- Szerintem az alapvető kérdéséket tisztáztuk már... - jó nagyot kortyoltam a Pina Coladámból. - De azért próbálkozom... Szóval, hadnagy úr... a későbbiekben lehetne tegeződni? Persze csak ha nem baj... szóval, milyen lányt képzel el maga mellett a hadnagy úr? - vigyorogtam egyet.

Gondoltam, hogy Maya ilyesmit fog kérdezni, hiszen azt már kitárgyaltuk, hogy részünkről milyen az álomférfi, így nem is szólaltam meg, csak kíváncsian néztem a hadnagy úrra, és vártam a válaszát. Ami azt illeti, tényleg érdekelt, hogy mit mond... Hiszen így még jobban megismerhetem, bár persze az én ember - (illetve shinigami-) ismeretemben nem lehet bízni, de a felettesem nagyon barátságos volt mindkettőnkkel, és örültem, hogy ilyen feljebbvalóm van.

-Csak nyugodtan tegezzetek nem harapom le érte a fejetek.
*Egyszer csak izzadni kezdek*
-Huh mit is feleljek a kérdésére???
-Az ideális nő számomra olyan csinos és egyben elbűvölő, mint ti. Kedves, okos és szereti ha túlságosan is sokat törődnek vele és eltűri a féltékeny típusúakat és nem utolsó sorban szeret főzni. Hát én így képzelem el a számomra idális hölgyet.

Most komolyan... ÉN, mint ELBŰVÖLŐ?! Yukarikoról ezt könnyen el tudom hinni, hisz ő olyan kis aranyos. No de én? Mi közöm van nekem az elbűvöléshez, a csinossághoz meg pláne... Jó, hogy a hadnagy még nem látta, milyen az, amikor hűvös vagyok és elutasító. Eről leginkább szintéb Yukariko tudna mesélni...
Nyakamra tettem a kezem, mert kicsit megfájdult, és úgy válaszoltam.
- Nos, én nem vagyok ilyen személy, legalábbis úgy hiszem. Nagyon nem szeretem, ha túl sokat lógnak a nyakamon, utálom a féltékenykedő férfiakat- pláne. Ha velük vagyok, tudhatják, hogy nincs okuk féltékenységre: ha mást akarnék, nem vesztegetném rájuk az időm. A főzés viszont a gyengém...
Yukariko-ra nézve vártam a válaszát.

Én csak nagyban pironkodtam, mialatt a hadnagy válaszolt, de amikor még Maya is rám nézett, hogy mondjak valamit, még jobban elvörösödtem.
~ Most mégis mit mondhatnék? ~ tépelődtem magamban, míg végül kinyögtem:
- Az az igazság, hogy én főzni nem nagyon tudok... Mi a baj, Maya? - kérdeztem aggódva, mert mikor rápillantottam, észrevettem, hogy a nyakát dörzsölgeti, mintha fájna.
Ami azt illeti, örültem, hogy másra tudtam terelni a szót, mert nem igazán tudtam volna mit mondani, vagy akár Hirobumitól kérdezni, de hát azt sem tehettem meg, hogy csak kukán ülök ott... Mármint azt sejtettem, hogy a barátnőm szeret önálló maradni, és hogy nehezen bírja, ha próbálják korlátozni, de ezt most nem nagyon akartam feszegetni. Elvégre a hadnagy úr még csak most kezd megismerni mindkettőnket, és nem akartam, hogy az én véleményem miatt hibás kép alakuljon ki benne Mayáról. Amúgy sem tudok jól fogalmazni, úgyhogy csak még zavarosabb lett volna az összkép... ^.^"

Kapitányommal megindultunk a büfé felé, az én eszem pedig a majdan elfogyasztandó ételekn jártak. Hűvös pillantásokkal méregettem a rám csúnyán nézőket, majd meglepve konstantáltam, hogy a kapitány, azaz Shoko megfogja a kezemet. Rápillantottam összefonódott kezeinkre, majd szó nélkül ballagtunk tovább. Nem igazán gondoltam semmire- valószínűleg csak azért volt ez a gesztus, hogy megvédjen az agresszív pillantásoktól. Nem nagyon zavart a dolog, kezdtem hozzászokni, és idővel ők is megtanulják, hogy nem vagyok rossz... Miután leültünk, beleipllantottam a kapitány szemébe, majd le az étlapra. Egy pohár mentatea, és néhány gombóc volt az összes rendelésem. Kezeimet az asztal alá rejtettem, és idegesen dobolt a fülemben valami hang. Hogy megtörjem a minket körülölelő csendet, megköszöültem a trokomat, és halkan, hűvösen megszólaltam.
- Mi a kedvenc ételed? - méztem rá. Érdekes, hogy mintha változna megfele a hangom. - Vagy esetleg... mik azok a dolgok, amiket szeretsz? - folytattam az alapszintű ismerkedést. Örültem, hogy ilyen kapitányom van, és sokmindent szerettem volna megtudni róla...

