*Igen, felesleges volt reggel felkelnie és bemenni az irodába... Vagy legalábbis válaszolnia nem kellett volna az érkező Aiko kérdésére, hanem rögtön az asztala és papírkötegei alatt fedezéket keresni... Akkor talán nem tartana Seireitei egyik leghírhedtebb terroristájával az oldalán egy édességboltba... Eleinte természetesen próbált tiltakozni az ellen, hogy elrángattassék ide - többek közt a sok munkája és a kapitányi rangja volt az indok, miért nem szándékozik elkísérni a lányt -, azonban a gyanúsan (és kegyetlenül) felcsillanó szemek láttán inkább visszakozott.*
~ Tényleg a szobámban kellett volna maradnom. ~
*Fagy meg a maradék vér is ereiben, amikor összeakadnak azzal a negyedik osztagbeli kisfiúval, akinek a beszámolók alapján legkedvesebb szórakozása, hogy édességgel tömködje az útjába kerülő shinigamikat... Beletörődő sóhajjal nyugtázza, hogy újabb taggal bővült a kis csapat.
Szó nélkül, sálát néha megigazgatva baktat leghátul, amíg el nem érkeznek végre az édességbolt épületéig. Itt aztán újfent kisebbfajta szívrohamok kerülgetik, amikor tudatosul benne, hogy neki kell fizetni, ráadásul szinte a teljes - és legdrágább - készletet fel szándékozzák vásárolni Aikóék... Nála pedig nincs egy fél ryou sem... De ezt természetesen nem mondja el egyelőre.*
- Jó napot!
*Köszön az érkező eladónak alig látható fejbiccentés közepette, és tovább szemléli elhűlve a kiválasztott süteményeket.*
- Ööö... Talán nem kellene egyszerre ennyi mindent vennetek, még a végén elcsapjátok a gyomrotokat... És hagyjatok későbbre is...
*Kezd bele félszegen a két ifjonc megpuhításába, miszerint minél kevesebb cukrot válasszanak ki, miközben további érveken gondolkozik, és azon, hogy miből is fizesse ki majdan az édességeket.*

*Sejtette, hogy nem lesz egyszerű lebeszélni a két fiatalt a teljes édességbolt felvásárlásáról, de hogy ennyire nehéz dolga lesz...*
- Aiko-chan, Kenta-kun, ha most megvesztek szinte mindent, mit fogtok venni legközelebb? És a néni is mit fog csinálni, ha nem lesz több eladnivaló édessége a boltban?
*Fűzi tovább a gyerekeket, egyre kétségbeesettebb arcot vágva, és segítségkérően pislog minél gyakrabban az eladó irányába, aki jól látszólag nem akarja venni a lapot, örül annak, hogy rátukmálhatja Aikóékra a cukorkákat. Ellentétben Akanével, aki meg van győződve arról, hogy ezt a nagy halom édességet, amit megvetetnek vele, neki kell majd egymaga visszacipelnie...
Aztán meghallja, hogy Aiko meggondolja magát, és inkább másfajta cukorkát kér. Mégpedig természetesen azt, ami a legnehezebben elérhető.*
- És én szedjem le neked, igaz?
*Teszi fel beletörődötten a költői kérdést, majd odasétál az említett polchoz, és jobban szemügyre veszi az üveget. Először csak karjával nyúl felfelé, majd lábujjhegyre is áll, legvégül pedig ugrik is egyet-kettőt, de úgy sem éri fel. Miért nem lehetne csak egy kicsivel magasabb? Még próbálkozik néhány percig a polc felérésével, majd megsemmisülten a boltos nénihez fordul:*
- Ööö... nem tudna hozni egy sámlit, vagy valamiféle széket, hogy felérjem a cukorkát?
*Kérdezi halkan, majd egyre hangosabban ismétli meg a mondatot, miután tudatosul benne, hogy nem hallotta az eladó, mit kér tőle.*
- Kenta-kun, vigyázz, majd leveszem neked!
*Terem a kisfiú mellett, amikor észreveszi, hogy ő is kinézett magának valamit, de nem éri fel egyedül. Egyre kétségbeesettebb arccal figyeli, ahogy a kis tiszt a nyalókával ügyeskedi le az üveget, majd hihetetlenül megkönnyebbül, amikor épségben sikerül megszereznie a csokit.*
~ Csak ezt éljem túl... ~
*Sóhajt fel, miközben szemléli az időközben előkerült, eléggé rozogának tűnő széket, és óvatosan megpróbál felmászni rá, nagy billegés közepette. Reméli, hogy nem fogja senki sem kigáncsolni "véletlenül"...*

