Kérdéseim egy részét mintha elengedte volna füle mellett Ranil, mintsem válaszolt volna rájuk. Pedig én próbáltam a helyzethez mérten a legnormálisabb módon kommunikálni vele. Akárhányszor kezdett volna kellemes irányba kanyarodni a diszkurzus, Ranil csökönyös módon, mint egy sértődött kislány "ignorált", vagy épp nem fogata e la segítségemet. Igen nehéz a bizalmába férkőzni, sőt megkockáztatnám, hogy lehetetlen. Ezt egyrészt meg is értem, hisz láttam, amire nemrég gondolt néhány másodperc erejéig, de akkor is, ebből semmi jó nem származik sem neki, sem másnak. Némán, mosolyogva bólintok, mikor sértődötten megjegyzi, hogy neki is ment volna a férfi elintézése, ám ha nem cselekszem, lehet, hogy még mindig Ranilt bámulta volna, Ranil meg csak idegesítette volna magát a dolgon. Még csak desszertet sem kért, pedig nagyon finom fagylaltkelyhe van ennek az étteremnek, igazán megérte volna kipróbálnia, ám ha nem, hát nem, én nem erőltetem. Apróbb biccentéssel fogadtam döntését, s míg a lány kiitta poharából a maradék rubintvörös folyadékot, én leadtam a rendelést egy pincérnek. Úgy döntöttem, hogy kipróbálom a vaníliás fagylaltkelyhüket, olyat még úgy sem ettem. Kényelmesen hátradőltem székemben, és Ranilra függesztettem smaragdzöld szemeimet. A lány épp ruhájával volt elfoglalva. Lehetséges, hogy nem tetszik neki? Nem hibáztatnám érte, legközelebb, ha lesz olyan, selyemruhát kerítek majd neki, hátha az jobban menne az ízléséhez.
Ha értékelnem kéne ezt a néhány órát, amit együtt töltöttünk Ranillal itt Karakurában, és azt kéne megmondanom, hogy változott e a lány hozzám állása valamit is az étteremben tartózkodás alatt, egy szóval el is tudnám intézni az értékelést nagyjából. Utált. Ugyanúgy, mint eddig, ha nem jobban. Én sem voltam oda érte. Csak azt nem értettem, hogy akkor miért vagyunk "együtt" még mindig. Hisz csak "kényszerből" jött el velem vacsorázni, sőt kényszerből kellett neki egész végig beszélgetnie velem, hisz én nem hagytam békén. Furcsa érzés kerített hatalmába, miszerint ez nem véletlen, és kezdtem egyre biztosabb lenni abban, hogy még össze fog minket hozni a sors valahol, valamilyen formában. hogy milyenben? Ezt nem tudtam megmondani, mágus vagyok, nem látnok.
- Ahogy gondolod, Ranil. - bólintottam könnyednek szánt hanggal a lánynak, és tűnődve néztem, ahogy távolodik asztalunktól a zongora felé. Míg a lány a kottát kérte el az egyik éttermi alkalmazottól, nekem közben meghozták a fagylaltkelyhemet, amihez rögtön neki is láttam. Igazán ízletes volt, ezentúl több vaníliás fagylaltok fogok enni, úgy döntöttem. Csendesen fogyasztottam az édességet, miközben a háttérben egyszer csak felhangzott a dal, amit Ranil játszott a zongorán. Ha nem a saját szemeimmel láttam volna, el sem hiszem, hogy Ranilt látom zongorázni. Nem néztem volna ki belőle, hogy képes ilyesmire, csupa meglepetés ez a lány. Szám félmosolyra húzódott, és úgy hallgattam tovább a játékot, míg véget nem ért. Mikor a lány visszaért az asztalhoz, halk tapssal díjaztam az előadását, ezzel is elismerve tehetségét.
- Ez gyönyörű volt, Ranil! Nem is mondtad, hogy tudsz zongorázni. Ez egy Chopin mű volt nemde? - kérdeztem a lánytól, míg elfogyasztottam a fagylaltom maradékát is. Mivel már nem volt mit enni, ideje volt lassan indulni, ezért hívattam a pincért, és kifizettem a számlánkat, majd felálltam az asztaltól és előzékenyen felsegítettem Ranilt is. Kora volt még a hazatéréshez, még maradni szerettem volna, és reméltem, hogy talán a lány is velem tart, ha hívom.
- Fiatal még az idő, nem kéne még hazamennünk szerintem, Ranil. Nem lenne kedved egy könnyed kis esti sétához mondjuk a sétáló utcában? Nagyon hangulatos tud lenni így sötétben..persze csak ha van kedved. - kérdeztem a lánytól, miközben kiléptünk az étteremből. Sétapálcámat megforgattam kezemben, és mikor megállítottam a forgását, már ismét a mágusbotomat tartottam a kezemben, ezzel együtt pedig mindenki a régi, eredeti ruhájában feszített újra. Ha jön Ranil, akkor még talán tudunk kicsit beszélgetni, ha nem, akkor meg maximum sétálok egyet egyedül, és eltöprengek a ma este történteken, és levonom a megfelelő következtetéseket...

Kellemes délután köszöntött Karakura városra, s annak lakóira. Minden csendes, talán még túlságosan is. Elgondolkodva lépkedek az utcákon, miközben egyre csak az amerikai kalandjaimon elmélkedem. Sikeresnek mondható a küldetés, hisz’ megszereztük, amit akartam. Most már csak Sukéékre kell várni, hogy végre visszatérjenek a Mennyei menedékből és összevethetjük mit derítettünk ki a veszélyes út során. Halk sóhaj szakad fel a mellkasomból, míg acélkék íriszeimet az égre emelem. Egyetlen felhő sem úszik ott fent, a szemet gyönyörködtető kékségben. Kissé megcsóválom a fejem, azután kabátom zsebébe nyúlok. Egy eddig bontatlan cigarettásdoboz kerül elő belőle, valamint egy míves ezüst öngyújtó. Gyakorlott mozdulattal bontom meg a csomagolást, majd ez követően féltő gondoskodással emelek ajkaim közé egy energiarudacskát. A meggyújtást követően máris érzem a dohány kesernyés ízét a számban, ami megnyugvással tölt el. Van, ami sosem változik, s a nikotinfüggőségem is ezek közé tartozik. Legjobb tudomásom szerint a vaizardok nem kapnak tüdőrákot, így teljes nyugodtsággal szívok el akár napi két dobozzal is. Csak nehogy a végén megjárjam, mert utána fél tüdővel már nem lenne olyan poénos szaladgálni. Hosszan fújom ki a szürkés füstöt, ezt követően tovább folytatom rögtönzött sétámat. Kell egy kis friss levegő, hiszen nem is olyan rég még egy dohos földalatti templom katakombáiban szaladgáltam. Nem mondhatom magam klausztrofóbiásnak, azonban jobban szeretem, hogyha nem határolnak be.
Lépteimet egy ismerős környék felé fordítom, amely a városi park címet viseli. Könnyed szökkenéssel termek a környezetet határoló kőfal tetején, azután innen szemlélem a környéket. Ismételten nem érzékelek mozgást, szinte az egész környék kihalt. Be kell valljam, talán egy kis akcióra vágytam, holott örülhetnék a békességnek is. Ám sosem voltam az a fajta, aki békeidőben a seggén tudott volna maradni, s egyszerűen csak élvezni az életet. A harcos csak a harcmezőn érzi igazán otthon magát, és ez a mondás Rám is tökéletesen illik. Gyors shunpoval eltűnök eddigi helyemről, ezt követően egy szélesebb ösvényen jelenek meg újra. Kezeimet lazán farmerom zsebeiben pihentettem, míg a bagó hetykén fityeg a számban. A teljes unalom kifejezése ül az arcomon, melyet hirtelen felvált az öröm, amint egy ismerős hang tolakszik füleimbe. Egy hollow ordítása! Vonásaim üdvözült mosolyba rendeződnek, ahogy eldobom a csikket és a zaj irányába iramodom. Tucatnyi fa mellett húzok el minimális sebességemmel, ám még így is alig vagyok észrevehető. Hamarosan egy kisebb tisztásra érkezem, ahol féltucatnyi lidérc próbál meg jól lakni egy remegő, kopasz vénember lelkéből. Undorodva szemlélem meg a bizarr vacsora előkészületeit, majd megköszörülöm torkomat.
- Abból nem esztek… - bökök fejemmel a bácsika felé. Zengő baritonomnak köszönhetően sikerül magamra vonom a figyelmüket, ezért most megropogtatom elgémberedett ízületeimet és egy laza alapállást veszek fel. – Ha annyira zabások vagytok, akkor gyertek és próbáljatok meg Belőlem harapni egyet!