Lassú pillantásokat vetek az engem fixírozók felé. Kedvem lenne negédes mosolyt csalni arcomra, csak hogy lássam az elképedésüket. Ha azt hiszik, hogy megalázkodom előttük tévednek... Soha, senki előtt. Ez az egyetlen törvényem, amit betartok. Még ha az életem múlna rajta, akkor is inkább néznék farkasszemet a gyilkosommal, és bíztetnám lépésre... ez elvi kérdés. Más vagyok, mint ők. Különbözöm tőlük, de ezt csöppet sem bánom. Hogy az eredeti alakom más? Mit számít? Ugyanúgy képes vagyok érezni, mint ők... de a többség ezt nem fogja föl, vagy csak egyszerűen ennyire mélyen gyökerezik még a shinigamik körében is a rasszizmus, vagy a diszkrimináció.... Gondolataimból ismét a kapitányom ugraszt ki, én pedig mint mindig, most is egy hideg pillantással nézek körül.
- Tekintettel arra, hogy nem sokszor fogyasztok ilyen ételeket, igazából kiemelt kedvencem sincs. Talán... az édességek, összefoglaló néven. Sütemények, kekszek, csokik, nyalókák... azokról nem mondtam le még a halálom után sem... - kapok be egy gombócot, és gyorsan lenyelem. Érdekes, hogy mennyi negatív energia árad felém. Legszívesebben felkacagné, hisz ez már rég nem zavar. Sőt, talán még jól is érzem magam. Feszélyezem őket. Miért én érezném magam rosszul? Hiszen ők tartanak megbélyegzettnek...
- Mit szokott csinálni a szabadidejében? - kérdezem, megfeledkezve róla, hogy tulajdonképpen tegeznem kellene. Aztán gyorsan helyesbítek is:- Illetve, ehh... vedd úgy, hoyg tegeztelek. - Voltaképpen milyen életem lesz itt? Nem olyan, mint otthon, ugyebár... Lassacskán majd kialakul minden...

Bekapok egy gombócot, és elmélyülten tanulmányozom az ízét. előbb én kaptam meg a rendelést, kapitányomnak még vátnia kell rá, de úgy tűnik, nem bánja; ha finomat ehet. Lehet hogy bolond vagyok, de mintha tett volna egy utalást... nagy, tágra nyílt szemekkel pislogok párat rá.
- Csak nem érdekesnek tartasz? - kérdeztem a szokott, hűvös, kimért hangnemben. Érdekelt a válasz, természetesen. Espada, illetve Privarion Espada lévén eddig mindennemű érdeklődést nélkülöztem a shinigamiktól, maximum annyira érdekeltem őket, hogy kinyírjanak. Csak a dolog végül fordítva sült el.. végül én döftem keresztül a testüket, én téptem szét őket, mikor még élveztem a gyilkolást, a vért... amikor még valóban egy gyilkos állat voltam... Azóta persze öntudatra ébredtem, és más szemmel nézem a világot. nincs olyan, hogy valami csak fekete vagy csak fehér... Hiába is mondják ezt nagyon sokan.
Seperc alatt visszaterelődtek gondolataim a jelenbe, és megint megszólaltam:
- Köszönöm, valószínűleg hamar megszokok majd itt, és a többiek is hamarosan belátják, hogy nem minden csak fekete... illetve nem minden Espada rossz...- néztem elpirultan félre. Uttáltam, ha félrebeszélek... a szám mindig gyorsabban jár, mint a gondolataim..

