[Záróra – Hagyjuk, had tegye a hadnagy a dolgát!]

Hát igen, én már tényleg csak szemlélődő személy vagyok, azonban Vera még így is figyel rám, ami roppant kedves gesztus. A beszélgetés alatt Nara és Rika felváltva válaszolgat, főleg bólintással. Közben a fiú kérdésére válasz érkezik, melyről eddig én sem tudtam, és köszönöm szépen neki, hogy megkérdezte, így legalább nem fogok megfeledkezni erről, vagyis ettől még megfeledkezhetek a gyakorlatozásról, de így már nincs az, hogy én nem tudtam erről. Mert igen, én tényleg mindenről képes vagyok megfeledkezni, még akkor is, ha pár perccel a szóban forgó dolog megtörténése előtt mondják el, és képes vagyok arra is, hogy egy kívülről ismert terepen eltévedjek. És hogy a bénaságomat tovább fokozzam, elmondanám, hogy olyan is megesett már velem, hogy álló helyzetben orra estem, és pedig nem volt szándékos, nem akartam megnevettetni vele senkit, azonban mégis sikerült.
Ajánlkoztam volna szívesen Narának edzőpartnernek, de tudom, hogy férfi lévén sokkal erősebb nálam, így én talán előedzésnek volnék jó a számára, vagy még annak se. Valószínű az is, hogy az egész csak számomra lenne edzés, s minthogy eddig úgy tűnik, hogy Nara igen tisztelettudó személy, az sem nagyon biztos, hogy megtámadna engem. Végül is mindegy, mert meg se szólaltam, nem bocsátkoztam beszélgetésbe, és az én dumaáradatommal nem szándékoztam tovább feltartani Verát sem, aki éppen ebben a pillanatban küld el két pokollepkét. A beszélgetésük továbbra is akadozgatott, minthogy senkinek nem volt semmi különösebb mondanivalója, és úgy tűnik, a hadnagy is kifogyott a formális kérdésekből.
Aztán hosszú, kínos csönd következett, amelyben még a tőlem nem messze fekvő állat szuszogását is hallani lehetett. Egy kissé zavarba jöttem, mert már én sem tudtam mit mondani, habár nekem nem is igazán kellett volna, mivel ez már nem az én beszélgetésem. Ez az övék, s minthogy az övék, én immáron, mint kívülálló szemlélődöm benne. Majdnem, mint egy NJK, aki csak ott van, mert neki ott kell lenni, és ha tőle kérdeznek, bólint. Viszont ez nem esik meg velem, mert én csak, mint gardedám vagyok itt, egy testőr, aki követi azt, akit rábíznak. Máskor a húgocskámnak is milyen nagy szája van, még egy légyről is képes lenne órák hosszat beszélni, na persze, erre nagy ritkán én is képes vagyok, de csak akkor, ha van valaki, akit érdekel a téma.
~Miután elmegyünk, valószínű, hogy ezzel a rengeteg papírral egyedül kell megbirkóznia a hadnagynak… Vajon engedné, hogy besegítsek egy kicsit? –Gondolkozom magamban, de nem akarok túlzottan az agyára menni, így inkább elhesegettem a gondolatot.
Kopogást hallottunk, valószínű, hogy a két pokollepke által iderendelt személyek azok, de amint belépnek, már bizonyossá válik, hogy ők tényleg azok. Kísérőnek hívta őket Vera, hogy megmutassák nekünk, vagyis nekik, Narának és Rikának a hálókörleteket, mivel én már feltérképeztem azokat még mielőtt ideértem. Azonban már az is holtbiztos, hogy egyes egyedül nem találnék el oda, csak vagy egy kísérővel, vagy pedig órák hosszanti bóklászással, melyben YukiTora biztos, hogy ismét hozzám szólna, pontosabban megdorgálna, hogy miért vagyok én ennyire ügyetlen, és, hogy miért nem vagyok képes tájékozódni. Pedig, ha nagyon akarok, akkor képes vagyok eljutni bárhova, de oda is csak rohanva, úgy, hogy nem figyelem, mi mellett haladok el. Ám ez a taktika nem tökéletes, mert miután odarohanok, ahova kell, nem jutok vissza egykönnyen, és mivel nem rohanhatok mindenhova, mert akkor, azt hinnék, hogy bolha van a fenekemben, így nem alkalmazható. Mielőtt követem a kísérőt rápillantok Verára felállás közben, mindeközben megláttam az órát, amit eddig tényleg észre se vettem, és tudomásul vettem az időt. Egyszer, még az akadémián hallottam egy hadnagytól, aki éppen arra járt, hogy lassan vége a munkaidejének. Láttam akkor is az időt, s pont ugyanennyi volt, illetve egy negyed órával korábban. Így felteszem azt, Verának is hasonló az időbeosztása, és ha ez igaz, akkor a mi ittlétünk miatt jóval kicsúszott belőle.
Így én is csak annyit engedtem meg magamnak, hogy gyorsan elköszönjek, ne húzzam tovább drága hadnagyom idejét. Majd Rika és én követtük a kísérőt a hálótermek felé.

- Hmm, edzőpartner? Talán az osztag nyilvántartásában nézz szét, s persze más osztagok tagjaival is nyugodtan megbeszélhetsz egy edzést, nincs megtiltva. ^^ Természetesen a 10. osztag számára fontos, hogy minden tisztünk megfelelő kiképzést kapjon, így minden hétköznap reggelente az edzőtermünkben tartjuk a gyakorlatozásokat. Néha még a taichou is meg szokott jelenni, de általában én felügyelem az edzéseket is. – érkezett a válasz a kérdésemre Verától.
- Köszönöm szépen a kielégítő válaszát Vera Hadnagy. – köszöntem meg illedelmesen a választ.
Ezután még beszélgettünk jó pár percet, közben a hadnagy eleresztett egy pokollepkét, hogy küldjenek két tisztet az irodájába. Miután elküldte az üzenetet nyögvenyelősen haladt tovább a társalgás, mert a hadnagy folytan az órát nézte, biztos már nagyon el van maradva a munkával, amit annyira szeret. Amikor már egy ideje néma csend volt, végre elbúcsúzott Vera tőlünk:
- Hát, akkor azt hiszem, hogy nekem ideje lenne visszatérnem a munkámhoz, lényegében mindent elmondtam, amit tudnotok szükséges. Remélem, hogy jól érzitek majd magatokat az osztagban, bármilyen panasz vagy kérés esetén pedig nyugodtan forduljatok hozzám. Üdvözlet ismét a 10. osztagban.
- Megtisztel, hogy maga lehet a hadnagyom és még egyszer köszönöm a tájékoztatást. – köszöntem el én is újdonsült hadnagyomtól, majd maghajoltam.
Éppen végszóra érkeztek meg a tisztek, akik körbevezetnek minket. Még egyszer búcsút vettünk kedvenc hadnagyunktól és elindultunk a hálótermek felé. Félúton ketté váltunk, mert külön van a női és a férfi részleg. Mikor beértem a szobámba, meg köszöntem a tisztnek az útbaigazítást, majd mikor elment le is dőltem az új ágyamba, mert elfáradtam a sok állásba.

[Visszatérhet a hadnagy a munkához]


Elégé nyögvenyelősen haladt a beszélgetés tovább. A hadnagy folyton az órát nézte bizonyára eléggé el van maradva a munkájával. Még egy kicsit beszélgetett Nara és a hadnagy.
-Hmm, edzőpartner? Talán az osztag nyilvántartásában nézz szét, s persze más osztagok tagjaival is nyugodtan megbeszélhetsz egy edzést, nincs megtiltva. ^^ Természetesen a 10. osztag számára fontos, hogy minden tisztünk megfelelő kiképzést kapjon, így minden hétköznap reggelente az edzőtermünkben tartjuk a gyakorlatozásokat. Néha még a taichou is meg szokott jelenni, de általában én felügyelem az edzéseket is. – érkezett a válasz Nara kérdésére aki éppen edzőtársat keres, azt hiszem nekem is jól jönne majd egy.
- Köszönöm szépen a kielégítő válaszát Vera Hadnagy. - illedelmesen megköszönte a segítséget
Kínos csend lett, ez nem igaz pont most vagyok zavarban annyira hogy nem tudok semmit se mondani. Úgy festett búcsúzni készül a hadnagy.
Eközben a hadnagy elküldött egy pokollepkét.
- Hát, akkor azt hiszem, hogy nekem ideje lenne visszatérnem a munkámhoz, lényegében mindent elmondtam, amit tudnotok szükséges. Remélem, hogy jól érzitek majd magatokat az osztagban, bármilyen panasz vagy kérés esetén pedig nyugodtan forduljatok hozzám. Üdvözlet ismét a 10. osztagban.
- Megtisztel, hogy maga lehet a hadnagyom és még egyszer köszönöm a tájékoztatást.-
Köszönjük, biztos vagyok benn, hogy jól fogjuk magunkat érezni itt. –megköszöntem én is és elbúcsúztunk.
Megérkeztek a tisztek és elvezettek minket a hálótermekhez. A férfiak és a nők hálóterme külön volt. Még mindig nem jutott eszembe semmi jó téma, amiről beszélhettünk volna, de nem baj. Rövidesen megérkeztünk a hálótermekhez. Megköszöntünk Chikával, hogy elkísártek és bementünk a szobánba.

