost és engemet vett célba. Épp engemet vett célba egy Ceroval a szájában. El kezdtem Sonidozni a földön, hogy addig is rám koncentráljon. Naito egy gyors Sonido sorozattal megnövelte a sebességét a Hollowhoz és egy marha nagyot bele b*szott. A Menos Grande elesett, esése közben pedig a levegőben elengedte a Cerot.
- Köszi, édes, eggyel jövök.
- Az életeddel jössz, ha nem hagyod abba.
- Felőlem…
A Menos feltápászkodott és Bara sorozatot indított el felénk. Gyorsan Naito elé sonidoztam és egy hatalmas pajzsot formáltam a bal kezemre, ami egyre vastagodott, hogy a Baraknak legyen mit törniük.

Néztem csak, amikor Naito felhasználta a resurecionját. Kinézete kicsit ijesztő volt, de már sok mindent láttam életem során. Nem is tudtam mit is akar, ha tovább ütjük még inkább mérges lesz a Menos, de valamit kezdeni kell vele. Elkezdtem cikázni a földön, hogy koncentráljon rám a hollow. Aki nem tudta, hogy mit csinálok, az azt hiszi megbuggyantam. Ezután pár szilánkot bele lőttem a szörny kezébe.
- Naito, használd az erőszakos hipnózist.
- Na, egyre több terved lesz…
- Kérlek, egyedi hálám örökké üldözni fog.
- Még csak az kéne nekem.
Két szép szemét lehunyta, kezeit összerakta, mintha szertartáshoz készülne. A Menos szemei kiugrottak. Még én is éreztem a kettőjük közti kapcsolatot. Lehet, hogy a ressurecion használatával a hipnózis ideje is megnövekedett. Naito hátra kulcsoltatta a Menos kezeit és én az ellenfelünk kezeit lezártam akár egy bilincs azzal, amit még ezelőtt kilőttem a Menos kezébe pár kristályt. Egész testét mégse lenne jó teljesen elkristályosítani. Viszont Aizen-sama-hoz hogy visszük el? Naito nem képes a végtelenségig tartani az állapotot, és a szájából megidézhető Cerora is vigyázni kell.
- Drága, jó hírem van. Egyedi hálám nagyon kényeztető számodra…

Kinyitottam egy Gargatat, de a füleimnek most se nagyon hittem. Hagyná, hogy kényeztessem? De jó nekem… ^^ Épp vezettük volna át Las Nochesbe a szörnyet, de valami gond volt. Általában a Menosok hülyék, gyenge elméjűek, de valahogy kiszabadult a fogságból, de a rendes öntudata nem tért vissza. Naito alig tudta irányítani. – Erősebb Arrancar lesz, mint hittem. Gyorsan egy újabb Gargatát nyitottam és a Menos Erdőben találtuk magunkat. Ott teljesen kiszabadult. A környéken összes hollowot megette, csak minket nem, minket a végére tartogatott. Lehet, hogy velünk akar jönni, hogy Arrancar legyen, csak lecsillapítja az éhségét, ami nem nagyon sikerült. Mozgásaiban látszott, hogy nem akar támadni, de az éhséget nem tudta saját maga legyűrni. Ezért nekünk kellett őt legyűrnünk és Aizen elé vitetni.



