<[ bÚfElEjtŐ ÉdEssÉgÖzÖn nÉmI bArÁtkOzÁssAl kÖrÍtvE ]>

Kezdtünk igencsak belemelegedni Hanával a dolgok meg/kibeszélésébe. Ezzel nem is volt gond, hiszen én is szívesebben beszélgettem ismerősökkel és barátokkal a munka helyett, és ezzel szerintem mindenki így volt, tisztelet persze a kivételnek, akik helyettünk is végezték a méternyi papírhalmok eltüntetését. Szóba jött itt minden, aminek szóba lehetett jönnie, és Hana nem volt rest elmondani a véleményét a dolgokról, szóval roppantul kellemesen telt eddig ez a lógás. Remélem nem találok majd Suwun jóvoltából 3 méteres papírtornyot az asztalomon, miután visszaértem, már ha ezután egyeltalán még visszamegyek dolgozni. Míg beszéltem, Hana nekilátott a tekintélyes mennyiségű finomságok elfogyasztásának, méghozzá olyan hévvel, ami Mitsu étvágyával vetekedett. Néhányat pislogtam azon, hogy milyen gyorsan tűnt el egy-kettő süti Hana gyomrába, aztán napirendre tértem a dolog felett, és folytattam mondandómat. Úgy tűnt, hogy a szembe szomszédot teljesen leköti a sütiáradat ellen indított hadjárat, ezért szépen végigmondtam, amit gondoltam, meg kérdeztem ezt azt. Hana végig bólogatott, nem tudtam, hogy érti is amit mondok, vagy hogy képben van e, de azért csak mondtam, Ő pedig rendíthetetlenül bólogatott, és irtotta a sütiket. Elérkeztem az esküvő témához. Hát igen ez elég kínos volt számomra, de ha már szóba hoztam, meggyóntam mindent. Meg is érdeklődtem Hanáék esküvőjét.
Nemtudom, hogy az "esküvő" szó váltotta e ki belőle a félrenyelést, vagy esetleg más, mindenesetre, elkerekedett szemekkel lestem, ahogy egy kaszkadőrt meghazudtoló szerepléssel fuldokolva földre veti magát, és eltűnt az asztal alatt. Felpattantam a székről, és indultam volna szólni valakinek, hogy fulladásos haláleset történt az asztalomnál, mikor megláttam Hanát, amint krákogva mutogatja a hüvelykujját, hogy minden rendben van, nem kell senkit sem hívni. Visszaültem a székemre, de azért még aggódó pillantásokkal nézegettem Hanát, mintha attól félnék, hogy bármelyik pillanatban holtak eshet össze. Biztosított róla, hogy semmi baja nincs, ekkor kicsit megnyugodtam. Végeztem a palacsintámmal, és úgy döntöttem, hogy rágyújtok egy szál cigire, mert most jól fog esni. Megkínáltam Hanát is, hátha. Pöfékelve hallgattam tovább ezután kajatársam mondókáját a házas életről.
- Öh, nemtudom, ki fél jobban a házasélettől, én vagy Ő. Viszont nektek megy, ahogy nézem, szóval annyira nehéz nem lehet! Én inkább a lánykéréstől rettegek. - mondtam idegesen egy tarkóvakarás közepette. Ezután Hana hirtelen felpattant a székről és elújságolta nem kis hangerővel, hogy házasodni készülök. Most én következtem a haláltusával. Úgy meglepődtem a lány atrakciójától, hogy a kelleténél kicsit nagyon slukkot szívtam a cigimből, minek következtében köhögőroham tört rám, és nyomtam egy hátast a székkel. Köhögve, prüszkölve álltam fel, és igyekeztem mosolygós képet vágni a dologhoz, pedig inkább gyorsan belesüllyedtem volna a földbe.
- He-he..köszi! - krákogtam mosolyogva miközben Hana nyomorgatott, és gyorsan visszaültem a székemre. Aztán elmesélte, hogy mi volt az Ő esküvőjükön. Még kissé vörös fejjel hallgattam végig, de már nem volt bajom.
- Nem is vagy öreg. Fiatal vagy, akár csak én! - mondtam mosolyogva.
- Hm, szerintem a mienk is európai stílusú lenne, bár meghagyom Mitsunak, hogy eldöntse. A nőknek jobb érzékük van az ilyesmihez mint nekünk. Persze, ha lesz esküvő...bele se merek gongolni, hogy mennyien leszünk. Fél SS-t meg fogjuk hívni kb, a másik fele meg magától is eljön majd... - mondtam nevetve.
- Káoszba fulladt? Miért, mi történt? -kérdeztem értetlenül.
a kis intermezzo után, ami Hana és a tulaj között játszódott le, visszaült az asztalunkhoz, és rákezdett a mondókájára újra. Vagyis inkább leosztott, amiért azt mondtam, hogy Mitsura hagynám az esküvő tervezését, rendezését. Ezt még illusztrálta is, bár azt nem nagyon értettem, de bólogattam hozzá.
- Na de...Ti nők jobban értetek az ilyen dolgokhoz. Ott leszek meg minden, de nem szólok bele az ilyen dolgokba, max rábólintok. Amúgy sem értek az ilyenekhez ><. Meg ott leszel Te is, akkor meg pláne nem lenne semmi dolgom.- mentegetőztem Hanának.
Témaváltás után Namie-ék következtek. Hát igen, megnéztem volna, ha Namie kéri meg Kaien kezét, de az nem lett volna az igazi.
- De szeretnék rajta minél előbb túl esni. Meg szeretem is, meg Ő is. Csak tiszta ideg vagyok, hogy valamit elbénázok, és beégetem magam előtte. Akkor aztán fújhatom az egészet. Gondoltam meghívom egy romantikus vacsorára, és akkor megkérem a kezét, miután ettünk.Tudod, térdre ereszkedés, satöbbi, ahogy azt kell. Aztán a meghívás után jöttem rá, hogy teán kívül mást nem tudok főzni T.T Szóval most törhetem a fejem, hogy honnan szerezzek kaját. Gondoltam rá, hogy talán rendelhetnék egy étteremből friss kaját és feltálalom, vagy Mayát megkérem, hogy segítsen, de nemtudooom T.T- kezdtem el aggodalmaskodni a lánynak.