*Egyelőre épségben sikerül felkászálódnia a sámlira, és diadalittasan emeli le az Aiko által oly hőn áhított üveg cukorkát. A következő pillanatban már nyújtja is a bolttulajdonosnak szerzeményét, aki óvatosan elveszi tőle, majd az asztalra pakolja. Mintha nem is billegne annyira a szék, mint amire számított... Aztán észreveszi a lentről érkező segítséget.*
- Ó, köszönöm, Aiko...
*Próbál meg elmosolyodni, de nem tűnik túl őszintének, ráadásul homlokban is gyöngyözni kezd egy hangyányit. Valami rejtélyes oknál fogva kissé feszélyezi a tény, hogy annak a kislánynak a kezében van biztos állása, aki nem is olyan rég még válogatott módon kínozta... De szerencsére - és Akane legnagyobb meglepetésére - nem történik semmi baleset. Már csak annyi van hátha, hogy valamilyen módon lemásszon magasleséből... Talán mégis megússza a mesterséges magasságnövelést?
Azonban ekkor lenéz a földre és teljesen elsápad. Legalább annyira szédül, amennyire szeretett volna néhány centivel magasabb lenni világéletében... Fene se gondolta volna, hogy macskát fog játszani még: felmászik a magasba, aztán pedig nem mer lejönni onnan. A következő pillanatban pedig már nemcsak elméleti síkon létezik az említett négylábú: ugyanis megjelenik egy nagy és Akane szerint meglehetősen ronda példány. Legalábbis mogorva pofája semmi jóindulatról nem árulkodik... Meg sem lepődik, amikor a fehér dög egyenesen a széknek dörgölőzik, aminek következtében kiesik a rozoga sámli még rozogább lába.*
~ Ennél rosszabb már nem lehet... ~
*Siratja magában méltóságának utolsó morzsáit, amikor a kiáltozásra a boltos is beszalad. Méghogy egy kapitánynak két kisgyerek és egy öregasszony segítsen! Eközben azért igyekszik hősiesen a polcokba kapaszkodni, azonban nem mer túl erősen, mert akkor az okozott kárt is valószínűleg vele fizettetnék ki... Így hát nemes egyszerűséggel inkább a földre zuhan, egyenesen a hátsójára, majd fájdalmasan felszisszenve próbál feltápászkodni.*

