[Volt egyszer egy találka - avagy az arrancar, a vaizard és a sivatag története]

A Primera teljesen összetörni látszik, meghajlik tetteinek súlya miatt. Bocsánatkérése felesleges, magam se épp a megfontolt és eltökélt vezető képét mutatom jelenleg, hanem egy olyan férfiét, aki kétségekkel küzd. Mégis, ez a pár percnyi beszélgetés megerősített azon elhatározásomban, miszerint meg kell mentenem minden életet, mely megérdemli azt. Legyen ember, shinigami vagy arrancar, az összes élőlénynek meg van a létezéshez való joga, senkinek sem tisztje elvitatni ezt. Többek között azért is alapítottam a Daitenshit, hogy a testvériséggel eltörölhessem a fajok közti ellentéteket. Habár jelenleg leginkább halálistenek és vaizardok alkotják a csoportot, a későbbiekben remélem mások is csatlakozni fognak, s közösen egy jobb jövőt teremthetünk az utódaink számára. Valamiért megragadott Adán-san elképzelése a békés együttélésről, azonban már ahogy régebben is kifejtettem, ez csupán vágyálom lehet. Sajnos, a nagyobb hatalom mindenkinek rosszat tesz, egyenlőséget hozni már lehetetlen. Talán, ha mindenki tiszta lappal kezdhetné újra az életét, akkor elérhető lenne némi változás, ám mivel ez nem kivitelezhető, így csupán reménykedni tudunk benne, miszerint nem korcsosul tovább az amúgy is rothadó valóságunk. Néha irigylem Suwunt, aki tébolyának köszönhetően bármikor teremthet magának egy békés helyet, ami csak az Övé, és senki más nem veheti el Tőle. Vannak ugyan olyanok, akik önteltségük által vezérelve ezt is ki akarnák sajátítani, azonban az ilyenek sosem fogják elérni azt, amit akarnak, mivel mindig többre és többre vágynak. Ez egy ördögi kör, megtörni nagyon nehéz, legalábbis természetfeletti akarat szükségeltetik hozzá. Nagy elmélkedésemet a lidérc hirtelen kijelentése szakítja meg, amivel sikerül ismét csodálkozásra késztetni vonásaimat.
- El akarja árulni Hueco Mundot…? – teszem fel a kérdést elhűlve, ezzel pontosítva szavainak jelentését. – Be kell valljam, maga az egyetlen olyan személy, aki egyre-másra meg tud lepni! Khm… Természetesen tiszteletben tartom a döntését, más okokból kifolyólag, de mindketten ugyanabban a cipőben járunk. Ha ad egy percet, máris átgondolom, hol bújhatna el akár hosszabb időre is, a lebukás veszélye nélkül. A raktárt érthető okokból nem ajánlom, az ott élő vaizardokkal nem olyan egyszerű szót érteni, mint Velem.
Kétség sem fér hozzá, az első pillantást követően megölnék, akármekkora erővel is rendelkezik. Tudomásom szerint, Én vagyok a legerősebb abból a társaságból, mégis Masakinak nem jelentene gondot egy Espada lenyomása. Első találkozásunkat követően is fontolgattam már ezt a lépést, azonban ismerve az Arkangyalban uralkodó ellentéteket, egyelőre nem tartom jó ötletnek felajánlani Neki a csatlakozás lehetőségét. Másrészről egy ilyen szabadelvű hollownak nem tudnék parancsokat osztogatni, mert ennyi erővel akár Aizen mellett is maradhatna. Szám szélét rágcsálva kezdek el ide-oda sétálni a süppedős homokban, nem kevés cuccot hazahordva majd a csukámban otthonra. Igazából felesleges a gondolkodás, már a kérdés pillanatában bevillant az egyetlen olyan hely Karakura városában, amiről csak minimális számú ember tud, megközelíteni pedig szinte lehetetlen, kivéve, ha a vándor tudja mit és hol keressen. Az esetleges konfliktusok miatt aggódok, ámbátor amíg a védelmem alatt állna, addig senki sem merne dacolni akaratommal. Beletörődő sóhajtás közben realizálódik bennem a tény, mely szerint ez lenne a legjobb megoldás, még akkor is, ha feszültséget szülne a csapatban. Attól függetlenül, hogy Én hoztam létre a szervezetet, mindenki tiszteletét kivívtam, máskülönben egyikük sem tenné azt, amit mondok, ez pedig széthúzáshoz vezetne, s azt nem engedhetem. Egy esetleges árulás teljesen szétzilálná a rendszert, ráadásul azon tudás birtokában, amit már megszereztünk, potenciális veszélyt is jelentene. Ugyan nem volt kimondva, de szerintem mindenki tisztában van vele, hogy egyféleképp lehet kilépni, mégpedig teljes üldöztetés, valamint halálbüntetés terhe mellett. Az embert próbáló idők kemény döntéseket követelnek, ez sosem volt másképp.
- A Seireitei elhagyását követően létrehoztam egy szövetséget, aminek a feladata megvédeni az Emberek Világát és a Tiszta Lelkek Városát, ha már a Gotei 13 nem képes rá. – kezdek bele végül a válaszadásba, némi tájékoztató jelleggel. – Egy régi barátomnak köszönhetően birtokába jutottam egy földalatti bázisnak, ami jelenleg is főhadiszállásként funkcionál. A tagok többségének van saját lakása, így nem sokat tartózkodnak az épületben. Leginkább a tanácskozások és a közös edzések alkalmával van használva. Nem épp a leglakájosabb, azonban nyugodtan meghúzhatja magát, amíg nem talál jobbat. Kicsit ősi és dohos, ám rövid időn belül megszokható. Jómagam is elég sok időt töltök ott, a régi tekercsek tanulmányozása igen szórakoztató elfoglaltság…
Utolsó mondatomba sikerül némi iróniát is csempésznem, holott tényleg sok érdekes dologra lehet fényt deríteni, ha valaki képes elolvasni azt a régen eltűnt dialektust, amivel írva van. Szerencsére a különböző szótárak segítségével hamar elsajátítható ez is, csupán kitartás és egy cseppnyi nyelvérzék szükségeltetik hozzá. Mivel évekig Amerikában éltem, majd halálomat követően vissza kellett ismét szokni a japánhoz, ez nem esett nehezemre. Legalább még egy valamiben tehetséges vagyok, a harcon és a gyilkolászáson kívül.

