Valahogy olyan furán nézett rám ez a hibbant tyúk, hogy rögtön, amint a szemébe néztem elkapott egy megmagyarázhatatlan félelem. Nem tudom, valahogy olyan érzésem volt tőle, mintha bármelyik pillanatban képes lenne olyat tenni, amitől ezt az egész helyet tönkre teszi. Persze nem pont abban az értelemben, mint Aizen-sama, hiszen neki nagyon nem esne nehezére, hogy mindenkit eltegyen láb alól egy atomkatasztrófával megegyező erejű robbanással, hanem inkább azzal, hogy művel valami olyat, ami mindenkit rávesz, hogy most azonnal meneküljön a közeléből, és ha még élni akar, akkor soha az életben ne térjen vissza hozzá. Mondjuk ez utóbbit szerintem bárki megteszi, aki egynél több szót váltott vele, mert ahogy kinéz, az még ugyan elmegy egyeseknek az ízléses kategóriába, persze csak ha nem arrancar egyenruhában van, de miután megszólal, mindenki számára világossá teszi, hogy az egyetlen dolog, ami a fején belül van az pár hajtő. Szerintem legalábbis teljesen felesleges dolog egy csomó eret arra pazarolni, hogy vért kapjon az agy, amikor szemmel láthatóan az ilyen nevű szervétől már akkor elbúcsúzott, amikor megszületett, és ami jelenleg működik neki, az valószínűleg Sayel képességei, a hülyeség, és az ösztönök nagyon rossz arányban kiállított összessége. Csodálom, hogy neki magának még nem tűnt fel, hogy tök feleslegesen hordja azt a dísztököt a nyakán, mert egyrészt átok rondán néz ki ebből a szemszögből, meg minden másból is, másrészt meg amit tárolnia kéne benne, az nincs. De én nem fogom lerombolni az ábrándjait és közölni vele, hogy ez az igazság, inkább megadom a lehetőséget a nálam erősebbeknek, addig meg simán elmozizok rajta, hogy mennyi hülyeséget csinál. Persze csak ha nem húz fel nagyon egy újabb barával, mert akkor nem fogja megélni, hogy ezt mindet közöljék vele.
- Furcsán reagáltam? Még szép, az a nőstény dinoszaurusz rosszabb mint egy atomkatasztrófa, ráadásul a főnököm... - jegyzem meg idegesen, mert még szép, hogy minden szál hajam égnek áll attól a libától. Nem elég, hogy nő létére főnökösködni akar felettem, de még el is várná, hogy közben engedelmeskedjek és úgy tegyek, mintha nagyon tetszene a viselkedése. Pedig elég komoly problémái vannak a dühkezeléssel, a múltkor egyetlen kérdés miatt meg akart tanítani repülni, hát köszönöm, nekem ennyi egy életre, meg még pár száz évre elég volt belőle, azt se bánnám, ha soha többé nem látnám sehol.
- Te teljesen megkattantál? Én Slarinnak adok valamit? - oké, itt már tényleg szakad bennem a cérna, és mindjárt robbanok, ha ez a fruska nem fogja be. Méghogy Slarin, még a legrosszabb rémálmom is kellemesebb társaság lenne, mint az az espada. Fogadni mernék, hogy ő sem erő, hanem mellbőség alapján kapta a rangot, ami miatt most engem csicskáztat, már amikor tud. Egyébként az egyetlen, amit én hajlandó lennék átadni Slarinnal, az a felmondólevele, minden mással valamelyik másik rabszolgája futkosson, mert én meg nem mozdulok. - Egyébként nem tudom neked mennyire tűnt fel, de a fiúkat szeretem... - néztem rá a szöszire és adtam meg neki a kegyelemdöfést, mielőtt még neki áll valami randi szerűséget a számunkra megtervezni. Tegye csak meg, a kardommal fogom elvágni a saját torkomat örömömben...

//Bocsi, tudom, hogy rövid, de sietek!//

Nem tudom mennyit sikerült a libának megértenie abból, amit mondtam, remélem az egész eljutott a tudatáig. Bár ez eleve halva született remény, hiszen látszatra a feje belülről kopárabb, mint a Szahara ötven év szárazság után, és még akkor esetleg adtam egy esélyt a nem létező agysejtjeinek is. Mindenesetre ez már nagyon unalmas kezd lenni, bármit mondok neki, az egyik fülén be, jó esetben a másikon ki, ha meg pechem van, akkor vákuumban nem terjed a hang alapon ott is marad eltűnőfélben, de a lényeg az, hogy ahhoz a részhez, ahonnan ezeket a hülyeségeket előszedi, biztosan nem fog eljutni. Jaj, de jó nekem, most már csak azt az egyet kezdtem nagyon nem érteni, hogy mi a fenének szenvedek itt jó ideje a szám elkoptatásával, mikor szemmel láthatóan nagyjából olyan eredményt értem el vele, mintha valamelyik ajtót próbáltak volna arról meggyőzni, hogy előttem mindig ki kell nyílnia, ha a közelben járok. Nem, még az is értelmesebb dolog, mert az ajtó talán még nem próbál meg visszabeszélni, hogy milyen fura dolgokat állítok, csak hallgat és nyikorog és a rózsaszín plüssmániáshoz képest ugyanolyan sebességgel reagál a szövegemre. Komolyan, lehet, hogy visszamegyek, és megteszem. Á nem, egyenlőre túl jó itt, ahol senki nem keres, hogy csináljak ezt, vigyek el valahova azt és a többi vidám feladat, amit persze csak rám akarnak sózni. Nem, akkor inkább a pink tyúk, őt el lehet viselni valamennyire, szerintem. Bár fogadni mernék, hogy ez a rossz nőutánzat egészen eddig soha az életben nem tudta elérni, hogy komolyan vegyék, és ennek most én iszom meg a levét, mert azt hiszi, hogy figyelek is rá. Pedig ez nem mondhatnám, hogy igaz, mikor a szokásos visszakérdezését mutatta be, olyan könnyen suhant el a fülem mellett, mintha ott sem lett volna, és helyette én is átvettem azt a jó szokását, hogy az eget kezdtem el tanulmányozni. Pontosabban azt a felét, amelyiken éppen nem a napkorong volt, mivel szemüveget persze nem hoztam és kiégetni a látóidegeimet nem akartam. Helyette nézhettem a nagy semmit, amit csak néha tört meg egy-egy fa ágainak vége, vagy éppen a ritkának nevezhető bárányfelhők egyike. Egyébként nagy semmi, csak a sivatag, meg persze a peremhatár. Komolyan mondom, ezt nézve kezdem érteni, miért is kellett régen a tengerészeknek óriási tűrőképesség, csak ezt bámulni hónapokig minden irányban kifejezetten frusztráló lehet. Bár, egy hajón egy csomó férfi összezárva nem is hangzik olyan nagyon rosszul nekem. Inkább ott lennék, mint ezzel a nővel...
Egyébként néha nem ártana a nőre is figyelni, mert már megint valami rózsaszín cuccról, meg a varró espadáról dumál. Biztos Cephalusra gondol, és tőle akar magának valami furcsa cuccot kérni. Hát sok sikert, igaz, hogy jó a kézügyessége, de divatérzéke nem nagyon van, ha azt vesszük. Ráadásul pedig elég furcsán dolgozik, de ennek itt biztos jó lesz. Remélem az arrancar szerelése helyett akar valamit csináltatni, mert az vagy húsz éve szúrja az emberek szemét. Már ha egyáltalán megtalálja az ezermestert, elvégre van pár eltűnőművész a közelben. Remélem hamarosan indul kikutatni, és engem végre békén hagy. Mert amíg ez itt csiripel, egészen biztosan nem fogok tudni kikapcsolni, pedig az volt a rejtett célom. Hiába, ez a némber lefárasztana bárkit.
- Kezét? Kinek? - néztem rá csodálkozva, hogy mégis miről dumál ez, merthogy nem rólam, az biztos. Nem fogom én az életben senkinek megkérni a kezét, még akkor sem, ha az lenne az egyetlen megoldás, elvégre még mindig pasi párti vagyok, azok meg egymás között elvannak az ilyen mindenféle nőies giccsek nélkül. Kinek kell papír, az össze nem tart, csak van, hogy birtokot fejezzen ki. Az meg idegesítő egyedül. Erről ennyit.
- Milyen nászéjszakáról van szó? - tettem fel a kérdést, miközben a kezemet a szemem elé emeltem, hogy egyrészt ne kelljen ezt a görcsöt látnom, másrészt pedig végre tudjak kicsit pihenni. Inkább nem fogom fel mit dumál Natliba, akkor talán nem fog a fejem ennyire fájni, meg a maradék türelmem is élni fog. Igen, ez lesz a jó módszer...

