*Talán hihetetlennek hangzik, de most először – kedves velem egy újonc. Nem néz rám gyilkos szemekkel, hogy mégis miért merészelem én így kezelni őt, és még a kezem is megrázza. Mintha egyenrangúak lennénk! Jó, persze, én a felettese vagyok, meg minden, mert mégis csak hadnagy vagyok… Még mindig nem értem, miért pont engem jelöltek ki a feladatra, biztosan vannak nálam tehetségesebbek is, akik jobban megérdemlik ezt a széket. Suwun persze büszkén bitorolta ezt a helyet, de én… Én nem vagyok hadnagynak való. A papírmunkákhoz értek, meg tudom, hogyan lehet embereket manipulálni – ezt persze soha többé nem teszem - , de ha igazi emberi kommunikációról van szó, akkor felsültem, kész, vége, ennyi. Bár a mostani helyzetet elnézve úgy tűnik, hogy mégis képes vagyok arra, hogy szerethetőnek tűnjek. Ezek szerint tényleg csak rajtam múlik az, hogy mások hogy kezelnek. Amikor még a sötétebb énem itt volt, akkor nem fordult elő olyan, hogy bárki is így viselkedett volna velem. Na jó, a kapitányom kivétel, hiszen ha ő nincsen, akkor az őrület biztosan felemészt… Igaz, előtte a sötét énem úgy állította be magát, mintha olyan lenne, mint én, valószínűleg ez is nagyban közrejátszott abban a bizonyos esetben, amikor rám nyitott az irodában, amint én éppen egy bögrével veszekszek. Visszagondolva elég nevetségesen nézhettem ki abban a helyzetben. Biztosan röhejesen festettem. Mégis, a kapitányom segített nekem azért, hogy könnyebb legyen az életem! *.* Annyi mindent köszönhetek neki… Ő a legjobb kapitány a világon, ez egyértelmű.*
- Persze, tessék. - *válaszolok meglepődve, s nyújtok egy tollat felé. Aztán továbbra is nagy szemeket meresztek az új tisztre; egyszerűen nem bírom felfogni, hogy most én vagyok az, aki intézi a tagfelvételt. Suwun ennyi idő alatt már eltaposta volna, mint egy férget. Ó, igen, a híres aktái, amikről én egészen megfeledkeztem… Igen, Suwun minden alkalommal elővett egy mappát, amit egy-egy tiszt neve lát el, és… jegyzetelt.
Kicsit talán szétszórtnak tűnhetek, így hát vörös fejjel rohanok az egyik szekrényhez keresni egy üres mappát. Lehet, hogy tényleg egy csőd vagyok… Én vagyok a legrosszabb hadnagy a világon… T_T
Kicsit sikerül lehiggadnom, amikor már Ayu mellett állok egy friss mappát szorongatva – a szekrény, ahonnan elővettem, Ayu mögött volt ugyebár. Ezután felkapok az asztalról én is egy tollat, hogy felírjam az újonc nevét. Kicsit lesek az adatlapra, hogy helyesen írjam le, azután kinyitom, és az első üres lapot kezdem el nézni. Suwun gyakorlatilag pszichológust szokott játszani. Még mindig emlékszem mindenre, amit Kai-ról írt! *.* Például, hogy biztosan sokat nőzik, és ez elterelheti a figyelmét a küldetésekről, de azt is írta, hogy elég kitartó jellem, és nehéz megtörni. Bármennyire is próbálom gyűlölni másik énem, valahogy csodálom azt az emberismerő képességét, ami nem biztos, hogy bennem is megvan. Kivételesen félretette a negatív érzelmeit, és csak a tényeket vetette papírra. Ezért is bízok továbbra is az aktákban. És hogy mi a helyzet velem? Én nem akarok rossz dolgokat feltételezni másokról. Tényleg nem.
Remegve tartom a tollat a papír felett készen állva arra, hogy leírjam az első szót. Nem, még nem tudom, hogy mi legyen az. Kis híján meg is csúszik a kezem, amikor Ayu egy újabb kérdést tesz fel. Felkapom a fejem, aztán a fénykép felé nézek, bár ebből a szögből alig látszik belőle valami.*
- Semmi gond… Ő a harmadik tisztünk, Matetsaku Kai. Azt nem tudom, hogy ő érez-e irántam valamit, de én… - *harapok a számba, aztán vörös fejjel nézegetem a padló mintázatát. Tisztában vagyok a saját érzéseimmel, de Kai számára csak egy aranyos kishúg vagyok. Meg elvileg van barátnője is. Az a Sakura, akinek a múltkor még szőke volt a haja, de most már rózsaszín. Csak ne kelljen vele találkoznom még egyszer. >_> De esküszöm, hogy elhódítom tőle Kait. Valahogy. Csak még nem tudom, hogyan. >_>*
- Szóval, üdvözlet az osztagban, és… és… hát, nem tudom, mit szeretnél tudni. Ja, persze majd az egyik tiszt elvezet téged a hálótermek felé, és körbevezet a területünkön. A szabadnapokról mindig tájékoztatunk, edzések pedig minden második nap. - *hadarom zavarodottan, hisz az előző kérdése igencsak kizökkentett a rutinomból.*

*Kétségek? Abból van bőven. Hogy Kai valóban kedvel-e, legalább húgaként, és tényleg igényli-e valószínűleg roppantul kellemetlen társaságomat, vagy csak én nem vagyok képes felfogni, hogy nem kéne úgy rácsimpaszkodnom, mint valami kis tini fruska. Egyáltalán létezik-e Kai, vagy az is csak illúzió és az elmém kivetítése. De nem, ő biztosan létezik. Hiszen megkínoztam, harcunk során igencsak sokat szenvedett. A sötét énem ide vagy oda, akkor is megtörtént. Mégis képes úgy mosolyogni rám, mintha soha nem ártottam volna neki. Pedig ártottam, nem is keveset… a képességek, amik a kardomban rejlenek, arra nem alkalmasak, hogy elpusztítsák az ellenfelem. De arra igen, hogy egy életre megnyomorítsa azt. És most, hogy egy még magasabb szintre léptem, azt hiszem, már igazán veszélyes kardot mondhatok magaménak. Remélem, sosem kell még egyszer használnom. Talán örökké az irodába kéne vackolnom magam, felejtve ezzel a veszélyes küldetéseket. Igen, talán ez a helyes megoldás. Így nem kell azt tennem, amit a másik énem. Soha többé nem kell bántanom senkit. Egyszer még normális életem is lehet. Ugye?
Nem gondoltam volna, hogy Kai valaha is ilyen fájó téma lesz számomra. Mintha egy kéz facsarná szívemet, ahogyan az újonc kiejti a száján a nevét. Persze, nem az ő hibája… csakis az enyém. Ahogyan minden más is. Sose kellett volna felhoznom a témát. Elszontyolodva figyelem a padló burkolatát, mintha olyan érdekes mintázata lenne, pedig valójában csak a téma az, ami kiváltja belőlem ezt a viselkedést. Nem értem, hogy lehet olyan idióta, hogy nem veszi észre, mit érzek iránta. Vagy lehet, hogy csak ezzel bosszulja meg, amit Suwun tett vele a harcuk során? Tán direkt kínoz kedves szavaival, mégis tartva a kellő távolságot? És ha így van, miért nem vettem ezt eddig észre? És mit tehetek azért, hogy végezzen a megtorlással? Elzárkózzak előle, vagy inkább mondjam el, mit érzek iránta? Vajon segít-e valamennyit lelkemnek, ha így vagy úgy, de megjavul a helyzet?
Nem, munkaidőben nem érek rá sajnáltatni magam. Egyébként is, megérdemlem. Azért, amit akkor tettem vele, ennél sokkal nagyobb kínzást is érdemelhetnék. Lila íriszeim nem tudnak hazudni, a szomorúságom nem tudom elrejteni, mégis magamra erőltetek egy bájos vigyort. Hiszen új tiszt van az osztagnál, és végre, először én fogadhatom! Ráadásul Ayu is nagyon kedves srácnak tűnik. Érzem, hogy nincs benne rossz szándék. Ráadásul ő is a hatodik osztagban szolgált!
Lila szemeim ismét kerekre tágulnak, most a csodálattól, amiért ilyen véletlen egybeesés történt. Szám hatalmas mosolyra húzódik, hogy aztán kirajonghassam magam ezen a véletlen egybeesésen.*
- Hatodik osztag? Én is ott szolgáltam, amíg hadnaggyá nem választottak. Az éjjeli őrjáratokat vezettem főleg. - *csicsergem vidáman, hogy aztán a kitöltött adatlapját belerakjam a kezemben tartott mappába. A jókívánságát pedig szívélyesen fogadom. Hiszen ő csak egy újonc tiszt, tele pozitív érzelmekkel, nagy reményekkel… talán túlontúl is pozitív.
Piciny szívem érzem, hogy ismét a kétségek hullámain lebeg hagyva, hogy az ár szabadon sodorja tova. Mi van, ha Ayu csak a képzeletem szüleménye? Igen, lehet, hogy csak erről van szó. Most pedig nincs itt senki, akiben megbíznék annyira, hogy megkérdezhessem, hogy ő vajon igazi-e. A kutya… ő pedig már alszik tovább. Hiába, most teljesen egyedül maradtam.
Némán tűri háziállatom a simogatást, bár mindig is elég passzívan viselkedett ilyen helyzetben. Tűri, ha dögönyözik, és nem zavarja cseppet sem, ha alvás közben cirógatják. Én pedig némán nézem a jelenetet, amint Ayu – tán egy képzeletbeli lény – leguggol hozzá, hogy megsimogassa. S most mégis mire várok? Igen, talán arra számítok, hogy Ayu hirtelen bevallja, hogy csapdába estem, és átváltozik valami undorító és véres szörnyeteggé, csak hogy kínozhasson. Volt már alkalmam ilyet is átélni, nem egyszer. Az őrület, attól még Kai sem tud tökéletesen megszabadítani.
Leguggolok én is Ayu mellé, a mappát szorosan magamhoz ölelve, egyik kezem mutatóujja pedig finoman megbökdösi Ayu vállát. Így legalább tudom, hogy tapintható, nem mintha erre az érzékszervemre nem terjedne ki a bennem lakozó őrület.*
- Tudom, ez most talán hülye kérdésnek fog hangzani, de… te biztos, hogy igazi vagy? - *kérdezem félszegen, s várom a reakciót hatalmas, lila szemeimet a férfire szegezve. Ha most valóban nyers és véres húsból álló szörnyeteggé változik a tiszt, legalább tudom, hogy csak képzelődtem. Hiszen túl szép lett volna minden…*