Egy apró százszorszép szirmait tépkedve haladok az osztagépület folyosóin, melyen még mindig nem igazodok ki. Emiatt szerencsétlen, apró kis virágtól várva a választ, tépkedem ki egyesével szirmait – amúgy istentuja honnan van a virág -.
- Ez az-az ajtó, nem ez-az ajtó, ez az-az ajtó… - ismétlem az alábbiakat minden egyes sziromnál a „Szeret - Nem szeret” játék alapján. Meg se lepődök már a folyosón keresztülvágók furcsa tekintetén, melyekkel páran illetnek. Megértem, ha nem tartanak normálisnak. De meguntam, hogy minden egyes szobába benyitogassak. Főleg, hogy egyes helyeken, aztán furcsa dolgokat is látni. Mikor már a sokadik folyosóra kanyarodok be, kezdem feladni a virággal való kísérletezést, mikor az egyik ajtónál utolsó szirmát húztam ki „nem ez-az ajtó” szöveggel. Egy lehorgonyzott sóhajtással támaszkodok neki a falnak jobb kezemmel, fejemet a föld felé hajtva.
- Elhagyott az erő… - bököm ki magamból reménytelenül. – Hol lehet az-az átkozott Hadnagyi iroda! – szólalok fel fennhangon idegeskedve. A fél napom elment a keresésével és nem akarom ezek után föladni, míg meg nem találom! De nem ám’! Még idén végig akarok érni a hivatalos körök elintézésén, szóval nem szerencsétlenkedhetek! A nagy elhatározásom pár lépésig tartott, ahol ismét magamba roskadva álltam meg az iménti pozícióba a falnál.
– Még is… hol kezdjem a keresést? – teszem fel magamnak a kérdést. Depressziós gondolatomat egy hangos szimatoló hang zavarja meg. Idegesen emelem föl a fejem és teszem fel hangosan a kérdést, kisebb ingerült szemöldökrángatás közepette. – Hyozanryuu?
~ Mintha… égne valami… ~ jegyzi meg pár szippantás között. Nem értve bánatát, eresztem el szövegét elmélkedésem mellett, mikor az égett szag az én orromat is megcsapja. Kérdőn kapom fel a fejemet és indulok meg a szag irányába, pár ajtót haladva meg is találom. Egy kutyaajtóval felszerelt bejárat mögött leledző szoba az, melynek alján halvány füstköd száll föl. Hátra hőkölök döbbenetemben, majd tekintetemmel valami anyagot vagy vizet kezdek keresni, mellyel a tűzet, el lehet oltani. De, vajon mi kapott lángra, ilyen hirtelen és legfőbb kérdés, mitől? Oltóanyagként a havat tituláltam be, hisz az is víz vagy mi. *>* Így a folyóson lévő ablak párkányáról egy kevés havat kotortam le kezembe, így indulhatott a „tűzoltási akcióm”. Szó szerint berúgva az ajtót robogok be a szobába.
- Majd én eloltom! – kiáltom, de a földön heverő kisebb kacatban megbotlottam és egy szépet zuhantam előre, az itteni padlóval is kisebb ismeretséget téve. Miért van az, ahová én megyek, a padlónak köszönök először? Esésem folyamán még a kezemben tartogatott kisebb hókupacot is elejtettem, mely valahol a szoba túl végébe csattant, egyenesen a tűz keletkezési pontján, mely rögvest kialudt. Ha, akartam volna, sose sikerül ily’ pontos találatot tennem! *-* Amint sikerült felvakarnom magamat a padlóról, csak az után nézek körül a szobába, ahova ész nélkül betörtem. Ilyen rendetlen még az én szobám sincs… ráadásul ehhez képest még az én kis alvóhelyem is egy mennyország! Elképedve nézek körül. De… legalább ki lehet igazodni. A helyiség tulajdonosára emelem tekintetem, nagy bamba pislogások közepette. Szóval… mind végig itt volt ez a valaki… és végignézte, ahogy szerencsétlenkedek… remek… újabb rajongó a táborban. *>* De, ha már így összehozott vele a sors rákérdezek a keresett személyre, csak tudja, hogy hol van végül is, ha a 10. osztag területén van, akkor csak egy tiszt lehet.
- Ööö… Yo! – intek neki, majd az ajtó felé nézek, szerencsére még egyben van. Oké, legalább azért nem kell magyarázkodni és egy elnézést is megteszi. – Bocs, hogy így betörtem. – bökök a vállam felet, a bejárat felé. – A… Hadnagy-bát keresem. Meg tudod mondani, hol van? Még új vagyok! Thehe… - vakarom meg tarkómat kicsit zavartan, amiért csak így simán letámadom kérdésemmel. Bár végül is az idesüléstől mentettem meg az életét, még ha nem is kérte a segítségemet. Szóval talán elnézi, nem tűnik olyannak, aki felkapja az ilyesmin a vizet. Remélem a látszat most nem csal... De nem lehet rossz ember, főleg azért, mert ilyen körülmények között képes élni – utalás a rendetlenségre-. Teljesen otthon érzem magam. *>*

I am very happy! Az ajtó talált süllyedt, isten veled hazug virág!