<[ bÚfElEjtŐ ÉdEssÉgÖzÖn nÉmI bArÁtkOzÁssAl kÖrÍtvE ]>

Kibeszéltünk mi Hanával mindent. Végre találtam egy olyan barátot, aki megállás nélkül tudott beszélni mindenről, ami éppen szóba jött. Nem is bántam, végre jól kibeszélgethettem, illetve kipletykálhattam magam. Nem sok ember volt, akivel kötetlenül beszélgethettem bármiről. Maya-chan esetleg, meg Mitsu. Vele viszont csak jó dolgokról, nem akartam hülyeségekkel fárasztani. Ja meg Yuu-chan, ha elmegyünk inni. Természetesen szóba jött a párkapcsolat is, na meg a házasság. Hát igen, már rászántam magam, hogy megkérem Mitsu kezét, de féltem tőle...mint ilyenkor mindenki kb. Kaja volt, ital is volt, minden adott volt ahhoz, hogy egy jót lehessen dumálni. Ráadásul rokonlélekre leltem Hanában, hisz Ő is ellógott a munka elől. Szóval jól elbeszélgettünk.
Elértünk az esküvőkig, elregéltem minden nyűgömet a lánynak, aztán kíváncsian kérdezősködtem az Ő esküvőjéről, aki boldogan válaszolt is, mint általában mindenre, ha kérdeztem valamit. Kicsit elkomorodott, mikor erről volt szó, hisz olyan rég volt már, de ettől még nem lesz öreg. Különben is, fiatal volt, szóval nem volt mitől tartania.
- Háát, gyakoroltam Mitsunál. - kacsintottam vigyorogva. Folytattuk a beszélgetést. Hana esküvője jött. Igencsak kíváncsi voltam, hogy sikerült neki még anno, na meg a bakikra is. Jó lesz megjegyezni, hogy mik voltak azok, nehogy a mienken is elsüljenek. Tökéletes esküvőt akartam, bakik nélkül. Ha bárki el merné rontani, felnyársalnám, az biztos.
Szóval egyelőre bólogatva, nagy lelkesedéssel hallgattam Hana mondókáját az esküvőről. Nagy szemekkel hallgattam a lányt az elejétől kezdve. Alig pár másodperce beszélt, amikor szóba jött egy bizonyos név. Byakuya. Kicsit elképedtem, nem gondoltam volna, hogy rokonok. Abszolút ellent mond egymásnak a két dolog. Hana hiperaktív, mindig mosolygós, jókedvű lány volt, Byakuya meg...nem. Na nembaj, lassan napirendre tértem a dolog fölött, de még mindig el voltam kicsit képedve. Mit meg nem tud az ember!
- Elnézést! - mondtam miután Hana rögtönzött elsősegélynyújtásban részesített, és magamhoz tértem. Hana megkönnyebbülve rogyott vissza a helyére, majd folytatta. Hát elég érdekesnek bizonyult az esküvő. Bakit baki követett, káosz, fejetlenség, röviden ezzel jellemeztem volna Hanáék esküvőjét. És még mindig nem volt vége! Hana folytatta, az úgynevezett csattanóval, ami a végére még kellett, hogy megkoronázza az esküvőt. Hana nevetve, könnyezve mondta végig az utolsó részt is, amit én is enyhe mosollyal az arcomon hallgattam végig. Hát igen, nem volt hétköznapi esküvő.
- Lényeg, hogy nem unatkoztatok, nem igaz? - mondtam vigyorogva a lánynak.
Aztán következtem én, kiöntöttem lelkem Hanának, hogy mitől rettegek, meg mi lesz, ha elcseszem a dolgot, meg ilyenek. Be voltam tojva na...Hana végighallgatta, és bíztatott, hogy nem kéne elszontyolodnom.
- Köszi. Majd lesz valahogy. Max befuccsol az egész T.T - mondtam már kissé megnyugodva. Körülnéztem az asztalunkon, és nagy szemekkel konstatáltam, hogy a forrócsoki elfogyott, meg a kaja is. Ideje lenne valamit rendelni, vaaaaagy...mi lenne ha?..Miért ne lehetne? May elküld a fenébe.
- Mond csak Hana, mi lenne, ha elmennénk..mondjuk..egy-két csésze sakéra az ivóba? Persze ha nem, hát nem, maradhatunk itt is. - kérdeztem óvatosan, felkészülve a leteremtésre.
Az ivóban jobban érezném magam, egyfajta otthoni környezet. Na persze nem mintha alkoholista lennék, de hát mégiscsak férfiból vagyok.
- De mehetünk ám máshova is, maradhatunk itt is, amihez kedved van! Nekem bárhol jó! Csak elmennék veled inni kicsit, mint újdonsült barátnémmal! - mentegetőztem gyorsan. Bár mentegetőztem, gyorsan előkapartam a pénztárcámat, és kiszámoltam az elfogyasztott kaják árát, és persze Hanáét is. Aztán villámgyorsan felpattantam, elköszöntem a tulajtól, megfogtam Hana kezét, és húztam kifele az épületből.
- Akkor indulhatunk is ugye? - kérdeztem nagy szemekkel.

//= Vera & Youko & Ayu – Váratlan reggeli vendég =//

Miután kiléptem az ágyból, hatalmas ásítással nyomtam le az ébresztőóra gombját. Már számtalan reggele ugyanez az apró jelenet játszódik le: legalábbis azóta a pár éve, mióta idekerültem SS-be. Valahogy mára már meg sem érzem azt a pár darab ellenséges pillantást, inkább a szemük közé mosolygok, és halkan dúdolva folytatom az utamat. Végülis, tényleg nem ártottam nekik...
Amint felvettem a fehér ingem a kockás szoknyámhoz, elővettem az éjjeliszekrényemből némi aprót, és elhatároztam, hogy meglátogatom a Büfét valami finom kis reggeliért. Némán simítottam meg Deze fejét, mire a kezem után kapott. Hagytam, hogy a szájába vegye, és megharapja. Aztán meg is szólalt:
- Ma mit csinálsz? - okos szeme az enyémbe mélyedt, míg én a sérült kezemre pillantottam. Tudtam hogy utálja, ha hozzáérek, legalábbis, ha így. Az a pár évszázad pedig... igazán megszokhatta volna már. Ahogyan én is. Hiszen belegondolva jó hosszú ideje csak mi ketten vagyunk egymásnak... és szerencsésnek érezhetem magam. Hiszen az én bábomnak ilyen a formája, és tudok vele beszélni, nem kellett beleőrülnöm a csendbe, a magányba, ami majdnem örökké körülvett...
Apró sóhajjal húztam ki a szememből a hajam, és belebújtam a cipőmbe.
- Tudod, elmegyek reggelizni. Jobb, ha itthon maradsz... A büfébe úgysem engednének be. Az osztag környékén nyugodtan flangálhatsz. Majd hozok neked valami finomat, oké? - mosolyogtam, majd gyorsan elindultam a büfébe. Nem is tartott sokáig, hogy megérkezzek, és szerencsémre találtam egy szabad asztalt. Gyorsan a kezembe vettem az étlapot, és végigolvastam. Valami rizses - húsos dolgon megakadt a szemem, így ki is kértem egy nagy adagot magamnak egy csésze fűszeres -mentás tea társaságában. Mire megkaptam a reggelimet, addigra meg is érkezett mellém egy nagyon aranyos lány, akiről a karszalagja által kiderült, hogy a 10. osztag hadnagya.
- Szia! Gyere, ülj csak le... - mosolyogtam rá, és bekaptam egy falat kaját. Ezután nem sokkal egy vörös hajú srác is megérkezett, én meg mosolyogva köszöntem neki is. Úgy tűnt, mintha ezek ketten egy pár lettek volna... Milyen jó is lesz végighallgatni egy szerelmespár reggeli randiját így, hogy ennyire magányos vagyok...
Kissé elszontyolodva turkáltam kicsit a kajámban, majd bekaptam egy újabb falatot. Ennyi, nem lesz nehezebb ezt sem eltűrni, mint a többit...

