//A zsarnok hadnagy színre lép - avagy Mistique eluldozési hadmuvelete//

Na itt van végre mai idegenvezetoturám utolso állomása. Nincs szerencsém, mivel a drága hadnagy egyetlen rossz lépést sem tett, leráznom sem sikerult (pedig azt is igyekeztem), sot az osztag tagjai által nekem felállított akadálypályát is tulélte. Igaz majdnem sikerult fejen találnia egy vizes felmosorongynak, amit én automatikusan kikerultem, mivel elore láttam merre fog szállni. Azt nem kotottem az orrára, hogy nekem szánták, hanem csak egyszeruen megjegyeztem:
-Ez a folyoso az osztag legveszélyesebb része, a kapitányon kívul minden itt áthalado ember szonyegbombázásnak van kitéve vizes rongyokbol. Én már automatikusan kerulom oket, mivel mindig itt kell járnom, lévén ez az egyetlen ut a noi hálokorlet felé. - és ez igaz is volt, egy gramm hazugság nélkul. Ha akar ellene tenni valamit megprobálhatja, de soha nem deríti ki kik is az elkovetok. Ezt még nekem is két hétig kellett furkészni és nem csak itt sétálgatva...
Eljutottam ahhoz az ajtohoz, ami nekem egy kis nyugalmat, neki pedig velem a toltendo ido végét jelentette. Kinyitottam az ajtot, majd elore engedtem:
-Ez itt a hadnagy számára kijelolt irodarész. Berendezve még nagyon nincs, de szerintem a te ízlésednek tokéletesen megfelel. - mondtam mosolyogva a csupasz, komor helyiség láttam, amiben tényleg csak az alapdolgok voltak meg. De abbol, amit eddig tudok rola, szerintem tokéletesen megfelel a személyiségéhez, vagyis pontosabban a nekunk mutatott feléhez. A valodibol nem sokra jottem rá, de nagyon érdekelne...

//Jelenleg nincs fantáziám//

[Mistique elüldözési kísérlete – avagy a zsarnok hadnagy színre lép]

*Fapofával hallgatom végig idegenvezetőm. Az utat a női hálókörlet felé veszélyesnek titulálja, bár szerintem egyszerűen csak nevetséges. Kíváncsi vagyok, az a szerencsétlen hipófejű, más néven a kapitány vajon tud-e arról, hogy az osztagában mekkora anarchia uralkodik. Egy jó vezető eléri a fegyelmet, itt pedig hiányzik az. A következő napokban biztosan meglátogatom ismét a kapitányt, hogy a saját verziómat adjam erről elő. Csak néhány napig kell eltűrnöm, hogy így viselkedjenek, és minél több terhelő vádat tudok emelni rájuk, annál jobb. Hiszen mindenki érdeke, hogy a káoszból valamiféle rend alakuljon ki.
Végül megérkeztünk ahhoz a helyhez, ahol valószínűleg elkövetkezendő néhány évem nagy részét fogom tölteni. Kényelmes élet legalább, pláne egy olyan mentorral a hátam mögött, mint Watanabe Yuusuke. Misty megjegyzéséből süt a rosszindulat, de természetesen erre sem reagálok. Imádom nézni, ahogy teljesen kifordul önmagából azáltal, hogy ignorálom. Azt hiszem, sok ilyen pillanatot fog nekem még szerezni. Igazán felemelő érzés.*
- Rendben, tiszt, távozhat. - *búcsúzok tőle, s várom, hogy távozzon. Egy ideig még nézegetem az irodát – ami most már az enyém. Egy kisebb hatalomhoz jutottam; ez egy olyan dolog, amiből igazából sosem elég.

...::: Pár óra múlva :::...

Ismét éjszaka van; a sok kávé hatása már múlandóban van, azonban elég éber vagyok ahhoz, hogy az archiválás egy részét befejezzem. A szobámba nagyjából már sikerült berendezkednem, és az irodába is elhoztam azt, ami a leginkább szükséges – egy kávéfőzőt, néhány csészét és egy hamutálat. Bár nem valószínű, hogy idebent rágyújthatok, mégis érzem a késztetést egy szál cigaretta iránt. Vágyakozva pillantok a félig kihúzott fiókba, ahová a cigarettámat rejtettem, ám végül inkább betolom azt, hogy még a gondolatát is kiverjem a fejemből. Jelenleg fontosabb dolgom is van a 6 perc kikapcsolódásnál. Minél hamarabb ki akarom ismerni magam az iratokban, ahogy egy jó titkárnőhöz illik.
Az utolsó köteg mappát nézegetem az asztalomnál; elég nagy a rendetlenség az iratok között, én pedig úgy döntöttem, hogy dátum szerint rakom őket rendbe, valamint fontossági jelzést is adok az összes mappának egy-egy színes matricával. A színkódok mindig bejönnek, és mindig tudni fogom, melyek azok az adatok, amelyek prioritást élveznek. A csuklóm már egészen elzsibbadt a sok jegyzeteléstől, s érzem, ahogy lassan euforikus állapotba kerülök. Az éjszaka és a monoton munka hatása. Fülemben felcsendül egy ritmus; ijesztő, s mégis ismerős dallam, a téboly előjele.*
- Mondd csak, most boldog vagy? - *szólal meg a hang. Tudom, igazából csak a fejemben létezik, hisz már megannyiszor előfordult ez velem, mégis a tollamra tekintek. Az persze némán virít a kezemben, s továbbra is úgy néz ki, mint egy közönséges toll. Ennek ellenére én mégis úgy meredek rá, mintha most vágott volna pofon. A tudatom azt mondja, ne törődj vele, csak képzelődsz, ám az érzékeim teljesen mást súgnak.
Tovább folytatom hát a munkát, és a következő két percben a tücsökciripelésen én a toll sercegésén kívül csak a bútorokat hallom halkan sustorogni.
Suttogni Riadtan kapom fel a fejemet, lila szemeimben az igazi sérülékenység tükröződik. Tudatom ismét kitisztítja elmém, s biztosít arról, hogy csak aludnom kéne, mert a bútorok nem beszélnek. Mégis, mintha az egész környezetem megvetne azért, ami vagyok. Azért, aki vagyok.*
- Most boldog vagy? - *szól ismét a toll, bár a száját nem látni, lévén nincs neki. Fokozatosan kezdem elveszteni a talajt a lábam alól, s megfeledkezek a realitás törvényeiről.*
- Mit akarsz? - *kérdezek vissza, továbbra is rendeltetésszerűen használva a tollat. Épp odabiggyesztek egy dátumot az egyik papír fölé.*
- Tudni akarom, hogy most elégedett vagy-e.
- Már hogy ne lennék az. - *erőltetem magamra a mosolyt, ám érzem, ahogy a kétségbeesés úrrá lesz rajtam. A bútorok ismét suttogni kezdenek, ám nem értem, pontosan mit mondanak. Csupán tudom, hogy rólam van szó, de nem kötik az orrom alá, hogy miket terjesztenek rólam.*
- Hát lehetsz is, gratulálok. Odakint már mindenki rólad beszél. Lehet, jó emberek is vannak köztük, de te csak tedd szépen tönkre őket, tipord el a lelküket. - *veti oda nekem nyersen, én pedig riadtan, remegve csapom le az asztalra az íróeszközt. Mintha mindenki ellenem lenne*
- Mi... Mégis mit akarsz? Én igenis megküzdöttem ezért a pozícióért, egy szavad nem lehet! - *kiabálom, teljesen kikelve megszokott énemből. Ugyanis ez az igazi énem; már más dolog, hogy olyan falat építettem magam köré, hogy többé senki sem tud bántani szavaival és tetteivel. Senki, kivéve saját magamat.*
- Csupán azt, hogy végre vedd észre magadat. Nagyon átlátszó vagy. Mégis mit akarsz ezzel bizonyítani? Azt hiszed, azzal jobb lesz neked, ha még egy embert megnyertél magadnak? Szerinted nem veszik észre, hogy csak hülyíted őket? Sokkal jobban jársz vele, ha fogod a zanpakuto-dat és felnyársalod magadat. - *folytatja a toll, és folytatná tovább. Megannyi szitkot szór a fejemhez, ám az nem segít, ha a kezemet odateszem a fülemhez, hogy ne halljam. A hangok belülről érkeznek, s a bútorok már monoton, morajló, egyre hangosodó nevetésben törnek ki.*
- Elég! - *hangzik el a hisztérikus segélykiáltásom, s veszem ismét a kezembe a tollat, hogy egy mozdulattal ketté törjem azt. Abban a pillanatban megszűnik a zaj, én pedig pár percig még mindig csak zaklatottan lihegek.*
- Ez az Én életem, és Ti nem szóltok bele! - *szedem össze magam, miután elég erőt gyűjtök hozzá. A maszkomat ismét felépítem, bár kifejezetten jól esik dühösen becsapni a mappát. Az ráér holnap is.
Amikor már a szobám felé tartok, a sérülékenység utolsó morzsája is eltűnik szememből. Lehet, tényleg csak aludnom kéne.*