[Volt egyszer egy találka - avagy az arrancar, a vaizard és a sivatag története]

Egy nemtörődöm biccentéssel veszem tudomásul hálálkodását, pedig Én is tisztában vagyok vele, mekkora segítséget is nyújtottam ezzel. Adán remek harcos, s talán a legjobb ember, akit hosszú életem során megismertem. Félreértés ne essék, rengeteg hasonlóan pozitív tulajdonságokkal rendelkező személyt meg tudnék nevezni, azonban Ő más. Lidércsége ellenére ki akar törni az ördögi körből, amiért már jobban tisztelem, mint némely shinigamit. Egykori bajtársaim ész nélkül gyilkolják lefele az arrancarokat, ami igen szomorú, még ha többségük meg is érdemli a sorsát. Már a kezdetektől fogva, az akadémia évek alatt, olyan agymosáson esnek keresztül a tisztek, amit nagyon nehéz levetkőzni. Ezen pedig a vezetőség maradi és begyöpösödött hozzáállása sem segít. Talán abszurdumnak tűnik, ám Aizen legyőzése után, ha egy józan vezéregyéniség tűnik majd ki a tömegből, akkor esetleg fegyverszünetet is köthetnénk egymással. Lehetséges, hogy az előttem ülő férfi lesz az, aki el fogja foglalni ezt a megtisztelő pozíciót. Egy mosoly árnyéka fut át ajkaimon, az élet kiszámíthatatlan, teóriámra van esély. Bátor döntésnek tartom Las Noches elhagyását, nem sok hollownak lenne ehhez mersze. Ráadásul árulásával az elérhető legnevesebb hatalmi címet hagyná hátra, azaz a Primera rangot. Egy kicsit saját pályafutásomra emlékeztet ez, amikor a kapitányi haori löktem el magamtól, amiért annyit küzdöttem éveken át. Ám ezen idő során megtanultam, miszerint nem a kitüntetések, hanem a tettek számítanak. Egyszer mindennek vége lesz, s köszönettel fognak tartozni a leginkább dezertőrökből álló csapatomnak. Adán-sannal kiegészülve már egy egész pofás kis társaságot fogunk alkotni, amely a Gotei 13-mal is fel tudná venni a versenyt, ha véletlenül pont az előbb említett szervezet jelentené a legnagyobb veszélyt a Seireiteire nézve. Nem elképzelhetetlen…
- Másról nem tudom elképzelni, hogy tényleg ki tudna jönni egy teljesen ellenséges csoporttal, azonban Ön kivételt képez, ismét. – szólalok meg végül némi szünetet követően, és most először tényleg meghajlok beszélgetőtársam előtt, ekképp fejezve ki tiszteletem. – Nekem tökéletes az időpont, előreláthatólag semmi dolgom nincs azon a napon. A járókellőktől pedig nincs mit tartania, nem vagyunk azért olyan feltűnőek. Egy póttestet is tudok szerezni, amiben nyugodtan mászkálhat az emberek között, ha ahhoz van kedve.
Urahara pont kapóra jön ilyenkor, sosem kérdez felesleges dolgokat, ha meg mégis, akkor egyszerűen nem válaszolok rájuk, ettől pedig eheti a fene, amíg utánam nem küldi Tessait, aki persze készségesen kémkedik mindenki után, ha úgy hozza a balsors. Segítsége is jól fog jönni, mivel csak azokat a tekercseket futottam át gyorsan, amelyek a Sors Dárdájáról szóltak, valószínűleg a Fészket körülvevő pajzs készítéséről is találhatóak leírások, amiknek köszönhetően akár több védett helyet is ki tudnánk alakítani, ezzel növelve a vészhelyzet esetén a biztonságos evakuálás esélyét. Mondjuk, a főhadiszállás felfedezéséhez és a védőmágia áttöréséhez akkora erőre van szükség, amivel egyikünk sem veheti fel a versenyt, azonban szerencsére ekkora hatalommal senki sem rendelkezik, legalábbis tudomásom szerint. A nagy tervezgetésben teljesen megfeledkeztem saját problémámról, habár a most lezajlott diskurzust követően már nem is tűnik olyan fontosnak. Mindenesetre pont jól jött a pillanatnyi megingásom, hisz’ egy igen jövedelmező szövetséget tudtam kialakítani. Újra gondolkodóba ejt, töprengésemről a szemöldökeim között kialakuló, hajszálvékony ráncok tanúskodnak. Leginkább az elmúlt hónapokkal van bajom, mivel túlságosan lazán vettem az életet, komolytalanságomban már-már megfeledkeztem arról a hatalmas veszélyről, ami haragos fellegként közelít Felénk. Viszont olyan sem szeretnék lenni, amilyen az utolsó halálistenként elvégzett küldetésemen voltam, hidegvérű és számító. Természetesen ezek is jellemem részei, s néha-néha szükség van rájuk, különben túlélésemet kockáztatnám. Nem magam miatt féltem az életem, hanem Chiyo-chan és a srácok miatt.
- Úgy éreztem, túlságosan felelőtlenül viselkedem, mintha még mindig egy idióta egyetemista lennék, holott azok az évek már régen elszálltak, még ha kinézetem nem is erről árulkodik. – nyögöm ki végül jövetelem okát, ami most annyira jelentéktelennek tűnik. - Sosem tartottam magam nagy vezetőnek, egyedül mindig is eredményesebben dolgoztam, így nem kellett társaimra figyelnem, s sokkal szabadabb voltam. Taichouként sem teljesítettem úgy, ahogy ez elvárható lett volna, valamint árulásom pillanatában az is kiderült, miszerint kinevezésem egy rossz ötlet volt. Csalódást okoztam rengeteg embernek, köztük a mentoromnak, Kawazoe Hanaénak is. Habár kevés ideig szolgáltam alatta, mégis több tudást szereztem, mint 140 esztendő alatt.
Ami volt, elmúlt. Felesleges a múlton gondolkozni, az inga lengését semmiképp nem állíthatom meg. Viszont néhanapján jó visszatekinteni, arra az útra, ami a mai naphoz vezetett. Az elért sikerek, a barátságok fényes pontokként ragyognak, fényüket a közelmúlt gyászos eseményeinek köde sem képes eltompítani. Le kellene állnom az alkoholizálással, mert a végén még menthetetlenül szentimentalista leszek. Ábrándozó félmosoly játszik szám sarkában, miközben kezeimet zsebre téve meredek az ezüstösen csillogó Holdra. Hueco Mundo nem is olyan rossz, mint ahogy első ittlétem alkalmával tűnt. Dotonryunnak hála mindig is jól éreztem magam a sivatagokban, biztos teve voltam előző életemben.