Az ostoba lények rögtön támadnak a felkínált ingyenkaja hallatán, ámbátor biztos beletörik a foguk ebbe a falatba. Úgy döntök, ezúttal Hakudát fogok alkalmazni ellenük, bár nem vagyok olyan jó benne, mint amennyire szeretnék az lenni. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudnék elbánni néhány ordítozó féreggel, csupán ez a harcmodor nem tartozik az erősségeim közé. A Zanjutsu és a Kidou mindig is sokkal jobban ment, ami testalkatomból adódóan nem is olyan meglepő. Néma elmélkedésemet egy lomha csapás szakítja félbe. Oda sem figyelve, csupán reflexből térek ki balra, aztán megragadom támadóm csuklóját és egy finom mozdulattal eltöröm a karmos mancsát. A fájdalmas sikoltás és a reccsenő csontok elég bizonyítékot adnak arról, miszerint még mindig remek formában vagyok. Könyökömmel a maszk közepére célzok, ami ütésemnek köszönhetően megreped, s semmisé válik a hollowval egyetemben. Elégedetten biccentek magamnak, majd a megmaradt ellenfelekre pillantok. Alsórendű lények, még egy Adjuchas sincs közöttük. Szám szegletében gúnyos mosoly jelenik meg, ezt követően módszeresen elpusztítom mindannyijukat. Még meg sem tudtam izzadni a küzdelemben, olyan volt ez, mint valami beteges fogócska. Gyors villámtánccal jelenek meg a lélek mellett, aki rémülten tekint fel alakomra. Jobb mutatóujjam végére reiatsut koncentrálok, azután homlokon bököm a férfit. Egy pillanatra földöntúli békesség árad szét az arcán, végül eltűnik, mintha ott se lett volna. Nem vagyok már shinigami, de azért nem engedhetem a lelkeknek, hogy lidérctápként végezzék.
Már-már indulnék, amikor egy ismeretlen lélekenergia érzése kerít hatalmába. Alacsony, más talán észre sem vette volna, viszont Nekem eléggé ki vannak élesedve az érzékeim ehhez. Tekintetem az egyik közeli fára szegezem, ami mögött biztosan az aura tulajdonosa foglal helyett. Nem szólalok meg, inkább összefonom karjaimat mellkasom előtt és megvárom, amíg önkéntesen elő nem bújik rejtekéből.

Nem is kell sokat várnom, hogy az ismeretlen előtűnjön. Kisebb meglepődöttséggel konstalálom a lány megjelentét, aki jól láthatóan alig töltötte még be a tizennyolcat vagy talán még annál is fiatalabb. Figyelő pillantásomat nem kerüli el a mozdulat, amellyel kitörli a könnyeket szemeiből. Nemtörődöm módon fordulnék el Tőle, viszont szavai megállásra kényszerítenek. Nevetséges volt a kérdés, hisz’ egyértelműen nem tudja visszafogni lélekenergiáját, így az úgy világít a hozzáértőek számára, mint egy fényes csillag az égen. Ajkaimon halovány mosoly tűnik fel, ahogy meghallom a shinigami szót. Nos, nem sokan vannak jelenleg, akik összetévesztenének egy halálistennel. Mindenki ismeri Soul Societyben a bukott kapitányok legújabbikát, azaz Engem. További szavaiból kitűnik, miszerint fogalma sincs mit történt az előbb. Tényleg azt hiszi, hogy megöltem az előbb azt a vénembert? Igazából egy gondolattal megtehettem volna, habár semmi hasznom nem származott volna belőle. Már épp kezdenék bele a magyarázatba, valamint egy kezdő illemtanleckébe, amikor a kunai elindul felém. Ilyen erővel emberi lény képtelen lett volna eldobni a fegyvert, ámbátor még így is szánalmasan lassúra sikeredik. Laza mozdulattal emelem fel jobbomat, ennek köszönhetően kivédem a támadást két ujjamnak köszönhetően, amelyekkel megragadom a dobókést. Gyorsan megpörgetem a kezemben tartott eszközt, míg ezzel egyidejűleg elindul felém a fekete portenger. Érdekes egy támadás, jól érzékelhetően a lány reiatsuja irányítja a szemcséket. Ennek módja jelenleg még talány számomra, de biztos köze van az előbbi kézszikráztatós dologhoz is. Teljes nyugalommal tekintek a támadás felé, miközben elmémen átvillan a parancs: „Bakudou 39: Enkosen!”. A kör alakú energiapajzs rögtön felvillan előttem, aminek nekicsapódik a cunami, ám nem képes áttörni rajta, ebből adódóan megtörik rajta, majd két oldalt száguld tovább. Dolga végeztével a technika is megsemmisül, ennek köszönhetően újra védtelen vagyok. Könnyed mozdulattal hajítom vissza a kunait, ami az előzőnél is nagyobb sebességgel száll vissza a feladóhoz, majd a nyaka mellett elhúzva a mögötte álló fába csapódik. Talán még néhány hajszálat is sikerült lemetszenem.
- Nem mondták még Neked, hogy nem szép dolog ismeretlen emberekre támadni? – kérdezem fejem kissé oldalra döntve. – Valóban érzékeltem a jelenléted, de nem vagyok halálisten… Már nem. A vénembert pedig nem megöltem, hanem átküldtem a másvilágra. Ha úgy tetszik, most már a „Paradicsomban” van.
Igazán ironikus volt kimondani az előbbi szavakat, hiszen a Lelkek Társadalma semmivel sem jobb, mint az itteni élet. Lassabban öregszenek az emberek, ez igaz, viszont ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint néhányan itt is. Rukongai nyomornegyedeiben lézeng a csőcselék, akik bárkit megölnének néhány ryouért. A másik véglet pedig a beképzelt arisztokrácia, kik hatalmas palotákban élnek, s mindenük megvan. Ráadásul egyre jobban befolynak a Gotei 13 ügyeibe, a korrupció már valós fogalommá vált, ámbátor fennállása óta megvoltak a dolog jelei. Ezt egyértelműen az irányítás elgyengülésével tudom magyarázni, elmúltak már azok az idők, amikor Yamamoto Genryuusai kormányozta az őrosztagokat. Egyértelműen egy erős rendszer felállítására lenne szükség, azonban jelenleg van jobb dolgom is, mint Seireiteit megtisztítani a mocsoktól. Halk horkantást hallattok, majd inkább jobban szemügyre veszem a lányt, mielőtt még felidegesítem magam.
Látszólag embernek tűnik, nem is érzékelek belőle se shinigami, se hollow kisugárzást. Volt már dolgom hozzá hasonló különleges emberekkel, azonban nem mondhatom szakértőnek magam az ügyben. Gyűlölettel tekint Felém, holott semmit nem tettem ellene. Egyelőre. Hosszúra nyújtott léptekkel kezdek el körözni körülötte, balommal elgondolkodva simogatom az államon terpeszkedő legalább két napos borostát. Kellemesebb lenne lelépni, ám ennek nem sok esélyt adok. Valami érthetetlen okból, biztos nem engedne el addig a lány, amíg akár egy lélegzetet is képes vagyok venni. Szinte már csodálandó módon vonzom magamhoz a bajt. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha szépen kinyírdosom a lidérceket, utána meg nyugisan haza cammogok az egyik hosszabb úton. Azonban Nekem természetesen össze kell akaszkodnom egy igen furcsa teremtéssel, aki egyértelműen az életemre tör. Remek, mondhatom.
- Megtudhatnám, miért akarsz megölni? – teszem fel a következő kérdést, ami leginkább foglalkoztat jelenleg. Jó lenne tudni, mielőtt még ok nélkül hatástalanítom Őt. Biztos volt néhány félreértése a shinigamikkal, ezért viselkedik ilyen gyanakvóan. Nem csodálom, a tisztek nemigen szoktak odafigyelni a környezetükre, ha épp egy nagyobb hollowval küzdenek. Már újoncként is utáltam csapatban dolgozni, hiszen könnyebben el tudták vonni a figyelmem, ráadásul a veszteségek mindig is jobban fájtak, mint a fizikai sérülések.

Igazából nagyon jót derülök a lány reakcióin. Kétségtelen volt, hogy nem érzékelhette a dobókést, hisz’ az majdnem hangsebességgel repült Felé. A feltett kérdés nagyon is jó, azonban sokkal összetettebb lenne rá válaszolnom, mint azt gondolná. Egy pillanatra elfordítom tekintetem, s az ég felé emelem acélkékben játszó íriszeimet. Régóta nem vagyok már teljes értékű halálisten, sokkal több vagyok annál. Egy tökéletes hibrid, ha úgy tetszik. Sajátos módon örököltem meg a lidérc erőket, nem úgy, ahogy Shinjiék jutottak hozzá. Valószínűleg az én esetemben is benne volt Aizen keze a dologban, viszont mégsem a megszokott instant átalakuláson mentem keresztül. A Vaizard besorolás nem sokat jelent számomra, a maszkosok között is van különbség. Egyeseknél a belső hollow magától ébredt fel, míg a régi kapitányok esetében ez érthetetlen módon lett előidézve. Köhintek néhányat, viszont nem kezdek el beszélni, ezzel is húzva újdonsült ellenfelem idegeit. Lábaim körül egy pillanatra fodrozódni kezd a homok, majd ezt követően szemvillanásnyi idő alatt tűnök el eddigi helyemről. Villámtáncomat még a képzettebb tisztek sem képesek mostanra érzékelni, nem hogy egy képzetlen ember. A technikával járó hanghatással karöltve materializálódok újra az ismeretlen előtt, ezt követően mutatóujjam a homloka közepére illesztem.