*Megszeppenve várom, hogy a már gyanúsan kedves tiszt átváltozzon valami szörnyeteggé, és nevetve mártsa belém karmait. Paranoia? Igen, abból van bőven… Gyakran van az, hogy nem tudom, mi a képzelet, és mi a valóság. Számomra a kettő szinte megkülönbözhetetlen. A dolgok egybefolynak, elmosódnak, és oly mindegy, hogy csak az én agyszüleményemről, vagy a valóságról van szó. Mindkettő ugyanazt műveli velem…
A nevetés megkezdődik, és jó pár percbe bele is telik, mire az újonc befejezi. Én pedig riadtan nézem a tisztet, aki ezzel talán nem is tudja, hogy mennyire megbántott. Mintha a szívem csak egy szivacs lenne, amit most facsart ki ezzel a viselkedéssel. Tekintetemre rá van írva a letargia, amibe beletaszít a kacaj, én pedig ismét felteszem magamnak a kérdést: vajon mit ronthattam el? Mi volt az, ami őt arra késztette, hogy eltiporja azt a maradék önbizalmat, amit hosszú hetek munkájával Kai belém ültetett?
Sértődötten állok fel, és fordítok hátat a tisztnek. Kis híján sikerül elsírnom magam, az ajkaim is megremegnek, és érzem, ahogy a könnyek szememben gyűlnek. De nem, most nem fogok sírni. Megmutatom neki, hogy milyen kemény hadnagy vagyok, úgy ám! Vagyis csak egy duzzogós szipogásra futja; a szemeimmel nem tudok hazudni, de amíg háttal vagyok neki, úgy sem látja. Meg aztán mire kinyögi végre, hogy ő igazi és nem kell tartanom attól, hogy csak egy újabb illúzió, én már magamban füstölögve kullogok vissza a székembe. Mintegy ignorálva az új tiszt jelenlétét küldök egy pokollepkét valamelyik ráérős tisztnek, hogy jöjjön el az irodába, hogy körbevezethesse Ayut. Csúnyán pislogok rá a mappa mögé rejtőzve, ezzel jelezve, hogy nekem nagyon rosszul esett a kinevetése. Arcom nagy részét pedig eltakarja a mappa, amiben az első lapra elkezdek szívecskéket meg virágokat firkálni úgy, hogy Ayu ne lássa. Igazából most azt kéne leírnom, hogy szakmai szinten mennyire találom felkészültnek a tisztet, de semmi értelmes gondolat nem jut eszembe. Nem olyan, amit papírra vethetnék. Persze szívesen elpanaszolnám ennek a kedves és tiszta, fehér papírnak, hogy mennyire megsértett engem az új tiszt, meg hogy biztosan nagyon gonosz, amiért ilyet művelt velem, amikor én csak megkérdeztem tőle, hogy ő létezik-e. Nem tudja, hogy mennyit ártott nekem ezzel a nevetéssel. Pedig szívesen elmeséltem volna neki, hogy én annak idején 9. tisztként kezdtem a 6. osztagban, és hogy itt a kapitányon és Kai-on kívül engem mindenki utál. Na persze, azt már nem kötöm az orrára, hogy a személyiségzavaraim miatt, meg mert a másik énem egy gonosz dög, mert a lényeg az, hogy utálnak, nem?*
- Az egyik tiszt hamarosan ideér és körbevezeti Önt. Ha van még kérdése, akkor azt most tegye fel. - *váltok át hivatalos hangnemre, és húzom ki magam a széken, mintha Suwun lennék. A firkálmányból még csak fel se pillantok – remélhetőleg úgy tűnik majd, mintha fontos bejegyzéseket irogatnék, nem pedig Kai nevét csicsáznám ki a lapon. Mert hát, akkor legalább a látszat megvan, miszerint én komolyan foglalkozok a dolgokkal. Ami így is van természetesen, de… egyszerűen semmi sem jut eszembe, amit le tudnék írni a tisztről. Nem értem, Suwunnak hogy lehetett tehetsége hozzá. Tudtam, hogy nem érek semmit sem mellette…*

*Duzzogva firkálom Kai nevét a lapra, amit igyekszek a lehető legaprólékosabb mintákkal kidíszíteni. Itt-ott egy-két virág, meg pár csicsásító vonal, csak hogy minél szebb legyen, már-már a barokk stílusra hajazva. Leszámítva, hogy az egészet egy egyszerű, kék színű tollal csinálom. Jó, persze, most az újonc adatait kéne felvésnem, vagyis inkább csak az a pszicho-cucc, amit Suwun szokott csinálni, de ő most nincs itt, én pedig igazán nem tudom, hogy mit kéne írnom rajta. Hogy csalódtam benne, és képes volt belegázolni az érzelmeimbe? Hogy úgy viselkedett, mint egy hiéna, aki az oroszlánon röhög, amiért galád módon sikerült elvennie tőle a prédáját? Hogy úgy nevetett rajtam, ahogyan senki sem ezelőtt, és ezzel sikerült a maradék önbizalmam is széttörni, mint egy poharat? Nem, sajnos nem találok szavakat a megbántódásomra. És attól félek, hogy senkit sem érdekelne. Se a taichout, se Kait, senkit. Ismét magamra maradtam a magányommal meg ezzel a sok idióta irattal, amivel foglalkoznom kell. Utálom az életem. Már azelőtt elrontottam, mielőtt Soul Societybe érkeztem volna. Talán sosem fajulnak el a dolgok ennyire, ha egy kicsivel több érzelem szorul belém még emberként. Akkor nem kéne ilyen rettegésben élnem, sem nekem, sem másoknak. Minden az én hibám, mert gyenge voltam… mindent tönkreteszek, mindent.
A bűntudat akkor mardos a leginkább, amikor észreveszem, hogy az új tiszt önmagát hibáztatja. Pedig… igazából én vagyok az, aki túlreagálta a dolgokat. Szipogok egy sort, ahogy hallgatom a megalázkodó Ayut, és mint annyiszor ezelőtt, most se csinálok semmit. Földbe gyökereznek a lábaim a döbbenettől. Csak a magam fajta kegyetlen perszónák képesek arra, hogy ilyet műveljenek másokkal. Hisz ez a tiszt tényleg nem azért nevetett ki, mert szándékosan meg akart bántani! Belemerülve a saját fájdalmamba észre se vettem, hogy én mekkora sebet okoztam másoknak. És most? Most mégis mit teszek majd? Ülök tovább tétlenül, miközben egy hülye papírra Kai nevét firkálgatom? Hagyom, hadd szenvedjen tovább? Azt már nem! Épp elegen szenvedtek miattam. Most pedig én leszek az, aki tesz azért, hogy a dolgok gyökerestől megváltozzanak.
A mappát leteszem az asztalra, és az sem érdekel, ha jól látható, hogy mit is rajzolgattam az imént. A következő pillanatban pedig ott termek Ayu előtt, finoman felrángatom őt a földről és megölelem. Nagyon rég volt igazából az, hogy megölelhettem valakit, és kifejezetten jól esett ezt tenni. Ami azért elég érdekesen nézhet ki, mert Ayu legalább másfél fejjel magasabb nálam, és alig érek fel a mellkasáig, de valami azt súgta, hogy nekem most ezt kell tennem. Nem, Ayu nem olyan kőszívű, hogy ne fogadja az ölelést, egyszerűen érzem rajta. Az a híres emberismerő képességem még mindig bennem él; a megérzéseimben pedig többnyire nem szoktam csalódni. Kiszúrom a jóembereket, és Ayu is biztosan közéjük tartozik*
- Ne hibáztasd magad, Ayu, jó? Csak én reagáltam túl a dolgot… - *ejtek meg pár krokodilkönnyet, hogy aztán szabadulva az ölelésből ruhán ujjaival itassam fel azokat. Kicsit pirosak a szemeim bár, de megejtek egy hatalmas mosolyt, hogy ezzel is éreztessem, hogy nem haragszom rá. Sőt, ha valaki, akkor Ayu az, akinek van joga haragudni rám.*
- Nem akarom, hogy még többen utáljanak az osztagban… a kapitányon és Kai-on kívül mindenki utál… - *próbálom összeszedni magam, ezután az asztalhoz sietek, hogy az egyik fiókban találjak néhány zsebkendőt. Hamarosan már az ajtón is kopogtatnak, én pedig szólok, hogy szabad. A szemeim ekkor már nem vörösek, s bár kicsit megszeppentnek tűnhetek, kihúzom magam a székben, hogy olyan méltóságteljesnek tűnjek, mint Suwun. A tiszt persze nagyon csúnya pillantásokkal adja tudtomra, hogy nem tetszik neki, hogy én vagyok a hadnagy, én pedig megpróbálom állni vele a szemkontaktust. Végül aztán Ayura nézek, hogy a búcsúszavaim intézhessem felé.*
- A tiszt majd körbevezeti az osztag területén, megmutatja a szobáját is. Holnap reggel 7-től edzés, amit én felügyelek majd. Üdvözlet ismét az osztagnál. - *válaszolok most is kimérten; a régi tisztek jelenlétében nem merem magam adni. Nem akarom, hogy megtudják, milyen sérülékeny is vagyok valójában. De Ayunak a valódi énemet adtam, és remélem, hogy tényleg olyan jószívű, mint amilyennek láttam.*