A padlóról való felállásnál segít nekem az ismeretlen fickó. Pluszba még a hónak is rá is segít a tűz eloltásának kivitelezéséhez. Bugyuta arccal tekintek rá, amint szememmel végigtanulmányoztam szobáját, illetve fölfigyeltem esésem okozójára is. Majd miután sikerült feldolgoznom, hogy akrobatikai mutatványomat végignézte, felelek neki.
- Dehogy ütöttem! Én mindig a padlónak mutatkozok be először! – magyarázom neki teljes hihetőséggel. Jaj… a fejem, de fáj… figyelnem kellett volna az orrom elé. Dörzsölöm meg homlokomat, melyen holnap 100%, hogy egy méretes szarvam nő. A kellemetlen dolgot hamar félre helyezem a fejemben lévő „majd később” nevezetű dokumentum részlegbe és kihasználom, hogy egy osztagbélivel hozott össze a sors és felteszem neki a kérdést, hogy még is hol a szöszben találom meg a Fukutaichou-t. Válasza igencsak megdöbbentett. De, először csak a szövege eleje jutott el agyamig. Szerencse, hogy a számat nem nyitottam meglepettségemben Godzilla méretűvé. Legszívesebben kirohantam volna a szobából és az ablakon kikiáltottam volna, hogy „LEHETETLEN”, mint az egyik késő esti Dorama egyik jelenetében. De ebben a helyzetben talán a földre vágódás lett volna a megfelelő cselekedett és a „ELNÉZÉS” szó elkiáltása… Hogy, tudok én mindig, ilyen ciki helyzetbe kerülni a rangos Shinigamik előtt? El lennék átkozva? Még a víz is kivert ijedtemben, amit kis zsebkendővel törölgettem le arcomról sokkos fejjel. Már megijedtem, hogy emiatt valami leszúrást kapok, amiért betörtem az ajtót és kopogás nélkül rárontottam, ráadásul még spontán le is szólítottam. De elképzelésem ellentétben egy egész barátságos szöveggel fogadott. oO Mi? Tegezhetem? Szóval… nem haragszik? Meg… mit, cigit? Eh… o_o”
- O… oké… Hadn… akarom mondani Keisuke-sama… vagy valami hasonló. – mondom zavartan megvakarva tarkómat, amiért ismét kavarodás állt fel bennem a végződéseknél. Ez ciki még a nyelvet sem beszélem rendesen. – Eh… nem cigizek. Sajt micsoda? – nézek értetlenül az érdekes nevű étel hallatán. Még sose hallottam ilyenről. A nagy kerek pizzáról még igen, de erről a bureszről még az életben nem. Látva a nagy kutatását az említett étel után, leizzadva hozzáteszem. – De, nem kérek, azért köszi. Ettem már. – legyintek párat a levegőbe jobb kezemmel, ezzel jelezve, hogy hagyja csak nem fontos a dolog. Akármiről is hablatyol. Még ha a gyomrom ellenem is érvel, is kiállok szövegem mellett. Ugyanis nem bírta megállni, hogy ne morduljon bele mondandómba. Kicsit szégyellve magamat, vakarom meg tarkómat.
- I… igen, ennyire egyértelmű lenne? He – he – he… - lehet, hogy rá van írva homlokomra, hogy újonc, hogy ilyen kétséget kizáró a találatuk egyeseknek? Biztos, hogy ez a magyarázat… - A… a nevem Shiroichi Anao és a hányadik is… - fejemet megkopogtatva merengek el a számon. – Á! Igen a kilencedik! – mondom ki hirtelen széles vigyorral az arcomon, majd elbizonytalanodva nézek magam elé egy ideig és utána folytatom ismételten széles mosolyt húzva képemre. - Jaj nem, a hatodik, a hatodik tiszt lennék. Shiroichi Anao! Yoroshiku! – hatalmas szám csehelésemet kijavítva mutatkozok be neki. Hisz, illendő lenne mivel egyrészt emiatt jöttem. >.< Bemutatkozásomat úgy teszem fényesebbé, hogy mint egy idióta madár, kezdek el csapkodni két karommal, mint akinek szárnyai lennének. Meglepődve nézek felé, amint meghallom, hogy segítenem kellene valamiben, amiről nem szólhatok senkinek. Nem értem hirtelen mi lehet az-az eget rengető dolog, melyről senki se tudhat, de még is tudják. oO Méghozzá a részvételemet kéri? Biztos benne…?
- Segítek… de… miben is? – nézek értetlenül, még se mondhatom azt, hogy felejtse el segítségemet ezek után, amiket összehordtam neki. Amint meglátom, ahogy az iratokat készítgeti elő nagy ördögűzős kézmozdulattal hőkölök hátra. – Sajnálom, de ha papírmunkáról van szó abban reménytelen esett vagyok! Maximum gyönyörű szép íves mozdulattal tudom elhajítani a kukáig őket, többet sem! – hadarom el, biztos papírmunkára akar fogni emiatt. Ne~~~ utálom, utálom, utálom az iratokkal kapcsolatos dolgokat. Bármit, csak ezt ne! Ekkor az adag papír melyet kezébe fogott a földön végezte. Heh? Nem értve cselekedetét nézek hol rá. Hol a padlón heverő papír kötegre. Jobban mondva az újabbra, mely a többi között landolt. Mi lehet ezzel a célja? Netalántán szőnyegként akarja használni és össze kellene őket rakni vagy mi?

Rendben legyen rituális...
Rituális "Sátán űzés"! *>*

Figyelmesen követem végig szorgoskodását a papírlapokkal, hátha megtudom, mi célja is lehet velük voltaképpen. Pontosan pár tégla közé igazítja. Azok fekete árnyalatukból ítélve, már sejteni kezdem a szisztémát, de csak apró megérzés. Nem vonok le rossz következtetéseket, inkább kivárom, hogy mi is lesz pontosan. A szemetes nem jó? Sejttettem, hisz nem pakolná spontán szórakozásból, csak úgy az egészet a földre, hogy ha nem oda szeretné tenni. Feltéve, hogy ha nem az a hobbija, hogy földre dobálja a lapokat, majd fölszedi. De, ezt kétlem.
- Ha? Megtalálják? – nézek kérdő, oldalra döntött fejjel tanácstalanul a földre vetett papírkötegre. Most már tényleg érdekel, mit szeretne tenni ezekkel a fránya ördögi papírokkal! Szinte azonnal választ kapok értetlenségemre, miután ecsetelte a Hadnagy-bá, hogy az osztagon belül miképp is funkcionálnak bizonyos dolgok. Ekkor a kis papírhallom rögtön lángra kap a véletlenül „elejtett” gyufaszálnak köszönhetően. Majdnem kieső szemekkel nézem az esemény sort.
~ Sugoi na~! *-* Ahogy... ahogy elbánik az sátán teremtette munkával! A példaképem! *>*És azt mondta, hogy a következőt csinálhatom Én? De jó! *__*~ halmozom el a Fukutaichout dicséreteimmel, de csak magamban jegyzem meg a dolgokat, annyira nem jutok szóhoz a meghatóságtól, ahogy nézem a szoba közepén lobogó tűzet, ami épp apró kis szénmartalékká perzseli a földre kihelyezett papírhalmot. Még a sejtésem is pontos volt, félig-meddig. Az előttem elrepülő pokollepkére figyelek fel, részben ekkor érnek el hozzám a szavai, mintha meglassult volna számomra az idő és időigényesebbé vált volna a beszéd A-ból – B-be való jutása.
- Ezen túl, én se oltok tűzet! *__* - fordulók felé szép lassan, imádkozásra kulcsolt kézzel, teljes áhítattól ragyogó tekintettel. Remélem, azért nem hozom rá a frászt. Nem mindenki viselheti el az efféle angyali tekintetett. Majd megrázva a fejem térítem vissza normál arckifejezésemet. – Megfordultam már párszor az Emberek között. – folytatom a válaszolgatást kérdéseire, közben visszatekintek emlékeimben rejlő pár alkalomra, de nem tudok egy burgeres eseménnyel sem előhozakodni. – De… sajnos… sajtburgerrel még nem találkoztam. – mondom nagy gondolkodva, fel se tűnik, hogy márt az ételt is emberrangúnak kezelem, ahogy fejemben motoszkálok a poros mappák között, hátha eszembe jut azért egy alkalom, nehogy már túl zokninak tűnjek! – PIZZA?! Az jöhet, azt ismerem és szeretem is! – á’ mit művelek.T-T Megint a gyomromra gondolok… de, ha nem eszek végre valamit, akkor nagyon csúnyán fog felszólalni és nem kellene azzal beégni. – Vagyis… - kezdenem el visszautasítani, mert az agyam tudja, hogy mi a helyes, de a hasam másképp reagál, mint sejtettem visszakárog. – hehehe… ^>^ semmi… - vakarom meg zavartan a tarkómat. Mondjuk, nehezen utasíthatok vissza olyasmit, ami már valószínűleg úton van errefelé. A fekete, gondolat félbeszakító pilléből ítélve…
- Jól … a mai napom kicsit vacakul kezdődött, de… most már remek ez is! *>* – felelem teljes beleéléssel, inkább nem untatom a fölösleges mindennapjaimmal, ha lehetőség van a következő vérengzésre. Csillogó szemekkel kezdem szememmel körbepásztázni a szobát, hogy találjak valami gyúlékony anyagot, amivel kezdeményezhetem a papírok végét, de közben leesik, hogy jó magam is elő tudok idézni ilyet. Az oly’ sok kevés kidou közül, melyet ismerek, sokak kedvence is… *.*
- Állj, félre Simán Keisuke! - intem óvatosságra a Hadnagyot, mintha valami fergeteges Arrancarral állnánk szembe. - Mi az utolsó kívánságotok?! – kérdezem a halálraítélt papírkötegtől gonosz mosollyal az arcomon, majd egy ördögi kacaj kíséretében lövöm el a Lánglabdát feléjük. – Távozz sátán! – teszem hozzá kacajom közepette. Az egészet úgy adom elő, mint aki csak erre várt volna, hogy kiűzhesse az e világról ezt a gonosz teremtményt. Mondjuk, ebben a feltételezésben lenne is valami… De, azért remélem nem túloztam el a dolgot és nem gyújtok fel semmi mást azokon kívül. Bár, ha úgy vesszük Hadnagyi „parancsot” követve cselekedtem. *>* Szóval, ha a fél szoba bánja lesz mire hivatkoznom. Oké, azért nem tennék ilyet… dehogynem...xD