- Jól hallottad, már nem vagyok az. – ismétlem meg újra vontatott hangon, miközben tornacsukáim orrát bámulom. – Egy magasztosabb életformaként tudom definiálni magam, amelyet Vaizardnak hívnak. Shinigamiként már nem volt hová fejlődnöm, ezért egyszerűen elhagytam korlátaimat. Mostanra már parancsolok mind a halálisteni, mind a lidérci erőknek. Ez vagyok Én, de még mindig nem tudom Te ki vagy.
Remélem, tisztában van a dologgal, miszerint egyetlen gondolattal megölhetném. Olyan esendőek az emberek, védelemre szorulók. Sosem voltam rasszista, ám a tények attól még tények maradnak. Nem éltem még akkor, amikor a Gotei 13 létrejött, ám megértem az okaikat. A hollowok biztosan felzabálták volna mindannyiukat idővel, így nem lett volna meg a szükséges körfogás, ami a lét alapját adja. Jön az újabb kérdés, ami helyénvaló, viszont sikerül belőle levonnom, hogy semmit nem tud a csaj a lelkek világáról. Fáradtan eresztem le kezemet, ennek köszönhetően a szikrásujjú fellélegezhet. Ez egy igen bonyolult filozófia kérdés alapja itt az embereknél, ami a túlvilági élettel foglalkozik. Vajon van-e valami a halál után, vagy egyszerűen visszatérünk a semmibe, ahonnan jöttünk? Természetesen volt halálistenként erre könnyű választ adnom, csak értse meg. Újabb szál cigarettára gyújtok rá, majd kicsit távolabb sétálok.
- A különbség óriási. – kezdek bele a magyarázatba, miután kifújom a benntartott füstöt. – Ha most megölnélek, amire kétségtelenül képes lennék, akkor nem csak véget vetnék fizikai létezésednek, hanem egyszerűen kitörölnélek a világegyetemből. A lelked is semmisé válna, s nem tudnál úgy létezni, mint az a vénember az előbb. Ő már régebben távozott az élők sorából, csupán egy lélek volt, azaz egy Plus. Ugyan már nem kötelességem, de átküldtem Soul Societybe, ahol új életet kezdhet. Tömören ennyi.
Egy pillantást elég a tekintetére vetnem, s máris látom a buzgó igyekezetet, amellyel megpróbál valami használható ötletet kigondolni. Ajkaimon gúnyos mosoly árnyéka látszik, ámbátor figyelemre méltó, hogy előbbi kudarca után még mer próbálkozni. Történetét fapofával hallgatom meg, azután érdeklődve szemlélem az ujjai hegyén játszó elektromos kisüléseket. Egyértelműen egyfajta elektromos teret képes létrehozni, azonban ez nem magyarázza meg az előbbi fekete port. Nem telik bele néhány másodpercbe, s fáradt sóhaj kíséretében rájövök a titok nyitjára. Mágnesesség! A részecskék anyaga biztosan vas, legalábbis valamiféle fémötvözet lehet, ezzel magyarázható a különös sötétszürkés kinézete. Ez azt is megmagyarázza, hogy miképpen volt képes akkora erővel Felém hajítani fegyverét. Azt kell mondjam, megesik az ilyesmi. Ez egy háború köztünk és a hollowok közt, és mint egy olyan, ez is áldozatokat követel. Sajnálatos módon, néha ártatlanok is a tűzvonalba kerülnek. Finoman megcsóválom a fejem, majd újabb slukkot szívok az egyre fogyó dohányrudacskából.
- A bosszú nem old meg semmit. – jelentem ki unott hangon. – Elindulsz egy úton, ami csak a sötétségbe vezet. Azt hiszed, elérted a célod, pedig a kis hadjáratodnak köszönhetően pont olyanná válsz, mint akik ellen annyira küzdesz. Mit gondolsz, az általad megölt shinigamiknak nem lehetett mondjuk családjuk? Talán az egyikük sarja ugyanolyan bosszúállóvá válik majdan, mint Te. Tippelhetsz ki lesz a célpontja…
Monológomat ezennel lezártnak tekintem, mindent elmondtam, amit akartam a témában. Ismét megtámadhat, ám semmire sem fog jutni vele. Reiatsum egyetlen erősebb löketével meg tudom védeni magam minden esetleges támadásával szemben, egyszerű fegyverekkel képtelenség kárt tenni bennem. Másrészt viszont sikerült felkeltenie az érdeklődésem. Mármint nem olyan értelemben, hanem céljaim elérésének érdekében. Még talán használható szövetséges válhatna Belőle…

Míg Ranil válaszát vártam kérdő tekintettel, volt időm elgondolkozni, hogy vajon miért nem esett még nekem a lány. Persze sok esélye nem lenne, hisz jóval erősebb vagyok az összes arrancarnál nagyjából, de meglepett volna, ha mondjuk az étterem közepén nekem esik. Nagyon sok időbe és fáradtságba telt volna, míg rendbe hozom az éttermet eredeti állapotába, eltakarítom Ranil maradványait, és memória törlést hajtok végre minden egyes alkalmazotton, és vendégen. Szerintem Ranilnak is feltűnt már, hogy nem egy egyszerű kis mezei mágus vagyok, hanem egy hatalmas erővel rendelkező főmágus, akivel nem illik újat húzni.
- Arra van egy sétáló utca, javaslom nézzük meg! - mutatok a megfelelő irányba a lánynak. Úgy sem voltam még arra felé, és egy kellemes, eső utáni esti séta nagyon üdítő tud lenni így vacsora után. Egyedül is el mentem volna, de társaságban azért élvezetesebb. Nem mintha Ranilt nem lehetne pótolni. Messze van Ő attól, hogy valamit is jelentsen számomra. Maximum a sürgősen eliminálandó személyek listáján előkelő helyet foglalna el a találkozásunk után. Épp elindultam volna a sétáló utca irányába, mikor hollowok lélekenergiájára lettem figyelmes a közelben. Nem volt nehéz megállapítani, hogy gyenge kis hollowocskák, mert semmi másból nem állt a lélekenergiájuk, csak is a pusztításvágyból, éhségből. Szánalmas. Ezek még azt sem érdemlik meg, hogy éljenek, már ha élet az ilyen...Nem érdemelnének mást, csak hogy semmivé váljanak, mintha nem is léteztek volna. Szánalmas ösztön lények...épp olyanok, mint az arrancarok, Aizen állítólagos hű katonái. Tekintetemet Ranilra függesztettem, aki épp a hollowok irányába nézett, és szemében egy pillanatig ugyanazt az éhséget láttam, mint amit a hollowok lélekenergiájából lehetett érezni. Már mondtam volna, hogy hagyjuk ezeket a lényeket tombolni, mikor a lány egy sonidoval elindult, hogy csillapítson "étvágyán". Kicsit zokon vettem a dolgot, hisz most jöttünk ki az étteremből, ahol annyit ehetett volna, amennyit akart, de hát megmondtam..szánalmas ösztönlények. Botommal a földön kopogtatva szórakoztam, míg Ranil "étkezett". Nem akartam beleszólni a dologba, de mélységesen undorodtam a lánytól. Lám-lám, nem minden a szép arc és a jó alak. Közönyös arckifejezéssel fogadtam a lányt, mikor visszatért dolgáról.
- Természetesen jogod lett volna megpróbálni Ranil. - mosolyogtam a lányra cinikusan. Még hogy Ő bennem kárt tudjon tenni? Már az elképzelés is abszurd volt. Előbb égett volna szénné, minthogy hozzám ért volna. Ezt nyilván Ő is felismerte már, ezért nem akadékoskodott eddig.
- Jól laktál? - kérdeztem szemöldököm felvonva a lánytól, majd elindultam a sétáló utca irányába. Undorítónak tartottam a kannibalizmust, mert hát ez lényegében az volt. De hát ha ez teszi boldoggá a lányt, akkor csak tessék, nem szólok bele. Meglepődni nem fogok, eleget láttam már életem során ahhoz, hogy az ilyen kicsinyes dolgokon meglepődjek.
- Gyakran szoktad a saját fajtádat enni? - kérdeztem, miközben ráfordultunk a sétáló utcára. Ahhoz képest, hogy este volt, és nem rég esett az eső, elég sok ember volt a környéken. Nem hiába hoztam ide Ranilt. Szép hely, és nagyon kellemeset lehet itt sétálni. Tekintetemmel elsőre kiszúrtam a vatta cukor árust, és miután gyorsan bocsánatot kértem Raniltól, odasétáltam a férfihez, és kértem egy epres vatta cukrot. Úgy tűnt, ma a szokásosnál is édesszájúbb vagyok. Legalább bepótlom Ranil adagját is, úgy sem evett desszertet az étteremben. Visszaérve az arrancarhoz, folytattuk a sétát.