Haorim sebesen lobogott mögötte, a shunpotol, ahogy haladtam a 10. osztag fele. Mindenképp meg kellett bizonyosodnom néhány dologról, mégpedig azonnal, ez nem tűrhetett halasztást. Még mindig fortyogott bennem a düh, és lehet, ettől pedig nem figyeltem annyira arra, hogy a lélekenergiámat kordában tartsam, így néhány tisztnek eléggé fájhatott a feje, mikor elhaladtam mellettük. Muszáj volt tüstént eljutnom Vera irodájába, és lehetséges nyomok után kutatni, hogy mi miatt hagyhatta el a Seireiteit, illetve nincs e valami információ bármiről, akármiről. Természetesen egyértelmű volt, hogy miért is árult el. Hatalom, mi más? Gondolataimba be-befurakodtak a néhány perccel ezelőtti események, mikor is nyíltan ellenem fordult a saját hadnagyom, és ha ez nem lett volna elég, rám is támadott, mintha lett volna valami kis esélye is ellenem. Ha csak arra gondoltam, hogy mosolyogva, kéjjel ölte meg azt a gyereket, lelkem elönti a düh, és legszívesebben szétzúznám a legelső dolgot, ami az utamba kerül. Ám most vissza kellett fognom magam. Dühös voltam, de nem használt az osztagnak, meg nekem sem, ha elkezdek őrjöngeni. Le kellett higgadni, és úgy átkutatni a hadnagyi irodát. Útközben eszembe jutott valami, mégpedig az, hogy nem ártana megnézni azt sem, hogy merre járt mostanában Vera, így talán még többet megtudhatok az esetből. Ezt pedig az osztag naplóból fogom megtudni, ami az irodámban van, így irányt váltottam és egy villámgyors shunpoval már haladtam is az irodám felé, és néhány perc múlva meg is érkeztem. Feltéptem az ajtót, és besiettem az asztalomhoz, ahol a sok papírhalom között elrejtve megtaláltam az osztagnaplót, amiben elvileg mindennek bent kellett lennie, ami az osztag területén történt, illetve amit az osztag tagjai csináltak. Leültem a székembe, majd türelmetlenül kezdtem lapozgatni a naplót, hogy az utóbbi napok, hetek eseményeit megnézze, azon belül is a hadnagyomra vonatkozó részeket. Homlokráncolva kerestem valami használható információt, de csak a szokásos dolgok voltak bent. Munkaidőben az irodájában dolgozott, és kész. El nem hagyhatta a Seireiteit, arról tudnék, de semmi. Idegesen, még mindig fortyogó dühvel csaptam be a méretes dokumentumot, majd dörzsölgetni kezdtem a halántékom, hogy kicsit megnyugodjak, de nem ment. Miért pont velem kellett most ennek történnie? És mit fogok mondani, mikor megkérdik, hogy hol a hadnagy? Kínos lesz elmagyarázni, hogy a düh elöntötte az agyam, és nem voltam elég óvatos, így meg tudott szökni egy kislány előlem...
- Csak kell lennie valaminek! - mondtam ingerülten magamnak, majd felpattantam az asztaltól, és kisiettem az irodámból. Útközben, ahány tiszt mellett csak elhaladtam, mindenki értetlenül nézett rám, de megszólítani nem mertek. Nyilván látták rajtam, hogy most nem lenne tanácsos megzavarni, és ha az osztag kapitánya idegesen rohanva közlekedik az osztag területén, az semmi jót nem jelenthet. Néhány perc elteltével lefékeztem Vera irodája előtt, és benyitottam. Nem számítottam társaságra az irodában, ilyenre meg főleg nem, ugyanis Chiyo-chan és Vera tartózkodtak ott, és úgy tűnt, hogy beszélgettek. Az áruló...az irodában...mintha semmi sem történt volna. Nyíltan ellenem fordult, ezzel elárulva Seireiteit, és van képe visszajönni? De ezúttal nem fog élve kikerülni ebből az irodából, azt garantálom. Ezúttal nem fogok hibázni.
- TE?! HOGY VAN MERSZED VISSZAJÖNNI AZOK UTÁN, HOGY ELÁRULTAD AZ OSZTAGOT, TE KIS LIBA?! - ordítottam magamból kikelve az exhadnagynak, majd megindultam felé dühtől eltorzult arccal.

*A szokásos hadnagyi teendőmet most is olyan lelkiismeretesen végzem, mint mindig. Éppen egy zöld színű kis cetlire firkantom fel szeretett kapitányomnak, hogy egy hosszú és unalmas jelentés az osztag kertjének a rendben tartásáról szól röviden, megjelölve azokat az oldalakat, ahol a taichounak már csak alá kell írnia, amikor bekopog, majd bejön hozzám a Yasuji Chiyoko nevű shinigami, akivel egy küldetésen már találkoztam. Hamarosan azt is megtudtam, hogy látogatásának az oka csak annyi, hogy kiderítse fiai életét az osztagban. Hogy megfelelő ellátást kapnak-e, mennyit gyakorolnak, milyenek az eredményeik és hogy rendszeresen táplálkoznak-e, szóval ilyesmik. Tipikus szülő... Mondjuk én nem tudom, hogy jó anya lennék-e, meg igazából nem is tervezem, és nagyon remélem, hogy Kai sem várja el tőlem, hogy szüljek neki sok gyereket, mert még túl fiatal vagyok hozzá, ráérek még ezzel foglalkozni. Meg hát, még nem annyira régi a kapcsolatunk... Igaz, hogy az összes szabadidőmet vele töltöm, meg ha rajtam múlik, fogom is, életem hátralévő szakaszában, de a családvállalással meg ráérünk. Házasság pedig nem kell. >_> Azt hiszem, hogy ő is tudja, hogy nincs szükségem flancos mulatozásra azért, hogy bebizonyítsam neki, mennyire oda vagyok érte. *.*
Chiyo-chan érdeklődése végül kellemes cseverészésbe torkollik át, miután biztosítom arról, hogy a fiai megfelelő vitamin és edzésadagot kapnak, és nem erőltetjük azért annyira meg őket. Meg hát, a 0. tiszti jelzővel szerintem igazán jó helyük van az osztagban. Bár emlékszem arra, hogy Suwun - amíg még itt volt - mennyire ki volt akadva, hogy külön nyomtatványokat kellett készítenie csak azért, hogy két 0. tiszt legyen az osztagban. Nem értem, miért kellett akkora cirkuszt csinálnia ebből. Talán valóban jobb így, hogy talán végleg eltűnt az életemből. Mégis, még mindig megmaradt az a rossz érzésem. A vihar előtti csend... ez lenne az?
Aztán hirtelen erős fájdalmat érzek, és sikerül lefordulnom a székről. Nem igazán értem, hogy mi történhetett, de mintha valaki egyszerűen bevert volna nekem egyet. Így a következő néhány perc azzal telik el, hogy Chiyo-chant meggyőzzem, miszerint nincs szükségem a 4. osztagra egy ilyen piti ügy miatt, valamint hogy feldagadt arcomat bámulhassam egy tükörben. Bal szemem felett egy gyönyörű monokli ékesedik, éppen csak azt nem tudom, hogy kitől kaptam és miért. S amikor végre sikerül felvánszorognom a székre, és nyugtatásképpen rápillantok a közös képünkre Kai-al, ami természetesen mindig az asztalomon van, a kapitányom ront be az irodába. Macska, a kutyám felkapja fejét, hiszen ismeri már a kapitányom. Meg is közelíti őt, hogy egy kis simogatásban részesüljön, amikor azonban meghallom a taichou szavait. Nem igazán tudom mire vélni, mert hát... Biztosan csak megzavarodott. Én? Elárulni az osztagot...?*
- T-taichou, mégis miről beszél? - állok fel, hogy a kapitányom az egyik székbe parancsoljam. Mert amióta nem kell tartanom Suwuntól, szereztem két széket is, hogy az esetleges betérőnek legyen hova ülnie. Mégis csak kellemesebb így beszélgetni...
Amikor azonban szembesülök azzal a dühvel és megvetéssel a kapitányom arcán, megfagy az ereimben a vér. A kezemet, amivel a monoklimat takargattam - mert az még mindig nagyon fájt - , most leeresztem, lila szemeimmel pedig igyekszek valamit meglátni a kapitányom szemeiben. Nem, ez nem lehet ő... Az én kapitányom mindig kedves velem, és sohasem ordítozna velem így. Mégis, érzem, hogy valóban itt van. Az illúziók a fejemben sosem ennyire élethűek...*