//bocsi a késésért, nagyon nem értem még magamat utol -.-" //

Zűrzavar a homokozóban,
egy naplopó, munkanélküli arrancar jobb elfoglaltság híján elrejtette Espada-sama italát! >_>

Zűrzavar és káosz honol továbbra is Las Noches díszes falai között, még most is felháborítónak ítélem a koszos pornép elködösült nézeteit a folytonos versengést és küzdelmet, melyet ebbe a kavarodásba ráadásnak belefektetnek. Felelőtlen módon dobják el energiájukat haszontalan holmikért, látom, s mindez már tudatosult elmémben a fölösleges címszóval feljegyzett részlegnél gondolataim rejtekeiben. De ez nem hátráltat meg, hogy Espada-samat továbbra is minden jóval elárasszam. Főleg, hogy lehetőségem nyílt arra, hogy abba a terembe vele együtt bemehessek, így több szabadidőt biztosítva neki. *-* S most Salazaar-samatól hallhattam egy roppant érdekes történetet, vagyis jómagam nem igen tudtam pontos helyen elhelyezni a pillangókat és a kalózokat egy mendemondában, de minden bizonnyal igazat mondhatott. Legalábbis minimális szinten sikerült elérnie, hogy bízzak benne, így eme története sem kivétel a bizalmam alól vele szemben. Ez a pillékről, s tengerjáró kalózokról szóló történet végül arra ösztökélt, hogy felkutassam az említett „X” jelzést Las Nochesen belül, ahol megtalálhatom a kalóz pillangók elásott kincsét, s ahol van kalóz és kincs ott rum is Espada-samanak! Annyival ki lettem segítve, hogy valahol a „Homokozónak” elkönyvelt monoton homok födte tájon kell felkutatnom a jelet, amiért egy naplopó, jobb dolga nélküli arrancar képes volt a kincs megtalálása után, egy újabb helyet keresni neki, s elásni ezen a térségen. Nem is értem miért nem tudta ott hagyni, ahol volt az a munkakerülő fráter ahelyett, hogy most csinálja nekem a plusz köröket! >_> Sosem fogom így eljutatni a rumot Espada-samanak! T^T
Mielőtt tovább boncolgatnám gondolatomban ezt a kolosszális esetet, melyet nem hagyhatok bekövetkezni, mert nincs az a természeti jelenség, élő vagy holt… akármi, mely megakadályozhatná azt, hogy eljutassam Espada-samanak az italát, amellyel biztosíthatom a jóllétét. Nem, nem, nem, nem, nem! Megmutatom a lusta bagázsnak, hogy Én legalább elvégzem a feladatomat és nem töltöm el jelentéktelen mód a napomat, mint azok az átkozott munkakerülő mihasznák!
Hosszú utam során a rejtélyes „X” jelet keresve a homokdűnéken való átkelések közepette lép fel egy szokatlan jelenség, mely megzavarja az amúgy is nyugtalan, végtelenekig nyúló Las Noches térségét. Egy nagyobb erejű robbanás rázza meg, s hangjával kelti fel aprócska figyelmét, hogy abba az irányba tekintve láthassam kibontakozni konkrétan úti célom közelébe - vagy ami rosszabb pontosan ott - okozott felfordulás első jeleit. Zaklatottá vált lelkületemet igyekszem visszafogni, s csupán egy apró mimikában hagyom kibontakozni, apró homlokráncolás keretében, miközben nem is egy átvitt értelmű szó cikázik át elmémben, mellyel a poros, munkakerülő, balhézó jónépet illetem, amiért szaporítják Espada-sama munkáját! >_> Némi felelősségtudattal karöltve veszek egy mélyebb levegőt, majd fújom ki azt szép lassan, miközben nagyokat lépve, kisebb tornyosulni kezdő haraggal elmémben érzékelem, ahogy besüpped lábam alatt a homokos aljzat, ez is mind azoknak a fránya naplopóknak a hibája! Az út további felének való lerövidítését sonido alkalmazásával küszöbölöm ki, s meglepetésemre egészen Hueco Moundo további messzi – messzi homokdűnés tájaira is ki kell merészkednem, hogy szemügyre vehessem a tett helyszínét, ahol valószínűleg veszélyeztették Espada-sama italát, a rejtélyes „X” eltüntetésével. Azt soha, de soha nem bocsájtanám meg a már amúgy is idegeimen tangót ropó koszos, mihaszna, munkakerülő, frátereknek!
Odaérve a kisebb népcsoportosuláshoz átvágva magam a tömegen zsörtölődve, elhordva mindennek a naplopókat, amiért jobb híján itt takarják ki a képet előlem. S, ha mindez nem lett volna számomra elég egy merész, felvágott nyelvű idegen még fel is lökött, pedig csak épp, hogy sikerült kijutnom a tömegből. Elmulasztva a lehetőséget, hogy szemtanúja lehessek a vitának - mivel az erre utaló jeleket már a lusta arrancar tömeg végén is tisztán hallottam remek hallásomnak köszönhetően. Csupán tárgyát és ennek fránya kirobbantóit nem sikerült szemügyre vennem, mert az imént említett idegen volt oly’ bátor, hogy fellökött! ˇ>_> Vörös szín, szerteágazó hajtincseim dühöm hatására az ég felé ágaskodtak, miközben hangos morgás kíséretében feltápászkodtam a talajról, egy – két apró szinte öltözetemet nem is érintő csapással kísérelve meg fehér egyenruhámról a rátapadt kosz leporolását, hogy időt nyerjek a gondolataimban megfogalmazni kívánt mondatok erejéig.
- Hé, Te! Okos tojás! Igen, Te ott azokkal a csini-bili láncokkal! – szólalok fel, kisebb morgás kíséretében, aki olyan nagyra tartja magát, hogy a hátsó felükön képtelenek csücsülni númerosokat ő maga próbálja rendre inteni, ami szerény véleményem szerint le-he-tet-len! >_> S ekkor szúrom ki a bizonyos vita tárgyát: az apró gyíkot, amely miatt volt az egész harci hő… egyetlen szemem - mellyel még látok, mivel másik helyét kitölti Hollow létemről tanúbizonyságot tévő lyuk – némi idegrángásával igyekszem nyugtázni a rettenetes látványt, melyet elmém aligha tud felfogni. Mikre nem képesek ezek a munkakerülő númerosok már. -.-’’ Halántékomat megdörzsölve igyekszem elkergetni gondolatomból ezt az egész felhajtást, s témáját, mielőtt olyasmit tennék, melyet a jövőben nagyon megbánnék, s igyekeztem eredeti célomra visszaindítványozni elmémet arra a bizonyos „X” alakzatra, melyet Espada-samanak akartam felkeresni, hogy elvihessem az ott elásott italt neki! *w* Nem is haboztam tekintetemmel keresni ezt a szimbólumot. Remélve, hogy minél előbb megtalálom és mehetek vissza Las Noches falai közé, bár még mindig nem szívem csücske a hely, de egy kicsit talán elviselhetőbb, hogy a lenyalt hajú pozőr idióta már nincs fajunk élén holmi vezetőszerűségnek, melynek lyukas helyét természetesen Espada-samat illeti! Hű, de nagy figyelmet sem fordítok a kisokosra ki nagyzolt szájbarágásos utasításaival és a fonott zsinórjaival próbált kitűnni a tömegből, hogy lenémítsa a nikkel bolha társaságot.
- Heh? – fordulok a kérdőre vonó hang irányába türelmetlenül, hiszen kutatásomban akadályoz éppen. – Kehhh… mégis mire fel kellene lelépnem, láncos banya? >-> Espada – sama érdekeiben vagyok itt, szóval nem kényszeríthetsz távozásra, amúgy sem engedelmeskedek neked. - szólok felháborodottan kihúzva magamat már – már azon rutinmozzanaton töprengve, hogy Lucifert lerántom hátamról, hogy kicsivel fenyegetőbb hatást nyújthassak számára, hátha elrettentem ezzel. – Helyre intetted azokat a fránya, naplopó, számsorosokat! Ezért jöttél, nem? Akkor nem is nekem kell lelépnem, hanem neked, összefonott cérnával járkáló vénlány! >___> - vágom fejéhez némi gondolkodás követően való levonásaimat, melyeknél végül kilyukadtam, afféle tények, de ez az igazság, nem? Espada – sama italának megszerezésében amúgy sem hátráltathat meg senki és semmi.

Két tudós találkozik
Avagy ki tesz nagyobb kárt a sivatagban?