- Bocsánat, de nem hagyhattam ott. Van akinek a vattacukor jön be, van akinek a saját fajtája...Igaz is, Aizen mit szól ezekhez a dolgokhoz? Biztos nem örül neki. - kötök bele finoman a lányba, nehogy hiányérzete legyen. Arrogáns vagyok? Igen, megtehetem. A park óta amúgy sem szóltam be neki semmit. Nehogy azt higgye már, hogy megváltoznék egy arrancar kedvéért. Ahhoz előbb a pokolnak kéne befagynia.

Isten? Érdekes ízlelgetni a szót, amelyet a lány használ. Valóban felette állok az embereknek, mégsem érzem magam egy megfoghatatlan, képzeletbeli lénynek. Hatalmammal leginkább a pusztításhoz értek, míg az Úr megteremtette a világegyetemet. Biztos nem lennék képes csupán az akaratommal új dolgokat létrehozni, így ez a teória megdőlt. Ám vajon az emberek sorsa felőli döntés isteni hatalomnak számít-e? Megtehetném, hogy elveszem a nő életét, hisz’ erőm meg van hozzá. Viszont ez nem lenne több holmi oktalan gyilkosságnál, s akkor ugyanott vagyok, ahonnan elindultam. Tekintetem egy pillanatra a távolba réved, miközben elgondolkozom a dolgokon. Csak fél füllel hallgatom a lány mondandóját a bizonyos esperekről, akik különleges erővel rendelkező emberek. A csaj egyre jobban kezd belemelegedni a dumálásba, holott az előbb még ki akart nyírni. Kérdése jogos, talán nem is tudok rá kielégítő választ adni. Olyan okok állnak a háttérben, amelyeket biztos nem ért meg. A lelkes dolgot sem tudta, így gondolom lövése sincs a Seireiteiben uralkodó hierarchiáról. Pillantásom bal csuklómra siklik, ahol egy sárkányszájat formázó forradás villan ki az ing ujjának anyaga alól. Egy küldetés, egy cél. A sebhellyel együtt ezeket is megkaptam, habár sosem kértem őket. Mennyivel egyszerűbb lenne most az életem, ha nem úgy történnek a dolgok, ahogy történtek. Hideg fém érintése a mellkasomon, taszító dobbanások sorozata. A Daitenshi függője, mint egy kis szív, úgy dobog a sajátom mellett. Újabb slukk, füst ki. Ideje lenne választ adnom, mert még azt hiszi a végén, hogy direkt húzom az idegeit.
- A shinigamik egy katonai szervezetbe tömörülnek, melynek neve Gotei 13. – kezdek bele a mesélésbe, mert csak ekképpen tudom kifejteni miért nem tartozok közéjük. – Az őrosztagok élén úgynevezett Kapitányok állnak, akik a legerősebbek a halálistenek között. Jómagam is közéjük tartoztam egykor, a legnagyobbak egyike voltam. Azonban sajnálatos módon el kellett árulnom Őket egy nagyobb jó érdekében. Egy renegát vagyok, aki ellen kivégzési parancs van érvényben. Ebből adódóan gondolom már megérted, miért nem vallom magam Shinigaminak. Ehhez még a hollowság is jön, aminek köszönhetően majdnem elsőszámú közellenséggé léptem elő.
Ismét leégett a cigarettám, ezért természetvédő módon a közeli bozótosba pöckölöm a csikket. Remélem, nem gyullad fel az erdő, habár az már nem az én gondom lenne. A lány további fejtegetésbe kezd erejét illetően, amit kíváncsian hallgatok. Hallottam már Tesláról, Ő is abban az időben élt, amikor én ember voltam. Az emlékek azonban megkopnak, nem tudnék már semmi pontosat mondani a híres feltalálóról. Érdekes felvetés, miszerint képes lenne 1200 km/h-ra felgyorsítani az a kunait. Azt mondanám ez képtelenség, hiszen majd négyszerese ez a hangsebességnek. 2-3 év… Könnyű Neki előre gondolkodni, számomra már nem olyan biztos, hogy megélem az elkövetkezendő éveket. Azonban addig nem fogok meghalni, amíg el nem végeztem a feladatom. Töprengve figyelem a pockyt rágcsáló lányt, miközben a lehetőségeken gondolkodom. Ha igaz, amit mond, akkor jelentős erőnövekedés következik be Nála a közeljövőben. Talán jobb volna kordában tartani az erejét, s a magam hasznára kamatoztatni azt. A téma elterelődik, s fény derül az okaira is. Arcom közömbös marad, nem mutatok ki semmi felé érzelmet. Fájó hallgatni, hogy ilyen fiatal korára ennyire megkeseredett. Nem ismerem, de mégis válaszolok feltett kérdésére.
- Igen, vesztettem már el… - szólalok meg alig hallhatóan, amint a lány befejezte monológját. – Sőt, saját kezűleg öltem meg, ehhez mit szólsz? Olyan volt Nekem, akár a testvérem, azonban mégis végeznem kellett Vele. A kötelességtudat, a parancs vagy csupán a forrongó düh miatt megtettem. A Sors nem tesz bosszúállóvá, csupán eléd tárja a választás lehetőségeit. Te irányítod az életed és nem fordítva! A döntéseink határozzák meg, merre is megyünk tovább. Ettől függ, hogy hőssé válunk-e vagy árulóvá…
A vége már inkább saját magamnak szólt, semmint Neki. Teljes szívemmel reménykedem benne, miszerint jól döntöttem, s amikor eljön az idő, akkor megkapom megérdemelt jutalmam. Egy napon talán nyugodt életet élhetek, mint családapa a szerelmemmel és a gyermekeimmel. Viszont ez sem mostanában lesz, az biztos. Másrészről a Daitenshinek még más célokat is szánok a Sors Dárdájának felkutatásán kívül. Így egyértelművé válik a tény; nem bírok békésen élni. Íriszeimbe ismét visszatér az élet, ahogy újra a jelenre koncentrálok. Kéken izzó lélektükreimet a lány felé fordítom, miközben ki-be nyitogatom ezüstszín gyújtómat. A fémes kattanások elmém acélkerekeinek forgását is szimbolizálhatnák.
- Mi a neved? – teszem fel végül az alapvető kérdést egy utolsó csattanás kíséretében. Igazából rendes körülmények között ennek kellett volna az elsőnek lenni, ha a kiscsaj nem próbált volna meg kicsinálni. Nem neheztelek Rá ezért, mert ugye próbálkozása elvetélt ötlet volt a kezdetektől fogva, s csupán saját magamat okolhattam volna, hogyha véletlenül mégis megsérülök. Mindenesetre ígéretes tehetségnek tűnik, akiért kár lenne, ha véletlenül elkallódna a nagyvilágban. S mivel mentori érzéseim a felszínre törtek, így bizonyosan van benne lehetőség. Ámbátor az annyira magasztalt bosszúja még gondot okozhatna, ebből kiindulva arról kellene először lebeszélni. Nos, majd még meglátom…

Hogy tudom e, miken mentek keresztül az arrancarok még anno, csak hogy életben maradjanak? Persze, hogy tudom. Mélységes undorral néztem végig az évszázdok során, hogy mit meg nem tesznek bizonyos dolgokért, mint például a hatalom. Megmondtam, hogy ezek csak állatok, akik az ösztöneiket követik, semmi több. Nem tudnak békében megélni egymás mellett, mert az állatias ösztöneik mindig arra késztetik őket, hogy öljenek, pusztítsanak. Aizen erre még csak rá tett egy lapáttal. Én ott voltam. Nem látott senki, de én láttam, amit kellett. Végignéztem, ahogy megannyi életet követelő háborúskodás, hadakozás alatt kialakult az a "rendszer", ami most megy Las Nochesben. Egy erőn alapuló rendszer, ahol senki és semmi nincs biztonságban, mert bármelyik pillanatban jöhet valaki, aki megöl, csak azért, hogy Ő legyen egyel magasabb helyen a ranglétrán. Jóval többet tudok az arrancarokról és a világukról, mint az bármelyikük is gondolná. Hisz mióta léteztem, azóta figyeltem a világot, mert ez volt a dolgom. Még Aizen is meglepődne azon, amit mesélhetnék neki.