Háromfajta süti biztosan elég egy átlagos szülői értekezletre. Mandulás, gyömbéres meg narancsos, mert ha nekem ezek a kedvenceim, akkor mások is biztos jobban örülnének neki, mint a gej csokoládésnak. Mire a két csibefasírt hazaér, és meglátja az asztalon a pluszban neki sütött rágcsát, addigra már bőven késő lesz, hogy megakadályozzák a tizedik osztag háza tájékán tervezett körbeszaglászásomat. Az egy dolog, hogy ők szentül meg vannak róla győződve, hogy már elég nagyfiúk ahhoz, hogy engem megfosszanak az ilyen és ehhez hasonló lehetőségektől, mint például hogy a hogylétükről érdeklődjek Nabe-kunnél, és Shu-senpainál, de nem árt nem megfeledkezni arról a fondorlatosságról ám, hogy akárhogy is vesszük, alighogy egy évesek.. Nem átlagosak egy cseppet sem, de attól ők még az én pici májgombócaim, akiknek totyogós-gügyögős pelusbajnokoknak kéne lenniük ahelyett, hogy nap mint nap véresre püfölik egymást a legyőzhetetlen szuperhőst játszva.
Természetesen nem is én volnék, ha nem tévedtem volna el annak rendje és módja szerint a tizedik osztag területén, de hát ha egyszer annyira zavaros arra fele minden.... Ha nem lettem volna benne biztos, hogy úgy is elfelejtem megnézni, írtam volna egy cetlit azzal az elég egyértelmű utasítással, hogy "Megkérni Nabe-kunt, hogy pakolássza tele a körletet iránymutató táblákkal és térképekkel!!", de mivel úgyis csak mosásnál találnám meg a magamnak szánt üzenetet, elvetettem ezt az amúgy remekbe szabott ötletet. Efféle tájékozódási pontok hiányában azonban a hátukat vakargatva lófráló tisztek jóindulatára voltam bízva, de hála a Gondviselésnek meg a kollagénnel turbózott szempillaspirálnak, elég sok helyről kaptam útbaigazítást, így bár a tervezetthez képest fél órával később, de nagy valahára megérkeztem Shu-senpai irodájába.
Kicsit feszengve nyitottam be, bár már találkoztam a senpaial, és a személyében egy ennivaló és igazán meleg szívű hölgyeményt ismertem meg, de nem igazán vagyok túl felszabadult, ha új helyre kell betennem a lábam. Megalapozatlan kétségeim persze hamarosan elfele libbentek, mikor a hadnagy kedélyesen beinvitált, és ahelyett, hogy lelőtt volna az olyan, mások szemében idióta és felesleges kérdéseim miatt, mint hogy "teljes kiőrlésű búzát használnak e az uzsi elkészítésénél" és hogy "ugye nem mutatkoztak allergiás reakciók az edzőterem talajával való esetleges érintkezések után", egytől egyik készségesen megválaszolta azokat.
Az egyoldalú faggatózásból hamarosan egy kellemes trécselés kerekedett, amit még igen sokáig el tudtam volna nyújtani, ha nem toppant volna be az ajtón Nabe-kun. Széles vigyorral pattantam fel, hogy üdvözöljem, de mintha egy csapással felfordult volna a világ... A színes kép szürkébe váltott árnyalatában még vészjóslóbbnak tűnt az a borzasztó harag, ami az érkező szeméből tükröződött, és aminek érthetetlen módon Shu-senpai volt az alanya. Még fel se fogtam, mi történik, mikor a hadnagy már a földön térdelt erősen szorítva bal szemét. A nevét sikítva térdeltem mellé, majd a lila szörnyűséget látva próbáltam meggyőzni, hogy szerencsésebb lenne, ha egy negyedik osztagos venné kezelésbe, nem túl sok sikerrel.
Kétségbe esve próbáltam követni Shu-senpait, így mikor felállt én is kiegyenesedtem mellette miközben a figyelmem az egy pár pillanatra elfeledett Nabe-kunra összpontosult. Hiába próbáltam a gondolatai közé látni, hiába próbáltam meggyőzni magam, hogy biztos van valami logikus magyarázat a tettére, mintha egy vadidegen férfi állt volna előttem a régi barát helyett. Nem ismerem túl rég óta a hadnagyot, de tudtam, hogy milyen elhivatottan végzi a dolgát, és hogy mennyire hálás Nabe-kunnak, ő volna az utolsó, akit ilyen szörnyű váddal lehetne illetni, mint az árulás. Bár egy ideje már erről is kezdenek más gondolataim lenni...
- Mi.... Mi ez az egész?! Mi folyik itt, Nabe-kun??! - Kezdeti dadogásom kétségbeesett üvöltésbe fajult, ahogy egyre hangosabban zakatoltak a megválaszolatlan kérdések a fejemben. Akárhogy próbáltam, nem tudtam hova tenni ezt az egészet, a légből kapott, saját magam kreálta magyarázatok pedig egy elcsépelt krimiben sem állták volna meg a helyüket.

Dühtől eltorzult arccal kerestem a nyomokat az irodában, és az osztag területén. Hagynia kellett valamit ennek a mocskos árulónak. Akármit, bármit, amiből kiindulhatnék valamerre. Kezdte elvenni az eszem a dolog, de jelenleg ez a legkevésbé sem érdekelt. Meg kellett óvnom a 10. osztagot, a Seireiteit, és mindenkit, akire Vera veszélyt jelenthet. Lehet, hogy mindvégig játszotta az ártatlan, poharakkal beszélgetős kis énjét, és közben már végig, kezdetektől fogva Aizennek jelentett a Soul Society belső ügyeiről. rangjánál fogva nem volt nehéz dolga, hadnagyként bármit megtudhatott gyakorlatilag, még csak törnie sem kellett magát. Ám most kicsit elszámította magát. Rossz emberrel húzott ujjat, és ezt meg is fogom neki mutatni. Mivel az irodámban nem találtam semmi használhatót, így villámgyorsan megindultam a hadnagyi iroda fele, hátha ott többet tudok meg a dolgokról, ám mikor benyitottam, nem egy üres hadnagyi szobában találtam magam, hanem az áruló hadnagyommal, és Chiyo-channal. Van képe ennek az utolsó kis senkiházinak visszajönni ide, és a tisztekkel beszélgetni, mintha mi sem történt volna? Vagy épp visszajött, hogy katonákat toborozzon Aizen seregébe? Lényegtelen volt, innen nem fog kijutni...legalábbis nem élve. Hadnagyom tettetett értetlenségével persze már nem tud átverni. Egyszer összejött, többször nem. Nem fogok neki több alkalmat adni arra, hogy érzelmeimet kihasználva játszadozzon velem. Tettem még egy óvatos lépést hadnagyom felé, és közben lázasan gondolkodtam, hogy mivel tehetném ártalmatlanná. Kész is volt a terv, ha harcról volt szó, nem sokat kellett gondolkoznom azon, hogy valakit ártalmatlanná tegyek, illetve fájdalmat okozzak neki. Pedig most erről volt szó. Nem is kevés fájdalmat akartam okozni volt hadnagyomnak. Nem, nem akartam megölni, abban mi lenne a jó? Ártalmatlanítom, elégtételt veszek az engem, és az osztagomat ért sérelmekért, és átadom ezt a mocskos kis árulót a 46-ok tanácsának, akik majd eldöntik, hogy mi legyen a sorsa, bár elég nyilvánvaló volt, hogy mi...
Kezem kinyújtottam Suwun felé, és mutató ujjammal becéloztam a nő testét, azon belül is a lábát. Ha mozgásképtelenné teszem, nem tud majd elmenekülni. Arcomon gonosz vigyor jelent meg, miközben kimondtam a kidout élesítő parancsszót.
- Hadou 01: Shou! - mondtam csendesen, és a mutató ujjamból előtörő ezüstös színű kidout egy hatalmas csattanással csapódott neki a lány lábának. Egy hátborzongató reccsenés adta a szobában jelenlévők tudtára, hogy a kidou eltörte Suwun combcsontját.
- Hoppá.... - mondtam érzelemmentes, kegyetlen hangon, és közben a földön heverő Suwunt néztem, majd Chiyo-chanra függesztettem tekintetem.
- Chiyo-chan, Te maradj ki ebből. A legjobb az lenne, ha szépen elhagynád a szobát most, és magunkra hagynál ezzel a személlyel... - mondtam a lánynak, majd visszafordultam Suwun fele. Bár nem voltam képzett vallató, megvoltak a saját módszereim, amiket most pont kamatoztathattam. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer pont a hadnagyomon fogom kipróbálni ezeket a dolgokat. Van egy kis humorérzéke az életnek...Odaléptem a lány mellé, majd cseppet sem kíméletes módon megfogtam a nyakát, és a közeli falhoz vágtam, gondosan ügyelve arra, hogy a lába a föld fölött legyen jó néhány centivel. Nem kellett nagyon strapálnom magam, mivel nem volt túl magas az exhadnagyom.
- Most pedig. Hallgatlak. Miért jöttél vissza ide, miután elárultad az osztagot, Te mocskos kis áruló, hmm? Jöttél katonákat toborozni Aizen seregébe, vagy minek jöttél ide vissza? A saját vesztedbe rohantál bele, mert innen nem jutsz ki élve.- szögeztem neki az első kérdést, mit sem törődve a háttérben figyelő Chiyo-channal.