Jobb karomat, mintha sírnék, arcom elé emelem, igaz csak gonosz kacajomat nem akarom, hogy az éppen elhalálozó íratok, utolsó emlékként éljék át, de nem bírom tovább; keserves pityergésszerű hangot ejtek el, ami fokozza a hatását annak, hogy én most sírok. Fél perc se telt el ezen állapotomban, mikor is az ördögi kacajomat nem bírtam tovább magamban tartani, s nevetésem elszabadul… ördögi hahotám a papírok égése láttán kicsit ijesztőnek tűnhet, bár kis bemutatója is lehetne jelenlegi elmeállapotomra. Remélem, nem fogom megrémíteni ezzel Keisuke-samat. De, valamiért olyan érzésem van, hogy kicsit eltúloztam a Pokoli rituálét, amiért a lángok kezdenek elterjedni a fából készült íróasztalra is, pedig igyekeztem visszafogni magamat, igaz nem éppen vagyok a kidou mesteri művelője, de hát nem lehetek Én se mindenben tökéletes. Ehh… csak ne okozzon a tűz nagy felfordulást; mondjuk, ne gyulladjon ki az egész iroda, mert akkor a következő hónap elején, bambán fogok pillogni, hogy most pontosan miért is lett ilyen kevés a fizetésem… :/ aztán kiderülne az ördögi hír, hogy az iroda renoválására ment el az összeg háromnegyede. Attrakcióm várható következményein való merengésem során, azt érzem, hogy a Hadnagy jó erősen hátba vereget. Értetlenül nézek rá, hogy most mire fel is kapom ezt a barátságos gesztust, míg szép lassan el nem jut az agyamig a szövege és fel nem dolgozom. Szóval nem zavarja, hogy valószínűleg odavész a fél iroda? *>* De jó, mondjuk, legalább megszabadul a munka nagyobbik felétől. Igaz is! Kit érdekel a fizetés, hogyha a Hadnagynak jót teszek vele? Viszont nem értem a többiek által felhozott véleményüket Fukutaichouról, szerintem teljesen reális, hogy ilyesmit tesz, ez is egy saját egyedi módja a papírok feldolgozására – méghozzá az általam valaha látott legjobb mód -.
- Tényleg alkalmazhatom? De, jó! *>* - szóval nincs ezen az eljáráson Licenc szerződés? Halleluja, reszkessetek a jövőben íratok „Anao a világ első számú sátánűzője” a mai naptól fogva akcióba lendül! Ahogy a lobogó lángot figyelem mi alatt a papírok szép lassan porhanyóssá válnak, ördögi mosoly húzódik arcomra a gondolatomban elhangzó beképzelt szövegelésem miatt. Ha, eddig Keisuke-sama nem gondolta azt rólam, hogy bogaras vagyok belül, akkor most már biztosan felmerültek benne ilyen gondolatok. Vagy mégse? O.o
- Oké! *>* Hóembert, meg hónyuszit is! – felelek lelkesen az ötletére, szinte meg is feledkeztem arról, hogy Tél közepe van még javából, túlságosan nyárias idebent a klíma… nem is értem miért. Vidáman követem a Hadnagyot az udvarra, ahova a hófickót fogunk kreálni. - És hova épít… - kérdésemet nem tudom feltenni, mert egy méretes hógolyó landol a képembe, ezzel belém fojtva a szót. Lassan letörlöm az arcomban landolt hideg anyagot, majd ördögi tekintettel nézek az aljasan rám támadó Hadnagyra. Attól még, hogy rangban Ő van följebb, nem fogom visszafogni magam, miután így hátba mert támadni:| – mellékes, hogy a hókupacot szemből küldte -!
- Harcolni akarsz? >.> Rendben, legyen harc! Nem fogom visszafogni magam! - élem bele magam kicsit túlságosan is a játékba, majd már készítem is a hógolyókat a bombázásra, de mire elhajítottam őket, addigra már egy fa mögé bújt, hogy azt használhassa élő pajzsként.
- Hékás! Ez nem ér! Légy férfi és gyere ki a hóra! – követelőzők, majd fenyegetőzően megindulnék felé, de a gyönyörű szépen leesett hó alatt nem látszott ki a kő, ami a földbe volt ágyazódva, így nemes egyszerűséggel botlottam el benne, mivel nem számítottam a természet aljas támadására. A hóban landolva egy elfuserált forma alakul ki az Én alakzatom mintájára, ahogy éppen landoltam benne, legalább nem fájt a hirtelen jött esés.
- Ezt nem láttad! >__<” – pattanok fel, mintha mi sem történt volna az imént, közben leporolva magamról a hideg havat, mely rám tapadt. Tekintetemet felemelem, amiért eléggé rossz előérzetem támad, ami ezúttal igazat is mond, méghozzá ez a bizonyos rossz megérzés hógolyó zuhatag formájában bontakozik ki előttem.
- ÁÁÁ’ O________o… túlerő! – kiáltok fel, majd sarkon fordulva próbálok meg elfutni a vészesen felém közelítő hólabdák elől, de az a fránya kő még mindig ott volt és az újabb zakózástól nem kímélt meg. Ismét a hóban csattantam, de így legalább a Hadnagy aljas támadását sikeresen ki tudtam kerülni. *>*
- Bruhahaha… láttad ezt a gyönyörű kitérési manővert? Ilyet is csak Én tudok! –nagyzolok, miközben felülök és felé emelem tekintetemet, arcomon csak a két szemem és a szám látszik ki, a többit hó takarja, ezzel eléggé nevetséges látványt nyújtva Keisuke-samanak. De nem törődök humoros kinézettemmel, inkább elkezdek sunyiban egy méretes hógolyót összetákolni magam előtt, amivel visszatámadhatok.