A halkan búgó komputer hangja szinte már zene füleimnek. Ébren tart, még eme kései órán is, hogy az elmúlt hetek során már sokadik alkalomként felmerült apró számítást újra és újra átnyálazzam. Hueco Mundo sivatagába vezető koordináta, melyet majd a speciális senkaimonnak kívánunk megadni a hajnal során, hogy egy röpke nyomelemzést hajthassunk végre a Juunibantai egy kísérletének számára. Rendkívül titkosított misszió, melynek kimenetele még számomra is sötét homály fedi, csupán a Soutaichou, s néhány beavatott személy tud róla. Ráadásul a feltűnést is bölcs dolog lenne elkerülni odaát. A hatalmas viadal a két oldal között, bármi ilyesfajta megnyilvánulást, hogy az ellenség oldaláról szimatol valaki a térfelükön máris kirobbantó tényező lehet egy újabb vérre menő küzdelemre. Egy fölösleges, vérontó harcra…
Pirkadat, oly’ hamar eljött, s a kevés pihenés ellenére is teljesen fittnek érzem magam, így nem okoz számomra gondot a feladat elvégzése sem, melyet véghez kell vinnem. Csupán reménykedni tudok, hogy semmiféle nehézségekbe nem ütközök. Nem úgy, mint anno, amikor egy véletlen során kerültem át Hueco Mundo sivatagába, s akkor is épp, hogy nem hagytam ott fogamat egy váratlan arrancar rajtaütésének hála. |-( Erőszak, minek az? Nem, hogy a tudományba fektetnék szabadidejűket, s tanulnának a nagy életből, fedeznének fel új dolgokat! Persze ezt mondhatom mindazoknak, kik még azt sem tudják mi fán terem a tudomány oly’ gyönyörűségesen terebélyes ágazatai.
Átismételve a misszió lényegét léptem át a senkaimonon és csak remélni tudtam, hogy a számításaim annyira nem sikerültek rosszul, bár indulás előtt az öt átnézésből csupán három ment végbe, mielőtt némi pihenést is beiktattam volna. Szomorú, lehangolt, örömtelen teljesítmény. Így hát, nincs mit tenni, csupán bíznom kell a három átszámolásban és áhítozni abban, hogy semmiféle abnormális helyen nem sikerül kikötnöm a kietlen homokos pusztán belül. Miért érzek eme összeállításban iróniát? Valamiért hihetetlennek vélek a kihalt homokos területen bármiféle szokatlan helyiséget felfedezni, őszintén szólva semmit nem tudok elképzelni oda, mely felpezsdítené a helyet, a csupa – csupa monotonság, igen… az mind magába foglalja azt a térséget.
Ezt a helyet… némán vezetem végig tekintetemet a kietlen tájon, miközben hátam mögött bezáródik a Sereteiből idevezető kapu. Jobb szememet takaró intelligens szemkötőt pillanatok töredéke alatt aktiválom, hogy lássa helyettem azt, melyet jómagam puszta figyeléssel semmiképp nem fedeznék fel. S tán’ ez volt az, mely megmentett egy puszta meglepetéstől. A közelgő árnyra balról, melyet eddig észre sem vettem, s nem kétség, hogy tovább is rejtve maradt volna előttem kiléte, míg nem ért volna megfelelő távolságba, hogy reiatsu áramlásának útján csak – csak felfigyelhessek rá.
Már némán mosolygok magán a puszta gondolaton, amiért úgy néz ki, hogy nem csupán a kellő adatokért, s mintáért tértem át ide, hanem vihetek haza szuvenírt is. Ritka eset az ilyen, nem fogok habozni, ezt kihasználni, még mit nem! Megannyi alanyt hagytam már elúszni markomból. Őt nem, őt nem fogom csak úgy elengedni!
- Lám, lám, lám, kit fújt ide Hueco Mundo kietlen sivatagának apró, gyönge szele. – villámtánccal kerülök közelebb kiszemelt áldozatomhoz, újdonsült laborba szánt alanyomhoz. Régen volt, régen ám’, mikor új élő szervvel dolgozhattam. Már kezdtem unni a magamon folytatott munkálatokat, hosszan tartó kísérleteket, s változtatásokat, semmi új, semmi érdekes nem volt már bennük. De most mindezen momentumokat ismét feldobhatom, micsoda öröm! – Mond csak, kit tisztelhetek benned? Benned, ki itt él eme pusztaságon, kihalt helyen, ebben a végtelenségig nyúló… sivatagban. Midőn szomorú, kifogytam a szép, művészi szavakból. :/ Nemde? .^v^. – bukkanok fel mögötte, kérdésemmel, melyhez aprócska színpadias mozzanatokat párosítok. Meg óhajtom ismerni, igen, igen… közelebbről, nehogy feljegyzések nélkül, névtelenül vigyem haza a bátor tudatlant a műtétasztalra, ki csupán „a rosszkor volt, rossz helyen” szituációba csöppent. Kellemetlen lehet neki, de még mennyire… el nem rejtett, kíváncsiságban úszó íriszemmel vizslatok felé, s mire felém fordulhatott volna, játszadozva suhantam el onnét, szembe, egyenest elé, sanda mosollyal képemen. Vicces játék veszi kezdetét, érzem, ereimben, ott lüktet szüntelen. Felhívja rá aprócska figyelmemet tudatalattim is, de most nem erre, hanem rá, igen ám’ rá koncentrálok, s várok, várom, vajon mit reagál?

Kíváncsiság mámorában úszva szemeztem a felettébb érdekes, újdonsült kísérleti alanyomnak kiszúrt helybélit. Érdekelt, hogy mit reagál felbukkanásomra, kérdéseimre. Első tesztelésemnek alávetni, viselkedését kielemezni, tudományos szemmel felmérni, mind azzal, aminek szenteltem második, hosszan tartó életemet! *.*
Kiyo Phellera. Egy heves, akaratos, kötözködő és nyughatatlan személy – mindezt egy mondatból. Nohát, milyen régen volt ilyen egyénnel dolgom, kiről ennyi mindent megtudtam pár mondatváltás után. Ritkaság ez ám’ nekem, és de jó lenne már kísérleti asztalomon látni, részletesebben átmustrálni, különböző fejemből kipattant dolgoknak alávetni és jegyzetelni.
- Aki kíváncsi, hamar megöregszik, Phellera-san! .^v^. – kacarászva figyelmeztetem az emberi bölcsességre, s térnék közvetlenül elé mondatom elhangzásával egy időben. De vajon a véletlen, avagy az a tudományos szemmel is kiismerhetetlen „Sors” akarta így, hogy egyazon pillanatban induljunk el, s találkozzunk félúton, különböző helyváltoztató képességünknek köszönhetően? Ez a kiismeretlen momentum az életben mindig is különleges volt a szememben. Mégis mélyen, belül, zavart létezése, amiért sosem bírtam elviselni azon tényezőket, amiket tudomány szent ágával sem lehetet konkrétan megmagyarázni. A „Sors” fonalát is ide soroltam, hidegvérrel.
- Ugyan már, Phellera-san! Túlságosan nagyra becsül egy ilyen apróságot. Ez csupán a véletlen műve! Még ha nem is szeretem túlzottan használni, ezt az alantas kifejezést. Számítások alapjaira fektetett eredményekben sokkalta inkább megbízom. Ön, hogy van vele, Phellera-san? .^v^. – érdeklődöm fejem búbján végigsimítva párszor, mely kicsikét belekongott a hirtelen jött ütközésbe. Igyekeztem a lobbanékony kedélyeket kicsit csitítani, mielőtt a tudtom nélkül még több olajt öntenék a tűzre, s nagyobb lángfokozatra csap át kiszemelt kísérleti véregerem. Ezt követően már csak a hallásomra támaszkodom, nem nézek irányába, teljes nyugodtsággal hagyom, hogy véghezvigye azt, amit akar. Csak akkor shunpozom el, mikor szemkötőm behatárolja a felém közelítő ismeretlen objektumot, melyet bombáimmal von összefüggésbe, csupán valamit észlel még felőle, amit nem tud konkrétan meghatározni.
Amint kellő, biztonságos távolságba sikerült hátrálnom a jócskán csak hatalmas meglepetésemre, a felém röptetett bombától, hirtelenjében megfeledkeztem eredeti küldetésemről, mely miatt itt vagyok. A robbanófegyver zenei utóhangjának elhangzást követően, a szép kis mélységet vettem szemügyre a homokban, mely úgy pezseget, mint egy lombikban forralt kémiai anyagok együtteséből származódó vegyület. Még a látásomat kisegítő, intelligens szerkezet szemem előtt sem kellett volna ahhoz, hogy megállapítsam, valamiféle savas anyaggal állhatok most szembe. Csupán újdonsült vegyületnek kezeli a szemkötőmbe beleépített gépezet adattára. Kíváncsiságomból adódóan a bal csuklómon leledző fehér kötést lecsavarom, s lassan belelógatom a savas anyagba. A fásli vége füstölögve kezdet porrá lenni a homokkal reakcióba lépett vegyület hatására. Hahh, annyira nem tér el a többitől, de célszerűbb elkerülni! Milyen örömteli, hogy kiszemelt szuvenírem némi tudást mutat a robbanószerek irányába. Talán még sajnálom is kísérleteim alá vetni őt.
Figyelmemet, a szemem sarkából közelítő árnyra vezetem. Ni, csak egy újabb bomba! Ennek láttán halvány vigyor húzódik arcomra, majd eldobva a tesztre használt fáslit kezemből, villámtáncot alkalmazva távozom el az újabb szerkezet becsapódási helyének útjából, kellő távolságba, az előzőhöz mérten, hogy engem ne érjen veszedelmes savval bélelt belseje. Szórakozottan bukkantam fel a bőszen irkáló, érdekesebbnél, érdekesebb szerkentyűit bemutatózó hölgyemény mögött, hogy egy aprócska pillantást vethessek a leírt adatokra.
- Hm, ha megfogad egy tanácsot… akkor azt is jegyezze fel, hogy a célzó képességét is megpróbálja javítani, vagy a bombák hatósugarát növelni. Főleg az időzített esetében, kedves Phellera-san. .^v^. – tanácsolom, amolyan „egyik szakértőtől, a másiknak” alapon, az észrevételemből kifolyólag. Némileg kevesebb távot kellett hátrálnom a második szerkezeténél, mint az elsőnél és ez jócskán csak szembetűnő távolság volt számomra.
- Amúgy roppantul érdekes a bemutatója, Phellera-san. Ha megengedi jómagam is prezentálnék egy robbanószerkezet típust. – nyúlok bele a rajtam pihenő piszkosfehér kabátocskám belső zsebeinek egyikébe, majd előhalászva egy koponya külalakkal rendelkező robbanófegyvert dobom el a sivatag azon felének irányába, ahol a savas anyag nem lepte be a homokot és lépett reakcióba vele, különben semmit nem érne aprócska bemutatóm. – Bölcs dolog lenne hátrább húzódnia, Phellera-san. .^v^. – figyelmeztetem, megérintve vállát, hogy felhívjam minden egyes figyelmét, erre az óv intése. Azt, hogy hallgat rám, avagy sem, már rábízom. Csupán egy apró tanács volt, mert a bombám, kedves Horatio xy345, tartogat némi meglepetéseket a külső szemlélőknek. Ezt követően én már hátrálok is, nagy örömteli mosollyal arcomon. Nem mindenhol talál az ember… shinigami egy hasonló lelkületű személyt, ki talán megérti titkos rajongását a másiknak.
A koponya, amint a talajjal érintkezett, szemébe illesztett kisebb égő háromszor vörösen felfénylett, apró pityegések muzsikája alatt, s jött is az általam annyira szeretett nagy „BUMM” hangja. A robbanásnak nem csak a mértékén, hanem az ebből származódó detonáció által kelltet széllöketen is nagyfokú hangsúlyt fektettem megalkotásánál. Így minden bizonnyal kisebb röppenésben lett volna részünk, hogyha az előző tartózkodási helyünkön maradunk. Persze, ha Phellera-san volt olyan balgatag, hogy azon a helyen maradt, akkor ő maga személyesen is megtapasztalhatta a megdöbbentő titkot, melyet rejtegetett a különleges robbanófegyverem.
- Nos, mit szól hozzá, Phellera-san? .^v^. – nézek rá kíváncsian, apró mosolyommal arcomon. Feleletétől függően döntöm el, hogy továbbra is kísérleti nyúlként tekintek rá, kit haza kívánok vinni műtőasztalomra, avagy esetleg egy érdekes személyként fogom elkönyvelni magamban, ki hasonló érdeklődési körrel rendelkezik, mint jómagam.

