Este volt a parkban, de a késői időponthoz képes igen sokan voltak a városi park közepén lévő hatalmas szökőkútnál. Kamaszok bolondoztak, fröcskölték egymást a még mindig langymeleg vízzel, fiatalok csókolóztak a szökőkút melletti padokon, nevetve, mosolyogva suttogtak egymás fülébe. Forró nap felfrissítő éjszakája volt ez a mai, nem is csoda hát, hogy ennyi embert vonzott a kecsegtető enyhülés, amit a park lehetőségei kínáltak.
A rengeteg ember között azonban volt valaki, aki nem tartozott közéjük, és a túlvilágra érzéketlen többség csak a gigait látta, melyben Komatzusaki Ennichi lelke járt köztük. Gyűlölte a gigai-okat, mindig is szűknek érezte, természetével ellentétesnek, de ahhoz, hogy az emberek között járjon és kommunikáljon velük, meg kellett hoznia ezt az áldozatot.
Különleges egyenruhájáról az emberek világában sem mondott le, s nem is zavarta, hogy fürkész férfiszemek csomagolják ki és falják fel. Nem élvezte különösebben, inkább azt mondhatjuk, hogy nem érdekelte a halandók nyálcsorgatása, lepattantak róla az éhes tekintetek.
Egy padot nézett ki magának, egy eldugott helyet, ahonnan a hatalmas szökőkutat teljes egészében kikémlelhette, anélkül, hogy más meglátta volna. Nem tudta, hogy mit várjon ettől az éjszakától, csak zanpakutoja feltevését követte, amikor átkelt a halandók világába. Vadásszon Hollow-kra? Vagy próbáljon ki valami tipikusan emberit? Sóhajtott egyet, majd leült az előbb említett padra. Lábait terpeszbe tette, könyökeit pedig a térdein pihentette, míg hüvelykujjai biztos támaszt jelentettek fejének. Maga sem tudta, hogy miért ilyen lehangolt, hiszen pár órával ezelőtt még annyira élvezte a tizenegyedik osztag körletének egyik épületén a vörös minden árnyalatában játszó naplementét, s most lélekölő apátai lett úrrá rajta.
~ Nem kellett volna eljönnöm...
~ Dehogynem. Ne hazudj magadnak!
~ Természetesen Te mindent jobban tudsz.
Kiegyenesedett a padon, majd Shinitenshi felé fordult, aki az ülőalkalmatosság támláján ücsörgött, lábait az ülőrészen pihentetve. Ennichi sóhajtott egyet, majd újra maga elé bámult. Groteszk látvány nyújthatott volna, ha valaki mindkettejüket látta volna: Shinitenshi szokásos fekete ruhájában, gazdája pedig a rikítóan vakító, fehér egyenruhájában. Már ennek a kettősségnek mutatnia kellene, hogy mennyire különböznek egymástól, de pontosan ez adja meg az a bizonyos plusszt, amitől olyan jól együtt tudnak működni. Fehér és fekete - az érme két oldala.
~ Unatkozom...
~ Felvidítana, ha lemészárolnánk a park összes emberét?
~ Hmm... Talán...
Ez egy olyan beszélgetés volt, melyiket mindketten elindíthatták volna, s mindketten válaszolhattak volna a szörnyű kérdésre a határozatlan "talán"-nal. Ennichi sóhajtott még egyet, majd választolt kardja lelkének:
~ Talán engem is...
Mosolygott Shinitenshire, aki addigra már eltűnt, így újra egyedül ücsörgött a padon. Sóhajtott még egyet, majd a szökőkút környékén kialakult forgatagot kezdte figyelni, érdekes lehetőségek után fürkészve.

