Késő estére járt már az idő, és én mégsem voltam álmos. Eddig sem aludtam sokat az évszázadok alatt, miért pont most kezdeném el? Egy mágus meg tudja oldani magának, hogy ne legyen fáradt még egy alvás nélküli hét után is, nem mint az a sok elkényeztetett shinigami, akik már akkor keseregnek, ha pár órát járőrözni kell. Persze nekem nem kellett, megoldottam, hogy az illetékesek kifelejtsék a nevemet a járőrözési listából.
Most szobámban tartózkodtam, és lázasan dolgoztam a terveimen. A szoba le volt szigetelve védővarázslatokkal, így senki és semmi nem fog gyanút fogni. Ha meg mégis, arról is teszek, hogy elfelejtse a gyanúját. Az a jó nekem, ha a háttérben tudok maradni, és észrevétlenül dolgozni, tenni a dolgom. Ám mára végeztem dolgommal, a jelentésemet is elküldtem, így nem maradt más dolgom, mint élvezni a nap hátralevő részét. Hamarosan befejezem munkámat, és akkor gyökeresen meg fog változni minden számomra. Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat, majd magamhoz vettem a botom, és kiléptem a szobából, miután megszüntettem a védővarázsokat. Nem volt kedvem a szobában kuksolni, egész eddig azt csináltam, még ha kényszerből is. Sőt, egész SSben nem volt kedvem tartózkodni most, így úgy döntöttem, hogy teszek egy kis kirándulást Karakurában, úgy sem voltam ott mostanában. Így este úgy sem fognak sokan tartózkodni az utcákon, mindenki el van foglalva az esti programokkal...emberek...
Kisétáltam a hálókörletek komor területéről, és egy füvesebb terület felé vettem az irányt, hogy nyithassak magamnak egy senkai kaput. Megbizonyosodtam róla, hogy senki sem tartózkodik a közelemben, majd nemes egyszerűséggel átsétáltam a kapun, amit nyitottam, és néhány perc múlva ki is léptem a másik oldalán, egy sötét utcán, Karakurában. Körülnéztem, majd elhúztam a szám. Nem erre a helyre számítottam, mikor beléptem a kapuba, hanem egy csendes nyugodt helyre, ahol nyugodtan, zavartalanul lehet relaxálni. Így ráérősen el is indultam a városi park fele. Botommal doboltam a járdán, és gondolataimba mélyedve lépdeltem a zöld terület felé. A jövőben lejátszódó eseményeken merengtem, hogy hogyan fog kisülni az egész, és vajon nyerni fogok e vele, vagy sem. Bár egyértelmű volt, hogy nem csinálnám, ha nem nyernék vele, de azért sosem lehettünk elég biztosak. Észre sem vettem a nagy elmélkedéstől, de már oda is értem a park bejáratához, és beléptem rajta.
Úgy gondoltam, hogy egy holdfényes, csendes tisztás tökéletesen meg fog felelni elvárásaimnak, és nyugodtan tudok gondolkozni. Ám kezdett úgy látszani, hogy nem lesz ebből emmi sem, mert egyre erősebben éreztem egy bizonyos lélekenergiát. Egy lélekenergiát, ami összetéveszthetetlen volt, az arancarok lélekenergiája. Kicsit óvatosabban bár, de folytattam utam, nem nagyon volt arrancar, aki ártani tudott volna, de ha úgy alakult volna a dolog, nem lettem volna rest menekülni, elvégre egy espada mégiscsak egy espada. Egyre közelebb és közelebb éreztem a lélekenergiát, majd egy bokor mögül megláttam végre az illetőt, egy kék hajú, erősen lenge öltözékű arrancar lányt.
~ Nocsak..mit kereshet itt ilyenkor? - töprengtem el magamban. Nem kellett félnem tőle, nem voltam shinigami, így engem nem utálhatnak addig, míg meg nem tudják, hogy a Seireiteinek "dolgozom". Úgy tűnt, hogy az arrancar is észrevett, mert megszólított barátságtalan hangon.
Ne hasonlíts össze azokkal a szánalmas senkikkel, arrancar lány. Amúgy sem leselkedtem utánad, csak relaxálni jöttem el a parkba, mikor megéreztem a lélekenergiád, és megnéztem, hogy ki vagy.- mondtam neki nyugodtan.
- Krázus vagyok, egy mágus, aki MOST éppen a Seireiteinek dolgozik. Egyébként Te mit keresel itt?- mondtam, erősen megnyomva a "most"-ot, ezzel is jelezve, hogy egyeltalán nem köteleztem el magam SS mellett.
- És megtudhatom esetleg becses neved, arrancar lány? - kérdeztem mosolyogva az illetőtől.

Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen nagyszájú kislányba fogok botlani az éjjel leple alatt. Nem volt kedvem megnevelni ezt a kislányt, ám úgy látszott, "segítenem" kell neki, mert súlyos komplexusai vannak. És, mivel egy hatalmas mágus vagyok, aki mindent tud, ami tudható, így hát kötelességemnek éreztem, hogy kicsit egyengessem ennek a heves arrancar hölgynek az útját kicsit. Ő is jobban járna, nem nézne rá mindenki úgy Las Nochesben, mint ahogy, és én is teljesíteném az éves jó cselekedetemet. Sürgősen cselekednem is kellett, mert a leányzó csak nem hagyta magát, és egyből kötözködött is. Lehet, hogy nem tűnt fel neki, hogy nem shinigami vagyok, hanem egy sokkal fejlettebb, magasabb kaszt annál.
- Lúzerek, vagy sem nekik segítek most. Egyébként, Ti sem vagytok jobbak. Csak egy rakat szerencsétlen állat, akik egy SHINIGAMInak engedelmeskednek. Szóval semmi jogod nincs, hogy az én helyzetemet le szóld, ugyanis te is ugyan azt csinálod, mint én. Sőt te még rosszabb is vagy, mert neked feltétlen engedelmeskedned kell, csak egy szolga vagy, semmi több. - osztottam meg a tömény igazságot a lánnyal. Lehet kicsit túlzásba vittem, ám nem engedhettem meg magamnak, hogy egy alsóbbrendű, könnyűvérű kislány keresztbe tegyen nekem. Egy nagyon jó kis párbeszédnek néztem itt elébe ma este, úgy tűnt, így hát elégedetten foglaltam állást a lány mellett, és úgy döntöttem, nem hagyom itt.