Fejem fölött sorakozó idegességjelek kezdenek egyre csak elszaporodni a sok cikis ballépés után, melyet a természet segít elő, mintha magamtól nem lennék képes bezuhanni minden egyes havas árokba. :/ Ismételt puffanásom, vagyis csúcs szuper kitérési manőverem után még egy jópofa sminket is sikerült szereznem, ahogy befejeltem a legnagyobb hókupacba, mely az udvaron található. Mintha csak nekem lett volna idekészítve, szándékosan előre biztosítva a landolás tompítását, illetve a kellemetlen helyzetbe hozást. Keisuke-sama kételkedésére elhúzom a számat, hisz teljesen egyértelmű, hogy az iménti bukfencem egytől-egyig szándékos volt.
- Én elég fehérnek érzem magamat Simán Csak Keisuke-sama. Kettőnk közül az egyetlen, aki még nincs hó lovaggá ütve az Te vagy. - gonosz vigyor húzódik arcomra, ahogy önkényesen elém sétált. Szinte rá volt írva a kérés, hogy „dobj hozzám egy hógolyót, lécci”, s Én eme belátás szerint cselekedtem is. Sunyiban gyúrt támadófegyveremet lendítettem is Keisuke-sama felé, mely sikeresen célt talált.
Meglepetten nézem, ahogy az ártatlan gyönge hógolyótámadásom véresen veszélyesnek bizonyult. O__o Döbbent arckifejezéssel nézek a már földön fetrengő hólabdára, s választ kapok az imént mért játékos támadásom veszélyességének okára a kavics formájában, mely miatt olyan ügyesen eltaknyoltam… khm… khm… mármint kitérő hadműveletet hajtottam végre. Nekem szánt sötét tekintet miatt megfagyok, s nyomban agyalni kezdek, azon miképp magyarázzam el neki a szép mellédobásomat, hisz nem az arcára céloztam… tényleg így jobban belegondolva, soha az életbe nem sikerült volna képen dobnom, hogyha az lett volna a célom.
- Ano… Keisuke-sama… - kezdek bele dadogva a legmegfelelőbb okon agyalva, s hirtelen bevillan, igen ez lesz a megfelelő! *>* – Wá’ valami átvette felette az uralmat! Meg fog ölni! o.o” – mondom színészi képesítésemet erőszeretettel alkalmazva, miközben előadom, hogy jobb kezemet uralja valami földönkívüli és emiatt külön életet él, s nem Én parancsolok neki jelenleg. De felhozott ürügyem nem volt a legjobb már, csak azért sem mert ismét a hóban kötöttem ki. Igaz, ezúttal rásegítéssel. :/
Mint a partra vetett hal úgy csapkodok a hóréteg alatt mellyel még pluszba meg lettem kínálva és lassan kezdek mirelit csirkévé materializálódni, kész műemlék leszek a Juubantainál. Lehet, hogy még se volt olyan jó ötlet harcba keveredni Keisuke-samaval.
- Oké, rendben! Feladom! Feladom! Te nyertél! Te nyertél! – vergődők, mint egy partra vetett hal, égő helyzetem ellenére épp, hogy nem szakadok meg a röhögéstől hisz a maga módján óltári jó szórakozás, csak a következményekre nem gondoltam, mely nem más, mint azaz átkozott nátha. Elfogadva segítségét, ismét állhatok, kisebb vacogás kíséretében pedig megejtek egy jókora tüsszentést bal kimono ujjamba jobb anyag híján.
- Tudsz teát csinálni? – teszem fel a kérdést szipogva az ötletét hallva, miszerint melegebb éghajlatra vonulunk. Jómagam sosem tudtam normális teát összedobni és nem bánnám, hogy sok hónap után végre valami minőségit tudnék inni. Sosem értettem, hogy miért mászkál el a teakészítés közben hol a cukor, hol pedig a citrom. :/ Emiatt nincs ellenemre ez gondolat eme náthás állapotomnál meg végképp, frásznak kell az a fránya tüdőgyulladás, bár már az idejét se tudom annak mikor utoljára beteg voltam.
- Ez meg honnan jött? :/ - egyértelmű válasszal rendelkező kérdést hangoztatom, miközben mérgesen felsandítok a fára, mely még plusz hózáporral ajándékozott meg minket.
– Szerinted hiányozna bárkinek is, ha valami fergeteges véletlen folytán eltűnne az éterben? – érdeklődöm, gonosz vigyorral az arcomon, lepecsételve a fa jövőjét ez által, de tényleg igyekszem teljes egészében véletlenül eltüntetni, majd a helyéről. Mellékelve egy utolsó, gonosz visszatekintést a növény felé, lépek be az irodába amint visszaértünk, ahol kész lakoma fogad és még meleg is van. *>* Semmi akadályát nem látom annak, hogy csóringoljak egy szelet pizzát és közben tök nyugisan levágódók a hadnagyi székbe kisajátítva így a szoba hatalmát. *>*
- Wuhhúú *>*… ebben a székben semmi menő nincs … - kezdeti lelkesedésem hamar alább hagy, bár már rég ki akartam próbálni, hogy mi menő lehet a hadnagyi székben, de ezek szerint nem egy hű, de nagy durranás. Már épp készültem visszaadni a trónszéket Keisuke-samanak mikor egy meglepő látvány tárult elém, mely nem más, mint a fél iroda lángokban állása. O_o Hebegve mutatok fel szabad kezemmel, teli szájjal szövegelve, hogy felhívjam a figyelmét a keletkező katasztrófára, alias, a lángokban álló fél irodára.
- Wá’ most mit csináljunk?! O_o – kérdezem lenyelve az adott falatot, döbbenten kapkodva a fejemet össze-vissza, míg a megfelelő megoldást próbálom felfedezni a szobában. Természetesen a papírok kivégzése még normális volt, de az iroda romokba végzése nem volt benne ebben a feladatkörben. Idegesen kezdek el járkálni az asztal körül, s egy hirtelen ötlettől vezérelve, mikor a klíma egészen forróvá vált a lángok felé fordulok nagy komoly arccal.
- Hadou no sanjuuichi: Shakkahou! – mondom két kezemet magam elé tartva, ellőve a lánglabdát a tűzbe, mely valamiért fantasztikus ötletnek bizonyult az adott időben. Szinte falfehér leszek, miközben tudatosul elmémben, hogy mit is csináltam valójában. Szemidegem meg-megrándul, ahogy figyelem a nagyobbodó lángtengert.
- Áááá! Ez nem az a kidou volt… o__o” sőt nem is ismerek olyan mágiát, ami jó erre a helyzetre… O_O” - sírós boci szemekkel fordulok Keisuke-sama felé, kezemmel a tűz felé mutatva közben és tőle várom a megoldást erre a patthelyzetben.

Egy teljesen átlagos napnak indult. Korán felkelni, normálisan felébredni, és menni a hadnagyi irodába, segíteni a papírmunkában Shizuka-sannak. Teljesen átlagos napi rutin, amit én annyira élvezek. Azonban Ai-sama az irodájába rendelt már azelőtt, hogy odaértem volna kedvenc fukutaichoum dolgozószobájához. Ettől kicsit megszeppentem, elvégre nem is olyan rég a tudta nélkül elugrottam az emberek világába, a tizedik osztag hadnagyával küzdeni. Nagyon örültem, hogy arcom képtelen prezentálni az érzelmeimet, mert amikor Ai-sama egy cetlit adott, mondván keressem Shiroichi Anao-sant, a juubantai kapitányát, akkor tényleg teljesen lefagytam. Gyorsan erőt vettem magamon, és miután meghajoltam, távoztam kapitányom irodájából, majd el is indultam a 10. osztag főhadiszállása felé.
Igen, itt tartok most. Nem tudom, mi lesz ezek után, de félek, semmi jó. Vajon rájöttek az aljas támadásra, és ezért kapok büntetést, de nem Ai-samatól, hanem Shiroichi-taichou-tól? Úr isten, ugye nem?! Nem szeretnék szembe kerülni egy kapitánnyal ilyen felelőtlenség miatt… Különösen nem a sajátommal… de bármelyik másikkal sem! Nem akarooooom!
Befordulok egy újabb sarkon. Komoly erőfeszítéseimbe kerül, hogy ne visszafelé induljak el, a sanbantai területe felé. De ott lebeg bennem a tudat, hogy amennyiben a kapitányok nem értesültek a történtekről, úgy ez a viselkedés buktatna le. Elvégre borzasztóan gyanús lenne, nem igaz? Tehát mennem kell, és lesz, ami lesz. Igazából elolvashatnám a cetlit, avagy összehajtogatott levelet is, amit Kagami-taichou adott nekem, azzal az utasítással, hogy személyesen vigyem el Shiroichi-samanak, de az nem vallana rám. Amúgy is ellenkezne az elveimmel, hogy belelessek mások leveleibe. Meg aztán miféle sanseki lennék, ha ezt meg merném tenni?! Nem, nem. Ezt méltósággal, és teljes nyugalommal fogom végigcsinálni, és ha mégis beigazolódnának a félelmeim, hát emelt fővel viselem a büntetésem, mert ha jól belegondolok, teljesen jogos lenne. Hát akkor mély levegő, és kapcsoljunk rá egy kicsit arra a tempóra. Legyünk túl ezen minél hamarabb.
A juubantai területére érkezve első dolgom körülnézni, nem rohangál-e az udvaron a haorit viselő egyén. Legnagyobb pechemre nem látom, ezzel tovább odázva lassacskán közeledő halálom, jobb esetben is idegösszeroppanásom. Komolyan áldom az eget, hogy a bennem tomboló feszültségnek esélye sincs kiülni az arcomra. Erőt veszek magamon, és megnyugszom végre, beletörődve a nem sokára kopogtató Végzet minden döntésébe.
Odalépek az egyik udvaron masírozgató tiszthez, megérdeklődni, merre találom a kapitányát. Ő a hadnagyi iroda felé irányít, ami már nem sok jót sejtet. Udvariasan megköszönöm neki az információt, és folytatom utamat a megadott irányba. Nem értem, mit keresne egy kapitány a hadnagya irodájában. De remélem, nem azért rendel oda, hogy ezzel is emlékeztessen a tetteim célpontjára. Jelenleg ez most mindegy. A folyosókon komótosan sétálok végig, nem sietem el a dolgot. Ez a tempó arra szolgál, hogy sikerüljön megőrizni éppen csak visszanyert hidegvéremet, és teljes lelki nyugalommal bekopogtatni a hadnagy irodájába. Bentről hallok néhány puffanást. Ezt nem igazán tudom mire vélni, így kinyitom a tolóajtót, és teszek egy lépést az iroda belseje felé. Bár az irányt csak találgatni tudom a földön heverő irathalmok miatt. Oldalra billentett fejjel keresek a fehér kupacok között bárminemű életre utaló jelet. Ilyesmit mutatóban sem találok, bár könnyen meglehet, csak én vagyok figyelmetlen, vagy a kapitány haorit visel, és az irathalmok kitakarják a színesebb pontokat az öltözetén.
- Ano… Shiroichi-taichou? Kagami-taichou küldött egy üzenettel… - próbálom szólongatni az illetékes felsőbb tisztet, hátha csak bújócskázik. – A Sanbantai sansekije vagyok, Wang Liu Mei – próbálkozok újra a szólongatással, teljesen nyugodt, érzelmet alig sem mutató hangon. Még mindig utálom a teljes nevemet mondani, de egy kapitánynak mégsem mutatkozhatok be „csak simán Mei”-ként. Hjaj, ezért utálok magasabb rangú tisztekkel ismerkedni. A neveltetésemből fakadóan megtartok egy csomó formalitást, ami néha előny, néha hátrány. Többnyire jobban örülnék, ha nyitottabban tudnék viselkedni másokkal szemben. Most is ez a helyzet.
Az egyik fehér papírkupac mögül végül előmászik a lila hajú, haorit viselő lány. Feltételezésem szerint Shiroichi Anao-san. Legnagyobb örömömre nem látszik haragosnak, így nyugodt lélekkel lépek hozzá közelebb, és nyújtom felé a neki címzett, rövidke levelet. Erről én ugyan nem tudok, de a papiros tartalma, hogy shunpo-edzést kellene vennem a 10. osztag területén.