[Volt egyszer egy találka - avagy az arrancar, a vaizard és a sivatag története]

A felajánlott segítség a legkevesebb, amit megtehetek az érdekében, nem kárhoztathatom arra, hogy egészen addig egy poros bunkerben éljen, ameddig le nem győztük az egykori főnökeit. Ráadásul biztos nem tudna ölbe tett kézzel ülni, miközben társaim és Én épp az életünket tesszük kockára. Sosem lennék képes gyávának tartani ezt a férfit, már akkor is bebizonyosodott bátorsága, amikor megérezve erőmet nem szaladt el fejvesztve, mint ahogy némely fajtársa tette volna. Ennek ellenére, mégsem kívánom, hogy a Daitenshi tagja legyen. Talán érthetetlennek tűnhet döntésem, azonban a későbbiekben fény fog derülni a miértekre. Némi büszkeségérzés tölt el dicsérő szavait, valamint fejtegetését hallgatva, rájövök monológja igazságtartalmára. A tagok nem csak azért vannak, mert egyedül nem képviselek elég hatalmat, hanem mert Velük együtt a világ megmentésének terhét is meg tudom osztani. Mindannyian kapitányi szintűek, nincs sok dolog, amitől félteni kellene Őket. Életutunk több ponton hasonlóságot mutat, csupán bizarr módon kifordítva. A mentora elhagyta, ezzel szemben jómagam saját tanítómmal tettem ezt. Mind a mai napig lelkifurdalást érzek a történtek miatt, már ha van Nekem olyan. Egy régi beszélgetés emléke sejlik fel memóriámban, ami a leginkább meghatározó volt az elmúlt időszakban. Szerelmem születésnapját ünnepeltük, azonban a téma valahogy az árulásra terelődött. Akkor vágta a fejemhez nagy felindultságában a kérdést, miszerint mennyi embert vagyok hajlandó még feláldozni a nagyobb jó érdekében. Igaza volt, mi jogon döntök mások sorsáról? A Primera szavai viszont rádöbbentettek, vezetőként áldozatokat kell hoznunk, akkor is, ha ezek szörnyű következményekkel járnak. A Sors Dárdájának elpusztítása elsőbbséget élvez, minden felett.
- Sajnálom, de nem engedhetem, hogy csatlakozzon a Testvériséghez… - szólalok meg különösen komoly arccal, ám nem bírom sokáig, vonásaim ellazulnak és egy sokkal barátságosabb kifejezésbe rendeződnek. – Ezzel ugyanarra a szintre degradálnám le, mint amit Aizen alatt töltött be, s egyik szolgálatból a másikba menekülni értelmetlen lenne. Pártatlan tanácsadóként számítok a segítségére, természetesen, csak ha egyetért ezzel. Gondolom, nem kell kifejteném, de azért elmondom; az árulásért halálbüntetés jár. Túl nagy titkok őrzésére esküdtünk fel, amelyek rossz kézbe kerülve pusztulásba taszíthatják szeretett dimenzióinkat. Las Noches Ura már így is tud a tárgyról, amit Mi is keresünk.
Valószínűleg a Zselékirály semmit nem osztott meg beosztottjaival ezt illetően, az nem Rá vallana. Ebből kifolyólag fel vagyok készülve barátom csodálkozó pillantására is, ámbátor tévedhetek is, akkor viszont Nálam lenne a hitetlenkedés joga. Felajánlásom egyértelmű, nem akarom szabadságában korlátozni, azonban a lojalitást mindenképp elvárom. A többiek sokkal könnyebb helyzetben vannak, a csapat egyik fele teljesen független személy, míg a másik még mindig a Gotei 13 alatt teljesít szolgálatot. Még ugyan sosem terelődött ilyen irányba a tervezgetés, de azért merem remélni, hogy esetleges összecsapás esetén az oldalamra állnának, habár ezzel kétségtelenül Őket is árulónak bélyegeznék. Elgondolkodva nyúlok be felsőm alá, majd néhány másodperc keresgélés után egy angyalszárnyszerű függőt emelek ki rejtekéből. A szervezet jelképe, amiről a tagok mindig megismerik egymást. Tökéletes mestermű, s ami ennél is jobb, szinte elpusztíthatatlan. A fekete obszidiánt nézegetve ezüstös fényt vélek felfedezni a sima kő belsejében, ami az elraktározott reiatsu visszatükröződése. Már elég régóta töltögetem, minden eshetőségre fel kell készülni, kitudja mikor kerülök olyan állapotba, ahol pont egy csipetnyi lélekenergia segíthetne a túlélésben. Az ékszer tanulmányozása közben fogalmazódik meg bennem a gondolat, mely szerint még mindig nem tudtam levetkőzni az őrosztagoknál Rám ragadt viselkedési formulákat. Bármennyire is megvetem Őket, kezdem érteni miért hoztak olyan döntéseket, amikkel megváltoztatták az emberek életét. Az egyén felé helyezték a közösséget, így egy-egy rendbontó kivégzése vagy börtönbe zárása csupán a látszólagos béke fenntartását szolgálta. Az arrancarnak annyi előnye van, hogy eldöntheti akarja-e követni utasításaimat vagy a saját feje után megy. Ezzel addig nem is lesz problémám, amíg nem veszélyezteti a küldetésünk sikerességét, azonban nem olyan embernek ismertem meg, mint aki ilyesmit tenne. Túlságosan jámbor hozzá.
- Egyszer csak megjön majd az eszük… A remény hal meg utoljára, ezt sose feledje! - zendül baritonom ismét némi hallgatást követően, aztán közelebb lépek a férfihoz és a nyakamban lógó láncot kikapcsolva a markába eresztem azt. – Ez a nyaklánc a társaság szimbóluma, hamarosan magának is csináltatni fogok egyet, talán már a póttesttel egy napon kézbe fogja kapni. Jeladóként is működik, szóval ha már minden kötél szakad, csak aktiválni kell és Daitenshi máris a segítségére siet. Ezenkívül a lélekenergia eltárolására is használható, igazán multifunkcionális csecsebecse, nemde?
Miután kellően megcsodálta a tárgyat, ismét magamhoz veszem, majd a szokásos helyére akasztom vissza, így a medalion nem sokkal a szívem mellett van. A hideg fém lüktetése már nem taszít annyira, mint régen, sokkal inkább egy második szívemként gondolok Rá. Van némi igazság ebben az összehasonlításban, hisz’ mindkettőtől az életem függ.