*Már pár hét eltelt, amióta az osztaghoz csatlakoztam; az irodát már kellően berendeztem, s az egyik sarokban még egy szép növény is díszeleg. Néha komolyan unom ezt a monotonságot, azonban tény, hogy a kényelmem mindig is elsőbbséget élvezett. Igen, elégedett vagyok azzal, amim van. A munka nem olyan megerőltető, mint össze-vissza rohangálni a csatatéren. Nem szeretem annyira a harcokat, hogy egyszerű katonaként haljak meg, bár most igazán jól esne egy kis lazító hollowirtás a kiábrándító irathalmok rendezgetése helyett.
Ezen a délutánon már a sokadik jelentésen próbálok kiigazodni. A tiszt, aki beadta, igen hanyag munkát végzett. A pontos dátum is hiányzik róla, ráadásul nem tudom, hogy milyen fontosságba soroljam be. Sok minden nem derül ki a jelentésből, például hányan voltak az ellenfelek, mennyire keresett hollowkat pusztítottak el, ésatöbbi. Pont ez kellett nekem; egy újabb akta, mivel nem nagyon tudok mit kezdeni.
Felállok és odasétálok a kávéfőzőhöz. Talán egy kis kávé, na meg egy cigaretta az irodám előtt teljesen rendbe tesz, s újult erővel folytathatom a munkám. Eddig természetesen kiválóan végeztem a feladatomat, hála képességeimnek. A kapitánynál időnként leteszem a saját jelentéseimet, és öröm látni, ahogy elégedett fejjel mosolyog, hogy továbbra se kell semmit csinálnia. Ugyanis úgy alakult, hogy végül minden iratot nekem kell kezelni. De nem bánom, hisz így legalább csak akkor kell emberekkel beszélgetnem, amikor tényleg nagyon muszáj. A tisztek persze nem szerettek meg, és valószínűsítem, hogy hamarosan puccsot indítanak ellenem a társalgójukban, de nem érdekel. A kapitányt csak az eredmények érdeklik. Ő is tudja jól, hogy én vagyok az, aki neki kell.
Mégis, az állandó bezártságtól már kezdek begolyózni. Én sem vagyok annyira antiszociális, hogy időnként ne legyen szükségem társaságra. Még ha felszínes kapcsolatok is ezek; hisz mestere vagyok kiépítésüknek - , megadják nekem azt a stabilitást, amire szükségem van. Ám azt hiszem, ezzel már elkéstem.
A kávéfőző egy kattanással jelzi, hogy elkészült az újabb adag életi-inhalátorom, azonban sok más zaj is keveredik emellé. Mintha egy éteri lény, valami szellem táncolná körül az irodát, halk, sejtelmes hangja bárkiben félelmet ébresztene. Nekem ez teljesen normálisnak számít már, hisz gyakorlatilag minden napomat így élem. Egyszer a helyzet magaslatán vagyok, aztán viszont a mélyben, összetörten, sebesülten, mint egy teljesen közönséges kislány, akit épp most gyaláztak meg. Mondanom se kell, az utóbbi a kellemetlenebb. S ebben a pillanatban ismét megkapom azt a képzelt pofont, amit már meg-annyiszor átéltem.*
- Mégis mit számít az, ha kimarad egy-két adat? - *nevet a képembe a bögre. Képzelt hangját leginkább egy laza tinédzserhez tudom társítani, s mintha formálódna is két, mandulavágású, sötétkék szem a kezemben tartott tárgyamon.
Felvonom az egyik szemöldökömet, s a magasba emelem a bögrét. Tudom, hogy megint csak képzelődök, de jól esik kimenekülni a valóságból. Azt, hogy rossz hatással van rám, egy cseppet sem zavar. Amíg mások nem tudják, addig nem érdekel. Mostanában amúgy is egyre gyakoribbak, amióta még elszigeteltebb vagyok a külvilágtól, mint eddig.*
- Ugyan már, ideje kicsit lazítanod, csajszi! - *folytatja a hang, mely szerintem a bögrétől ered.*
- Mikor láttál utoljára napfényt? Egy hete? Kettő?
- Én nem érek rá szórakozni, mint a többiek. Nekem fontosabb feladatom van annál, hogy repülő felmosórongyok között szambázzak. - *vetem oda neki a leghidegebb modoromban, s csak résnyire nyitom ki szemeimet.*
- Mégis miért jó neked, ha mindenki tökéletesnek lát? Mindenkinek vannak hibái, ideje elfogadnod őket? - *kapom is a képembe a választ, mire én úgy tekintek a tárgyra, mintha valami arcpirító trágárságot mondott volna.*
- Én akkor sem vagyok olyan, mint ők!
- Miért? Talán jobb vagy náluk?
- Mégis hogy merészeled… - *tátom a számat, ám a bögre csak mondja tovább, s percekig csak próbáljuk egymást meggyőzni a saját igazságunkról. Persze egy kívülálló ebből csak annyit hall, hogy egyre hangosabban veszekszek valakivel. Valaki, aki nincs ott.*
- Attól félsz, hogy ismét érezz. De komolyan… Nem élheted le úgy az egész életedet, hogy úgy teszel, mintha egy robot lennél.
- Nincs szükségem az érzelmeimre! - *morgom kicsit hangosabban is, mint szerettem volna.*
- Tartasz tőle, hogy valakit túl közel engedsz magadhoz, aztán ismét fájdalmat érezz.
- Mert neked aztán van közöd hozzá, mi? Te csak… csak egy bögre vagy!
- Hát, annak ellenére egész jól elbeszélgetünk.
- Csak mert…
- Csak mert tudod, hogy igazam van. Felejtsd már el azt az esetet. Mikor is volt az, hány éve?
- Mintha bármit is tudnál róla.
- Többet tudok rólad, mint te azt gondolnád.
- Még csak nem is létezel!
- Kérlek, ne sértegess. Nem tehetek arról, hogy nem vagy képes elfogadni magadat. Hatalmas az egód, de most mondom el először és utoljára: ez nem segít.
- Nincs szükségem a kioktatásodra.
- Ha ez így lenne, akkor nem lennék itt.
*A kapitány „szerencsémre” épp ekkor ront be az irodába. Arcán a meglepődöttség és a döbbentség tükröződik – nem tudom, hogy melyik erősebb.
A hang egyből elhallgat, hisz egy másik személy puszta jelenléte elég ahhoz, hogy egy csapásra kitisztítsa a fejemet. Viszont a tény, hogy a szokásos álarcom nélkül, legteljesebb sérthetőségemben lássanak, elég ahhoz, hogy a bögre a földön landoljon, s utána én is összeroskadjak. Nem tudom olyan egyszerűen semmisnek tekinteni a történteket, biztos vagyok benne, hogy fültanúja volt az iméntinek, s most még szememmel se tudok hazudni. Egyértelmű, hogy most tényleg olyannak tűnök, amilyen valójában vagyok. Persze mindaddig, amíg ki nem tudom magyarázni valahogy magam.*
- M… meg tudom magyarázni. - *hangzik ez a mondat remegő ajkaimból. Most nyoma sincs annak a mindig vidám, naprakész ügyintézőnek, akit a kapitány eddig ismert. S amíg nem hitetem el magammal, hogy minden rendben, addig nem is fog visszatérni.*

- Mostanában igen hallgatag vagy Aoki. Valami baj van? - kérdeztem kardom szellemétől aki épp az ablakban álldogált, és a parkot szemlélte. Mostanában tényleg nem beszélt túl sokat.
- Semmi probléma nincs. Mostanában elég jól teljesítesz, nincs miért rád szóljak. -válaszolt nyugodtan.
- Rámszólni? Chh..mintha valami ovóbácsi lennél, vagy tanár, aki engem tanítgat és figyel rám. - mondtam morcosan. Szokás szerint ha valamit meg mertem kérdezni, vagy ilyesmi, mindig kaptam egy jó adag "atyai" lecseszést.
- Miért, nem az vagyok? - kérdezte nagy komolyan.
Épp válaszolni akartam valami frappáns és velős visszadumálással, de inkább meggondoltam magam, mert úgyis neki lett volna igaza, ő jött volna ki győztesen a szócsatából, mint mindig. Hiába az én katanám, bölcsebb nálam jóval. Lehet, hogy ez a sárkányoknál alap dolog, hogy mindenkinél bölcsebbnek hiszik magukat.
- Igaz is, te mit gondolsz az új hadnagyunkról? - váltottam gyorsan témát.
- Hát az biztos, hogy jobban végzi a munkáját, mint Te. Ő nem lazsál. - mondta szemrehányóan Aoki. Hiába...mindig beleköt valamibe.
- Komolyan...egyszer nem fognád az én pártomat is? Hmm? - kérdeztem beletörődött arccal. - Mindegy, ideje lesz ma meglátogatni. - fejeztem be a beszélgetést.
Jó pár hete volt már annak, hogy Suwun csatlakozott az osztaghoz, és ellátta a hadnagyi poszt teendőit, vagyis a papírokat intézte, amit én sóztam rá magyarul. Szó se róla, eddig semmi probléma nem volt vele, mindent megcsinált idejében, és mindent le is adott, szóval eddig vitathatatlanul jó munkát végzett Suwun. Reméltem, hogy az osztagba is sikerült beilleszkednie ez alatt az idő alatt és most már teljes erőbedobással tud a munkájára összpontosítani. Nem is láttam mostanában olyan sokat a lányt, csak mikor néha beadott egy-egy jelentést, egyébként meg alig láttam az osztag területén, pedig én elég rendszeresen szoktam járni erre arra. Vagy a kertbe, vagy a szobám felé, vagy reggelente az irodába, esetlen csak úgy sétálgatni szoktam az osztag területén. Lassan amúgy is ideje volt már annak, hogy meglátogassam a hadnagyom, mert volt itt néhány dokumentum, amihez odaszagolni se tudtam, nem hogy megírni, így valamikor már be kellett iktatni egy látogatást a hadnagyi irodába és leadni ezeket az iratokat. Sóhajtottam egyet, majd magamhoz vettem katanám, és kiléptem az irodámból. Ha valaki keres, úgyis megtalál, bár mostanában kevesebben jöttek, mert a munka nagy részét Suwun végezte, mégpedig tökéletesen eddig. Reméltem, hogy ez továbbra is így marad. Bár mondjuk lehet, hogy most nem nekem kellett volna meglátogatnom a hadnagyom, hanem fordítva, de még egy okkal több, hogy ne az irodámban szenvedjek. Út közben találkoztam néhány tisztemmel, szokás szerint kedvesen hajlongva köszöntöttek, amit már megszoktam tőlük. Bár egyik másik mintha valamit mondani szeretett volna, aztán mégis meggondolta magát. Hát ha valamit mondani akartak, majd úgyis szólni fognak. Nem vagyok az a fajta, aki leharapja egy tisztnek a fajét, ha hozzá mer szólni. Útközben még összefutottam az egyik folyosón két másik tisztemmel, akik valamiről izgatottan sutyorogtak, aztán mikor észrevették, hogy közeledem, gyorsan elhallgattak és szapora hajlongások és köszönések közepette eltűntek a másik irányba. Gyanús volt kissé, biztos valami olyasmiről beszéltek, ami nem épp mondható legálisnak az osztagban. Majd a körmükre kell néznem. Néhány másodperc múlva megérkeztem Suwun irodájához. Reméltem, hogy ott van épp, és nem szabadnapos, mert hát a sok munkától neki is elege lehet néha, hiába mondta, hogy nem lesz vele probléma. Csendben benyitottam, és megláttam a hadnagyom...amint egy bögrével beszélget. (o.O) Hát nagyon úgy nézett ki jelent pillanatban, hogy a hadnagyomnak is megárt néha a sok munka. Én csak döbbenten néztem, ahogy Suwun a semmivel beszélget, vagyis inkább a bögréjével, mert arra nézett. Észre sem vett engem még.
- Mert neked aztán van közöd hozzá, mi? Te csak… csak egy bögre vagy! -kiáltotta a semminek.
Én még mindig csak döbbentem álltam az ajtóban, hápogni se tudtam, csak néztem a jelenetet. Nem gondoltam volna, hogy a munka ennyire ki tud valaki készíteni. Bár én is voltam már úgy, hogy majdnem megőrültem a munka miatt, de ennyire azért nem volt durva. Suwun igazán "szépen" elbeszélgetett a bögrével, csak remélni tudtam, hogy ez csak a fáradtság miatt van. Aztán megembereltem magam, de még mindig elképedt arccal csuktam be az ajtót, minek hatására Suwun észrevett, és rám nézett. Egészen máshogy festett, mint mikor bemutatkozott. Akkor sugárzott belőle az eltökéltség, és az erő. Most pedig teljesen összeroskadva állt előttem. Kezéből kiesett a bögre, ami a földön landolt és megrepedt, Suwun pedig a földre roskadt. A döbbenetből felocsúdva nyomban odasiettem, és felsegítettem a földről hadnagyomat. Segítségre volt most szüksége, az nem vitás.
- M… meg tudom magyarázni. - mondta remegő ajkakkal.
Hát azt reméltem, is, hogy meg tudja. Mindenesetre most nem ezzel kellett foglalkozni.
- Suwun minden rendben? - kérdeztem miközben leültettem a székére a hadnagyot. - Mi történt? Mi volt ez az egész az előbb? - kérdeztem aggódva. - Nincs valamire szükséged? Nyugodj meg, semmi baj sincs. - próbáltam nyugtatni a lányt. Felvettem a megrepedt bögrét a földről és leraktam az asztal szélére. Tekintetemmel pásztáztam a szobát, hátha van még valahol egy bögre. Találtam is egyet, és rögvest nekifogtam egy kávé elkészítésének. Néhány másodperc múlva már a bögrében gőzölgött a kávé, és visszasiettem hadnagyomhoz, és átadtam neki a bögrét.
- Ugye ez nem...beszél hozzád? - kérdeztem óvatosan. Mivel a szobában csak egy szék volt, azon pedig a hadnagyom csücsült, így ott maradtam mellette, és ráültem jobb híján az asztal szélére.
- Most pedig mesélj el nekem mindent, hátha tudok rajtad segíteni. Ne aggódj, nem fog kitudódni ez az eset. Ez kettőnk titka. - mondtam bátorítóan és mosolyogtam hozzá.