Nevezhetni megszállott szokásnak ezt, de engem nem érdekel, hatalmas örömmel, minden élvezetet belefektetve dobálom a papírokat Simán Csak Keisuke-sama irodájában lévő lobogó Ördögűző lángokba, hogy emelt fővel távozhassanak az önként tűzbe masírozó íratok. Hol vidáman dudorászom – hol pedig hangosan dalolom a gyászinduló nótát, melyet már mesteri szintre fejlesztettünk a többiekkel. Mivel már több verziója is létezik, így élhetek a változatosság színes skálájával! *<*
Még PonPon és PonPonKavics és Kavics is itt van élvezve a mindennapi partit. Önmagam szórakoztatására még különböző formájú origamikat is összetákolok, az éppen kezembe kerülő lapokból az írat halomból, s így invitálom a tűzbe őkelméjüket. Sajnos valamivel muszáj lekötnöm magam, mert e munka során folyton előhozakodik bennem némi hiányérzet és még mindig nem jöttem rá, hogy vajon… miért? T^T Igazán kellemetlen, megmagyarázhatatlan és legfőbbképpen idegesítő! Amiért nem tudok rájönni, hogy mi miatt van ez az egész.
De igyekszem ezzel minél kevesebbet törődni nagyobb probléma az, hogy mostanában valami furcsán csörgő, csilingelő szellem támadja meg időnként a Juubantait, félelmet keltve így mindenkiben, azóta nem igen merjük megközelíteni a szeretett Társalgó termünket és annak környékét, mert onnan származik, vagyis pontosabban a körül valahonnan ez a bizonyos hangforrás. Már elgondolkodtam azon, hogy talán Pipás Öreg segítségét kérem az ügyben egy hétvégén, mikor meglátogat minket, mert szégyenszemre nem tudom megoldani ezt a problémát egyedül. De ez olyan ciki lenne! T.T Kavics játékban leverem, de ezt nem tudom elintézni? Milyen lenne már, moooh… T-T Minden bizonnyal Sárkánygyík és Masa (Katsu) is orrom alá dörzsölné ezt. Bár… úúú! Meg van! *.* Majd megkérem a nagy, bátor Ai-sant! Ő biztosan segít! Hisz, Ő mindent tud! *o* Nem lenne nagydolog megoldani vele ezt a katasztrófát. *<* Így nem bátortalanul kellene a többiek elé állnom, hogy „Bocsi a késésért, de Pipás Öreggel már dolgozunk az ügyön”, hanem vidáman, gond nélkül nézhetnék szemükbe kijelentve, hogy: „Ai-san volt a hős segítőnk!”. *.* Höh, egy zseni vagyok! Már csak annyi a dolgom, hogy megkeressem Ai-sant és segítséget kérjek tőle! *_*
Gondolataimat megállítva akartam útra kelni most azonnal, hogy minél előbb elűzhessük a kísértetet, de nagy örömteli felindulásomban a hátamon kapaszkodó, folyton követő, fehér szörnyeteg megakadályozta és megint meghiúsította a gondosan összeszedett tervemet! Így egy óriásit csattanva a padlón, szokásos üdvözletemet téve kedves Frederichnek keresztelt parkettának még a futólag lángokba sétáló iratokat is elejtettem, melyek immáron rajtam pihennek, teljes békességben. S ekkor véltem felfedezni egy – két angyal szárnyas, fehér kabátot fejem fölött körözni, mint a ringlispíl, ráadásnak ez mellé, mintha az egész iroda forogna velük együtt.
Szinte halálra rémülve a hirtelen hang hallatán tűnnek el ezzel egy időben a fejem felett repdeső haorik, illetve a szoba is abbahagyta a körbe – körbe való forgást, így nagyjából némi figyelmet szentelhettem a jövevényre. Kicsit elgondolkodtam azon mégis ki lehet az a Kagami, de hamar leesett, hogy Riccchan vezetékneve az, csak nem Ricchanról van szó, hanem Ai-sanról kieséses alapon, amiért tájcsót mondott a váratlan látogató. No meg mondott valamit a Sanbantairól meg még többet a hármas számról, meg hosszú nevet, amit nagyon hamar valami rövidre fogok faragni, mert ez így megjegyezhetetlen, csak akadt némi problémám. Nem igen sikeredett kitalálnom a papírok alól! TT-TT Mint valami Papírtenger - i szörnyeteg úgy csúsztam össze – vissza a padlón, hátha kitalálok a lapok alól előbb, vagy talán csak utóbb, viszont reménykedem abban, hogy inkább minél előbb lesz a felállás.
Több - kevesebb sikerrel, de végül rám ragyogott a szerencse, helyesbítve az Ördögűző láng segített a kijutásban, így kikászálódhattam a papírtenger alól. Első dolgom ugyan az volt, hogy leporoljam magamról a szürke szín hamut, hogy ne álljak már tiszta koszosan a vendég előtt, főleg ne Ai-san tisztje előtt!
- Kavics *w*, szóval azt mondod, hogy A~~~ai-saaan küldött, ízé... öhm… :/ - szemezek vele erősen törve fejemet hosszú nevén. – Wang~~ ehh… Mei… Meicchan! Ez az, ez lesz, Meicchan! >o< Szóval, Meicchan milyen üzenet, hol, mi, mikor? *<*” – kérdezem, miközben zavartan a tűz elé osonok, hogy haorimmal takarjam a lángokat, bár nem félek attól, hogy elfecsegi a látottakat, csak jobb félni, mint megijedni, ahogy mondják. Zavartan nézek a levélre, melyet felém nyújt, s nem sok híja van annak, hogy elkezdjek pityeregni, hogy megint paphhííííír. T-T
- Nehh… az iratokból elég… Ai-shaaan miért? T^T - motyogom orrom alatt letörten, miközben felnyitom magamnak az üzenetet. Ai-san kegyetlen lépése volt ez most, elég lett volna egy fekete pillangó is, mintsem papír wááhhh @.@ de mivel Ai-san küldte, ezért nem dobtam azonnal a lángokba a lapot, hanem csak megtekintése után. Na, igen, olvasás… elég nehéz volt megérteni a tartalmát, mivel az olvasás még mindig nehezemre esik bizonyos kanjik miatt, de szerencsémre Ai-san nagyrészt hiraganákat alkalmazott, így a lényeg azért átjött belőle.
Csak, hogy ne tűnjek túl oktondinak ezzel kapcsolatban, komoly arcot öltve magamra, bólogatva, néha – néha egy – két „hümmöt” elejtve bogarásztam ki az üzenet tartalmát, melyen egyértelműen Ai-san kézírása szerepelt. S csak ezután gyűrtem össze, majd dobtam a hátam mögött leledző tűzbe, hogy szívem mélyén gyászolván, emelhessem tekintetemet Meicchanra, kinek némi tudást kell átadnom shunpo terén. Tudnám miért hozzám küldte Ai-san ezzel kapcsolatban. Várjunk csak, ez azt jelenti, megbízik képességeimben? *.* Nem hagyhatom akkor cserben, mindent bele fogok adni! *^*
- Nahh, Meicchan még nem igen ismerlek, nem is nagyon láttalak még, szóóóval ha nem bánod szeretnélek kicsit jobban megismerni téged! *w* Utána pedig rátérhetünk az edzésre, amiért Ai-san küldött téged. *<* Nyo~ öhm… kezdjük is azzal, hogy ano… öhm… kérsz sütit? *.* - ások elő az asztalon lévő papírkupac alól egy tál citromos süteményt, melyet Koocchantól és Kohaku – samatól szereztem be, majd Meicchan irányába tartom. – Kóstold csak meg, nagyon finomak! *<* No meg kell az erő a shunpohoz, ha nincs benned elég üzemanyag, nem jutsz sehova! – mondom nagy hozzáértéssel, némi tapasztalattal beszélve, mivel ha nem eszek eleget akkor feltűnően lassabban közlekedek. T-T” De tényleg! – Meeg mióta szolgálsz a Sanbantainál? Sansekinek lenni nem piskóta! Tudod, régen Én is ott kezdtem, annál az osztagnál. Lehet, hogy láttuk már egymást, bár nem emlékszem rád. >o<” De lehetséges, viszont nem biztos, szóval érted. Ugye? – kíváncsiskodom, miközben jómagam is eszek egy citromos süteményt, ahogy felteszem kérdéseimet irányába. Majd a tűz felé tekintek, mely elől óvatlan mód elléptem, így felfedve teljes egészében kilétét. Igaz, meg az edzés előtt lenne egy – két „kevésbé” fontosabb papír melyet nem ártana eltűntetni. Szóóóval… mit veszthetek?
- Ano… Meicchan. Mondd csak, kérhetem a segítségedet? - érdeklődőm a dolog felől, ahogy az asztalon egy kisebb adag írat adagra mutatok. – Azokat minél előbb el kellene tűntetnem. Ne aggódj, Ai-san sosem tudja meg! – magyarázom el a problémámat, s már a felét be is dobom gyorsan a lángokba, miután visszahelyeztem a tálca süteményt az asztalra. De mielőtt ő is fogna egy adag laphalmot, a kezébe nyomok egy 3D-s napszemcsit a jobb rálátás érdekében. *<* Remélem, számíthatok a segítségére, utána akár indulhatunk is az edzőterem felé, nehogy szégyent hozzak Ai-sanra! Ígérem, Meicchan nem hagyja el úgy a Juubantai területét, hogy nem tanul valamicskét tőlem!