*Percekkel az elválás után sem vagyok képes felfogni azt, hogy egy újonc tiszt ennyire kedves velem. Úgy értem… Én marhára nem érdemlem meg, hogy bárkitől is ilyen figyelmet kapjak, mégis, először a taichou, majd Kai, most pedig Ayu… Nem értem, miért. Pedig én tényleg nem szolgáltam rá a kedvességükre. Az lenne a helyes, ha egyszerűen eltaszítanának maguktól, s a szemembe mondanák, hogy valójában egy nélkülözhető senki vagyok, de nem, ez sosem történt meg. Kai pedig, amióta együtt vagyunk, még inkább érezteti velem azt, hogy mennyire szeret, de még mindig nem tudom, hogy higgyek-e neki. Nem mintha kételkednék a szavaiban, hiszen Kai nagyszerű, Kai tökéletes, és Kai sohasem hazudna, mert túl jó ember ahhoz, és kedves, és aranyos, és kedves, és… mondtam már, hogy tökéletes?
Hazaérve Macska fogad, akit miután megetettem, jó alaposan meg is nyomorgatom, a tegnapi incidensre gondolva. Az az újonc komolyan veszélybe sodorta egy teljesen ártalmatlan élőlény életét, s komolyan el kell gondolkoznom azon, hogy vajon valóban megérdemli-e az illető a shinigami jelzést. Nem is tudom, mi lenne velem Macska nélkül, talán már rég felkötöttem volna magam. Vagy inkább Suwun folytatta volna az érzelem nélküli életmódot, már ha azt annak lehet nevezni. Nem is beszélve Kairól. Igen, ő biztosan még mindig azzal a megvetéssel nézne rám, vagyis Suwunra…
Egy gyors zuhany után felöltözök, s hadnagyi karszalagomat pedig a lehető legtökéletesebbre simítom karomon, mert olyan nincs, hogy bármilyen hibát megmutassak a külvilágnak. Talán már túl tökéletes, ahogy ránctalanul feszít a karomon a szalag, de hiába, mindig is büszke voltam arra a rangra, amit elértem. Így legalább kevésbé tűnök szerencsétlennek. Talán.
Végül a kis dobozt a kezembe veszem, s elindulok a kijelölt találkozóhely felé. Ahogy az lenni szokott, ismét elöntötték képzeletemet a „mi van, ha nem jön el” gondolatok, hiszen tényleg nem értem, miért is akarna bárki is velem reggelizni. Még a lábaim sem érnének le a hadnagyi székről a padlóra, ha Suwun nem rendel külön, alacsonyított irodabútort magának, csak hogy kényelmesebbé tegye ezzel a munkáját, vagyis a munkánkat. Áhh, mindegy, ez bonyolult. >.<
Lehet, én érkeztem túl korán, minden esetre Ayut még nem találom a büfében. Más hely nem lévén, az egyik asztalhoz megyek, s megkérdezem az egyedül ülő lányt, hogy leülhetek-e mellé. Kedvesnek tűnik, bár hogy nem shinigami, azt egyből megérzem lélekenergiájából. Csak hogy mi, arra nem tudok rájönni. A volt osztagomban állítólag voltak bountok is, és egyszer még egy privaron espadával is találkoztam, és ott van Krázus is, aki egy mágus, vagyis elég sok nem shinigami is szolgálja Seireiteit, de azt hiszem, tapintatlanság lenne a részemről, ha egyszerűen rákérdeznék faji mibenlétére.*
- Szia, Ayu! - *integetek a tisztnek, amikor meglátom őt a távolban. Persze a kis dobozt is elhoztam, amit tőle kaptam, mert meg kell enni az epreket. >.<
Aztán eszembe jut, hogy a lánynak, aki mellé csapódtunk, be se mutatkoztam. A kezemet hirtelen nyújtom felé, amin megpillantható az a gyűrű, amit Kaitól kaptam.*
- Bocs, hogy nem mutatkoztam be… Verashu Suwun vagyok, 10. osztag hadnagya, de általában csak Verának hívnak. Ő pedig Ayumu Hirateuchi, az osztagom 4. tisztje. És te? - *várom a kézfogást, hogy ezután az étlapot kezdjem el tanulmányozni, majd meg is állapodok egy tál salátánál, és természetesen egy csésze kávénál. Ekkor jut eszembe, hogy ma még nem volt alkalmam elszívni egy szál cigarettát sem, azonban ez a hely nem éppen dohányosoknak lett kitalálva. Egy nagy sóhajjal markolom meg a zsebemben lévő cigarettás dobozomat. Valóban, mintha egyre többet szívnék, amióta Kai-al együtt vagyok, mert amint meglátom, hogy rágyújt, egyszerűen megkívánom, és nekem is rá kell gyújtanom. >.<*
- Mit gondolsz, szerinted Kai örülne, ha átvinnék hozzá mondjuk valami péksüteményt? - *csillannak fel a szemeim, ahogy az őszinte válaszra várok, hiszen Ayu férfi, és biztosan meg tudná mondani, hogy neki mennyire lenne kínos, ha a barátnője péksüteményeket visz át neki munkaidőben.*
- Csak, csak… mostanában nagyon sok munkám volt, és neki is, amióta kinevezték őt kapitánynak, és nincs annyi ideje foglalkozni velem… - *tekintek a földre, mint egy csínytevésen kapott kisgyerek, akinek most meg kéne bánnia a tetteit.*