Két tudós találkozik
Avagy ki tesz nagyobb kárt a sivatagban?

Fenomenális! Bezzeg, ha valaha is nekiálltam volna az oly’ hatalmas világban keresni egy hasonló érdeklődési körrel megáldott személyt, mint amivel jómagam is rendelkezek. Akkor sosem jártam volna sikerrel és talán még most is felkutatásán ügyködhetnék. Szerencsére egyszer sem hittem, hogy apró Földgömbünkön él és virul nekem is egy rokonlelkem. S tessék, most, mikor egyáltalán nem számítottam rá, találkozhattam vele… teljes valójában.
Gondolataimból egy kézmozdulattal söpörtem el eredeti célomat, a misszióm lényegét, amiért konkréten átértem eme kietlen pusztaságba. Az én részemről bőven ráér annak teljesítése, jelen percben annál inkább érdekel most az előttem álló… Arrancar. Bár felmerült bennem, hogy nem bölcs dolog társalgásba enyelegni vele a diskurálásunk folyamán, hiszen bármikor hírét adhatja jelenlétemnek hazájukban, mely ugyebár nem kis bonyodalmakkal járhat mindkét fél számára. De valamiért kötve hiszem, hogy félnem kellene ettől. Nem szívesen mondom ezt, de úgy néz ki, hogy egy felettébb nagy értelmiségbe botlottam, aki nem fogja ezt megkockáztatni. Remélem… ( ^ v ^ )
- Ohó! Örülök, hogy elnyerte a tetszését, kedves Phellera-san. – ajkaim szélesebb mosolyra ívelnek, miközben hallom a dicsérő szavakat. Helyesen felelt, ezzel alátámasztotta sejtelmeimet, miszerint nem egy hétköznapi arrancar áll előttem, hanem pont ellenkezőleg: tudósi ésszel van megáldva. Nagyszerű! Bár ugyan, így egy kísérleti nyulacskám szállt el… ismét (ToT), de veszteni tudni kell, nem igaz? (^o^)
Érdeklődve kezdem el mustrálni kedves rokonlelkű újdonsült ismerősöm cselekedetét, kinek fantáziáját a prezentációm által úgy tűnik sikerült beindítanom. Vidáman hallgatom végig túlbuzgó ügyködését, s meglepetten csodálom, hogy milyen naprakész a robbanóeszközök ügyében. Mint aki értene, beszélne a bombák nyelvén, mily’ fantasztikus!
Elmorzsolok egy képzeletbeli örömkönnycseppet szabad szemem elől, míg a másikkal szemkötőm által kézbesített információkkal teli üzenetét figyelem, mely a robbanószerkezetekről tart némi beszámolót. Anyaguk, tartalmuk, miféle alkatrészek lelhetők fel bennük, összehasonlítás már egy régebben látott aprócska elemeivel, elképzelt esélyek kiszámítása, mely könnyedén meghiúsítható.
Ahogy elkezd komolyan módosításokat véghezvinni robbanó ketyeréjén még az intelligens szemkötőm sem kell ahhoz, hogy rájöjjek, mire is készül a kettővel. Teljes egészében egyértelmű, hogy együttes hatásának az eredményét kívánja megfigyelni. Midőn remek ötlet! (*o*)
Lelkesen tapsikolva figyelem szerelgetését. Hogy ez nekem, miért nem jutott eszembe egy alkalommal sem? Legalább okosabb lettem egy dologgal, melyet miután hazaértem egymagam is kipróbálom. Az sem kizárásos tényező, hogy Horatio második verziójának tömeggyártásába is belekezdek, amennyiben hatásosabb ez az összegezés.
- Természetesen, természetesen, Phellera-san! Hiszen az első szabály: a jó tudós mindig legyen naprakész! ^ v ^ - csettintek, s már nyúlok is kabátocskám egyik belső, mély zsebe felé, hogy előhalászhassak egy újabb példányt koponya formájú bombáimból, s átadhassam fennhatóságát Phellera-sannak. Úgy is akad még pár darab nálam, no meg egy ilyen becses kísérlet érdekében természetes, hogy feláldozom Horatio eme példányát!
- Kíváncsian várom az eredményt, Phellera-san! ^ v ^ - bólintok, mellyel jelzem, hogy átadom neki a terepet és már csupa szem vagyok. Figyelmemet pedig pontosan az eldobott újonnan összetákolt robbanó fegyverre összpontosítom, hogy kiszűrhessem az esetleges hibáit, amit a következőnél korrigálni kell, illetve láthassam csodás kimenetelét. Az üdítő hang, s a látvány egyvelege mind, mind oly’ fantasztikus, hogy alig tudok betelni vele. Látni akarok újat, újat, még többet, ismét! *o*
- Aww… zene füleimnek! Szebb a muzsikája, mint egy Mozart által komponált szimfóniának. *o* – tárom szét karjaimat, örömtől ragyogó szemekkel vizslatva a robbanás okozta eredményeket, majd követve Phellera-sant, teszek jómagam is némi részletesebb tanulmányozást a helyszínen a végkimenetellel kapcsolatban. – Hm… a hang csodálatosabb volt az eddigieknél. A hatóerő sem volt ezúttal rossz. Sőt több lett, mint először azt vártam. A hatósugár, igen… a hatósugáron szükséges még csiszolni! Ön mit gondol, Phellera-san? ^ v ^ - hangoztatom személyen véleményemet a nagy tanulmányozás közepette. Úgy vélem, hogyha valahogy el tudnánk érni, hogy savval töltött bombái nagyobb sugárban terítsék szét a bennük rejlő anyagot, akkor nagyobb kárt tehetne a környező térségben, mely esetleges szituációkban rendkívül fontos tényezőnek bizonyulhat. Nem hiába érdeklődtem az ő meglátásán, hiszen mégiscsak az ő találmányai, jómaga kell, hogy meghatározza, miképp kíván módosítani a robbanószerkezetein. Én csupán az eszmecseréhez szükséges másik félt szolgáltatom.
- Feltétlenül! ^ v ^ – csapom össze tenyereimet, ahogy megláttam tudományos lelki szememmel egy aprócska lehetőséget, miniatűr fényt a hatósugár esélyes növelésére. Nem hagyhatjuk ki! Talán az általam készített bomba elég energiával rendelkezik ahhoz, hogy nagyobb sugárba szórhassa szét Phellera-san eszközeinek különleges maró hatású tartalmát. Izgatottan vártam, hogy Phellera-san összetákolja a robbanó szerkezeteket, s újabb demonstrációba kezdve láthassam az eredményt. A robbanás szent dallama, olyan gyönyörűen mámorító volt, hogy szinte majdnem megfeledkeztem a kitűzött tudományi szempontokról, melyeket szemügyre kívántam venni a legújabb szerzeménynél. De szerencsére időben észhez tértem a lehidalt állapotból, s sebtében szemügyre vehettem az elénk tárult eredményt, mielőtt véletlenül lekéshettem volna róla. Micsoda szégyen lett volna rám nézve!
- Hm… - gyorsan pörgő gondolataimba mélyedve, tíz szekundumok elteltével egy – egy apró hümmögést elejtve adtam tudtára a kísérletektől átszellemült „társamnak”, hogy jelen vagyok, még ha csak testileg is, mivel elmém éppen a tudományokkal teli létsíkon mozgott. De egyszerűen valamit hiányoltam a mostani bombánál is. Pedig most már a hatósugár is tökéletesnek bizonyult a maga módján szememben. Viszont… - Kínos, roppantul kínos… - ingattam fejemet elégedetlenül, csípőre tett kezekkel. – Ön szerint nem hiányzik egy apróság még belőle, Phellera-san? ^ o ^ – megdörzsölve halántékomat rögtön be is villan a hiányzó láncszem. Phellera-san válaszát szinte meg sem hallva nyomtam kezébe két újabb Horatio példányt. Az egyik rendes robbanásra készített, a másik a csillámporral megspékelt tréfás szerkentyűként felszerelt, ezzel a kettővel... igen, pontosan jó lesz, ha Newton is úgy akarja. – Próbálja meg ezekkel, kedves Phellera-san! ^ v ^ - ösztökélem újabb alkotásra és már tűkön ülve vártam elkészítését, hogy a kisebb extrával összekötött robbanást ő maga is láthassa. Hiszen a meglepetés nagyon fontos, úgy bizony! ^v^