Hamu a haorin. Ezt kicsit furcsállom, de hamar napirendre térek a dolog fölött, elvégre nyilván nem azért vagyok itt, hogy a hadnagyi iroda állapotát mérjem fel, a benne tartózkodó(k) állapotával együtt. Nem, nem, nekem az a dolgom, hogy átadjam Ai-sama levelét ennek a furcsán beszédes kedvű kapitánynak. A viselkedéséből ítélve (MÉG!) nem vagyok bajban. De majd leszek, ha a levél azt tartalmazza, amit én gondolok, hogy tartalmaz, szóval… Khm, nyugalom.
Szóval a juubantai kapitányával szemben vagyok, és még csak most, ahogy a papirost olvassa, jut el a tudatomig, hogyan is szólított. Ez akkor most annak a jele, hogy barátságos, vagy csak így próbál megtéveszteni, hogy utána lenyeljen keresztbe? Nem, nem, nem hiszem. A hümmögése és az arckifejezése alapján nem erről van szó, akkor viszont fogalmam sincs, mit keresek itt. Elvesztettem a fonalat, de nagyon. Vagy talán – uram isten – azért lettem ideküldve, hogy megkínozzanak? Neeeee! Vissza akarok menni Shizuka-sant felügyelni! Shizuka… süti… a még arra sem volt időm! Pedig mikor szállítom az ellátmányt Shizuka-sannak, abból nekem is szokott jutni, és ez most annyira nem jó… Hiányzik a cukor. Na jó, ez már beteges. Lehet, hogy süti-függő vagyok? Oo
Közben Shiroichi-sama az üzenet végére ért, és még mindig nem haragos, nem is lángol körülötte a pokol tüze – bár valami lángol, de ahogy az összegyűrt levél röppályáját követem, azt papírégetésre használják, nem az engedetlen tisztek megrettentésére, úgyhogy tényleg nem vagyok bajban. Ezt megúsztam. Huh, micsoda mázli. Na, még jó, hogy nem rohantam vissza az osztagomhoz, és ugyanúgy viselkedtem, mint általában, mert most szörnyen gyanús lenne, ha nem így tettem volna.
Shiroichi-taichou még mindig beszédes kedvében van, és ugyanolyan kedves velem, mint a bemutatkozáskor, tehát úgy tűnik, tényleg nincs mitől tartanom, és simán megúszom anélkül, hogy bajba keverednék. Hah, úgy tűnik a juubantai hadnagya még nem került kapcsolatba az itteniekkel, vagy csak nem említette a kis magánakciót a harmadik osztagnál. Minden esetre emiatt egy jó ideig már nem kell aggódnom. A taichou következő szavai is erről biztosítanak, amint elkottyantja, mi is állt a – már feltehetőleg szénné égett – levélben. Tehát edzés. Akkor ez jót jelent, ugye? Az agyamig még eljut a „shunpo” szó, de utána képszakadás. Tálca süti *-* És Shiroichi-sama megkínált vele! Eddig kifejezéstelen arcom fokozatosan átalakul egy csillogó szemű, rajongó gyermekévé.
- Süti… - motyogom és veszek egyet, majd az első falat után ragyogó arccal fordulok a kapitányhoz. – Oishii! Arigato, Shiroichi-sama! – Közben persze a kapitány tovább beszél, én pedig győzöm váltogatni a figyelmem az isteni süti és a beszélgetés folyama között. Nem könnyű feladat, de azt hiszem, minden információt sikerült felfognom. Nyelek egyet, és végiggondolom, mit is akarok mondani, nehogy véletlenül összekutyuljam a szórendet. – A Sanbantainál csak nem túl rég óta vagyok… - ez mondjuk relatív. Mi számít nem soknak? 1 év? 2? Meg mondjuk, mihez képest, elvégre 80 éve vagyok shinigami, és a jelenlegi osztagomon kívül csak az elsőre emlékszem igazán jól. – Én a 13. osztagnál kezdtem annak idején, és a Sanbantai sem a második osztagom, de eddig talán itt a legjobb – nocsak, nocsak, a mai cukoradagom hiányának itteni pótlása kicsit megoldotta a nyelvemet, és még egy egész észrevehetően kedves mosolyka is került az arcomra. Ejnye, ejnye, ilyesmi sem sokszor fordul elő.
Tulajdonképpen én sem emlékszem, hogy találkoztam volna Shiroichi-samaval… Lehetséges, hogy elkerültük egymást? Ki tudja. Úgy látom, ő is szereti a süteményt, és ahogy ismét körbetekintek, megbizonyosodhatom a tábortűz meglétéről is. Hát ez azért veszélyes. Éghető anyagokkal teli szobában tüzet rakni… Nem félnek, hogy leég az egész épület? Oo Mindegy, nem az én dolgom.
Mikor a kapitány a segítségemet kéri, először arra gondolok, hogy a kitöltésben kellene segítenem, így az asztalon heverő iratkupachoz sétálok, és már el is kezdeném megnézni, mi hiányzik róla, mikor Shiroichi-taichou a felét beleszórja a lobogó narancsos lángokba. I-igy értené a segítséget? Ezt a módszert a papírmunka elintézésére meg ne lássa Shizuka-san, mert akkor – bármennyire is tiltotta Ai-sama – ki kell vennem a kezéből és megírnom. A juubantai ügyintézése nem az én dolgom, viszont a káros elemeket (mint tűz, víz, juubantai…) távol kellene tartanom a sanbantai papírmunkájától, nehogy bajuk essen azoknak a fontos iratoknak, mert akkor Ai-sama megharagszik, és jaj nekünk. De mint említettem, az itteni papírmunka nem az én saram, így felemelem az asztalon maradt papírhalmot, és odaviszem Shiroichi kapitányhoz, hogy onnan könnyebben szórogathassa bele a tábortűzbe az égetnivalót. Csak azt nem értem, miért szükséges ennyire fűteni vele a hadnagyi irodát… Ezt viszont tiszteletlenség lenne megkérdezni, tehát hallgatok is, mint a sír. Ahogy fogy a papír, egyik kezem felszabadul, és már az arcomhoz emelhetem vizsgálgatás céljából a kezembe nyomott szemüvegféle tárgyat. A kapitányra pillantok, és várakozó tekintetét látva gyorsan felteszem. Isten őrizz, hogy megbántsam valamivel, amikor edzést kell vennem tőle shunpora!
- Ano… Shiroichi-taichou… Hogy-hogy a fukutaichou-san irodájában dolgozik? – teszem fel kérdésemet, miután a fehér lapszörnyek eltűnnek a perzselőben. Közben visszamegyek az asztalhoz, hogy felvegyem a süteményes tálcát. Ez a mozdulatsor szinte reflexszerű, inkább amolyan pótcselekvés, amiért a mai napomból eddig kimaradt fukutaichou-sanom ellátmányának szállítása. Mikor észreveszem, mit csinálok, és mi van a kezemben, fél kézzel lepöccintem orromra a szemüveget, hogy Shiroichi-sama láthassa tanácstalan tekintetem. – Ezt hozzam, taichou? Gondoltam, hasznos lehetne, ha esetleg megéhezne edzés közben… - a kapitány válaszától függően vagy jön velünk a tálcányi citromos édesség, vagy marad a hadnagyi irodában, ugyanis én nem ragaszkodom hozzá, hogy itt is a tálcahordásról legyek közismert, de ha a kapitánynak tetszik az ötlet, örömmel viszem magunkkal ezt a tárgyacskát is, hogy kicsit komfortosabban érezzem magam egy idegen osztag területén.
Ezek után lassacskán felkerekedünk, hogy átsétáljunk a juubantai edzőtermébe, és elkezdhessem mai tanulmányaimat. Persze, még a folyosón furkálni kezdi az oldalamat a kíváncsiság.
- Van már ötlete, mit fogunk csinálni? – kérdezem az edzőterem felé közeledve. Biztos vagyok benne, hogy egy kapitány már tudja, mit is fogunk csinálni, így efelől teljesen nyugodt vagyok, csupán kíváncsi. Halvány mosollyal az arcomon hallgatom és nyugtázom válaszát az üggyel kapcsolatban. Már várom, hogy ismét tanuljak egy keveset és fejlesszem a sebességem. Azt hiszem, bármennyire is furcsa kapitánnyal hozott össze a sors ezért, ma növelhetem egy kicsit képességeim hatásfokát az ő segítségével. Igen, minden bizonnyal így van.

