Holdacska és Yuke
Kapok egy becenevet egy ex-shinigamitól

Milyen furcsa az élet… van, hogy történik velünk valami, az kihat ránk, aztán idővel elmúlik. Az én gyűlöletem a bátyám iránt soha nem múlt és soha nem is fog elmúlni. Hetven év telt el azóta, hogy meghaltam… de még mindig ugyanazt érzem iránta. Megvetem, gyűlölöm, de mégis tisztelem és szeretem. Nem tudom, él-e még, vagy sem, csak érzem, hogy nem távozott el végleg. Ikrek vagyunk, azok között pedig mint mondják, van valami furcsa kapcsolat, ami mások között nincsen. Fejemet megrázva kelek ki végül az ágyamból, hatalmasat ásítva és egy jó nagyot nyújtózkodva. Néha felötlik bennem, vajon miért is hasonlít resurreccionom egy macskára. Egyszer-egyszer eszembe jut egy válasz rá, de nem szoktam különösebben foglalkozni vele. Álmoskásan csoszogok el a fürdőbe, hogy valami normális kinézetet szenvedjek magamra. Mostanában nem alszom valami sokat, utálom, amikor ilyen vagyok. Karikás, táskás, vörös szemeimet vizsgálgatva nézegetem magam a tükörben, bár nem nagyon látok semmit. Lélektükreim nagy részét szemhéjam fedi el, csak egy csíkban láttatva velem a környezetet. Két kezemmel alaposan megdörzsölöm őket, majd a csapból kiengedem a hideg vizet és az arcomra locsolok belőle egy adagot. Levetkőzöm, majd beállok a kádba és megengedem a jéghideg vizet. Halkan felsikkantok, ahogy bőrömhöz ér a folyadék, felborzolva testem védőrétegét. Egy tíz percig állhatok ott, folyatva magamra a jeges vizet, majd mikor megunom, elzárom a csapot és kiszállok a kádból, majd a törülközőt karcsú testem köré csavarva sétálok ki a fürdőből, hogy a konyha felé vegyem az irányt. Felrakok egy kávét, majd visszamegyek a nappaliba és egy pár pillanatra újra megcsupaszítva önmagam, veszek fel egy mindennapi, egyszerű ruhát. Egy kényelmes farmernadrágba és egy kék pólóba, illetve pulóverbe belebújva állok készen végül arra, hogy elkezdjem a napot. Szeretem ezt a pulóvert, vagy kiskabátot, i hogy nevezi, mert kicsit hosszabb az ujja, mint az én karom és ha esetleg fázom, akkor egyszerűen csak lejjebb húzom és amolyan kesztyűként is tökéletesen használ. A mostanában már megszokott, fásult, érzelemmentes arckifejezésemmel sétálok vissza a konyhába, ahol már kész is a kávé. Azt gyorsan felkortyolva bújok bele végül a cipőmbe, hogy aztán egy gargantát nyitva az Emberek Világában találjam magam. Valóban jó idő van, reméltem, hogy így lesz. Egy ideig unatkozva sétálgatok az utcákon, hátha találok valamit, ami leköti a figyelmem. A mozibérlet, amit Karasutól kaptam, most is nálam van, akárcsak a lélekcukorka. El nem mozdulok nélküle, mióta odaadta nekem, teljesen a szívemhez nőtt. Igaz, hogy teljesen ingyen elmehetnék megnézni a legújabb mesterien álszentül megalkotott akciófilmet, hogy aztán azon nevessek, milyen csodálatos és egyszerű módon ölném meg és falnám fel a főszereplőt, aki mindig a jó és mindig győz. Igazán belehalna a filmipar, ha egyszer egy filmben a gonosz győzne? Mindegy, az ottani bajkeverők csak zsebtolvajok hozzánk, arrancarokhoz képest. Azonban most még sincs kedvem megnézni valami ócska szerelmes drámát sem, így egyszerűen tovább sétálok, meg sem állva az ajtó előtt. Lassan sötétség ereszkedik a tájra, de én még mindig az utcákat róva sétálgatok, póttestemben. Néhány részeg leszólít néha-néha, de nem is figyelek rájuk. Végül, mikor már úgy harmadjára sétálok el Karakura parkjának szökőkútja mellett, letelepedem rá, majd felhúzom a térdeim és átkarolva őket, nézem az eget. Milyen gyönyörű, nincsenek felhők, csak a Hold és a csillagok. Belegondolva, hogy minden egyes apró, fényes pont az égen, fényévekkel távolabb egy hatalmas, forró nap, olyan akár a miénk, bárki hihetetlenül kicsinek érezheti magát. Mint egy porszem… És mégis, mi semmi mással nem törődve vívjunk a magunk kis csatáit és utáljuk egymást. Nem vagyok sem filozófus, sem pszichológus, de azért érdekelne, miért is utálják egymást annyira az arrancarok és a shinigamik. Azt hiszem, valamilyen szinten igaz volt, amit annak a fiatal kölyöknek mondtam, hogy segítsen nekem, legyőzni a cukorkákat őrző csapat vezetőjét. Szeretem az éjszakát. Sokkal jobban, mint a nappalt. Talán nincs is különösebb oka… lehet, hogy csak a nevem miatt kedvelem annyira. Hold… milyen érdekes. Tekintetem egy pillanatra ezüstös fényben ragyog fel, ahogy az égitest visszatükröződik benne, miközben meredten figyelem továbbra is. Ha a Nap nem világítaná meg, nem is látszana. Függ tőle… ahogy egyelőre én is függök Leriat-tól és Eli-samatól. De hamarosan ki fogok törni. Nem lesz többé hatalma felettem annak a nőnek és akkor megölöm. És véget vetek mindennek. Azután már csak fraccion társamra lesz szükségem, de egyszer tőle is elszakadok majd. És hogy bizonyítsak neki, meg fogom ölni őt is, akárcsak előző mesteremet. Ez az én módszerem.