//= Vera & Youko & Ayu – Váratlan reggeli vendég =//

Némán hallgattam két reggeli-partnerem értekezését, és kedvem támadt volna elmosolyodni. Igazán kedves „embereknek” tűntek. Úgy éreztem magam, mint aki egy szerelmi háromszögbe csöppent bele- mintha én lettem volna a hívatlan negyedik. Tekintetemet hol a kedveséről áradozó Verára, hol az érzelmeit mártírként titkoló Ayumura pillantottam. A tőle érkező bók tökéletesen meglepett, és kis híján olyan vörösre pirultam, mint egy szépen megfőtt rák. Értetlenül néztem rá, majd mosolyogva válaszoltam:
- Igazán kedves, köszönöm. A te mosolyod meg aranyos. – adtam vissza a bókot, majd figyelmemet ismét a reggelimnek szenteltem. Szerettem volna őket jobban megismerni, mert bár tényleg voltak páran, akik kedvesen közeledtek felém, én képtelen voltam kinyílni előttük. Talán köze van ehhez annak is, hogy még itt, Seireteiben is voltak olyanok szép számmal, akik meg akartak ölni. Hogy bízzon így az ember lánya így másokban?
- Péksüti? Milyen péksütikre gondolsz? Szerintem egy fahéjas tésztájú- csoki krémes csodának nem tud majd ellenállni a kedvesed. – próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe, akkor is, ha hívatlan voltam. Végülis, az elmúlt hétszáz év alatt volt alkalmam tökélyre fejleszteni pár hozzám kapcsolódó dolgot… Azok közül, amiket ruhában kellett művelni, a főzés és sütés volt az, amiben űberelhetetlen vagyok.
- Ha szeretnéd, szívesen csomagolok neked párat, nem rég sütöttem. Már amennyiben az éjjelt nevezhetjük annak! – próbáltam csevegni, közben meg hátrasimítottam vörös hajam. Államat tenyerembe támasztva kezdtem fürkészni a helyet, közben talpammal egy idióta Purigorota-dalt kezdtem el topogni. Igazából már megettem mindent, ami belém fért. Sosem voltam nagyétkű, tekintve, hogy régebben kicsit mást is ettem, mondjuk…. Holtak lelkeit. Jól van, nem vagyok rá büszke, de az az érzés olyan volt számomra, mint egyfajta drog. Nem is tudtam lemondani róla. Egy ideig nem, pedig a Mesterem emléke sokáig élt bennem. Sajnáltam, hogy annyira elvont volt… talán még ma is él valahol, valakivel, boldogan… Furcsa mód a gondolatra a szívem kicsit fanyarkás görcsbe rándult. Igen, szép és naiv fruska voltam pár száz éve…
- Ayumu, te is kérsz majd sütit? Szívesen adok neked is, túl sokat gyártok mindig… Nem vagyok valami nagy étkű… - mondtam zavartan, és közben ujjaimmal játszottam. A végén még valami cukros – jelen esetben sütis- néninek néznek! Pedig mi sem áll tőlem távolabb…

//= Vera & Youko & Ayu – Váratlan reggeli vendég =//

*Ayu végtelen türelemmel hallgatja végig és tűri el áradozásom. Nincsenek barátaim, Kai-on és Watanabe-taichoun kívül nem sok emberrel vagyok jóban, talán még Mitsu taichout sorolnám azok közé az emberek közé, akik megtűrnek, meg persze ott van Yuki is, és azt hiszem ennyi. De egy barát azt hiszem, hogy olyan lehet, mint Ayumu, mert meghallgat, sőt, az egyik kezét a vállamra is teszi, meg még tanácsot is ad! Azok alapján, amit látok, mások számára is valami ilyesmi lehet a barátság, bár még mindig nem igazán vagyok benne biztos, mert ez még egy kicsit szokatlan és... új helyzet nekem.*
- Tényleg ezt gondolod? - *lábadnak könnybe szemeim, persze most a meghatódottságtól, nem pedig a sértettségtől. Szemem előtt pedig ismét csak lebeg az idilli kép, ahogyan bekopogok szerelmem irodájába, betessékel, meglepődik, örül, aztán medig meglepődve és meghatódva veszi át a süteményeket. *.* Ennél már csak az lenne szebb, ha ráadásként én is sütném őket, de hát... Suwunnak sosem volt rá szüksége, rám pedig gyakorlatilag Kai főz, és így jobban belegondolva tényleg itt lenne az ideje annak, hogy legalább süteményeket megtanuljak készíteni, mert milyen dolog már az, hogy egy háztartásban a férfi viselje a szoknyát (persze csak képletesen). Persze rögtön is eszembe jut az életem és halálom során elvégzett összes kísérletem, ami a konyhai munkákat illeti. Ízre sose volt rossz, kivéve, amikor odaégettem valamit, vagy éppen túl nyers volt, vagy túl sok fűszert, sót vagy cukrot raktam bele, de a legnagyobb probléma az volt, hogy a sütik például mindig szétestek, és nem olyan lett a formájuk, mint kéne. A legjobban anpan-t szeretnék megtanulni sütni. Tudjátok, az anko töltelékes péksüti, amiről nem lehet lekattanni, annyira finom! *.* Szép álmok, persze, persze, csupán az a baj, hogy talán még Kai sem engedné, hogy kést fogjak a kezemben, mert azt feltételezi, hogy annyira szerencsétlen és tehetetlen vagyok, pedig nem is! Meg különben is, ha zanpakuto-mat képes vagyok megfelelően forgatni, akkor egy egyszerű, konyhai késsel is boldogulok, és talán fel tudok szeletelni vele egy kis akármit. >.< Vagy nem. -.-
Mintha kimondatlan imám máris meghallgattatásra talált volna, hiszen Youko tud sütni! Már a felsorolásától is összefut a nyál a számban, és kétség se fér hozzá, hogy biztosan sokkal jobbat csinál még annál a tiramisunál is, amit itt lehet kapni. Máris kötelességemnek érzem azt, hogy megtudjak tőle lehetőleg mindent, amit csak a sütésről tudni lehet! Máris alig várom, hogy lássam Kai arcát, amikor bejelentem neki, hogy a sütemény, amit épp evett, az én két kis kacsóm gyártmánya, mert én sütöttem. *.* Persze, egy ideig biztosan kételkedni fog képességeimben, de ha elég látványosan megsértődök, akkor biztosan hisz nekem, és megpróbál majd kiengesztelni. >_> Nem mintha olyan nehéz lenne az esetemben...*
- Te tudsz sütni? Olyan jó neked... Párszor én is próbálkoztam, de nem mindig sikerült úgy, ahogyan szerettem volna, pedig én tényleg azt csináltam, ami le volt írva a receptkönyvbe! Meg amióta Kai-al vagyok, azóta nem is nagyon kell se főznöm, se sütnöm, de olyan jó lenne egyszer meglepni valamivel... - *fordulok szembe teljesen lelkesen a lánnyal, s még mielőtt levegőhöz jutna, folytatom is, hiszen éppen csak sikerült bekapcsolni a beszélőkémet, mert néha sikerül azt is elérni, hogy beszéljek és sokat. De legalább sikerül megfeledkeznem arról a dologról, ami egész reggel nyomasztott, mert hát nagyon nem volt kellemes azt az újoncot eltűrni az irodámban, az én drága, 2. otthonomban, aki fegyvert fogott a kutyámra. A büszkeségemet sértette meg ezzel, mert hiába, mégis csak hadnagy vagyok, de nem is tudom, nem akartam egy házsártos nőszemélynek tűnni, de talán sokkal jobban jártam volna, ha úgy teszek, ahogyan Suwun is tett volna, mert akkor maximum megutál, de a hadnagyi büszkeségem megmarad. Remélem, a legközelebbi újoncnak nem lesz annyi esze, mint annak, és nem akarja felnyársalni szegénykémet. Nem mintha bárki is élve megúszná, aki kezet emel a kutyámra. >_>*
- Meg aztán itt a munkám is, szinte egész nap az irodában kell ülnöm, amit persze nagyon szeretek, mert annyira nem vagyok harcos alkat, de ez nem jelenti azt, hogy nem tudom magam megvédeni, ha kell. Szóval... Tudom, még nem nagyon ismersz, meg minden, de nem szeretnél megtanítani engem sütni valamit? Megvenném az alapanyagokat is meg minden... - *lógok Youko nyakán szinte, és hatalmas bociszemeimet meresztem rá, persze tényleg teljesen önkéntelenül, mert úgy általába véve senki sem tud ellenállni nekik, ezt pedig a tudatalattim szépen ki is használja. *