Aznap reggel úgy keltem föl, hogy az egész napot azzal fogom eltölteni, hogy a kardommal és magammal foglalkozok. Reggel a szokásosat meditáltam, majd mivel szaké készletem erősen fogyatkozóban volt (nem, nem vagyok zugivó, de milyen háztartás már az, ahol semmi alkohol nincs?) így reggeli után elindultam beszerző körútra. Három óra alatt megjártam, szereztem piát, és még vissza is találtam, bár nem állítom, hogy senkit nem kérdeztem meg az útvonalról, és egy kerítésre vagy háztetőre se másztam föl. De szerencsésen vissza találtam, így aztán kezdődhetett is az edzés. Gonoszkodva fölvettem egy fakardot, amivel persze vérig sértettem Ezüstkét.
~ Édes, ezt most ugye te sem gondoltad komolyan? ~ nem kellett sokat várnom hisztis hangjára.
~ Féltékeny vagy, hogy nem téged használlak? ~ kérdeztem indokolatlanul jó kedvűen.
~ Nem értem miért jobb az a gyújtósnak való, mint én! Szebb vagyok, kecsesebb, arról nem is beszélve, hogy sokkal élesebb és férfiasabb! És itt még nem beszéltünk a méreteimről, amik össze se hasonlíthatók azzal a fogpiszkacsökevényével!
~ A szerénységedről már szót se kell ejteni! Az magáért beszél! ~ nevettem el magam kissé talán gonoszul, de teljes szívemből. Rég éreztem magam ennyire jól a rókámmal, hisz a reggeli légyottokon rendszerint, helyesebben mindig edzettünk. Ráadásul olyankor mindig ő volt előnyösebb helyzetben, de most... Előhúztam végre a kardom is a hüvelyéből. Felettébb költőien festhettem felemás karddal, így aztán lemondtam a boken-ről. Csak miután elraktam jó messzire, nyugodott meg a kis lelkem.
~ Mit szólnál, ha játszanánk egy kicsit, ha már úgyis elhisztizted a fakardot!~ kérdeztem, végigsimítva a pengémet és halkan elmotyogva neki a hívóparancsot. A katana ezüst színű nagamakivá vált abban a pillanatban a kezemben.
~ Kipróbálod amit a múltkor? ~ kérdezte Gingitsune
~ Még szép!~ vágtam rá.
~ Akkor kérj meg !~ Búgta kitsunéhoz nagyon nem méltóan Gingitsune.
- Táncoló penge! - A kardom pengéje engedelmesen omlott a földre, mint bármilyen jól nevelt selyem szalag tette volna ezt a helyében. Amint egy parányit megmozdítottam a kard nyelét tartó kezem, a pengén jól látható remegés futott végig. Kissé elfeledkezve magamról, kezdtem el szórakozni a karddal. Pörögtem, miközben a szalagpenge is pörgött velem. Kipróbáltam, hogy éles-e még mindig annyira, amennyire korábban, mire ügyesen belehasítottam egy kicsit a kézfelembe. Mivel csak felületi sérülés volt, nem különösebben törődtem vele, sem Gingitsune szidásával, miszerint több eszem is lehetne, sem hogy magamat vagdossam, illetve még az sem borított ki felhőtlen jókedvemből, amikor lefakírozott. Egy könnyed mozdulattal belemaszatoltam a vért a ruhámba, majd folytattam önfeledt szórakozásom. Kissé elvesztettem az időérzékemet. Csupáncsak a jó hangosan megkorduló gyomrom ébresztett rá az idő igencsak gyors múlására. Visszamentem hát a szobámba, és miután rendbeszedtem magam, hozzá is láttam elég sokoldalú onigiri ebédemnek. A rizst majszolgatva egyszer csaK megakadt a szemem a friss virágaimon, amik a Hime-chantól kapottak mellett virítottak. Ekkor jött az isteni szikra, hogy meglátogassam a barátnőmet! Seperc alatt összekaptam, mindent, ami a virágkötészethez kell, majd nekiláttam.
Egy elég szép ikebanát sikerült csinálnom, így úgy döntöttem, hogy elviszem Hime-channak, mint egy viszonzásképp a múltkori kedvességéért. Jó időben el is indultam, a kardommal néhány üveg szakéval,( hisz egy baráti látogatásnál ez kihagyhatatlan) és a virággal fölfegyverkezve, hogy még lehetőleg sötétedés előtt odaérjek. Talán én lepődtem meg a legjobban, hogy a tizenegyedik osztagtól a tizedikig csak csekély két óra kellett, hogy átérjek. Magamra felettébb büszkén láttam hát hozzá, hogy megkeressem Hime-chant. Mivel a kertben viszonylag sokan voltak (értsd itt, voltak a kertben) és mivel Hime nem volt köztük, hát a keresésére indultam. Nagyon nem volt jó ötlet. Azt az előnyömet, hogy CSAK két órámba telt, míg oda értem, most elherdáltam. Úgy belekeveredtem az épületekbe, hogy azt öröm lett volna nézni... ha valaki észre veszi. Az volt a baj, hogy magam sem vettem észre igazából. Mire eszméltem, már a teljesen egyforma ajtók labirintusában találtam magam. Magamat és a labirintusok feltalálóját felváltva szidva próbáltam meg valahogy kikecmeregni az útvesztőből. Első ötletemet, miszerint karddal vések egy vonalat a falba, hogy tudjam merre jártam már, Gingitsune elég hevesen ellenezte. Emiatt aztán egy kissé talán parázs vita is lobbant ki köztünk, persze én eközben is haladtam rendíthetetlenül. Akkor torpantam meg, mikor halvány dohányfüst és egy nagyon enyhe szakéillat keverékét éreztem meg. Természetesen azon nyomban mentem az orrom után, és egy meglepően különleges ajtó előtt lyukadtam ki. Alakra ez is olyan volt mint a többi, de egy kis csapóajtó volt bele építve, felettébb földszintesen. Talán állatnak, vagy gyereknek...
Aprót kopogtam az ajtón, majd szép óvatosan benyitottam. A füst egész biztosan innen jött, vagyis az orrom nem csalt. Minden bizonnyal egy irodába jutottam, itt ugyanis hegyekben álltak a papírok.
~ Érdekes együttes a füst illata és a sok papír!~ futott át a kissé gonoszkodó gondolat a fejemen, de hangosan már nem mondtam ki, ugyanis megpillantottam egy férfit az irodában. Fekete haja, és sötét szemei egy pillanatra apámat jutatták az eszembe, és mivel épp már megint a múlton nosztalgiázott az agyam, hát én gondolkodás nélkül meghajoltam, felé, majd megszólítottam.
- Elnézést! Megtudná mondani, hogy hol a csudába is vagyok? Ugyanis úgy néz ki, egy kissé eltévedtem... már megint! - itt kezdett az agyam normálisan funkcionálni, alias gondolkodni, és észbe kaptam, hogy még csak be se mutatkoztam. Zavartan beletúrtam a hajamba, miközben pótoltam a hiányosságomat. - Aikawa Chiyo vagyok. Bocsánat a zavarásért.