- Nem tölgy, ez egy rég kipusztult fának a törzséből készült. Öregebb, mint én. - tudattam komor hangon az arrancarral, miközben végigsimítottam a mágusbot göcsörtös felszínén.
Hirtelen tüsszentett egyet a lány, és félbeszakította néhány másodpercre a beszélgetést. Hát igen, nem egészséges ilyen lenge öltözékben a hideg, nyirkos füvön flangálni.
- Egészségedre. Vigyázz, még megfázol.- bólintottam felé. - Áh, én is relaxálni jöttem. Úgy tűnik, a sors akarta úgy, hogy találkozzunk, ifjú arrancar. Viszont én úgy gondolom, hogy ez a hely elég tágas mindkettőnknek, úgyhogy nem hagynám itt semmiért sem.
Míg beszéltem hozzá, felmászott egy fára, és onnan nézett másfele. Úgy látszott, megpróbál teljesen ignorálni, kizárni. Ám én nem olyan voltam, mint aki az ilyet nyugodtan végignézné, és hagyná, úgyhogy egy teleport után már ott is álltam a lány mellett egy másik ágon.
- Ne akarj elhessegetni, nem fog sikerülni. Inkább folytassuk ezt a kellemes beszélgetést. - mondtam félmosollyal a számon. Kevés olyan lény élt ezen a világon, ami le tudott volna hagyni engem, fajtámnál fogva. És végre folytatódott is. Végre megtudtam becses nevét, így már nem csak egy idegen volt számomra, hanem egy ellenség, akinek tudtam a nevét.
- Áhh, kedves Ranil! Nekem legalább van agyam, még ha valami bajom is van vele, és nem vagyok egy agyatlan zombi, mint az arrancarok többsége. - hajtottam fejet mosolyogva az arrancarnak ,és viszonoztam a "bókot", majd egy újabb kis teleport után ott termettem a lány mellett, mert leugrott a földre.
- Magányosnak tűnsz, veled tartok kicsit, és így nem fogod magad egyedül érezni. Nem lehet sok barátod Las Nochesben, ha megeszed az arrancarokat. - mondtam kifejezéstelen arccal. Igen, tudtam, hogy miket csinál, nem volt nagy feladat belenézni az elméjébe, és előbányászni az éppen engem érdeklő információkat. Nem tudom miért, de nem éreztem azt, hogy tartanom kéne a lánytól, még ha kicsit bunkó is, meg faragatlan, el lehet vele beszélgetni, és mintha Ő is keresné más társaságát kicsit.

Ejj, ejj. Itt engem semmibe vesznek. Ez pedig nem volt jó. Nem szerettem, ha semmibe vesznek, főleg akkor nem, ha az illető jóval alacsonyabb rendű nálam. Na de így van ez mindig. Akinek van hatalma, és jobb, mint a másik, mindig le akarják taszítani a trónjáról, hisz irigység volt bőven a világban. Így volt ez most is. Ranil-chan azt hitte, hogy jobb, mint én, pedig csak egy arrancar volt, fel sem érhet az én nagyságomhoz, nemhogy jobb lenne nálam. Soha nem volt, és soha nem is lesz jobb nálam, mert én felűlmúlhatatlan vagyok. Ezt közöltem is a lánnyal, és hogy jobb, ha meghúzza magát, mert történetesen Ő is egy shinigamit szolgál ,csak nem képes belátni.
- Jó, hagyjuk az ilyen dolgokat, mint ki mit szolgál. Egyikünk sem azért van itt, mert parancsot teljesítene az aktuális főnökének, Ranil-chan. - csitítgattam a hangulatot inkább gyorsan. Nem volt kedvem harcolgatni most senkivel sem, bár legyőztem volna, nem kétség.
Kellemesen elbeszélgettünk, szó szó. Vagyis, én beszélgettem Ő meg próbált minél tömörebb és barátságtalanabb választ adni, gondolom, hogy minél előbb levakarhasson magáról. Ez nem így működött, minél jobban próbált levakarni magáról, annál tovább maradtam mellette, és beszélgettem vele.
- Undorító? Növény, aki átadta magát egy feljebb való hatalomnak, hogy örök életet kapjon, és az idők végezetéig velem legyen. Saját magad ellen beszélsz, kedves Ranil-chan. A zöldségeket is épp úgy megölöd, mikor megeszed. - mosolyogtam kedvesen a lányra.
Egyre kellemesebben elvoltunk, szóval úgy döntöttem hogy maradok. Elég hűvös volt az idő, a szél bele-belekapott a köpenyembe, és megborzongtam, mikor arcomba belekapott. Nyilván az arrancar leányzó is érezhette, mert erősen lenge öltözetben jelent meg a parkban.
- Jó, hát, mindenesetre kölcsönadom a köpenyem, nehogy meg fázz. - mondtam kedvességet színlelve, és átnyújtottam a lánynak a köpenyem. Bármikor lemásolhattam volna, így mindkettőnknek lett volna köpenye, de nem akartam villogni most.
Ezután próbált valami határt szabni kettőnk közé, de ezt maga se gondolhatta komolyan, hogy engem korlátok közé rak. Engem nem lehet korlátozni, kiszakítom az összeset. Különben is, a park senkié sem volt, egy szabad terület, ahol bárki, bárhol nyugodtan tartózkodhatott, szóval semmi joga nem volt az arrancar lánynak megszabni, hogy kinek hol legyen a "területe".
- Rendben. - bólintottam, majd átléptem a kettőnk közé letett faágat, és leültem a lány mellé a nyirkos fűbe.
- Egyeltalán nem vagy agyatlan. Sőt! Nagyon is sok eszed van, Ranil-chan. Csupán a modoroddal van egy kis baj. Ha azon javítanál, nagyon jó barátok is lehetnénk még talán! Senkinek sem tesz jót a magány, még neked is kell néha egy kis társaság, hiába gondolod az ellenkezőjét. - mondtam félmosollyal az arcomon.
Az égen esőfelhők kezdtek gyűlni, ami azt jelentette, hogy néhány óra múlva zajos lesz az éjszaka. Nem volt kedvem bőrig ázni, talán beülhetnénk valami kellemesebb helyre itt Karakurában, és elbeszélgethetnénk a világ nagy dolgairól Ranillal.
- Hmm. Eső lesz. Mi lenne, ha elmennénk valami kellemes japán étkezdébe, és ott folytatnák a beszélgetést? Elvégre egyikünk sem szeretne megázni nem, Ranil-chan? - hívtam meg alkalmi "ismerősömet" egy kis vacsorára.