Halvány mosollyal vettem tudomásul, hogy a kapitány mennyire várja hogy nekieshessen a csirkéjének. Ezért igyekeztem hát a válasszal:
- Szerintem felesleges egy új világot felépíteni. - néztem az egyik szomszédos asztal felé, és odamosolyogtam. Kaptam vissza egy-két meghökkent pillantást, és egy bátortalan mosolyt. Ez már több volt annál is, mint amit reméltem. - Egy új világ létrehozása a régi lerombolásával jár, és ezt nem akarom. Csak azt sajnálom, hogy nem értik meg egymást az Espadák és a Shinigamik. De mindennek eljön a maga ideje. - bekaptam még egy falatka gombócot, és elnéztem az ajtó felé. Lefáradtam, és álmos voltam. Nem volt semmi teesndőm... Erről jut eszembe.... - Kapitány! Kapok majd valami feladatot? Tudom, nem kaphatok olyat, amit Shinigamiként kapnék... de valami apróbb, hasznos munkát szívesen elvégeznék! - mondtam kissé felengedve. Mindig szerettem dolgozni, ezt még Aizen is elismerte. Már amíg jó voltam neki valamire, ugyebár... - Igen, már sokszor jártam Karakura Townban. Néha jó odamenni. - néztem a kajámra, és megtámasztottam az állam. Kezdtem unatkozni: sosem szerettem a sokáig tartó beszélgetéseket. Csendesebb típus voltam. Inkább hallgatag, így könyebben megfogalmazhatom. Perszeminden balhéban ott voltam... Felsóhajtottam, és lehunytam a szemem. Eszembe jutott egy romantikus könyv, amit elolvastam. Nagyon nem szerettem a romantikát. Felesleges giccs... inkább a magány az, ami nekem való... Bár érdekes, hogy ez most hogy jutott eszembe....

Belekortyoltam az innivalómba, és megköszörültem a torkomat.Egészen elgondolkodtató volt a kapitány kérdése. Apróbb sóhajjal kiadtam magambl az eddig visszatartott levegőt, és meg is szólaltam:
- Nem köt szinte semmi sem a múlthoz. Az új világ létrehozása a régi elpusztítása mellett rengeteg halállal jár. Annyira felesleges a sok pusztítás... Engem nem ráz meg, hogy meg akartak ölni, vagy hogy kitagadtak. Őszintén szólva meg sem lepődtem ezen... Aizen, csakúgy, mint a többi hatalommániás őrült nem nézi a maga körött lévőket. Egyszerűen egy sakktáblának látja a világot... Ő pedig a sakkjátékos. Nem számít neki, ki hull el mellőle, ha előnye származik belőle. Ezt sikerült megtanulnom. - néztem a kapitány szemébe, majd lehunytam a szemem. Elképzeltem, milyen volt Las Nochesben lenni. - Bizonyos szempontból nagyon jó volt ott lenni, másrészt viszont... elég rossz volt. Ugyanúgy, mint itt. Egyszerűen meguntam a gyilkolást... bár az elég cinkes, hogy ezentúl meg a fajtársaimat kell ölnöm... - nyújtóztam ki minden gondolkodás nélül. Aztán észbe kaptam, és gyorsan visszafogtam magam. Bár eddig sem törődtem vele, mit gondolnak mások... de most talán jobb lesz meghúzni magam. Bekaptam még egy gombóckát, és elkezdtem játszani a pálcikáimmal. Remek, a gyermeki énem újjászületőben! Freud sírógörcsöt kapna, ha meglátna... Miközben vígan játszottam a megy a gőzöst a pálcikákkal, eszembe juott, hogy még mindig nem otthon vagyok... Felpillantottam a csirkét falatozó kapitányra, és az is eszembe jutott, hogy a Karakurás kérdésre még semmit se mondtam. Erre mit lehet felelni? Azt, hogy mentem enni? Vagy ártatlanokat ölni diktátori parancsra? Megköszörültem a torkomat, és belekortyoltam a mentateámba. - Izé... Karakurában elég sokmindent csináltam. Nem mindre vagyok büszke, de azért néha jól elvoltam. Mondjuk, mikor egyik közeli barátommal csak úgy elmentünk fagyit enni, meg esti sétára. Az jó volt. - Élénkült fel a tekintetem, mikor eszembe jutott egyik Espada társam. Nagyon kedveltem, és ő még meg sem tudott támadni eljövetelemkor. Vajon most mi van vele?