[Egy kis esti séta - Komatsuzaki Ennichi]

Este. A nap már egy ideje eltűnt a horizont mögött, de még mindig érezhető jótékony a hatása: a meleg. Ráérősen sétálgatom Karakura Town utcáin, tökéletesen beleolvadok a környezetbe. Könnyű, fekete inget viselek, melynek ujjai fel vannak hajtva. Tornacsuka és farmer. Pont úgy nézek ki, mint bármelyik korombeli fiatal. Hm, ez már hülyeség, hisz' majd 150 évesen nem épp fiatal az ember. Hosszúra nyújtott léptekkel haladok előre, miközben farzsebemből egy cigarettás dobozt veszek elő. Néhány pillanat múlva a dohányrúd máris ajkaim között van, s hamarosan meg is gyullad. Sűrű füst veszi körül a fejemet, így joggal nevezhetne bárki gyárkéménynek. Tanácstalanul megállok a kivilágított belváros közepén, majd tanácstalanul megvakarom a fejem.
~Mit is csináljak?~ - kérdezem magamtól gondolatban, míg elszívom a cigimet. Igazából csak azért jöttem az emberek világába, mert otthon unatkoztam. Chiyo-chan valamiféle küldetésen van, Zellel meg nem sok kedvem lett volna lányokat kukkolni. Több szár éves, igazán megkomolyodhatna már. Hirtelen nevetésben török ki, aminek hála kíváncsi pillantásokat kapok jutalmul. Sebaj, megint sikerült bolondnak nézetnem magam. Komolyság... Ilyenekről papolok, amikor én sem vagyok teljesen normális. Ellógok a Kapitányi teendők elől, csak mert unom a sok papírt? A válasz természetesen igen! Katai úgyis erre a munkára született, majd ő megoldja ahogy akarja.
Eldobom a csikket, azután sarkammal kioltom a parázs fényét. Arra a döntésre jutok, hogy a park felé veszem az irányt. Befordulok az egyik közeli sikátorba, s egy méretes ugrással máris a tetőn termek. Urahara speckó gigainak köszönhetően, összes képességemet használni tudom anélkül, hogy lélekhelyettesítőt kelljen használnom. Nem hiába, jó dolog Vaizardnak lenni. Shunpora kapcsolok, élvezem ahogy a menetszél összeborzolja a hajamat. Ha most valaki felnézne az égre, biztos azt hinné, hogy Szupermen reinkarnációja vagyok. Nem is állnak olyan távol az igazságtól, hisz' valóban egy hős vagyok. De nem ám olyan háromperces! Igazi, teljes értékű. Percek telnek el, mire megérkezek a park határához. Egy szökkenéssel levetődöm a szomszédos épület tetejéről. Egy fa koronájában landolok, remélem nem vett észre senki. Gyorsan lecsúszok a növényről, majd miután talpaim érintik a földet kezeimet zsebre vágom, s elindulok az egyik ösvényen. Ekkor azonban kifinomult érzékeim egy másik lélekenergiát észlelnek. Nem tudok róla, hogy őrjárat lenne ezen a környéken, azért is épp ide jöttem. Akkor viszont ki jár tilosban? Rajtam kívül persze... Kíváncsian szaporázom meg lépéseimet, csak a reiatsut követve. Hamarosan elérek a szökőkúthoz, de nem látok semmi különöset. Azonban tudom, hogy akiből árad az a közelben van. Shinigami az biztos, legalábbis erre következtetek. Ráijesztek már egy kicsit, úgysincs jobb dolgom. Belopódzom a közeli facsoportba, azután tovább folytatom utamat. Hamarosan egy magányos padot veszek észre, amin egy különös öltözetű nű üldögél. Kétségtelen, ő a halálisten. Újra használom a villámtáncot, s a pad háttámlájának tetején jelenek meg. Egyensúlyom tökéletes, gáz is lenne, ah pofára esnék. Kissé előre dőlök, így remek kilátás nyílik a dekoltázsára. Arcomon önelégült mosoly jelenik meg, azután eszembe jut, hogy miért is jöttem.
- Yare-yare, Shinigamihölgy... Hát szabad engedély nélkül az emberek világában járkálni? - hangom csupán suttogás, de mégis tökéletesen érthető. Némi gúny is vegyül belé, de mégis kíváncsian várom a reakciót. Szerencséjére nem az én osztagom tagja, így ez még érdekes is lehet.