//= Vera & Youko & Ayu – Váratlan reggeli vendég =//

Szemlesütve turkáltam a rizses húsban, és arra gondoltam, hogy már hányszor ettem ilyet eddigi életemben. Szerencsére aludtam, így nem tűnt olyan végtelen, egybeolvadó folyamatnak az életem, mint mondjuk, ha vámpír lennék. Hát, mert az sem lepne meg, ha kiderülne, hogy ők is léteznek. Ha már ez az egész van, meg vannak szellemek is, miért ne léteznének pont ők? Vajon milyen lehet azzal a tudattal élni, hogy vért kell inniuk?
Még a gondolatától is kirázott a hideg, és összébb húzódtam kicsit, majd bekaptam egy falatot a még meleg ételből. Jó lesz nekem ez is, nem akarok flancolni semmivel sem. Apróbb sóhaj szakadt ki a mellkasomból, mert kezdtem felesleges harmadiknak érezni magam. Nem szerettem volna, ha tényleg azzá válnék, meg hogy a nyakukra telepedjek. Olyan undorító egy dolog... >.>
tökéletesen váratlanul ért, hogy a lány felém fordulva kezdett el magyarázni, meg hogy teljesen fesztelen volt. Majdhogynem kinyílt a szám a csodálkozástól, de mégsem. Inkább figyelmesen hallgattam, és a végén még egy mosolyra is futotta tőlem.
- Persze, szívesen megtanítalak sütni, nem nagy dolog. A sütés... csak egy újabb módszer arra, hogy kifejezd az érzelmeidet. Majd te is rájössz erre, ha megérzed az ízét a dolognak. - magyaráztam csillogó szemekkel. Az emberekben az elmúlt évszázadokban javarészt csak az nem változott, hogy sütöttek. bárhová mentem, mindenhol volt bolt, asztal és kemence, mait használhattam. A nyelvi ellentéteket pedig le lehet küzdeni, ha van elég ideje és ereje az embernek rá. Nekem pedig időm ne lenne? Kissé szomorkás mosoly játszott az arcomon, miközben a teám után nyúltam, és mélyen belélegeztem az illatát. Pillantásom egy egészen rövid időre Ayura esett, aki valami fényképezőgéppel babrált.
- Oké, akkor te meg hívhatsz Youkonak, vagy bárminek, amit ebből kreálsz. - mosolyodtam el, és tettem le a csészét. A fényképes dologra kicsit furcsán reagáltam: eddig valahogy nem akartam, hogy bárki fényképén is rajta legyek. egyrészt, mert ki tudja ki jött volna rá arra, hogy úgy hetven évvel ezelőtt én már éltem abban a faluban, ahol fellelnek egy-egy képet... Megköszörültem a torkom, és ellazítottam megmerevedett izmaimat. Most már nem kell emiatt aggódnom.
- Amikor lesz időd, nyugodtan szólj, és elkezdhetjük a sütést, jó? - néztem a lány felé, aztán vissza a fiúra.
- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne engem lefényképezni. - sütöttem le a szememet, és fontam a kezemet karba, hogy csak csináljak valamit. Egy több száz éves idióta egy aranyos lány mellett? Nem tűnik jó ötletnek...

*A többiek már majdnem végeztek az evéssel, én meg még sehol sem tartok, szóval ideje rájönnöm arra, hogy nem csak csevegni jöttem ide a hülye életemről, meg Kairól, aki nem hülye, hanem fantasztikus és nagyszerű, aki szerintem egy légynek sem tudna ártani, mert túl kedves hozzá, na. Nagy élvezettel ízlelem meg a húsos rizst, igazán finomnak találom, de persze fele annyira sem jó, mint Kai főztje, mert annál jobb nincs. Mindazonáltal tekintetemmel a péksüteményeket kezdem el vizslatni, és azon gondolkozom, hogy Kainak vajon melyik ízlene a legjobban. Valószínűleg egy anpant veszek, azt sokan szeretik, és szerintem ő is nagyon szeretné, szóval még mielőtt bezárkóznék az irodámba jó szokásomnak hála, még tuti elmegyek meglátogatni őt, mert lehet, hogy ma reggelizni sem volt ideje, márpedig nem állhat neki a munkának éhgyomorral. Különösen, ha edzeni is kezdett, és biztos vagyok benne, hogy a mai nap sem mulasztja el a gyakorlást. Elég sokszor említi meg, hogy sokat edz azért, hogy formában tartsa magát – látszik is rajta - , és persze hogy tovább fejlődjön, én bezzeg még mindig ugyanazon a szinten vagyok, mint amikor azt a pókszerű arrancart intéztem el valahol az Emberek világában. Szóval az már jó régen volt, és tudom, hogy nekem is komolyabban kéne vennem az edzéseket, de na, nincs időm rá a papírok meg Kai mellett. >.<;;;;
Youko-chan szerint a sütés nem más, mint egyfajta érzelemkifejezés, és mi sem lehet jobb módszer Kai iránti szeretetem kifejezésére, mint egy almás pite, amit én magam sütöttem! Egyre határozottabban lebeg a cél a szemem előtt: meg kell tanulnom sütni. Az idilli kép már be is villan a fejembe, ahogy a munkától és edzéstől megfáradt Kait üdvözlöm, leveszi magáról a fojtogató nyakkendőt, amit természetesen egész nap viselt, majd frissen sütött pitét tálalok fel, amit jóízűen elfogyaszt, aztán megdicsér, amiért ilyen finomat készítettem neki. *.* A továbbiakat az olvasó fantáziájára bízom, nem igazán akarok belemenni, mert nem szokásom erről a témáról sokat beszélni, Kai megjegyzi helyettem is. Szóval ha törik, ha szakad, meg kell tanulnom, hogy csinálják ezeket, mert nem igazán értem, hogy hogyan is jön össze a liszt meg a tojás, és tényleg nagyon örülök annak, hogy Youko-chan segíteni fog nekem a célom megvalósításában.
Aztán a semmiből előkerül egy fényképezőgép, és az ötletre, miszerint csináljunk fotókat, lelkesen reagálok, és már át is karolom Youko-chant, hogy az első fénykép elkészülhessen.*
- Na de Youko-chaaaa~n, semmi bajod nem lesz tőle, ez csak egy fénykép! Legalábbis én nagyon örülnék annak, ha lehetne egy közös képem veled, és akkor megmutathatnám Kainak, hogy te tanítottál meg sütni is, meg minden! Amúgy a hétvégékre általában szabad vagyok, és ha neked is jó valamikor, akkor nyugodtan átjöhetsz, vagy te hozzám, vagy én nem tudom, hogy legyen. Amúgy… Te itt laksz? Csak mert úgy érzem a lélekenergiádból, hogy nem vagy shinigami, sem pedig egyszerű lélek, de nem igazán tudlak hova tenni. - *kérdezősködöm, és igyekszem valamiféle mosolyt is csalni az arcára, mert egy fényképen mindig mosolyogni kell. Nem ám morgós pofájú Verákat fognak majd lesegetni 800 év múlva az unokáim. >_> Kainak se tetszene, és ha Kainak valami nem tetszik, az már nem jó.*
- Ayu-kuuu~n, ugye kölcsön adod a fényképezőgépet? *.* Csinálhatnék én is fényképet rólatok, meg mindenről! Persze ha nem adnád a kezembe, azt is megértem, mert az én kezembe nem szokás ilyen drága dolgokat adni, de tényleg csak néhány fénykép lenne… - *kérem meg, hogy hadd fényképezzek én is néhányat, a rizses húsról pedig sikerül ismételten teljesen megfeledkeznem. Ha kölcsön adja, akkor első dolgom lesz véletlenül lefényképezni a padlót, de hát rossz helyen van a gomb, én tényleg nem akartam megnyomni. >.< Aztán persze jöhet a többi. Ayu profilból, Youko elölről, Ayu és Youko közös képei, de sikerül megörökítenem a süteményeket, egy-egy betérő vendéget, és odakint pont láttam valami madarat elrepülni, szóval remélhetőleg sikerül az ablakon át elkapnom róla egy jó képet. Igazán elszomorodom, amikor az utolsó képet is elhasználom, ami egy közös kép a hármasunkról, bár lehet, hogy csak a homlokunk látszódik belőle, mert nem látok el odaáig, na, és milyen lenne már, ha megidéznék egy lélekklónt, hogy fényképezzen helyettem. >.< Így aztán következnek a sűrű bocsánatkérések, amiért nem tudtam, hogy csak 26 filmkocka van a gépben, de azért remélem, hogy semmit sem rontottam el.*