Kezdtük egymást egyre jobban "megkedvelni" Ranil-channal. Ő utált engem amiért olyan levakarhatatlanul ragaszkodtam a társaságához, én meg már csak azért is húztam az agyát egy kicsit, rég szórakoztam ilyen jót. Ha azt hiszi, hogy a lenéző, arrogáns beszólásaival fel tud húzni, akkor nagyon téved, sőt, annál rosszabb lesz neki, mert nem vagyok az a fajta, aki hagyja magát. Hisz én jobb vagyok nála, ez csak egy sima mezei arrancar, aki akkor még csak tervben sem volt, mikor én már a világ jobbá tételén fáradoztam. Ezek a szánalmas teremtmények élik fel mindazt, amit fajtám évezredek során oly nagy gonddal és odafigyeléssel épített fel. Mindegy. Már lényegtelen volt. Most "szórakoztam" épp, úgyis olyan unalmas volt állandóan a Seireitei falai között tartózkodni.
Kissé fájó ponton ért, mikor a mágusbotomat fitymálta, mert mégiscsak egy több ezer éves botról volt szó. Nekem sokkal többet jelentett mint ennek az arrancar lánynak a saját élete, szóval annyira nem szívleltem a rá tett megjegyzéseket. Rászántam volna pár kellemes órát, míg elmagyarázom neki, hogy miként, mikor, hogyan, és hol keletkezett a bot, de nem hinném, hogy meg tudná érteni, fel tudná fogni. A mai arrancaroknak aggasztóan alacsony intelligenciahányados adatott meg Aizen jóvoltából. Csak a harchoz van eszük, sokuk még beszélni sem tud rendesen, nemhogy gondolkozni, szánalmas...
Felnéztem az égre, és megállapítottam, hogy hamarosan vihar lesz, mert sötét felhők gyűltek össze a nemrég még csillagos égen, és az eső is elkezdett csöpögni, ezért úgy döntöttem, hogy jóindulatúan odaadom Ranilnak a köpenyem, hisz magamnak bármikor tudok varázsolni egy másikat. Meglepetésként ért, mikor el is fogadta a köpenyt. Arra számítottam, hogy nem fogja, mert nagyobb az egoja annál, semhogy segítséget fogadjon el egy Seireiteibelitől. Azért a végén megkaptam a kihagyhatatlan odaszólást, nehogy már kimaradjon egy percig is az életemből, hát, így jár az ember (inkább sárkány xD), ha jót akar egy arrancarnak.
- Köszönöm szépen, kedves tőled, hogy díjazod a jóindulatomat. - biccentettem mosolyogva a lánynak, elengedve a fülem mellett az előbb tett megjegyzését.
- Ahhoz képest nagyon komolyan és rendesen elbeszélgetünk, hogy nem kedveled a társaságom, Ranil-chan. Lehet, hogy csak azért mondod, mert nem akarod, hogy elmenjek, mert ennyire hiányozna a társaságom? Épp ezért is maradok, látom rajtad, hogy velem szeretnél lenni. - színleltem udvariasságot. A vak is láthatta, hogy ki nem álljuk egymást, de jó volt vele szórakozni.
Látszott is rajta rendesen, szegény lány kezdett egyre idegesebb lenni rám. Kicsit gyenge volt az idegrendszere, már a legkisebb dolog is fel tudta húzni, pedig én csak kedvesen társalogtam vele, még csak nem is ordibáltam, meg nem is szeretek.
- Ranil-chan! Gyenge az idegrendszered, túl hamar felhúzod magad jelentéktelen kis dolgokon. Ajánlhatok esetleg egy relaxáló masszást az egyik fürdőben... - mondtam, ezúttal aggodalmat színlelve. Kezdtem egyre jobban élvezni a dolgot. Ekkor viszont felállt az arrancar lány, és odajött mellém, majd olyan közel ült le, hogy arca alig egy centire lehetett az enyémtől. Nem erre a reakcióra számítottam, de nem futamodtam meg. Ha játszani akart Ranil, akkor játszunk.
- Megoldhatjuk a problémádat... - vigyorogtam vissza a lánynak, miközben felállt, és az égnek emelte arcát. Én is felnéztem elgondolkodva, hogy vajon mit csinálhatnak most fajtársaim. Néha hiányoztak...Ám most nem értem rá ilyenekkel foglalkozni, mert esett az eső, és úgy gondoltam, kellemesebb lenne Ranillal az este egy étteremben, vagy akárhol máshol, mert nem akartam elázni.
- Jégkrémet is vehetünk, ha neked az jobban ízlik... -mondtam a lánynak, ha már étterembe nem akart menni. Nem volt mit tenni, mást kellett kitalálnom. Igazából ahogy néztem, édes mindegy volt, hogy mit mondok, mert úgyis vissza leszek utasítva, bár a köpenyt sem utasította vissza, igaz arra szüksége volt.
- És mit szólnál egy esti sétához a parkban? Az csak nincs ellenedre, nem igaz, Ranil-chan? - néztem a lányra kérdőn, és vártam, hátha elfogadja ezt a meghívást.

Kivételesen élveztem ezt a kis szájkaratet. Jó volt Ranilon lógni kicsit, és elfeledni a gondjaimat, dolgaimat, és húzni az arrancar lány agyát. Kellemesen elbeszélgettünk így este, szemerkélő esőben. Szinte érezni lehetett, hogy "odavolt" értem a lány. Hiába, a mágus léttel a jóképűség is társult, na meg a jó modor. Bár Ranilnál inkább a tettetett jó modort részesítettem előnyben, hisz egy nálam alacsonyabb rangú lénynek csak nem fogok meghajolni, nem igaz? Mégsem hagyhattam, hogy megázzon "szegény" lány, oda is adtam neki a köpenyem, amire kaptam egy jó adag beszólást megint. Nem baj, megérte, ha idegesebb lett, annak csak örülök.
- Áh, biztosíthatlak, annak semmi baja nem lesz még egy évszázad múlva sem. Az én jómodoromat nem múlja felül semmi sem! - válaszoltam vigyorogva a lánynak. Kellemes volt ez a mai nap, jobban alakult, mint hittem volna. Csak egy sétára indultam, erre találkoztam ezzel az imádni való arrancarlánnyal. Ki nem állhattuk egymást, vagyis Ő engem biztos nem, mert látszott rajta, hogy kettéharapná a torkom bármelyik pillanatban. Én meg úgy voltam vele, hogy addig feszítem a húrt, ameddig lehet, aztán max elköszönök tőle, de egyelőre nem bírtuk otthagyni egymást.