…:::]Áruló az osztagnál?[:::…

*Mit ne mondjak… Nem arra számítottam, hogy a kapitányom ilyen fejjel fog megjelenni az irodámban, arra meg pláne nem, hogy úgy néz rám, mint egy gyilkosra. Pedig én valóban nem tudnék egy légynek sem ártani. Szó szerint. Emlékszem, amikor először reggeliztem Kai-al, mert hát ott aludtam nála, meg nem is csak aludtunk, hanem… Jó, szóval reggeli közben folyamatosan ott repkedett egy légy az asztal körül, és annak ellenére, hogy undorodom tőlük, egyszerűen kitereltem az ablakon, mert hát nincs jogom ahhoz, hogy lecsapjam, és ezzel az életét vegyem. *.* Na persze ezt egy jó pár órás folyamatos kézmosás követte, mert egyszer véletlenül hozzáértem, és… na, nem bírtam elviselni a tudatot, és hosszú órákig úgy éreztem, mintha piszkos lenne a kezem, meg végül Kai volt az, aki azt mondta, hogy elég, és megfékezte hirtelen kitörő hipochonderségem, bár talán csak elege volt abból, hogy szinte tehetetlenül facepalm-ol a háttérben.
A hangorkán, amit a taichou rám zúdít, egyenesen megrémít; idegesen szorongatom jobb kezemen a gyűrűt, amit pár napja Kai-tól kaptam, s hirtelen úgy érzem, hogy most igazán szükségem van rá, és a védelmére. Nem, nem, ez biztosan csak egy újabb őrült hallucináció… Igaz, azok szinte teljesen elmúltak, amióta Kai-al hivatalosan is együtt vagyunk, s bátran kijelenthetem, hogy szinte teljesen kigyógyultam neki köszönhetően a holdkórosságomból, mert hát a tárgyak mostanában olyan csöndesek, és nem nevetnek ki egy-egy ballépésem miatt, vagy ha valamit rosszul cselekedtem, de még csak nem is bíztatnak valami tervem megvalósítására, ahogy eddig szoktak. Ám most, ebben a pillanatban mintha minden a szemem előtt hullna a porba, miközben a lehető leggroteszkebb és szürreálisabb arcukat mutatják felém. Minden, amit kemény harcok és küzdelmek során építettem fel, most szilánkokra törik. Azt hinném, itt az idő a fellélegzésre, de Suwun, vagyis Eras megjelenése ezek szerint ennek a katasztrófának volt az előjele. Hiszen célzott rá, és azt sem bánta, hogy Kai hallja, amit mond, de mégis… mi köze lehet neki ehhez az esethez?*
- Taichou, nyugodjon meg, valami félreértés történhetett. - *igyekszem jobb belátásra téríteni, azonban ez nem történik meg. Ritkán szoktam kimutatni a szenvedésem, mert igencsak hozzászoktam a fájdalomhoz, még ha nem is a fizikaihoz, de az a kiáltás, ami önkéntelenül is elhagyja torkomat, valószínűleg minden szónál kifejezőbb. Egyszerre kívánom azt, hogy ne hallja senki sem fájdalmam jelét, és hogy legyen olyan hangos, hogy Kai betoppanjon és megmentsen. Ő biztosan tudná, hogy most mi a teendő, ő mindig kedves és gyengéd velem, és sosem hagyná, hogy az indulatai eluralkodjanak rajta. Vagyis, soha többé, mert egyszer már előfordult. Kapcsolatunk mélypontjának bátran nevezem azt a napot, hisz az a megvetés a szemeiből minden csonttörésnél jobban fájt. Mély szánalom és undor, amit nem érdemeltem ki. Ahogyan azt sem, hogy most szépen kifordult lábakkal, széttört combcsonttal heverjek könnyektől fuldokolva, zihálva a padlón. Bár ha mindenki, akit szerettem, hirtelen ennyire megutált, akkor biztosan bennem van a hiba… S bár Kai elismerte a tévedését, és megbeszéltünk mindent, a taichou… Ő hamarabb ütött, vagyis ez esetben lőtt, mint kérdezett. Csak a kérdés még mindig aktívan ott motoszkál a fejemben, hogy vajon mivel érdemeltem ki ezt a sorsot? Tán valamit rosszul tettem? Hát nem voltam megfelelő a hadnagyi posztra? Pedig minden munkámat igyekeztem a lehető legalaposabban elvégezni, hogy kifogástalan, sőt, még annál is jobb teljesítményt nyújtsak. Nem, nem ez lehet az ok. Árulónak nevezett, és libának… Pedig nem tartom magam egy kis libának, árulónak pedig… Annak meg pláne nem. Hűséggel szolgálom Seireiteit, és mindennél nagyobb örömet okoz, ha tudom, hogy egy újabb jócselekedetet hajtottam végre, amivel céljainkat szolgáljuk. Vagyis majdnem mindennél.
Macska nyüszítve somfordál oda hozzánk, s megpróbálja lefejteni rólam a megtébolyult kapitányom. Persze csak haorijának széle az, amibe fogai belekapaszkodnak, mert hát ő nem az a vérengzős, „mindenkit széttépek” fajta, és elég sokban hasonlít rám, mert ő is bűntudatot érezne, ha valakit meg kéne harapnia. Szóval nem harap, csak a kapitány haoriját kezdi el ráncigálni, hogy megpróbálja lefejteni rólam Watanabe taichout, s mellé keservesen nyüszít egyet. Szóval még sem én vagyok a hibás… Hisz Macskának mindig igaza van, ő többet lát, mint amit mi, emberek. Magamban hálásan köszönetet mondok neki, bár nem vagyok benne biztos, hogy lesz még alkalmam a nevén szólítani őt. Ugyanis a kapitány ujjai a nyakamra fonódnak, dühében pedig le is szakítja rólam – valószínűleg véletlenül – a nyakláncot, amit még szerelmemtől kaptam. Hát már ezt sem tiszteli? Nem is tudja, hogy ez sokkal nagyobb kínnal jár, mintha egyenként vágná le a lábujjaim. Ez a kincs nekem majdnem mindennél többet ért, hiszen tőle kaptam. Tőle, akinek képe most is ott díszeleg íróasztalomon. Habár egy elég régi kép még azokból az időkből, amikor ő még azzal a… Sakurával járt, de ott van, tekintetem pedig mintha csak egy utolsó reménysugár lenne, úgy kapaszkodik bele. Nem akarok így elbúcsúzni tőle. Nem akarom itt hagyni őt anélkül, hogy felkészülhetnék az utolsó találkozásunkra. S ha ezt túléltem, talán minden egyes együtt létünket úgy élem majd át, mintha az lenne az utolsó randevúnk.*
- Á-áruló? Én? De… én egész nap az irodában v-voltam… - *nyögöm ki akadozva, szinte szótagonként az igazságot. Igazán nehéz úgy beszélni, hogy eközben levegőt is alig kapsz, amit talán a taichou is észrevehet. Fél lábammal a levegőben kapálózok egy darabig, de végül inkább abbahagyom a mozgást, mert észrevettem, hogy minél hevesebben próbálok szabadulni, annál jobban fáj az eltört combcsontom.
Talán a taichou is észrevehette, hogy így nem lehet rendesen beszélni, így készségesen leejt, csak hogy ráessek a nemrégiben eltört lábamra. Jó, szoktam sírni, mert jogom van az érzelmeim kiengedésére, de most még a szokásosnál is terjedelmesebb könnypatakot hozok létre. A sminkem pillanatok alatt odavész, bár már az a levegőből jött monokli is csúfított egyet az arcomon. Akkor még azt gondoltam, hogy elég lesz, ha munka után benézek a 4. osztaghoz egy kis ápolásért, de most… Újjászületésem legrosszabb napja ez, haza akarok menni, hagyjanak békén, csak Kai és Macska kell nekem. >.<*
- T-taichou, én-én-én t-tényleg n-nem értem-tem, mi-miről beszé-él. So-soha nem… n-nem tettem s-s-s-semmit… - *veszem kezembe a lánc maradványait, mely olyan sokat jelentett számomra. Minden nap hordtam, hisz egy új élet kezdetét jelentette. Most azonban csak néhány fémdarab, semmi több. Azonban még így is felemelem tekintetem, azonban most Chiyo-chanra nézek, bár belegondolva, elég szánalmasan festhetek így.*
- Ártatlan vagyok… Segíts! - *török ki ismét zokogásban, ám ezután arcomat a kezembe temetem. Nem akarom, hogy többé így lássanak. Suwun bár sötét volt, túl sötét, és nem tudta kezelni a „gonosz” oldalát (ami ironikus módon önmaga volt), nem engedné, hogy így lássanak. Ő erős lenne, kiállna magáért. Én miért nem vagyok rá képes?*