//Gratulálok! Tiéd a 200. postom. //

Buta, buta emberek, amint szorgos hangya módjára gyűjtögetik, halmozzák fel vagyonukat, felépítik röpke életüket, hogy a végén meghaljanak és az egészet elveszítsék. Egy férfi szalad át a szökőkút mellett, egyik kezében aktatáska, melyből itt-ott papírlapok kandikálnak ki, míg a másikban egy fülre szorított mobiltelefon. Hamari léptekkel szalad a park egyik végéből a másikba, közben zihálva diktálja a következő nap esedékes megbeszéléseit, előrejelzett számait és várható bukásait. Zaklatott életű bróker, aki még a nap végén sem tud kikapcsolni: csak a munka létezik, semmi egyéb.
De vajon miért? Egy könnyebb élet reményében túlhajtja magát, pedig ha majd teljesen ronccsá őrölték a pénzvilág könyörtelen malomkövei és gennyes mócsingként köpi ki a gazdasági élet nyáladzó szája, akkor majd rájön, hogy teljességgel feleslegesen szipolyozta ki saját életét és munkájával nem ért el semmit. Csak remélni tudta, hogy ő nem volt ilyen halandó létében, de mivel nem emlékezett az ebben a világban eltöltött éveire, így nem is aggódott miatta túl sokat. Sóhajjal kísérte még pár pillanatig az ideges embert, majd ...

Felismerés hasított az elméjébe, egy megfoghatatlan érzés kerítette hatalmába, vert riadót apátiába süllyedő lényébe. Nem tudta, honnan vagy merről érkezett az egész testét felvillanyozó reiatsu, csak az lett világos számára, hogy már nincs egyedül. Fel akart volna készülni a találkozóra, de a másik túlontúl gyors volt ahhoz, hogy érdemben bármit is cselekedhessen.
Apró szellőt érzett maga mellől, amint az idegen megérkezett a pad támlájára, s már éppen fordult volna feléje, amikor fülében a halk, suttogó mondat visszahangzott egy gőzmozdony visító füttyentésének erejével. Szemei kikerekedtek, s egy pontra fókuszáltak a távoli messzeségben, amint egy pillanatra meglepődött hívatlan vendégének belépőjét elszenvedve. Erőt merített magán, majd amennyire csak tudta, összeszedte gondolatait, hogy a másikra nézzen.
- Sierashi kapitány ... maga itt?
Nagyot nyelt a felismeréstől, nem számított arra, hogy éppen egy kapitánnyal találkozik majd aprócska kiruccanója közepén.
Ennyire gyorsan dolgoznának a Seireitei emberei, hogy eltűnése után pár órával már a keresésére is indultak és meg is találták? És miért pont egy kapitányt küldtek utána? Vagy többen is vannak, csak ő talált meg elsőként?
~ Ne képzelj magadról túl sokat, kislány!
Szakította ketté a kérdések gombolyagának vastag fonalát egy ébresztő jellegű gondolat, majd a pillanatokra lesütött szemeit ismét a másikra emelte. Kezdett feloldani a pillanatnyi feszültség után, s már egy mosolyt is megengedett magának, amikor válaszolt a feltett kérdésre.
- Nem, nem szabad. De mint láthatja, csak üldögélek, s nem járkálok...
Talán túl tiszteletlen volt a nyolcadik osztag kapitányával, de a kezdeti meglepettséget valahogyan le kellett vetkőznie és egy ilyen "tökös csajhoz" illő riposzttal sikerült is valamennyit visszanyernie magabiztosságából. Lábait keresztbe tette, hátradőlt s mellkasát kidomborítva kezdte újra nézni a szökőkút körül zsibongó forgatagot.
- Viszont nem gondoltam volna, hogy egy kapitány tisztel meg azzal, hogy a keresésemre indul...
Fordult vissza a másikra, mosolyra villantva tökéletes fogsorát, játszi tüzet szítva szürkéskék szemeiben.