- Áh, azthittem, hogy az eső miatt könnyezel. Szóval ennyire kötődsz hozzám? Nem megyek el mellőled ne aggódj, itt maradok. *.* (xD) - mondtam félmosollyal a lánynak. Kissé kezdett hűvös lenni, ezért úgy gondoltam, felmelegítem a helyzetet. Apró tűzlabdát idéztem tenyerembe, és szórakozottan néztem a tűz játékát.
- Nehogy megfázz... - magyaráztam a lánynak a tűzlabdát. Nem mintha olyan sokat melegített volna, de egy egyszerű igével megoldottam, hogy forró legyen, és a pár méteres környezetét melegítse. Természetesen az én kezemet nem égette meg, pocsék mágus volnék, ha megtörténne. Bár szívesebben masszíroztam volna, mint melegítettem, de hát abból kellett élni, ami van.
- Én nem kapnék idegrohamot, ha bikiniben jelennél meg. Sőőőt, díjaznám. Elintézhetem neked, nem lenne probléma varázsolni egy bikinit neked, ha gondolod! - mondtam udvariasan, vigyorogva. Sajnos annak az esélye, hogy Ranil-chan bikiniben jelenik meg a színem előtt, kevesebb volt a -1-nél, de nem baj, szórakozni jó volt a témával.
- Sőt, itt is van! Akkor, megyünk masszázsra? - gondoltam meg magam egy pillanat alatt, és egy kék (reményeim szerint Ranil méreteire illő) fürdőruhát varázsoltam neki elő. Nem volt nagy szám. Persze halott ötlet volt, de nem baj, próbálkozni szabad.
- Persze, hogy nem bírom nélküled Ranil-chan! életem értelme vagy, nem látod rajtam? - kérdeztem szerelmet színlelve. - És a becses nevem Krázus. Csak simán Krázus. Van hosszabb nevem is, de azt nem használom, ja meg nem tudnád megjegyezni. - tettem hozzá. Kezdtem éhes lenni, de Ranil visszautasította az ötletem, miszerint el kéne mennünk egy étterembe. Kaját varázsolni meg nem szerettem, mert ki tudja melyik hipermarketből jött volna, olyat meg nem eszek. Úgy tűnt, mintha Ranil olvasna a gondolataimban.
- Menjünk, együnk hummuszt akkor! Én állom a számlát Ranil-chan! Hol van Karakurában hummusz bár? - kérdeztem a lánytól, mert úgy tűnt, Ő jobban ismeri a környéket, mint én. - Mellesleg, vacsora után tényleg szívesen megmasszíroználak. - tettem hozzá vigyorogva a lánynak, és eltüntettem kezemről a kis tűzgolyót, mert sok haszna nem volt, majd odanyújtottam a lánynak a karom, és vártam, hogy elfogadja.
- Nos, indulhatunk? - kérdeztem mosoylogva.

Húha, nagyon kezdtük egymást Ranillal megkedvelni. Sütött rólunk, hogy odavagyunk egymásért, és egy percet sem vagyunk képesek kibírni egymás nélkül. Természetesen ilyenről szó sem volt. Kölcsönösen utáltuk egymást, erre több okunk is volt. Először is, hogy ugyebár Ő Aizent szolgálja, én meg a Seireiteinek dolgoztam, így hát magától értetődött, hogy utáljuk egymást. Ranil csak egy kis tinilány volt, aki nagynak képzelte magát, pedig csak egy kis pattogó mitugrász volt, semmi több. Persze igyekeztem ezt nem közölni vele, de úgy sem tudom magam türtőztetni végig, és majd egyszer csak kicsúszik a számon. Mert hát valljuk be, én jobb vagyok nála. Sokkal. Én, egy hatalmas személy, csak jobb lehetek ennél a kis sivatagi izénél. Biztos Ő is látja ezt, ezért akar annyira nagynak látszani, csak ez nálam nem jön össze. Kevés nő él a világon, aki tudna hatni rám, sőt, jobban belegondolva, csak egy. A klánunk vezetője. Csak Ő tud rám hatni, Ő is azért, mert jóval erősebb nálam, hisz egy megtestesülés, szóval egy ilyen kis izének esélye nincs rá, hogy valamivel is hatni tudna rám. Játszadozásra jó, másra nem, nekem pedig most egy kis játék kell, valami, amivel kicsit kikapcsolódhatok, és elszakadhatok néhány órára a Seireitei nyomasztó légköréből. Ezt most megkaptam Ranil személyében, és kiaknázom a lehetőségeket teljesen. Ám úgy tűnt, hogy Ranil is játszadozik kicsit. Egyszer nyíltan elküld, máskor szórakozik velem. Most is ez történt.
- Természetesen. Egy ilyen dzsentlömen, mint én, csak mómodorral bánthat egy ilyen finom hölggyel, mint Te, Ranil-chan! - mondtam félmosollyal a lánynak, a "finom hölgy" dolgot jól megnyomva, hogy még véletlenül se higgye azt, hogy igazat mondok, vagy komolyan gondolom azt, amit mondok, mert nem így volt. Bár, most, hogy jobban megnéztem a lányt, az alakjával nem volt semmi baj, csak hát a modora, az nem volt az igazi...
Azért, mert ugyebár ilyen nagylelkű vagyok, és mert Ranil hajlott a kis masszázsos ötletemre, varázsoltam is neki egy bikinit, bár így utólag ránézve, kicsit elnéztem a méretet, de hát attól még lehet használni, nem?
- Ömm, hát, beleférsz, nem? Kicsit kilógnál itt ott, de szerintem passzol! *.* - mondtam neki ártatlan arccal. Igazság szerint tök direkt adtam neki kisebb méretű bikinit, de ha van benne elég spiritusz, így is felveszi. Ha nincs, akkor meg nincs, lényegtelen volt, én csak szórakoztam, meg szerintem Ő is.
- Igen is egy tehetséges, nagy nevű, hatalmas, és halálos mágus vagyok, szóval óvatosan a szavakkal. Nem értem mi bajod, szerintem nincs ezzel a bikinivel semmi baj. Lazán felvehetnéd egy masszázs alkalmára, úgyis hason feküdnél, nem? - emeltem fel mutatóujjamat, majd szegeztem neki a kérdést a lánynak.