Raidon bemutatkozik

Kicsit el voltam tévedve a 10. osztag területén. Kérdezősködtem, amerre tudtam, de ennyi információ után sem tudtam megtalálni a hadnagy irodáját. Végső elkeseredésembe, már nem a folyosót, hanem az ajtók feliratait néztem. Egyszer csak: Verashu Suwun, hadnagy.
-Valószínűleg ez lesz az. Ha nem akkor keményebb eszközök kellenek, és majd holnap folytatom a keresést.- mondtam teljesen hallhatóan. Nem tudom a hadnagy, kinek neve Verashu Suwun mennyit hallott belőle. Épp kopognék befelé, de eszembe jutott valami.
-Állj! Hogy fogom megszólítani? Bedzsesszelek, és egyszerűen "Vera". Hmm... ez nem jó. Talán kellene egy kis vér az egyenruhámra? Vagy csak mint egy úriember, mély meghajlás derékból, és "Sesshou Raidon szolgálatra jelentkezik".- Itt elröhögtem magam. Mit csinálok én itt? Már rég be kellett volna mennem, ehelyett itt próbálok minél hatásvadászabb belépőt találni. Lesz ami lesz, én bemegyek. Biztos nem esz meg (szerintem).
Illedelmesen bekopogtam az ajtón, és elfordítottam a kilincset, és beléptem. A hadnagy irodája elég kicsi volt, és ami hely lett volna ott is papírok vannak. Nem is akartam tanulmányozni őket. Valahogy nem fogták meg az érdeklődésemet. ~Szegény hadnagy~ gondoltam. Ekkor kaptam észbe, hogy hol vagyok. Zavartan és kapkodva meghajoltam, és elkezdtem a mondókámat.
-Jó napot! Sesshou Raidon vagyok, az osztag újonca. Kérem, bocsássa meg az előbbi értelmetlen pillanatomat, de még nem voltam hadnagyi irodában.- Ezt mind mondtam, rágva az alsó ajkam, hogy nem hangzott-e nagyon idétlenül. Eszembe jutott, hogy fel kellene egyenesedni végre. Nem tesz jót a hátamnak ez a meghajlás. Szemkontaktust nem mertem tartani vele, mert félek, hogy rám néz egy komolyat, és akkor elkezdek izzadni, és ha izzadok, viszket a fejem. Szóval lehet, hogy tiszteletlenség, de nem erősségem a szemkontaktus. Ezért még jobban zavarban voltam, mert ebbe egész könnyen bele lehet kötni: "Ide nézz, ha velem beszélsz!". Tartottam is mindig tőle. De most mégis azzal a személlyel állok szemben, aki egy jó darabig parancsokat fog osztogatni nekem. Vagyis ő az egyik ember, aki parancsokat osztogat majd. Megpróbáltam nem nagyon elfordítani a tekintetem Verashu-sanról. Elnéztem a feje mellett, vagy az asztal felé fordítottam nagy érdeklődést. Szép nagy volt. Nagynak is kellett lennie, mert el kellett bírnia azt a töménytelen mennyiségű papírt. ~Itt nincs kapitány? Nem azért, de az osztag ügyeit a kapitány szokta intézni. Vagy nem? Minek ide ez a sok papír?~. Ez a gondolatmenet játszódott le a fejemben. És a feszültség egyre csak nőtt, hogy mit fog válaszolni, a velem szemben ülő nem túl alacsony rangú személy.

…:[Raidon bemutatkozása]:…

*A szokásosnál jóval nagyobb felhőkarcolót alkotnak a kapitánynak szánt irataim, ugyanis mióta árulónak titulált, nem vagyok hajlandó elvégezni azt a munkát, amit igazából neki kéne. Így aztán a sok papír csak halmozódik, melyeket már nem csak aláírnia szükséges a taichounak, hanem figyelmesen elolvasni, kielemezni, döntést hozni, meg minden. Így jár az, aki azzal rágalmaz, hogy elárultam volna Seireiteit. Jó, talán voltak dolgok, amikben nem voltam teljesen őszinte, de a betegségemről nem igazán szeretek beszélni, és egyébként is, az csak magánéleti dolog. >.< A taichou sem kötötte volna saját maga orrára a helyemben, hogy van egy kis személyiségzavara, arról meg igazán nem tehetek, hogy Eras azt tette vele, amit. Vagyis gyakorlatilag az én patyolat tiszta, fehér múltamat egy efféle hazugsággal próbálja bemocskolni, csak mert annak hisz, amit lát. Nem, nem, sosem tudom megbocsátani neki, amit tett velem.
A 4. osztag ápolása alatt volt időm elgondolkozni a dolgokról, de végül Kai is arra bíztatott – mert állítólag előzőleg megbeszélte a kapitányommal - , hogy ne hagyjam itt az osztagot, és hogy másnap reggel a szokásos időpontban vár rám a kedvenc irodám, ami az eset óta cseppet sem olyan otthonos számomra, mint eddig. A hangokat nagyjából sikerül kizárni, melyek minduntalan arra a napra emlékeztetnek, bár még így is visszatérnek a gyengébb pillanataim. Tisztában vagyok azzal, hogy elmém egészségügyi állapota hirtelen rengeteget zuhant, s gyakran még Kai jelenléte sem elég ahhoz, hogy összeszedhessem magam. A lelki sokkot pedig bár nagyjából kihevertem, megmaradt az a hatalmas fájdalom, ami felemészteni készül. Az emlékeket pedig semmivel se lehetne kitörölni a fejemből, s minduntalan visszakalandoznak a gondolataim kedvenc kérdésemre, a „miért”-re. Soha többé nem tudok úgy tekinteni a kapitányomra, ahogyan eddig. Hisz mindig kedves volt és megértő, még segített is, amikor megtudott egyet s mást a betegségemről. De most… egy szörnyeteggé vált, aki még védekezésre sem hagy időt.
Szóval, így történt az, hogy ez a nagy-nagy kupac, szürke irathalom felhalmozódott hatalmas asztalom, s mit ne mondjak? Erre ezelőtt sohasem volt példa! A munka az, amibe teljes mértékbe beletemetkezhetek, és nyugodtan lehet engem akár aktakukacnak is titulálni, mert hát no… Valakinek az adminisztratív munkákat is el kell végeznie az osztagban. Nem mintha nem szeretnék harcolni, meg ilyenek, de ha egyszer ez kényelmesebb, akkor hadd csináljam már ezt az unalmas járőrözések helyett. Időnként még edzést is tartok azért, bár amióta a 4. osztag egyik fehér és üres, ráadásul Kai mentes kórtermében kellett eltöltenem egy kis időt, azóta nem volt alkalmam edzeni, bár igazán nem is hiányzik. Gondolom, kedvesem már halálra tréningelte magát, ugyanis szerintem előtte is tiszta, hogy pontosan mi történhetett. Biztos vagyok benne, hogy a taichou azon a napon Erassal találkozott az erdőben, nem velem.
A kopogásra felemelem fejem, ezzel együtt pedig leteszem a kávésbögrém, s szembe kerülök az osztag új tisztjével. Hihetetlen, hogy a taichounak van képe ezek után rám sózni a munkáknak ezt a részét is, ő pedig csak lógatja tovább a lábait, mert megszokta, hogy punnyadhat egész nap. Elkényelmesedett, és egy kemper lett belőle, csak mert azt hiszi, hogy örökké hajlandó vagyok minden munkát helyette csinálni. Bár érdekes, hogy mielőtt kinevezett volna Seireitei ellenségének, nem panaszkodtam miatta. Őrület…*
- Én pedig Verashu Suwun vagyok, a 10, osztag hadnagya. Üljön csak le. Engem általában csak Verának szoktak szólítani. És Önt? - *veszem vissza természetes mosolyomat, mert hát mégsem ő tehet arról, hogy éppenséggel rosszban vagyok a kapitányommal, ami igazából nem mindig volt így, mert régebben, mielőtt az a félreértés megtörtént, kifejezetten jóban voltunk, és az egyikévé vált azon személyeknek, akiket tiszteltem. S lehet, hogy nem is bírnám tartani a haragot, ha hirtelen betoppanna bocsánatot kérni. Meg esetleg… hozna egy kutyaajtót. Akkor legalább nem kéne folyamatosan megszakítanom az iratkezelést, csak mert ki kell nyitnom az ajtót a kutyámnak, aki természetesen most is itt van, a szokásos sarkába begubózva, résnyire nyitott szemekkel figyelve az újoncot. Valószínűleg megint félig alszik, hiszen öreg kutya már, nem bírja a strapát.*
- Sesshou Raidon, ugye? - *keresem meg az új tisztre vonatkozó iratokat, és meg is találok egy adatlapot, amin a szokásos dolgok vannak feljegyzetelve. Név, kor, akadémiai eredmények, meg ilyesmik. Aztán pedig elé is tolok egy másik papírt, amit alá kell írnia, csupán a formalitások miatt. Az új tiszt elsőre igencsak tisztelettudónak tűnik, talán túlságosan is, de azért remélem, hogy hamar észreveszi, hogy nem célom őt megenni. Úgyhogy bájos titkárnőmosoly on, moe faktor pedig az egekbe szökken, ahogy egy új mappát keresek a mögöttem levő szekrényben, amire hamarosan rá is firkantom az új tiszt nevét.*
- Azt mondja, hogy… Ön lenne az új 5. tisztünk. Ha gondolja, meséljen csak magáról, mit szeret a szabadidejében csinálni, meg ilyenek… Kávét? - *pattanok fel, hogy készítsem magamnak az újabb koffeinadagot, s ha Raidon is kér, akkor természetesen őt is megkínálom.*

Raidon bemutatkozása

Megvoltam az idegességgel, és az első két mondattal. A hadnagyon meg is látszott a sok papír hatása. Hellyel kínált, hát leültem.

- Én pedig Verashu Suwun vagyok, a 10, osztag hadnagya. Üljön csak le. Engem általában csak Verának szoktak szólítani. És Önt?- Mondta kedvesen, mosolyát villogtatva.