♪♫♪ Édes viszontlátás ♪♫♪

Senki nem gondolná - pedig bizony nagyon így van - még az oly' rendezettnek tűnő negyedik osztagban is történhet olyan, hogy igazi krízishelyzet állhat elő! Persze, itt most nem az olyasmikre gondolok, hogy hirtelen meg kell valakit műteni, vagy ellátni, vagy ilyesmi... Ez az ottani élet része, még én is megszoktam, pedig hát... még mindig nincs nagy gyakorlatom az orvoslásban ^.^" Először, emlékszem, nagyon megijedtem, amikor nekem kellett mennem hirtelen, aztán valahogy megszoktam; mindenesetre így talán több hasznomat veszik, mintha csekély hősnői képességeimmel mindenféle gonosz lélek ellen harcolnék. Esetleg más furcsának találhatja, de szerintem egy hollow elleni harc sokkal ijesztőbb, mint valakinek valamijét megoperálni - bár talán nem ez a jó kifejezés, ez nagyon köznapi, vagyis emberi - mert... Nem is tudom megfogalmazni. Életemben vagy három lidérccel találkoztam csak, még harcoltam is velük, de végig féltem. Nem tőlük, nem vagyok gyáva (legalábbis ilyen értelemben ennyire azért nem), hanem attól, hogy talán olyasmit teszek, amit nem kéne, mert mégiscsak lelkek ők is, vannak érzéseik >.< Ilyen szempontból, ha odahoznak valakit, aki súlyosan megsebesült, egyszerűen csak meg kell tennem mindent, hogy megmentsem az életét - nem kell vacillálni, hogy életben hagyjam-e, mint amikor valaki ellen harcolok. És a betegek valószínűleg nem akarnak rettentő udvariatlan módon megölni.
De nem is ez a lényeg! >.< Az emberi világban annyi kórházsorozat van, amit minden magára valamicskét is adó halálisten figyelemmel követ - legalábbis a múltkor ezt mesélte nekem az egyik fiatal shinigami, miközben bekötöztem a karját -, hogy nyilván mindenki tisztában van az ottani mindennapi drámákkal. Pedig van egy olyan krízishelyzet, amiről senki sem gondolná, hogy létezik, hogy az ilyesmi egyáltalán baj, mert szinte fel sem tűnik senkinek a létezése, amíg nincs belőle probléma. Ám a színfalak mögött hatalmas pánikot tud előidézni, ha valami totális katasztrófa következtében... Elfogy minden édesség a raktáron! Ez egyenlő egy armageddonnal, vízözönnel, pusztító földrengéssel. Ha nincs cukor, nincs mit adni a gyerekeknek a vizsgálatok után, hogy megvigasztalódjanak. És ha nem kapnak jutalmat, amiért ilyen ügyesen, rendesen viselkedtek, csalódni fognak. És ha csalódnak, úgy érzik. nem éri meg elmenni az orvosokhoz, akik félelmetesek, hiszen még csak nem is adnak ajándékot! És ha félnek, legközelebb nem akarnak menni, sírni fognak. És ha sírnak, a szüleik, akik szeretik őket, úgy gondolják, ne szenvedjen szegény gyermek, ha nincs nagy baja, inkább nem viszik el őket, hogy ne aggódjon a szemük fénye. És egymás közt elmesélik, hogy bizony, a szegény kicsike fél a negyedik osztagtól, nagyon gonoszak az ottaniak! Nem éri meg felkeresni őket... És akkor az osztagnak vége lenne, örökre, senki sem bízna az orvosokban pedig itt kiváló shinigamik vannak, akik kiválóan végzik a dolgukat >.< Egyszóval ez nagyon kényes kérdés, azonnal orvosolni kell a problémát!
