Szemében tükröződött, hogy tetszik neki, de az arcán semmi, furcsa látszik eléggé elnyomják az eredeti személyiségét. Pont erre figyeltem, amikor egyszer csak a kezei mentén elcsúszik a gömb. Zuhan,már látom a szemem előtt, ahogy a padlón ezer szilánkra robban szét. Mivel az elektromos töltés létrehozás koncentrációt követelt tőlem, hiába is akartam volna most megállítani, esélyem az nem sok volt rá. A gravitáció gyorsabb. De Rosa chan elkapja. Egy pillanatra felemás tekintet csillan a szemében. Meglepődni volt csak időm. Most már biztos vagyok benne, hogy a lánnyal valami nem stimmel, pont úgy nézett mikor úgy tűnt nem is ide figyel. Alapjáraton nehezemre esik valakiről negatívat gondolni, de most még is olyan érzésem volt ,hogy gúnyolódik rajtam , pedig én csak tisztázni szerettem volna azt, hogy tudni nem szégyen. A tudást szeretni, pedig nem csak bölcs de jó dolog is. Fürkésző tekintetemet gyorsan visszafogtam. Vajon minden második osztagos ilyen ? Azért lehetett hallani róluk érdekes dolgokat, na meg az áramszükségletük is több mint kétszerese a többi osztagnak. Minden esetre mivel a kísérlet elég ideig tartottam fel, így hogy nem érek hozzá Rosa chan kezében is izzik még egy kis ideig.
- Ez most még az a feszültség, ami közted és az üveg között van.- mondom kicsi csöndesebben ,nyugodtan, beletörődött hangon. Csalódott vagyok, ez olyasmi amit nem nagyon tanítanak iskolába. Az én lábam közben le volt földelve, így képes voltam elvonni a töltést Rosa chan testéből, ezért lehetséges, hogy még mindig fénylik a gömb, de most már egyáltalán nem is érdekel, hogy meg győzzem. Okosnak lenni nem kötelező.
- Sajnálom néha elfelejtem, hogy az igazság nem mindig az amit feltételezek.- mondom és inkább eztán a fagyis kávémmal vagyok el, oldalra nézve. Hajam egészen normális szintre hullott vissza, ez jelzi letört hangulatom. Akárhogy is nézem, ahogy a kezébe tettem a göböt és ahogy elkapta, a reflexei, túl jók, hogy csak így bénázzon. Tőlem ez normális, de őtőle, nos direkt. Mások meg néha azt felejtik el, hogy egyesek érző lények. De legalább a fagyi finom, a gömböt pedig el is felejtem visszakérni.
Egy igazi tudós szenvedélyes, ebből kifolyólag érzékeny, de már megszoktam, már megtanultam mit jelent az alázat. Felemás érzéseim megnyugtatnak, tudom hogy legalább én jót akartam, de ha nem hát nem. Szabad akarattal, pedig ő is rendelkezik, amit illendő, sőt kötelező tiszteletbe tartanom.

Tüntetően lapátoltam be a fagyit amikor megtört a jég. S eme ravasz, bár tündéri lényen, megolvadt az emberség. Ritka pillanat ez itt errefelé, hisz itt mindenki erősnek következetesnek és fedhetetlennek igyekszik lenni. Na hát még is megérte a dolog. Mikor elkezdte a kis mondókáját, fél szemmel ránéztem, mintha csak félig bocsátottam volna meg, de az igazság az, hogy egy kicsit sem vagyok haragtartó. A szívem vajból van, meg hát a haragtartás amúgy is irracionális és gyerekes dolog. Mondják, ki nem tud megbocsátani, önmagát is láncba veri, de én szerencsére nem kaptam ekkora büszkeséget. Már a mondandója felénél elmosolyodtam. Most nem olyan idétlen bohóc módjára, ahogy szoktam, és nem is ravaszan, vagy a tudományos lázálomtól. Új bizonyítékom volt a legrégibb kísérletemhez, ami kimondja, hogy egyik ember sem gonosz alapvetően, végül is ez a lényeg.
- Semmi baj Rosa chan, nem kísérletezhetek shinigamikon, mert ahhoz kapitányi engedély, vagy felsőbb meghatalmazás kéne, és mint tudod, kapitányunk nincs ^^, viszont azért olyan nagyot még sem tévedtél. Valóban kísérleti alanyokért jöttem ide, de ehhez nem kell tű, és csak egyszerű lelkek lélekenergiájának a mintájáért jöttem csak, hogy összevessem egy két másikkal . - Egész ezen mondatig teljesen úgy tűnt, hogy normális, komoly és rendes huszonkét éves férfi elméjével vagyok megáldva, egészen eme pillanatig, mert elkezdtem kuncogni és összeérintgettem az ujjaim vigyorogva.
- Ami azt illeti én sem nagyon akartam, ehhez az asztalhoz ülni, csaaak... öhm szóval én mindig ennél az asztalnál ülök, és néha kijön rajtam a rendmániám, én nem igazán szeretem a nagy változásokat. Szóval annak ellenére, hogy ebben az amúgy mázosan bájos kávézóban úgy ültél ide mint egy jéggé fagyott gofri, inkább erőt vettem magamon és felvállaltam, hogy elítélsz majd azért a szemtelenségért ,amiért így merek festeni . Pedig igazából, az aki kilógott a sorból, nem én voltam hanem te ^^, legalább is mostanáig, mert most már egészen beleillesz. - nagy szemforgatás és egészen gyerekes oldalt feltekintés, nem vagyok zavarba, a kedvéért bohóckodok, mert szeretem, ha akik a közelemben vannak azok mosolyognak. Mindenki erős akar lenni, az erőhöz lelki, testi megpróbáltatások kellenek, én viszont csak önmagam akarok lenni, szóval nincs szükségem méltóságra, büszkeségre vagy egyéb önhitt hülyeségre ahhoz, hogy jól érezzem magam, és ellássam a munkám, aminek a lényege voltaképp nem más mint a teremtés, problémák megoldása. Én ezért éltem, ezért haltam és most a halálomban is ezen agyalok. Hogy szánalmas lenne? Talán elég kicsinyes, de engem bőven boldoggá tesz, és ez a lényeg ^^.