*Kivételesen nem kell sokat erőltetnem magam ahhoz, hogy szemeim könnyessé váljanak. Nem kétség, az a hülye bögre elérte, amit akart. Az egómat eltiporta, s arra sincs erőm, hogy az apró darabjait szedegessem fel a földről. Tény, hogy mindenkinek vannak hibái, ám szeretem magam tökéletesnek mutatni. Különösen a felettesem előtt. Eddig mindent tökéletesen végeztem, tényleg nem lehet rám senkinek semmi panasza. Na jó, a tiszteknek igen, de ennyi héten át mindent ügyesen kézben tartottam. Erre most a bögre miatt minden szépen kicsúszik a kezeim közül. O_ó Ha pedig a tisztek köptek, akkor nem lesz esélyem visszaszerezni a tekintélyemet, és még az is lehet, hogy lefokoznak. Azt a szégyent én sohasem élném túl. Nem akarok egy lenni a sok bukott shinigami közül; amikor már elérted azt a szintet, amit kitűztél magadnak hosszú távú célodként, igazi megszégyenülés, ha egy ilyen apróság miatt vesztesz el mindent. Mindent, amiért már annyi ideje küzdöttél…
A kapitány gyorsan odasiet, amikor összeroskadok, s bíztató, kedves szavai elegek ahhoz, hogy meggyőződhessek róla, hogy még van esélyem kimagyarázni magam. Talán ha az igazság egy részét felfedem előtte, még van esélyem visszaszerezni megcsorbult becsületemet. *.* Nem mintha lenne bármi más választásom. Ha most nem szedem össze magam, akkor tényleg minden veszve van, és inkább a hangokra hallgatok, vagyis végzek magammal. Inkább, mint hogy kitudódjon egyetlen gyengém. Sokakat sikerült az osztagban magamra haragítanom, és nem viselném el, ha valakinek sikerülne kihasználni állapotomat.
Sokáig csak magamban szipogok, s a székemen ülve a térdeimet bámulom, kezeim pedig erősen ragadják meg ruhám szélét. Hirtelen nem is tűnik olyan tökéletesen simára vasaltnak az a hadnagyi karszalag. Valahogy oda nem illő… vagy csak én érzem így?
A szemem sarkából látom, hogy a kapitány nekiáll kávét főzni, vagyis inkább csak felmelegíteni azt, ugyanis én már előzőleg megfőztem azt, csupán a bögre közbeszólt a dolgokba.
Yuusuke a kezembe nyom egy bögrét, s érzem a fekete méreg csábító illatát. Bele is kortyolok az italba, s igyekszem normalizálni magam – ami most a teljes hallgatásból áll. Ezek után az álmosolyomat se tudom felvenni. Nem tudok úgy tenni, mintha semmi se történt volna. Ráadásul a kapitányom rá is kérdez a dologra; kíváncsi vagyok, mióta állt itt és figyelte, amint egy közönséges bögrének kiabálok.
A fejemet felkapom a kérdésre, s a teljes rémület tükröződik tekintetemen. Yuusuke felül az asztalomra, ugyanis több szék nincs. Hisz ez az első alkalom, amikor a kapitány látogatást tesz az irodámban, rendszerint – olyan heti egy-két alkalommal – én vagyok az, aki felkeresi őt a legfontosabb ügyekkel. A sors fintora tán, hogy így kellett kitudódnia a z apró kis titkomnak. Legalább a többiről nem tud, és nekem tennem is kell róla, hogy ne tudjon meg semmit róla.
Egy darabig még csendben vagyok, s próbálom összeszedni magam, végül néhány zsebkendő elhasználása után belekezdek a remélhetőleg elég hihető magyarázatba. Szerencsére ez egy elég jól felszerelt iroda, lévén mégis csak én dolgozok itt, vagyis a praktikussága csillagos ötös, így a zsebkendőkutatással nincs is gond. A felső fiókban van a cigarettás dobozom mellett.*
- A.. Az a helyzet, hogy én beteg vagyok. - *kezdem el végre beszélni, miközben tekintetemet is felemelem, és lila szemeimmel a kapitányra nézek.*
- Nap mint nap küzdök vele. Ha társaságban vagyok, akkor semmi bajom nincs, de amióta az osztaghoz kerültem, egyre gyakrabban tör elő. Megpróbálom ignorálni a hangokat, de már egyre nehezebb. Persze az sem segít, hogy ki lettem közösítve, mert Mistyék azt gondolják, nem vagyok jó hadnagynak… Pedig én tényleg nagyon keményen dolgozok, de még csak annyi tiszteletet sem kapok, hogy magázódjanak velem… - *nyújtom a kezemet még egy zsepi felé. Ugyanis most szükségem van rá.*
- Már első nap majdnem fejbe találtak egy felmosóronggyal… Emiatt nem nagyon merek kimenni az irodámból és a szobámból, és a betegségem ettől csak rosszabb lesz. Azt hiszem, skizofréniának hívják. - *húzom kínos mosolyra ajkaimat.*
- Erről senki se tud, mivel nem szokott akadályozni a munkámban és a társasági életben. De amióta azokat a pletykákat hallom, azóta… - *csuklik meg hangom, aztán megsemmisülten meredek a térdeimre ismét, s markolászom a bögrét, amiben lassan már ki fog hűlni a kávé. Természetesen ez se a teljes igazság, azt akkor se vallanám be, ha tényleg nem lenne más választásom. A hazugságok azok, melyek a védelmemet s esszenciámat adják.*

Eldöntöttem, hogy átviszek néhány dokumentumot a hadnagyomnak, hogy töltse ki nekem, mert én nem tudtam (meg nem is akartam ^^). EL is indultam, út közben találkoztam pár tisztemmel, akik közül néhány elég érdekesen viselkedett. Sutyorogtak, vagy mintha mondani akartak volna valamit. Nem tulajdonítottam ennek nagyobb figyelmet, mert bárkinek lehetnek titkaik, ha meg valami hülyeségen törték a fejüket, az előbb utóbb meg fogom tudni, mert voltak besúgóim a tisztek között, még ha gerinctelen dolog is volt tőlük. De ennek köszönhetően gyakorlatilag mindenről tudtam, ami az osztagomban történik, és eddig nem volt semmi gond. Így hát folytattam utamat a hadnagyom irodája felé, és mire odaértem, már el is felejtettem, hogy miről töprengtem az odaúton. Csendesen benyitottam, hogy köszönjek, ám ez nem jött össze, mert a döbbenettől megszólalni sem tudtam, nemhogy köszönni. Hát igen, nem mindennap lát az ember egy másik embert, amint éppen egy bögrével beszélget. Én elmondhattam magamról, hogy igen is már láttam ilyet. Néhány percig földbe gyökerezett lábbal figyeltem a jelenetet, aztán felocsúdtam, és kicsit hangosabban becsuktam az ajtót, minek hatására Suwun végre észrevett. Lehet, hogy jobban jártam volna, ha elfelejtem az egészet, és ugyanolyan csöndben, mint ahogy jöttem, elhúzom a csíkot, ám én voltam az osztag első embere, és ki segítsen másokon, ha nem én? Szóval gyorsan odasiettem hadnagyomhoz, aki akkora már a földön tartózkodott összetörve, és nem igazán tudta, hogy mit mondjon. Kettőnk közül szerintem abban a pillanatban Ő volt jobban meglepődve, bár bennem is élénken élt még az eset. Gyorsan leültettem az asztalhoz és főztem egy kávét neki. A kezébe adtam, aztán kedvesen elmondtam neki, hogy semmi gond nincs, mondja el mi a gond, és ha tudok, segítek is neki.
- A.. Az a helyzet, hogy én beteg vagyok. - kezdte el végre Suwun, miután kicsit összeszedte magát. Hát igen, ezt valahogy sejtettem, de nem szóltam semmit, csak figyelmesen végighallgattam a mondókáját. Szépen elmesélt mindent töviről-hegyire. Fény derült arra, hogy Suwun minden nap küzd a betegség ellen, és ha társaságban van, akkor nincs semmi gond, viszont ha egyedül van, akkor egyre nehezebben tudja visszatartani. Többek között az is kiderült, hogy rajtam kívül nem sok ember békült ki azzal, hogy Suwun lett az új hadnagy. Ez felettébb meglepett, hisz senki sem panaszkodott még rá. Bár, most hogy visszagondolok, azok a sutyorgó tiszten a folyosón, meg a másik aki mondani akart valamit, aztán meggondolta magát, lehet, hogy Suwunról akart beszélni. Az viszont nagyon nem tetszett, hogy megpróbálják elüldözni a hadnagyomat az osztagból, meg kiközösíteni. Így is nagyon sok időt kellett várni, hogy legyen egy erre alkalmas ember, és most, hogy végre lett, nem hagyhatom, hogy elüldözzék a többiek, még ha nekik nem is tetszik. Mistyől pedig nem gondoltam volna, hogy ilyenre képes...ráadásul ezektől a dolgoktól rosszabbodott Suwun állapota, szóval tenni kellett ez ellen valamit. Egyben tényleg igaza volt Suwunnak, jól végezte a munkáját, abban nem volt semmi kivetnivaló. Miután befejezte, amit mondani szeretett volna, vártam néhány másodpercet, hogy végiggondoljam a lehetőségeket.
- Először is. Itt SSben nem nagyon van olyan betegség, amit ne lehetne gyógyítani, vagy így, vagy úgy. Meg, ha jól értem, nincs gond a betegségeddel, ha társaságban vagy. Tehát, el kell intézni, hogy mindig abban légy. - mondtam mosolyogva. - Hmm, talán egy házi kedvenc javítana a helyzeten, nem gondolod? Mondjuk egy macska, vagy kutya, vagy bármilyen állat, amihez kedved van, persze, csak ha nem támadja meg az osztagbelieket. - viccelődtem kicsit, hogy jobb kedvre derüljön Suwun.
- A másik dologgal pedig ne foglalkozz. Meg fognak szeretni, és tisztelni fognak, vagy így, vagy úgy, arról gondoskodom. Szóval amiatt ne fájjon a fejed.
Az igaz volt, hogy egy háziállat segített volna a helyzeten, és meg is engedtem volna, de gőzöm sem volt, hogy honnan szerezhetünk egy állatot. Nem sok szaladgált itt SSben. Csak egy helyet tudtam, ahonnan szerezhettünk volna...
- Szóval...el kéne mennünk Karakurába. Ha van kedved egy háziállathoz, akkor csak is ott tudunk egyet keríteni neked. - mondtam barátságosan. - Kicsit összeszeded magad, és akár indulhatunk is.
közben magamban eldöntöttem, hogy valamikor össze fogom hívni a tiszteket majd a társalgóba, hogy megvitassuk ezt a témát. Vagyis leordítom a fejüket, hogy miért nem viselkednek rendesen a hadnaggyal. Kicsit felhúztam magam most a tisztjeimre.