Némán, gondolataimba mélyedve hallgattam Ranil-t, ahogy oszt engem. A mondata első felétől már nem is igen ért el hozzám az, amit mondott, mert emlékeimben feltűnt néhány emlék. Én ne tudnám, hogy milyen nehéz az élet? Ezek el sem tudják képzelni, hogy milyen a "nehéz élet". Mikor eleve azért születsz, azért teremtenek, hogy parancsokat, elvárásokat teljesíts. Hogy ne legyen szabad akaratod, ne legyenek álmaid, és még ha lennének is, azokat el kell nyomnod, mert a világ sorsa a te kezedben van. Nem tudnak ezek semmit. Nem tudják, mi az, hogy szenvedés, mi az, hogy reménytelenség. De hamarosan...Nemsokára el érem végre célom. Évezredeken át hűségesen szolgáltam a királynőnket, végtelenül lojális voltam hozzá, csak azért, hogy lehessenek saját álmaim. És nemsokára végre be is teljesülnek ezek az álmok. Nemsokára kilépek saját fajtám által bezárt béklyóimból, és szabad leszek...
Zöld szemeimet végül Ranilra függesztettem, aki tartózkodóan nézett rám, meg mintha kicsit feszült is lett volna. Meg sem lepődtem, hisz mióta csak találkoztunk, egyfolytában feszült volt. Ő is kapott már eleget az élettől, ezért is viselkedik úgy, ahogy, viszont az semmi ahhoz képest, amin én keresztül mentem eddig. Ha csak a töredékét megízlelné annak, nem bírná idegekkel.
- Nem Ranil, fogalmam sincs, min mentetek keresztül. - néztem a lány után szomorúan, míg Ő távolodott tőlem. Nem az Ő sorsa miatt, hanem a sajátom miatt, ami sokkal rosszabb volt, mint az Övé. De hát mindenkinek a maga gondja a legrosszabb.
Hirtelen fontosnak éreztem, hogy ne legyek egyedül, épp ezért nem hagyhattam, hogy pont most hagyjon itt Ranil, ráadásul másodszorra. Megsértődni azt meg tud, de azt nem veszi észre, hogy Ő is épp olyan bunkó mint én vele. Felpattantam a padról, elhajítottam a vattacukrom maradékát, és egy másodperc múlva a lány mellett álltam. Mesterien értettem a teleportáláshoz. Fajtám egyik legjobbja voltam ebben.
Amire készültem, valószínűleg a halálos ítéletem volt, de hirtelen beugrott, hogy mi lenne, ha... Ezzel is húzhatom kicsit Ranil agyát. Szerintem kölcsönösen szükségünk volt egymásra, hogy legyen kin kiélni a cukkolási hajlamot. Vonzottuk és taszítottuk is egymást egyszerre.
Magamhoz húztam a lányt hirtelen, és megcsókoltam, érzékien, hogy legyen mit fikáznia a csókolási technikámban. A csók után gyorsan két lépést hátráltam is a lánytól, hogy legyen időm felkészülni az esetleges támadásra, vagy valamit. Nem tudom miért, de muszáj volt megcsókolnom, magam sem tudom megmagyarázni az okát.
- Akkor talán folytathatnánk a sétánkat, nem? - kérdeztem tőle vigyorogva, majd nyújtottam a kezem, hogy csatlakozzon hozzám. Három lehetőség volt. Vagy jön velem simán, vagy botrányt csinál és faképnél hagy, vagy rám támad és megpróbál kinyírni, ami valljuk be, botor dolog lenne tőle.

Emlékek… Mennyivel másabb volt akkor, amikor még gondtalan tisztként heverésztem valamelyik árnyas fa tövében. Seireitei megvédésére esküdtem fel, most mégis annak ellensége vagyok. Az árulás fájó pont az életemben, eddigi pályafutásom legnagyobb szégyenfoltja. Viszont mindent azért tettem, hogy a nevetséges rendszer fennmaradjon, ezenkívül pedig az emberek világát is meg kell védenem, ha a Gotei 13 már nem képes erre. Önkényesen választottam ki magam erre a feladatra, így senkit sem okolhatok a történtekért. Valószínűleg küldetésem is olyan, mint a lány bosszúja. Okunk van rá, de ennek ellenére mégis szörnyű dolgokat viszünk véghez. Nem róhatok fel semmit Neki, hisz’ megölt vagy 4-5 tisztet? Legalább egy tucatnyival végeztem, pedig úgymond a beosztottjaim voltak, még ha nem is tartoztak az osztagomba. Azóta már többször megbántam tettemet, azonban nem hagyhattam, hogy egy Hisou Karitehez hasonlatos kincs egy elfeledett raktárban porosodjon. A lopás meg már elhanyagolható volt a többi bűnömhöz képest. Visszagondolva békésen is elhagyhattam volna Soul Societyt, az éj leple alatt elszökni lett volna az igazi, amikor mindenki alszik. Ám érthetetlen okból ezen a helyen sosem lehet csendesen távozni. Elég csak akármelyik dezertőrre gondolni, mind nagy veszteséget okoztak az Őrosztagoknak. Jómagam is, holott azelőtt nem emeltem volna kardot egyetlen barátomra se. Soukyoku hegyen történt események mindig keserűséget csalnak szívembe. Kicsit elkalandoztam, hirtelen azt se tudom miért hajolt meg felém a lány. Pillanatnyi zavaromat hamar leküzdöm, majd halk köhécselés után megszólalok.
- Hasonlóképp érzek, Hitomi-chan. – zendül mély baritonom egy finom főhajtás kíséretében. – Sierashi Yuusuke vagyok, s lenne egy ajánlatom számodra. Természetesen visszautasíthatod, hisz’ jogod van hozzá, ezért nem fogok semmi konkrétumot mondani, gondolom ezt megérted. Ugyan céljaink különböznek, de mégis hasznosak lehetnénk egymás számára.
Lassú mozdulattal emelem fel jobbomat, azután kigombolom ingem néhány felső gombját. A sötétkék selyem alól egy szépen megmunkált, míves medalion bukkan elő. Anyaga látszólag ezüst és egy fekete obszidiánt foglal keretbe. Mestermunka, biztos nem volt olcsó beszerezni. A kőben túlvilági fény tükröződése fedezhető fel, ami kékesfehéren kavarog ott bent. Ámbátor ez lehet a rásütő napfény különös megmutatkozása is, viszont az ékszer pulzálása másra enged következtetni. Már egy ideje gyűjtögetem bele a reiatsumat, így igen tetemes mennyiségű energia gyűlt össze benne. Laza mozdulattal kapcsolom ki a láncot, s finoman balom tenyerébe engedem azt. Még vetek rá egy pillantást, azután könnyedén Sakai felé hajítom azt. A lány biztos el fogja kapni, ráadásul ez nem valami rossz bizsu, szóval nem fog összetörni, ha véletlenül a földdel kerül közelebbi kapcsolatba. Még számomra is ismeretlen az ötvözete, azonban kipróbáltam és elég erős.
- Egy titkos szervezet vezetője vagyok, amelynek feladata megvédeni ezt a világot, ha már a shinigamik nem képesek rá. – kezdek bele unott hangon, hiszen nem ez az első alkalom, hogy végigdarálom ezt a szöveget. – Egy hatalmas erejű tárgy után kutatunk társaimmal, mely akár mindhárom dimenziót romlásba döntheti. Ennek elkerülése érdekében gyűjtök magam köré szövetségeseket, nemre és fajra való tekintet nélkül. Képességeidnek köszönhetően jó szolgálatot tehetnél Nekünk, s természetesen nem maradna el a jutalmad sem. Azt csinálhatsz, amit akarsz, azonban a parancsaimat feltétel nélkül követned kell.
Úgy hiszem sikerült mindent elmondanom, s semmi olyan nem hangzott el, amit még felhasználhatna ellenem. Se a szövetség neve, se a tagok kiléte nem került napfényre, így nincs miért aggódnom. Jól megválogattam a szavaimat, ebből adódóan csupán nagyvonalakban vázoltam fel a dolgokat. Viszont, ha a csatlakozás mellett dönt, akkor elmondom Neki a teljes igazságot, habár néhány dolgot jobb még a tagok elől is titokban tartani. A Hitoshival közösen megszerzett iránytűnek köszönhetően sokkal könnyebben tudunk majd tájékozódni a Dárda darabjainak hollétét illetően. Motoszkál bennem egy érzés, ami szerint nem a szomszédba kellesz mennünk, ha meg akarjuk szerezni az emberek világában elrejtett darabot. Hamarosan Yukezo segítségére is szükségem lehet, viszont nem akarom ezt az ügyet személyesen intézni. Suke is hasonló kaliberű diplomata, mint jómagam és arkangyalként joga van új tagokat toborozni.
- Nos, hogy döntesz? – teszem fel sürgetően a kérdést, miközben ismét rágyújtok. Ez most kb. a harmadik szálam, szóval jó lenne kicsit visszafogni magam. Le kellene állnom erről a láncdohányzásról, amíg van rá lehetőségem. A dohány markáns íze most kicsit marja a torkomat, de nem foglalkozom vele. Tekintetem az égre emelem, ahol a ragyogó tavaszi napsütés sötét felhők kezdik elhomályosítani. Úgy tűnik, hogy egy kiadós zuhénak nézünk elébe. Ez nem is olyan meglepő ebben az évszakban, hisz’ a növényeknek vízre van szükségük és ennek megszerzésének legegyszerűbb módja az eső. Nem mondom, okos lehetett, aki így kitalálta nekünk a világot. A vízcseppek függönyén keresztül homályos a világ, kicsit megfeledkezhetünk a körülöttünk lévő dolgokról. Persze ez badarság, viszont jobb lenne menedékbe húzódni, mert nem sok kedvem van vizesen járkálni.