Ami azt illeti, nem is tudom, honnan szerezték be eddig a sok édességet, de az biztos, hogy mindig volt... És bárkit kérdeztem, ők is csak annyit tudtak, hogy a raktárból, de azt nem tudta senki, hogy oda honnan kerülnek, mert nem tartunk cukorkatermő fákat, ebben szinte száz százalékig bizonyos vagyok. Még ha egyre komikusabbnak is tűnik ez a történet, ez valójában igenis komoly dolog, nem lehet elbagatellizálni! Igazán komolyan véve a feladatot, el is látogattam az osztag irattárába, hiszen mindenki tudja, nem csak a betegápolás a feladatunk, hanem a városi csatornarendszer tisztán tartása is, ehhez pedig nagyon részletes térképek állnak mindenki rendelkezésre. Bár amilyen porosak voltak, nem hiszem, hogy olyan gyakran elővennék őket... Úgy tűnik, csak nekem van szükségem ilyesmire Mindenesetre végül az egyik térképen találtam egy édességboltnak jelölt épületet a város közepén, és ugyan nem lehettem teljesen biztos abban, hogy még mindig működik, azért elindultam, sőt, arra is volt gondom, hogy magammal vigyek egy jóóóóóó nagy zsákot a sok cukornak! *.* Meg persze a térképet, magamat ismerve sosem találnék oda... Szerencsére éppen nem volt semmi dolgom, hiszen ha szolgálatban lettem volna, igazán nem tudom, hogyan szerezhettük volna be a kellő ellátmányt, aminek pedig a már fent ismertetett következményei lettek volna! Persze, másra is bízhattam volna a feladatot, ha éppen nem érek rá... Ám ez nem is fontos, végül is elindultam, viszonylag hamar oda is értem, és mivel nagyon kíváncsi voltam, azonnal be is léptem.
Hát... az a bolt a mennyország! *.* Legalábbis mindenkinek, aki szereti az édességet, és ugyan ki nem szereti? o.o Mindenütt polcok, ládák, hordók, tele-tele cukorral, karamellával, csokival, és rengeteg színes papír, kék, rózsaszín, piros, lila, zöld, ezüst! Szemet gyönyörködtető látvány, szerény véleményem szerint *.* Tulajdonképpen, persze, veszélyes hely, hiszen az ember (jó, tudom, nem vagyok az, de mindig ezt mondom >.<) olyan könnyen belefeledkezik - én is vagy fél órán át csak sétálgattam a sorok közt, nézelődtem, álmélkodtam, csodálkoztam, milyen rengeteg fajta dolog van itt. Ilyen helyzetben persze nem könnyű dönteni, ha csak egy kicsi zsák van! T.T Ahogy bámészkodtam, nem is figyeltem, hova lépek, úgyhogy jó alaposan nekimentem egy szerencsétlen sorstársamnak, aki minden bizonnyal éppen úgy el volt bűvölve a töméntelen cukor láttán, mint én - egyszóval összeütköztünk, de nem is akárkivel! *.* Hanem rég nem látott (igazából csak egyszer látott) barátnőmet, Rosát borítottam fel majdnem; úgy megörültem neki, hiszen nem számítottam rá, hogy pont itt, pont most találkozunk, de, mint tudjuk, a véletlen igazán kiszámíthatatlan és csodálatos dolog, hiszen ilyen remek dolgokat művel.
- Jaj, ne haragudjon... - szepegtem ijedten, mielőtt felismertem volna, s miközben ő elnézést kért.
- Yuki-chan! - kiáltotta lelkesen, és megölelgetett *.*
- Rosa-chan *.* - mondtam, mikor végre rájöttem, kivel is futottam össze itt az édességek közt. - Ne haragudj, hogy neked ütköztem...
Aggódva pislogtam a pocakjára, amit első fellelkesülésemben nem is vettem észre, ami nem jó, mert ha valami baj történne most emiatt... >.< Olyan régen láttam, nem is tudtam, hogy kismama lett azóta *.* Bár emlékszem, egyszer az osztagnál láttam valakit, domborodó hasacskával, aki mintha hasonlított volna rá, de siettem, úgyhogy nem tudtam eldönteni...
- Hogy vagy? ^.^
Annyi mindent akartam még kérdezni, hiszen mindenről lemaradtam, mióta összeismerkedtünk ott, a tengerparton; és amúgy akkor is ilyen szép idő volt, és... ez nagyon nagyszerű dolog! Olyan boldog voltam, hogy láthatom *.*