Látom lassan kezd enyhülni és a haja mögül kikandikál nevetős szemecske csak úgy ragyog, viszont a másik keze lassú, s elég akadozóan mozog. Minden esetre a mosolya mindent összevetve természetesnek hat. Ében selyem tincsein grafitos fénnyel botlik el a nap sugara. Kis fehér kezeire életet fest, arcocskája viszont mint a pirospozsgás alma, mint mindenkinek neki is jól áll a boldogság. A részletek mindig is megragadták a figyelmemet, s emögött már fogalmaztam meg a válaszomat.
- Tudja Rosa chan...- zaboláztam komolyra hirtelen bohókás hangomat, igyekeztem mindezt nem ijesztő módon tenni. Az emberek, és főként a nők számára fontos a fokozatosság, a hirtelen hangulatváltás mindenki számra rémítő ,mert megmagyarázhatatlan, s a sok kérdés akaratlan távolság tartást szül, s én ezt igazán nem akarom.
- Minden lény, legyen az ember vagy állat, vagy közülünk való, energiával működik, és bár ez kívülről nem látszik, az energia nagyon fontos. Bár én nem mondanám, hogy zavartság lett volna amit láttam. Zavart a részeg, az aki beütötte a fejét, és zavart az aki nagyon dühös, ön a megfigyelésem szerint egyszerűen morcos volt, bárkivel előfordul nem nagy dolog .- mondom lágy hangon a kis hölgynek, feltolva orromra csúszott szemüvegem keretét, hagyva, hogy ő egyenesen az smaragdzöld tekintetembe nézzen. S mivel én folytonosan törekszem a minél nagyom igazságra másokkal, és főként önmagammal szemben, Rosa chan most a szemüveg mögött, egy olyan arcot láthat, amit eddig nem. Egy olyasvalakiét, aki tökéletes lelki harmóniában él magával, minden rigolyája és bogarassága ellenére, s ami még főbb ennél még szereti is ezeket a különcségeit. Nem ostorozza vagy korholja magát, hisz én tudom mindent megteszek a céljaim érdekében. De eme igazságok, sokak számára kellemetlenek, mások szemébe nézvén tükröt látunk, sokszor torzít, de ez a tükör egyenes akárcsak szavaim.
- Óh, én sem vagyok feddhetetlen, senki sem az, érző lény nem képes tökéletességre. De ez még nem akadályoz meg abban, hogy törekedjek rá . A külsőm kivetíti az énem, én azért vagyok ilyen mert így érzem jól magam, de csak a te szemed számára tűnik veszélyesnek. Egy cseppet sem tévedsz ezzel, mi tudósok nem hiszünk a jó és a rossz fogalmában, számunkra csak ok és okozat létezik. De, a jó és a rossz, egy érem két oldala csupán. Az egyik átalakítható a másikba, például a gyűlölet: a tényeket nem ismerő szeretet. A harag meg a félelem attól, hogy valamit elvesztünk ami számunkra fontos, s ezért félelmetesnek látszunk. De semmi sem hiábavaló, mert az energia nem vész el, semmi sem tűnik el végleg, csak még nem egészen tudjuk azt, mivé is fog alakulni. A gonosz emberek nyomában együttérzés, összetartás, szeretet, és bátorság jár. Az igazán bölcs ember az, akinek nincs szüksége ilyen rossz dolgokra ahhoz, hogy felismerje, a boldogság nem kötelező, és a szeretet nem választás kérése, hanem minden ép ember alap lelki szükséglete. Úgyhogy az én külsőm tükrözi azt, amivé képes lennék válni ! Valóban félelmetes lenne, talán még számomra is, de ez nem jelenti azt, hogy én nem nézek ezzel szembe és nincs meg a választásom, hogy változtassak ezen. A lélek megengedi, hogy azokká legyünk akikké csak akarunk. Persze semmi sem egyszerű és mindenért tenni kell, de szerintem megéri.- nézek Rosa chanra, most visszaköszön a korom, és visszaköszön az a fáradságos munka amivel magának a léleknek a változásait tanulmányozom. Rosa chan nem tudja talán, és bennem is csak sejlik, hogy bizony a kísérlet amit rajta végzek most, minden nap megtörténik vele, csak épp nem tudatos.