// ” A dühöngő alap anyag” folytatás Menos Erdő-ben//

[Volt egyszer egy találka - avagy az arrancar, a vaizard és a sivatag története]

Különös. Megfoghatatlan. Talán ez az a két szó, amivel leginkább jellemezhetném mostani erőmet. Lassan már évek teltek el vaizarddá válásom óta, azonban még mindig nem értem teljes mélységében ezt az átkot és egyben adományt, amely ily’ hatalmassá tett. Ez nem nagyképűség, csupán a tények pontos ismerete. Tudtommal két olyan személy létezik Aizenen kívül, akik képesek lennének végezni Velem. Ezek közül az egyik a szövetségesem, míg a másik egykori vezetőm, aki sosem lenne képes ártani Nekem. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen kapcsolatokat voltam képes kiépíteni, habár valahol legbelül rosszul érzem magam azért, mert kihasználom Őket. Fásult sóhaj kíséretében rázom meg a fejem, már megint túl sokat gondolkodom, ráadásul értelmetlen dolgokról. Csupán egy pár percre függesztettem fel napi edzésemet, Dotonryuu szokásos pompájában pihen mellettem a Fészek edzőtermének polírozott parkettáján, tökéletesre csiszolt pengéjén visszatükröződik a közeli fáklyák meleg, narancssárga fénye. Sikerült kissé megizzadnom a monoton gyakorlatok ismétlésében, már nem is emlékszem mikor ragadtam magamhoz katanámat, s kezdtem el a régen tanult mozdulatsorok felelevenítését. Berögzült szúrások és vágások kombinációja, amik már olyan szinten beépültek a tudatomba, mint a légzés vagy a pislogás. Mindig is büszke voltam vívótudományomra, már az Akadémián is kiemelkedőnek számítottam ebből a harcmodorból. Nem is olyan rég fejlesztettem ki egy saját technikát, amit eddig még senki nem látott, ezzel van egy ütőkártyám, amivel meglephetem az ellenségeimet. A sarokban heverő összetört bábuk tanulsága szerint elfogadható pusztító erővel rendelkezik, már csak az a kérdés, hogy egy élő test milyen módon reagál a találatokra. Valószínűleg halállal, azonban nem lehetek túlságosan elbizakodott teszt nélkül. Minél hamarabb ki kell próbálnom…
Jóleső fáradság önti el tagjaimat, ennek ellenére mégsem pihenni térek, miután lemostam magamról az izzadságot. Sajnálatos módon, mostanában elég komolytalan életet élek, egyszerűen megerősítésre van szükségem, miszerint még mindig a helyes úton járok-e. Katolikusként egyszerűen elmennék egy paphoz, s megkérdezném Tőle, ám amilyen paráznaságokat követtem el, kétségtelenül rövid úton repülnék a templomból. Nehezemre esik bevallani, viszont az egyetlen olyan ismerősöm, akivel komolyan el tudnék beszélgetni, az nem más, mint a Primera Espada. Mióta elhagytam a Gotei 13 kötelékét nem veszem olyan véresen a lidércek utálatát, ha rendelkeznek értékelhető jellemmel. Természetesen az agyatlan zabagépeket gondolkodás nélkül küldöm a másvilágra, nem érdemlik meg az életet. A létezés tisztelete… Vicces pont Nekem mondani ezt, amikor bárkit eltennék láb alól, céljaim elérésének érdekében. Ámbátor ez nem teljesen igaz, mivel a barátaimat és a családomat sosem tenném ki ilyen veszélynek, ezért sem avattam be sokakat abba a titokba, melynek cipelését önként vállaltam. Mind máig elgondolkodom rajta, milyen lenne az életem, ha nem foglalkozok Kenshin figyelmeztetésével és folytatom az addigi pályafutásom. Talán már Főkapitány lehetnék, de legalábbis befolyásosabb, mint előtte voltam. Boldogan éldegélhetnék a szerelmemmel, a fiaimmal, azonban ehelyett egy poros kriptában aszalódok, mert valakinek ugye meg kell menteni ezt a nyüves világot! Kissé feldúltan vágódok ki a főhadiszállás bejáratán, ezt követően pedig villámlépésemet segítségül hívva máris Urahara felé veszem az irányt. Ideje lenne megtanulni gargantát nyitni, bármikor jól jöhet egérútnak.