Holdacska és Yuke
Kapok egy becenevet egy ex-shinigamitól

Nagy elgondolkozásom közepette kissé késve veszem észre a hirtelen felbukkanó reiatsut, mely azt jelzi, nem egy shinigami található a közelben. Mindegy, most úgy terveztem, hogy nem ragadok fegyvert, így nem is fogom megtenni. Ha rám támadnak, majd kikerülöm őket és visszamegyek Hueco Mundo-ba, semmi kedvem most háborúskodni, engem hagyjanak békén. Azonban érzékeny és csalhatatlan orromat megcsapja a vér, mámorító illata. Tehát nem rám vadásznak. Örülök. Azonban majdnem felsikoltok a meglepődéstől, ahogy az egyik (megjegyezném, érdekes módon nem ugyanaz a ruha van rajta, mint a többin) kezében kardjával megjelenik mellettem. Teljesen lesokkolva meredek még akkor is hűlt helyére, mikor ő már eltűnik onnan. Ahogy megérzem a hirtelen felszabaduló lélekenergiát, egy pillanatra elakad a lélegzetem. Szívesen eltűnnék most, de túlságosan kíváncsi vagyok, hogy miért is akarják elfogni őt, amikor közéjük tartozik. Azonban mikor megpillantom az előbb még katanájukat markoló shinigamik fejét a földön, egyszerre két érzelem szabadul fel bennem. Az egyik azt mondja, túl veszélyes, hogy itt maradj, fuss! A másik viszont… egy sokkal mélyebb, hívogatóbb gondolat azt sugallja nekem, milyen jó lenne megismerni ezt a halálistent. Hidegvérrel gyilkolta le a saját társait, méghozzá milyen gyors, elegáns módszerrel *.* Minden tiszteletem az övé! Aprót köhintek, hogy észrevegyen, mire rögtön felém is fordul. Fajtársaim nagy része már hátba támadta volna, azonban én nem szándékozom bántani eme különleges személyt. Látom, ahogy kardforgató karja azonnal katanája markolatára vándorol, de nem hibáztatom érte. Én is így tennék ilyen helyzetben. Ki is ugrom a póttestből, nem akarom, hogy meglássanak a semmivel beszélgetni. Nem tettem bele lélekcukorkát, így az erőtlenül csobban bele a szökőkút vizébe. Csodás, ezek szerint nem mehetek vissza abban. Mikor a fehér hajú shinigami megszólal, azonnal felkapom a fejem. Ex-shinigami… bűnöző… így már értem. Első mondatára elmosolyodom és megpaskolom magam mellett a szökőkút szélét.
- Legtöbb fajtársammal ellentétben békeszerető arrancar vagyok, így nem szándékozom harcolni veled. Már csak azért sem, mert nem akarom úgy végezni, mint azok ott. A nevem pedig Adora Luna, a 22. arrancar és Eliziana Aberquero-sama fraccionja vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhettelek. Mondd, ha nincs valami sürgős dolgod, nem töltenél velem egy kis időt? Egészen eddig unatkoztam, te pedig szimpatikus vagy nekem. – mondom, majd tekintetem a földön heverő testek felé vándorol.
Összefut a számban a nyál, ahogy arra gondolok, oly’ könnyen megehetném őket, hiszen másvalaki már elvégezte helyettem a piszkos munkát. Hiszen régen volt már, hogy halálistenek vérét ízlelhettem, milyen jó is lenne újra véres végtagjaikat rágcsálni *.* De ez így nem lenne élvezet. Nem az enyém az érdem, ez olyan, mintha egy farkast vagy vadmacskát megfosztanának a vadászat örömeitől azzal, hogy készen adnak nekik enni. Meg amúgy is, most fogyókúrázom, a végén még elhízok, vagy ilyesmi, az pedig nem lenne túl kellemes, ha nem jönne már rám az egyenruhám :/ Így lemondóan fordítom el tekintetem az éppen akkor lélekszemcsékké porladó holttestektől. Egy kis időre teljesen meg is feledkezem a másik személyről, ahogy újra a nemrég csodált égitest felé nézek.
- Szeretem a Holdat. Olyan gyönyörű. Sokkal szebb, mint a Nap. Te mit gondolsz? – szólalok meg álmodozó hangon, szinte észre sem véve, hogy kikérem Yukezo-san véleményét.
Kár, hogy a kupola alatt mindig süt a nap. Persze már megszoktam, de kezdem unni. Mindig csak azt a fényesen világító égitestet figyelni… egy idő után bele is lehet őrülni. Nem értem, hogy bírják azok, akik régebb óta vannak Las Noches-ben. Mindig fény… miért nem borulhatna a mi kis világunkra csak egy napra teljes sötétség? Az a mi színünk. A pusztítás színe. Abban nincs semmi érdekes, ha mindenki lát mindent. Az túl unalmas. Nem is értem, miért ne jöttem még el onnan. Talán Eli vagy Leriat miatt. Vagy azért, mert nem lennék még képes egyedül megélni bárhol és bármikor. Talán… nem tudom, de majd rájövök. Megszoksz vagy megszöksz. Jó mondás. Én egyelőre az elsőt választom. Utána meg majd kitalálom, mi lesz. Tényleg! Ő is elhagyta a saját fajtáját. De miért?
- Yukezo-san… megkérdezhetem, miért mentél el a shinigamiktól és lettél körözött bűnöző? – kérdem tőle, ahogy felhúzom térdeimet, majd átkarolom őket.