[Egy kis esti séta]

Vigyorogva ácsorgok a padon, aminek köszönhetően az épp arra tévedők rendesen megbámulnak. Tegyék, nem nagyon foglalkozom velük. A nyáresti szellő belekap felhajtott ingem gallérjába, s meglobogtatja azt. Teljes nyugalom uralkodik a környéken, szerencsére egyetlen hollow sincs a közelben. Nem sok kedvem lenne most szaladgálni. Így is teljesen kifáradtam, mire elértem idáig. Ahogyan vártam is, sikerül rendesen meglepnem a nőt. Nem sokon múlik, hogy elnevessem magam, hisz' szemei akkorára kerekedtek, mint egy-egy csészealj. El kell telnie néhány másodpercnek, mire a lány egyáltalán meg tud szólalni. Töretlen jókedvvel hallgatom végig kérdését, nem akarom megbüntetni, mert az igazat megvallva én is tilosban járok. Seireteiben nem sok dolgot tud csinálni az ember, így megértem miért jött épp ide. Az emberi lét sokkal élvezhetőbb, mint a shinigami élet. Viszont ezt a munkát is el kell végeznie valakinek, s mi ezért vagyunk. Kaptunk egy második esélyt...
- Igen, én itt. - még mindig halkan beszélek, felesleges lenne felhívnunk magunkra a figyelmet. Egy szökkenéssel az ülőalkalmatosság előtt termek, majd helyet foglalok a lány mellett. Kényelmesen hátradőlök, azután karjaimat a támlára helyezem, így sikeresen elfoglalom a megmaradt szabad helyett. Nehogy már valaki le akarjon ide ülni! A hirtelen jött feszültség oldódni kezd, aminek köszönhetően egy vakítóan fehér mosolyt kapok. Szerencsére nem fordultam felé teljesen, mert különben biztosan megvakultam volna. Válaszát hallva hangosan felnevetek, ennek köszönhetően egy közeli párocska szétrebben. Ehh, talán nézőközönség előtt már nem megy? A hölgy tökéletesen hárította a támadásomat, s még egy szellemes válaszra is futotta. Nevetve teszem fel a kezem, jelezvén, hogy megadom magam. Változtat eddigi testtartásán, s melleit büszkén kinyomja. Egy pillanatig még el is kalandoznék, ha nem lennék már foglalt. DE mivel az vagyok, így tekintetem feljebb vándorol és inkább az arcát fürkészem. Amint tovább folytatja mondandóját mosolyom még szélesebbre húzódik, szinte szétszakad a szám. Soul Societynek rengeteg időre van szüksége ahhoz, hogy bármit is észrevegyem. Valószínűleg kétszer visszaérünk mire bármi is feltűnne nekik.
- Legyen ez a mi titkunk, de nem épp hivatalos ügyeket intézek. - szólalok meg, igen díszes köntösbe bújtatva lógásom tényét. - Ön tudja a nevem, de emlékeim szerint mi még nem találkoztunk. Nos, megtudhatom a nevét és osztagát?
Mély baritonom nyugodtan csendül az elrejtett kis parkrészben. Szürkéskék lélektükreit acélkéken villanó íriszeimbe mélyíti, azonban szinte semmit nem tudok kiolvasni a tekintetéből. Hamarabb szakítom meg a szemkontaktust, s kezemet a zsebembe mélyesztem. Hamarosan előveszem a cigarettásdobozt, valamint az ezüst öngyújtómat. Még egy régi akadémiai osztálytársamtól kaptam, d e ő már sajnos nincs köztünk. Máig előttem van a képe, amint eltűnik egy széles szakadék mélyen és hollowok tucatjai vetik utána magukat. Akkor nem tudtam megmenteni, viszont most ez már másképp lenne. Azonban a múltat nem lehet megváltoztatni. Kissé megcsóválom a fejemet, amint a dohányrudacska a számban landol. Meleg, sárga fénnyel villan a gyújtó, s máris hallom az égő papír sercegését. Az első adag nikotin eloszlik a szervezetemben, amikor eszembe jut, hogy mi bunkó vagyok már.