Kisuke nem sokat kérdezősködik, nem ez lesz az első utam Hueco Mundoba. Igazából csak homályos elképzelésem van Róla, hogy milyen módon fogok összefutni Adánnal, de hát majd csak kiforrja magát a dolog. Hibátlanul sima járdává állnak össze talpaim alatt a szellemi részecskék, amik a sötét átjáróban keringenek. Taichouként elsajátítottam a lélekenergia olyan szintű irányítását, amely lehetővé teszi az efféle dolgok szinte reflexszerűvé válását. Egyhangúlag veszem tudomásul az Emberi Világtól eltérő fényviszonyokat, hisz’ itt mindig éjszaka van, csupán Las Noches mesterséges ege próbálja leutánozni a Nap éltető sugarainak erejét. A Hold fényesen ragyog, ezüst fénye bevilágítja a végeláthatatlan sivatagot. Tornacsukába bújtatott lábaim hangtalanul puffannak a homoknak, miközben a járat bezáródik mögöttem. Minden változatlannak tűnik legutóbbi látogatásom óta, csupán a dűnék elrendezése változott. Élettelen, szikkadt fehér fák törik meg a környék egyhangúságát, ámbátor szerény véleményem szerint csak még kihaltabbá teszik a területet. Nem tudván merre is induljak el, egy pár perces cigarettaszünet mellett teszem le voksom. Egy kidőlt fatönkön helyezem magam kényelembe, azután vaníliás bagómat ajkaim közé lököm, s a gyújtást követően máris vidáman kacskaringózik a világosszürke füst. Már-már épp találomra kiválasztanék egy irányt, amikor egy magányos alakot vélek felfedezni a távolban. Nyugodtan szemlélem közeledtét, és lassan Zanpakutuom markolatára csúsztatom tenyerem. Jobban megnézve azonban ismerős vonásokat vélek felfedezni Rajta, szóval sokkal felszabadultabban kezdek integetni Felé, mintha csak egy megbeszélt teadélutánra érkezne.
- Helló, Adán-san! Micsoda szerencse, pont magát kerestem! – kurjantok vidáman az érkezőre, mit sem foglalkozva csodálkozó pillantásával. Előzékenyen megpaskolom magam mellett az odvas növényt, jelezvén, hogy helyet foglalhat, ha kíván. Biztos lesz pár kérdése az ittlétemet illetően, így hát gyorsan elszívom a cigit, majd miután a csikket elástam a homokban, máris minden idegszálammal az arrancarra koncentrálok. Látszólag betartotta korábbi ígéretét, s nem halt meg, viszont egyelőre nem is a csatamezőn futottunk össze ismét.

[Volt egyszer egy találka - avagy az arrancar, a vaizard és a sivatag története]

Vicces látni, ahogy beszélgetőpartnerem nem hisz a szemének, valószínűleg szellemnek vagy délibábnak véli alakom. Tudomásom szerint nagyon is valóságos vagyok, szóval nincs mitől tartania. Hamarosan helyett foglal, majd heveny hitetlenkedés közepette rögtön a tárgyra tér. Egyenes férfi, nem kertel sokat. Azonban most mégis várnia kell válaszomra, először össze kell foglalnom gondolataimat. Könnyedén tornázom magam álló helyzetbe, ezt követően karjaimat összevonom hátam mögött és a semmibe meredek. Már magam se tudom miért kerekedtem fel, s félelmet nem ismerve léptem be a fehér sivatagba. Távolabb, a dűnék között hatalmas lidérc kacskaringózik ki-be a homokból, mint valami tengeri kígyó. Lélekenergiám ugyan korlátozva van, ám még így is rögtön kiszagol. Brutális sebességgel kezd el Felém száguldani, azonban még sem érzek félelmet. Mozdulatlanul várakozom a lényre, amely valójában saját pusztulása felé siet. Adán-san sem reagál különösebben, kevés olyan dolog van ebben a homokozóban, amitől Nekünk tartani kéne. Gondolataim elkalandoznak, nem is figyelek a kiemelkedő gigászi fejre, ami egyetlen harapással akar eltüntetni. Viszont ebbe a vacsorába bele fog törni a foga, azt garantálom. Brutális sebességgel csapódik aurámnak Tőlem egy-két méterre, azután egyszerűen semmivé válik. Az oszló lélek semmivel össze nem hasonlítható üvöltése betölti a területet, miközben a fagyos szél az arcomba fújja megmaradt darabkáit. Nemtörődöm mozdulattal legyezem el az amúgy is eltünedező szellemi részecskéket. Töprengő arckifejezést felvéve meredek jobbomra, mintha csak most fogtam volna fel, mire is használható egy kar. Fáradt sóhaj kíséretében helyezem vissza végtagomat kezdeti pozíciójába, majd némi erőgyűjtés után megszólalok.