Két tudós találkozik
Avagy ki tesz nagyobb kárt a sivatagban?

A szerelésbe belefektetett idő oly’ hosszúnak tűnt, nem kellemetlen elhúzódott perceknek, hanem óráknak, napoknak. Nem hibáztatom a robbanási kísérletekbe egyaránt érdeklődő tudós társamat emiatt, hiszen a „gyors munka, nem jó munka”. De a több időt belefektetett munka már mindjárt más eredményeket fog hozni magával! Ezért is igyekszem minden türelmemet magamra erőltetni, nehogy siettető, elhamarkodott szavak hagyják el ajkaimat. Úgy is leszokóban vagyok róluk, így tökéletes terápiának tekinthetném jelenlegi helyzetemet. Így hát figyelmemet Phellera-san szerelésének szemmel tartásával próbálom lekötni. Ugyan nem kételkedem én tehetségében, hiszen az előbbi bombánál is láthattam milyen precízen sikerült összetákolnia őket. Csupán kellet valami elfoglaltság, mely elkergeti türelmetlen megnyilvánulásaimat más vizekre. Úgy bizony, úgy bizony, mint most így például! ^v^
~ Nem is tudom, miért érzem úgy, hogy ennek nem lesz jó vége … Ugyan már kedves Undertaker, a te megérzéseid mindig ezt mondják, és tudod miért? Mert nincsenek tudományos ösvényekre lefektetve sejtelmeid! ^v^ Szerinted én miért tartózkodom az ilyen előérzeteimtől? Mert nincs tudományos alapja! ~ zanpakutom belekontárkodása elmémbe nem tartott túl soká, általában tovább szokott elmémben tartózkodni, hogy okításait, egyes világnézeteit szajkózza a maga negatív megnyilvánulásával. Kivételesen örömmel fogadtam hamarabb távozását. Sajnos mindig rosszallóan tekint a robbanásokkal egybekötött kísérleteimre, pedig aztán ő volt az egyik alapköve ennek az érdeklődési köröm kialakulásának.
- Nocsak, hát kész van? ^v^ - örömmel veszem szemügyre a kész szerkezetet, amiért a hirtelen történt gondolatbeli kitérőmről való visszatérés több idő eltelését tárta fel előttem, mint azt hittem. S emiatt nem láthattam tényleges befejezési idejét a bombának. Szerencsére a kipróbálásáról nem csúsztam le, kellemetlen lett volna, hogyha Lélekölőkardom lelke miatt még erről is lemaradtam volna. ^ v ^ˇ
Kellő távolságba hátrálva nézem végig a robbanást. A detonáció ereje, a nagy „bumm” szólama, s a látványosság kedvéért beépített csillogó csillámporok… igen, gyönyörű! *v* Fantasztikusabb az eddig létrehozott összes szerkezetemnél, egyszerűen csodálatos ez az összkép! Gyönyörűséges! Teljes mámorba szédülve nézem végig a robbanás okozta eredményeket, a savas talajt, a hatalmas krátert, s a csillámpor esőt, melynek kisebb része minket is körbevesz.
Elégedettség csillogással aranybarna íriszemben fordulok kedves Phellera-san irányába, tekintetemből egyértelműen leír a kérdés, mely szerint véleményére várok, amelyet fölösnek találok szavakba foglalni, amiért mimikáim is egyértelmű jelét adják ennek. S az eddiginél is szélesebb mosolyt produkálnak hízelgő szavai arcomra. Ha a sok dicsérettől belepirulós élőlény kategóriába tartoznék, már minden bizonnyal vetekedhetnék egy Salvia Splendens (Paprikavirág) színével.
- Óhó, ez igazán hosszú történet kedves Phellera-san… de azt hiszem a leglényegesebb kiváltó oka az a „kényszerűség” volt. Tudja, odahaza nem éppen szimpatizálnak eme robbanás szakértő oldalammal kutató társaim. ^v^” Jómagam pedig ily’ módon leptem meg őket. ^ v ^ – tárt karokkal mutatok a savas kráterbe éppen beleszállingózó csillámporszemek irányába. Egyik kreatív találmányom, melyre olyannyira büszke vagyok, s végre megoszthattam egy hasonló lelkületű, tudálékos személlyel, mint amilyen jómagam is vagyok! *v*
- Na, de Phellera-san, hogyha megbocsájt egy ilyen kérdést… nem úgy nézet ki, mint aki először lát ilyet. Meglepetésnek, meglepetés íródott le orcájáról, de nem az, amely azt mutatja meg, hogy most találkozik ilyesmivel életében legelőször, hanem mint aki azért döbbent volna meg, mert nem várt erre. Így, ha a számításaim nem csalókák… akkor, netalántán látott már korábban ilyesmit a kisasszony? ^v^ - kíváncsiskodom irányába, persze igen faragatlannak tűnhetek most ezzel, de egyszerűen nem haladhattam át felette csak úgy, szó nélkül, hogyha már szemet szúrt eme tény nekem. Igaz, fent áll az eshetőség, mely szerint káprázik a szemem a nagy örömtől, mely az előbbi kísérlet sikere okozott. – Khm… persze, ez csak az én észrevételem. Ne haragudjon emiatt kedves Phellera-san. Nem muszáj felelnie. ^v^” – legyintek, hogy inkább fel se vegye előbbi érdeklődésemet a dologgal kapcsolatban.
- Hm… mit szólna egy újabb kísérletnek, kedves Phellera-san? Készíthetnénk önnek maró hatással rendelkező csillámporos robbanószereket. Persze, hogyha van önnél ebből a savas anyagból külön, mely még nincs beépítve a bombáiba. Elsajátíthatja a csillámporos bomba készítésének trükkjét. ^ v ^ – húzok elő a sok kabátzsebem egyikéből, kisebb kutatás után egy tasakot, mely speciális csillámporokat tartalmaz. Ez könnyedén megtölthető azzal az anyaggal, melyet Phellera-san alkalmaz a robbanó fegyvereihez. Így mindketten képviselhetnénk ezt a módszert, kitűnő védjegyként szolgálna az új találmányunkra.
Amennyiben helyeslő feleletet kapok, azon nyomban örömmel nekiállok az efféle robbanóeszköz, speciális, könnyed elkészítésének prezentálásának, hogy most csak az övéjével tegyünk egy hasonló próbát, melyet a közösökkel tudtunk csupán létrehozni. Remélem, sikerrel járunk, s ha valóban jó úton járunk, akkor a maró hatású anyag után kell csak érdeklődnöm, s részletesebben eltársaloghatnánk utána egy szerződésről, mely eme együttes észből feltalált szerkezet közös használatról szólna. ^ v ^