Olyan régen voltam már ennyire életvidám egyének társaságában, hogy hirtelenjében kicsit még kellemetlenül is éreztem magamat. Talán még besavanyodottnak is joggal lehetne nevezni, hiszen a Karakurai sétákon és az itteni étkezéseken kívül sehová sem megyek. Még az új kapitányomat sem ismerem, pedig állítólag gyönyörű nő. Nem mintha a nőkhöz vonzódnék, távolról sem... Csupán az illem tartaná, hogy megismerjem. De valahogy annyira könnyű úgy hozzáállni a dologhoz, hogy majd, később... Hiszen már évszázadok óta élek, nem változok, ugyanaz az arcom van, még csak nem is őszültem. Tudod, máshogy állsz a dolgokhoz akkor, ha csak te vagy állandó a környezetedben. Mindenki, akihez valaha is közel kerültem, mára már elporladt, semmivé lett. Nehezen tudtam elfogadni, de idővel egyfajta fásultság kezdett rajtam úrrá lenni. Az a látszólag kedves viselkedés mindenkit elbűvölt, én pedig pár pillanatig boldog voltam: még ha nem is nagyon, de néhányuknak fontos voltam. Mégis, ilyen kitörő életerővel olyan rég nem találkoztam. Zavarba jöttem, kezemmel gyorsan a fülem mögé rejtettem elszabadult hajtincsemet, és rosszkor néztem a kamerába is: akkor villant a vaku, így még kék íriszeim is látszódtak a képen, Ayu és Vera örömére. Valójában nem láttam értelmét annak, hogy megörökítsenek. Valószínű, hogy én akkor is itt leszek, amikor ők elporladnak. Ez a gondolat fájt, mert már most is kedveltem őket, ezután a pár röpke együtt töltött pillanat után. Mi lesz akkor, ha ők is úgy eltűnnek, mint a többiek? Én pedig megint egyedül maradok... Persze nem lovalhattam bele magam túlságosan a dologba: ki tudja, hogy ők akarnak-e a barátaim lenni. Nekem az idő nem létezett, így nem kellett a mérlegeléssel eltöltenem: egybeolvadtunk azzal a hosszú folyammal, ami most is elfolyt felettünk.
- Köszönöm... - mondtam halkan, kicsit szomorkásan, és búsan pillantottam Verára. Áradt belőle a pezsgés, a pörgés, a kedv, én pedig akaratlanul is csodáltam érte, és valamennyit magamba szívtam belőle. Ezúttal már vidámabb mosolyra futotta az erőmből, és ámulva pillantottam Ayura. Először azt hittem, hogy hirtelen angolra váltva szólt hozzám, és össze is rezzentem: a berozsdásodott nyelvérzékemet nehezen tudtam volna most feléleszteni.
- A Yuu nekem nagyon tetszik. Mintha hosszában még hasonlítana is a nevünk. - mondtam egy mosoly kíséretében. Nem kívántam, mégis kezdett rám átragadni a jókedv, ami belőlük áradt. Én is rendeltem édességet, de ezúttal nem rizseset, hanem fagylaltot, méghozzá karamellásat, vaníliaöntettel! Vígan mosolyogva, felélénkülve engedtem, hogy ez a két ennivalóan kedves teremtés belopja magát a szívembe. Megöleltem Verát, csak úgy és megkínáltam egy falat fagylalttal. Sőt, elé toltam az enyémet, és jeleztem neki, hogy ha kér, nyugodtan egyen még belőle.
- Ayu! Neked lesz kedved betársulni a sütésbe? Mármint nem kell tésztát gyúrnod, csak ott lehetel, ha akarsz! Gondolom Verát sem fogod zavarni. - néztem rá a lányra.