Úgy tűnik, a kapitányt nem igazán zavarja a debilségem, ami fölöttébb megnyugtató. Érdekes témába másztunk most bele, és az is érdekes, hogy milyen álláspontjaink vannak...
Apró mosollyal vettem tudomásul a kapitány szavait, majd gyorsan le is hervadt arcomról. Mintha valamit mondani akarna. Gyorsan belenéztem a szemeibe, majd zavartan kezdtem el fixírozni a padlót. Biztosan hülye vagyok. Gyorsan kivégeztem az utolsó gombócomat, és zavartan felálltam.
- Oké, menjünk, ha ezt szeretnéd. - indultam meg az ajtó felé. Közben azon gondolkoztam, amit mondott. Régebben előbb öltek volna meg, minsemhogy beengedjenek ide; ráadásul már kezdtek elfogadni. Megtanulják szépen lassan, hogy nem minden a külső... A belső alapján kell megítélni a másikat, és különben is, annyira megszépíthetnek egy embert a belső tulajdonságai... Remélem, hogy egyzer ilyen szempontból gyönyörűnek fogok tűnni egy pár ember, shinigami, arrancarr szemében... Odapillantottam a mellettem jövő kapitányra, és közben idegesen kezdtem el kockás szoknyámat gyűrögetni. Mi a franc lelet már... általában valami elméleten , megoldhatatlan rejtélyen , vagy csak simán filozófiai kérdésen elmélkedem, most meg... Semmi ilyesmi. - Shoko, te mit szeretsz? Mátmint csinálni, a szabadidőúdben! - tettem hozzá a teljesség kedvéért. Sóhajtva álltam meg kinyújtózni. mint egy álmos macska. Bár ez elég furcsa, teintve hogy hollowként egy hatalmas denevér voltam... és a resurreccionom is az... Csak hát sajátosan, mert kapok két szép nagy lila szárnyat... Gyorsan elhessegettem magamtól a képet, és inkább belekaroltam a mellettem menőbe, miután sikerült majdnem pofára zúgnom. - Ugye nem baj? Amilyen ügyes vagyok, a végén tényleg elzúgok... - morogtam a végét. Utáltam ha béna vagyok. Ez pedig akkor fordul csak elő, ha valami nyűgöm van...

<[ bÚfElEjtŐ ÉdEssÉgÖzÖn nÉmI bArÁtkOzÁssAl kÖrÍtvE ]>


Csak a szokásos volt ez a nap is, vagyis az irodában rohadtam reggel óta és halálra untam maga. Persze Aoki szerint ez kötelesség, meg ez a dolgom, meg bla bla bla, de engem természetesen nem érdekelt a süketelése. Mindig kioktatott, ha olyan helyzetbe kerültem, illetve Ő is. Szerintem még élvezte is, csak nem vallotta be, pedig nem egyszer gyanusítottam már meg ezzel. Úgy nézett ki eddig, hogy se újonc, se küldetés, se semmi nem lesz ma, szóval én önkényesen eldöntöttem, hogy igenis lelépek az irodából, mert egyszer nekem is lehet. (Igazából szinte naponta leléptem az irodámból, de ez most nem lényeges..xD) Így hát magamhoz vettem konokul hallgató zanpakutom, és kislattyogtam az irodából. 1-2 tiszt útközben odajött, hogy hova megyek, küldetés, vagy mi, de ezeket gyorsan leráztam, hogy fontos dolgom van. Igazából csak enni akartam egyet a büfében, egyedül, nyugodtan, papírmunka nélkül. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg benézek Mitsuhoz az ötödik osztaghoz, de aztán lehet, hogy megölne Akane-taicho, amiért ott zavarkolódok, nem beszélve a lógásról, bár egyikük sem panaszkodhat a munkamorál miatt. (xD) Ráérősen baktattam az osztagok között, egyeltalán nem siettem vissza a munkába, úgy látszik, hogy ebből is ragadt rám Yuu-chanról, amiért hálás is voltam neki, hisz mi a jó abban, ha valaki naphosszat ül az irodában és aktakukackodik? Semmi. Néha néha meghajolt, vagy köszönt egy tisztem, vagy egy másik tiszt, csak azért, mert kapitány vagyok, laza intéssel válaszoltam nekik, mert gondolataim egészen máshol jártak. Valahol a saké, meg a sütik világában, ja meg néha megjelent a párom is, Mitsuko. Kiértem az osztagok területéről, és elindultam a város irényába, azon belül is a büfé fele. Rengeteg ember volt az utcákon, mindenki erre-arra sietett, épp munkába, vagy munkából haza, vagy az isten tudta csak, hogy hova épp. Jónéhány perc sétálás után odaértem a büféhez. Igazából shunpozhattam is volna, de mint mondtam, nem siettem sehova sem, vissza a munkába meg főleg nem. Mielőtt beléptem volna, rágyújtottam volna még egy cigire, de itt kezdődtek a gondok, ugyanis otthon hagytam. Nem értettem sosem, de a cigit mindig sikerült elhagynom valahol, bár mostanában jóval kevesebbet füstölgök, mint általában, de akkor is, most pont kellett volna, és nem volt. Kicsit rossz kedvűen léptem be a büfébe, és körülnéztem. Nem volt nagy forgalom most, így odamásztam a pulthoz, és köszöntem a tulajnak mosolyogva. Aztán rendelni kellett volna valamit, ha már eddig eljöttem, úgyhogy szereztem egy étlapot, aztán belefúrtam magam. Hát kínálat volt rendesen, el is döntöttem, hogy valami finomat fogok enni, mégpedig palacsintát egy kis gyümölcslével, na meg az elmaradhatatlan saké. Aztán eszembe jutott, hogy Mitsunak is kéne valamit venni, csak fogalmam sem volt, hogy mit szeret.
- Uh..uuuuuuh...ööö... mit is kellene neki vennem? - gondolkoztam hangosan, észre sem vettem, hogy nem vagyok egyedül. Ez így ment még jó néhány másodpercig, aztán mikor végre eldöntöttem, egy nagy "áááhááá"-val, hogy dobostortát fog kapni az én szerelmem, hirtelen ordibálásra kaptam fel a fejem, majd nemsokára egy étlap is beleszállt az arcomba.
-FEJEZD MÁR BEEEEEEEEEEEE! Egyesek komoly erőfeszítéseket tennének, te meg belerondítasz a koncentrációmba!
- Mi a...? - bukott ki belőlem az első reakció, mikor bekaptam az arcomba az étlapot, aztán fordultam volna, hogy jól kioktassam a kedves tisztet, hogy mégis mi a francot képzel magáról, mikor észrevettem, hogy egy lány áll előttem, és elég ideges arccal osztogat engem. Mikor Ő is meglátta, hogy éppen kivel orbidál, meg kit dobál, láttam rajta, hogy hirtelen leizzadt jó pár kilót magáról. Aztán sűrű bocsánatkérések közepette, és vigyázban állva elhadart egy bocsánatkérést, meg hogy éhes volt, meg sütit akart, de nem kellett volna, nem voltam rá mérges.
- Ugyan, semmi gond...igaz is, nem akartál rendelni? Esetleg, nincs kedved, közösen elfogyasztani? - kérdeztem. Ez persze nem bepróbálkozás volt, hisz én már foglalt vagyok, de hát ha már itt voltunk ketten, miért ne fogyaszthattuk volna el közösen a kaját?
- Jaj, bocsáss meg, be sem mutatkoztam, Watanabe Yuusuke, a 10. kapitánya. - mutatkoztam be.