- Úgy érzem, letértem a helyes ösvényről… - nyögöm ki végül nagy nehezen, pedig ezen nem kellett volna ennyit görcsölni. – Tudja, mielőtt még elhagytam a Seireiteit, a lelkek és az emberek védelmére esküdtem fel, hű katonája voltam a Gotei 13-nak. Viszont a rengeteg harc közben, elfelejtettem ki is vagyok valójában. Olyan teher hordozására kárhoztattam magam, ami lehet, eltemet. Egyszer azt mondta Nekem valaki, hogy nem tisztelem az életet… Igaza volt, még a sajátom értékével sem vagyok tisztában.
Fogalmam sincs miért pont a Primera Espadával osztom meg a kételyeimet, amikor Ő az ellenség sorait erősíti, ám valami érthetetlen okból megbízom benne, ami igencsak ritka a mostani idegállapotomban. Túlságosan paranoiás lettem, hiszen még életem szerelmét sem mertem beavatni a Sors Dárdájának titkába, mondván, ezzel veszélybe sodornám. Aggódásom biztosan nem alaptalan, ha Aizen tényleg tud az ereklyéről, akkor első dolga lesz kiiktatni azokat, akik szintén tisztában vannak a létezésével, s netalán tán a keresésére is indulnak. A Daitenshi eddig jó úton halad, hogy megelőzzük, viszont máig semmi konkrétat nem tudunk a fegyver működési elvéről vagy felhasználhatóságáról. Még mielőtt rábukkantunk volna a nyomokra, már akkor leszögeztem, miszerint az Ősök által készített, csodálatos képességekkel rendelkező lándzsának pusztulnia kell. Túl elevenen él még emlékezetemben Suke íriszeinek kapzsi villanása, mely egy pillanatra még Engem is megrémített. A hatalom beférkőzik az ember szívébe, megmérgezi, végül pedig belülről rohasztja szét. Botor dolog azt mondani, hogy a nagyobb erő nem változtat meg. Önmagamon is érzem azt a változást, amire sosem gondoltam volna 22 éves ficsúrként, részegen a hegyekben. Megtanultam, milyen vezetőnek lenni, több beosztott életéért felelni és nem utolsó sorban olyan döntéseket hozni, amik kihatással lehetnek a jövőre nézve. Az arkangyalok vezéreként ugyanezt teszem, csak most sokkal nagyobb felelősség nehezedik vállaimra. Rájöttem már, felesleges a Sorsom miatt keseregni, hiszen önként vállaltam el ezt a lehetetlen küldetést, amibe a végén lehet bele is fogok bukni. Nem szeretek erre gondolni, a menyasszonyom és két fiam vár otthon a Tiszta Lelkek Városában, Nekem pedig kötelességem visszatérni hozzájuk. A nagy elmélkedésben kissé elfelejtkeztem a hollowról, így némi szabadkozás után ismét felcsendül mélyen zengő baritonom.
- Elnézést, kicsit messzebbre repültem gondolatban, mint ahogy arra számítottam… - kérek bocsánatot egy leheletnyi főhajtás kíséretében. Jobban megfigyelve a másik férfit, jól láthatóan sötét karikák húzódnak a szeme alatt. – Talán rosszul alszik mostanában, Adán-san? Úgy néz ki, mint aki egy hete csatában van!
Megfigyeléseim mindig is pontosak voltak, többek között ezért nem patkoltam el már az első bevetésemen. Ez egyfajta hatodik érzék Nálam, amivel rögtön rá tudok jönni az ellenfeleim gyengéire, majd egy stratégia kidolgozását követően ezt felhasználni ellenük. Valós öröm tölt el, amikor egyetlen, haszontalannak tűnő mozdulattal kibillentek valakit a saját ritmusából, s hibára késztetem. Mert a harc olyan, mint a tánc. Egy rossz lépés máris levon a produkció értékéből. Csupán annyi a különbség, ha egy összecsapásban hibát követsz el az súlyos sérüléssel vagy halállal jár. Talán emiatt is lettem kórosan magabiztos, ami egyszer biztos vissza fog ütni, bár remélem mégse. Valahogy nem érzek magamban ingerenciát megint hullának lenni.