Édesség vagy barátkozás melyiket válasszam


- Álmos vagyok, aludni akarok! – Kiabálom morcosan miközben az osztag főépülete felé baktatok. Annyira, de annyira aludni akarok még * ásít*. Baka, baka {hülye} Kuroi-chan már megint vekkert játszott és nem hagyta, hogy aludjak. Miért csinálja mindig ezt.
~ Aya-san, egy 120 éveshez képest nagyon gyerekesen viselkedsz.~
- Mejt kislány vagyok, baka. – nyújtom ki a nyelvem mérgesen. Persze mint ahogy azt mindig most is elfelejtem, hogy kuroi-chan nincs itt ergo épp a szembejövőnek nyújtogatom a nyelvem. Ergo ezt meg honnan szedtem, nem is tanultam ilyen szót. Nagyon okos kislány vagyok, ha olyan szavakat is tudok, amiket nem is tudok.^^ Na, de vissza a nyelvnyújtogatós részhez. Szerencsére annyival megúszom, hogy a bácsi megdorgál vagy mi és azt mondja „Nem szabad ilyet csinálni kicsi lány.” Majd tovább áll.
Folytatom utamat, hogy megtudjam a beosztásom a mai napra. Lassan megyek, mert ráérek hála Kuroi-chan vekkerúrnak, aki volt kedves hamarabb felébreszteni a fincsi álmomból. Pedig olyan fincsi volt a sok édesség és ott volt még Ni-chan is. Oh, most jut eszembe, hogy most, hogy megkaptam a szobámat el kéne majd hoznom Ni-chant, biztos már nagyon hiányzok neki és biztos, hogy Akira-chan se játszik vele, sokat mert apucinak segít. Ekkor szőrnyűség jut eszembe, mégpedig az, hogy mi van ha Akira-chant már annyira megkedvelte, hogy engem már nem is szeret és… és… Nem ezt gyorsan el kell felejtenem, mert, nincs vagyis biztos, hogy nem történik ez meg… Inkább gyorsan bekapok, egy cukorkát attól biztos elfelejtem ezt. Igen egy cukorká…t.
- Hol vannak? Hol?
~ Micsoda Aya. ~
- Hát a cukojkáim. Mind eltüntek. Most mit csináljak? Kuroi-chan segíííííts, mit csináljak? – kérdem kétségbe esve és közben vadul kapálódzom a karjaimmal.
~ Nyugalom, nem kell kétségbe esni ez még nem a világ vége. ~ Mondja totál nyugodtan. Nem a világ vége? De… de az, mert ha nincs cukorka, akkor, akkor…
~ Akkor mi van? ~
- Hát… hát azt még nem tudom, de az nem jó. – kis néma csend majd újra megszólalok. – Máj ki is találtam a megoldást.
~ Igen, kíváncsian várom, bár sejtem mi lesz az. ~
- Megyek és veszek cukojkát! – gondolataimban most nagy dobpergés és éljenzés hallatszik, de ekkor közbeszól Ő.
~ Sejtettem. De előbb nézd meg a beosztásod. ~ jaj, miért kell mindig így elrontani a nagy bejelentésem. De abban igaza van, hogy meg kéne néznem, szóval lássuk. A tábla felé fordulok, és lábujjhegyen állva elkezdem böngészni az ominózus listát. Háh… „ominózus” még egy szó, amit nem tudtam, de már tudok.^^ Na de most…
- Ijány az édességek! – kiálltok fel nagy mosollyal az arcomon miközben felfele az ég fele mutatok. Rögtön meg is indulok shunpóval természetesen, hogy minél hamarabb oda érjek. Azt nem tudom, merre menjek, viszont ha mesteri édesség kereső ösztönömre hagyatkozok, akkor gond nélkül eljutok oda.
És ez így is lett, bár jó félórába beletelt mire ösztöneim megsúgták hogy ott az a kis épület az „Édesség Bolt” felirattal. Gyorsan oda shunpózom a bejárathoz és belépez rajta. Nagy kerek szemekkel nézek, és szám szélén lecsorog, valami vizes mikor meglátom a cukor halmokat és a nyalóka hadakat.
- Jendben támadás!!! – kiáltom el magam és máris neki vetődnék a halomnak, ami csak rám vár ám valaki ezt nem nagyon szeretné.
~ Aya moderáld magad. Emlékezz már nem vagy kislány, hanem egy shinigami, aki nem ugrik fejest a cukorkákba. ~ szólal meg megint a főnökösdit ami nekem nem igazán tetszik és ezt a tuttára is adom de nem csak neki hanem az egész boltnak.
- De én ugjani akajok!
~ Nem válassz ki egyett és azt vedd meg. Rendben? ~
- Jó, akkor kiválasztok eggyet. – kissé szomorkásan mutató ujjammal a számban nézelődöm, hogy kiválasszak egy cukorkát. Hamar meg is állapodik a szemem egy polcon és újra elmosolyodom.
- Pillecukoj ezt kéjek. – rohanok oda a pillecukrokhoz ahhoz a fincsi, pihe puha nyamihoz és még azt sem veszem észre, amire Kuroi-chan hívja fel a figyelmem.
~ Moriyama Aya szégyeld magad… ~ hűha, a teljes nevemen hívott ez nem jelent jót. ~ … Hogy lökhettél fel egy másik kislányt az édességeid miatt. Azt akarod, hogy szóljak az apukádnak, hogy milyen rossz vagy? ~
- Ne, ne sajnálom nem dijekt volt. Sajnálom nem esett bajod? – fordulok a kék hajú shinimicsodához vagyis azt hiszem, hogy az.