*Igazán nem állt szándékomban, hogy az összes filmet elhasználjam a fényképezőgépbe. Természetesen én vagyok a hibás, amiért ilyen hülyeségeket álltam le neki fényképezni „örökítsük meg a fagylaltkelyhet” címszóval, Ayu pedig biztosan nagyon mérges rám, amiért ezt tettem a fényképezőgépével. Sűrű hajlongások és bocsánatkérések közepette adom neki vissza, és kifejtem mély sajnálatomat, amiért miattam már nem fog tudni többet fényképezni, és egy darabig még a jókedvem is elpárolog, persze, amíg Ayu nem biztosít arról (ha biztosít xD), hogy semmi gond nem történt. Amikor visszaadom a gépet, ráadásként majdnem ki is csúszik a kezemből, de még sikerül idejében elkapni, s innentől kezdve inkább a tulajdonosra bíztam a gépet, mert egyértelműen rossz kezekben van nálam. Nem kockáztathatom meg, hogy esetleg még inkább kárt tegyek benne, mert biztosan egy csomó pénzbe kerül egy ilyen vacak.
Aztán elérkezik a süteményidő, én pedig egy tiramisut kérek a választékból, mert éppen az tetszett meg. Természetesen mindenféle sütit imádok, de a legjobbak azok, amiket Kai-al szoktunk enni, és Youko-channak hála, talán egyszer még Kai is azt fogja mondani, hogy az én sütijeim a legjobbak a világon, az olyan szép és kedves lenne tőle. *.* persze ha pocsékak lesznek, akkor azt is mondja meg nyugodtan, mert végül is igaza lesz, és legalább tudni fogom, hogy nekem az iratok közt a helyem, nem pedig a konyhában, és meg se próbálom még egyszer.*
- Hogy neked milyen szép neved van, Youko-chaaa~n! *.* És a vörös hajaaad! *.* Tényleg olyan szép hajad van, úgy irigyellek érte, az enyém olyan semmilyen… - *kezdem el csavargatni unott képpel az egyik fekete színű tincsemet, hisz valóban rám férne már egy alapos változás, csak hát kinek van ideje még ezzel is foglalkozni, amikor az egész napomat elveszi gyakorlatilag a meló. Persze azt sem felejtem el, hogy hamarosan nekem az irodámban kell lennem, és délután 5-ig csak pár perc levegőzésre fogok kimászni onnan, mint általában mindig, esetleg egy-egy szál cigarettára, hiszen az irodámat nem dohányzó területnek nyilvánítottam ki, és ki vagyok én, hogy megszegjem a saját magam által felállított szabályokat? *
- Akkor, akkor… Youko-chan, hányadik osztagba is tartozol? Csak hogy tudjam, hogy hol kell téged keresni a sütögetéssel kapcsolatban. Az a helyzet, hogy nekem nemsokára mennem kell, és még Macskáért is haza kell szaladnom, már biztosan ébren van szegény. Macska a kutyám. - *teszem hozzá a magyarázatot Youko-channak, a lehető legtermészetesebb hangnemben, mintha csak egy teljesen átlagos kutyanévvel illettem volna meg.
Elfogadok egy kis kóstolót Youko-chan fagylaltjából, és őt is megkínálom a tiramisuval, valamint önfeledten ölelem vissza, mintha tök természetes dolog lenne, hogy első találkozáskor más embereket ölelgetsz. Hiába, na, kedvelem, aranyos lány, bár még mindig nem tudom, hogy micsoda, mert érzem a lélekenergiáján, hogy nem shinigami, csak… nem érdekel. Ha itt van Soul Societyben, akkor biztosan jó ember lehet, mert ide csak jó emberek jönnek. Persze engem kivéve, mert én egyáltalán nem vagyok jó, de legalább megpróbálok az lenni.*
- Nagyon örültem a találkozásnak, Youko-chan és Ayu, viszont nekem ideje távoznom, hamarosan már az irodában kell lennem. Akkor, majd még találkozunk, jó? - *ölelem meg búcsúzóul mindkettejüket, persze csak miután kifizettem a fogyasztásom, hogy aztán visszainduljak az irodám felé, s persze előbb még kihozzam Macskát is egy kicsit a szabadra. Alig várom, hogy legközelebb találkozzunk, hármasban amúgy is jobb lesz a sütés.*

Mielőtt az edzés kezdene elfajulni úgy döntök, hogy jobb, ha szusszanunk egyet, és meghívom Tisztemet egy uzsonnafélére a büfébe. Persze, az edzés csak edzés, de sosem lehet tudni, így jobb félni, mint megijedni, meg amúgy is, szerintem mindketten megéheztünk az ugrálástól, meg a lélekenergiánk fogyasztásától is. Nem mintha olyan sokat használtam volna, és valószínűleg a Privaron sem, de hát na, éhes vagyok. Mondjuk a büfében leginkább csak édességeket kapni, szóval nem a legjobb választás az ilyen esetekre, azért lecsusszanna most bármi a torkomon, ami energiát ad és emelné a cukromat is. A Lány mintha kicsit el lenne szontyolodva, pedig igazán nem lenne oka rá. Nagyon derekasan harcolt, sőt elérte, hogy használjam a shikaimat is, pedig ezt nem sok arrancar mondhatja el magáról. Egyszóval nincs miért szégyenkeznie, másrészről meg megértem, mivel senki sem szeret veszteni, még ha csak egy edzésről is van szó. Még büszke is vagyok rá, hogy ilyen jól helytállt velem szemben. Ez eddig csak Verának sikerült a tisztjeim közül, szóval Caquel immáron feliratkozott a toplistára másodikként. A Nő mellett kissé lemaradva ballagok az edzőterem kijárata felé, közben az eddig bentlévő nézelődő tisztjeim felé fordítom fejemet, akik gyűlölködő arckifejezéssel kísérik a kissé rossz kedvű Arrancarlány útját. Ez nem nagyon tetszik, sőt kimondottan bosszant. Sosem szeretem a széthúzást az osztagon belül, és ezután sem fogom tűrni, legyen szó arrancarról, vagy bountoról, vagy akár másmilyen lényről. Ha a felsőbb vezetés úgy döntött, hogy Caquel teljes mértékben a mi oldalunkon áll, akkor Nekem, és másnak sincs oka azt feltételezni, hogy nem, márpedig a 10. osztagban az van és az is lesz még egy jó darabig, amit én mondok.
- Szégyellhetnétek magatok! Egyikőtök sem bírta tovább egy percnél ellenem! Példát kéne vennetek Róla! - osztom ki a bent maradtakat, majd egy fújtatás kíséretében kilépek a Lány után a szabadba.
- Ne haragudj, előbb vagy utóbb meg fognak békélni...így vagy úgy. - mondom már kissé higgadtabban Caquelnek, miután csatlakozok hozzá és elindulunk a büfé irányába. - És persze annyi sütit meg fagyit eszünk, amennyi belénk fér! - ezt már megenyhülve, mosolyogva mondom. Nem tartott sokáig a haragom, gyorsan elszállt, de akkor is, megérdemelték azok is, mivel bunkók voltak, meg amúgy is igaz volt, amit mondtam. Az út további része már kellemesebben telik. Remélem Caquelnek is visszajött egy kicsit a kedve a dolgok után, és hamarosan meg is érkezünk a büféhez. Egy bólintással jelzem, hogy megérkeztünk, majd szokás szerint, mint minden nőnemű lényt, előreengedem a bejáratnál, aztán én is belépek utána. Beérve megszokásból intek már a tulajnak, jó ideje szinte törzsvendég vagyok már itt, szóval kedves visszatérő jó barátként tekintenek rám. Itt ismerkedtem meg még anno Hanával is, szóval csupa szép és jó emlék köt ehhez a helyhez. Mosolyogva nézem kicsit hátrébbról, ahogy Caquel kiskutya módjára szinte körbe futkozza a kiszolgáló részt. Ki hitte volna, hogy az arrancaroknak is lehet ekkora étvágyuk. Míg a Lány eltávozik asztalt keresni, én is leadom a rendelésem, ami egy bögre forrócsokiból és egy nagy szelet krémesből áll, majd Caquel nyomába eredek, és helyet foglalok vele szemben. Mikor ránézek a Lányra, majdnem sikerül elnevetnem magam, de így sem tudom elfojtani kuncogásomat. Elég viccesen néz ki így habos orral, meg kell hagyni.
- Nem is tudtam, hogy az arrancaroknak ilyen jó étvágyuk van. Gondolom nem lehetett valami jó a koszt Las Nochesben, bár aztán ki tudja, nem igaz? - kezdek bele a beszélgetésbe egy korty forrócsoki után. Most van időm jobban, közelebbről megszemlélni újonc tisztemet, és be kell valljak, igazán csinos! Biztos vagyok benne, hogy találni fog magának valakit itt SS-ben, már ha keres, és ha szüksége van rá, de én még nem hallottam olyan nőről, aki boldog lett volna egyedül, szóval szurkolok Caquelnek. >.<