Látom kis társaságom figyelme lankad, hát van ez így hogy az információ nem hatol át a pajzson . Lecsitítom kavargó gondolataimat. hiszen éppen megint sikerült felvennem vele a társalgás fonalát, nehogy megint elveszítsem, újból. -.-. Bár tőlem már egyáltalán az is nagy eredmény, hogy sikerült beszélgetést létrehoznom. Na ha valami, akkor kommunikációban mindig pocsék voltam, és nem is kicsit, hanem nagyon. Köszönhető az elvont gondolkozásomnak, a társadalmi hiányosságaimnak, meg hát a nemlétező önbizalmamnak.
"- És a tudósoknak, mármint a 12. osztagosoknak, nehezebb beilleszkedni, mint bárki másnak?-" Kérdezte a lány szerintem már kínjában, szemei el-el kalandoztak ,más felületeket kerestek, embereket nézegettek. Ebből azonnal lejön, hogy halvány apró lila gőze sincs arról, mit is mondtam. No hát ezen egy cseppet sem illetődöm meg, ez elég gyakori az én közelemben. Inkább visszaadtam a staféta botot Rosa channak, had irányítsa ő a beszélgetés menetét. Alázatosan vissza rugdostam, a folyton csacsogni vágyó szeretetéhes gyermeki énem és inkább elő vetem a megértően empatikusat.
- Hogy nehezebb e beilleszkedni ?- ismételtem meg a kérdést, majd felnéztem a plafonra és pörgött az agyam akár a Singer varrógép. Ujjammal lassú ütemet vertem az asztal sötétre polírozott lapjára. Az első gondolatom :* Volt olyan egyáltalán aki beilleszkedett ? Egyáltalán akarunk mi beilleszkedni? Jó az nekünk? Másoknak jó? * Ezen kérdéseimre nem tudok egyértelműen választ adni de a lány konkrét kérésére igen, hisz saját példámat is elég néznem hozzá, a választ nagy betűvel kéne kikiáltani, de ehelyett csak egy igen szerény és visszafogott bólogatással válaszoltam s rövidesen ki is mondtam amit gondolok erről.
- Hát eléggé...mert sok esetben nagyon különbözünk...nincs közös téma vagy tevékenység... úgy meg nehéz szocializálódni...khmmm... izé..szóval beilleszkedni. De legtöbbször nem is merünk, vagy egyáltalán nem is akarunk beilleszkedni. - szomorú de igaz, míg mások talán egy téren lófrálnak a barátaikkal, mi válaszokat keresünk, vagy épp "szörnyen unalmas " semmiségekről elmélkedünk. De jó hogy ezen a korszakon én már túlléptem, ha csak az iskolára gondolok összeszorul a torkom, izzad a tenyerem, és inkább összehúzom magam, hogy észre se vegyenek. Nincs kegyetlenebb lény a középiskolás tanulóknál.

Hallgattam Rosa chant és lassacskán kezdett elmúlni minden negatív érzésem a furcsaságaival szemben, lehet, hogy ő egyszerűen csak ilyen. Elvégre nő, nehogy már mindent értsek benne. Az túl egyszerű lenne.
- Nos hát én is hallottam már egykét dolgot a második osztag tagjairól, de általánosságban elmondható, hogy azok akik így vélekednek rólatok, irigykednek rátok. Egyáltalán nem megy akárkinek az a fajta fegyelem és precizitás ami titeket jellemez... nekem sem megy^^- Vallom be mosolyogva. Ez nem szégyen mindenkinek vannak előnyei és hátrányai. Aki pedig azt mondja, hogy nincs, az nem csak másnak, de magának is fatálisan nagyot hazudik. S aki netán még is tökéletesnek tűnik, az pedig borzasztóan visszataszító is tud lenni. A hibák kellenek, az tesz minket személyiséggé. megértem Rosa chan-t . Pontosan tudom milyen az, amikor elítélnek minket olyasmiért, amit talán nem is mi tettünk. A skatulyákat mindenkire ráhúzzák, közben fogalmuk sincs arról kit mennyire sértenek meg ezzel. Ez a rendszer abszolút az emberi egoból alakult, mert annak mindent muszáj rendszereznie. Belegyömöszölnie egy szabályba. Ez csak azért lehetséges így, mert igazából lusták vagyunk utánajárni dolgoknak, lusták vagyunk megismerni a másik lelkét, indokait, érzéseit. Sokkal egyszerűbb nem látni azt, ami kilóg a sorból. S ez a strucc effektus annyira jellemző a mi társadalmunkra mostanában. Sajnos odáig fejlődött, hogy mindenki teljesen idegen a másik számára, s azon csodálkozunk, hogy belső árulás történt. Hát ,hogy is vennénk észre? Mikor fogalmunk sincs arról ki kicsoda... csak nemes egyszerűen rámondunk egy gyűjtő szót és kész. Nem sok dolog képes feldühíteni de az érdektelenség ezek közé tartozott. De inkább mielőtt nagyon belelovaltam volna magam ebbe az értelmetlen küzdelembe, megcsippentettem orrnyergemet. Meg masszíroztam s inkább válaszoltam Rosa channak.
- Lássuk csak, valóban fel vannak osztva a körök...De ugyebár tudod most nincs kapitányunk, és gyakorlatilag a legutóbbi parancsot már mindenki befejezte, úgy hogy most mindenki önálló kutatásokat végez. Mivel úgy mi nem dönthetjük el, hogy most mit is kéne kikutatni, megvizsgálni. Amúgy a mi osztagunk feladta a mondjuk egy bűn tudományos kinyomozása is... ha olyan típusú - Mondtam kicsit gondolkodtam, hogy emészthető formába próbáljam önteni Rosa channak azt, hogy végül is mit is csinálok éppen akkor, amikor dolgozom.
- Ha definiálni akarnám, akkor én azt mondanám, hogy a lelki változásokat nézem, azt, hogy a lélekenergia bizonyos hatásokra hogyan változik, mitől lesz más, és hogyan fejlődik. De a fizikát is szeretem, meg az elektronikát... Csak az elektronika nem szeretem engem ^^- vigyorogtam és újra eszembe jutott az a kis incidens, amikor először hozzá értem egy fémből készült műszerhez. Mondanom sem kell, hogy sűrű szúrós szagú fekete füstöt eregetve olvadt le benne az összes vezeték. Azóta azért már javult a helyzet. Most már vissza tudom fogni a képességeimet olyan szinten, ha kesztyűt húzok akkor nem esik baja semminek. De az iránytű az így is megbolondul a közelemben.