Egy kis cukiság barátsága vagy a szürke hétköznapok, melyiket válasszam?

~ Kelj már fel, az isten áldjon meg!! - kezdi el püfölni fejemet valaki egy párnával. Ki a ... hát persze, hogy az én hülye zanpum már megint elszabadult, de minek kelt fel ilyen korán, mi rosszat tettem? Vagy talán jött valaki? Vagy pokollepke érkezett? Esetleg csörög az órám és én nem vettem észre? De minek húztam volna fel, ha mára tuti nem kaptam semmi komolyabb dolgot, hiszen tegnap harcoltam egy arrancar-ral és szerencsére ezt a harcot megúsztam élve. Fejemre rakom egyik párnámat és beletemetem fejemet a másikba, mint egy durcás kisgyerek amikor megsértődik vagy hangos dolgot hall és az nem tetszik neki. Erre ennek az idiótának nem elég, hogy püfölésével felkelt, mivel nem pattantam ki egyből az ágyból, muszáj volt ráugrania a hátamra s lovacskásat játszani ott. Majd kinyomja a belemet, alig tudok megszólalni...
- Ha Kyou-a-ku vagy, ak-kor ma nem ját-szunk! - nyögöm ki fenyegetésemet a bántalmazó egyed felé, aki az előbb felébresztett és még ugrál is a hátamon. Tudom, hogy tegnap harcolni kellett és semmi szórakozás nem volt egész nap, de nekem meg pihenésre van szükségem! Az egy dolog, hogy ő keveset pihen és azzal is beéri, de én nem! Én aludni akarok, nem futkorászni egyfeszt! Főleg, hogy neki, szinte semmit nem kellett csinálnia, kidou-t használtam csak, kivétel, amikor a shikai-t aktiváltam. Köbö ennyi szerepe volt, na, meg az amikor a hülye ötleteivel bombázott. Érdekes, amikor ezt kimondtam, rögtön leszállt rólam és csendbe törökülésbe várta, hogy felkeljek. Hirtelen megfogom a felül lévő párna sarkát és megfordulás közben, amikor kiterülök jobb kezemmel tudatosan fejbe vágom a pihe puha tárggyal.
- Végre levegő! - sóhajtok fel csínyem után, közben Kyouaku elkezdi a tipikus műsírását, mert tudja, hogy annak nem tudok ellenállni, hogy ne sajnáljam meg.
- Jól van na, gyere ide, ne sírjál. Úgy is fogunk ma játszani, csak vicceltem. - gurulok le hozzá az ágyról, közben jól beütöm könyökömet amibe belebizsereg az egész karom, de attól még mosolyogva odahasalok elé. Nézzenek oda, egyből abbahagyta a bőgést és megint elkezdett pattogni, mint egy őrült.
Na, bakker indulni kéne... Szép nyugisan csinálok reggelinek zabpelyhet, de sietségemben ott hagyom az asztalon, de én már a fürdőszobában szépítkezem.
~ Hé, te, lustaság, ki fog elpakolni utánad? - kiabál rám Kyouaku lenézően és mérgesen.
- Te, mert nagyon szépen megkérlek és neked semmi dolgod, nekem meg sietni kell! - válaszolom neki, miközben hosszú hajamat próbálom kifésülni.
~ Értem én, de nem hallottam a szépen kérést...
Épp fogmosás közepette vagyok, de akkor elé shunpozok, hogy megjegyezze egy életre, hogy máskor többet ilyet ne kérjen...
- Kéjlek szépen djága egyetlen janpukám, takajícsd el utyánam azt a tájkát! - kérem szépen Kyouaku-t, közben leköpköd fogkrémmel, másképp nem tudom megkérni.
~ Jól van, elpakolom, csak ne köpj már le az egész szájtartományodban lévő vízzel és nyállal hígított habzó fogkrémmel! - méltatlankodik a habágyúval sikeresen eltalált ébresztő órám.
Kész a mosogatás és én is elkészülődtem, indulhatunk is az osztaghoz milyen feladatot kaptam mára. Felöltöztem, összeszedtem a cuccaimat, már kiléptem az ajtón amikor észrevettem, hogy Kyouaku nincs itt. Mérgelődve visszafordulok és beordítok a házba:
- Kyouaku, ha nem érsz ide 10 másodpercen belül amiből már 3 eltelt, így a fenn maradó 7 másodpercből is már csak 4 van hátra és van 2 másodperced, hogy itt teremj, de már ki is estél az időintervallumból, amit megadtam, ami azt jelentette, hogyha nem érsz ide, akkor bezárlak éjszakára a szekrénybe.
Nézzenek oda, hát csak nem került elő? De! Az mindegy, hogy hogyan, de itt van. Végre indulhatunk. Fütyörészve egy nyalókával a számban ugrándozok az osztag felé, amikor véletlen kiejtem a számból az édességet és leesik a földre.
- Óóó, hogy az a... most vehetek egy másikat!
~ De el fogsz késni...
- Dehogy fogok, csak egy nyalókát veszek, nem rendezek egész napos kirándulást!
Gyors shunpokkal megérkezek a drága édességboltocskám elé, ahova hirtelen berontok, elemelek egy nyalókát, rohannék a pénztár felé, hogy nehogy kísértésbe essek, amikor valaki felborít. Felnézek és egy köbö olyan magas, szőke kis csajszit látok magam előtt, mint én. Ez csak egy kislány, asszem inkább nem ordítom le a fejét, túl cuki hozzá. Na meg amikor megszólalt... Kis imádni való cuki teremtésnek tűnik. Akkor őt hallottam az előbb azt kiabálni, hogy bele akar ugrani a cukor-halomba?
- Ne, ne sajnálom nem dijekt volt. Sajnálom nem esett bajod? - kérdi aggódóan és bűnbánóan tőlem.
- Jaj, ugyan, megszoktam az eséseket, ahhoz képest ez semmi sem volt. Te is shinigami lennél? Én Hishikawa Keiko vagyok a 6. osztag 6. tisztje. Benned kit tisztelhetek?
Mosolyogva és barátságosan felé nyújtom kezemet, mert kezet akarok vele rázni, közben próbálok feltápászkodni a hideg kőről, még a végén felfázok. Nem állhatok le vele sokáig beszélgetni, még meg sem néztem a mai beosztásomat, de egy kis barátkozás belefér, nemde?

Édesség vagy barátkozás melyiket válasszam?