Egyértelműen nem sikerült teljesen meggyőznöm. Legalábbis erre következtetek testtartásából, valamint abból a pillantásból, amellyel végigmér. Ismét a haszon kérdése merül fel, mint ahogy Sukénál is. Neki könnyű volt mit felajánlanom, hisz’ amúgy is hajlott volna a csatlakozásra. Viszont Hitomi nem közeli barátom, alig néhány percre ismerem. Elgondolkodva simítok végig állam vonalán, miközben a nyakláncomat nézegető lányt figyelem. Legegyszerűbb lenne azt mondanom, hogy segítek bosszújának beteljesítésében, ám ezt semmiképp sem tehetem meg. Valamint az is igen kínos lesz, amikor találkoznia kellesz a szervezet többi tagjával. Hitoshi és Yuusuke mindketten shinigamik, ráadásul még kapitányok is! A magot már felépítettem, ám ha csak halálistenek fognak csatlakozni hozzánk, akkor egy második Goteit építenénk, amivel ugyanott lennénk, mint most. Nem oly’ rég döntöttem el, miszerint nem szabad csak egy fajból tagokat toboroznom. Minden egyes népnek meg van a saját erőssége, s a célom érdekében még egy arrancarral is képes lennék szövetséget kötni, még ha fenntartásokkal is. Hosszúra nyújtott léptekkel sétálok közelebb a csajhoz, majd kiemelem a tenyeréből a függőt. Fejmagasságba emelem, így mindketten tökéletesen láthatjuk azt.
- Szinte gondoltam, hogy csupán az emberek iránti szeretetből nem fogsz csatlakozni. – hangom egyáltalán nem sértő, csupán kijelentettem. – Tudom, mire van a legnagyobb szükséged… Erőre! Hatalomra, amivel képes lehetsz bevégezni szerintem felesleges bosszúdat. Valódi képességeimből még semmit sem láttál, de jelenlegi szintemen, csupán lélekenergiám kieresztésével képes lennélek megölni. Azonban, hogyha mellettem maradsz, képes lehetsz hihetetlen magasságokba emelkedni! Segítek megismerni potenciálodat, s annak lehető legjobb felhasználási módját.
Remélem, megelégedik ennyivel, mert jelenleg nem jut más az eszembe. Igazából Tanakát is így szerveztem be, habár Őt azért jobban helyben hagytam. Nem tehetek róla, vannak helyzetek, amikor elszabadulnak az indulatok. Akkor még azt hitte áruló vagyok, így a shinigami agymosásnak megfelelően támadott Rám. Igazából már akkor is elképzelhetetlenül erős voltam, valamint képzetségemnek köszönhetően könnyedén elbántam az újonccal. Azóta persze sok dolog megváltozott, de vannak dolgok, amik mindig ugyanolyanok maradnak. Például ez a medalion is, mely elpusztíthatatlan anyagokból készült. Ráadásképp az én reiatsumat raktározza, ezzel többszörös védelemmel ruházza fel azt. Kicsit elgondolkodok a medaliont vizsgálva, ami a végtelenségig kidolgozott, a közepébe foglalt drágakő pedig annyira tiszta, akár a legmélyebbről feljövő hegyi forrás vize.
- Ez testvériségünk jelképe, azaz a Daitenshi szimbóluma. – kezdek bele a magyarázatba, miközben visszaejtem tenyerébe a medált. – A keresztény vallásban az angyalok vezetőit nevezik arkangyaloknak, akik Isten hírvivői voltak. Nos, bizonyos megfontolásból a szövetségnek is ezt a nevet választottam, ezért is ilyen ez a medalion. Ámbátor ez nem csak egy egyszerű ékszer, hanem tárolóként és jeladóként is funkcionál. Egy parancsszónak köszönhetően, aki hasonlóval rendelkezik, könnyedén megtalálhatja bajbajutott társát. Koncentrálj erősen a belőle áradó erőre, s meglátod mire is képes…
Valószínűleg eddig ismeretlen érzés fogja átjárni a testét, ahogy a töménytelen mennyiségű energia beáramlik a testébe. Furcsa lesz először, viszont biztosan feltuningolja majd a képességeit egy bizonyos időre. Ám amint elengedi a láncot, rögtön vissza fogja kapni a szokásos lélekenergiáját. Kicsit távolabb állok, kíváncsian várom, hogy mire is képes a Tőlem kölcsönzött lökettel. Már megléte óta gyűjtögetek bele, mindig félre rakva egy keveset. Az amerikai kitérő során ugyan fel kellett használnom egy méretesebb mennyiséget belőle, de még így is hatalmam kb. negyedét foglalhatja magába. Igazából még így sem lenne képes kárt tenni bennem, van néhány Kidoum, amivel sikerülne kellőképp felvérteznem magam minden olyan támadás ellen, amire Hitomi képes lehet. Mágneses és elektromos mezők gerjesztése jó képesség, ám valamiért én jobban bízok az öreg Dotonryuuban, aki a szent anyaföldet használja támadásainak erősítőjeként. Úgy is mondhatjuk, hogy igen földhözragadt ember vagyok, ami kicsit vicces.
- Csak nyugodtan, ha eldurvulnának a dolgok, majd Én megállítalak. - jelentem ki magabiztosan, azután ingem mellzsebéből egy átlátszó lencséjű szemüveget veszek elő, ezzel védve íriszeimet az esetleges törmeléktől, amely a pusztítás velejárója lesz. Be kell vallonom, feszülten várom ezen kísérlet végkimenetelét. Összefonom karjaimat mellkasom előtt, hátamat pedig a közeli fának döntöm, amiből nem olyan rég még egy kunai állt ki.

A lány mosolyából le tudom vonni a következtetést, miszerint valami hasonló ajánlatra számított. Ismerem az embereket, s tudom milyen csábító lehet valaki számára a nagyobb hatalom. Világunknak ez a mozgatórugója, ám ez jelenthet vagyont és befolyást is, nem csak fizikai vagy szellemi erőt. Ajkaim elégedett mosolyra húzódnak, miközben Hitomi kimondja döntését. Egyértelmű volt csatlakozása, nemleges választ el sem fogadtam volna. Egy biccentéssel veszem tudomásul fenntartásait, bolond is lenne, ha ok nélkül megbízna bennem. Nyugodtan figyelem, ahogy markába szorítja a nyakéket és koncentrálni kezd. Elmém peremén máris érzékelem a hirtelen reiatsunövekedést, amely a lány testéből árad. Jól saccoltam, legalább háromszor olyan fényesen ragyog az Őt jelképező pont, mint előtte. Arcán izgatott kifejezés fut keresztül, hirtelen azt sem tudja, mihez kezdjen. Figyelmeztetésére csak egy nemtörődöm vállrándítást kap válaszul, hogyha belém csap a villám, akkor így jártam, nagy kaland. Az egyre haragosabb szél szinte pillanatok alatt elszívja előlem cigarettámat, így ingerülten hajítom el ismét a csikket, s teljes figyelmemmel a rögtönzött bemutatóra összpontosítók. Még én is érzem az elektromos töltések egy helyre csoportosulását, holott nem rendelkezem semmiféle ezirányú képességgel. Fejem kissé oldalra döntöm, ennek köszönhetően jobban látom mit is csinál Sakai. Keze körül apró szikrák jelennek meg, amik végül szinte az egész kézfejét behálózzák. Hatalmas dördülés következtében indul útjára a lövedék, mely vakító fénycsóvát húzz maga után. Szinte lyukat égett a kiválasztott fába, s ezzel egyidejűleg egy másik energiasugár is elindul, ám ez az égből érkezik. Természetesen, az én növényemet nézte ki magának, mert miért is ne?
- Hadou 63: Raikouhou! – szólalok meg fojtott hangom, jobb tenyeremet lazán a fejem fölé emelve. Aranyszínű sugárnyaláb csapódik ki a már előbb is említett testrészből, aminek köszönhetően az életemre törő villám eltérítődik és pár méterrel arrébb csapódik be egy öreg cseresznyefába. A vihar előszele belekap hollófekete hajkoronámba, míg a lány mellé sétálok, aki még mindig ugyanott áll. Finoman megérintem a vállát, azután kiveszem kezéből a medaliont. Érezhet egy kis gyengeséget ezek után, mivel a testének vissza kell állnia a megszokott szintre. Még akár el is ájulhat, így fél szememet rajta tartom, mialatt visszacsatolom nyakamba szervezetünk jelképét. Számomra kicsit kényelmetlen viselni, olyan mintha két szív dobogna egyszerre a mellkasomban. Vonásaim torz fintorba rendeződnek, amint érzékelem az ékszer tapogatózását lélekenergiám után. Egy pillanatra összerándulok, de utána ismét kiegyenesedek, s a szokásos nyugodt maszkot húzom magamra. Miután sikerül magamhoz térnem a révületből, tenyereimet párszor összeütöm, ezzel fejezve ki véleményemet a műről.