Holdacska és Yuke
Kapok egy becenevet egy ex-shinigamitól

Békés nyugalomban figyelem eme csodás, égi tüneményt. Szinte teljesen megfeledkezem a mellettem üldögélő személyről. Mikor azonban elkezd beszélni, figyelmem felé fordítom, habár még mindig az eget bámulom, rendületlenül. Igaz, ma megfogadtam, hogy nem emelek kezet senkire, egyedül azt nem értem, ő miért nem teszi meg. Talán olyan, mint én. Nem érti, miért van állandó viszály a két faj között. Ő is csak akkor cselekszik, ha oka van rá. Én nem gyűlölöm eredendően a shinigamikat. Bár az ő hibájukból lettünk mi, arrancarok olyanok, amilyenek. Csak ők éppen ezt nem akarják elismerni, ezért akarnak minket megölni. Milyen érdekes dolgokra jövök én rá egy egyszerű, teliholdas estén, egy ismeretlen ex-shinigami társaságában. Pontosabban nem ismeretlen, hiszen tudom a nevét, akárcsak ő az enyémet. Ahogy befejezi magyarázatát, én egy ideig hallgatok. Álmatlan éjszakák. Nekem ne mondja senki, hogy álmatlan éjszaka, én tudom, hogy az milyen. Talán több közös van bennünk, mint gondoltam. Azonban azzal nem értek egyet, hogy mindenkit elcsábít egyetlen pillantás alatt.
- Nem értek egyet veled, Yukezo-san. Vannak azok, akik csak bámulják, eme égi tüneményt, puszta szórakozásból, azonban egyáltalán nem jelent nekik semmit. És vannak, akik meg is értik, mint te meg én. Szeretem a Luna nevet. Ha nem ez lett volna a családnevem, minden bizonnyal megváltoztattam volna. – mondom el véleményemet a dologról.
Olyan furcsa ez az érzés… Szinte önkéntelenül teszem fel kicsit később az engem leginkább foglalkoztató kérdést. Valószínűleg csak kíváncsiságomnak köszönhetem ezt a túlzott érdeklődést, azonban nem tudom, ő miért ilyen nyílt. Alig öt perce, hacsak nem kevesebb, hogy találkoztunk. Miért bízik meg bennem? Miért mond el mindent magáról? Nem jut eszébe, hogy át akarom verni? Viselkedése olyannyira korábbi önmagamra emlékeztet. Túlságosan elbizakodott. Nagy ereje van, nem tagadom, ezt láthattam az előbb. De ez az erő nem ér semmit, ha nincs elég esze hozzá, hogy jól használja. Azonban bár nem tudok még sokat Yukezo-sanról, de érzem, hogy ő furcsán különleges. Több már most, mint egy barát… nem, nekem nincsenek barátaim! Soha nem is voltak és soha nem is lesznek.
~ Ne bízz meg senkiben… ~ hangzik fel hirtelen gondolataimban az óva intő mondat.
Legutóbb is csúnyán megjártam. Arra gondolni sem akarok, mi lesz, ha újra megtörténik. De mégis… egy próbát még megér. Bár eléggé elgondolkoztam, hallom és meg is értem minden szavát kis történetéből. Jó tulajdonságom, hogy egyszerre többfelé is tudok figyelni. Jól gondoltam, tényleg olyan, mint én. Továbbra sem emelem rá tekintetem, nem tudnék a szemébe nézni. Az maga lenne a pokol, tudom, akkor nem bírnám tartóztatni magam tovább. Nekem soha nem kellett olyan, hogy barát… de ő mégis annyira kedves és megértő és… olyan, mint én. De nem bízhatok meg benne, Ryoushi-nál is azt hittem, tényleg kedvel, erre majdnem megölt. Eléggé késve jut el hozzám végül, hogy kérdezett valamit.
- Köszönöm, nem kérek. Nem szeretem a cigarettát, csak arra jó, hogy mérgezzük magunkat vele, de ha téged boldoggá tesz, hogy szívhatod, nem akadályozlak meg benne. – válaszolok korábbi kérdésére, egy kis szünetet hagyva az előtt, hogy újra megszólalok.
- Yuke-san… akarom mondani Yukezo-san… már nem vagy egyedül, én itt vagyok ^^ - mondom neki mosolyogva, majd hirtelen számra tapasztom a kezem és döbbent tekintettel meredek előre.
Én… ilyet mondtam egy shinigaminak! Sőt, egyáltalán mondtam én ilyet bárkinek is Ez a férfi egyértelműen rossz hatással van érzéketlen valómra, olyan dolgokat hoz ki belőlem, mint senki más. Nem is figyelek fel a gömbre, amivel játszadozik, nekem most annál sokkal fontosabb dolgom van. Például tisztázni magamban, hogy mi volt ez az előbb. Mielőtt azonban bármit is mondhatnék, ami visszaszívja azt a borzasztó mondatot, ami valószínűleg mindent tönkretett az életemben, megszólal, így kénytelen vagyok csöndben maradni. Első mondatára jól láthatóan elpirulok. Ritkán bókolnak nekem, főleg ilyenekkel, azonban jól esik, hogy valaki így vélekedik rólam. Egyesek gyereknek látnak, pedig nem is vagyok az, közel sem. De engem ez egyáltalán nem zavar, sőt előnyömre is válik, hogy lenéznek. De ez a férfi mintha belém látna, tudja milyen vagyok, előtte nem lehet titkom. Furcsa, érthetetlen kötődés, már az első másodperctől fogva. Nem olyan első látásra szerelem ez, hanem teljesen más. Sokkal mélyebb, mint holmi ostoba vágyak a másik iránt. Azonban szavai bár nem direkt, de elszomorítanak. Szerelem… olyat én még sosem éreztem. Talán egyszer. De nem tehetem meg többé. Ahogy végigmondja kérdéseit, kissé bizonytalanul, szomorkásan szólalok meg, továbbra is magam elé függesztve borús lélektükreimet.
- Én nem szerethetek senkit, Yuke-san. Mikor egyszer megengedtem magamnak, majdnem megölt az, aki iránt ilyet éreztem. Úgy látszik, nekem ilyen sors van megírva. Ami azt illeti, Las Noches-ben elég unalmas az élet, egy-két küldetéstől eltekintve nincs valami sok érdekes történés. Ami pedig engem illet, én nem foglalkozom a Privaron Espadakkal, biztosan volt rá okuk, hogy otthagytak minket. Ha tehetném, én is eljönnék, de még túl gyenge vagyok. – mondom neki, igazából észre sem véve, hogy olyan dolgokat osztok meg vele, amit senki mással.
Olyan furcsa érzés ez. Mintha már évek óta ismernénk egymást, nem csak percek teltek el az első találkozásunk óta. Olyan kötelék fűz hozzá, egyszerűen meghatározni sem tudom. Kellett nekem kimozdulni kis világomból, hogy mindent felforgasson ez a shinigami! De ha már itt vagyok, és így kifaggattam, akkor én is mesélek neki magamról. Hiszen sokat elmondott már a saját életéről, most én következem.
- Ha nem haragszol, én is mesélek egy kicsit. Bár nem kérdezted, de ha már én így kifaggattalak, illik nekem is mondani magamról valamit. Igazából nem vagyok túl érdekes, nemrég játékból összejöttem a világ egyik leghiszékenyebb arrancarjával, de ő még egyszer sem akart megölni. Bár, lehet hogy ez csak kölcsönös érzéseknél igaz, vagy éppen ha csak én szeretek valakit… mindegy, nem érdekes. Van egy bátyám, Gabrielnek hívják és mondhatom, nagyon szeretem. Ami nálam annyit jelent, hogy meg akarom ölni ^^" Talán ismered, nem hiszem, hogy arrancar lett belőle, ahhoz túlságosan jószívű :/ Hááá~t… nem tudom, mit mondhatnék még, de ha érdekel valami, kérdezz nyugodtan. – fejezem be végül a kissé hosszúra sikeredett magyarázatot.