[Volt egyszer egy találka - avagy az arrancar, a vaizard és a sivatag története]

Elégedett bólintással vettem tudomásul, miszerint elfogadta ajánlatom, így egy napirendi pontot már ki is húzhatok a képzeletbeli listámról. Figyelmemet azonban nem kerülik el a férfi reakciói, melyeket szavaim váltottak ki Belőle. Látom a kezdeti értetlenséget és csüggedtséget, majd a magyarázatomat követi megkönnyebbülést is. Ajkaim vékony vonallá keskenyednek, miközben arra gondolok, mennyi minden elérhetek csupán egy jól felépített beszéd erejével. Ez a kis diskurzus eltörölte minden kételyem, most már biztos vagyok abban, amiben már az elejétől fogva se kellett volna kételkednem. Vezetőnek születtem, az a sorsom, hogy egy kisebb – aztán nagyobb – közösség élére álljak és legjobb tudásom szerint terelgessem Őket. Új cél sejlik fel elmémben, aminek megvalósításához még a mostaninál is nagyobb hatalomra van szükségem. Meg kell tisztítani a Seireitei a korrupció és az agymosás mocskától. Talán megvalósíthatatlannak tűnik, így elsőre, azonban némi hozzáértéssel, s persze teljes titoktartás mellett akár kivitelezhető is lehet. Természetesen tisztában vagyok a nemesek hozzáállásával, de ha Én is egy lennék közülük, akkor jobban felfigyelnének a szavamra. Kapitányi rangom említése valószínűleg elegendő lenne egy kisebb cím kiharcolásához, bár árulásom ténye ront esélyeimen. Nem félek a Gotei 13 vezetőségének ítéletétől, végezni úgyse tudnának Velem, ráadásul elég jó ismeretségekre tettem szert még szolgálatom idején, melynek igencsak hasznát fogom venni. Persze a barátságok kötésénél, valamint a szerelem megtalálásának pillanatában még eszembe sem volt ilyesmiken gondolkodni, viszont kétségtelenül jó esélyekkel indulok. Világmegváltó elmélkedésemből Adán-san szavai rántanak vissza, amint a medál további képességeiről, ezenkívül működési elvéről érdeklődik.
- Elegendő erősen rákoncentrálni, ezzel pedig olyan kapcsolat kiépítése kezdődik meg, amelynek köszönhetően más már nem lesz képes megfelelően használni. – kezdek bele a magyarázatba, amit már nem egy alkalommal ledaráltam. – A feleslegesnek érzett energiát egyszerűen bele lehet vezetni. Először furcsának tűnhet, olyan akár egy parazita, azonban rövid időn belül hozzá lehet szokni, mostanra már nem is érzem a jelenlétét. Egy normál ékszernek látszik, ennek ellenére hatalmas mennyiségű reiatsuval van töltve ebben a pillanatban is.
Az egyik leghasznosabb tárgy, ami a birtokomban van, ám nem veheti fel a versenyt Hisou Karitevel vagy Evevel. Az előbb említett két fegyver nem egyszer volt már segítségemre, kész szerencse, hogy birtokolhatom ezeket. Csupán egy dolog szomorít el néha, miszerint a Kaszás megszerzéséhez – nevéhez illően – halál árán jutottam hozzá. Magam se tudom megmondani miért végeztem az utamba kerülő tisztekkel, hisz’ Taichouként szinte mindenhova engedélyem volt belépni. Mégis abban a pillanatban csak egy cél lebegett a szemem előtt, s legcélravezetőbb megoldásnak az akadályozó elemek kiiktatását tartottam. Képzésem tökéletes volt, oly’ precíz gyilkoló gépet neveltek Belőlem, melynek nincs is párja a shinigamik között. Bármennyire erős is Hanae-chan, képtelen lenne lelkiismeret furdalás nélkül lecsapni egy bajtársára, még akkor sem, ha az tételezzük fel, árulóvá válik. Részemről gondolkodás nélkül megöltem volna magam ellenkező esetben, így még szerencsésnek is mondhatom szerény személyem, amiért nem vagyok egy öngyilkos alkat. Ráadásul addig nem is patkolhatok el, amíg a Sors Dárdáját meg nem találtuk, majd el nem pusztítottuk. Igazából nagy hasznát vennénk a háborúban, azonban mégsem használhatja egyetlen élő lélek sem, legyen az halálisten vagy hollow. Egy végtelen hatalom birtoklása megfertőzi a szívet, kapzsivá és kontrolálhatatlanná teszi. A sötétségből nagyon nehéz visszatérni, ezért sem akarok senkit erre az útra kárhoztatni. Inkább harcolok még száz évig Aizen hordái ellen, semmint hogy egy újabb gonoszt engedjek felemelkedni, mert türelmetlen, s ami a legrosszabb, óvatlan vagyok. Öklöm egy pillanatra összeszorul a gondolattól, bütykeim teljesen elfehérednek. A saját életemet már régen nem féltem, azonban a szeretteimé többet érnek bármilyen erőnél. Néhány nagy lélegzettel higgadtságot erőltetek magamra, azután más téma felé terelem a beszélgetés folyását.
- Milyen Primera Espadának lenni? – teszem fel a kérdést hirtelen, hiszen csak pár perce realizálódik bennem, miszerint egyetlen lidérc ismerősömtől sem kérdeztem még ilyet. – Sosem hallottam még Las Noches hierarchikus felépítéséről, pedig ez akár döntő tudást is képviselhetne a végső csatában.
Mivel csak kevesen tudnak átjárót nyitni Hueco Mundoba, s még kevesebben tudnak kémként beépülni, nem sokat tudunk az arrancarok életéről. Reményeim szerint a megfelelő vezetők legyőzésével összezavarodna az amúgy sem intellektuális képességeiről ismeretes szedett-vedett sereg, aminek köszönhetően döntő csapást tudnánk rájuk mérni. Mint már mondtam, nem célom fajirtást rendezni, viszont a küzdelem elkerülhetetlen, ez már a kezdetek kezdetén meg volt írva. Az egy-egy elleni párviadaloknak nem sok értelmét látom, egy ütközet nem erről szól. Egy színvonalon aluli mangában még csak-csak elmenne, de Nekem akkor is sülne a képemről a bőr, ha ilyesmit kiadnék a kezeim közül.