<[ bÚfElEjtŐ ÉdEssÉgÖzÖn nÉmI bArÁtkOzÁssAl kÖrÍtvE ]>


Végre odaértem a büféhez, hogy egyek valamit, mert már farkas éhes voltam. Szereztem egy étlapot, és a sok sok finomságot végigböngészve rájöttem, hogy igencsak nehéz választani magamnak, Mitsunak meg még nehezebb, hisz nem tudtam, hogy sütiből milyet szeret, bár ahogy ismerem, mindegy, hogy milyet veszek neki, mert úgyis megenné. Nagy hümmögések közepette kezdtem gondolkodni, hogy mégis mi jót kéne ennem, aztán a hümmögésből felocsúdva azt vettem észre, hogy valaki ordibál velem és hozzám vágja az étlapját. Hirtelen nem tudtam mit csinálni, csak álltam és néztem, hogy mi is történik, aztán a lány, aki az előbb még ordibált velem, biztos észrevette a haorim, és egyből változás állt be a hangnemében, bár én nem voltam rá mérges, hisz ha megzavartam, akkor az én hibám volt. Aztán a lány elkezdte paskolgatni a hátam és szépen vezetgetett egy közeli asztalhoz. Fel sem eszméltem meg már az asztalnál ültem, szemben pedig helyet foglalt a hölgyemény is. Folyamatosan beszélt, szinte darálta a mondatokat, hogy meg ne tudjak szólalni, vagy hogy kifejezze bocsánatkérését, azt nem tudtam, csak néztem ki a fejemből és hallgattam, hogy mit mond. Egy idő után kezdtem elveszteni a fonalat, de próbáltam értelmes képet vágni, mint aki teljesen képben van az adott témával kapcsolatban. Kérdésemre, hogy esetleg közösen fogyasztjuk e el a sütit, még csak most válaszolt, egy oldalba bökéssel. Nagyon közvetlen volt, és ezzel nekem semmi bajom nem volt, hiszen untam már, hogy kapitányként mindenki olyan hivatalos, meg minden. Szimpatikus volt a lány ebből a szempontból, és cseppet sem zavart, hogy ilyen...hiperaktív.(xD) Aztán ezután hátradőlt a székében, és újra fixírozni kezdte az étlapot, én is folytattam volna gyorsan a kajaszemlét, ám ez nem jött össze, mert ismét megszólalt a lány.
-Rendbeeeeen! Nem utasítom vissza a meghívást! Igazán köszönöm taichou, hogy a papírdobós belépőm után fizet nekem egy sütit! Nagyon jó feeeej! - mondta, kitörő boldogsággal. Néhány másodpercig pislogtam, mire felfogtam, hogy éppen meghívatja magát, aztán gondoltam, oké, legyen, egye fene.
- Ööö, okés, akkor, mit is szeretnél? - kérdeztem mosolyogva.
Aztán jött a nevem is, itt is kisebbfajta hangorkánnal kellett megvívnom.
- Persze, nyugodtan hívj Sukének, a barátaim is így hívnak. - mondtam barátságosan.
-Én Hana Shuuhei Akamoto lennék a harmadik osztag őrült hadnagya! Azért az őröltet ne vedd túl komolyan! - mutatkozott be Hana.
- Szép neved van, Hana. - mondtam mosolyogva. - Eszembe sem jutott az, hogy esetleg őrült lennél, hisz nincs semmi jele ennek. - mondtam, de azért magamban megjegyeztem, hogy igenis van, de ez engem, mint mondtam, nem zavart, bár lehet, hogy látszott az arcomon, hogy időbe fog telni, míg ezt a sok infót megemésztem egyeltalán. Aztán jött a kérdés özön. Megjegyezni is nehéz volt ennyi kérdést, nemhogy válaszolni rájuk, de azért próbáltam összeszedni magam. Hana közben észrevette, hogy túl sok a kérdés, és rendelt két forrócsokit. Így már mindjárt jobban hangzott a dolog, hisz imádtam a forrócsokit, na persze a sakénál nem jobban, de a kettő két különböző dolog.
- Lássuk, lássuk...- mondtam, és közben végiggondoltam, hogy melyik kérdéssel kéne kezdeni. Most jött a kínos pillanat, azaz válaszolni kellett volna arra a kérdésre, hogy miért vagyok itt. Ciki lett volna bevallani, hogy lusta voltam a sok papírmunkát megírni és ezért léptem le, de hát ez az igazság szóval akkor már meggyónom.
- Meguntam a papírmunkát és úgy gondoltam hogy lelépek egyet enni. - kezdtem a mondókámba. - Aztán ha már itt voltam, gondoltam veszek Mitsukonak is valamit, és elkezdtem hümmögni, onnantól tudod már a sztorit. - nevettem el magam. Aztán jött a Mitsus téma.
- Köszi! - fogadtam mosolyogva a gratulációt. - Eddig nem okozott gondot elviselni, bár velem nem is viselkedik úgy, mint egy dilis. Az meg az Ő dolga, hogy a tisztjeivel hogy bánik. Választani meg igazából nem lesz nehéz neki, mivelhogy igen szereti a hasát, szóval szerintem gyakorlatilag innen bármit is viszek neki, azt meg fogja enni. - mondtam vigyorogva.
- És Te? Mi járatban errefelé? Szabadnap, vagy Te is lógsz, mint én? - kérdeztem nevetve. - Jut eszembe, mit szeretnél enni? - kérdeztem Hanától. Én már eldöntöttem, hogy mit fogok enni, az pedig a képviselő fánk volt.