- Öhm, ugye nem zavarja a füst? - kérdezem, miközben ellegyezem magam elől a füstöt. Nem csodálkoznék, ha így lenne, hiszen a legtöbb nő nem igen szereti a dohányszagot. Nem úgy mint Shun! Ő tudja mi a jó, ezért is bagózik annyit. Még nekem is nehezem re esik, hogy tartani tudjam vele a tempót. Nem bírja már a tüdőm a tíz percre jutó nyolc szál terhelését. Kiveszem a bagót a számból, s várom a lány válaszát. Inkább elnyomom a pad aljában, mert majdnem egy egész energiarudacskát én nem dobok el! Egyszer történt meg, az is vészhelyzet volt.

Az oldódó hangulat közepette Sierashi kapitány leugrott addigi, egyáltalán nem kényelmesnek tűnő helyéről és kicsit távolabb foglalt helyet a padon, kezeivel teljesen elfoglalva a legapróbb szabad helyet is. Ennichi megnyugodott, sőt apró öröm kezdett motoszkálni benne, amikor látta a másikon, hogy teljességgel komolytalanok a szándékai, sőt ő is a tilosban jár, pontosan hozzá hasonlatosan.
- Valóban nem találkoztunk még. Komatsuzaki Ennichi, tizenegyedik osztag, kilencedik tiszt...
Mutatkozik be egy biccentéssel, majd nézte mint babrál Sierashi kapitány a cigarettával és az öngyújtóval. Sosem értette, hogy miért kell valakinek a nikotin rabsága, hiszen bármennyire lehet megnyugtató nyolcvan milliméternyi élvezet, annyival több kárt okoz az embernek. De az egészségügyi okokon felül csúnyán sárgítja a fogakat és az ujjakra telepedő narancs foltok sem igazán nevezhetőek vonzónak. De mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy mivel mérgezi magát, s majd ha egyszer eldöntötte, hogy az ő függésének mi lesz a tárgya, akkor ő is olyan buta módon fog hozzá ragaszkodni, mint a dohányosok a cigarettához.
- Nem zavar, egyáltalán nem.
Mosollyal válaszol a férfinek, ennek ellenére Sierashi kapitány elnyomta a szálat - talán maga sem kívána igazán a nikotin függését most. Addig keresztbe tett jobb lábán a csizma újra a pad előtti térköves járdán koppant, majd egy könnyed mozdulattal felállt. Tett egy lépést előre, ujjait szűk nadrágjának még szűkebb zsebeibe mélyesztette, miközben kabátját kacér ügyességgel rendezte úgy, hogy hajtókájának takarásából csak alig mutatkozzék valami gömbölyded kebleiből. Visszafordult a másik felé, miközben tekintete folyton a férfiét kereste.
Félreértés ne essék, Ennichi nem akarta mindenképpen elcsábítani a kapitányt, hiszen bármennyire küldte felé az egyértelműnek tűnő jeleket, azok csak rendes, hétköznapi viselkedésének átlagos eszközei voltak, s különben is: egy férfi sem érdemelné ki újra azt a kegyet, hogy bármilyen kapcsolata legyen vele. De mivel ezt nem is akarta most senki sem, ezért a gondolatmenetet gyorsan lezárta.
- A zanpakutom szerint, az biztos felvidítana, ha a park összes emberét lemészárolnám, de végiggondolva a dolgot ez biztos valamilyen szabályba ütközne. Magának pedig biztosan van valami jobb ötlete, hogy mivel üthetné el az időt egy tilosban járó shinigami ezen a fülledt éjszakán...
Mit fog gondolni a férfi, hogy elárulta neki Shinitenshi ötletét? Nem érdekelte... Úgysem tenné meg, annyi szorult azért belé is, hogy ne tegye meg. De vajon hogyan vélekedik Sierashi kapitány mondandójának második részéről? Talán egy kacér felhívásnak fogja venni, mellyel táncba akarja hívni vagy a helyén kezeli, és felnőtt módjára, diszkrét szórakozás mellett társaságot nyújt egy unatkozó lánynak.