Egészen meglepett az a tény, hogy Rosa chan ezt érdekesnek tartja ez nagyon meglepett. Fel is vontam a szemöldököm majd elvigyorodtam, tök jól esett hogy így gondolkodik erről. Mégsem teljesen reménytelen. Viszont eztán figyelmem egy egészen más dolog ragadja meg. Mikor a lány nyújtózkodott, egészen megváltozott utána a tekintete. Egy apró ékkő vonta magára figyelmét. S onnantól fogva egész testbeszéde megváltozott. Annak a kis tárgynak a furcsa fénye még az én tekintetemet is magamra vonat. De nem akartam sokáig bámulni. Az kifejezetten udvariatlan dolog lenne. * Biztosan valami személyes.* gondoltam magamban és megcsippentettem a díszes porcelán csésze apró fülét és hosszan belekortyoltam a kávémba. A krémes lágy íz felejthetetlen kényeztetése, szinte függővé tett. Hát igen, ezért szeretem ezt a helyet. Mire végeztem vele Rosa chan jelleme egészen más mintát mutatott. Kihúzta magát, és tekintete is megkeményedett.
- Ugyan semmiség , részben... voltaképp igen... ez is hozzá tartozik, ezért nagyon sok lélektani dolgot vizsgálok. A lélek egy bonyolult műszer, nagyon nehéz kiigazodni rajta. Nem is venném erre a bátorságot , ha nem gondolnám úgy, hogy egyszerűen muszáj sokat tudnom erről .Mert ez sokkal fontosabb, mint sokan gondoljuk. Ha a lélek nem egészséges... sajnos annak mindenki megissza a levét. Szeretném megérteni, az okokat és indokokat. Mit, miért és hogyan...? Valamint azt, hogy lehet e rajta javítani.- Mondtam egy kicsit zavart, hogy Rosa visszatért a távolságtartáshoz, de hát biztosan jó oka volt rá. Viszont én már végeztem is az "ebédemmel". Töménytelen cukor adagom, most újabb fél napig elegendő üzemanyagot kölcsönöz nekem. Nos, hát ideje lesz illedelmesen elköszönnöm és visszatérnem a foglalkozásomhoz.
-Rosa chan... nagyon örültem, hogy megismerhettelek... mi a pletykákat illeti... ne hagyd hogy akárki befolyásoljon. Hiszen, te pontosan tudod az igazságot magadról - Itt egy kis lélegzetet vettem szerettem volna szépen befejezni.
- Remélem eléred majd azt amire igazán vágysz. Most elköszönök, vár rám egy hosszú séta ... ha netán kérdésed támadna, gyere el nyugodtan ^^. Most nincsen zárlat, és esetleg meggyőződhetsz arról, hogy milyen is a tudomány igazából. Szerintem csak az a hiteles, amit az ember magától állapít meg.- Mondtam és felálltam, megfogtam az üres tálcát, meghajoltam és elindultam vissza a pulthoz. Egészen jó kedvem volt. Az új tapasztalatok mindíg jók, legyen az negatyv vagy pozitív. Ez egy kicsit mindkettő volt.

Arra számítottam hogy Rosa channak mára több mint elég volt belőlem, és az én száraz unalmas valómból. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhettem volna. Na igen hajlamos vagyok saját valómat a nullához közelíteni. Mindig is úgy gondoltam, hogy inkább képzeljek magamról kevesebbet mint többet. Mint abszolút maximalista, soha semmivel sem vagyok elégedett, ha magamról van szó. Valljuk be a külsőm, vetekszik egy eper turmixszal festett avantgárd kép stílilusosságával. Olyan vagyok mint egy gólya...a jellemem meg inkább hagyjuk. Mindezt én már elfogadtam, belenyugodtam, hogy ez vagyok én és kész, ezt kell szeretnem. Ezért amikor Rosa chan rám mutatott a rendelés közben.
"- Két kávét kérek. Az az úr fizeti.-" Ennek hatására, olyan szépen megbotlottam hogy csak az előttem lévő szék mentett meg egy igen látványos és nagyon égő pofára eséstől. Nyakam behúzva egyenesedtem ki újra és nagy hitetlenkedő tekintettel, felvont szemöldökkel, arcomba bomlott tincsekkel néztem fel. * He? O.o...mi, mi, mi ?*
Ukitake pedig lágy mindent tudó mosollyal nézett rám és úgy látszott, hogy egy bólintással el is intézi a rendelés jogosságát. Bárcsak így lett volna de nem...
- Áh nocsak milyen kedves barátnőd van Raiden kun ^^, épp ideje volt már.- Arcszínem rohamos gyorsasággal kezdett kifakulni. ezek a szavak úgy találtak be, mint egy-egy késpenge. Az öreg, valóban hajlamos ilyesmire, néha olyan, mintha csak úgy lenne, és figyelmen kívül hagyna minden létező logikát.
- Áh öhm.. izé...- Teljesen letaglózott az érzelmi sokk. Csak értelmetlenül makogtam, lassan emeltem fel bal mutatóujjam hogy jelezzem ellenkezésem, de már félúton feladtam. Ebből a slamasztikából úgy sem fogok kimászni. A pletyka meg gyorsabban terjed mint az ingerület az idegszövetekben >.<. Szerettem volna elsüllyedni. Tekintve magasságomat, nos ez nem is volt olyan egyszerű művelet. Mindent összevetve, pár másodperc erejéig teljesen megdermedve szótlanul álltam ott, mint egy sóbálvány. De ekkor Rosa chan belekezdett a mentegetőzésbe, ami csak rontott a dolgokon. Összekapartam maradék nem létező önbecslésemet, és válaszoltam. Hát még sem hagyhatom szégyenben Rosa chan-t
- Nem, nem... dehogy, én fizetek , ragaszkodom hozzá!>.<... És izé... csak beszélgetünk, mármint nem a barátnőm... Mármint nem mintha nem lenne szép izááááá.- Hebegtem habogtam és inkább elharaptam a további mondókámat. * Te szerencséteken együgyű hülye, kapj már észhez...az okés, hogy magadat lejáratod. Az én büszkeségemnek úgy sem fáj semmi, olyan nincs is... de Rosa chan, őt nem kéne belekeverni >.<* Gondoltam magamban, és kihúztam magam, hátra fésültem ujjaimmal a vörös sörényt, s igyekeztem valamire való normális arckifejezést ölteni magamra, eredménytelenül.
- Inkább elvitelre legyen Ukitake san... ha lehet!- Mondtam végül a fehér hajú férfinak és láttam, hogy ezt most már soha nem fogom kimagyarázni.
- Háh ^^ Milyen igazad van Raiden kun, hiszen olyan szép idő van ^^- Mondta én letöröltem egy izzadság cseppet a homlokomról. S míg ő ezt előkészítette, addig én visszabattyogtam, akár a vert sereg utolsó szakadt veteránja. * Öreg vagyok én már ilyenekhez T-T*
- Persze Rosa chan...inkább sétáljunk jó T-T? Bármiről szívesen beszélgetek veled. - Igyekeztem a végére kipréselni egy mosolyt, de még egy kicsit a leégés hatása azért látszott rajtam. *Béna, béna , hülye, béna* Korholtam magam, miközben fizettem és átadtam ez egyik szívószálas poharat a lánynak. * Gratulálok, igen ez rád vall...>.>* Gondoltam, s immár azért valamennyire visszaszereztem a nyugodtság álarcát. Most viszont közel sem volt olyan nagyon hiteles mint az elején.