*A kapitány elég jól fogadta a tényt, hogy egy olyan betegségem van, ami egyébként a legtöbb embert elijeszti. Azt hiszem, szerencsésnek mondhatom magam, hogy Teréz anya reinkarnációját kaptam meg kapitányomnak, ugyanis nem sokan lennének hajlandóak foglalkozni azzal, akiről kiderül, hogy szó szerint őrült. Ráadásul ő maga áll elő egy ötlettel, ami talán a gyógyulásomhoz vezet. O_O Ami a legszörnyebb az egészben, hogy érzem, ahogy sajog a szívem. A fal, amivel körülvettem magam, még nem épült fel… s addig nem is fog, amíg ténylegesen meg nem nyugtatja magát, hogy a dolgok továbbra is úgy fognak működni, mint eddig.
A fájdalom egészen elviselhetetlen. Meg akarok szabadulni az érzéseimtől, mert csak akadályoznak az életemben. Őrjítőbb annál, ami a kardomban lakozik, hiszen képes olyan dolgokra rávenni, amire más nem tud. Az önfeláldozás pedig egyértelműen nem nekem való. Nem akarok visszaváltozni azzá a törékeny tinédzserlánnyá, aki akkoriban voltam. A hangoknak igazuk van; tudják, hogy pont ettől a fájdalomtól félek. Hiszen most mintha az elmúlt évek összes érzése megérintett volna; minden, amit éreznem kellett volna. Vagyis éreztem akkor is, csak épp annyira elzárom magam előlük, hogy nem érzem át őket. Ennek lehet, nincs is így értelme, ugyanis ez nem egy olyan dolog, amit könnyedén szavakba tudok önteni. De hát, szerintem senkinek se menne könnyen, hisz már az is nagy teljesítmény tőlem, hogy egyáltalán felfogom, mi történik velem.
Azért azon a merész ötleten, miszerint nekem talán csak egy háziállatra van szükségem, kénytelen vagyok úgy nézni a saját kapitányomra, mintha pár perce még ő lett volna az, aki egy bögrével beszélgetett, s én nyitottam volna rá. Jó, tény, hogy az állatokat még így is jobban szeretem, mint az embereket általában, ugyanis több eszük van náluk, de akkor is csak döbbenten tudok Nabe-kunra nézni azért, amiért ilyet mert mondani nekem.*
- De nekem nincs időm arra, hogy állatokkal foglalkozzak… - *kezdem a kifogásokat.*
-És amúgy is... Nem hagyhatom itt a munkát! - *mutatok egyik kezemmel az asztalomra, ahol kínos rendben sorakoznak a papírok, amiket a kapitány csak most toldott meg még többel. Az egyik jelentés láthatóan félkész, s sikít róla, hogy kivételesen sok problémát okoz nekem a hiányzó adatok miatt.*
- És nem szeretném, ha az osztagbeliek azt hinnék, nem tudok érvényesülni és panaszkodok a kapitánynak emiatt. Nem akarom, hogy még több dolgot terjesszenek rólam. Már így is elég, hogy általános közutálatnak örvendek, nem biztos, hogy zavarni kéne őket ezzel. - *folytatom, bár ebben már több a számításom, mint az őszinteségem. Hiába, vannak szokások, amikről nem egy ilyen baleset fog leszoktatni.*
- Biztos, hogy jó ötlet ez? Még hátra van egy csomó munkám is, és nem vagyok szabadnapos sem. Én… - *pillantok a kapitány szemébe, azonban látom rajta, hogy a mosolya ellenére most nem tűr meg ellentmondást. Valószínűleg most parancsot is ad arra, hogy mikor és hol találkozunk egy Karakura Town-i kirándulásra készülve, én pedig, mint egy kisgyerek, akit valami csínytevésen kaptak rajta, megsemmisülten, leszegett fejjel állok fel.*
- Akkor a megbeszélt helyen találkozunk. - *válaszolok, s indulok el a saját szobám felé. Nincs nagyon más választásom, ha issza akarom szerezni a tekintélyemet. Elvégre az én érdekem is, hogy úgy tűnjön Nabe-kunnak, mintha teljesen normális lennék.
nagyjából fél óra múlva már az osztag egy kijelölt területén várom a kapitányt, hogy megejtsük ezt a kis kirándulást. Már láthatóan sikerült összeszednem magam annyira, hogy ismét mosolygósnak tűnjek, mégis eltűnt belőlem az eltökéltség, s átvette a helyét a tehetetlenség.*

* Halkan morogva megihazította magán egyenruháját, és egy erőteljes csapással bazárta szobája ajtaját. Egyáltalán nem tetszett neki a mai napja, hiába került be a 10. osztaghoz. Már látta a kapitányát, aki tiszteleltreméltó és erős embernek tűnik. A hadnagyáról fogalma sem volt: még életében egyszer sem látta. Mikor kiért az utcára, elővett egy szál cigarettát, és rágyújtott. Figyelte a felfelé vándorló füstöt, és azon gondolkozott, mennyire nem foglalkozott mostanában a nőkkel. Nagyon jól megvolt velük is, nélkülük is - ideje jelentős részét Noctissal töltötte. Rengeteget gyakorolt, és ez meg is látszott rajta. Végül, miután elhajította a csikket, egy sóhajtással megindult a hadnagya irodája felé. Őszintén szólva azt sem tudta, hogy az illető milyen nemű. Ezen a dolgon egészen jól elszórakozott, miközben az iroda felé sétált. Ha meg lesz engedve, akkor bent is rágyújt majd: már most hiányzott neki az a megnyugtató érzés, ahogyan a füst betölti a tüdejét. Meg természetesen azért is, mert már nagyon rég jutott el oda, hogy elszívhasson pár szálat. Megérkezett az ajtó elé, és mielőtt bekopogott volna, beletúrt a hajába. Kicsit ideges volt, de aztán mint minden, ez az érzés is elmúlt. Miután bebocsáttatást nyert, egyből meghajolt; nem is nézett senkire sem.*
- Jó napot! - *szólt mély, mégsem túl durva hangján; majd felnézett. Meglátta a hadnagyát, aki nőnemű volt, és egészen meglepődött a szépségén. Nem az alágy fajta, nőies, inkább az az őrült, maga körül mindent széttépő tébolyult nő szépsége ragyogta körbe. Természetesen meglepettségéből és elbűvölődöttségéből semmi nem látszott: csupán egy széles, féloldalas mosolyt eresztett meg. * - A nevem Matetsaku Kai, az Ön elbűvölő szépségének harmadik tisztje.-* mondta nyugodtan.*

*A kutya az iroda egyik sarkában döglik; ha nem tudnám megszokásból, hogy eleve alig mozog, akkor még aggódnék is. Azonban jobb is, hogy nem éppen az aktív fajta; annál kevesebbet kell foglalkoznom olyan dolgokkal, mint a sétáltatás, ráadásul a munkámat is tudom rendezni. Nem arról van szó, hogy utálnám a kutyát – sokkal többet érdemel, mint az emberek vagy a shinigamik, persze nézőpont kérdése - , hanem csak egyszerűen a kapcsolatunk a megértésre alapul. Azt hiszem, pontosan tudja, hogy miért van szükségem rá, s én is tudom, hogy neki miért jobb mellettem. S a csoda tényleg bevált; azt nem mondom, hogy most minden szép és jó, viszont egyre ritkábbak, hogy a hallucinálások elkezdődnek, s a környezetem sem változik riasztóvá, elmém pedig többnyire tiszta marad. Néha hallok valami távoli, tompa zajt… Egyszer vonatzakatolást, máskor pedig a városi tömeg zaját, ám többnyire nem veszek róla tudomást. S lám, ha nem figyelek rájuk, elmúlnak. Mert hát ugye, előbb vagy utóbb egyszer mindennek vége szakad. Igaz, inkább utóbb, de legalább kisebb az esélye annak, hogy még egyszer rám rontson valaki, amikor éppen nem vagyok megfelelő állapotban.
Épp a sokadik kávémat szürcsölgetve figyelem a mai időbeosztásomat. Mert hát nekem olyan is van; fontos, hogy mindig mindennel időben elkészüljek, és az csak akkor fog menni, ha praktikusan eltervezek mindent. S bár szerintem a tisztfelvétel nem éppen elsőrangú a fontossági listámon, tudom, hogy ezzel a kapitány nem értene egyet. Igazából sok mindenben nem vagyunk ugyanazon állásponton, de neki erről nem kell tudnia. Eddig is el tudtam végezni a papírmunkát nélküle – jó, időnként muszáj megzaklatnom néhány aláírással, ugyanis ha az övét kérik, akkor nem tehetek nagyon mást. Meg hát, jobb, ha ő is képben van az osztag ügyeivel. Mégis csak a kapitány.
A kopogás az ajtón jelzi, hogy valaki érkezett; biztos valami hivatalos ügy. S lám, már hajlong is egy férfi, én pedig kihúzom magam a székemben. A kutya annyival reagál erre az egészre, hogy kinyitja a szemét, és Kai felé fordítja fejét, jelezve a futó érdeklődését az idegenben. Én azonban a megszokott, semleges ábrázattal figyelem őt, várva, hogy bemutatkozzon, és elmondja, mit akar. Amit végül meg is tesz, még ha a szükséges formalitásokba olyan kinyilvánulást is belerak, amit ha ismerne, nem merne megtenni.
Az egyik szemöldököm felvonom, s érdeklődve vizslatom Kai arcát; kíváncsi vagyok, vajon a következő mondataiban mennyit bókol. Azonban egy pillanat múlva már ismét a közöny ül ki arcomra. Valamint az a felsőbbrendűségi érzés, hogy én jobb vagyok nála, az most is valahogy rám van írva. Persze képletesen. Talán a sznob a megfelelő kifejezés rám; de az biztos, hogy én nem vagyok hajlandó egy tiszt szavaira úgy reagálni, ahogyan elvárná tőlem. Vagyis a reakció a bókra: semmi, leszámítva azt a szemöldökfelvonást persze. Mintha Kai kihagyta volna a szépségemről szóló részt, és az osztagunk nevét mondta volna be helyette. Ha a kis szívtiprónak van elég sütnivalója, rájön, hogy én nem érek rá ezzel foglalkozni, és csak a hivatalos ügyeket akarom vele elintézni.*
- Üdvözlöm, a nevem Verashu Suwun, a 10. osztag hadnagya - *mutatkozok be a tisztnek rideg, elutasító hangon, miközben lerakom a kávés csészémet, s megkeresem az asztalon a megfelelő papírt. Csupán a legfontosabb adatait tudom a tisztnek; egy újabb emberanyag. Nagyszerű. Igaz, én magam javasoltam be 3. tisztnek, ugyanis megürült a hely, s Kai igazán jó eredményekkel végzett az akadémián az információk szerint. Azonban akkor is újonc, és ideje megtanulnia, hol a helye.*
- Essünk túl a formalitásokon. Mesélje el, miért éppen a mi osztagunkat választotta, mik a céljai, és mindent, amit fontosnak tart elmondani. - *veszek elő egy lapot, amit egy kemény fedelű mappára rakok, s egy tollat is előveszek. A papírlapra ráírom az újonc nevét, s mindezt úgy tartom, hogy ne láthassa. Ami fontos lehet, azt lejegyzetelem. S ha csak egy idiótát kaptunk egy nagy reményű shinigami újonc helyett – akkor az kerül fel a papírra.*