Egy nagyon furcsa szabadnap – avagy mi történik, ha két lezboszi találkozik

Kérdem én, miért van nekem mindig szabadnapom? Vagyis igazából Masamune-taichou kutatásnak álcázott szabadnapot osztott rám tegnap. Pedig csak egyszer látta, hogy elveszítettem a türelmem… vagy csak én nem vettem észre, hogy figyel? Néha megesik, hogy teljesen kifordulok önmagamból, de csak nagyon ritkán. Általában sikerül megtartanom az önuralmam és nem borulok ki oly’ szánalmasan, mint egyes alkalmakkor. Akárcsak tegnap a laboratóriumban. Gondolni sem akarok az ilyen gyenge pillanataimra. Pedig akkor egy rendkívül fontos kísérlet közepén voltam, de egy könnycsepp elrontott mindent… ha víz lett volna, azt nem bánnám, az a vegyület nem oldódik vízben, de a só… a só volt az, ami mindent tönkretett. Mindegy, lejegyeztem, mit csináltam, így újra tudom kezdeni, higgadtabban. Még mindig a tegnapi eseten gondolkozva kelek ki az ágyból, hogy felfrissítsem magam. Az előző eset óta már nagyon sok idő telt el, nem is tudom, miért tört rám hirtelen egy ilyen roham. Bizonyára Tara műve. Nemrég találkoztam vele újra, biztosan felhozta a régi emlékeket.
Ahogy kinézek az ablakon, kissé meglepődve látom, hogy sokkal tovább aludtam, mint szoktam. Kivétel erősíti a szabályt, így nem nagyon foglalkozom eme furcsa esettel, csak haladok tovább, egyenesen a fürdőbe.
- Fürödjünk, ha már szabadnapos vagy *.* - jelenik meg mellettem zanpakutoum lelke.
- Nem lehet, szeretnék még sötétedés előtt az Emberek Világába érni, régen voltam ott. Úgyis szükségem van pár kielemezendő anyagra. – szólalok meg, felé sem fordulva.
Egy pillanat alatt robban ki a csapból tömérdek mennyiségű víz, szinte ostorként csattanva a kád alján. Semleges tekintettel figyelem, ahogy a szokásosnál is gyorsabban megtelik a kád, majd a folyadék elzáródik. Az egész Rensa Undine műve, jól tudom. Ő pedig azzal van tisztában, hogy szinte soha nem tudok haragudni rá és sosem bántanám. Így csak levetkőzöm és beülök a meleg vízbe. Pont kellemes hőmérsékletű. Társam is vígan becsobban mellém és vigyorogva tekint rám.
- Mindig olyan lehangolt vagy… szórakozhatnál néha. – néz rám, tökéletes komolysággal.
Nem válaszolok neki, tudom, hogy ez a hangnem nem csak egyszerű tanács. Ha így beszél, szinte parancsol, bár nem tűnik annak, de tudom, sokkal több egy baráti javaslatnál. Bólintok, de nem nézek rá. Nem tudnám most állni azt a tekintetet. Kétszázötven év alatt a shinigaminak van ideje kiismerni a lelke másik felét. Tudom Rensa Undinéről, hogy az a vidámság, ahogy állandóan viselkedik, csak álca. Valójában egy titokzatos, komoly személy, akin még én sem igazodom ki. Fejcsóválva szállok ki végül, hogy felöltözzek és elinduljak az Emberek Világa felé. Póttestet veszek fel, hogy mások is láthassanak, lévén semmi okom rá, hogy elrejtőzzek. Talán még valamilyen szórakozóhelyre is benézek, hogy lássam, mennyit változott, mióta nem voltam arra. A senkai kapu megnyitása után, mikor átérek, ráérősen kezdek el sétálni egy véletlenszerűen kiválasztott irányba. Nagyon ritkán járok erre, hiszen barátaim nem nagyon vannak itt, én pedig tökéletesen jól érzem magam Soul Society-ben is. Egy jó idős értelmetlen sétálgatás után, mikor megunom, hogy sehol nem találok egyetlen olyan kis szegletet sem, ahol ellehetnék egy napig, hogy aztán másnap visszamehessek a laborba kutatni egy sokkal hasznosabb dolgot, mint az egész napi lustálkodás. Gyakorolhatnék is, a kidoukat még mindig nem tudom megfelelően használni. Pedig szükségem lehet rájuk a későbbi időkben, hiszen vannak nagyon hasznos démonmágiák, amiket jó lenne, ha megfelelően tudnék alkalmazni. Ezen morfondírozva térek be Karakura városának gyönyörűséges parkjába, szinte észre sem véve, hol is vagyok. Mikor a szökőkúthoz érek, kényelmesen helyet foglalok az egyik padon és körülnézek. Szeretem a rövid iskolai egyenruhákat a lányokon, gyönyörűen lehet látni a lábaikat, méghozzá a tinédzser lányoknak elképesztő lábaik vannak… de kérem, nem vagyok pedofil, szigorúan csak a 18 év felettiekkel flörtölök. Elkalandozásom közepette megakad a tekintetem egy fiatal hölgyeményen, aki hangos megnyilvánulásaival szinte az egész park figyelmét magára vonja. Kár, lehetne csak az enyém ez a csoda, nála szebb lányt csak egyet láttam életemben. Kissé összehúzom szemeimet, ahogy újra felkiált, mintha a mellette üldögélő öregember valami rendkívül furcsa dolgot mondott volna neki, pedig tisztán láttam, hogy nem mozog a szája. Értetlenül figyelem, ahogy lassan felkel, majd közelíteni kezd felém, azonban csalódottságomra nem hozzám tart, hiszen könnyedén ellibben padom mellett, akár egy álom. De mégis felcsillan a remény, ahogy megérzem, könnyű, törékeny karjai átfonják a nyakam és halk szavakat suttog a fülembe. Édes lehelete felborzolja idegeimet, én pedig önkéntelenül kiáltok fel és fordulok hátra boldogan.
- Rara-cha… - nem tudom végigmondani, hiszen mint villámcsapás ér a felismerés, ő nem az.
Lefagyva meredek a lányra úgy egy percig, arcunk hihetetlenül közel van egymáshoz, és ha szeretném elsietni a dolgokat és nem lennék ilyen nyomott hangulatban, biztosan letámadnám. De nem teszem… Lassan visszafordulok, szembe az idős férfival, aki mellett nemrég a mögöttem álldogáló szépség ült.
- Bocsánatot kérek. Ülj le nyugodtan mellém, beszélgessünk. Először is, a nevem Asari Chinami, nagyon örvendek. – szólalok meg, egy pillanatra rátekintve.
Érzékeim azt sugallják, ő is shinigami, de nem szeretném, hogy őrültnek nézzen, ha esetleg tévednék, így nem teszek róla említést, majd elmondja ő, ha szeretné, addig is én bizakodom.