Míg Caquel is a süti pusztítással foglalkozik, én is nekiállok erősen szemezgetni a krémesemmel, majd úgy döntök, jobb gyorsan véget vetni evilági életének, és lassan, de módszeresen nekilátok, hogy elfogyasszam. Ha valaki azt mondja nekem évekkel ezelőtt, hogy kapitányként majd lesz egy Privaron Espada is az osztagomban, aki a mi oldalunkon áll, és engedelmeskedik nekem, biztos vagyok benne, hogy pofán röhögtem volna, valamint rövidtávon megajándékoztam volna egy ingyen belépővel a negyedik osztag valamelyik kórtermébe, de be kell látnom, hogy nem mindegyik ugyanolyan, sőt, köztük is előfordulnak a legkülönfélébb csodabogarak, csak úgy, mint nálunk, Shinigamik közt. Persze maradt így is jópár arrancar, aki megmaradt olyannak, amilyen volt, vadnak, erőszakosnak. A velem szemben ülő Lányban azonban ennek nyoma sincs, és ez őszintén meglep. Süt belőle a jóindulat, és igazán megérdemelné, hogy az osztag többi tagja is megadná neki azt a tiszteletet és barátkozást, amit megérdemel. Ha ez továbbra sem lesz így, majd teszek valamit az ügy érdekében, ám jelen pillanatban van ezer más dolgom is sajnos, mint például Daitenshi, na meg az esküvőm szervezése. Igazság szerint én nem sok mindent tervezek, nagyrészt Mitsura hagytam a dolgokat, mivel neki isteni tehetsége van ahhoz, hogy elérje másoknál azt, ami nekem nem menne. Lehet, hogy ebben nagy segítségére van az a két dinnye a mellkasán…sajnos olyanokat én nem tudok szerezni, így alapból hátrányban indulok az ilyen dolgoknál, na de Mitsu talpraesett, Ő megoldja. Na de vissza a jelenbe, ahol épp az egyik tisztemmel sütizünk. Lehet mindenkit sütiztetni kéne és akkor egyből megugrana a munkamorál, bár szerintem azzal eddig sem volt gond, na meg elhíznának az osztag tagjai! O.o
Érdeklődve hallgatom Caquel meséjét Las Nochesről, meg az arrancarok szokásairól, és azon kezdem járatni a gondolataimat, hogy vajon milyen íze lehet egy arrancarnak. Nyilván valóan nem csokis, meg nem is karamellás, vagy épp epres. Lehet nincs is ízük, hanem csak beszippantják egymást, és kész a vacsora. Nem tudom, még nem láttam ilyet, meg nem is nagyon akarok.
- És milyen íze van egy arrancarnak? Van egyeltalán íze?– nem bírom tovább, ezért rákérdek a dologra. Persze vannak ennél százszor fontosabb kérdések is, na de hát, ha már egyszer elgondolkodtam rajta, miért ne lehetne megkérdezni? Legfeljebb nem válaszolnak rá, ennyi.
- Hmm. Nem nehéz kitalálni. Dőzsölök valamerre a lehető legtávolabb a munkától! Na, de viccet félretéve. A menyasszonyommal töltöm a szabadidőm nagy részét mostanában. Mostantól kezdve Ő nekem a szabadidő, mikor csak tehetem, mellette vagyok. – mondom kissé pirulva, de azért végig a Lány szemébe nézve. Kissé gáz ha egy pasi elkezd érzelgősködni, de mit lehet tenni, imádom Mitsut.
- Hát elég válogatós vagyok, bár a húgom, Maya kajáját mindig megeszem, bármi legyen, mert Ő egy mesterszakács. *>* xD – csillognak szemeim az említett személyről, majd észbe kapok és gyorsan felkapom a csészét, amibe a forró csokim várja, hogy megigyam, majd ennek eleget téve kortyolok is belőle egy jó adagot. Kapva kapok a témaváltoztatáson, és nem is vagyok rest válaszolni, bár kissé elsietem a dolgot, és sikerül félre nyelvem a forró csokit, de némi krákogás után rendbe szedem magam.
- Verához? Persze, bármikor. Nagyon kedves Lány, biztos vagyok benne, hogy jól ki fogtok jönni egymással. Kissé hóbortos, de én így szeretem. – szedem össze gondolataim Hadnagyomról, aki valószínűleg most is épp azt a papírmunkát csinálja, amit nekem kéne. Kissé bűntudatom is lesz, ha erre gondolok, de az egyből elszáll, mikor újra ránézek a csokis csészére. – Ha akarod, elkísérlek hozzá, nincs most jobb dolgom úgy sem, meg vele is beszélni akarok. Persze, miután jól laktunk itt. – indítványozom a kis túrát a 10. osztag hadnagyi irodájához, majd felhörpintem az utolsó csepp forró italt is, és mosolyogva nézek Caquelre.
- Én még veszek valamit…nem laktam jól. – mondom nagy komolyan, majd felállok és húzom magam után a Lányt is a pult fele, hogy még válasszon valamit Ő is, hisz én állom az egészet. Lehet ennem kéne még pár habrolót, csak akkor meg csupa hab leszek, de sebaj, annyi bele fér! Caquel orra is tiszta hab volt az előbb, még sem halt bele, szóval én sem fogok, és különben is, kit érdekel? xD