Ty valószínűleg a halálba készül...

Kiléptem a szobámból, majd becsuktam az ajtót magam mögött. Elindultam a hadnagyi iroda felé bemutatkozásra. Hallottam az osztag tagjaitól, hogy a hadnagyunk egy kicsit kötözködő stílusú, úgyhogy lelkileg készítettem magam a találkozásra. Félúton Akume kételkedni kezdett.
~Biztos, hogy ezt akarod Ty? Lehet, hogy ezzel örökre elásod magad a a hadnagy előtt, főleg ha úgy viselkedsz, ahogy szoktál.~
~Ezzel mire célzol? Talán nem tetszik a stílusom? Jó lenne megbékélned vele, mert ebben hasonlítunk, csak te mindig aggodalmaskodsz.~
~Persze, persze tudom, de mi lesz, ha nem jössz be a hadnagynak? Vagy ha megint elsütsz egy olyan viccet ami nem tetszik senkinek? Csak féltelek Ty, hogyha már ennyit szenvedtél az akadémián, ne kelljen elhagynod a Tiszta lelkek városát-t, mert egyik osztagba se vettek fel.~
~Ne aggodalmaskodj már ennyit. Nem fogok vicceket mesélni és teljesen komoly leszek.~
Válaszoltam Akuménak, majd sétáltam tovább. Elértem a hadnagyi irodát, majd az ajtó előtt a kezemet kopogásra emeltem. Mielőtt bekopogtam volna még egyszer átfutott az agyamon az elkövetkező párbeszédem a hadnaggyal. Átsuhant az elmémen az a gondolat is, hogy elfelejtettem időpontot kérni vagy sem? És ha nem, akkor az nagy baj lesz?
Miután mindent átgondoltam erőteljesen bekopogtam és a beinvitálásra vártam.

*A még mindig névtelen kutya most is az ajtó mellett, a sarokban gubbaszt. Idő közben beszereztem neki egy matracot fekvőhelyül; az egyik szabadnapot, hiszen a kapitányom gyakorlatilag rákényszerített egy nap pihenőre, arra használtam ki, hogy Karakura kisállat-kereskedésében szerezzek be egy-két dolgot. A kutya fekvőhelye, a kék színű matrac is egy a sok holmi közül, amit vettem neki, ráadásul mivel ő az én kutyám, ezért jobbat érdemel annál, mintsem maradékot osztogassanak neki a 4. osztagnál. El nem tudom magamat képzelni, amint becsörtetek egyik étkezés után valahova, hogy kutyakosztot meg csontot kunyeráljak… Hát nem lenne megalázó számomra?
Így hát, a tálkákban a friss víz mellett a legdrágább és legtáplálóbb kutyatáp van öntve, hiszen én nem vagyok hajlandó a pórnép szintjére süllyedni. Ám a háziállatom kedvence még mindig az a gumicsont; hihetetlen, de órákat tud azzal eltölteni, hogy egy helyben fekszik és azt a műcsontot rágja. Végül is, nem a padlót nyálazza össze, szóval nekem így is megfelel.
Míg a békés nyüszítését hallgatom, a napi teendőim listáját veszem a kezembe; még csak most érkeztem meg az irodába, s éppen csak a munkakezdési kávémat ittam meg. A szokásos jelentéseket kell megtennem, és délután 4 óráig alá kell íratnom pár papírt a kapitánnyal, hiszen azok csak akkor lesznek hitelesek. Igazából az sem ártana, ha Watanabe el is olvasná őket, de erre nem sok esély van. Így hát kis cetlikre elkezdem lejegyzetelni az összesnek a lényegét. Sorban haladok, egy-két rövid, tömör mondatban foglalom össze, hogy a kapitány ennek meg annak a papírnak az aláírásával mit ismer el. Jelenleg ezt tartom a fontossági lista elején, bár tudom, ma elvileg egy újoncnak is be kell mutatkoznia.
A harmadik iratot futom át tekintetemmel, s keresem ki belőle a lényeget, amikor meghallom a kopogást. A tekintetemet fel sem emelem; valószínűleg nem a kapitány az, hiszen ő nem vár engedélyre a belépéshez.*
- Tessék. - *szólok, s várom, hogy az illető belépjen. Miután megteszi azt, megvárom, hogy bemutatkozzon, s miután odabiggyesztem a cetlire, hogy a legutóbbi papír éppen miről szól, az egyik mappából kiveszek két lapot. Az egyik az újonc adatlapját tartalmazza – név, akadémiai eredményei, satöbbi - , a másik pedig egy üres lap. Előszeretettel jegyzetelem le a személyes véleményemet másokról, még ha ezek inkább objektívek, mint személyeskedések. Egyfajta tükör, amivel a tisztek sose fognak szembe nézni.*
- A nevem Verashu Suwun, az osztag hadnagya vagyok. - *mutatkozok be én is, ám a legkisebb lelkesedés és érdeklődés nélkül.*
- A továbbiakban a mi osztagunkat fogja szolgálni. Az adatlapja szerint Ön lenne a… - *itt kikeresem a megfelelő adatot a papírról* - 8. tiszt. Most kérem, mesélje el, miért a mi osztagunkat választotta, és mik a céljai az osztagon belül. - *folytatom a legkevesebb érzelemmel és érdeklődéssel arcomon, amit látni lehet. Ez csak hivatalosság, formalitás; s amíg nem próbál meg provokálni, addig még kedves is leszek vele – persze a saját mércémhez képest.*

Nem kellet sokat várnom, pár másodperccel a kopogás után egy női hang szólalt meg, ami persze nemvolt meglepő:
-Tessék.- Szólt egy női hang.
Kihúztam magam, majd benyitottam. Egy lépést sem tettem meg előre, előbb bemutatkoztam.
-Zirohachi Taro vagyok. Köszönöm, hogy fogadott.- Eközben a hadnagy az egyik mappájában kutatgat, majd kihúz belőle két lapot. Az egyik látszólag üres, a másik gondolom az én adatlapom lesz. Miután bemutatkoztam pár lépéssel közelebb mentem hadnagyom asztalához és kicsit jobban szemügyre vettem az irodáját. Nemvolt benne túl sok minden. Az egyik sarokban egy kutya fetrengett, gumicsonttal a szájában. velem szemben pedig a hadnagy asztala volt. Az egész szobában csak egy szék volt, azon is a hadnagy ült. A hadnagyot méregettem... Egy kifejezetten szép nő... inkább lány, nem lehetett több 25 évesnél, mikor meghalt. Belemélyülten fürkésztem arcát, hátha felnéz egy pillanatra, de nem tette. Jegyzetelt valamit a lapjára, majd megszólalt:
- A nevem Verashu Suwun, az osztag hadnagya vagyok.- mutatkozott be, de az arca még mindig rideg és érdeklődés mentes volt.
- A továbbiakban a mi osztagunkat fogja szolgálni. Az adatlapja szerint Ön lenne a…- folytatta, majd a mondat felénél megállt és a szemével végig futott az egyik lapon, majd folytatta:
8. tiszt. Most kérem, mesélje el, miért a mi osztagunkat választotta, és mik a céljai az osztagon belül.- fejezte be.
~A 8. tiszt. Nem rossz!~Hangzott a fejemben Akume hangja.
~Most mit mondjak neki? Az igazi célom minimum a hadnagyi rang a 10.osztagnál, de ha most ezt mondom neki, akkor egész életemben pikkelni fog rám. Még rosszab, ha ezt rivalizálásnak veszi. Na mindegy, majd azt mondom neki, hogy...~Itt elhallgattam és elkezdtem monológomat.
-Azért jelentkeztem a 10.osztaghoz, mert sok jót hallottam róla és úgy gondolom oszlopos tagja lehetek majd. Ezen kívül a kapitány és a hadnagy is teljesen szimpatikus volt nekem. Úgy gondolom, mindkettejüktől sokat tudok még tanulni és felküzdeni magam egy szép helyre az osztagnál.- fejeztem be monológomat. Bőszen jegyzetelt, azon gondolkoztam, mit írhat ennyit rólam, még csak ki sem bontakoztam...