Edzés Diegonak

Nagy a felhajtás Las Nochesben mióta új „uralkodó” tette le a hátsó fertályát arra a bizonyos trónra, amire mi mind felnéztünk. S megfelelő irányítási ambíciókkal rendelkező arrancar hiányában hidegvérrel hagytuk ott porosodott a nagy háború óta. Még most is belesajdul a hátam, ahogy visszagondolok arra a napra, mikor először kezdett nyilvánosan prédikálni előttünk ez a pipogya alak. Képtelen vagyok megbízni benne, akárcsak Aizen esetében. Nála is ez volt… tartoztam neki, ezért fejet hajtottam előtte, de ez a piperkőc? Mégis mivel érdemelné ki, hogy tiszteletet nyújtsak feléje? Kehh… bele se merek gondolni ebbe! >.>
Végül is… tegyen, amit akar. De azt ne várja el, hogy minden ostobaságára ugorjak, kehh… majd ha fagy! Még csak ez hiányozna! >_> Csak várok, hogy lássam, mit is tesz valójában, hogy mit akar ezzel a hatalommal elérni igazából. Ha kell, majd lecsapok rá, nem érdekel, de csak is kizárólag a megfelelő alkalmat kivárva! >.> Bár ha ismét rendet csinál közöttünk, berekeszti a folytonos csatározást Las Nochesban, akkor… nem, nem, nem, nem, nem! Erről még egy árva gondolatod sem lehet Räv la Luz! >o>” Mégis miért tenne ilyet? Úgyis csak bábuk leszünk a kezében, mint az elődjénél! Én azonban vagyok olyan bátor, hogy belemenjek a játszadozásába.
Széles, gonosz vigyor terül szét az arcomon gondolataim hatására, ahogy szelem Hueco Mundo sivatagát. Hatalmas, végtelenségig nyúló homokbuckáin mostanában egyre gyakrabban fordulok meg. Talán azért, mert az a mihaszna bogarat ültetett a fülembe a Vasto Lordékkal? Kehh… az nem lehet! >.>” Csak enni… igen, pontosan ezért jöttem ide! Ételt, táplálékot keresni! Semmirekellő, balgatag ellenfeleket, akik a jobbért, az erősebbért pusztulnak el! A gyöngéknek különben sincs helyük itt! Las Noches kemény hely, ha nem tanulsz meg harcolni, megvédeni magadat, azon nyomban a halál fia vagy.
Éppen egy semmiből felbukkanó, haszontalan hollowot eszek meg elmélkedésem során, mely volt olyan ostoba, hogy nekem rontson. Jóízűen falatozok, míg idegenek reiatsuját nem fedezem föl, valahol a környékről. Tanácstalanul nézek körül, miközben megnyalom szám szegletét. Tisztán érzem, hogy az egyik egy halálisten. De, hogy kerülhetett ide?
Puszta kíváncsiságból indultam meg forrásának irányába, s pár homokdűne után még nyomot is találhattam. Egy kard, jellegzetes zanpakuto kinézettel, biztos vagyok benne, hogyha ez itt van, a gazdája sem lehet messze. Azonban még mindig ott motoszkál bennem, mélyen, legbelül az a kérdés, hogy a csudába juthatott át ide egy pokolfajzat? >_>”
Morogva haladtam tovább, egyre inkább érdekelt mibenléte a shinigaminak, így alig vártam már, hogy odaérjek, ahonnan érzékelem a lélekenergia kibocsájtását. Kíváncsiságom olyan mértékben hajt, hogy gondolkodás nélkül sonidomra támaszkodom, s ezzel fűszerezem meg gyorsaságomat, hogy minél előbb megérkezhessek oda. Egy homokbuckával odébb álltam meg, ahonnan kitűnő rálátás nyílt egy roppantul érdekes előadásra.
Az arrancar ismerős, de mégsem tudom hova tenni emlékeimben, viszont szomorúan konstatálom, hogy az ő markaiban van a halálisten, akit ez idáig is érzékeltem. Pedig igazán jó falat lett volna. :/ De legalább jót szórakozhattam a fickó szerencsétlenkedésén. Szomorú. A teljesítése kritikán aluli volt ezzel a feketeruhás semmirekellővel szemben! :<
Karba tett kézzel, szúró pillantást vetek irányába, s nem is kell sok, hogy végre észrevegyen. Talán azért mert néztem vagy, csak mert méltatott végre felemelni fejét, nem tudom… azonban tökéletesen leolvasható rólam mennyire csalódtam az előbb látottakban. Kérdését meghallva, homlokráncolva igyekszem feleleveníteni elmémben képét a hangja segítségével, hogy mégis hol láthattam korábban, de nem járok sikerrel. Azonban ez nem tántorít meg a tervezett agresszív fellépésemtől.
Hirtelen eltűnök szeme elől, majd váratlanul mögötte bukkanok fel. A levegőben, ahogy megállás előtt még felszökkentem. Jobb lábamat egy íves rúgásra készen tartva lendítettem felé, hogy egy erőteljes ütésben részesítsem. Olyan pontot céloztam, amitől nem lesz baja, csupán sajogni fog neki. Maximum, ha rossz az állóképessége, akkor közelebbről üdvözölheti Hueco Mundo sivatagát. Természetesen csak meg akartam mutatni neki, hogy is csinálják azok, kik némileg többet értenek a pusztakezes küzdelemhez.
- Még, hogy segíthetsz e, kehh? Legközelebb kétszer gondold meg, hogy milyen kérdést teszel fel, ostoba! >.> - mellkasom előtt fonom össze karjaimat és mérem végig a fickót. - Ismerős vagy nekem… ki vagy te? :< Számod, espadád? – közelebbről fürkészve próbálom előcsalni az emlékfoszlányt elmémben vele kapcsolatban, azonban még így sem érek el nagyon sikereket. Csak tudom, hogy láttam és kész, ennyi.
- Kritikán aluli a rúgásod. :/ Te is a csehóban tanultál meg pofozkodni, mi? – lábammal lököm át a kiütött haszontalan halálistent és veszem szemügyre az ütéseket, amit kapott fajtársamtól, miközben várom feleleteit kérdésemre. Talán megszánom és mutatok neki egy – két trükköt, hogyha a sejtelmeim nem hazudnak vele kapcsolatban.