Találkozás Fukuyama-kunnal

Miközben furcsa ebédemet falatozom, elmerengek az "élet nagy dolgain." Például, hogy milyen sütit süssek következőre annak érdekében, hogy osztagom minden egyes tagját strandlabdásítsam. Ez az én nagy világuralmi tervem! Én leszek a strandlabdavilág úrnője! Muhahahaha! De az ötletet hamar el is vetem. Főleg, hogy unalmas lenne mozgásra képtelen, ide-oda gördülő embereken/lelkeken uralkodni. Legalább is, ez a fő ellenérvem. No meg nem vagyok egy sötét lelkű világuralomra törekvő fajta egyén, ellenben az ellenség néhány személyével. Valószínűleg ezért lettem shinigami és nem lidérc. Bár azt hiszem, ebben az is közrejátszott, hogy nem evett meg semmi sem!^^ De sajnos nem élvezhetem túl sokáig saját magam "őrült" gondolatait, mivel megzavarnak. Egy magas férfi sétál az asztalom mellé, sima utcai ruhában, de így is tudom, hogy shinigami. Vagy legalább is az Akadémiára jár. Mondjuk a hátán taláható fegyverből alapból erre lehet következtetni, de én a nehezebb módszert választottam. Lélekenergia érzékelést. Mivel ugyebár a halálisteneknek alapból nagyobb reiatsujuk van, mint az átlag lelkeknek. Mintha csak megállapításomat akarná igazolni, megszólal és engedelmesen elszavalja nekem a nevét, hovatartozását és rangját. Végül is, én is így tettem volna. Bár érzek némi bizonytalanságot a hangjában, ám kérdése jogos.
- Örülök, hogy megismerhetlek, a nevem Hayakawa Tasumi, 2. osztag 6. tiszt, a Járőralakulat tagja. Ülj csak le nyugodtan. Hát, ha jól emlékszem, Ukitake-sama azt mondta, ez spagetti. Mióta szolgálod a Gotei 13-at, ha megkérdezhetem? - fogok bele egy újabb hosszú-hosszú beszédbe. Igaz, ez rövid volt, de érzem, hogy a beszélgetés, valószínűleg az én jóvoltomból, el fog tartani egy ideig. Így a monológot megelőzvén, egy újabb adag tésztát tömök a számba. Míg partnerem a válaszán gondolkodik, én újra elmerülök saját későbbi "őrült" és kevésbé "őrült" terveimben. No meg, annak kitalálásában, hogy mi a francot csináljak, miután itt végeztem. Hiszen, nem kajálhatok egész nap! Az unalmasabb lenne, mint az egész napos járkálás. És még hizlaló is. Úgyhogy ez az ötlet kihúzva. Maradt... nulla. De ha már van itt egy szegény szerencsétlen, aki pont engem kapott ki beszélgetőtársként, akkor hű leszek általában eléggé idegesítő szokásomhoz és ráborítok egy csomó kérdést és miegymást. Na, akkor kezdjük.
- Hogy hívják a kardodat? Milyen elemű? Jó fej? Szereted a sütit? Én nagyon! És nagyon jól is tudok sütni! Milyen az élet a 12. osztagban? Hogy van a kapitány? Mit szoktál általában csinálni? Nálatok is van minden reggel edzés, még hétvégén is? Szólj, ha túl sokat beszélek és idegesít, mert szívesen befogom, de ha nem szól rám valaki, akkor általában addig van szómenésem, míg be nem fogják a szám... vagy utána is. De az ritka. - fejezem be mondandómat egy széles mosollyal. Remélem nem rémítettem meg túlzottam.