Ezután gyorsan bemutatkoztam, mert az valahogy kimaradt a beszélgetés elejéről. Jó, igen, modortalan volt ,de bepótoltam, szóval már tudja a nevemet, és ezért már el is mehetünk együtt valahova, mert letudtuk a kötelező bemutatkozási rítusokat.
- Ami azt illeti, Te sem vagy az a hős szerelmes fajta. Szerintem még szerelmes sem voltál sosem, szóval Te csak ne oktass ki engem, mert Te sem vagy jobb helyzetben. A nevemből pedig ne űzz tréfát, én sem gúnyoltalak ki téged a neved miatt, bár most, hogy szóba hoztad, nekem a Ranilról egy jó nagy répa jut az eszembe... - mondtam vigyorogva, és elfolytottam egy nevetést, miközben megjelent előttem Ranil egy nagy répa alakjávan. Szórakoztató lett volna, sőt, még kivitelezhető is lett volna, ugyanis nem lett volna nehéz dolog átváltoztatni a lányt egy zöldséggé.
- Már hogy ne lenne az! Én meghívtalak, Te pedig el jössz. Biztos van Karakurában is hummusz bár, vagy valami hasonló, majd keresünk egyet, Ranil-chan! - váltottam egyből a kedves férfi módba, a szokásos arroganciával együtt, ami vele járt. Persze megint jól megkaptam a magamét, mert miért ne. Hiába, nehezen lehetett megtörni az "érzékeny" női szívet. Még dolgoznom kellett ezen az ügyön, de lassan, és biztosan csak csak összejön a dolog.
- Kikérem magamnak, hogy perverz! Abszolút semmi köze ennek ahhoz, csupán felajánlottam segítségemet egy segítségre szoruló lánynak, ennyi az egész. Ha nő kell nekem, pillanatok alatt kerítek magamnak egyet, akinek a fele is többet ér nálad, Ranil-chan.. - böktem oda egy kellemeset a mondattal a lánynak. Lehet kicsit túlmentem a határon, de a harcokban kockáztatni kell, és mivel Ranil sem fogta magát nagyon eddig, így nekem sem kell annyira vigyáznom.
- Nos, akkor indulhatunk keresni egy hummusz bárt? - kérdeztem a lánytól, és várakozóan elkezdtem dobolni a botommal a földön.

Ez az utolsó pár mondat, elismerem, bunkó volt. De kihozta belőlem ez a kis mitugrász. Ő sem volt jobb, egész eddig flegmázott meg bunkózott, szóval valamilyen szinten megérdemelte, viszont, mikor szorult belém némi úriság és lelkiismeret furdalás is, nem hagyhattam ennyiben a dolgot, Bár valószínűleg már úgyis mindegy volt, de azért meg kellett próbálnom jóvátenni valamelyest a dolgot, pedig az egóm hevesen tiltakozott ellene. Még hogy én, egy alsóbbrendű kis teremtésnek tegyek szívességet? Egyik felem Ranil után akart menni és bocsánatot kérni, a másik meg egy jót akart nevetni rajta, hogy mekkora szánalmas teremtmény, és ott kéne hagyni a fenébe. Az utolsó mondatom nem teljesen volt igaz, miszerint bármikor találnék egy bal jobb lányt Ranilnál. Vagyis, találni találnék, de nem volt szükségem rá, remekül elvoltam egymagam is, nem kellett egy társ most, csak hátráltatott volna terveim megvalósításában. Bár jobban megnézve Ranilt, Ő is elég csinos volt, ha eltekintünk attól, hogy arrancar, na meg a modorától. Kétségkívül sikerült elintéznem magam nála ezekkel a szavakkal, ám Ő is tett bőven azért, hogy nekem se essen valami jól, csak annyi volt kettőnk közt a különbség, hogy Ő magára vette, én meg nem vettem komolyan, meg nem is érdekelt. Fanyarul elhúztam szám szélét, miután meghoztam a döntésem, mert annyira nem volt ínyemre a dolog, főleg most nem, lehet, ha közel mennék Ranilhoz, megszabadítana egy-két testrészemtől, de hát na, most bunkó voltam. (Mikor nem?)
- Ranil, várj! - szóltam utána hangomra nyugalmat erőltetve. - Elismerem, bunkó voltam, engedd, hogy kiengeszteljelek! - mikor beértem, megfogtam vállát, és magam feé fordítottam, majd bűnbánóan néztem rá. Már eldöntöttem, hogy mit fogok csinálni, és kiengesztelem a lányt mindenáron, és talán meg is fog bocsájátani.
Válaszát meg sem várva, behunytam szemem, majd egy ismert helyet képzeltem magam elé, és miután elég éles lett a kép, jobb kezem két ujjával hozzáértem a lány homlokához, majd miután kinyitottuk a szemünket, már máshol voltunk. Rég csináltam már társas teleportálást, kicsit kijöttem a gyakorlatból, de azért elértünk a célunkhoz, vagyis egy híres Karakurai vendéglőbe. Engem különösebben nem viselt meg az út, már számtalan ilyen dolgon túl voltam életemben, viszont Ranil, akinek valószínűleg az első ilyen útja volt ez, lehet kicsit szédülhetett, mert akit felkészületlenül ér a dolog, kicsit kellemetlenül érezheti magát az első néháy percben.
- Ha nem bánod, vacsoráznánk. - mondtam mosolyt. erőltetve arcomra, próbáltam jó képet vágni a dologhoz, és reméltem, hogy Ranil nem borul ki, és nem csinál jelenetet mindenki előtt, mivel most tényleg komolyan gondoltam a dolgot. Botom helyén immáron egy fekete sétapálca volt, ruhám pedig a megszokott mágus ruha helyett már egy méregdrága öltöny volt, s hogy Ranil se maradjon ki a sorból, rajta egy kék tökéletesen az alakjához illő estélyi ruha volt. Meg kell adni a módját, na.
- Ezt most tényleg komolyan gondolom, vacsorázz velem, kérlek! - mondtam bűnbánó hangon, mikor rendes énem győzedelmeskedett az egom felett, és tényleg bántam az előző mondataimat, amiket a lány fejéhez vágtam. Mivel a több ezer éves életem alatt volt szerencsém megismerni az emberek szokásait, így nem voltam zavarban, tökéletesen tudtam, mit kell tennem. Jobbom odanyújtottam Ranilnak, majd bevezettem az étterem előterébe. Az ottani portás egyből nyájas hangon köszöntött minket, amire csak biccentettem. Nem volt meglepő, emberi szemmel éppen egy milliomos párnak néztünk ki, és ami azt illeti, volt is nálam pénz.