- Remek kis bemutató volt, bár szerintem a hajam azóta is az égnek áll… - szólalok meg tréfásan a tapsolás befejeztével. – Nos, erről beszéltem. Eljön majd az idő, amikor nem lesz szükséged semmilyen segédeszközre ezen hatás eléréséhez. Viszont a nagyobb erő, nagyobb felelősséggel is jár, habár gondolom, ezt nem nagyon kell ecsetelnem számodra. Elvárom a teljes titoktartást, ezért is fogom megosztani Veled valódi céljainkat, azonban ez a hely nem biztonságos. Nem akarok paranoiásnak tűnni, de itt még a legkisebb bokornak is füle van, szóval nem lenne szerencsés, ha még idő előtt lebuknánk.
A távolban morajló mennydörgés hangja száll felénk, ami csak egy dolgot jelenthet. Esőt. Hamarosan meg is indulnak az apró vízcseppek, pillanatok alatt átáztatva minden ruhadarabomat. Kezd kicsit elegem lenni ebből, hisz’ mostanában szinte mindig megázok. No, nem mintha bajom lenne egy kis víztől, de akkor is frusztráló a dolog! Persze nincs nálam se a zakóm, se más kabátom, mert tavaszias volt az idő még néhány órával ezelőtt, nem gondoltam volna, hogy szükségem lehet ilyesmire a későbbiekben. Fásult sóhaj szakad fel mellkasomból, ezt követően karom ragadom újdonsült társamat, s a fák felé kezdem húzni. Valószínűleg más lány már sikoltva menekülne, hogyha egy férfi a bokros rész felé húzza, azonban nekem más akció jár jelenleg az eszemben. Az erdő mélyén található a Jégkígyó Fészke, ami rögtönzött főhadiszállásként funkcionál. Van még néhány mesélni valóm, valamint át kell adnom a Daitenshi nyakékét is.
- Mivel már a Daitenshi tagja vagy, így gondolom illő lenne, ha megmutatnám Neked rejtekhelyünket. Kicsit messze van, viszont ott legalább nem esik az eső. – ejtem ki a szavakat csak úgy mellékesen, miközben egy kacskaringós ösvényen haladok előre. – Még van néhány dolog, amit el kellene mondanom, ezen kívül tartanék még egy kis szintfelmérést, amivel megállapíthatom képességeid határát. Megfelel számodra?
Igazából nem sokat számít belegyezik-e vagy sem, mert akkor meg egyszerűen elrabolom, mit számít már nekem az ilyesmi. Hosszúra nyúlik a séta, amit ugyan felgyorsíthatnék néhány shunpoval, viszont a vaskos törzsek között szlalomozni nem az erősségem, s kedvem se sok van hozzá. A fák lombja szerencsére felfogja a csapadék nagyobb részét, ám még így is tetemes mennyiséget kapunk belőle. Szinte csuromvizesen érkezünk meg egy tisztásra, ahol nincs semmi. Legalábbis látszólag. Könnyedén előrébb lépek, majd mintha csak egy függöny húznék arrébb, úgy mozgatom vízszintesen jobbomat. Ezzel betápláltam a védelmi rendszerbe Sakai Hitomit is, aki immáron megpillanthatja a Kohrihebi no Su-t.

//A következő post már >>ide<< jöjjön. //

Bevallom, a csók után inkább vártam egy hatalmas, csattanós pofont, mint azt a reakciót, amit Ranil mutatott. Már vártam, hogy elkezdjen ordibálni, hogy mit képzelek magamról, hogy egyeltalán megcsókolom, nem hogy hozzáérek, és széttépett volna valakit, vagy valamit dühében, de nem történt semmi ilyesmi. Magam sem tudom, melyikünk lepődött meg jobban. Mindenesetre pozitívan gondolhattam a jövőre, hisz legalább hagyta magát. Bár lehet annyira meglepődött, hogy a döbbenettől nem tudott mást csinálni, csak állni, és hagyni magát, de így is jó. Legalább el jön velem sétálni.
Épp megkérdeztem volna, hogy merre szeretne császkálni, mikor közel húzott magához, és visszacsókolt. Nem mondom, hogy nem volt jó dolog, de bevallom, nagyon meglepődtem. Úgy néz ki, ez a mai este a meglepetések estéje. Magam sem gondoltam volna, hogy este a sétáló utca közepén csókolózni fogok a lánnyal, mikor néhány órával ezelőtt még majdnem egymásnak ugrottunk a Karakurai park közepén, de hát ezt hozta a sors. Úgy érzem, hogy Ranilnak még lesz szerepe a jövőmben, hogy nagy, vagy kicsi e, azt nem tudnám megmondani, mindenesetre biztos vagyok benne, hogy még találkozni fogunk a jövőben.
- Azt csak azért mondtam, mert ideges voltam. De is mondtál csúnya dolgokat idegességből. - mondtam a lánynak, miután ajkaink elváltak egymástól. Bár még mindig azt gondoltam, hogy egy kis csitri, (meg szerintem Ő is eléggé utált még, mivel éreztem, hogy közben fejem megvált néhány hajszálamtól) mégis, egyre közelebb, és közelebb kerültünk egymáshoz. Mi ez, ha nem jel arra célozva, hogy a sors valamilyen módon még össze fog hozni minket? Hosszú évek csendes figyelő munkája alatt számos alkalmam volt efféle helyzetek tanulmányozására, és igen, állíthatom, hogy lehet valami a dologban.
Na de mindegy, spongyát rá, épp sétálgatni készültünk az esti utcán. Megvártam, míg Ranil mellém szegődött, és csak azután indultam el szépen lassan, ráérősen, hisz nem siettünk sehova. Gondolataimba mélyedve várakoztam, míg a lány megszemlélte egy könyvesbolt kirakatát, majd továbbindulhattunk.
- Kaphatok a gesztenyéből? - kérdeztem, majd kiszedtem egy darab gesztenyét a többi közül, érdeklődve megvizsgálgattam, majd megettem. Igazán finom volt, az árus kitett magáért, jóra sikeredett.
- Mondd csak Ranil. Volt már olyan ember az életedben, akit igazán szerettél? Az a bizonyos nagy Ő, akiért bármit megtettél volna? - kérdeztem merengve, miközben lassan lépkedtem a lány mellett. Talán most megkérdezhettem anélkül, hogy nekem esett volna azzal, hogy semmi közöm hozzá, vagy ilyesmi. S hogy miért kérdeztem? Mert érdekelt. érdekelt, hogy egy ilyen lánynak, mint Ranil, volt e valaha olyan ember az életében, akit igazán szeretett. Hogy nekem volt e? Nem. Mondhatni, a "munkám" miatt nem lehetett részem ilyesmiben elvileg, persze ez nem azt jelenti, hogy nem lett volna olyan, amit ne tudtam volna szeretni. Bár ki tudja, lehet hogy hamarosan lesz...

Türelmesen vártam a lány válaszára, miközben a gesztenyét ropogtattam. Mintha kissé zokon vette volna, hogy vettem egy darabot, de hát na, épp kedvem lett hozzá, és ha szépen kérem, valószínűleg úgyse kaptam volna, tekintve a közelmúltban lejátszódott eseményeket. Egyszerűbb lett volna, ha szép csendben kikeresem a lány elméjéből azokat a dolgokat, amire kíváncsi vagyok úgy, hogy ne vegye észre, de ez egyrészt etikátlan, másrészt meg én beszélgetni akartam, nem pedig agytúrkászni. Mondjuk nem tudom, mióta érdekelnek engem az olyan dolgok egy arrancar esetében, mint etika, meg ilyenek, de valahogy úgy éreztem, hogy Ranillal még össze fog hozni a sors valamilyen formában. Hogy milyenben, azt csak a legnagyobbak tudják, Nekik pedig eszük ágában sem lett volna elmondani ezt. Rangomat tekintve valószínűleg előbb halnék meg, mint hozzájuk szólnék. Hirtelen megállt mellettem Ranil, amit néhány másodperc után észre is vettem, és néhány méterrel előbbre álltam meg, és onnan figyeltem a lányt. Úgy tűnt, hogy ezzel a kérdéssel érzékeny pontra tapintottam. Türelmesen várakoztam, míg nem válaszolt, hisz ilyenkor nem a legszerencsésebb siettetni a társadat, meg kell várni, míg maga szólal meg. Válaszából ítélve valószínű, hogy nem mondta el az igazságot, de nem hibáztatom ezért, hisz mindenkinek lehetnek titkai. Nekem is vannak, nem is egy, és nem is kis titkok ezek. Ha csak valamelyiket kiszolgáltatnám valakinek, onnantól kezdve vadásznának rám. Ilyen a sárkányélet. Kifejezéstelen arccal néztem a lányra, és tudomásul vettem, hogy ezt mondta. Fölösleges betekintenem az elméjébe, és nem is akarok. Elég volt a vendéglőben végignézni azokat a képsorokat, amik a múltjáról szóltak, nem akartam többet kutatni a lány után. Ha kérdezek valamit arra vagy őszintén válaszol, vagy nem. Észreveszem, ha hazudnak nekem, szóval így is úgy is fény derül a dolgokra. Pár pillanatig még elmélkedtem ezeken a dolgokon, aztán követtem Ranilt az egyik megviselt padhoz, amire leült, és én is helyet foglaltam mellette. Ráférne a városnak ezen részére a felújítás, néhány éve még sokkal szebb volt, bár nem sűrűn jártam erre, azért a változásokat észreveszem.