<[ bÚfElEjtŐ ÉdEssÉgÖzÖn nÉmI bArÁtkOzÁssAl kÖrÍtvE ]>


Egyre jobban kezdtem megkedvelni Hanát. Na nem úgy, hanem mint egy barátot esedékes. Töretlen jókedve engem is felvidított, bár amúgy sem voltam olyan rossz passzban. Egész jól elbeszélgettünk eddig a dolgokról, bár nem tagadom, hogy néha elvesztette ma fonalat és olyan bamba képet vágva próbáltam visszaemlékezni valamire is, hogy képben legyek egy kicsit, de ez nem mindig sikerült, és ez Hanának is feltűnt gondolom. Mostanában igencsak belejöttem a bókolgatásba, szóval Hana sem maradt ki ebből, aki pirulva és jókedvűen fogadta a gesztust. Legalább szórakoztatom egy kicsit én is, nem csak fordítva. Aztán rátelelődött a téma az ittlétünk miértjére is. Kicsit égő pofával de bevallottam, hogy éppen lógok a munkából, mert már elegem volt ott poshadni az irodában. Na, hát ha valakinek ezt meg lehet csinálni, az egy kapitány, vagy egy hadnagy. Az égésem egyből alábbhagyott, mikor kiderült, hogy a szemben ülő kedves hadnagy is éppen ugyan abból az okból volt itt, mint én.
-KLAAAASSZ! ÉN IS LELÉCELTEEEEM! Adj egy pacsiiit! - mondta jókedvűen, és én boldogan viszonoztam ezt. Szóba jött Mitsu is. Mielőtt megismertem, lehet,hogy tényleg olyan volt, mint amilyennek Hana mondta, de azóta mintha kicserélték volna, illetve, erős volt a gyanúm, hogy csak velem ilyen, a többi tiszttel meg mindenki mással épp olyan, mint eddig volt, de hát én így szerettem.
- Aztán lehet ám, hogy mikor nincs együtt velem, épp olyan, mint eddig, ki tudja. - mondtam nevetve. - Addig jó, míg nem velem ilyen, bár ha valami olyasmit csinálok, ami neki annyira nem tetszik, kapok a fejemnek én is. - tetem hozzá vigyorogva. Nagyon jól esett végre beszélgetni egy jót, de kezdtem éhes lenni, és a süti még sehol sem volt, pedig már leadtuk a rendelést is. De nemhogy a süti nem jött még meg, még a forrócsoki sem, az pedig már egyenesen katasztrófa volt. Itt fogok éhen halni, egy büfé közepén, gondoltam magamban. Gondolataimat gyorsan máshova tereltem, vagyis visszatértem a jelenbe, ahol épp Hanával beszélgettem, és megkérdeztem tőle, hogy tulajdonképp mi járatban is van erre felé, bár tudtam, hogy ő is lóg, de akkor is. Magamban gyorsan elkönyveltem barátnak a lányt, és felírtam az agyamban lévő kis noteszba, hogy innentől kezdve neki is kell ajándékot venni, ha szülinapja van, vagy valami. Gyorsan visszakanalaztam magam gondolatban Hana elé, aki már javában mondta a történetet. Hát igen, ez mindig így van, mindig a magasabb rangú személyek szívnak a munkával, mert ki mást hívnának be, mint őket.
- Az kéne még csak! Nem térne vissza egy darabban, ha utánam kémkedne. - mondtam viccesen, aztán tovább hallgattam Hanát.
A társas témát furcsamód kerülte, viszont én arról is szívesen beszélgettem volna épp úgy, mint bármi másról.
- Umm, hát most jártam erre először. Eddig inkább csak...khm, más helyeken jártam. Na jó..eddig az ivóba szoktunk járni Yuu-channal, a 8. osztag kapitányával és jó barátommal. - mondtam kicsit cikis arckifejezéssel. - Most meg megéheztem, és a kaja is elfogyott otthon, szóval gondoltam összekötöm a kellemeset a hasznossal, és ellógtam a városba, hátha találok valami kajáldát. Kicsit nehéz dolgom volt, mert az ivókat mindig ösztönösen megtalálom ,de ezt nem volt olyan könnyű megtalálni ^^. - mondtam vigyorogva.
- Nem, nem vagyok alkoholista, mielőtt azt hinnéd, csak szeretem...a sakét, ja és a kedvenc sütim a habroló. - nevettem el magam gyorsan zavaromban, és tereltem a témát. Igazat is mondtam, valóban nem voltam az, csak a saké a gyengém volt, szóval ha bármikor megláttam valahol egy kis szakét, rohantam is bekóstolni, hogy nem romlott e véletlenül^^.
- Jut szembe, Te hogy kerültél ide? Törzsvendég vagy errefelé? Vagy Te is csak idevedőtdtél? Bár ahogy néztem az előbb a tulaj köszöntését, nem hinném, hogy új lennél itt. - mondtam vigyorogva ismét. Aztán eszembe jutott még valami, amit meg akartam kérdezni, mert igencsak érdekelt a téma.
- Igaz is. Lányotok van? Mennyi idős? Kire hasonlít jobban? Óvodás már? Akkor biztos nagy lány lehet már! -kérdeztem fellelkesedve. Bár nem látszott rajtam, szerettem a gyerekeket. (nem úgy >.< xD) Na meg, ki tudja, hogy Mitsu mit tervez a jövőre nézve, szóval nem ártott, ha kicsit tájékozott vagyok ezen a téren is.