- Egy asztalt szeretnénk, lehetőleg csöndes helyen, zavartalanul. - jelentettem be óhajunkat. A férfi bólintott, elsietett, és néhány perc múlva visszatért, majd elvezetett minket az
asztalunkhoz, ahol előbb udvariasságból Ranilt leültettem, majd én is helyet foglaltam és kértem egy üveg bort a minőségi fajtából.
- Nos, szeretnék bocsánatot kérni, tényleg bunkó voltam. Ne haragudj. - néztem a lányra komolyan, majd vártam válaszát, ami reméltem, nem abból fog állni, hogy hozzám vágja a székét, vagy más egyéb eszközt, ami a kezébe kerül.

Tervem végül úgy tűnt, hogy sikerül, mivel Ranil nem csinált jelentet az étterem előtt, így úgy gondoltam, hogy pillanatnyilag elmúlt a veszély, és bemehetünk a helyiségbe. Talán mintha kicsit meglepte volna a lányt a finom anyagból készült estélyi ruha, meg a drága étterem, de ilyen volt az én ízlésem. Hosszú életem során megtanultam, hogy ha van hatalma az embernek, akkor azt úgy kell kihasználni, a lehető legjobban jöjjek ki. Alkalmam nyílt sok-sok emberi szokást, etikettet, és hasonló "finomságokat" megtanulni, és ezt néha kamatoztatni is tudtam, mint például most. Tökéletesen illet hozzám az estélyi ruha, és a finom, igényes étterem képe, és szerintem Ranilnak sem volt ellenére a helyzet, meg amúgy is, meg kell adni a módján. Kicsit érdekesen venné ki magát a dolog, ha estélyi ruhában betoppannánk egy gyors étkezdében, és ott ennénk. Nem illene a mostani helyzethez...Bevezettem Ranilt az asztalunkhoz, és kértem egy üveg bort, majd az asztalra könyökölve Ranilra néztem, és belekezdtem a mondandómba, amit akkor történetesen tényleg komolyan is gondoltam.
- Azt csak indulatból mondtam. Nem vagy olyan lány, amilyennek mondtalak. Csinos vagy, és aranyos. - kortyoltam be a minőségi édes vörös boromba, majd tovább fürkészte ma lányt. Igen, mérges volt rám, látszott rajta, meg pocsék mágus lennék, ha nem tudnám alapból sem. Persze joggal volt dühös. Egyik felem még mindig azt sugallta, hogy igen, nekem is minden jogom megvan dühösnek lenni, hisz nekem is éppúgy beszólt, épp úgy bunkózott, de nem nagyon érdekelt, a férfi öntudat megkövetelte, hogy kérjek elnézést, meg én is így éreztem, szóval a dolog ennyiből le volt tudva. Úgy tűnt, hogy Ranil direkt nem néz rám, hanem tüntetően másfele nézett mindig, csak felém nem. Nos, nem akartam beleszólni a folyamatba, azt hiszem azzal csak rontottam volna a helyzetemen, így kényelmesen hátradőltem a székemben, és a lányt néztem, fürkésztem tekintetemmel. Ráértem. Fajtámnál fogva megtanultam türelmesnek lenni, hisz évezredek óta vigyáztunk már az emberi világra, figyeltük türelmesen, csendesen a háttérből, és most is ezt szándékoztam tenni, csak figyelni csendben. Semmi szükség nem volt a dolgok erőltetésére, ha Ranil rám akar nézni, vagy hozzám akar szólni, akkor azt úgyis meg fogja tenni, addig pedig várok. Felvont szemöldökkel néztem végig, ahogy teljesen normális, emberi hangon és modorral kért a pincértől egy pohár bort, aki természetesen boldogan teljesítette a kívánságát. Bolondok, egy mosolytól elvesztik az eszüket már... Jóízűen kortyolgattam borom, miközben az éttermet és Ranilt fürkésztem. Csupa gazdag, milliomos alak, akik a puccos kocsijukkal és a puccos feleségükkel és /vagy valamelyik nőjükkel jöttek el ide, csak hogy villanthassanak egyet a pénzükkel. Sosem értettem ezeket az emberi dolgokat, és nem is fogom. Visszanéztem Ranilra, aki most mintha elmerengett volna valamin, és a tőle áramló apró érzelmi rezgések, amiket éreztem, azt sugallták, hogy épp emlékezik valamire, mégpedig olyan dolgokra, amik nagyban befolyásolták az életét. Behunytam a szemem, majd vizualizáltam ezeket az apró rezgéseket, így már éles képek formájában ugyanazt láttam, mint amire Ranil emlékezett. Ez nem mágus képesség volt, hanem sárkányképesség. Hatalmam volt belenézni mások emlékeibe, mások elméjébe, észrevétlenül, de ugyanakkor ha a szükség úgy kívánta, erővel, fájdalmasan is. Itt ilyesmire nemvolt most szükség, Ranil nem fogja észrevenni, hogy én is láttam, amit Ő. A látottak alapján joggal joggal gondolhattam azt, hogy Ranil azért ilyen, azért viselkedik így, mert az élet erre kényszerítette, és igazából mélyen Ő egy kedves lány, aki törődik másokkal, csak az élet úgymond "kitolt" vele. Miután kinyiottam a szemem, és ránéztem Ranilra, úgy gondoltam, hogy nem kell tudnia arról, hogy tudok ezt azt a múltjáról. Csak rontana a helyzeten, mindazonáltal, így már másként álltam a dolgokhoz. Nem az Ő hibája volt, hogy úgymond "gyenge" volt, az élet tette ezt vele. Hiába, ezen nem változtathatunk, van akitől elvesz, van akinek ad, ebbe senki sem szólhat bele.
- Valami baj van? Idegesnek látszol. - kérdeztem a lánytól, miközben odaért asztalunkhoz a pincér az étlappal, és átnyújtotta azokat. Intettem a férfinek, hogy szedje össze az összetört üvegpohár darabjait, és hozzon egy újat, amíg választunk ételt, majd az étlap felé fordultam, és böngészni kezdtem az ételek között.