[Egy kis esti séta]

A pillanatnyi feszültség semmisé lesz, amint elmondom: nem miatta vagyok itt. Vagyis közvetetten igen, de a találkozás nem volt tervbe véve. Ki gondolta volna, hogy sikerül egy másik shinigamiba botlanom. Ha akarom, természetesen elrejthetem lélekenergiámat, így azt sem vette volna észre, hogy itt tartózkodom. Míg beszél, addig én végigmérem furcsa ruházatát. Az első, ami rögtön szembe tűnik, hogy minden ruhadarabja fehér. Ez nem épp a legpraktikusabb harc közben, de az ő dolga; nem szólok bele. Ugyanez a baj a hófehér Haorival is. Teljesen alkalmatlan olyan küldetésre, ahol az embernek lopakodni és rejtőzködnie kell. Persze egy Kapitány kiáll, levág mindenkit és így nincs szükség a terepszínű göncre. A következő gyűlésen kérvényezni fogom, hogy nekem csináltassanak külön cuccot. Jómagam leszek az első generációs G.I. Yuusuke. Miközben hülyeségekről gondolkodom, a lány bemutatkozik. 11. osztag? Nem is látszik rajta osztagának mentalitása.
- Örülök, hogy megismerhettelek Ennichi. - veszem át a szót, s egy félmosolyt is felvillantok irányába. - Szerintem hagyjuk ezt a magázódást, nem vagyunk azért annyira öregek.
No igen, ahhoz képest hány éves vagyok, igazán fiatalosnak és sportosnak nézek ki. Habár ez inkább a gigai jótékony hatása, sem mint ez egészséges élet eredménye. Nem is nagyon beszélhetünk életről, hisz' valójában már rég hallottak vagyunk. Vagyis az a rég eléggé relatív fogalom. A halandó embereknek már száz év is sok idő, számukra elképzelhetetlen, hogy valaki kétszáz-háromszáz évig éljen vagy tovább. A mi világunkban ez megszokott, így lehet elég nagy hülyeséget mondtam előbbi kijelentésemmel. Viszont már megszokhattam volna a bohóc szerepét, amit önkénytelenül mindig magamra vállalok. Kiderül, hogy nem zavarta volna a füst, ezért felesleges volt elnyomnom a cigit. Kissé felsóhajtok szerencsétlenségemen, eközben a nő fürge mozdulattal feláll, s zsebre tett kézzel keresi ismét a tekintetemet. Nem fordítom el a fejem, valami megfoghatatlan tükröződik azokban a szempárokban. Kétségtelenül vonzó jelenség, de mégsem ez az ok, amiért meg szeretném ismerni. Meg hát a szívem már Chiyo-channé, semmi értelme nem lenne, ha félrelépnek. Kijelentésére szemöldökeim felszaladnak, s majdnem eltűnnek ébenfekete tincseim alatt, azonban más reakciót nem lehet leolvasni az arcomról. Most már értem, hogy miért a 11. osztagban szolgál. Miután vonásaim visszarendeződnek, megpróbálok hozzáfűzni valamit előbbi szavaihoz. Ellököm magam a padtól és a nő mellé sétálok. Rendesen elütünk egymástól. Laza viseletem szöges ellentétben áll Ennichi egyenruhájával.
- Ebben az esettben, elég morbid humorod van, azt kell hogy mondjam. Jól gondolod, embert nem ölünk, nem ez a mi dolgunk. - szavaim színtelenül, semmi kioktató nincs bennük. Egyszerű tényeket közöltem. - Igaz, sokkal jobb ötletem van, mint a gyilkolászás. Amúgy is elég hollowot vágtam már, s kezd unalmassá válni. Valóban elég fülledt a levegő... A közelben fekszik egy tó, ha gondolod elnézhetünk arra.