[Volt egyszer egy találka - avagy az arrancar, a vaizard és a sivatag története]

Szótlanul hallgatom végig fejtegetését, melynek köszönhetően betekintést nyerhetek a Primera egykori életébe. Fiatalabb, mint Én, habár az a húsz év szinte semminek tűnik a lelkek számára. Szóval egykor katona volt, s már akkor is emberi életeknek vetett véget. Azonban történetét hallgatva, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy végül hollow lett Belőle. Bizonyosan felfalta egy nyamvadt lidérc, különben már biztos remek shinigami lenne. Már korábbi találkozásunk alkalmával is megfigyeltem a túlzott békeszeretetét, de most már értem miért ilyen. Sajnálja az összes gyilkosságot, amit elkövetett, holott némelyiket biztosan a túlélés miatt hajtotta végre. Még a Gotei 13-t szolgáltam, eszembe se jutott ellenkezni a paranccsal, mindig tisztában voltam azzal, hogy jó célt szolgálok egy veszélyes ellenség kiiktatásával. A létezés mulandó, talán felsőbbrendűnek képzelhettem magam azért, mert egyetlen vágással dönthetek a sorsok felett. A rengeteg levágott szörny miatt nem érzek bűntudatot, olyanok, mint az állatok. Viszont a szellemkastélyban történtek egy teljesen más énemet hagyták felszínre törni. Seisuke brutalitását eddig sikerült kellően visszaszorítanom, ám akkor teljesen elborult az agyam. Hidegvérrel végeztem egy nővel, majd egy gyermekre támadtam. Igazából nem tudtam megállapítani a korát, lehet tízszer idősebb volt Nálam, ennek ellenére ifjonti külsejének hatnia kellett volna Rám. Sajnálatos módon nem így történt, s azon a borongós napon egy egész család távozott az élők sorából. Sosem éreztem bűntudatot tetteim miatt, bountok voltak, az ellenfeleink. A monológot hallgatva egyetértő hümmögések törnek elő belőlem, miközben egy újabb szál cigarettát veszek elő a dobozból. Nem kínálom meg a másik férfit, tudom, nem dohányzik. Hosszan kifújom az éltető füstöt, azután megszólalok.
- Többet, mint vállalható lenne… - utalok vissza gyilkosságaink számára ezzel, ezután felveszem a gondolatfonalat. – A halál igazából nem a vég, ezt csak az emberek gondolják így. Minden olyan lény, amely egyszer elhagyja a saját dimenzióját, az ismeretlentől retteg. Különös módon félünk azoktól a dolgoktól, amik idegenek számunkra. Ez valahogy bele van kódolva a szervezetbe, lehetetlen leküzdeni. A Vaizardokat is ezért utasították ki a Seireiteiből, pedig előtte mindannyian tiszteletben álló kapitányok és hadnagyok voltak. Jómagam életútja kicsivel bonyolultabb a többiekénél, s ez nem a megfelelő hely és idő az elmesélésére. Mindenesetre köszönöm a véleményét Adán-san, legalább Ön látja még bennem a jót, ha Én már nem is…
Némi csönd áll be a beszélgetésbe, ám ez nem zavaró, segít megemészteni a hallottakat. A Primera nagyon filozofikus jellem, valószínűleg nem ez az első eset, hogy a sivatagban üldögél és elmélkedik. Valami mégis zavar íriszeibe tekintve, mintha megtört volna lélekben. Biztosan képzelődöm, mert a múltkori találkozásunkkor is kellően magabiztos volt, habár ilyen téren Velem nem képes felvenni a versenyt. A távolban Las Noches fehér kupolái világítanak a sötét ég alatt, visszatükrözve a Hold fényét. Némi iróniát vélek felfedezni a színválasztás terén, valahogy nem tudom összekötni az ártatlanságot és a reményt egy pusztító faj ideológiájával. Persze, érthető az is, amit Ők tesznek, a jó és a rossz relatív fogalmak, attól függ, milyen szemszögből vizsgáljuk a dolgokat. A túlélés ösztöne az egyik legerősebb érzés, s ezért mindent meg fognak tenni. Nem is figyelek oda arra, amit csinálok, csupán megszokásból kezdek köröket lövöldözni a vakvilágba. Valahogy nem a legjobb ötlet edzést követően bagózni, viszont nem akarok most ilyesmivel foglalkozni. A tüdőm szerencsére még bírja a kiképzést, habár a ráktól nemigen kell félnem, mivel már évek óta hulla vagyok. Biztos nagy szenzáció lennék valamelyik klinikán, 150 évesen, fiatalos külsővel. Elmebetegnek néznének, ha valahova ezzel a dumával állítanék be és további felesleges életemet egy gumiszoba marasztaló falai között tölteném. Chiyo-chan legalább benézne hozzám néhanapján, úgy nem is lenne olyan gáz a dolog. Halovány mosoly fut keresztül ajkaimon, amint életem értelmére gondolok, s máris hiányzik a közelsége. Dotonryuu tompa morgással jelzi elmém mélyén egyetértését, ami nem is oly’ meglepő, hiszen igazából ugyanazon személy vagyunk, csak Ő levált Tőlem és önállósította magát úgy, ahogy. Újabb sóhajtás tör ki mellkasomból, eközben csikkemet messzire pöckölöm a pusztába. Egy kis gyíkszerű hollow tűnik fel, majd szájába kapva ismét beássa magát a homok alá.