Lezboszi találka *.*

Lehajtott fejjel figyelem a saját kezeimet, nem engedetem, hogy megint megrohanjanak az emlékek. Amúgy sem nemeshez méltó, hogy más előtt sír, én pedig megpróbálok ennek megfelelően viselkedni. Azonban egy-két könnycsepp akaratlanul is kibuggyan a szememből. Dühösen törlöm le azokat az arcomról, mióta átvettem családom vezetését, egyre gyakoribbak ezek a rohamok. Talán vissza kéne térnem a remeteélethez, akkor senki nem emlékeztethetne korábbi szerelmemre… Igyekszem egy mosolyt erőltetni az arcomra, azonban ez nem is olyan nehéz, miután megpillantom magam mellé leülni a lányt. Már kissé jókedvűbben mutatkozom be neki, azonban szívemre még mindig ugyanaz a súly nehezedik, mint előtte. Igyekszem tudomást sem venni a bennem bujkáló hangról, aki mindig azt mondja, hagyd a lányokat, nem lehetsz újra együtt senkivel, elég volt ennyi csalódás! Beszélgetőpartnerem édes hangja azonban visszahoz a valóságba és ámulattal tölt el egyben. Haiiro-san közvetlensége hízeleg nekem, már most nagyon élvezem a társaságát, sokkal jobb vele lenni, mint a többi, begyepesedett nemessel, akik csak titkolóznak. A félbehagyott szó viszont felpiszkálta a kíváncsiságom. Nagyon sok shinigami a megszokások rabja, önkéntelenül mondja a saját osztagát a neve mellé, mintha csak a része lenne, de én ezt már rég elhagytam. Annyi változás után, néha azt sem tudom, ki vagyok, talán soha nem is tudtam. Remélem azért egyszer majd rájövök, de addig azt mutatom mindenkinek, amit eddig is. Elég sok dolgot éltem át így is, egyelőre nincs szükségem arra, hogy még jobban elvesszek az események forgatagában. Meglepő, de örömteli, hogy ezek szerint ő is a halálistenek csoportját bővíti, érzékeim nem tévedtek, aminek örülök.
- Nem, egyáltalán nem zavar, ritkán bánnak velem ilyen közvetlenül, Haiiro-san ^^ - válaszolok neki mosolyogva, furcsa miket tud kihozni belőlem ez a nő.
Egy pár pernyi mély hallgatásba merülünk mindketten. Nem vagyok hozzászokva a nem hivatalos beszélgetésekhez, ritkán elegyedem szóba bárkivel is, a nemesi megbeszéléseken kívül. Mikor újra ráemelem a tekintetem, Kira dadogva és egyre jobban elpirulva az arcomhoz hajol. Én is behunyom a szemem, akárcsak ő és halvány vörös szín költözik az arcomra. Bármi is jön most, nincs ellenemre, hiszen ő is póttestben van és én is, így nem lesz furcsa, hogy a semmivel csókolózom. A várt, kellemes érzésből azonban semmi nem valósul meg, hiszen a lány elhúzódik tőlem, úgyhogy én értetlenkedve nyitom fel pilláimat és vetek rá egy kérdő pillantást. A választ hamar meg is kapom Kira szájából, egy újabb bocsánatkéréssel körítve. Nem igazán tudom, hogy volt képes ezt ilyen módon megállapítani, de majd elmondja, ha szeretné, én nem kötelezem semmire.
- Nem kell mindig bocsánatot kérnie, ha nem lennék az, biztosan őrültnek nézném, ha egyszerűen csak megkérdezte volna. Mit is mondott, melyik osztagban szolgál? Én a 12.-ben vagyok jelenleg, de sok helyen jártam már. – osztom meg vele röviden történetem.
Ha jól hallottam, akkor említette a 11. osztagot, ahol szerény személyem először voltam és mind máig erős kötelék fűzi oda a családunkat, hiszen sokan közülünk életük végéig ott maradtak, ellentétben velem. Nem sajnálom, hogy eljöttem, azonban ha a Juuichibantaiban ilyen gyönyörű nők vannak, talán jobb lett volna ott maradnom. Ki tudja, talán még Raraka is élhetne, ha nem mentem volna át az ő osztagába.
- És… Haiiro-san, mi történik mostanában a 11. osztagnál? Régen jártam ott, a pletykákra pedig nem szokásom figyelni. – próbálkozom egy értelmes téma találásával, hiszen a beszélgetés fontos része egy ismerkedésnek, bár soha nem voltam jó a szavak terén.