Én következtem. Gondolhattam volna, hogy Ranil visszakérdez, ha már én is rákérdeztem a dologra, de nem voltam felkészülve a kérdésre. Néhány másodpercig a földet bámulva meredtem magam elé, majd hátradőltem a padon, és ránéztem a lányra.
- Volt is, van is, lesz is. - mondtam csendesen, majd a nyakamon lévő amulettet. Szomorú, keserű emlékek fűztek ehhez a nyaklánchoz, mégis hordtam, már magam sem tudom, hogy miért. Bár gondolhattam volna rá még anno, hogy lehetetlen egy egyszerű vörös sárkánynak a királynővel családot alapítania, mégis szerettem, imádtam. Ez rég volt, de az érzések azóta is megmaradtam, csak épp magamban elzárva, mélyen. Nem engedhetem meg magamnak, hogy az érzéseim vezéreljenek. A magamfajtának a józanész után kell cselekednie, aszerint kell élnie. Éppen ezért is készülök arra, amire. Hamarosan elkészülnek az előkészületek, és akkor elkezdhetem végre a dolgomat. Megeresztettem egy halk sóhajt, majd úgy gondoltam, hogy mára elég volt a kis sétából, és játékokból. Eleget játszottam, szórakoztam Ranillal, és nyilván Ő is ezen az állásponton van, azért is jobb, ha indulok, mert dolgom van, és ez nem tűr halasztást.
- Nos, Ranil, örülök, hogy megismerkedtünk. Biztos vagyok benne, hogy még találkozni fogunk valahol, valamilyen formában. Jó éjt! - köszöntem el egy félmosoly kíséretében a lánytól, majd amilyen gyorsan elköszöntem tőle, olyan hirtelen váltam köddé szemei előtt, és néhány másodperc múlva már újra a seireitei utcáit koptattam.

[Amikor a Jövő találkozik a Múlttal...]
Olyan érdekes ez a múlt. Minden olyan békés, s tiszta. Még ilyenhez foghatóval nem találkoztam, igaz, de sokkal jobb, mint ami a jövőben volt. Abban a jövőben, amiben én éltem. Mivel utána jártam, s vannak olyanok akik bőszen állították, hogy a jövő megváltoztatható. Csak mivel éppen egy pillanatban, egy jövő épül fel, így különböző dimenziókba sorolódnak. Végül is ez egész logikusnak mondható. Bár ha ezt igaznak fogadom el, akkor sok dimenzió megszűnt létezni, s ezáltal lehetőségem adódik saját dimenziókat készíteni. Érdekes, legalábbis figyelemre méltó. De miért is töprengek ezen, mikor cselekednem kéne? Jó még azért nem tudok egyból mident rendbe rakni, de kezdésnek például tökéletes ha ellátogatok az emberek világába, megnézegetni a régi dolgokat. Most végül is miért ne? Csak nem harapják le a fejem, vagyis remélem, hogy nem. Be kell vallanom az arrancarokról hallottam a legkevesebbet, hisz 2100-ra nagyjából teljesen kihaltak. Csak sima hollowokat láttam, s néhány menost. De azok sem voltak már az igaziak, mivel kisebbek, és gyengébbek voltak, mint ezek akikkel eddig megküzdöttem. Mennyire unszimpatikusak ezek! Mindig meg akarnak rágcsálni. Mennyire mocskos fajta. Bár ha jobban belegondolok, ez óriási önirónia. Hisz én magam is ezt csináltam, s ahogy elnézem magam, még egy jó darabig ezt is fogom. Na mindegy ideje betámadni Karakura városát! Hadd lássam mennyit változott -90 év alatt.
Mikor a garganta bezárult a hátam mögött, egy nagyot szippantottam a levegőbe, ami körbeölelt. A fény szinte vakított Hueco Mundo sötétsége után. Persze pár perc után alkalmazkodott a látásom, s így könnyedén folytathattam az utamat. Lassan jártam, mivel így sokkal több mindent láthattam. Érdekes épületek voltak annyi szent. Bár be kell vallani én csak romokat láttam eddig, így nem sok viszonyítási alapom van. Lenyűgözőnek találtam pár egyszerű kis kütyüt, mint például a telefon, vagy a kerékpár. Bár az utóbbi kétségeket ébresztett fel bennem, hisz nem tudtam elképzelni, hogy valaki ezen a két keréken tud haladni. Hogy nem esik el? Valószínűleg lent van a lába, de akkor meg már miért nem gyalog megy, nem igaz? Furcsa kütyü ez, bár attól még érdekes. Már éppen menni akartam a következő bolthoz, amikor egy furcsa érzés áradt szét bennem. Megéreztem egy közelben lévő hollow lélekenergiáját, s olyan csábító volt, hogy a gyomrom egyből megkordult. Kinek fáj az, ha megrágcsálok egy-két vérengző barbárt? Nekem nem az biztos. Ők meg úgy sem fogják fel a dolgot, tehát nem veszem magamra. Mikor pár laza mozdulattal feljuttattam magam a legközelebb eső ház tetejére szippantottam egy nagyot a levegőből, majd elindultam a hollow felé. Nem kellett sokat sétálnom, mikor meghallottam a jellegzetes üvöltést, s mintha egy emberszerű hang is belekeveredett volna. Az érdeklődés tüze lobbant fel bennem, s ezzel a lendülettel gyorsítottam be a célpontom felé. Nemsokára megláthattam a jó nagy randa ellenfelemet, aki egy triceratropsz és egy gusztustalan éticsiga kombinációrá hasonlított. A hatalmas tömeg közelében egy kis méretű lélek menekült. Valószínűleg a tricecsiga prédája akart lenni. Egye fene, szerencsés napja van a léleknek, mivel nekem semmi dolgom vele. Mivel felém jöttek, úgy döntöttem nem erőltetem meg magam, inkább bevárom őket. Ahhoz képest, hogy mire számítottam hamarosan már a közelemben jártak, így nem lustálkodhattam naphosszat. Pár szökkenéssel a lény vállára ugrottam, s előhúztam a kardomat. Csendesen fohászkodva ugrottam a szemgödrök felé, majd a pengét pontosan a két szem közötti részbe vágtam. Hatalmas reccsenést hallatott, majd a lény, ami ezelőtt nyílegyenesen előre haladt, először megmerevedett, majd eldőlt. Még volt benne egy kevéske életerő, így nem tűnt el. Pár kecses rúgással kifordítottam a fejét, majd mint egy jó munkás ember ahogy vágja a fát, én elválasztottam a csiga fejét a testétől. Ettől már végképp elment az életkedve, és inkább úgy döntött, hogy kipurcan. Enyhén morcosan néztem körül, mivel elfelejtettem, hogy én meg ezt meg akartam enni. Megláttam a földön kuporogva a lelket, akinek a szemében óriási félelem, és rettegés fénye csillogott. Odaléptem a lélekhez, és elkerülhetetlenül kicsordult a nyálam a fincsi lelket látva. Viszont a maradék lélekerőmet latba vetve legyűrtem magamban a tomboló primitív állatot, és a kezemet nyújtottam a léleknek. Nem akartam én problémát, hiszen segítettem neki. Ám mikor már majdnem hozzáért a kezemhez, megéreztem egy szörnyen ismerős lélekenergiát, melyet azt hittem soha többé nem fogok még érezni az életemben. Úgy tűnt tévedtem, de egyszerűen maga a gondolat, hogy már él egyszerűen lenyűgözött. Gyorsan megfordultam, és vártam, hogy megérkezzen. Nem kellett sokáig várnom hamarosan meg is jelent az egyik közeli ház tetején. Az arca olyan volt mint akkor, ámbár a haja más színben játszott. Az arcán már most is sok bölcsesség látszódott, de a jövőhöz képest jóval tapasztalatlanabbnak tűnt. Szinte szárnyaltam az örömtől, még ha nem is értettem ezt-azt.
-Sierashi Yuusuke…- mondtam hangosan, hogy hallja. Ideje elkezdeni a munkát a múltban…vagyis a jelenben.