*A tiszt kinyitja az ajtót és bemutatkozik. Igen furcsa számomra az, hogy be se lép a szobába, úgy hajol meg, ám nem mutatok felesleges reakciót erre. Nem fogok egy ilyen apróságon fenn akadni; ami azt illeti, nincs az az ember, aki képes lenne felidegesíteni. Aki pedig rivalizálni akar velem, az beérheti a gúnyos vigyorommal; engem úgy se győznek le. Megvannak a magam módszerei, bár a shinigamik szemszögéből talán szokatlanok is.
A papírra így felkerül az első jegyzetem, benyomásom róla. Óvatosnak elég óvatos, ha még azelőtt bemutatkozik, mielőtt átlépné a küszöböt. S miután belép s elkezd válaszolni a kérdéseimre, csak még több infót írok le róla, mindezt úgy, hogy lehetőleg egy szót se lásson belőle.
Ty azt mondja, hogy már látott engem és a kapitányomat, ám nekem cseppet sem rémlik. Néha ugyan valóban kénytelen vagyok látogatást tenni az irodámon kívül, s egyszer még az akadémisták előtt is meg kellett jelennem, ám én csupán az adatlapok alapján válogatok, s az akadémiai eredményeket veszem figyelembe. Nem az érdekel, hogy kinek milyen szép arca van s érdekes személyisége. Utóbbi csak akkor érdekel, ha hasznom is van belőle. Gyanítom, az újonc számomra nem sok hasznot fog hozni, vagyis érezze magát megtisztelve, ha egyáltalán ránézek, és hogy hajlandó vagyok vele néhány szót váltani. Nem sokan dicsekedhetnek ezzel, úgyhogy tényleg kivételes helyzetben van az újonc. Remélem, értékeli a kivételes helyzetét. Azonban ne reménykedjen abban, hogy gyakran történik majd ilyen.*
- Kíváncsi vagyok, honnan szerzi az információit. - *pillantok fel a papírból, s lila szemeimmel az újoncéba nézek.*
- És mégis mit ért a „szép hely” alatt, meddig akarja felküzdeni magát az osztagon belül? Szeretném, ha tudná, hogy itt teljesítmény és megbízhatóság által dől el, hogy ki milyen szinten áll. Ha bizonyítani akar, akkor azt megteheti bármilyen küldetésben, de az osztagon belüli kötelességei elsőbbrendűek. Remélem, nem kell elmagyaráznom, hogy továbbra is fontos a testi és lelki edzés. - *folytatom, s ismét felírok egy szót a papírra: túlbuzgó. Természetesen a sok irathalom miatt ebből nem lehet semmit sem látni; igyekszem úgy jegyzetelni másokról, hogy azok ne tudják, mit írok éppen róluk. Gondolom, most Ty-t is furdalja a kíváncsiság. Hadd szenvedjen tőle. Akkor se tudja meg soha, mit írtam róla. Ezek a személyes kis aktákba kerülnek; az osztag hatékonysága érdekében, na meg a saját szórakoztatásomra vezetem őket.
Eközben megidézek egy pokollepkét, s a hivatásos idegenvezetőnkért küldöm el. Majd ő körbevezeti az osztag területén. Sőt, akkor már el is vihetnek ketten Mistyvel néhány iratot.*
- Hamarosan megérkezik az „idegenvezetőd”. - *húzom gunyoros mosolyra számat, miközben Mistyre gondolok.*
- Ő majd körbevezet az osztagunk területén, s elvezet a kapitány irodájába. És még valami; ha már úgyis meglátogatjátok Watanabét, akkor küldenék neki néhány befejezett iratot. - *rakom el a papírokat, s szelektálom a többit.*
- Ha van még valami, amit fontosnak tart elmondani, akkor hallgatom. Valamint ezt írja alá. - *nyújtok oda egy iratot, ami egy jelenléti ívhez hasonló. Gyakorlatilag ez a hivatalos formája az osztagba való belépésnek. Még egy tollat is rakok mellé, aztán folytatom a munkám. Még néhány cetlire ráfirkantom, hogy melyik okmány miről szól, hogy a taichounak ne kelljen olvasnia, s egy utolsó cetlire egy rövid üzenetet firkantok.

„Üdv!
Mindegyik akta mellé raktam egy cetlit, hogy hol kell aláírni, és miért. További szép napot, kapitány!
Verashu Suwun ^^”

Immáron minden készen áll, s hamarosan Misty is megérkezik, hisz addig eltelhet pár perc, mire megkapja az üzenetet és ideér.*
- Nos, akkor üdvözlöm az osztagban. Ha bármi kérdése van, akkor azt most tegye fel. - *dőlök előre az asztalon, kezeimet összekulcsolom, s a teljes közönyt mutatom arcomon.*

[Ty valószínűleg a halálba készül, avagy formalitás a hadnagyi irodában]

- Kíváncsi vagyok, honnan szerzi az információit.- kérdezte Suwun, eközben fejét felemelte és végre megpillanthattam gyönyörű, ám kicsit szokatlan lila szemét. Mióta benn vagyok most elöször nézett fel irataiból. Gyorsan folytatta is:
- És mégis mit ért a „szép hely” alatt, meddig akarja felküzdeni magát az osztagon belül? Szeretném, ha tudná, hogy itt teljesítmény és megbízhatóság által dől el, hogy ki milyen szinten áll. Ha bizonyítani akar, akkor azt megteheti bármilyen küldetésben, de az osztagon belüli kötelességei elsőbbrendűek. Remélem, nem kell elmagyaráznom, hogy továbbra is fontos a testi és lelki edzés.- Mondta a kapitány. Ezen szavai után feljegyzetelt valamit lapjára, úgy, hogy éppen csak ne láthassam. Gondolom ezzel is engem akar idegesíteni, de ezt nem fogja elérni.
~Majd ha én leszek a hadnagy úgyis minden irathoz hozzá férek.~ Gondoltam magamban.
~Csak ne bízd el magad!~ Szólt Akume.
A teljes gondolat menetet be se fejezhettem, hogy válaszolhassak a kérdésére, Suwun megidézett egy pokollepkét, amit el is küldött valakiért. Nem telt el 10 másodperc, meg is tudtam kinek:
- Hamarosan megérkezik az „idegenvezetőd”. Mondta, egy gúnyos mosollyal az arcán.
- Ő majd körbevezet az osztagunk területén, s elvezet a kapitány irodájába. És még valami; ha már úgyis meglátogatjátok Watanabét, akkor küldenék neki néhány befejezett iratot.
~Mit ne mondjak, illik hozzá ez a gúnyos minden érzést a semmibe vevő jellem.~ Gondoltam, de elfelejtettem, hogy Akume az egészet végighallgatja.
~Te csak ne szeress bele. Ha hadnagy akarsz lenni, valószínűleg meg kell majd vele küzdened egyszer.~Szólalt meg azonnal a már jól megszokott hang a fejemben.
- Értem.- Mondtam, majd felkaptam az iratokat, amiket kiválogatott az asztal sarkára.

Már éppen azt hittem mára végleg békén hagy az ugyeletes démonuzo, de nincs nekem olyan szerencsém. A pokollepke mostanában nem jelent tul sok jot, de kulonosebben nem aggodom. Ha nem tetszik a feladat ugysem végzem el. Kinyujtom a kezem és várom, hogy megtudjam mit is akar éppen. Hm...Ugy tunik ujabb ujonccal gazdagodott az osztagunk. Az ugyeletes ezuttal is én vagyok, és végre már megtanulták, hogy a legkozelebbi kaphato ember lévén jobban járnak, ha engem hívnak. Mivel nem akarom, hogy szegény srácnak egy életre elmenjen a kedve az osztagtol, kicsit csipkedtem magamat. Ugy két percen belul meg is érkeztem és még éppen hallottam, hogy Suwun kapásbol hordárfeladatot is bíz az ujoncra, ha már megejtunk egy látogatást a kapitánynál. Ekkor nagyon halk kopogást kovetoen nyitottam be, majd jott a szokásos szoveg:
-Jo napot, hadnagy! Itt is vagyok, gondolom o lehet az uj tag. Nos orulok a találkozásnak, Yurenai Mistique vagyok. - mondom egy mosoly kíséretében, majd ujra az asztalnál ulo hárpia felé fordulok. Beljebb lépek, és ebben a pillanatban halk morgás uti meg a fulemet. Az ajto mellett a sarokban egy kutya fekszik, és szemmel, láthatoan megérezte a belolem jovo macskaszagot. Na most pechje van, mivel Ciara volt itt elobb és ráadásul erosebb is nála. Viszont ugy tunik a bolhazsák eléggé hasonlít a gazdájára, legalábbis egyikuknek sem vagyok a kedvence. - Amennyiben a hadnagy nem akar még valamit, azt hiszem indulhatunk is. - azzal kérdoen felé néztem és vártam a válaszát...

*Válaszként csak hümmögést kapok; megvárom, míg az újonc aláírja a megfelelő papírt, miközben visszarakom a mappába az adatlapot s a másikat, amire személyes véleményemet írtam le. Másnak nincs köze hozzá, ehhez nem férhetnek hozzá. Azt hiszem, szereltetek valami erős kidouval lezárt páncélszekrényt a közeljövőben, hogy még véletlenül se férhessenek hozzá az illetéktelenek.
Amíg Misty megérkezik, az összes fontos iratot összeszedem; kínos rendbe rakom az egészet, hogy még véletlenül se lehessen eltéveszteni, mi micsoda. A praktikusság mindenek felett. Nem olyan sok súlyra ez az irathalom, ráadásul egy kemény fedelű mappát is mellékelek hozzá. Szeretem, ha minden szépen rendben van. Nem hiszem, hogy bárki megszakadna ettől a súlytól.
Misty kopogása olyan halk, hogy ha nem érzem meg Misty lélekenergiáját, akkor fel se tűnt volna ittléte. Addigra én már a mai munkámat folytatom, hiszen mindig vannak olyan dokumentumok, amiket ki kell tölteni. Igaz, a mai napra nem maradt sok; valószínűleg hamarabb sikerül végeznem velük.*
- Üdvözölet. - *köszönök Mistynek. A kutyám felemeli a fejét, s még rágcsálni is elfelejt; valószínűleg a macskaszagot érzi meg, s az irritálja őt, de annyira nem érdekli őt, hogy oda is menjen. Öreg már a gyerekes macskaüldözéshez. Neki már csak nyugalom kell.*
- Kérlek, mutasd meg az újoncnak az osztagunk területeit. Aztán nézzetek be Watanabéhoz. - *osztom ki a feladatokat immáron mindkettejük számára, miközben egy újabb dátumot firkantok oda az egyik iratra. Másoknak lehet, ez monoton munka, nekem viszont tökéletes menedék. Én tényleg tudom élvezni ezt a munkát.*
- És ha már arra jártok, kérlek, adjátok át ezeket a kapitánynak. - *bökök rá a tollammal a szépen rendbe tett papírokra, amiket egyetlen egy mappába tettem.*
~ Ajánlom, hogy ne vesszen rejtélyesen nyoma az aktáknak. Nem az én érdekemben. ~ *teszem hozzá gondolatban. Nem tudok megbízni Mistyben, viszont ha van egy kis esze, rájön magától, hogy az Ő és az egész osztag érdeke, ha minden rendben a helyén van.*
- A viszont látásra. - *várom, hogy távozzanak. A többivel egyedül is boldogulok.*