Edzés Diegonak

Jóízűt derülök haragja miatt produkált hisztis viselkedésén, azonban ezt nem mutatom ki, amiért sokkalta inkább lefoglal a helyzetfelmérés, melynek eredménye cseppet sem kecsegtető. Hogyha Las Noches így folytatja, nem leszünk elég erősek ahhoz, hogy megvédjük magunkat vagy akár eltiporjuk azokat a hiábavaló feketeruhásokat. Agresszívan feltett kérdésére viszont csak fejemet tudom csóválni. Azt hittem elég egyértelmű, hogy mire is akarok kilyukadni.
- Segíthetsz e? Inkább jobb lenne feltenned magadnak ezt a kérdést, mintsem nekem, bamba! >.> – égnek emelt orral, s lehunyt szemmel adom tudtára mi is volt a bajom az előbb feltett kérdésével. Nem is értem miért magyarázom meg ezt neki, biztos a tudatlan csőcselék tagja, hogy még le sem esik számára a mondandóm lényege. Különösebben sem izgat fel az, hogy bármelyik pillanatban nekem ugorhat nagy felháborodása közepette. Nem kételkedek képességeimben annyira, hogy azt higgyem, ne tudnám kiiktatni. Ráadásul a düh által indított csapások elég szétszórtak, kivéve, ha nem tudod felhasználni úgy, hogy még hasznod is származzon belőle.
Bemutatkozását félvállról veszem egészen addig, míg meg nem hallom Sleryrrlyn’dreskel-sama nevét. Hirtelenjében ismét lejátszódott elmémben a régmúlt eseményei a trónteremben történtekről, amikor Sleryrrlyn’dreskel-sama annak a piperkőc torkának ugrott volna legszívesebben, de egy szempillantás alatt merészelte az lefegyverezni őt, s ott volt ez a zöld tökfedőjű is és hasonlóképpen járt, mint Sleryrrlyn’dreskel-sama vagy akár én. Kehh… elég csak visszagondolnom ezekre a percekre és rögtön felmegy bennem a pumpa, nem igaz!
Idegesen szorítom össze fogaimat, miközben sziszegve mondok ki elmémből egy – két nem ideillőt a trónbitorlóval kapcsolatban. Sleryrrlyn’dreskel-sama nem sokkal ezután elvesztette a címét. Keveset tudok esetről, még engem is váratlanul ért a hír, de egészen biztos vagyok abban, hogy nem rázkódtatott meg annyira, mint fracciónjait. Többen követték őt, rengetegen még anno Espada-sama is köztük volt. Tudom. Még ő maga mesélte. De akkor vajon miért adta fel ilyen könnyen az espada címet? Gráh… nem értem! >.>”
- Räv la Luz… tres espada. – mutatkozom be én is kérdését követően, majd csak kisebb szünet után teszem hozzá rangomat. Azon se lepődnék meg, hogy fülét, farkát behúzva oldalazna el most emiatt. Azonban bízok abban, hogy Sleryrrlyn’dreskel-sama volt fracciónjaként nem tesz semmi ilyesmit, amivel lekicsinyítheti magát szememben.
- A minél erősebb ütések gyakorlása nem elég. Hogyha nincs rendszer a csapásaidban, tökkelütött! >o> - kelek ki magamból, amint kifejti a módot, ahogy gyakorolni szokta a pusztakezes harc rejtelmeit. - Persze, hogy hamar kiütöd a gyakorlóbábúidat, hogyha csak pofozod őket gyengeelméjű! Ha nem fejlesztesz ki technikát, amivel gyors és precíz ütéseket tudsz leadni, annak semmi értelme! Szerinted egy harcban mi a jó? Ha sokáig húzod azt a gyerekes pofonjaiddal vagy, hogy egy – két ütésből már le tudod fegyverezni, akár kiütni, hem?! >.> – kissé bosszúsan állok neki szövegelni, amiért még magam sem értem, hogy mi a szöszért próbálom neki ezt elmagyarázni. Egyik oldalam azt mondja, hogy hagyjam a csudába, úgysem éri meg, míg a másik erősen hajlik arra, hogy mutassak neki pár hasznos fogást. De a kellemetlen igazság azaz, hogy jómagam még senkit sem tanítottam semmire. Amúgy is kevés arrancart engedtem a közelembe. Ráadásul, akik kiérdemelték, hogy egyáltalán hozzájuk szóljak, azoknak pedig nincs szükségük az útmutatásomra. Így halványlila fogalmam sincs, hogy most mégis mit kellene felelnem a kérdésére az előbbi kirohanásom után. Gráh, a csudába… sarokba szorítottam saját magamat!
- Tarts meg magadnak, nekem nem kell! >///>” – fordítom el fejemet az igazi ínyencfalatról, ami eredetileg idecsalt engem. Viszont cseppet sem hiányzik, hogy ilyesmivel vesztegessenek meg! >.> Különben is, jövök egyel Sleryrrlyn’dreskel-samanak, így helyénvaló, hogyha a volt fracciónját kisegítem a pusztakezes harcművészet terén.
- Meglátom, mit tehetek. Tudod, kutyából nem lesz szalonna! :< – adom be a derekamat kisebb gondolkodás után. Kehh… Räv la Luz… mit művelsz, megőrültél? Morogva rázom meg a fejemet, majd kezdem törni a fejemet, hogy hol is kezdjem okosítását, ennek a féleszűnek.
- A rúgásaid mit sem érnek. Az ökleid erősek, de nem használod őket ép ésszel... – körözök körülötte, mint valami éhes ragadozó a prédája körül, miközben hangosan végigvezetem hibáit, hogy lagymatag őkelméje is tisztában legyen vele. - Mint az előbb megjegyeztem: rendszert kell vinned a csapásaidba. Ha olyan pontot ütsz, ahol semmi fontosat nem érsz, annak nincs sok értelme. Egy ütéssel, ha jól kivitelezed és tudod hova kell csapni, akár ölni is lehet. Persze ha balul sikerül, akkor te húzod a rövidebbet, ezért ismerned kell a határaidat. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni ugyebár. Érthető eddig? – állok meg vele szembe és mérem végig, felvont szemöldökkel. Hogyha azt sem érti, miről szövegelek, annak nincs sok értelme. Amúgy sem rá akarom szentelni az egész napomat, van ennél jobb dolgom is! >_>” Ezért merem remélni, hogy némileg eligazodik rajta és nem szükséges elölről kezdenem a szövegelős részt, különben is a látványból jobban lehet tanulni, mint a beszédből, szerintem.
- A te esetedben, nos… van benned erő, amivel akár némi csontrepesztő hatást is el tudsz érni. Ennek több féle módja van, a legjobb az, hogyha a saját magad által kialakítottat használod. Én elsősorban a lábal tett rúgásokra támaszkodom, mint az előbb tapasztalhattad is. Ez némileg szükséges Lucifer használatához. – a hátamon hosszan húzódó lándzsa irányába nyúlva megérintem annak nyelét, így megvilágosítva zöldikét, hogy kiről is beszélek konkrétan. - Tudok mutatni puszta kézzel kivitelezhető ütést is, azonban célszerűbbnek vélem, hogyha a kettőből egy kombinációt mutatok meg. Megfelel? – amint rábólintott Lucifert leszedve a hátamról hegyével a homokba döftem, majd egy – egy bemelegítő körkörös kézfordulatot tettem kezeimmel magam mellett.
- Emeld fel! Lehetőleg ne túl magasra. – utasítom, miközben jobb mutatóujjammal a jelenlévő kiütött gyászhuszárra bökök. A kombináció bemutatáshoz kitűnő lesz jobb szenvedő fél híján, és ha azt akarom, hogy rendesen lássa mit is kell majd utánam megcsinálnia és rajtam bevetnie, akkor ezt a módszert kell alkalmaznom jobb eszköz hiányában. Eltökélt tekintettel nézek szembe az amúgy is már rongyosra vert halálistennel, s bármennyire sincs ínyemre az ilyen kiszolgáltatott ficsúrokba még rúgni kettőt, a nagyobb jó érdekében most mégis megteszem.
- Figyelj! – komoly hangnemben adom tudtára, hogy sokkal több koncentrálást kell szentelnie most a nézésbe, mint eddig bármikor, mielőtt belekezdenék az említett pusztakezes harc kombinációjának bemutatásába.
A boxban alkalmazott alapállást veszem fel, ezt követően bal kezemmel indítom az első ütést mellkasának közepébe, utána gyors váltással, jobb kezemmel is kivitelezem ezt a csapást ugyan abba pontba. Ezt a rotációt kétszer hajtottam végre, majd az utolsónál mikor a jobb kezemmel ütök, annál a pontnál megtámasztom a testet nyitott tenyérrel. E közben féloldalasan bal irányba fordulok, bal karomat az alapállásba tartva testem mellet, miközben jobb lábammal egy íves rúgást indítok az ájult shinigami bal oldalának irányába. A talpam spiccben, míg a lábam tökéletes egyenességgel van kinyújtva. A rúgással egyidejűleg húztam vissza a támasztó kezemet, hogy a bal lábon állásom során megtartsam az egyensúlyomat és ne dűljek fel közben.
- Most megmutatom lassan is, magyarázattal. – hunyom le szememet, amint befejeztem a demonstrációt és veszek egy mély levegőt, mielőtt a kisebb novella elmesélésébe belekezdenék a lassított felvétel során. - Mint láthattad bal kézzel indítottam az ütést konkrétan ide, ahol a szegycsont van. Az ezt követő két ütést ugyan ebbe a pontba igyekszem kivitelezni. Majd amint ismét a jobb öklöm kerül sorra nem egy rendes ütést hajtok végre, hanem megtámasztom itt a testet. Nyitott tenyérrel, hogy semmiképpen sem dűljön el. A támasztás során fordulok közbe balra, féloldalasan. Bal kezem támasztásképp itt van, szorosan mellettem, majd amint íves rúgást indítok a jobb lábammal, visszahúzom a támasztásképpen alkalmazott kezemet, hogy meglegyen a kellő egyensúlyom, míg fél lábon állok. Ez fontos, mert ha nem teszed kellő időben fel is dőlhetsz és volt rúgás, nincs rúgás. A lábnak egyenesen, kinyújtva kell lennie, a talpat pedig spiccben kell tartani, hogy ne neked fájjon, hanem az ellenségednek. - állok vissza rendesen, amit kellő lassúsággal végigmutattam a lépéseket és tudtára adtam az ehhez szükséges instrukciókat, hogy ezután elméletileg ő is kivitelezni tudjon. Még az ellenséges hozzáállásomat is félretettem ezért, hogy ezt elmagyarázzam, szóval merem remélni, hogy nem tapogatózik túlontúl a sötétségben. - A szegycsontot érő ütés általában légzészavart okoz, ha pontosan tudod kivitelezni a csapásodat és kellő erővel, még a szíve is leállhat a szenvedő félnek. Persze ez kizárt, hogy elsőre sikerüljön. :< A támasztás valójában emiatt kell kivitelezni. A rúgásnál a borda alsó része van veszélyeztetve, mivel ott gyengébb és könnyebben törik, ezért célszerű oda kivitelezni a csapást. Kérdés van? – állok odébb tőle, hogy ne kelljen kitörnöm a nyakamat azért, hogy egyáltalán ránézhessek. Utálom ilyenkor, hogy ilyen alacsony vagyok másokhoz képest! >_>’’ Kérdései esetén természetesen hidegvérrel válaszolok, mielőtt utat engednék a gyakorlásának.
- Rendben. Most te jössz. Dobd félre azt a szemetet, már nem kell! – utalok a fekete ruhásra, aki még az is csoda, hogyha él, bár az előbbi után kötve hiszem. - Piel de serpiente… - ejtem ki halkan a bűvös szavakat, hogy a reiatsum kígyó bőreként mutatkozzon meg testemen. Ez a védőmechanizmust muszáj volt megtennem, hogyha a szerepet, melyet el kívánok játszani a gyakorlása során, azt tökéletesen tudjam kivitelezni.
- Én fogom most betölteni a gyakorlóbábú funkcióját, ezért érezd magad megtisztelve, zöldecske! :< Hogyha valami nem jó, majd szólok. Nagyjából 20-30 perc áll rendelkezésedre elsajátítani rendesen a mozdulatokat. Ne okozz csalódást! – egy röpke komoly pillantással illetem, majd adom át neki a terepet. Nem fogok védekezni, úgy üthet és olyan erősen, sebességgel, ahogy csak akar. Ha hibát észlelek a mozdulatsorában, nyomban igyekszem kiszúrni és kiküszöbölni azt, amennyiben az tőlem telik. Nem hiányzik, hogy rosszul sajátítsa el és a jövőben saját keze, lába törjön emiatt. Sajnos ez egy olyan dolog, amibe ha nem ad bele apait, anyait, akkor fölösleges próbálkoznia. Már most megesz a kíváncsiság afelől, hogy vajon miket is fog elérni a gyakorlással.