-Kérem, tegezzen. Engem szólítson nyugodtan Rai-nak. A barátaim, és mostantól a feletteseim is így szólítanak.- Kicsit zavarban voltam még mindig. De egy zavart mosolyt megengedtem magamnak. Elém tett egy papírt amit alá kellene írnom. Átfutottam rajta, és ráírtam a nevem. Gyönyörűen ronda kézírásomhoz ennek az osztagnak is hozzá kellesz szoknia, mert nem én vagyok az aki a legszebben ír. És már nekem rossz, hogy egy hivatalos dokumentumra nem tudom rendesen olvashatóan ráírni a nevemet sem.

- Azt mondja, hogy… Ön lenne az új 5. tisztünk. Ha gondolja, meséljen csak magáról, mit szeret a szabadidejében csinálni, meg ilyenek… Kávét?- 5. tiszt?? Az egész jó nem? Vagy csak én gondolom úgy, hogy jó?

-Köszönöm, nem kérek.- Bár lehet, hogy el kellett volna fogadnom. Ki kellene alakítani egy bizalmi szintet Verával. De inkább nem gondoltam meg magam. Amíg ő a kávéját főzte, én felmértem a termet. A sarokban volt valami szőrcsomó. Gondoltam kutya, de nem voltam meggyőződve. Olyan tekintettel néztem rá, mint aki szkennel. Pont azt csináltam. Egyszer csak ugatott egyet. Amitől én úgy megijedtem, hogy kirúgtam magam alól a széket, és kirántottam a kardot. Erre pedig a kutya kergült meg, mert nem valószínű, hogy tudott hova tenni egy elmebeteg gyereket, aki kardot fog rá, azért mert el merte vakkantani magát. Aztán megint ledöbbenés. ~Te jó ég! Mi a fost csinálok itt kivont katanával a hadnagyom előtt?~ Kapcsoltam, és most gyorsabban eljutott a tudatomig, hogy hol vagyok.

-Elnézést kérek!- eltettem a fegyverem, és visszaállítottam a széket.- Tudja jobb félni, mint megijedni. Bár nem tudom, hogy ez most félés, vagy megijedés volt. Kérem, bocsásson meg amiért felborítottam a székét, és fegyvert fogtam a kutyájára.- Na most elszállt minden magabiztosságom amit eddig összegyűjtöttem. ~Totál hülyének néz. Ekkora barmot, mint én. Egyet ugatott szegény eb, erre majdnem felszabdalom.~ Ezek után nm tudom, hogy milyen beszélgetést kezdjek. Az hiányzik, hogy elküld a 4. osztaghoz elmebajjal. Akkor elég nagy bajban lennék. Járhatnák itt vizsgálatra. Nem maradna az osztagra időm, akármilyen alacsony a rangom.

-Öhh... Magamról annyit tudok mondani, hogy csak nyugiba szeretek lenni, de mikor sok az energiám, bárki ellen bármikor háborút indítok. Ha a nyugodtabb hangulatomban talál, Vera, akkor akár segíthetek is. De még egyszer mondom: ez csak akkor jó ötlet, ha nyugodtan vagyok. Ha nem így kér meg, akkor sóhajtozni fogok, és előfordulhat az is, hogy szétszaggatom az egészet. ~Nah, ez nem hangzott túl kedvesnek. Van nálam szerencsétlenebb ebben a világban?~

…:[Raidon bemutatkozása]:…

*Míg én a kávéval vagyok elfoglalva, s Macska boldog vakkantását hallgatom, nem is sejtem, hogy szegény kutyusom miféle megpróbáltatásoknak lesz kitéve. Valószínűleg csak álmában ugatott egyet, mert hát elég lusta egy állat, és hogy nem hogy harapni, de mozogni is alig szokott, mert már kicsit öreg, azonban ki ne rémülne meg attól, ha gyakorlatilag kivont karddal közelednek felé?
A teljes sokk ér, amikor megfordulok, és a jelenetet látom. Az ereimben megfagy a vér, és a mosolyom is mintha ráragadt volna arcomra, hisz nem gondoltam volna, hogy egy újoncnak van képe kardot rántani hadnagya irodájában, ráadásul hadnagyának a házi kedvencére! Már az is eléggé meglepett, hogy ő volt hajlandó megengedni nekem, hogy tegezzem, holott az íratlan szabályok azt mondják, hogy a rangban felette álló az, aki megkérheti erre az alárendeltjét. A régi szép idők, amikor még 9. tisztként kopogtam be a 6. osztag kapitányi szobájába és irodájába… Gyakorlatilag Watanabe-taichou volt az első, akivel tegeződni mertem, mivel megengedte, bár valami idióta beidegződés miatt még így is gyakran visszatértem a magázó formához. Változnak az idők, s az újoncok is, s azt leszámítva, hogy kardot rántott a kutyámra, meg hogy ő engedi meg nekem, hogy tegezzem, egészen illedelmes. Csak hát, azt nem szeretem, ha fegyvert fognak az én irodámban, azt meg pláne nem ha pont Macskára (megjegyzés: így hívják a kutyát ). Persze, aki nem ismert még sok-sok évvel ezelőtt, az nem tudja, hogy mennyire fontos nekem ő. Nem tudhatják, hogy gyakorlatilag az életemet mentette meg, és elmém épségét, kirángatott a teljes őrületből, és ha ő nincs, akkor én vagy felakasztottam volna magam, vagy pedig még mindig „Suwun” vagyok. A sötét oldalam teljesen elnyelt volna, én és Kai pedig sosem jövünk össze. Már el sem tudnám képzelni az életem Macska és Kai nélkül, ők a két legfontosabb személy számomra. Vagyis valaha még Watanabe-taichou is közéjük tartozott, de az idők változnak, és hát, az utóbbi időben kicsit megromlott a viszonyunk, hiszen mégiscsak árulónak meg kémnek hisz, pedig nem vagyok az!*
- Igazán udvariatlanság fegyvert fogni felettese irodájában egy ártalmatlan házi kedvencre. - *villannak lila íriszeim, arcomról pedig leolvasható a sértődöttség, mert hát mégis… Macska tényleg nem csinált semmi rosszat. Jó, azért elég nagy kutya, mégis csak egy berni pásztorról van szó, viszont csak azért, mert álmában vakkant egyet, még nem kéne így viselkedni szegénnyel.
Legalább bocsánatot kér, és a felborított széket is visszaállítja, így hajlandó vagyok visszaállítani előző mosolyom, és szerencsére Macska is úgy dönt, hogy elfelejti a kis közjátékot, és durmol tovább. Hiába, ez a legkedvesebb tevékenysége. Mármint az alvás. Meg persze az, hogy tűrje a dögönyözéseket. *.*
A lapra, amit előzőleg kikészítettem, már kezdem is irkálni az objektív véleményem az új tisztről. Hozzászoktam, hogy mindenkiről részletes jelentéseket írjak és aktákat vezessek, hiszen így igen pontos adatbázist vagyok képes fent tartani minden egyes osztabeliről. Valószínűleg rajtam kívül senki se olyan elvetemült, hogy még családi állapot, hobby és személyiség mezőket is készítsen. *
- Azért remélem, nem kíván háborút indítani az osztag tagjai ellen, és sikerül beilleszkednie. - *kortyolok bele tejes kávémba, mert hát azzal az igazi, majd pillantásom az egyik fiókra esik, ahol cigarettám lapul. Ma még csak reggel volt alkalmam rágyújtani, amíg Kainál voltam, és már igencsak jól esne még egy szál.*
- Csak úgy érdeklődésképpen, mert szeretek erről statisztikát vezetni, de miért pont a 10. osztagot választottad, Rai? - *pillantok vissza ismét, kinézve a papírból, amire apró gyöngybetűimmel szorgosan jegyzetelek. A megszokott, szelíd mosolyom, mint mindig, most is megmarad, bár ezt inkább a bocsánatkérésének köszönheti.*