* Végigmérte az asztal mögött ülő, jégpáncél mögé bújt nőt. Látott már sokszor ilyen nőt, de ez volt a leghatározottabban érdekfelkeltő. Még nem nagyon akart róla véleményt alkotni, hiszen nem is ismerte - és első benyomás alapján nem szabad ítélni. Majd, a későbbiekben - úgyis rengetegszer fogja még látni. *
- Amit fontosnak tartok elmondani... - *mondta ki hangosan a mondat egy részét. Valami érdekes okbó, amire még nem jött rá, felment benne a pumpa. Ki ez a nő, hogy így beszéljen vele? Csak azért, mert nála magasabb rangon van, nem kell úgy kezelnie, mintha valami piszok volna a körme alatt. Már pedig az egész tartása, és a hangsúlya is ezt árulta el Kai számára.* - Elhiheti, mást nem is fogok elmondani. - *szólalt meg belőle kedvenc mérges énje. * - Elnézést. Mindenesetre szeretnék majd egyszer önnel összecsapni. - * Mondta szinte érdektelen hangon. Mindezt azért, hogy lássa: van-e annyira sok oka a hadnagyának a túláradó sznobizmusába. Valamint azt is világosan látta, hogy mennyire leírta őt csupán azért, mert megdícsérte a szépségét. Nem értette az ilyen nőket: legalább egy mosollyal nyugtázhatta volna a dolgot. No, nem valami műmosolyra gondolt, mert az még ennél is roszabb. Nagyon, nagyon nem szerette az ilyet, ahogyan azt a tartást és kisugárzást sem, amit most Suwun művelt.* - A céljaim között szerepel az, hogy minél hatékonyabban segíthessem Soul Society munkáját. Az ok, hogy miért a 10. osztagot választottam, az a kapitány. Az előzőt is ismertem, és az ő személyisége megragadott. A mostani kapitánynak pedig minen tiszteletem... - hogy el tud viselni egy ilyen búvalbélelt nőt hadnagynak. *fejezte be magában, majd várakozva nézett a hadnagyra. Látta, hogy leülni nem fog: ezt is elkönyvelte magában. Bizonyos emberek így követelik ki maguknak a tiszteletet: jelenlétükben nem engedtek mást leülni. Eléggé idegesítette a dolog, de nem veszítette el a hidegvérét: nem akart ő leülni amúgy sem, és hosszúnak nem tervezett látogatása még rövidebb lesz Suwun legteljesebb örömére...*

*Rideg, vérfagyasztó mosolyra húzom ajkaim, s szemeimmel Kait méregetem, mintha egy prédát vizslatnék csupán. A kellemetlenség csak úgy árad belőlem; csupán azzal, hogy megszagoltam az idegesség nyomát, máris egy érdekes játékszerként gondolok az újoncra. Kíváncsi vagyok, meddig tudom húzni az agyát. Csupán a saját szórakoztatásomra, természetesen. Ezek után próbáljon meg bárki bókolni nekem, sok sikert.
Kai személyisége mintha 180 fokot fordult volna, annyira megváltozott csupán azért, mert nem mutatok különösebb őszinte érdeklődést iránta. Ennek örömére fel is írom az egyik papírra a „szívtipró” szó mellé a „határozott belső világ” jelzőt is. Amit most sikeresen felborítottam nála.
A tiszt gyakorlatilag kihívott engem egy harcra; nincs okom elutasítani, ám mielőtt válaszolnék, még megvárom, hogyan reagál a többi kérdésemre. Miután elmondja a párszor már hallott szöveget, hogy mennyire tisztelik a kapitányt, az egyik mappában meg is keresek egy másik fontos papírt. A nagyját már előre kitöltöttem; Kai adatait tisztázza rajta. Gyakorlatilag egy jelenléti ívvel egyenértékű, valamint az utolsó lépés az osztagba való felvételhez. Még egy másik tollat is kikészítek, hogy Kai alá tudja írni. Igazán kedves tőlem, semmi oka nem lehet panaszra.*
- A kihívást elfogadom, már ha ezt annak vehetem. - *szólok, a kegyetlen mosolyt mintha arcomra varrták volna.*
- Itt általában délután 4-kor végzek, utána ráérek edzésekre. Persze ha Ön valóban komolyan gondolja az előbbi megjegyzését. Mellesleg kérem, ezt írja alá. Csupán formalitás. - *teszem az asztal szélére a papírt és a tollat, amikor meghallom, hogy a kutya nyöszörög. Az arcomról egyből eltűnik az a gonosz mosoly, s tekintetemmel a kutyát fürkészem. Úgy tűnik, megunta a heverést.
Mit sem törődve a mostani helyzettel állok fel s megyek oda; úgy tűnik, a kutya épp ki szeretne menni kicsit. Már az ajtó mellett toporog, én pedig megkerülve Kai-t nyitom ki azt. Egy ekkora kutyának nem érdemes külön ajtót szereltetni. Amúgy is hülye megoldás, nem vagyok annyira lusta, hogy ne tudnám magam kinyitni neki az ajtót, ha szüksége van rá.
Miután kiengedtem őt, a semleges képemmel állok Kai mellett várva, hogy aláírja a papírt. Valószínűleg még átfutja egyszer a tekintetével az egészet.*
- Kíván esetleg valakit, aki körbevezeti az osztag területein, vagy eltalál magától is? Ha kérdése van, még azt is meghallgatom. A kapitány tudtommal ma nem szabadnapos, úgyhogy ha gondolja, ott is bemutatkozhat. - *folytatom, a szokásos, merev hanghordozásommal a beszédet, s ha Kai aláírta a papírt, akkor elveszem azt tőle. A kutya teljesen kizökkentett előbbi hangulatomból; amíg nem látom ismét azt a dühös pillantást, nem fogok visszatérni abba. Pedig nincs is szebb annál, amikor az a férfi, aki pár perce még bókolt neked, most az igazi haraggal szemeiben tekint rád.*

Miután eligazítottak minket, hogy kinek hova kell mennie, elköszöntem az osztálytársaimtól, akikkel elképzelhető, hogy soha többet nem fogok találkozni és a 10. osztag épülete felé vettem az irányt. Amikor már láttam az épületet, megpillantottam egy másik Shinigamit.
-Helló, te is a 10 osztagba tartozol? - kérdeztem.
-Igen. - válaszolta.
-És kinél kell jelentkezni? - tettem fel a következő kérdésem.
-A hadnagy feladata az újoncok fogadása. - válaszolta, majd megmutatta, hogy merre. Megköszöntem és a hadnagy irodája felé vettem az irányt. Amikor megérkeztem egy pillanatra megálltam az ajtó előtt, erőt gyűjtöttem, remélve, hogy jó passzban találom a hadnagyot, majd bekopogtam.

[Nao]

*A feladatomat kivételesen sikerült hamarabb befejeznem; most pedig hiába kutatok bármilyen teendő után, sehol se találok semmit. A szemem gyorsan átsiklik a naptáron, s újra és újra rendbe teszem az irathalmazokat. Amikor meggyőződök arról, hogy nincs értelme még tökéletesebb rendbe tenni az asztalom, felsóhajtok; a kutya persze rám se hederít, ugyanis el van foglalva kedvenc tevékenységével, a kempeléssel. Nem hibáztathatom érte; addig se kell annyit foglalkoznom vele, és bőven elég az, ha itt van és létezik.
Most először érzem úgy, hogy szívesebben lennék máshol, mint az irodámban. Ennek persze az oka nem az, hogy meguntam volna kedvenc időtöltéseim egyikét, a békés papírmunkát és aktatologatást, hanem csupán az, hogy tényleg mindennel végeztem. Miért kell túl tökéletesnek lennem?!
Unottan mászok ki a székből és vonszolom magam oda a kávéfőzőhöz. Ha már tényleg nem tudok mit csinálni, akkor egyszerűen fogom magam, mérgezem tovább gyönyörű testemet ezzel a fekete és kártékony itallal, majd az irodám előtt elszívok egy szál cigit. Akkor talán eszembe jut valami, amivel hasznossá tehetem az időmet. Lehet, meg kéne látogatnom a kapitányt; esetleg elkéredzkedhetnék valami kisebb küldetésre. Hisz nincs értelme itt maradnom.
Amíg a kávéra várok, kopogást hallok; visszaülök hát a székembe, még pár percbe beletelik, mire a kávém készen lesz. Amúgy is automata, kikapcsol magától, ha végzett.*
- Tessék. - *szólok, s várom, hogy az illető bejöjjön. Persze igencsak meglepődök, amikor valami idegent látok; nem mintha arcomról ez leolvasható lenne. Az most is rideg marad. Majd ha elmondja, mit akar, eldöntöm, milyen leszek vele.*