- Amit szeretnél Ranil, amit szeretnél...bármit választhatsz. Én azt hiszem a 32-est választom egy kis vegyes salátával. És te? - mondtam az étlap mögül, miután választottam. Úgy gondoltam, hogy a "Libamáj roston lyoni hagymával, burgonyapürével" menü tökéletesen megfelel most. Rég ettem efféle ízletes ételt, szóval rám fért már. Letettem az étlapot, és vártam, míg Ranil is eldönti, hogy mit szeretne enni, majd mikor visszaért a pincér, leadtam a rendelésem, és a lányra függesztettem zöld szemeimet.
- Nos, amíg ki nem hozzák az ételt, úgy gondolom beszélgethetnénk, persze csak ha van kedves hozzá. Kezdjük tiszta lappal a dolgot szerintem. Mesélj magadról valamit, kérlek. - adtam meg a kezdő löketet egy a reményeim szerint ezúttal nyugis és botránymentes beszélgetés kezdetéhez.

Úgy gondoltam, hogy kellemesebbé tehetjük a beszélgetést, ha közben eszünk is, ezért rendeltem is magamnak valami finomat, és vártam míg Ranil is hasonlóképp cselekszik. Ironikus megjegyzését elengedtem fülem mellett, hisz most tényleg komolyan beszéltem, és komolyan is gondoltam, mikor azt mondtam, hogy Ranil igazából aranyos, és igenis csinos lány volt, csak a modorával volt egy kis baj, de azon lehet segíteni, ha én sem úgy viselkedek, mint eddig. Annak is meg volt az oka, hogy miért ilyen, legalábbis abból, amit az imént láttam a lány gondolataiban elég nyilvánvaló volt, hogy sokat szenvedett míg élt, és részben ez is oka annak, hogy így viselkedik. Nem hibáztattam ezért, nem Ő tehetett róla, hogy ezt kapta az élettől, viszont azért tehetett, hogy megváltozzon kicsit, és ne a múltnak éljen, hisz sosem jó, ha hátrafele tekintgetünk.
Kicsit meglepődtem, mikor Ranil csak egy salátát kért, meg némi joghurtot, nem gondoltam volna, hogy vegetáriánus. Én az ilyen ételeket amolyan "tápnak" tartottam. Mindig is szerettem jókat enni, talán fajtámnál fogva is, hiszen végső soron ragadozó voltam, még ha évszázadonként egyszer is használtam igazi alakom. Az ösztönöket nem lehet magadból kiirtani, még ha akarod akkor sem, én pedig még csak nem is akartam, tökéletes volt így az életem, ahogy van, bár, mostanában kezdtem úgy érezni, hogy többet akarok, mert ennyi nem elég már. Volt elég hatalmam, de még több kellett, mivel meg akartam mutatni fajtám többi tagjának, hogy igen is lehetek merősebb, és uralkodhatok fölöttük. Ehhez meg is tettem már a szükséges lépéseket, már csak idő kérdése, és elkezdhetem tervem megvalósítását. Kezembe vettem borospoharam ,és jóízűt kortyoltam vörösboromból. Igazán minőségi italt szolgáltak fel ebben az étteremben, ritka az ilyen, el is döntöttem, hogy ide még visszatérek, talán épp majd Ranillal egyszer. A poharat visszatéve az asztalra vettem észre, hogy Ranilnak vérzik az egyik ujja. Elkerülhette a figyelmem, hogy megvágta magát, mikor összetörte a poharat. Sajnos a gyógyító mágiában nem voltam otthon, mivel sárkány alakban önállóan és gyorsan regenerálódtak a sebeim, viszont tennem kellett valamit a lány ujjával, nehogy elvérezzen itt nekem.
- Nem maradhat így az ujjad, ha megbocsájtasz... - szóltam a lánynak, majd odanyúltam, kezem rátettem sérült végtagjára, majd behunytam a szemem. Mást nem nagyon tehettem az ügy érdekében, csak egy stabil és steril kötést rávarázsolni az ujjára, de ez is megtette egy darabig szerintem. Gyengén felfénylett tenyerem, majd mikor kinyitottam szemem, már Ranil normálisan ellátott ujját láttam magam előtt.
- Nem vagyok nagy gyógyító, csak ennyit tudtam tenni az ügy érdekében, bocsánat.. - mosolyogtam a lányra, és hátradőltem székemben. Lehet nem ártana majd ellátogatnom a 4. osztaghoz, míg a Seireiteiben tartózkodok, mert később még jól jöhet az a tudás, amire esetleg ott szert tehetek, bár kétségkívül magam is meg tudnám tanulni a mesterséget, hisz kivételesek a képességeim, és mióta csak élek, folyamatosan fejlesztem magam, és tanulok.
- Kedves Ranil, ha nem tartanálak érdekesnek, nem lennék veled, azt hittem, ez magától értetődő. - mosolyogtam a lányra, hisz azt hittem, ez neki is nyilvánvaló. Ha nem érdekelt volna, már rég itt hagytam volna, vagy le sem szólítottam volna a parkban az előbb.
- Természetesen, én is úgy gondoltam, hogy nem vesszük figyelembe a frakcióinkat, hisz akkor nem lehetne normálisan beszélgetni. - bólintottam az arrancar lánynak, majd folytattam. - Kezdjük az elején. Mondjuk, hány éves vagy? Azt hiszem ez egy arrancarnál nem sértő kérdés, hisz lehettek több száz évesek is, akkor is ugyan úgy néztek ki, mint mikor meghaltatok. Aztán, mit szoktál szabadidődben csinálni például, mik a hobbijaid? Azthiszem kezdésnek ennyi elég lesz. Időnk, mint a tenger. - mondtam a lánynak. Időközben a rendeléseinket is kihozták. Igazán jól nézett ki Ranil salátája is, de szemem mohón megcsillant, mikor lerakták elém a roston sült májat végre. Nyomban kezembe is vettem a kést és a villát, és neki is láttam az étel kulturált elfogyasztásához. Reméltem ,hogy Ranil nem vet meg azért, hogy ilyeneket eszem, de hát ezek olyan dolgok, amiken ha akartam sem tudtam volna változtatni...