- Mi készteti a létező legerősebb arrancart arra, hogy efféle következtetésre jusson? – kérdezem valós kíváncsisággal a szavaimban, habár közvetettem magamnak is felteszem eme talányt. Az első Espada teljesen más, mint társai, habár nem sokukkal találkoztam eddig személyesen. Azonban abból a kevésből is le tudom vonni a következtetést, miszerint már nem nagyon szívlelik Aizent, aki valamilyen szinten a megalkotójuk. Nem túl meglepő ez, mivel árulása nyílt titok mindenki előtt. Ebből kiindulva, ha egyszer megtette, akkor miért ne tenné újra? A köpönyegforgatás nagymesterét képtelenség kiismerni, valamint erejének határairól is csak elképzeléseink lehetnek. Ettől függetlenül biztos felé fogunk kerekedni egy napon, már csak az a kérdés, hogy megérem-e azt az időt.

[Volt egyszer egy találka - avagy az arrancar, a vaizard és a sivatag története]

Áldozat. Ez a szó villan fel előttem, ahogy Adán-san magyarázatát hallgatom. Való igaz, a látszat nem sokat ér, az számít igazán, ami belül van. Egy háborúban a katonák harcolnak, mégis a hadvezérek neve fog fennmaradni örök időkre, pedig legtöbbször jó messze a csatatértől pihentették az elhízott valagukat, s jót nevettek az emberek nyomorán. Aizen is ilyen, nem foglalkozik a beosztottjaival, egyszerű tárgyakként kezeli őket, amiket felhasználhat céljai elérésére. Ez számomra nem újdonság, tisztában vagyok a Seireitei-ellenes tetteivel, mint szinte mindenki. Évszázadokig megtévesztette a vezetőséget, ezért képességei bámulatosak lehetnek. A Hold korongját szemlélve oly’ jelentéktelennek érzi magát az ember, kicsinek ebben a hatalmas univerzumban. A Primera szavai meglepnek, nem pont előttem kéne bizonygatni némelyikük ártatlanságát, amikor jómagam se vagyok olyan, mint a ma született bárány. Felelőtlen dolog lenne valakit csak a faja miatt elítélni, sose tettem ilyet és nem is fogok. Zel jó barátom arrancarsága ellenére is, valamint az előttem ülő férfival is el tudok beszélgetni harc nélkül. Igazából vaizardságom miatt mindkét oldalon megvetnek, szóval ezek után még rasszistának lennem a legnagyobb önteltség volna, ami csak elképzelhető. Utolsó kérdését követően látom a megvilágosodást tekintetében, ezért hagyom, hadd rágódjon még egy kicsit a dolgon. Milyen módon képes valaki számottevő erőre szert tenni olyan módon, hogy csak úszik az árral? Jó kérdés, talán válaszolni se lehet rá. Egész életemben keményen megküzdöttem azért, amit elértem, ennek köszönhetően jogosnak érzem azt a hatalmat, amit birtoklok. Több ezer óra kitartó edzés, s véres veríték kellett mostani formám eléréséhez, és néha némi külső segítség. A barátaim és a szeretteim nélkül nem mentem volna semmire.