Lezboszi találka

Valóban jól gondoltam, tényleg a 11. osztagnál van. A dicséretére elpirulok, ritkán kapok ilyen bókokat, bár való igaz, kevés szép tudósnő van nálunk. Talán többet kéne kijárnom a laborból és akkor valószínűleg jelentősen megugrana a női ismerőseim száma, akik ráadásul tetszenek is. Yoshida az egyetlen, akivel valamennyire bizalmas kapcsolatban vagyok, de hát ő még csak gyerek, fiatalkorúakat pedig nem szokásom megrontani. Ahogy kérdésemre válaszolva mesélni kezd, Haiiro-san felé fordítom a figyelmem, nem lenne előnyös, ha meg kéne kérnem, hogy ismételje el újra miattam. Férfiak… éveken keresztül hat férfival voltam összezárva, úgyhogy tudom, mit érezhet. Főleg, hogy a Juuichibantaiba kerültem először, ahol akárcsak most, küzdenem kellett azért, hogy egyenrangú lehessek, bár nekem nem volt olyan nehéz, okkal kerültem oda, a mentalitásom tökéletesen beleillett az ottani átlagosba. Nem szoktam hozzá az ilyen közvetlenséghez, úgyhogy eléggé meglepődöm Haiiro-san kérésén, de végül megadóan bólintok egyet.
- Rendben, Kira-san… de kérem bocsásson meg, ha túl hideg vagyok, nem szoktam hozzá az ilyen mértékű közvetlenséghez, a nemesi gyűléseken elég konzervatív a társaság. – mosolyodom el zavartan.
Kira-san, Kira-chan… nem, ez még túl korai. Haiiro gyönyörű nő, de nem biztos, hogy ilyen hamar jót tenne nekem egy új kapcsolat. Hamar… Raraka több mint száz éve halt meg és mégis a fejemben jár, mostanában egyre többször. Talán tényleg nem kellett volna visszajönnöm szolgálatba, ahányszor a kísérletekre gondolok, ahányszor meglátok egy shinigamit, mindig az jut eszembe, hogy megmenthettem volna. Talán klónoznom kéne, ha nem tudja meg senki, ki volt az eredeti alany, nem is jönnek rá. A régi ismerősei minden bizonnyal már elfelejtették, engem kivéve.
~ Ilyen eszedbe se jusson! Miért élsz mindig a múltban? ~ hallom meg Rensa Undine korholó hangját, ennek nyomán pedig elszégyellem magam, hiszen igaza van, nem kéne mindig azt néznem, amit már nem fordíthatok vissza.
Elgondolkozva bambulok előre, nem vagyok hozzászokva a társasághoz, magányos típus vagyok, még ha ez nem is látszik meg rajtam. A rengeteg testvér és cseléd között soha nem unatkozom, az való igaz, de túl komoly vagyok hozzájuk. Ők mind annyira gyerekesek. Persze ez engem egyáltalán nem zavar, szeretem látni a komolytalanságukat, a vicceiket, ha nem tudom türtőztetni magam, néha még nevetek is.
- Hogyan? Elnézést Ha… akarom mondani Kira-san, nem figyeltem ^^" Igen, valóban voltam ott tiszt, de nem sokkal később el is jöttem. Bár jól teljesítettem, de nem igazán éreztem jól magam a 11. osztagnál, úgyhogy átigazoltam a 6. osztagba. Keményen kellett igyekeznünk, kevesebben is voltak nők ott, mint most. De ha ilyen gyönyörűek az ottaniak, talán ki kellett volna várnom ezt az időszakot. – mosolyodom el újra, halvány pírral az arcomon.
Pont, hogy befejezem, megcsörren a telefonja, így elnémít, de ne zavar, hiszen ezek szerint dolga van, akkor pedig nem tartóztatom fel. Mégis úgy látszik, pont szóltak neki, hogy vége a munkának, hiszen sokkal felszabadultabb arccal néz rám és szólal meg újra. Nagyon szeretem hallgatni a hangját, de egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan tud ennyit beszélni. Még Rara-chant is túlszárnyalja. Figyelmesen hallgatom, majd mikor befejezi, én is válaszra nyitom a szám.
- Nos nem, egyáltalán nem terveztem programot mára. Tudja, amikor nincs szabadnapom, legtöbbször a laborban tartózkodom, úgyhogy nem nagyon tudom, mit csináljak. – vakargatom a tarkóm idegesen, nem szokásom a társaságba és főleg a Karakurába járás.
- Magának esetleg van valami ötlete? Én nagyon régen jártam már itt, úgyhogy ha én vezetnék, valószínűleg hamar eltévednénk. – pirulok el kínosan, nem is tudom, mi vett rá arra, hogy megnyíljak ennek a nőnek.
- Mondja és van barátja? Már ha nem vagyok túl indiszkrét. – próbálok beszélgetést kezdeményezni, eléggé sután.

Lezboszi találka

Elszégyellem magam a kijavításra, hiszen tényleg megkért, hogy tegeződjünk, de annyira hozzászoktam ehhez, néha még a saját testvéreimet is magázom reflexből, nem direkt, de ők már megszokták. Kirának olyan gyönyörű a mosolya, bár kár epekednem utána, amilyen gyönyörű, biztosan hetero és ráadásul még valószínű, hogy barátja is van, akivel én biztosan nem tudnék versenybe szállni. Bár a tőle kapott bókok alapján közel sem erre lehet következtetni, ráadásul semmi jelét nem látom annak, hogy bármilyen értelemben is foglalt lenne, akár barátja van, akár barátnője. Ötletére csak bólintok, ha megszólalnék, biztosan megint magáznám, úgy tűnik, fel kell készülnöm mostantól minden mondatomra, nehogy túlságosan hidegnek tűnjek, az pedig egy ilyen szépséges nővel szemben egyenesen sértés. Kissé meglepődöm, amikor megjegyzi, hogy ő sem ismeri ki magát itt, de végül megadom magam, hiszen néha nekem is ki kell engednem és szabadnapom van, úgyhogy azt hiszem, megtehetem. A nemeseknek úgy sem szokása átlátogatni ide, úgyhogy nem kell attól félnem, hogy esetleg valamelyikük meglát kettőnket eléggé félreérthető helyzetben. Így is elég rossz a híre az Asari családnak a testvéreim túlkapásai és az alaptalan és sajnos néha igaz hírre alapuló pletykák miatt. Gondolkozásomból egy hirtelen elénk toppanó shinigami ugraszt ki. Először idegennek tűnik, de aztán megismerem a hangjáról, hiszen az arca igencsak megváltozott.
- Ouya? Mit csinálsz te itt? – vonom kérdőre egyik öcsémet, összehúzott szemöldökkel.
- Chi-chi-chinami? o.O Izé… Engem rendeltek ki a pasas megfigyelésére ^^" Reiji azt mondta, helyettesít… azt reméltem, nem találkozunk >.< - vallja be egyre jobban egy rák színére hasonlító arccal az igazságot.
- Jól van, elfelejtem, hogy láttalak, ha te is, hogy én itt voltam ma. – vetem fel neki az alkut engedékenyen, hiszen mivel utánam ő a legidősebb testvér, neki kéne ellátni az én feladataimat, mikor néhanapján szabadságra megyek.
Bólint, majd távozik, gondolom keres valami jó megfigyelőhelyet. Hamar visszaáll minden a normális kerékvágásba, Kira-san segítségével felállok, majd ő gyengéden megfogja a kezem, amitől elpirulok, nem hiszem, hogy erre én már felkészültem. Azonban hamar tájékoztat róla, hogy ez csak elővigyázatosság, amitől kicsit megnyugodom, de zavarom továbbra sem csitul és inkább csak még vörösebb leszek. Engedelmesen haladok mellette, ő biztosan tudja merre kell menni, szerintem többször járt már itt, mint én. Kérdésére még jobban zavarba jövök, de igyekszem válaszolni.
- Nekem sincs. Egy ideig volt egy hosszabb kapcsolatom, de sajnos a partnerem küldetés közben elhunyt még régen. Azóta nem kerültem bensőségesebb kapcsolatba senkivel. – vallom be, lehorgasztva a fejemet, nem szeretek Raraka haláláról beszélni, hiszen még mindig magamat okolom miatta.
- Hát, szabadidőm nincs sok, de olyankor legtöbbször fürdök, nagyon szeretem a vizet. Gondolom ezért is ilyen elemű a zanpakutoum. És te? Jaj, mielőtt elfelejteném, bocsánat a kis jelenetért, amit rendeztem itt az előbb, nem számítottam rá, hogy az öcsém is megjelenik >.< - magyarázok kissé elpirulva kínosan, hiszen őszintén azt hittem, hogy otthon van.
Nagy szemekkel nézem a lány értetlenkedését, úgy gondoltam, tudja merre haladunk. Vállat vonva engedek végül neki, hiszen nekem mindegy, hogy hová megyünk, kicsit szeretnék kiengedni, de sajnos fogalmam sincs, hogy kell ezt csinálni. Haiiro azonnal a kezébe is veszi az irányítást, erős akaratú nő, ez tetszik. Egy ideig szemlélem a térképet, majd rábökök pontra.
- Legyen a Red Dragon Karaoke Bar, ott biztosan jól lehet szórakozni. Mellesleg jól jönne most egy kis szaké, azt hiszem. – magyarázom neki döntésem okát, majd közlöm ezt a riksással is és hátradőlve élvezem az utazást.