* Halkan figyelte hadnagyát, majd egy kötömbös mosollyal az arcűn az asztalához lépett. Inkább elszámolt magában tízig, és utánna a zsebébe nyúlt. Amint megérzete a cigarettásdoboz kemény papírjának tapintását, szinte azonnal lenyugodott. Gyakran fordult elő nálla, hogy kijött a sodrából, ha nem dohányozhatott. Eléggé foglalkoztatta a dolog, hogy összecsaphat hadnagyával: nem mindenkinek adatik ez meg. Az sem számított neki, hogy nyerni foge-e, vagy elveszíti a csatát. Számára a lényeg jelenleg a harc volt, és hogy a harc során levezesse valamin - vagy valakin a benne felgyülemlett feszültséget. *
- Természetesen annak veheti, drága hadnagyom. - *Úgy döntött, nem fogja hagyni, hogy egy ilyen kis perszóna felhergelje mégegyszer. Az a nőszemély baja, ha nem fogadja szívesen a neki szánt bókokat- ő nem tehet a nő frusztráltságáról. Eméssze meg, mert nem fog megváltozni a kedvéért. Semlegesen figyelte, amint hadnagya a kutyával vesződik: ő továbbra sem kívánt a kutyával szoros, baráti, pajtási kapcsolatot kiépíteni. Undok, talpnyaló melléktermék volt az összes ilyen fajtájú állat. Nem tudtak mást csinálni, csak a gazdájuk kegyeit keresni, és hozzájuk dörgölőzni. Egyikben sem volt semmiféle szabadságvágy. Még a szabad akarat is hiányzott belőlük... Enyhén összeráncolta a szemöldökét, majd miután az állat eltűnt az irodából, sokkal kényelmesebbé vált számára a levegő. Miközben az aláírására váró papírokat futotta át szemmel, észrevette, hogy hadnagya melé állt. Röpke, pár másodpercig azon gondolkozott, hogy mégis mit mondjon neki, amivel talán felbosszanthatja. A híres büntetőmunkáktól egyáltalán nem félt: ha eddig nem ölték meg, ennek a befordult nőnek is el tudja viselni a rigolyáit. Hiheti magáról, hogy egy keményfejű, sziklaszilárd akaratú, céljait mindenáron elérő személy; a valójában ugyanolyan, mint a többi: magányos, kapcsolatok nélküli lény. Aki több, mint valószínű, hogy az emberekre barát helyett létrafokokként tekint. Méghozzá olyan létrafokként, amik segítik őt, hogy minél feljebb jusson a ranglétrán. *
- Szépséges hadnagyom, akkör Önnek megfelel a ma délutáni megmérettetés? Remek, remek... - *mondta kellemesen árnyalatú hangján, és gyorsan aláírta a papírokat. Ezután odafordult a nő felé, és egy fél pillanatra a szemébe nézett. Pontosan azt látta, amire számított, és ez némiképp elégtétellel töltötte el. Őszintén remélte, hogy már kezdi idegesíteni a nőt, sőt, az lenne a legjobb, ha az agyára menne. Minden bizonnyal úgy tekint rá, mint egy kis pondróra, ami a tündérkirálynőre tekint.*
- Természetesen egyedül is fel tudom fedezni az osztag rejtelmeit, de ha csatlakozni kíván hozzám, örömmel látom sétám folyamán. -* húzódott egy félmosolyra a szája, miközben szemével az irodát fürkészte. Nyomasztó és rideg hely volt. *
- De ha mégis talált magának valami jobb elfoglaltságot - nem kétlem, minden bizonnyal sokkal szórakoztatóbb eme papírok olvasásával tölteni az időt, mint személyemmel sétálni; akkor a későbbi viszontlátásra, hölgyem. -* hajolt meg tiszteletteljesen, és mielőtt a hadnagya gyanakodhatott volna, még egy apró kézcsókot is lehelt a kezére. Természetesen ez nem hódítás volt... nem, inkább másik módját választotta arra, hogy Verashu Suwun közelébe férkőzzön...
Miután sikeresen elhagyta a termet - hadnagya valószínűleg vagy mélységesen ledöbbent merészségén és magában elmondja mindennek - az üresfejű bájgúnártól a pofátlan dögön át a gerinctelen szemétládáig - elővette mentholillatú cigarettáját, kivett belőle egy ép, sértetlen szálat. Miközben lassú, elnyújtott léptekkel a szobája felé lépkedett, rágyújtott, és elégedetten fújta ki a füstöt. *

*Nem érdekel, ha egy pillanatra megtörik az imádzsom. A kutya fontosabb számomra holmi kis újoncnál. Már azt is megtiszteltetésnek veheti, hogy én magam ajánlottam be őt 3. tisztnek. Hiába, nálam az eredmények dukálnak, s az oktatói azt írták le a papírokra, hogy tehetséges, vagyis lecsaptam rá. Ritka az olyan eset, amikor egy akadémiai tanulóból egyből 3. tiszt válik – még bennem sem fedezték fel sokáig a tehetséget, na persze tettem arról, hogy ne egy névtelen katona legyek a sok közül. Kapitányi rangra pedig nem vágyok, hiszen abban semmi kihívás. Már csak egyetlen dolog van, amit életcélomnak tekinthetek – hiszen akinek nincsenek érzelmei, annak hiábavaló az élete. Ám az, amit életcélként kitűztem magam elé, bőven elég ahhoz, hogy életben tartson. Addig is, annyi embert fogok behálózni, amennyit csak tudok. Mintha csak egy pók lennék, aki néha magához ránt egy-egy finom falatot. Felettébb kényelmes élet, ha azért élsz, hogy eme falatokat megkóstolhasd.
A kutya így távozik; tudom, hogy legkésőbb fél óra múlva visszajön. Lusta dög, s ritkán érzi úgy, hogy meg kéne mozdulnia. Ha mégis, azt fél óra múlva úgyis megunja.
Kai megerősítette a kihívást; ezek szerint ha itt végeztem, majd ellátogathatok az edzőterembe, hogy a napi torna meglegyen. Ajánlom, hogy megtiszteltetésnek vegye, hiszen nem fordult elő még az, hogy engedtem volna egy tiszt provokálásának. Vagyis igazából most sem engedtem, csupán hajlandó vagyok megküzdeni vele. Érdekel, mit tud.
Bólintok egyet, hogy felfogja, (úgy értem, tényleg) hogy délután négy óra után én ott leszek az edzőteremben, és hajlandó vagyok megmutatni páratlan tehetségem s kardom különleges erejét. Nem fogja megköszönni. Pedig számomra ez most a győzelemről szól. Vagyis arról, hogy mekkora örömmel fog eltölteni, ha szenvedni fogom látni a szépfiú csinos kis pofiját.
Úgy tűnik, hogy a tiszt félreértelmezte a felajánlásom, ám szerencsére időben kapcsolt, hogy én nem érek rá körbevezetni őt. Talán némi gúnyt is érzek a hangnemében – még egy ok arra, hogy cafatokra szabdaljam az arcát.
A kézcsók – igen, az váratlan volt. Most először tényleg az őszinte meglepődöttség sugárzik az arcomról. A helyzet az, hogy nem olyan korban és kulturális közegben vagyok, ahol ez megszokott lenne, s ezelőtt soha nem kaptam kézcsókot. Hallottam arról, hogy a nyugatiaknál ez egy szokás, ám mint azt már elmondtam, nem vagyok hozzászokva. Kerekre tágult szemekkel nézem a távozó férfit, s csak az utolsó pillanatban jut eszembe elköszönni. S ahogy kilép az ajtón, a falak ismét suttognak. Egyből a fejemhez kapok, hisz az őrülettel járó fejfájás elviselhetetlen. Ám mégis valahol örülök neki… Már tényleg rég éreztem ezt az egészen eufórikus állapotot.*

*Sikeresen elhelyezem a Kaitól kapott virágcsokrot az asztalomon, amit ki is díszítek egy mellé rakott fényképpel. Egy közös kép a lovagommal! *.* Így aztán percek telnek el szimpla olvadozással, kis híján pedig a nyálamat is lecsorgatom az asztalra. A fénykép meg a rózsák tesznek róla, hogy még véletlenül se tudjam kiverni a fejemből hősöm kedves mosolyát, és azt, ahogyan a cigarettát a szájához emeli. Két teljes napot kell kibírnom nélküle, csak mert neki valami hülye küldetésre kell mennie. Nélkülem. Jó, persze, az meg neki nem tetszett, amikor én mentem el egyedül egy küldetésre… De az eredménye meg is lett, bár ő még nem tud arról, hogy sikerült szert tennem a bankai képességére. Persze, ha ő nincs, akkor sose jutok el erre a szintre. Mellette olyan… normálisnak érzem magam. Tudod, amikor nem tartasz attól, hogy összesúgnak a tárgyak a hátad mögött, és úgy érzed, hogy te is a közösség része vagy. Úgy igazán. Nem pedig egy kívülálló, aki próbál beilleszkedni egy körbe, ám próbálkozása rideg elutasításra talál. De Kai-al valahogy az élet más… Képes kirángatni a vackomból, amit csak tébolynak nevezek, és törődik velem. Remélem, nem vagyok olyan idegesítő számára. T_T Kezdek attól tartani, hogy egy fangirl lett belőlem, de hát na… Tudom jól, hogy mit érzek. Olyat, amit évtizedek óta nem éreztem. Meg mondjuk nem is éreztem semmit sem hosszú évekig, szóval igencsak ki lettem rángatva a megszokott kis világomból, ahol senki sem ér el. De most már érzek. Ismét sebezhető vagyok, és mégis… örülök neki.
Mikor már éppen a munkámba temetkezek – avagy jelentések arról, hogy mikor lettek kipucolva a mosdók, meg hasonlók - , valaki kopogtat az ajtón. Kihúzom magam a széken, és meglepődve tapasztalom, hogy most egyáltalán nem érzem másik énem jelenlétét. Még annyira sem, mint a múltkor. Pedig akkor is elég gyengén volt itt. Csupán addig vette át az irányítást A Test felett, amíg az egyik tiszt valami jelentést tett. De most… életemben először én fogok Suwun helyébe lépni, és én végzem el ezt az igenis fontos teendőt. … Mi van? Most muszáj tökéletesnek mutatnom magam. Be akarom bizonyítani, hogy én is vagyok ilyen alapvető emberi kommunikációra, mint a sötét énem, és le tudom rendezni ugyanazt, amit ő is. Így aztán egy gyors igazítás a hadnagyi karszalagomon, nem mintha nem lenne elég feltűnő és egyenletesre vasalt már így is.
Hatalmas mosolyom keretében nyögöm ki, hogy szabad; aztán belegondolok abba, hogy hogyan is voltam képes ilyen vékony hangon megszólalni. Az önbizalmam kezd lankadni, de most nem engedek neki, de nem ám! Mosolyom csak szélesebb lesz, amikor megpillantom az eddig még ismeretlen tagot; legalább tiszta lappal indulhatok. Még az is lehet, hogy jó barátok leszünk! *.* Mert olyan jó lenne, ha lenne több olyan ember is, akire számíthatok! *.* Talán még sikerül kedvelnie is engem, hála annak, hogy a másik énem kicsit elpárolgott az éterbe. Bár van egy olyan érzésem, hogy fogom még látni, és az egy hatalmas katasztrófa előzménye lesz, de addig is… nem érezhetném jól magam?*
- Új tiszt? - *csillannak fel a szemeim, aztán az irathalmok között kezdek el kutakodni. Megint sok munkám felgyülemlett, de legalább lesz mibe beletemetkeznem, amíg nem láthatom Kait.
Némi matatás után elő is veszek egy adatlapot, amin Ayumu legfőbb adatai találhatóak. Név, kor, vizsgás sikere, ésatöbbi. Kutyám eközben felemeli a fejét, mintha valami érdekeset talált volna az új tagban, és látványosan ásít is egy sort. Hátrafordulok egy pillanatra, hogy szelíden megvillantsam neki is mosolyom. Hiába, a szívemhez nőtt.*
- Verashu Suwun vagyok, az osztag hadnagya. Hmm… azt mondja, hogy te lennél Ayumu Hirateuchi. Szólíthatlak Ayunak? - *nézek hatalmas és kerek bociszemekkel, és állok fel az asztaltól. A másik kezemben már egy újabb iratot tartok, ezt pedig Ayu felé is nyújtom. Csupán el kell olvasnia, és alá kell írnia. Formális dolog, csak túl kell esni rajta. Azután pedig a kezemet is nyújtom egy kézfogásért – ilyet Suwun csak magas rangú feleknek csinált. De azt hiszem, hogy itt is ideje bevezetni a protokollt a szokásos bunkóskodás helyett, amit a másik énem művelt.*