[Volt egyszer egy találka - avagy az arrancar, a vaizard és a sivatag története]

Örülök, amiért ilyen hasznosan szeretné eltölteni azt az időt, mely bujkálásra kényszerülve telik majd el, habár a férfit ismerve más eshetőséget el se tudok képzelni. Érdekes hallgatni az erejéről szóló történetet, jómagam hosszú évek kemény edzésének köszönhetem azt, amim most van. Természetesen a rengeteg nehéz küzdelem és elpusztíthatatlannak tűnő ellenfél is segítségemre volt, vereségeim csak tovább korbácsolták bizonyítási vágyam. Az igazat megvallva egyetlen olyan összecsapásra sem emlékszek, amiből a legvégén vesztesként jöttem volna ki, azt kell mondjam, eddig makulátlan a mérlegem. Valószínűleg ezért is vagyok annyira eltelve magammal, ám Én ezt mindig egészséges önbizalomként tüntetem fel, s már annyiszor kifejtettem ezt, hogy teljes meggyőződéssel hiszek is benne. Elmondása alapján van egy olyan érzésem, mintha az egész Primerává válása csupán a véletlen műve lenne. Akárhogy is legyen, megvan Neki a kellő eltökéltség, valamint hatalom, ami egy vezető pozíció betöltéséhez szükségeltetik. Ráadásul az elsők mindig is különc figurák voltak, elég ha Luchora és az Ő kis összeesküvésére emlékszem. Nagyon rosszul áll Aizen szénája, ha az összes alattvalója legszívesebben holtan látná. Ez igazából csak kedvez ügyünknek, egy akadállyal kevesebb gördülne elénk a béke teremtéséhez vezető úton. A beosztottjaihoz való viszonyulása sem lep meg különösebben, sosem gondoltam volna egy hollowról, miszerint ilyen módon tud hozzáállni bárkihez. A rohadt sztereotípiák miatt mindig is az agyatlan állat kifejezés ugrik be, ha a lidércekre asszociálok, pedig Adán-san bizonyítja a leginkább ennek ellenkezőjét. Kérdésére elgondolkodó arcot vágok, felidézem a beszélgetést, amikor Yukezo kérdezte meg Tőlem ugyanezt, még hónapokkal ezelőtt.
- Megtisztelő volt, örültem neki, amiért elég jónak tartották a képességeimet a kapitányi ranghoz. – kezdek bele a távolba révedve, egyszerre csodálom a dűnéket, valamint mélyedek el gondolataimban. – Ne értsen félre, itt nem a reiatsum nagysága játszotta a legkiemelkedőbb szerepet. Abban az időben még senki sem tudott vaizardságomról, de már régen túlszárnyaltam némelyik Taichuot. Hanae-chan bízott bennem annyira, hogy támogatásának köszönhetően megkaptam a címet. Egy shinigami életében a legnagyobb eredmény az, ha valamelyik osztag élére állhat. Így éreztem Én is, boldog voltam és elhívatott, képességeimhez mérten megpróbáltam a lehető legjobban elvégezni a feladatot. Sajnos azonban közbejött néhány dolog, ami úgymond keresztbetörte a karrierem, ám erről már Ön is hallott. Viszont ha újra döntenem kéne, akkor se tennék másképp. Ez az út lett kijelölve számomra…
Végére sikerül egy szomorkás mosolyt is felvillantanom, szerettem a 8. osztag vezetője lenni, ehhez kétség sem fér. Ettől függetlenül Mitsuko kezeiben is ugyanolyan jó helyen van a divízió, mint az Enyémben, ha nem jobban! A tisztelet, ami körüllengett semmihez sem hasonlítható, ámbátor a legtöbb tiszttől most csak megvetést és gyűlöletet kapnék, mert számukra érthetetlen módon végeztem több társukkal. Nem tartozom magyarázattal senkinek tetteimért, tudom, egyszer meg fogok bűnhődni meggondolatlanul elkövetett gyilkosságaimért, ám az még odébb van, addig meg kell mentenem a világot egy-két alkalommal. Az önjelölt szuperhős szerepét már ha akarnám sem tudnám lemosni magamról, de meg se fordult a fejemben ilyen cselekedet. Az Espadának igaza van, valóban a csúcson kell mindent abbahagyni, ámbátor inkább gondoltam volna egy nyugis visszavonulásra úgy öt-hatszáz, mint a fejvesztve menekülésre az egész Gotei 13 által üldöztetve. Mindenki azt kapja, amit megérdemel – tartja a mondás, s kétségtelenül igaz is. Az efféle régi bölcselkedésekben mindig van valóságalap, néha-néha jó odafigyelni arra, ami meg van írva. Nem hiszek semmiféle hókuszpókuszban, Én irányítom a saját Sorsom. Hm, ebből egy elég ellentmondásos kijelentés született, hisz’ valamilyen szinten Minket is csak képzeletbeli lényeknek hisznek a normális emberek. Áldott tudatlanság, mennyire örülnék Neked! Biztos lenne más is, aki megpróbálná megakadályozni az apokalipszis eljövetelét, azonban erre csak Én vagyok képes! Nem tudom, miért gondolom így, egyszerűen csak érzem! A feszültség egyre inkább tapintható körülöttem, mintha izzana a levegő a területen, ahol állok. Jobb lenne, ha visszafognám magam, mert már csak a jelenlétemmel felhívtam az ostobább hollowok figyelmét, nem lenne szerencsés egy-egy erősebb arrancar érkezése. A küzdelem kimeneteléhez nem fér kétség, de mégis csendesen szeretné távozni.
- Az áruló valódi céljait senki sem tudja, szerintem még a hozzá közvetlen közel állok sem. – fejtem ki véleményem, akaratlanul egy kis ironikus felhangot adva szavaimnak. – Jó uralkodóhoz méltóan a Lelkek Királya nem avatkozik közbe, kivéve, ha már az ajtaján kopogtat az ellenség. Gyáva féreg, de legalább a Gárda léphetne! Miért ilyen cselekvésképtelen ez az egész rendszer?!
Utolsó kérdésem szinte már ordítom a sivatag sötétjébe, elveszítettem az önuralmam, ami elég régen fordult elő Velem utoljára. A kérdésre akar válaszolhat is a férfi, ha akár, habár inkább költőien tettem fel. Ingerülten gyújtok rá még egy cigarettára, tehetetlenségem kihozza belőlem a láncdohányost.