Bevásárlás utáni pihenés

Mire keltem fel? Arra hogy elfogyott minden étel a macskámnak, akinek még mindig nem sikerült nevet adni. Bár ahogy elnéztem nem igazán zavarja a dolog, hallgat arra is ha csak annyit mondok neki, hogy „cic”. Már jött is elő, de sajnos minden elkopott, az étel, alom, minden és ha nem szeretném, hogy kellemetlen illatok lengjék körbe a szobámat, akkor vennem kell ezt-azt. Ezért felszerelkezettem mindennel ami kellhet. Pénz, szaké, pipa és dohány, na meg gyufa, majd indulás. Szerencsére a macskám igen lusta fajta, ezért most is alszik. Mire hazajövök szerintem akkor fog felkelni. A shinigami uniformisom, van rajtam, a szemem friss kötés és a zanpaktoum pedig az oldalamon, menetre kész vagyok.
Elsőnek valami vegyeskereskedést keresek. Nagy nehezen de találtam, bár azt nem értem a macskaalom miért van az egyik legeldugottabb sarokban? Ahogy olvasom ez tökéletes lesz majd, elnyeli a szagokat, és lélekszemcsékre is bomlik amint hozzáért a végtermék. Ez tökéletes lesz majd. Kosárba vele, mellé kell néhány doboz macskaeledel is. Hm, hollow ízesítésű, ez szerintem jó lesz, olyan három dobozzal jó is lesz, egy darabig kifog tartani neki. Most pedig irány magamnak is venni valamit. Egy kis dohányt, mert az is fogyóban van utána jöhet pár apróság. Egy szatyorban elfér minden. Fizetek és megyek tovább.
Az utcán természetesen kipróbálom az új dohányt. Megtömöm a pipámat és rágyújtok. Hm, annyira nem is rossz, eltudom viselni. Most akkor sétáljunk egy kicsit, kellemes az idő bár az esőt inkább kedvelem, de ez is megteszi most. Hm, szerintem egy kis plusz dolgot most megérdemlek, a hírek szerint egész kellemes kis büfé van a környéken. Azt hiszem, meglátogatom és megkóstolok valamit.
Nem sok keresgélés után megtaláltam a büfét, nocsak. Igazán szép párt alkotnak a tulajdonosok. A pulthoz ülök le, és a szatyromat lerakom magam mellé a földre. Csak hogy közel legyen, és most pedig megnézem az étlapot. Vagy akármit amire levan írva mit szolgálnak fel. Hm, azt hiszem egy kis savanyú sütemény és valami erős kávé tökéletes lesz. Míg várakozok addig pipázok tovább, legalábbis csak addig míg szóltak, hogy nem dohányzó helyiség. Természetesen eloltom, mert nem szeretnék senkivel se problémát, jó az ha békesség van, és nyugalom. Megkapom amit rendeltem és falatozni kezdek, remélem a kávé nem fog hamar kihűlni.

Finom volt ez a sütemény, jöhet rá a kávé is. Az édes valahogy nem az én világom , sokan esküsznek rá, de nem tudom, egyszerűen nem tudom magamat kifejezni. A sós és a savanyú, ezeket imádom. Nem tudom hol, és mikor alakult ez ki bennem? De talán akkor, amikor éltem. Igen, ahogy visszagondolok nem sok édességet ettem akkoriban. Talán amikor megismerkedtem Nobunagával. Ő hozott nekem, elsőnek valami cukorféleséget. De nem ízlett, menthetetlenül belém nevelődőt a rajongás a sóért, és a tojásért (nem félre érteni ), főleg a kettő együtt az igazi. Sós főt tojás, ez eszembe jutatott egy régi emléket az ajkamhoz emeltem a kávét és visszaemlékeztem. Amikor a fiam megszületett Nobunaga magához hívatott, egy baráti szakézásra. Akkor kérdezte meg tőlem, hogy mi is lesz majd ha végre egész Japánt egyesítette? Mit fogok utána csinálni? Elmondtam neki, nyitok egy helyet ahol tojást fogok árulni, és öreg koromba unalmamban vakargatni fogom majd a tojásaimat. Ennek az emléknek a hatására egy ritka dolog történik. Elnevettem sajnos magamat és majdnem megfulladtam a kávé mait, aminek a maradéka szépen az ölembe borult. A véletlenek köszönhető hogy pont egy vendéget néztem, aki habzsolta a süteményt. Megeshet, hogy azt gondolja rajta nevettem, pedig nem. Bár ezzel nem is nagyon törődök, mert a kávé az nagyon meleg, sőt, mocskos forró, és mivel egyenesen az ölembe landolt…. nem részletezném senkinek se az érzést, amit átélek. Összeszorított fogakkal de tűrök, nem kiáltok fel, nem könnyezek, csak érdekes grimaszt vágtam, ami majdnem olyan mint egy mosoly. Szóval az összkép teljesen olyan mintha kinevettem volna. Igen, ez csak a véletlenek összejátszása ellenem, és egy szemét kárörvendő képében tüntet fel. De mielőtt bocsánatot kérnék ki kell mennem a mosódba, és meg kell győződnöm arról, hogy nem lett a gatyámban egy főt kolbász és két főt tojás. Mars a mosdóba ahol törölgetni kezdem a nadrágomat. Szerencse hogy fekete és így annyira nem látszik meg, azt gondolnák a végén, hogy bevizeltem. Rendben, ez meg is volt, most pedig irány vissza a bocsánat kérésre. Odamegyek a hölgyhöz akit megeshet hogy megsértettem. Természetesen az arcomon a szokásos, minden érzelmet mellőző kifejezés található meg. Egy kis sóhaj, majd beszéd.
- Elnézést kell kérnem. A nevetés nem Önnek szólt, hanem egy régi emlék hatására történt meg, és az, amit talán mosolynak vélt, az pedig egy fintor volt, hogy elfojtsam a kiáltást amit a forró kávé okozott. Tehát minden csak is egy véletlenek okozta kellemetlen eseménysorozat. De hogy elkerüljük az esetleges nézeteltéréseket engedje meg, hogy meghívjam valamire. A nevem Kojiro Kuroda.