<[ bÚfElEjtŐ ÉdEssÉgÖzÖn nÉmI bArÁtkOzÁssAl kÖrÍtvE ]>

Sikerült szerencsésen összeismerkednem Hanával, a 3. osztag hadnagyával a büfében, és mivel amúgy sem volt semmi dolgom, jobbnak láttam, ha nem egyedül fogyasztom el a kaját, hanem Hanával beszélgetünk is egy jót közben. Mégiscsak élvezetesebb úgy a sütemény, ha közben jóízűeket beszélget az ember. Elég sok téma szóba jött, szóval volt miről beszélgetni. Kaját viszont elfelejtettünk rendelni, és ezt meg is tettem közben, meg forrócsokit is rendeltünk, hogy jobban csússzon a finomság majd. Míg vártuk a forró italt, elbeszélgettük az időt. Ő is és én is "megléptünk" a munka elől, és hirtelen jött szabadidőnket töltöttük éppen a büfében, amit megérdemeltünk. Hiába, ha a munkáról volt szó, bármikor szó nélkül cseréltem le azt egy kis lazításra, és úgy tűnt más is egyet értett velem ebben. A sakét is mindketten szerettük. Hana majdnem el is szólta magát, de én csak vigyorogtam, hisz pontosan tudtam, hogy mire gondolt. A sakét nem lehet nem szeretni. Még Suwun is szereti. Fel is ajánlottam neki, hogy egyszer elmehetnénk együtt iszogatni, mulatni. Kíváncsi voltam, mennyit bír a hölgyemény. Yuu-chan már bebizonyította, hogy az ivásban sem ismer határokat, bár utána elhasaltunk mindketten, de az kit érdekel? Aztán ráterelődött a szó a gyerekekre. Őszintén szólva még nem terveztem, sőt, szerintem Mitsu sem tervezte, hisz még korai volt erről beszélnünk. Mostanában szerettem volna megkérni a kezét, szóval arra összpontosítottam, de ettől még szerettem a gyerekeket. Hana némi pislogás után hamar belejött a dologba, és el is kezdte sorolni a dolgokat. Hasonlóság, szem szín, stb, egyszóval mindent, amit ilyenkor az anyukák szoktak mondani a csemetéikről. Figyelmesen hallgattam végig a monológot. Úgy tűnt, hogy órákig képes lenne erről a témáról beszélni Hana, ám egyszer csak félbeszakadt a dolog, mert megjött a tulaj, és végre meghozta a forrócsokit, és a már úgy várt palacsintát.
- Ááá, végre! Köszönöm! - vettem át az életmentő élelmet, majd nyálcsorgatva néztem az előttem elterülő palacsintámat. Felnéztem Hanára, hogy Ő mit rendelt, és meglepődtem, mikor láttam, hogy neki nem hoztak semmit sem. Épp kérdeztem volna, hogy az Ő rendelése hova maradt, vagy mi van, mikor Hana felpattant az asztaltól, és elindult, hogy személyesen rendezze le a dolgot. Néhány lépés után visszafordult és szólt, hogy mindjárt jön. Bólintottam, és tovább szemeztem a kajámmal addig. Nem akartam belekezdeni, míg újdonsült barátom vissza nem ér a saját finomságával, így nagy szemekkel szemezgettem tovább a kakaós palacsintámmal. Gyorsan levettem a szemem a finomságról, és kinéztem az utcára. Elgondolkodtam rajta, hogy igencsak meg kéne ejteni már azt a leánykérést, hisz nagyon szerettem Mitsut, és nem tudtam mást elképzelni mellettem feleségnek, mint Őt. Hamarosan vissza is tért Hana, egy jól megpakolt tányérral, le ült az asztalhoz és neki is állt a tekintélyes mennyiségű finomság elpusztításához.
- Neked is jó étvágyat! Látom elég éhes vagy! - mondtam vigyorogva, majd hozzáláttam a saját adagomhoz, közben folytattuk az előző témát is.
- Öh, hát abban biztos vagyok, főleg, ha Mitsura ütnek majd ebben a témában. - mondtam nevetve. Szeretem a gyerekeket, de még egyelőre nincs tervben. Hogy őszinte legyek, tervezgetem, hogy feleségül kérjem. Igaz is, ha összejön, és igen mond, várunk tieket is az esküvőre! A ti esküvőtök milyen volt? Tudsz majd segíteni Mitsunak? Nekem tuti nem kell, mert nem rá hagyom majd az esküvő rendezését. - mondtam nagy szemekkel, és közben mosolyra húzódott a szám.
- Tényleg, hallottam, Namie-ék esküvőjéről is. De jó nekik, ők már az esküvőt tervezik. Nekem is túl kéne rajta esnem végre. Te mit gondolsz?- mondtam tűnődve, majd egy utolsó harapással kivégeztem palacsintámat, és áttértem a forrócsokira. Nem igazán volt elég ez az egy szem palacsinta. Gondolhatta volna, hogy nem fogok jól lakni vele, de már késő volt. Úhy látszott, hogy Mitsu hatalmas étvágya rám is átragadt, mert mostanában többet ettem én is, mint eddig szoktam. Rásandítottam a Hana előtt elterülő nagy adag süteményre.
- Biztos, hogy meg tudod azt mind enni Hana? Mert ha nem, akkor... - mondtam reménykedve, nagy szemekkel a kaja felé.