[Volt egyszer egy találka - avagy az arrancar, a vaizard és a sivatag története]

Nem egyszer elgondolkoztam már azon, amit a férfi mondott. Valószínűleg igaza van, talán mostanra már Én is a legerősebbek között szolgálnék, akik valaha születtek a Seireitei történetében. Ellenben jobban belegondolva nem lettem volna képes magam mögött hagyni a szeretteimet, hogy egy ismeretlen urat szolgáljak, aki semmit nem tett értem vagy társaimért. A hatalom mit sem ér, ha nincsenek olyanok, kikkel meg lehet osztani azt. Az emésztő céltalanság megfertőzhet bárkit, s saját erejétől eltelve a végzetébe rohanhat. Volt idő, amikor még Én is sebezhetetlennek képzeltem magam, olyan embernek, akit képtelenség legyőzni. Néhány csúfos kudarcot követően azonban rá kellett jönnöm, miszerint ez korán sincs így. Esendő vagyok, gyenge, nem tudtam elérni képességeim végső határát, annyi és annyi ismeretlen aspektusa áll még előttem kiaknázásra várva. Némileg újabb hasonlóságot vélek felfedezni kettőnkben, az élethez való hozzáállásunk több ponton is egyezik. Tisztként szinte megrögzötten kerestem a veszélyt, mondván, Engem úgysem vághatnak le. Kapitányként kicsit visszafogtam eme beteges szokásomat, ám vezetőként érthetően sokkal impozánsabb kihívások elé állítottak. Mind a mai napi emlékszem azon ellenfeleim nevére, melyeknek köszönhetően ma az vagyok, aki. Adrian, a bounto. Kenshin, a régi barát. A velük való összecsapások, mind-mind olyan dolgok mélységére döbbentettek rá, amelyekről előtte álmodni sem mertem. Sajnálom, amiért véget kellett vetnem evilági pályafutásuknak, de akkor még a Gotei 13 agymosott pribékje voltam, a parancs pedig szent és sérthetetlen. Döntések, eredmények… Minden ok-okozati kapcsolatban áll, semmit sem tehetsz következmények nélkül. E örökérvényű igazság körül forog az egész univerzum, a kezdetek óta.
- Elhatározásaink hoztak el ide Minket most, ezeknek hála vált úgymond áruló Belőlünk. – zendül ismét mély baritonom, megpróbálva higgadtságot erőltetni hangomba. – Ettől függetlenül Én bízom benne, hogy egy napon megértenek majd, s a nagyobb jóért folyó küzdelem végén emelt fővel vonulhatok be a Lelkek Világába. Egyelőre nem értik meg egyikünket sem tudatlanságuk miatt, de higgyen Nekem Adán-san, egyszer megint tisztelet fog övezni mindkettőnket a saját fajtája között!
Szavaimból indokolatlannak tűnő bizakodás hangozhat ki, ám remélem mégis így lesz. Nem céltalanul áldoztam fel a megbecsülésem és a Sierashi név makulátlanságát, hanem egy magasztosabb idea elérése vezetett. A Sors Dárdája nem kerülhet rossz kezekbe, egyáltalán nem szabad használni. Az emberi életek irányítása az egyik legborzalmasabb képesség, amit csak el tudok képzelni. Egyetlen gondolattal véget lehet vetni akár millióknak, amit Aizen valószínűleg meg is fog tenni, miután elkészítette a Király Kulcsát. Fogalmam sincs, mi oka lenne betörni egy teljesen más dimenzióba, amikor így sincs senki, aki megállíthatná… Egyelőre. Futó pillantást vetek karórámra, ennek köszönhetően megállapítom, miszerint ideje mennem. Halk sóhaj tör fel mellkasomból, miközben a már szűrőig leégett cigarettát ismét elpöckölöm Hueco Mundo sivatagjának végtelensége felé. Még néhány percig zsebre tett kézzel, némán figyelem a kihalt tájat, mely az elmúlást szimbolizálja. A távolban egy nagyobb csorda hollow vágtat eszeveszetten az erdőségek irányába, talán elég erősnek hiszik magukat egy Menos legyőzéséhez. Botor gondolat, annyi különbség van köztük, mint egy hadnagy és egy 5. tiszt között. Gúnyos mosollyal arcomon csóválom meg a fejem, elintézhetném őket, nem venne igénybe többet egy fél percnél, azonban most nincs kedvem a gyilkoláshoz. Ráadásul bármit is fog tenni a Primera a közeljövőben, szavaiból kitűnt, hogy még mindig ide húzza a szíve. Nincs jogom kérdőre vonni ezért, hisz’ Ő is fenntartás nélkül meghallgatta, amikor Soul Societyről beszéltem. Adánban egy igazi szövetségest sikerült találnom, s ennek semmi köze nincs a faji hovatartozáshoz. Vigyoromba némi büszkeség is vegyül, mivel ráléptem arra az útra, amit már a kezdetekkor kijelöltem magamnak. A Daitenshi a jót fogja védelmezni, nem pedig különféle rendszereket, amelyek valószínűleg megvetik a társaság tagjait, mert ilyen-olyan csoportból származnak. Ennek véget fogok vetni!
- Kellemes beszélgetés volt, Barátom, de Nekem ideje távozni. – szólalok meg végül ismét, megtörve töprengésem hangtalanságát. – Két nap múlva a parkban fogom várni a megbeszélt időpontban. Lehetőleg ne késsen, nem sok kedvem van a sötétben ácsorogni. Öhm… Nyitna egy gargantát? A visszafelé vezető út megteremtése valahogy kiment a fejemből…
Kissé égő fejjel vakarom meg a tarkómat, viszont a legjobbakkal is előfordul, hogy a sok fontos gondolat között egyszerűen megfeledkeznek az apróságokról. Így történt ez Velem is, de szerencsére az immáron Ex-Espada készségesen a segítségemre siet. A tér hasadó hangja egy grimaszt csal vonásaimra, valamiért mindig rossz érzés kap el, ha ezt a hangot hallom. A közeledő ellenségre asszociálok belőle vagy Én nem tudom. Egy barátságost intést követően lépek be az átjáróba, s a raktár irányába kormányzom lépteimet. Elég jól tudok már tájékozódni a hollowok utazási rendszerében, talán vaizardságomból adódóan képes lehetek hasonló portált nyitni magam is. Hm, nem is lenne rossz!