Odamentem, mert úgy éreztem beszélnem kell, nem is magyarázkodnom kell. Hiszen sajnos a jelek ellenem dolgoztak, azok szerint Én rajta nevettem. Pedig ez nem igaz, soha nem nevetek ki senkit. Sőt, egy ideje már nem is nevettem. Mi okom lehetne a nevetésre? Talán annyi jó dolog történt velem az életben? Persze, nézzük sorjában a dolgokat. De csak azokat, amik azóta történtek velem, hogy Shinigami lettem. Minek köszönhettem a vizsga sikerét? Annak hogy meghalt az, akit szerettem, és hiába is vágtam ki a saját szememet, felesleges volt az is. Utána bekerültem a 8. osztagba. Ahol legalább békén hagytak, és nem kellet senkivel se törődnöm. S szerencsére ők se foglalkoztak velem, egészen addig a bizonyos újoncig, akit sajnos majdnem agyonvertem. S azért kerültem át egy másik osztagba. Tehát nem sok okom van a nevetésre.
Előadtam a dolgot ennek a lánynak és vártam. Beállt az a kellemes csend, ilyenkor szoktam általában inkább lelépni, míg a másik nem reagál semmit. Hiszen Én megtettem amit megkellet, tehát sértődés nem lehet a többi pedig nem érdekel. De a szökési tervemnek vége, hiszen megszólalt a hölgy. Ahogy elnézem talán kicsit rám is hasonlít, hiszen hamar zavarba tud jönni.
- Köszönöm, hogy megérti a helyzetet. Nem tart fel, de ahogy gondolja. - ha nem szeretne osztozni a társaságomon akkor legyen. Hiszen ez lehet csak nekem jó, mivel nem vagyok az a nagyon társalgó fajta. A zavarából gondolom, hogy nem lehet annyira Ő se az. Érdekes hogy két olyan személyt hozz össze néha a sors, akik nem társasági személyek. Bár lehet, hogy tévedek, és Ayumu Michiyo az. Igen, már tudom a nevét is. S szeretnem kimenni velem. Velem? De miért, hiszen alig mondtam valamit. Nem értem a többieket.
Felállt, de egy csésze úgy döntött, hogy öngyilkosságot követ el és leugrik az asztalról. Hogy megmentsem utána kapok, csak remélni tudom hogy el is érem, és a hiányzó szemem nem lesz akadály ebben. Szerencsére nem lett, sikerült megfognom a szájánál és visszatettem az asztalra.
Tehát irány ki? Legyen, hiszen amit akartam azt már elfogyasztottam itt. Akár mehetek is tovább. Azért a holmimért visszamentem, hiszen kell az étel a macskámnak. Na, a lényeg követtem ki az utcára. Ahol megálltam mellette, most merre és hogyan tovább? Remélem nem akar majd elraboltatni? Mert sokat nem érhet el vele, nem érek semmit, tehát csak magának okozna veszteséget. Természetesen egész végig egy kifejezés volt az arcomon, a semlegesség.
- Én nem haragszom. – de a következő szavai egy kis meglepetést csaltak az arcomra. Sőt egy enyhe kis pír is megjelent. vagy lehet a fény játéka volt, mert ahogyan jött úgy tűnt el is.– Akadnak páran akik közvetlenek. Majd maga is észreveszi. – szándékosan nem soroltam magamat bele, mert Én nem tartom magamat annak. Ha nem lettek volna olyan balszerencsések a körülmények, akkor nem kezdtünk volna el beszélgetni. – Nos, ha balra tart, mert Én arra, akkor természetesen velem tarthat. – ha jön akkor jön, ha pedig mégse arra van dolga, akkor elköszönök és megyek tovább. De ha velem tart, akkor azt hiszem illendő lenne valami beszélgetést is kezdeményezni. – Elnézést, de elfelejtetem megmondani az osztagomat és a rangomat. A 2. osztag 5. tisztje vagyok.

Egy elégedett vigyorral az arcomon sétálok a város utcáin, közben az embereket figyelem. Az utam alatt igyekszek jobban megismerni a helyet, ahova a halálom után kerültem. Számos nagyszerű kocsmát és éttermet ismerek meg a sétám alatt. Kenpachi ivója igazán nekem való helynek tűnik, így hát be is ugrok egy kicsit, csak hogy megnedvesítsem az ajkaimat, mivel az út porától kissé kiszáradtak.
Rövid dorbézolás után tovább megyek. Nem rossz hely Kenpachi ivója, de nekem most valamilyen kulturáltabb helyre van szükségem, ahol békésebb körülmények között ismerhetek meg más hozzám hasonló harcosokat.
Ahogy járom az utcákat, egy plakátra leszek figyelmes. Egy büfét reklámoznak rajta, Unohana és Ukitake büféjét. Mivel éppen elhalad mellettem valaki, gyorsan megállítom és megkérdezem, merre találom a helyet. A hölgy azonnal útba igazít, még szerencse, hogy tudja merre van...
Újabb rövid séta következik be, majd megpillantom az épületet, amit helyet ad a büfének. Igen szép, nagyon is meghozza a kedvet arra, hogy bemenjek. Odabent számos ember beszélget és különböző finomságokat majszolnak. A szám azonnal tátva marad és ha nem figyelek oda, akkor hamarosan valószínűleg szó szerint csorogna a nyálam.
- Jó napot! - lépek oda az eladóhoz.
- Üdvözöllek a büfénkben! Mivel szolgálhatok?
- Nos, nem is tudom. - mondom, majd megnézem a kirakott édességeket. - Hmm, lássuk csak... az a sor ott végig jó lesz! - adom meg végül a rendelést, mire az eladó kissé elsápad. - Na jó, kezdésnek elég lesz a sor fele is.
- Rendben. Egy pillanat! - mondja, majd előkészít egy tálcát, amire szépen felpakolja a sütiket. - Még valamit adhatok?
- Öm, egy csésze teát kérek még. Mindegy milyen fajta! - mondom, majd elveszem a tálcám. - Oda leülök, majd oda hoznád nekem? - mutatok egy asztalra, ahol egy nő ül egyedül.
- Igen, persze! - válaszolja, mire én elindulok a hölgy felé.
Amíg oda sétálok hozzá, alaposabban szemügyre veszem. Úgy néz ki, valamelyik osztag egyik magasabb rangú embere. Legalábbis a ruhája alapján nem tiszt, hanem kapitány vagy hadnagy. ~ Bárcsak jobban észben tartanám ezeket a rangokat... ~
- Elnézést, leülhetek? - kérdezem érdeklődve, majd ha megadja az engedélyt, akkor leülök.