Spoiler:

Edzés Diegonak

A félelem legapróbb jelét sem láttam kibontakozni arcán, amint megosztottam vele kilétemet. Bíztam ebben, hogyha már Sleryrrlyn’dreskel-sama volt nem is oly’ régen még az espadaja. Azonban a felhozott hasonlatra, csupán homlokomat ráncolom. Anno mikor összehozott a sors az 5. espadával már akkor nagy volt közöttünk az erőkülönbség, azonban ha egymás torkának ugrottunk volna 1000%, hogy én maradtam volna alul. Azóta csak futólag találkoztam vele, erőnket nem mértük össze konkrétan még egyszer sem, szóval nem tudom eldönteni mennyi is lehet igaz abból, amit mondott ez a léha gyengeelméjű. ._.’’
Ugyan kissé agresszíven vettem eleinte a dolgot és nem éppen kedvesen ecseteltem neki a hiányosságait. Azonban, hogy valóban hasson is rá a mondandóm és nem csak üres szövegként fogja fel, akkor az ilyesmi stílus teljesen helyénvaló, nem? :< Mindegy is, most vagy elviseli, vagy elviseli, ha akar tőlem bármit is tanulni jobb, ha meghúzza magát. Arról pedig nem kell tudnia, hogy ő az első, akinek megpróbálok valami értelmeset is vinni a fejébe.
- Ne csak próbáld, tedd is meg, féleszű! >.> - vágom hozzá kissé dühösen a szavakat, amikor meghallom, hogy csupán próbát akar tenni a legjobb eredmény eléréséhez. Az ilyennek nincs helye itt, vagy sikerül, vagy nem. Én pedig ajánlom neki, hogy összehozza, vagy csak legalább üsse a siker szintét! Ha valóban Sleryrrlyn’dreskel-sama fracciónja volt akkor a mozdulatsor, amit meg akarok mutatni neki, nem lehet nehéz számára elsajátítani. Ahogy tisztáztam vele a tényeket, mely szerint próbálkozásoknak itt nincsen helye elkezdtem leadni az elméleti részét a dolognak.
Az eleinte zavaró feszültség, ami megnehezítette a dolgomat a fontos részek átadásában kezdett eltűnni és már hangomban sem éppen volt érezhető, amint szavaim első felét tökéletesen megértette. Azt hiszem kissé idegesen fogadtam volna, hogyha még ennyit sem tudott volna memorizálni, szóval örülhet a szerencséjének. ˇ-ˇ
- Valóban. Ezért célszerű tudni, hogy mennyit engedhetsz meg magadnak. Egyértelműen, ha több időt szentelsz a pusztakezes harc elsajátításához, akkor ilyesmi miatt nem igazán kell aggódnod. Véletlenek azonban továbbra is előfordulhatnak! Emiatt okosabb kiismerni ellenfeled küzdőstílusát, mielőtt leadsz egy ütést, mert ha látványosan jobban ért a pusztakezes harchoz, kicsit merész lenne ellene fordítani az erősségét. Nem hiába tanítja, minden küzdő sport azt, hogy önvédelemre használd ökleid, ne pedig támadásra. Nem, de bár? – igen. A legkönnyebb megoldás azaz, hogy inkább hanyagoljuk a kézzel való ütlegelést. De lássuk be, hogy ez nélkül még fegyvert se tudnánk forgatni rendesen, szóval ennek semmibevétele egytől – egyig balgatag döntés lenne. Nem kötelező erre fektetni a fő hangsúlyt a küzdőstílus kialakításánál, azonban mindenképp kell hozzá konyítani, ha csak egy kicsit is, de kell. Az pedig mindenki saját döntése, hogy mennyire is törődik vele.
Mindenesetre a döntés joga teljes mértékben az övé. Kérése szerint viszont megmutatom a kombinált pusztakezes harci mozdulatsort, melyet említettem. De csalódnom kellett a gyakorlóbábunak alkalmazott mihaszna feketeruhásban. Nem bírt túl sokat, már az első ütéseim végzetesek voltak ájult testének. A végső csapásnál: a rúgásnál, pedig már halott is volt. Fintorogva tekintek a rúgásomtól elrepült halott test után. Nem akartam kinyírni, hiszen tudom micsoda ínyenc falat egy még lélegző shinigami egy arrancar számára, azonban majd be kell érnie egy kevésbé finom feketeöltözetes semmirekellővel, amint végeztünk.
A lassított demonstrációt követően vártam az esetleges kérdéseit. Mivel úgy tűnt, hogy igyekszik teljes figyelmével végigkövetni a bemutatómat, így biztos voltam abban, hogy nem ostobaságokat fog feltenni a „kérdés” címszó alatt, hanem valóban olyasmi után érdeklődik, ami fontos lehet a technika végrehajtásnál számára.
- Hogyha eddigi önálló gyakorlásodnál sem zavart, akkor nem. Ha pedig probléma lépne fel vele, megpróbáljuk kiküszöbölni. De szerintem nem fog gondot jelenteni, ha eddig képes voltál együtt élni vele. – kicsit meglepődök, amint hollow – lyukával találom szembe magamat kérdése során. Valóban kicsit kellemetlen a hely, amit elfoglal testén, azonban nincs olyan dolog, amihez nem lehetne hozzászokni. Eleinte engem is rendkívül zavart, hogy csupán fél szememre láttam, főleg harcokban nehezítette meg a dolgomat, azonban az idő során már hozzászoktam. Igaz, gyengepontom nagyobbik fele még mindig azon oldalam, amit nem tudok szemmel tartani, de viszonylag már sikerült annyira kiélesítenem hallásomat, szaglásomat hozzá, hogy ezek segítségével korrigálhatom azt, hogy csupán egy szemem van.
Ha valóban nagy zavart jelent számára, akkor talán tudok mutatni egy – két trükköt, mely nem akadályozza majd az ütései során az, hogy egy hatalmas lyuk van a bal tenyerén. Viszont nem biztos, hogy azok használni fognak. Konkrétan csupán akarat kérdése, hogy legyűri ezt a zavaró tényezőt vagy sem. Esetleg más megoldás után kell majd néznie, de ez már az ő dolga. Én csupán a pusztakezes harc rejtelmeibe kívánom bevezetni és tudását gyarapítani erről. A keze voltaképpen már nem is az én ügyem. :<
Amint átadtam a terepet a gyakorlásához türelmesen vártam, hogy kivitelezze az első ütéseit. A megerősített hierro miatt nem éppen érzem meg ütéseit, mondhatni csapásai csupán csiklandoznak. Rúgása pedig továbbra is az a gyerekes láblengetés, semmit nem ér. :/
- Csupán mázlid volt, hogy nem bukták fel, mihaszna. Próbáld meg szinkronba hozni a támasztó karod visszahúzását és a rúgásodat! Csináld meg párszor ezt a mozdulatsort a levegőt ütve és csak azután üss meg engem, amikor úgy érzed, hogy menne nagyjából egyszerre az összefüggésben lévő két mozdulat. – ecsetelem próbálkozásai után. Remélhetőleg a változást ő is érzékelni fogja ez által. Azonban még ezek után is volt benne hiba. Az rúgása továbbra is gyenge maradt.
- Ne fogd vissza magadat! Hogyha a rúgásod nem repeszti meg a hierromat, akkor az annyit jelent, hogy elbuktad a feladatot. >.> – komolyan pillantok rá. Talán ez az ösztönzés némileg segít abban, hogy rúgásába elég erőt fektessen és nem csak az enyhe, már – már rúgásnak sem éppen nevezhető verzióval kelljen szembetalálnom magamat.
Kérdésére bólintok csak. Amennyiben javuló tendenciát mutat azzal, hogy fordítva csinálja, akkor áldásom rá. Amúgy is elfelejtettem ama lényeges kérdést feltenni még az elején, hogy jobb vagy bal kezes e? Számomra már teljesen megszokott, hogy mindkét kezemet egyaránt hatékonyan tudom használni, hiszen Lucifer ezt szinte megköveteli a rendes forgatásához.
- Már csak 15 perc áll rendelkezésedre, zöldike… - adom tudtára az egyre inkább csökkenő időlimitet. Ahogy halad, annál nehezebb lesz. Azonban gondolom ez teljesen várható volt, így nem hiszem, hogy meglepetést okozok számára a számmal, mely még lehetőséget ad a technika elsajátítására, illetve hierrom megsértésére. Én igyekeztem minden tőlem telhetőt megtenni, a többi csak rajta áll. Az eddigiek alapján viszonylag jó úton halad afelé, hogy sikerüljön elsajátítania a technikát, szóval már igencsak kíváncsi vagyok a végeredményére.