//A következő post mehet a parkba, ha még nem untad meg a játékot. //

Egy helyben, egy nyájban élnek ezek itt mind. Ez itt a sötét művészetek feneketlen főzőkondérja. Hát én most ezzel mit kezdjek, mit csináljak, hogy végre elvégezhessem azt a kis ártatlan szívességet, amiért végül is ide kellett jönnöm. Hallatlan.
Csendes átokkal fejemen mászkálok szüntelen. De én most mit kezdjek azzal, hogy mások lelke megtört... szabadjára eredt a sötétebbik rész. Cseppet sem kellene csodálkoznom, legfeljebb vállat vonni miatta. Maguknak csinálták mind, ez a sivatagot. Itt nem fest a vér sötét foltot a földre. A homok állandóan éhes, állandóan felszívja a ráfröccsenő nedveket. Sohasem tudhatom a kacska ördögkórót kergető szél éppen megint mit sodor elém. Innen már nincs messze a semmi. Innen már jóformán akárhová is mehetnék. Végeláthatatlan üresség. Nem történt semmi szokatlan, nincs ebben semmi furcsa vagy groteszk. Én is eltévedek a káoszban. Orrom hiába keresi, szimatolja az igaz szavakat. Itt nincs más csak homok. Ez a homok minden arrancar semmitmondó létének bizonyítéka. Mindegy, hogy néznek ki, azok az emberek... ha a szemükbe nézek az is ugyan olyan kitöltetlen. Némelyikből még visszaköszön ez a forróság. Vajon a sivatag is gyűlöl mindent itt?
Ez a homok csak azért van, hogy koptassa holt testét az ide kerülőknek. Most az enyémet is emészti. Az, hogy a világgal a dolgod elmúlt, az még nem jelenti, hogy ez lesz a végszó. A halál nem törli el a bűnöket. Itt fog élni, itt fog növekedni a bűneivel együtt, amíg fel nem ismeri, mekkorát hazudott... nem nekem,vagy a világnak, hanem saját magának. Amikor a teste meghal, ő magával hozza lelkének ürességét, és a benne kiszáradt reményeket, amiket egyenként hullajt majd el, mint a téli fák a leveleiket. Magával hozza a kérdéseit, az értetlenségét, és ebben a homokban morzsolódik le mindaz, amihez nem ragaszkodik eléggé. Úgy látom ez alatt a jó pár óra alatt többet tudtam meg az emberi lélekről mint az egész egyetemi éveim alatt összesen.
Ez az ég varázs égbolt. Az a különleges képessége, hogy megmutatja a lélek őszinte természetét. Szerencsétlen lények idebenn, mind csak is azért kerülhettek eme varázskupola alá, mert még az életükben elcseszték. Szánalmas emberi lét, olyan hibákkal telít meg amikre rá sem jöttek időben. Talán soha sem gondolták, hogy nem az a gonosz bennük, aki mindig ott volt a hátuk mögött, hanem az aki dicsérte őket. Valaha biztos nekik is mondták, hogy milyen kedvesek, valaha mind ember volt egyszer. Érzett egyszer, szeretett egyszer. Csak végül bebizonyították hogy igazuk van, és akkor váltak gonosszá. Ez a homok.. ez a fehér kristályos porszerű anyag, pont olyan mint az elvárás nevű ostoba kényszer. Az első hazugság ott kezdődött, amikor elhitték, hogy bármit is másért kell tenniük. Elhallgattatták a szívüket.
Nem hiszek az eredendő bűnökben. Nem hiszek az elrendelt szerepeknek, az a lusták luxusa. De hiszek abban, hogy az ember okkal van, semmi sem létezik feleslegesen. Meg kell mindezt értenem. Sosem vethetek véget ennek a harcnak, ha nem az alapjainál kezdem. Ujjaim közül lám, azonnal kifolyik. Észre sem veszem a szemeket, de attól még elsúrlódnak a bőrömön. Így nem vesszük észre mi sem amikor elmorzsolódnak rólunk az emberi érzések. És ez a hő, állandóan nyomaszt. Állandóan körülvesz, ez a hő a kényszer.
Az ember társas lény, társadalmának alapja a kötődés. A függés... de miért tanítják az embert még is arra, hogy függetlennek mutassa magát mindentől és mindenkitől?... Furcsa. Hogy lehetne valaki egyaránt kegyetlen és érző lény? Persze, hogy mindenki összezavarodik. Én sem értettem az elején. A harmóniát ott rontották el alapjaiban, mikortól már nem érdekelte őket. Törölni kell mindent! Ahhoz, hogy újraépíthessem a harmóniát, újra kell építenem, a gondolatoktól kezdve. Újra kell alkotni az egészet! El kell kerülni, hogy az elvárás és a nyomás lepusztítsa az emberi lélek alapvető tisztaságát. Csak így nem lesz homok abból, a megfoghatatlan és spirituális lényből, amit léleknek nevezünk. De készen állunk erre?... Dehogy. Én készen állok erre? Kicsit olyan érzés, mintha ezred évek óta várnám sok-sok idő óta. Más vágyam se lenne. Talán megint megszállottan viselkedek, de megszállottság megérteni, miért somlik el végül minden? Az a dolgom, hogy feltegyem a helyes kérdéseket...mert a válaszok már készen vannak.
Az ösztön, a mohóság, a félelem, a féltékenység, a magány mind csak a mi képzeletünk szüleménye, mi alkottuk... mi teremtjük ezt magunknak. Ugyan így el is tudjuk tüntetni... csak ez nehéz. Könnyebb hagyni, hogy végül elsorvadjon és elporladjon. Amikor felkapja a szél, már nem is érezzük, mert már halott, már nem is fáj. Vajon én képes leszek odafigyelni erre? Képes leszek végig igazat mondani magamnak?... Csak így nem porlad el az, ami én vagyok. Akár ők is lehetnék. Akár én is bújhattam volna álarc mögé. Viszont én választottam, végigmegyek a tövises úton, akármi van. Még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom, hogy kövessen, mégis a felismerést, a tudást, azt amit látok nem adnám semmilyen erőért, semmilyen életért, semmilyen szépségért, semmilyen illúzióért. Az igazságnak tépett arca van, és aki belenéz később megbánja nagyon. Nem lehet visszaaludni a közönybe, miután már elkezdtél rájönni a valódi életre. Csak előre lehet menni, képtelen vagy megerőszakolni a lelked már utána, egyszerűen azért. mert már tudod mit jelent. Visszatart mindaz amit szeretsz. Ez benne a legjobb, itt kezded el élvezni a dolgot.
Forró izzó katlan, már képzelődöm ahogy a fakó holdra nézek. Furcsa lélekenergia zeng a fülembe...
Fáradt sóhaj szökik ki belőlem. Mit is képzeltem, hogy hagy majd csöndesen gondolkodni az élet? Hogy hagy majd csöndesen, addig rágódni, míg bele nem bolondulok? A sorsnak ilyen a gondviselése. Ad mellém társat, ha már úgy látja, eleget agyaltam ezen. Ad megoldani valót, nehogy belerokkanjak a válaszokba.
- Bárki is vagy... áh mindegy... rosszabb már nem nagyon lehet- Emelem fel a fejem és megigazítom a szemüvegem.
- Azt hiszem az agyamra ment a hőség...először az a két oviszökevény... most meg már képzelődöm is...-.-. - Most már hangosan gondolkodom. Idegesít a magány, ha a csönd megközelít, én megszólítom, ezzel nincs probléma. Megoldom én...nem fog ez ki rajtam. De a nyomás egyre erősebb.
- Jó...kész...gyere elő...!- Próbálkoztam meg kihúzni magam. Már vonszoltam a lában. Már arcomhoz tapadtak a vérszínű hajszálak. Nem a hőség bántott... a gondolatok fárasztottak. Mint mindenki, én is magamnak csinálom a bajt. Viszont úgy tűnik tényleg van itt valaki. Megemberelem magam, nincs jogom őt másként kezelni mint másokat. A gyengeségem, nem kifogás ilyen mulasztásokra.
- Üdv ^^.- Köszöntem egyszerűen.