Kagehime és Takashi, ebéd

A büfé ajtajára szerelt aprócska csengő csilingelő hangot ad ki magából, amikor kinyitom az ajtót és belépek. Megfogom az ajtót és nem csukom be, amíg újdonsült ismerősöm Kagehime is bejön. Miután a fiatal shinigami hölgy is belépett, megszemlélem ebédtársamat. A kérdésre válaszolok is.
- Tudok. Természetesen tudok valami finomat. Ukitake Rámenje egész Seireiteiben a legjobb és a sütemények is finomak.
Mondom és a pulthoz sétálok Kagehime társaságában. Ukitakere pillantok, majd megszólalok.
- Szép napot, kettő Rament kérek és a büfé specialitását desszertnek.
A rendelésünket felvette Ukitake én pedig elindulok egy asztalhoz, ahol nyugodtan megvárhatjuk az ebédünket és beszélgethetünk, amíg kijön az étel a konyhából. Kényelmesen elhelyezkedem és figyelem, ahogyan Hime is leül a párnácskákra. Amíg várunk én beszélni kezdek.
- Kagehime-san, nem rég került be a Gotei soraiba?
Kérdezem nyugodtan és barátságos arccal nézem a shinigamit. Nem, nem úgy nézem, mint aki fel akarná falni. Inkább azért nézem, hogy megjegyezzem a részleteit. Szemszín, hajszín, különleges arcvonások. Ilyenekre figyelek inkább. Eszem ágában sincs az elsődleges női jellegű részleteket nézni rajt. Illetlenség volna.
- Ha az ember először jár Seireiteibe, akkor könnyedén eltévedhet. De Kagehime-sannak szerencséje van, hogy találkoztunk. ismerem a várost. A szüleim mindketten shinigamik, szóval könnyedén oda találok bármelyik kapitányságra.
Nem nem dicsekedem, csak remélem, hogy legközelebbi találkozásunk alkalmával is lesz szerencsém sétálni vele. Te jó ég, hogy műár mikre gondolok. Mi lehet velem, életemben először láttam és máris megfogott. Fel kell keresnem a 4. osztag pszichológiai különítményét. Muszáj lesz megvizsgáltatnom magam. Persze lehet, hogy semmi bajom, csak szimpatikusnak találom.
- Egyébként komolyan mondta, hogy szépen játszok?
Kérdezem és kicsit zavarba jövök. Elvégre tényleg kedvesen megdicsért. Ilyen még nem nagyon volt. Mondjuk az is tény, hogy nem sokan hallottak még játszani. Kivéve még Omote-kunt. De Omote-kun, mégis csak férfi, Kagehime pedig nő, két külön kategória. Végül aztán inkább nem mondok erre semmit. Inkább hallgatom ebédtársamat és figyelek rá. Ja, meg várom a ráment.

Kagehime - Takashi: Csak ebéd?

Előttem lép a büfébe, s az ajtó kitárulását csilingelő hang jelzi a bent tartózkodóknak. Megtartja előttem az ajtót, így én is belépek. Közben válaszol a kérdésemre.
- Tudok. Természetesen tudok valami finomat. Ukitake Rámenje egész Seireiteiben a legjobb, és a sütemények is finomak - közben a pulthoz lép, én pedig követem. Nem vagyok ismerős a helyen, ezért nem szeretnék lemaradni - Szép napot, kettő Rament kérek és a büfé specialitását desszertnek - a rendelésünket egy fehér hajú férfi veszi fel, majd bólintására Genki-san egy asztalhoz telepszik.
Miközben letelepszem a párnára, engem figyel. Látott volna, mikor Soul Societybe érkeztem! Még azt sem tudtam, hogy az e-fajta párnák ülőalkalmatosságok. Még szerencse, hogy Kanae mindent megtanított, mert lenne oka Genki-sannak a nevetésre, ha leülni sem tudnék rendesen.
- Kagehime-san, nem rég került be a Gotei soraiba? - kérdezi.
Felnézek. Valódi érdeklődést látok az arcán, tehát nem csak azért kérdez, hogy elkerüljük a csendet. Barátságosan mosolyog, ahogy eddig. Kicsit furcsállom a dolgot, hisz nem ismerem egy óránál régebb óta. Ráadásul a keresztnevemen szólít. De mivel eddig nagyon kedves volt, ráadásul segít is eljutnom az osztagomig, inkább nem teszek erről megjegyzést.
- Igen, frissen végeztem az akadémián - felelem, miközben körbetekintek a helyiségben.
- Ha az ember először jár Seireiteibe, akkor könnyedén eltévedhet - szavaira azonnal visszafordulok. Tiszteletlenség lenne, ha forgolódás közben beszélgetnénk. Majd legközelebb jobban szemügyre veszem a helyet - De Kagehime-sannak szerencséje van, hogy találkoztunk. Ismerem a várost. A szüleim mindketten shinigamik, szóval könnyedén oda találok bármelyik kapitányságra - egyszerűen kijelenti a dolgokat. Nem hiszem, hogy dicsekvésnek szánta, talán csak megerősíteni kívánta, hogy tényleg megmutatja az utat.
Közben folyamatosan az engem tanulmányoz. Nem tudom mire vélni a dolgot. Talán van valami az arcomon? A mai nap még csak almát ettem, tehát maszat biztosan nem lehet. Reggel fésülködtem, így kócos sem lehetek. Bár lehet, hogy a férfiaknak egyszerűen csak ilyen a tekintetük. Mivel az akadémiára kerülésem előtt, nem igazán volt kapcsolatom a másik nemmel, az akadémián pedig a tanulás kötött le, nem igazán értettem, hogy mit, miért tesznek, vagy mondanak.
- Egyébként komolyan mondta, hogy szépen játszok? - zökkent ki a gondolataimból. Látszik rajta, hogy kissé zavarba jön a kérdéstől. Aztán mintha lemondana a válaszomról, a pult felé pislant. Biztosan már nagyon éhes.
- Igen! - felelem teljes őszinteséggel és lelkesedéssel, így újra rám néz. Pillantásától kicsit megszeppenek, és lesütöm a tekintetem - Valóban úgy gondolom, hogy csodálatos a játéka, Genki-san! - fogalmazom meg most már kicsit választékosabban, és felnézve, rá mosolyogtam.
Beszélgetésünket a kiérkező ramenek szakították félbe.