Holdacska és Yuke
Kapok egy becenevet egy ex-shinigamitól

Nem tudom, nem értem, összefoglalva fogalmam sincs, miért mondok el ennek a férfinak olyan dolgokat, amiket amúgy mindenki más előtt szégyellek. Vagy csak nem akarom megosztani senki mással a naplómon kívül. Borús, még tőlem is szokatlanul nyomott hangulatban meredek előre, államat felhúzott térdeimen támasztva. Nem tudom, mi van velem, mostanában nem nagyon szokásom engedni az érzelmeimnek, most mégsem vagyok képes visszafogni magam. Olyan érzés, mintha Yuke csak azzal, hogy itt van, nyomtalanul eltüntetné ezt a gátat. Csak érzem, ahogy a levegő megmozdul mellettem, s tudom, beszélgetőpartnerem kelt fel mellőlem. Az eddigi, bűzt árasztó rudacska, mely mostanra már csak csikk, pedig a szemetesben landol. Yuke egyetlen másodperc alatt teszi meg a távolságot és már újra itt is van. Ahogy hozzám ér, összerándulok, ilyen megmozdulásra számítottam tőle a legkevésbé. Ahogy kérdő tekintetemet ráemelem, megnyugtató, barátságos mosolyával találom szembe magam. Megszólalása és egyben magyarázata elgondolkodtató, hiszen tökéletesen igaza van. De hogy eldöntsem mit is szeretnék kezdeni a saját életemmel… ezzel kapcsolatban nincs még valami sok támpontom, csak elég erős akarok lenni ahhoz, hogy megölhessem Gabriel-t. Azt viszont még nem tudom, mit csináljak utána. Sokáig azon gondolkoztam, hogy megöletem magam, hiszen ezután mi célom lenne az életben? Saját magammal nem lenne merszem végezni, azonban most még azt az ötletet is elvetem, hogy egyáltalán meghaljak. Legfeljebb majd ráakaszkodom Yukére és életünk végéig nyúzni fogom. Vicces gondolat ez tőlem, főleg, hogy soha nem tenném meg. Mikor már megszólalnék, hogy válaszoljak neki, veszem észre, hogy lefekszik a szökőkút szélére, feje szinte súrolj a combomat. Egy ismeretlen okból, egyre jobban vörösödve fordulok el és kezdem nézni lábaimon pihenő kezeimet. Eléggé csodálkozom előbbi megmozdulásán, de aztán betudom annyinak, hogy elfáradt. Nem tudom, mennyi ideig is üldözték, de már akkor úgy tűnt, eléggé ki volt fulladva, mikor megérkezett ide. Ahogy belekezd következő magyarázatába, rákapom a tekintetem. Mondandója nyomán elmosolyodom. Furcsa… ő épp azt bizonygatja nekem, hogy fajtársaimnak vannak gyengéd érzelmei is, míg én próbálom ezeket minél erősebben elzárni. Mikor befejezi a beszédet, én egy pár pillanatig csak némán nézem őt. Egészen eddig sosem gondoltam volna, hogy egyszer jóban leszek egy halálistennel, még ha az el is hagyta a hazáját.
- Igazad lehet… én is sokat gondolkoztam mára rajta és arra jutottam, hogy a shinigamik igazából a lustaságukat és a tévedéseiket próbálják palástolni azzal, hogy megölnek minden arrancart. A mi fajtánk már eleve azzal az ösztönnel születik, hogy tartsa magát minél távolabb tőletek. A nézőpontok a legfontosabbak ilyen esetben. Emlékszem, nem is olyan régen mondtam egy fiatal shinigaminak, hogy az arrancarok csak azért ölnek, harcolnak, mert meg akarják tartani az életüket. Egy ideig úgy gondoltam, ez csak üres hazugság, újabb kitaláció, hogy valakit az oldalamra állítsak, de nemrég arra jutottam, hogy talán van benne igazság. – fejtem ki neki kissé hosszan véleményem, soha nem gondoltam volna, hogy ezt bárkinek is elmondom.
Fajtársaim nagy része valóban elvakultan gyűlöli a halálisteneket, de nekem különösebb bajom csak azért van velük, mert nem halnak meg könnyen. Szeretem, ha shinigamit ehetek, sokkal finomabb és erővel telibb, mint a sima lélek. Ezt azonban eszemben sincs megosztani Yukével, hiszen nem szeretném bármivel is elérni nála azt, hogy elforduljon tőlem, Leriaton kívül talán ő az egyetlen, aki képes megérteni engem. Elgondolkozásomnak az vet véget, hogy vetkőzni kezd, mire én értetlen, nagy szemekkel nézek rá. Mit akar csinálni? A következő pillanatban, ahogy izmos felsőteste kibukkan a póló mögül, behunyom a szemem és hátrálni próbálok a szökőkúttól. Mikor tisztes távolságban érzem magam a félmeztelen férfitól, megállok és pont akkor hallok egy csobbanást. Beleesett talán a szökőkútba? Nem, inkább azt tudnám elképzelni, beleugrott… Ezt megjegyzem magamban, most már biztos, hogy Yuke sem normális annyira, mint azt én először hittem. Szilárdan elhatározom, hogy még hívogató szavai ellenére sem fogok belemenni a vízbe, ilyenkor még túl hideg a fürdéshez és amúgy is, túlságosan szemérmes vagyok én az ilyesmihez.
- Nem, én neee~! – kiáltom elnyújtott hangon tiltakozásomat, de elkésem.
Érzem, ahogy két izmos karja egy pár pillanatra átölel, majd a következő másodpercben akaratomon kívül is nagyot csobbanok a dísztárgy amúgy jéghideg vizében. Vacogva nyitom ki a szemem és nézek szúrósan a már újra mellettem fürdőző Yukéra.
- Most vizes lettem, boldog vagy? Csöpögve csak nem mehetek haza! – szidom le ingerülten, majd próbálom levenni a teljesen rám ázott ruhákat, hátha meg tudnak száradni, amíg én idebent vagyok.
- Bocsánat, nem úgy gondoltam… tudod, nem vagyok hozzászokva az ilyen gyerekes játékokhoz >.< - húzom magam össze csak úgy egy szál fehérneműben egyre kisebbre.
Úgy szégyellem magam, először leszidtam, most pedig legyerekeseztem őt T-T Hogy oldjam egy kicsit a hangulatot, megpróbálom beleélni magam a helyzetbe és bocsánatkérő szemekkel lefröcskölöm egy kicsit, hogy lássa, azért élvezem és gyorsan megtanulom, mit kell csinálni.