- Olyan társadalom nem létezik, amiben mindig béke van… - adok hangot gondolataimnak, még mindig a világító égitestet fürkészve. – Elég, ha csak az állatokra gondolunk. Ők nem rendelkeznek olyan fejlett tudattal, mint Mi vagy az emberek, mégis örökké tartó harcot vívnak a túlélésért. Nálunk is ugyanez figyelhető meg, csak amíg a vadonban szemtől szembe esnek egymásnak, addig a „fejlettebbek” minden lelkifurdalás nélkül döfik hátba azt, kivel egykor még egy oldalon harcoltak. Az erősebb felfalja a gyengébbet, ez mindig is így volt. Nincs olyan, aki ne élne szívesebben egy utópisztikus világban, viszont természetünkből adódóan nem lennénk képesek sokáig fenntartani azt a rendszert. Egyszerűen mindenki többre tartja saját magát a közösségnél, az önös célok a kezdetektől fogva előnyt élveznek.
A béke egy átmeneti illúzió két csata között, egyszerűen lehetetlen számunkra küzdelem nélkül létezni. Az emberiség történelmében nincs száz év összefüggő nyugodt korszak, a krónikákat vérrel írták. Valószínűleg a világ kezdete óta harcolnak egymással a shinigamik és a hollowok is, ám a miértre kétségtelenül már senki sem emlékszik. Ki mondja meg, hogy amit a lidércek csinálnak, az rossz? Természetesen saját bőrömön tanultam meg a leckét, tisztában vagyok a lelketlen szörnyek keletkezésével. Legtöbbjük egész életében anarchista volt, s örömüket lelték a pusztításban. Az ilyen férgeket minden megbánás nélkül tudom a pokolra küldeni, de mi van, ha valaki önhibáján kívül változott át? Sajnálatos módon az észérvek itt már semmit sem érnek, az ösztönök túlságosan átveszik az irányítást. Halálistenként Belém nevelték az ellenség megvetését, ez kellett ahhoz, hogy biztos kézzel és halálosan tudjak lecsapni. S jó tanulóként megtanultam a leckét. Nem túlzás, ha azt mondom, a legnagyobb kapitányok egyike voltam régen. Persze nyomába sem értem a régebb óta szolgáló Taichuoknak, mint Hanae vagy Akane, ám mégis jó érzés volt elmondani magamról, miszerint fontos vagyok egy egész dimenzió számára, még ha rövid ideig is tartott ez az állapot. A Sorsnak viszont kifürkészhetetlen tervei voltak Velem, vezetői korszakom csupán egy ugródeszka volt valami sokkal nagyobb, ráadásul sokkal fontosabb felé. Önként jelöltem ki magam a Kiválasztottnak, aki majd egyszer megvédelmezi a velejéig romlott dimenziókat a pusztulástól. Lehet tévedek, s az egész csak időpocsékolás, ám Én még mindig hiszek abban, hogy a változás elérhető. Talán már senki sem fog élni abból a generációból, amihez tartozom, ennek ellenére az utódaink mindenképp egy szebb jövőt lesznek képesek építeni. Az új nemzedék túlszárnyalja az előzőt, ez íratlan szabály.
- Mindenkinek van egy küldetése, amit véghez kell vinnie. Önnek is és Nekem is, nincs kétségem ezzel kapcsolatban. – szólalok meg ismét kicsit rekedten, a száraz levegő és a cigarettafüst kettőse nem tesz jót a hangszálaknak. – Az erő felelősséggel jár, erre már sikerült rájönnöm évekkel ezelőtt. Azt kell tennie, amiben hisz, akkor el fogja érni, amit akar Adán-san, ebben biztos vagyok.
Fogalmam sincs mikor lettem ilyen piszkosul bölcs, ettől függetlenül van némi igazság a szavaimban. Be kell valljam, nem vagyok egy filozofikus alkat, mindig is többre tartottam a fegyvercsattogást a könyvek lapjainak zizegésénél. Ennek ellenére a Primerának sikerül kihoznia belőlem ezt az oldalam, amit egyáltalán nem bánok. Egyre inkább megfogalmazódik egy kósza gondolat a fejemben, mely szerint nem harcolhatok ellentétes oldalon Vele. Túlságosan nagy veszteség lenne, ha kénytelen lennék megölni…