Igen-igen, azaz ötlet még eléggé kiforratlan. Belegondolva egész éjszaka csak lézengtem volna a városban, mivel nem igen tudok mit csinálni. Pluszban nem olyan nőnek tűnik, mint aki annyira bulizni jár, így ez a lehetőség is kilőve. A világért sem árulnám el ezt, hisz' akkor odaveszne a gondosan felépített imidzsem. Lassú léptekkel elindulok, hogy mutassam az utat, s ha minden igaz a lány követni fog. Mást úgy sem fog tudni csinálni, az unatkozáson kívül. Ez egy ilyen este... A meleg miatt senkinek sincs kedve a nagyobb megmozdulásokhoz. Bezzeg én meg dolgozhatnék körmöm szakadtáig az irodában. Sok szemét jelentés, minek ennyit írogatni? Lassan már a legkisebb megmozdulásomról is oldalakat fogok regélni. Mert vannak olyan tisztjeim, akik ezt csinálják. Mielőtt Kapitány lettem, alig adtam be ilyen cuccost. Kaptam is érte a fejemre anno.

Végre megérkeztünk Karakura városába Mitsuval. átvedlettem a póttestembe, majd megvártam szerelmem is. Miután a testcserélési folyamat lezajlott, egy ideig csak bámultam, olyan szép volt így rendes ruhában Mitsu. Hebegtem valami olyasmit, hogy bámulatosan néz ki, vagy valami ilyesmi volt, mert megszólalni sem tudtam egy ideig. Nagyon jól állt neki a ruha, tökéletesen passzolt rá, és az a vöröses nyakkendő is igen illett hozzá. Divatos volt a párom, ehhez nem fért kétség. Én meg szimpla kék cuccban mászkáltam, mert divatérzékem nem volt, így inkább a kedvenc színemet hordtam. Kérdésemre, hogy indulhatunk e a parkba jókedvűen válaszolt, és kezeivel kalimpált a levegőben. Nagyon tetszett, hogy néha ilyeneket csinált, egyeltalán nem zavart. Látszott Mitsun, hogy élvezi az életet, boldog és jókedvű. Belém karolt, majd elindultunk a park irányába.
- Szívem, hallottam, ha jól hallottam, akkor van a parkban egy nagyon szép szökőkút. Ugye elmegyünk oda is? - kérdezte óriási boci szemekkel.
- Persze, szerelmem. Oda megyünk, ahova szeretnél. - mondtam páromnak mosolyogva. Igazság szerint, még ha nem akartam volna, akkor is belementem volna, mert azoknak a nagy szemeknek nem lehetett ellent mondani. Ezután elindultunk a park fele. Az idő kellemesen meleg volt, bár a napot néha el-el takarta egy-két felhő. Az utcán az emberek munkába siettek, vagy épp bevásárolni, vagy csak sétálgattak, mint mi is. Rövidesen odaértünk a parkhoz, ami leginkább egy nagy erdőre hasonlított. Már kezdettől fogva tetszett nekem is, hiszen mindig is szerettem a természetet. Patakok, nagy fák, kis ösvények mindenfelé. Nagyon szép hely volt. Nem ismertem a helyet, de arra tippeltem, hogy az a szökőkút valahol a park közepe felé lesz, mert az ilyen dolgokat mindig középre szokták helyezni. Átkaroltam Mitsu derekát, és úgy mentünk tovább.
- Csodálatos ez a hely, nemde? - kérdeztem mosolyogva szerelmemtől. Olyan nyugodt volt minden, semmi rohanás, semmi stressz, csak a természet maga, a nyugalom és béke. Úgy láttam ,hogy Mitsunak is tetszik a hely. Egy elágazáshoz értünk, ahol az egyik ösvény keresztezte a másikat. Volt egy tábla is az út szélén, ami az irányokat mutatta. A tábla szerint a szökőkúthoz egyenesen kellett továbbmenni. Folytattuk is utunkat, és pár perc múlva elértünk a kúthoz. Mitsunak igaza volt, mikor azt mondta, hogy szép a szökőkút. Nem csak szép volt, de jó nagy is. Emberek sétálgattak mindenfelé, és néhány kisgyerek is belegázolt a kútba. Nem messze volt egy játszótér is. Ideális környezet volt a gyerekeknek, és a felnőtteknek egyaránt. Örültem, hogy kitértünk ide a parkba, mert csodálatos hely volt.
- Menjünk közelebb. - javasoltam szerelmemnek, mert tudtam, hogy Ő oda van az ilyen dolgokért.