Végre valahára kihozták az én rendelésem is, és mohón rávetettem magam az ínycsiklandozó húsra. Nem tagadom, jól esett. Ragadozó énem végre húshoz jutott, és én is éhes voltam nem utolsó sorban. Rsnil rendelésével sem volt különösebb gondom, egyszerűen csak nem szerettem, illetve nem nagyon ettem olyasmit. Szinte mindig kizárólag húsból készült ételeket ettem, és azt is fogok, míg világ a világ. Nem vagyok hajlandó ennél alább adni senki kedvéért. Vannak olyan dolgok, ami változnak, más dolgok meg nem. Nálam az evésnél pont így van ez. Nem fognak változni sosem a az ételek irányába mutatott szokásaim. Miután lenyeltem egy újabb ízletes falatot, és leöblítettem egy korty borral, ismét Ranilra néztem, hogy folytassuk a megkezdett beszélgetést. Ahhoz képest, hogy néhány perce még meg akart ölni, de minimum széttépni, egész jól "elvoltunk" most. Bár valószínű csak azért, mert nyilvános helyen voltunk. Sőt, biztos csak ezért, hisz láttam a lányon, hogy nem igazán érdeklem, és csak azért beszél velem, mert talán még meg van lepődve amiért idehoztam, vagy valami ilyesmi. Nos, ez nem baj, addig legalább megtudhatok annyit Ranilról, amennyit szeretnék, és talán kicsit közelebbről megismerhetem a "szelíd" Ranilt. Tisztában voltam vele, hogy miért ilyen, hogy mi mindenen ment keresztül, és ezért nem is okolhattam, ám bárki meg tudott változni, ha meg akart, és biztos voltam benne, hogy Ranil is tudna kedves lenni, ha találna egy olyan párt magának, vagy barátot, aki nem akasztja ki idegileg. Talán a közeljövőben talál majd valakit, bízzunk benne.
Kicsit meglepődtem, mikor kiderült, hogy Ranil mit is szeret csinálni szabadidejében. Bevallom, bármit el tudtam volna képzelni kedvenc tevékenységének, de azt pont nem, amit mondott. Ettől még persze semmi jogom ezt viccként felhozni neki, és nem is állt szándékomban. Mindenki azt csinálja a szabadidejében amit csak akar, és amit szeretne, ezzel én is így vagyok.
- Igazán ritka, ám érdekes hobbyd van Ranil. Biztos nagyon szórakoztató, és meg sem fordult a felemben, hogy kigúnyoljalak ezért. Én például imádom az alkímiát. Ha van egy kis szabadidőm, szívesen készítek érdekesebbnél érdekesebb varázsitalokat, amiket később felhasználok. És bocsáss meg, valóban udvariatlan volt a kérdés második része, hisz mégiscsak lány vagy, még ha arrancar is, ugyanazok a szabályok vonatkoznak rád, mint bárki másra. - kérek újfent bocsánatot. Nem szoktam ennyit hibázni semmiben sem, még engem is meglepett, hogy ilyeneket kérdezek, pedig volt időm megtanulni az etikettet, meg az ehhez tartozó dolgokat, viselkedésfajtákat, és meg is tanultam. Úgy tűnt, Ranil személyisége hibákra késztet. Olyan érzésem volt a lánnyal kapcsolatban, hogy még nagy szerepe lesz valamikor a jövőben, és találkozni fogunk még, biztosan. Hogy hogyan végződik majd az a találkozás, senki sem tudta megmondani, csak Nozdormu, az idők ura, ám több kellett ahhoz egy egyszerű vörös sárkánynál, hogy egy nagy megtestesülés elé álljon, és megkérdezzen tőle valamit.
- Nos, mint mondtam, szeretem az Alkímiát, meg szeretek olvasni. Imádok ovlasni, minden témából. Sosem lehet elég okos az ember, és sosem lehet abbahagyni a tanulást... - mosolyogtam a lányra, majd bekaptam egy újabb adag húst, ami kezdett már szépen fogyni.
- A korom pedig...500 éves vagyok. Mi mágusok meg tudjuk oldani, hogy hosszú ideig éljünk. Persze nem vagyunk halhatatlanok, de jócskán megnyúlnak éveink. Én középkorúnak számítok nagyjából a mágusok közt. Ezért is kaphattam meg a főmágus rangot a rendemnél. - mondtam a lánynak. Ennek persze csak a fele volt igaz. Senkinek sem mondhattam el, hogy mi is vagyok valójában, és azt sem, hogy mennyi idős vagyok, sőt, sőt azt sem, hogy halhatatlan vagyok, ezért kicsit "szépítenem" kellett a történeten, de így elég hihető, szóval nincs okom idegeskedni ezen. Míg beszéltem, észrevettem, hogy a szomszéd asztalnál ülő "úriember" igencsak meresztgette szemeit Ranilra. Nos, ezt már csak azért sem hagyhattam, mert az én vendégem volt jelenleg a leányzó, így kötelességemnek éreztem, hogy tegyek arról, hogy Ranilt ne érje több zaklatás. Nem kellett magam túlságosan megerőltetnem ahhoz, hogy "kárt" tegyek az illetőben. Szemem egy pillanatra tűzpirosra színeződött, majd a következő pillanatban már a régi színében pompázott tovább, és csak annyit lehetett észrevenni, hogy a srácnak hirtelen sürgős dolga lett, és megrökönyödött arckifejezéssel pattant fel az asztalától, majd rohant a mellékhelyiség felé. Nem tanácsos összeenni sok mindent egyszerre, mert felkavarja az ember gyomrát. Egy mosollyal díjaztam magam, amiért ilyen gyorsan, és tökéletesen megoldottam a problémát, majd visszafordultam Ranilhoz.
- Igen Ranil, csak arra ment, hogy bejusson arra a bizonyos helyre..Most egy jó óráig dolga lesz, addig meg szerintem végzünk, ha meg mégsem, elintézem, hogy legyen más dolga is. - erősítettem meg mosolyogva, hisz tudtam, hogy épp mire gondolt.
Eltüntettem az utolsó falatka húst, és az utolsó korty bort is, majd megtöröltem számat, és újra felemeltem az étlapot.
- Desszertnek mit szeretnél Ranil? Javaslom a fagylaltot! Nagyon sok fajta fagylaltjuk van, és nagyon finomak is. - mondtam mosolyogva, miközben a fagylaltlistát böngésztem.
- Igaz is, miért vagy vegetáriánus, ha megkérdezhetem Ranil? Végülis, majdnem ugyanaz, mintha húst ennél. A növény is él, és épp úgy megölöd azzal, ha megeszed, nem igaz?...Félre ne értsd, nem kötekedni akarok, csak érdekel a teóriád ezzel kapcsolatban! - kérdeztem Raniltól, mert tényleg érdekelt, hogy a vegetáriánusok miért nem esznek húst, vagy mit gondolnak arról. Talán nem húzom fel ezzel a kérdésemmel Ranilt, hisz csak egy egyszerű kérdés volt ,semmi több, és talán nem veszi majd magára.