Jaj de jó a lány shinimicsodának nem esett baja. Yokatta így nem fog Kuroi-chan árulkodni apucinak. Nem szeretem, ha apuci mérges rám, mert akkor nem játszik velem.
- Igen én is shinimicsoda vagyok mit te. Az én nevem Moriyama Aya és én vagyok a második osztag 6. tisztje. – a lány felém nyújtja a kezét. Mit akar, segítsem fel, mert akkor rendben. Megfogom a csuklójánál két kézzel és segítek neki felállni. Mikor felállt elengedem és odalépek a pillecukros polchoz.
- Tudod én nagyon szejetem a pillecukjot és csak azért döntöttelek fel mejt nem láttalak. De mivel ilyen jossz kislány voltam Kuyoi-chan biztos nem engedné, meg, hogy megvegyem. – mondom szomorú arccal.
~ Kicsit túlreagálod ezt Aya. Nyugodtan vehetsz, cukrot megengedem.~
- Tényleg? Jaj de jó!!! – örömömben ugrálni kezdek, majd megragadom a másik kislány kezét és magam után húzom.
- Gyeje kislány segíts választan. Jó, Akkoj adok neked is belőle. – ekkor eszembe is jut valami. De mi is???? Oh, már emlékszem az, hogy még nem is jártam ebben a boltban így azt sem tudom, hogy mi merre van.
- Kislány… – az is eszembe jut végre, hogy a shinimicsoda kislány-channak van neve is tehát biztos nem szereti, hogy nem azon hívom. – … Keiko-chan én nem ismejem ezt a boltot, de nem tudod… vagyis te nem tudod mejje vannak a pocky-ik? Tudod a pocky-k. – húzogatom, egy kicsit a karját hátha úgy hamarabb eszébe jut, hogy merre vannak az édességek.
~ Ja, te lány azért ne légy ilyen türelmetlen. És ne rántsd ki a kezét. ~
- Jól van, na, nem csinálom. – mondom zampumnak durcisan és elengedem Keiko kezét. Baka, baka Kuroi-chan *közben hevesen nyújtogatja a nyelvét a semminek* mindig csak parancsolgat, meg kioktat, pedig tudja, hogy nem szeretem. Ne, ne nem úgy értem én teljesítem, ám a parancsokat inkább csak azt nem szeretem, hogy kioktat engemet. Véletlenül hamarabb becsukom a szám, mint kéne, így nagyon szépen elharapom a nyelvem, mire el is sikítom magam. Ezt követően a számhoz kapok mindkét kezemmel és könnyek közt ugrándozok a fájdalomtól.
~ Na, tessék. Aya-chan látod, ha nem sértegetnél, akkor nem történnének veled ilyen dolgok. ~ nevet a végén egyet az a gonosz Kuroi-chan BÁCSI. Milyen undok egy zanpu még azt sem érdekli, hogy a shinimicsodája itt sírdogál, helyette inkább csak nevetgél.
~ De… Aya én ezt nem mondtam és nem e nevettem… ~ hevesen megrázom a fejem, mert nem akarom hallani a gonosz bácsit.

Egy kis cukiság barátsága vagy a szürke hétköznapok, melyiket válasszam?