víííír farkas

Hát ez nem oviszökevény. Vetüléséből érződik, hogy valami nagyobb kevésbé lányos, sokkal inkább pasas. Hát puff. Hiába tudtam hogy jön. Még köszöntem is, mert olyan rendi vagyok...de nem. Neki rugaszkodni és ugrani kellett, hogy én végül megint elterüljek a homokba akár egy eltévedt és beszívott igen piros béka. Sokáig csak követett,csak figyelt. Tudtam hogy itt oldalog, mint egy kósza gonosz kis árnyék. Figyelt a szemecskéivel és szaglászva követhette nyomaim. Én meg olyan ártatlan és kedves vagyok, csak hagytam, hogy jöjjön. Majd megunja ha akarja. Jó sok idő telt el közben, igazi kis türelem játék volt. Én néha gyanútlan hátra forgolódtam, szemeim ide oda nézelődtek, Hátha majd útközben fel villan a hangos lopakodó. Nem értem, ha már tudom hogy itt van, miért nem jön elő. Minek kell követnie? Kizárt hogy lebuktam, gigai is van rajtam, kardom is van végül is, de aztán minek. Annyit használom Kokutan no Makase-t nagyjából, mint egykét felfújt, izom góré dinnyefej az agyát Seireitei-ben. De ma olyan piszok peches napom van, hogy ma már kellet használnom. Nem szeretem ha rákényszerítenek a harcra...nem is megy olyan jól, meg minek. Rajtam igazán könnyű azt gyakorolni, hogyan tiporjuk sz@rrá más emberkék lelkivilágát, csak egy bibi nekem már nem fáj. Szóval bekaphatják a szerves stukkerem. Ez a barom is kedves invitálás, és kellelkes köszönés nélkül rohant rám, akár az orosz hadsereg. Istenem mit vétettem hogy állandóan idiótákkal vagyok körülvéve..hát nem igaz már. Kiköpöm a homokot megint. Felállok megint, leporlom magam , megint, türelmes leszek megint.
- Látom rosszul hallasz^^... pedig én köszöntem, de látom nincs ínyedre a kultúra. Biztos valami fájdalmat okoz vagy nem tudom. - mondtam édibédi hangon, már eléggé tele van a tököm. Kezdek morcos lenni. Nem mintha ez most fenyegetés lenne erre a homoksivatagra nézve, mert tökmindegy, hogy idegbajos vagy é, vagy hulla nyugodt, így is, úgy is levernének végül. Na hát ez van...nem harcra lettem kitalálva. Ez van ezt kell szeretnem, nem is szeretek harcolni, szóval a k****a anyját mindenkinek, aki arra rávesz engem. Mert aztán tényleg rendes fickó vagyok. Ha van nagyfőnök az égben és lát, biztosan szarva van, mert nem díjjazza esetlen igyekvésem, a jóságra.
- Kössssssz...- sziszegem, mikor meghallom az ő üdvözlési stílusát is. Kicsit, olyan vidékies íze van, mint aki sokáig nem volt városok közelében.
- Ja... itt vagyok egy ideje. Mond nagyon nehezére esett volna csak úgy lazán fa**án idelejteni és bemutatkozni? Minek kellet hozzá ez is. Ha meg akarsz enni, utána is megtehetted volna. Velem azonban nem mész semmire, ha megeszel átragasztom rád a tébolyomat, és belülről veszem át az agyadon az irányítást!!!- teszem a halántékomra a mutatóujjaimat kétoldalúról, mintha én lennék az X-manből Jane. Persze ekkora marhaságot még életemben nem mondtam, de már agyamra ment az itteni légkör. Senki se rója a fejemre, ha túlélem egy hétig ki se fogok mászni a hűtőraktárból.
- A francokat... izé Allan, nem vagyok bátor csak nem félek. Vágod... nem érzek olyat, mert az illúzió, s mint olyan logikátlan, s felesleges. Szóval rossz a kérdésed, rágd meg még egyszer, aztán add vissza .- nézek rá, annyira látszik hogy tisztára meghülyültem, hogy csak na. Valóban ijesztő hitelességgel tudom előadni magam. Blöff az egész, igen, de talán bejön, és a másik még soha sem tanult pókerezni. Kötekedésem talán partot ér, és megkondítja az értelem harangját odabenn. Már annyira nem érdekel az egész. Talán haza sem akarok menni. Otthon sem lenne nagy a különbség ettől a mocsoktól, legalább is nekem nem. Csak itt élből előrántott véres kardokat kapok, ott meg lopott galád tekintetek ostoroznak, mikor elmegyek, kezüket megropogtatják, így üzenik nem bírjuk az arcod. Itt legalább őszinték, nincsenek szabályok, az egyetlen szabály, hogy légy erősebb. Csak velem jól kicseszett az élet, mert én nem erős akarok lenni, hanem boldog, meg korrekt, meg fear...szóval szívás az életem.
- Meg úgy hozzátevőlegesen említeném, hogy nyugodtan hívhatsz Raidennek, amennyiben ez nem felel meg igényeidnek, fordulj bírósághoz hehe.- néztem rá mint egy sült bolond nem is kellet nagyon színészkednem, rólam könnyen elhiszik .

Nőutáló vs. gyerekes arrancar - mi lesz itt még? O.o

//nem a legjobb, de a karit ritkán használom -.-" //