[Megmutatjuk a világnak, hogy kell felejteni Sachi-Michi módra >.<]

Holdacska és Yuke
Kapok egy becenevet egy ex-shinigamitól

Mielőtt még reagálhatnék bármit is, Yuke lenyomja a fejem a víz alá. Hosszú, haragos buborékokat engedek a víz felszínére, miközben már tervezem, hogy fogom Istentelenül megkínozni ezt az idegesítő, ostoba shinigamit! Haragtól vörös fejjel emelem ki a fejem a vízből és bámulok teljesen nyugodt arcába. Magyaráz valamit, megint valami szentimentális baromságot biztos, de egyáltalán nem érdekel, így már a magyarázat vége felé a szavába vágok, szinte ordítva. Jó, hogy nem hallja senki, még valamelyik féreg elterjesztené itt, hogy úgy veszekszem egy shinigamival, mintha csak házastársak lennénk és az nagyon nem tenne jót a hírnevemnek
- Na idefigyelj… eddig elviseltem a szentimentális, agyalós, ostoba és élvezkedő viselkedésedet, de betelt a pohár, méghozzá véglegesen! Vá-várj… mit mondtál? Holdacska? Soha! Nem lesz becenevem és kész. Én én vagyok, Adora Luna, nem holmi Holdacska, ami szerintem csak egy ostoba házimacska neve lehetne legfeljebb Vagy éppen halnév. Úgyhogy folytasd egyedül a kis ostoba, túlságosan emberi elfoglaltságaidat, én megyek! Nem akarok boldog lenni… tudom, hogy soha nem lehetek az. És ez volt a végszó! Viszlát, ostoba shinigami! – már kászálódnék ki a vízből, mikor meglátom, hogy ő rég itt sincs.
Csodás, akkor én kinek szövegeltem itt az előbb teljesen feleslegesen?! Fú, de megbánja ezt még valaki, de nagyon-nagyon! És… egyáltalán hová lettek a ruháim? Megverem, szétszabdalom, megkínzom, véresre karmolom a hátát Yukének, mert biztos, hogy ő vitte el! Egy dühös mordulással már ki is ugrom a vízből, a cseppek csak úgy záporoznak testemről mindenfelé. A fura átjárón keresztül benyomulok a férfi után és amint odaérek, még mindig dühtől fűtve, jobb kezemet ütésre emelem és elmémre szállt vörös ködtől vakon ugrom neki.
- Meghalsz, shinigami! Add vissza a ruháimat, most azonnal! – őrült támadásom minden bizonnyal nem jár sikerrel, hiszen korábban is konstatáltam már, milyen ereje van a férfinak.
Valószínűleg ez az egész öngyilkos küldetés lett volna, ha kapcsolatunk nem lenne több egy futó találkozásnál. Hátrébb ugrom és akkor veszem csak észre a kissé arrébb lógó ruháimat. Azonnal odairamodom hozzájuk és felkapkodom őket magamra, majd mikor végzek az öltözködéssel, törökülésben letelepszem a fűre, hogy lenyugodjak egy kicsit.
Mikor úgy érzem, hogy minden haszontalan harag elpárolgott belőlem, bocsánatkérő szemeket vetek Yukéra.
- Elnézést kérek, elragadtak az érzelmek. Ritkán, de velem is megesik az ilyen. Amúgy meg… hol vagyunk? És legfőképpen miért? – már érdeklődően nézek körül a furcsa helyen.
Vagyis nem is olyan furcsa, mert nagyon hasonlít a valódi világra, de mégis tudom, hogy valahol máshol vagyunk, ami nem természetes. Elfekszem a füves földön és két kezemet a fejem alá téve bámulni kezdem a hamis Holdat, miközben várom a férfi válaszát. Olyan furcsa vibrálást érzek a helyen, tudom, hogy én nem ide tartozom és ez kicsit idegesít és óvatosságra késztet, de mivel tudom, hogy Yuke nem akar bántani, mélyen eltemetem magamban ezeket az érzéseket. A csillagok olyan gyönyörűen ragyognak, itt talán még szeppen, mint a városok szmogos, ködös bűzében. Rózsaillat csiklandozza meg az orromat, de nem tudom, hogy ezt most a férfi érte-e el valahogy vagy csak egy régi emlék miatt jutott eszembe pont az a virág. Vajon mit csinálnék utána, ha megöltem Gabrielt? Egészen eddig úgy éltem, hogy igyekeztem minél erősebb lenni, túlszárnyalni őt, hogy egyszer végre húsába márthassam a pengét, fürödhessek a vérében, de azon nem gondolkoztam, mi lesz utána? Hiszen ez az egyetlen életcélom, csak ezért maradtam életben és küzdöttem éveken át. Gondolataimba merülve alig hallom, hogy mond-e egyáltalán valamit vagy csak áll továbbra is némán az, aki elvezetett ide.
- Szerinted mit csináljak, ha elértem a célom? Vagy felejtsem el Gabrielt? Mit tegyek? – vonom kérdőre inkább az eget, mint Yukét, de a kérdések neki is szóltak, hátha ő tud rájuk válaszolni, ha nekem már nem sikerült.