Olyan kis zabálni való ez a csaj, muszáj még megismerkednem vele jobban. Persze csak, ha akar, nem erőltetem az ilyesmit, nem akarok az agyára menni, de ahogy elnézem, ő hamarabb fog az enyémre menni, de nem bánom, én is voltam kicsi, csak nem lélekként. Csak nem lehet az emberi és a lélek beli gyermekkor között. Jé, ezen még soha nem gondolkodtam. Ő fog fejlődni, egyszer felnőtt lesz belőle is, mint az embereknél, vagy ő örökre ilyen marad, ilyen picike cukiság. Én nem bánnám, ha ilyen maradna. ^^ Mondjuk kicsit fejlődhetne, mert én nem felsegítésnek nyújtottam a kezem, hanem kézfogásnak, de felőlem így is jó. Na, mindketten 6. tisztek vagyunk, egy közös vonás. ^^ Még egy: imádjuk a cukorkát. ^^ Szerintem jóban leszünk, mintha kicsit hasonlítana rám. Azért van benne erő, erősen rántott fel a földről, majd oda is lép a pillecukros polchoz.
- Jaj, nem baj, én fizetni rohantam volna, mert még nem néztem meg mi mára a beosztásom, de szerintem az még várhat... egy kicsit. Mellesleg én is nagyon szeretem a pillecukrot. Őőő, ki az a Kuyoi-chan? Az apukád? - válaszolom kedvesen neki, remélve, hogy még nem sikerült megijesztenem ezt a kis csöppséget.
Hmm, nagyon beszélget valakivel, a zanpujával beszélhet csak, senki mással, mert hogy nem hozzám beszél, az hótziher. Tuti, hogy azzal beszél, és az is lehet, hogy Kuyoi-chan a zanpakutou-jának a lelke. Na, ezt is megfejtettem, viszon több időm már nem volt nagyon gondolkozni, mert hirtelen megragadja a karomat és elkezd eszeveszett sebességgel húzni maga után, én meg csak bukdácsolok utána és próbálom tartani a tempót. Hova akar már ráncigálni...? Jajj, a pocky-k
- ... azok az édes végű ropik? Azt hiszem... a következő polc balra, ha nem csal az emlékezetem. - válaszolom elgonolkodva, miközben ez a kiscsaj közben majdnem leszakítja a kimonóm karját. Mondjuk a kimonóm még hagyján, de az egész karomat. Az már egy kicsivel nagyobb probléma. Szerencsére abbahagyta, bár ennek egy kevésbé kellemes dolog lett a következménye: szegényke ráharapott a nyelvére. Jajj, úgy megsajnáltam szegénykét. Tudom mennyire fáj, sokszor estem ennek áldozatául, asszem az egyik meg is látszik, kis hegecske. Mit tudnék segíteni, mit tudnék... semmi nem jut eszembe. Gyors a hátamra kaptam, hogy addig is haladjunk az édesség felé. Amikor odaértünk szépen letettem majd mutattam neki.
- Na itt vannak a pocky-k. Milyet kérsz? Van epres, csokis, vaníliás... ó, nézd van valami új zöld, kiwis ha jól látom, viszont túl magasan van... egyikünk sem éri el... mit szólnál hozzá, ha felvennélek a nyakamba, talán elérnénk. Meghozzuk ezt az áldozatot és csináljunk magunkból hülyét? - kérdeztem Aya-samától, várom, hogy dönt.

Valamilyen oknál fogva cukorandi???FcKyH!!!


Precíz röpttel közelíti meg az undormány légy az előtte megjelenő hatalmas barlangot, amit jelenesetben az én számnak lehet elkönyvelni, majd mikor lepihenne fogaimra, már csak arra tudott felfigyelni, hogy a száj mintha összecsukódni látszódott volna. És igaza is volt csak kuhurvára nem volt ideje, hogy kirepüljön a penge agyarak közül, szóval ezt hívják szopásnak. Elégedett ásítással jelzem, KIVAGYOK ALUDVA, BASSZÁJBA! Tekintve, hogy a légy nem egy tiszta állatfajta, s éreztem is a mocskos belének ízét is, elindultam fogatmosni. Sikáláűs közben egy cetlire leszek figyelmes a tükör felsősarkában:

El ne felejts el menni a kibaszott randidra Te phasz!

Ezt a levelet én írtam... magamnak. csak hogy el ne feledjem ma randevúm van. Bezony kurva fontos randim! Méghozzá Mayával. Most mondhatni nem éppen az lett egyetlen harcból, amire egy átlag ember számít, de most a picsába is már... Egy nő az nő, és aki szép az szép, ilyesmi ellen mondhat bárki bármit, annyira érdekel, mint a fogaim közt végzett légy. LESZAROM! Szóval gyors tisztálkodásom után ideje volt felöltözni, mert akkor vettem észre, hogy voltaképpen picsapucér vagyok, mikor az álló farkam beleütközött a mosdókagylóba. Szokásos fehér egyenemet felkapva vállamra baszom ki lábammal az ajtót, s még útnak indulásom előtt kapok elő nadrágzsebem mélyéről egy szálat az általam tekert cigaretták közül egy szálat, majd a talpamon végighúztam a benzines gyújtót, hogy begyújtsam a lángot, egy mély szívást követően pedig hosszan kifújtam a füstöt, s elégedett mosollyal az arcomon elindultam, s azt gondoltam magamban: " Ez a nap is kibebaszottul jónak ígérkezik!"

Elindulva szívemhölgyéhez már ki is gondoltam merre fogom ma elvinni. Nem vagyok feltétlen híve a puccnak az egyszer bizonyos, mert szerintem ez rohadt nyílvánvaló volt, de azért a szokványosat se szerettem. S mivel valami édességgel illik meglepni a barátnőnket, megajándékozom egy egész boltnyival! Szóval "I wanna highway to Karakura Town"! De még előtte két kopogást ejtettem párom ajtajára, majd a kitárul ajtóba egy kézkéréses pózba áltam, hogy igazán kurwwwwwwára, cseszettül gavalléros legyek!!! FuCk yEAh!!
-Szabad elkísérnem egy randira, hölgyeményem!? -teszem fel kacsintva a kérdést a bomba nőmnek.