//Megkérnélek arra, hogy írj IDE egy rövid és gyors bemutatkozót. Köszönöm. //

…:[Raidon bemutatkozása]:…

A kínos incidens után a föld alá kívántam magamat. ~Most már biztos, hogy elmeroggyantnak néz.~
-Elnézést! Tényleg nagy arcátlanság volt kutyát fogni egy fegy... Vagyis fegyvert fogni egy kutyára.- Na tessék. Még beszélni is elfelejtek.- Sajnálom, hogy tanúja volt az incidensnek.
Igaza van. Az állat helyében én is majdnem összecsináltam volna magam. De nem. Ehelyett én voltam én, és én voltam az aki hülyét csinál magából a felettese előtt. Átéltem már pár hasonló helyzetet, de messze ez a legrosszabb.
-Öhh... Nem nem szeretnék az osztagon belül háborúzni, (csak ha okot adnak rá). Megpróbálok békében élni, és teljesíteni a feladataimat.- Reméltem ez a válasz nem hangzik olyan elvetemülten. ~Most biztos megbombáz egy csomó beugratós kérdéssel~. Ezen a gondolatmeneten voltam. Ha nem is bombáz meg biztos, hogy van olyan kérdése amire nem tudok majd felelni egy értelmes szót sem. Ez így nem mehetett tovább, és hát...~Gyerünk, Rai! Mit vagy úgy zavarba? Hisz csak a hadnagyod, aki keményen megbüntet, ha megint csinálsz valami hülyeséget. Szedd össze magad. Hero vagy! Hős vagy!~ Na igen. Az önbizalmam. Mit szólna ehhez Shiden-san? Ettől kirázott a hideg. Ha ő ezt látná, hogy mit szülök itt össze... Tyhű! Nem irgalmazna a fejemnek. Úgyis be kellesz számolnom neki. Szeret mindent tudni, és a figyelme mindig rám irányul, mert elégedetlen. Mindig a bankai-al idegesít, hogy mikor lesz már meg. Én persze ott is körülbelül úgy érzem magam mint most itt.... na jó egy kicsit azért jobban, de tudom, hogy a bankai-om még messze van. Ha megpróbálok erre rávilágítani, az edzőterembe zavar. Még jó, hogy nem az anyám. Habár annak képzeli magát. Tőle nem fogok úgy megszabadulni mint a családtól ahol laktam. Nem tudom azzal az ürüggyel elhagyni, hogy éhes vagyok és megyek az Akadémiára. Gondolataimból Vera kérdése ébresztett fel.
-Hát... mért pont a 10. osztag... Ehh. Jó kérdés elismerem. Kettőt és könnyebbet!- Hirtelen, hogy felbátorodtam. Leállítom inkább magam.- Vagyis... Azért a tizedik, mert nem egy, nem kettő jó focistának 10-es van a mezén. A gyakorlataim alatt, míg átmentem az emberi világba, észrevettem ezeket. És a gyerekek pólóján is nagyon sokszor volt 10-es szám.- Kezdésnek nem gyenge a kis csávó. - És a tízes az első két jegyű szám. Párosan szép az élet, és már mért ne az első ilyen szám legyen.- Na, újabb idióta válasz. Dehát nem elégedetlenkedem, mert ilyen kérdésre, nem is nagyon lehet más választ adni. ~Ha valaki tud jobbat, az majd ír nekem, és kihúzom a nyerteseket... vagy nem~. Shiden- san tekintetét éreztem magamon, és tényleg nem volna jó a szeme előtt beégni. Még egyszer.

…:[Raidon bemutatkozása]:…

*Azt hiszem, nevezhetjük Raidon szerencséjének, hogy Kai hatására sikerült úgy-ahogy kigyógyulnom a betegségemből, s már nem rendelkezek multiplex személyiségzavarral sem, vagyis a gonosz, sötét másik énem eltűnt. Azt nem tudom pontosan, hogy hova, csak sejtéseim vannak, mert hát adott magáról elég hírt, s gyanítom, hogy Watanabe taichou is vele találkozhatott, vagyis az új testével, mert biztosan van neki, nem tudom pontosan. Információk híján viszont csak tippelgetni tudok, hogy a „sötét énem” hova is tűnhetett. Na igen, elmúltak már azok az idők, amikor Suwun minden egyes újoncot egy teljes tortúrának vetett alá. Elég hamar az osztag gyűlölt hadnagyává vált, s ezt nem is felejtették el közölni az osztagbeliek, de a rangot nem csak azért kapta, mert olyan kiváló bábmester, hanem mert valóban megvoltak azok a képességei, amire egy hadnagynak szüksége van. Mind a harci, mind az irodai képességei, ezzel nagyban megkönnyítve kapitánya munkáját. Akkor csak erre volt szüksége Watanabe taichounak. Hát igen, változtak az idők, én is megváltoztam, s a viszonyom az osztaggal is egészen más lett. Mondjuk legalább már nem utálnak, csak a kellő távolságot tartják. Hiába, hisz Suwun tett arról, hogy garantáltan az iroda legyen az egyetlen hely, ahol nem kell feszélyezve éreznem magam. De ezek után…? Nem, mióta a taichou árulónak kiáltott ki, már itt sem érzem magam biztonságban. Csak hadd végezhessek mihamarabb a fontos feladataimmal, hogy aztán az egyetlen olyan személynél találjak megnyugvást, aki még nem hajított el magától, s bízik bennem. Kicsit idegesen markolom meg az ujjamon lévő gyűrűt, amit nemrég Kaitól kaptam, vagyis még mielőtt Watanabe taichou árulással nem vádolt. Mintha évek teltek volna el azóta, pedig alig három hete történhetett az egész…
Bal szemöldököm felvonom Raidon válaszát hallgatva, s azon gondolkozok, hogy vajon mi is lehet az a foci, mert biztosan hallottam már, talán az Emberek Világában, de a szó jelentése még véletlenül sem ugrik be. Le is jegyzem a „focista” és a „mez” szókat, zárójeles megjegyzésként, hogy utánanézni, de aztán az is lehet, hogy csak valami orbitális hülyeség az egész, és igazából köze sincs az osztaghoz, mert jelentéktelen számunkra, csak hát amíg nem tudom meg a jelentését, addig úgy sem tudom meg, hogy fontos-e számunkra vagy sem. Ha tudnám, hogy ez valami sport, amit az emberek szívesen játszanak, valószínűleg sugárzó arccal kérdeztem volna meg Raidont, hogy hogyan is játsszák, mert addig tuti nem nyugodnék, míg meg nem tudnék egy csomó dolgot róla! *.* Vagyis a régi Vera, aki még mert bízni az emberekben, ezt tenné.*
- Nos, hát akkor… Az egyik tiszt hamarosan körbevezet az osztag területén, és megmutatja a szobádat is. Edzések minden reggel, s ha valami hivatalos üggyel, például egy jelentéssel van problémád, akkor jobb nekem jelezni, Watanabe taichou nagyon… elfoglalt ember, nem szeret ilyen ügyekkel foglalkozni. - *folytatom a szinte már betanult szöveget, hisz nem kevés újoncot kellett már fogadnom itt. Persze igyekszem a lehető legkevesebb érzelmet beleadni abba a részbe, amikor a kapitányról beszélek, bár egy pillanatra még így is megremeg a hangom, amint kimondom a kapitány nevét. Már nem vagyok mestere az álcázásnak, nem vagyok képes olyan tökéletesen eltüntetni az érzelmeimet, mint annak idején. Akkor, amikor még Kai is csak újoncként lépett be az iroda ajtaján…*
- Ha van még valamilyen kérdésed, akkor azt most tedd fel, és képességeimnek megfelelően válaszolok rá. Üdv az osztagnál, és remélem, hogy hasznos tagja leszel osztagunknak. - *mosolygok ismét rá, miután becsukom az aktát, most már nem lesz rá szükség. Egy pokollepkét el is küldök az egyik tisztért, aki hamarosan megérkezik, s ha Rainak sem lesz semmi kérdése vagy megjegyzése, akkor az útjára engedem. Remélem, hamar kiismeri magát az osztag területén, ugyanis nem nehéz eltévedni.*

//bocsi a késői válaszért >.< //

-Köszönöm a segítséget. Annyit szeretnék még megkérdezni, hogy az edzésekre kötelező eljárni?*- Ez az! Még egy hülye kérdés. Teljesen lejáratom magam. Persze, hogy kötelező edzésre járni. Nem baj, azért megkérdezem. Jobb ha biztos vagyok benne. Ugyanakkor kezdtem végre feloldódni. Nem izzadt a tenyerem annyira. De továbbra is a kutyát tanulmányoztam. Akkor fordultam Vera felé, mikor mondott valamit. Ha mérlegelem a helyzetemet, tényleg pofátlan vagyok. Kérdeznem kellett valamit a kutyáról is, hogy tényleg az érdeklődésnek a csirájánál többet mutassak.
-És egyébként,... hogy hívják ezt az aranyos állatot, akire az előbb szívrohamot hoztam?- Nem is éreztem, hogy ez a kérdés mennyire nem jött hozzá a témához. Először még az osztagról beszélgetünk, és én hirtelen: hogy hívják a kutyát. Mindegy, majd lesz valami. Tudom, hogy ezt a beszélgetést később még helyre kellesz hoznom. Nincs semmi ötletem erre. Mi mást tudok tenni, minthogy segítek Verának a munkában, de nagyon abba akartam már hagyni a szerencsétlenkedést. Félek összekeverek valamit. Inkább hagyom az iratrendezést. Majd megfigyelem és tapasztalom, hogy mi hova kell. Vagy nem... Marad az edzés, és a küldetéseken való kiváló teljesítmény. Ez sem biztos, hogy beválik, mert a hangulatomtól függ a teljesítményem. Akkor, meghúzom magam, és jön a második lehetőség. Edzek és jól teljesítek. Mást nem tudok kitalálni. Takarítani nem fogok, vécésbácsi sem leszek. Pattogni az osztagon belül, vagy a csapattársaimnak nem érdemes. Azzal csak magamra haragítok mindenkit. Utálnám magam, ha elkezdenék macsó dumát mondani a nőknek... Nem a stílusom. Menni fog, menni fog. Meginvitálom az osztagot egy körre valahol, és kész is. Hát persze. Ki ne akarná leinni magát munkanapon. Ezt az ötlete még elteszem későbbre.

//*Írni kell minden nap egy postot az edzőterembe?//

…:[Raidon bemutatkozása]:…

- Hát persze, hogy kötelező eljárni! Mégis micsoda kérdés ez! - *nyílnak kerekre a szemeim, hiszen számomra teljesen egyértelmű, hogy az edzésekre el kell menni. Kivéve persze a szabadnapokon, hétvégéken, vagy ha épp a 4. osztag vendéglátását kénytelen élvezni a shinigami, de az egy egészen más téma. Feltételezem, Raidon sem kíván a 4. osztagnál dekkolni valamilyen sérülés miatt, bár valljuk be, ellenfeleink nem szabad alábecsülni. Aizen arrancar serege eddig is sok fejfájást okozott nekünk, s egy ilyen háborús időszakban minden segítségre szükségünk van. Vagyis… mintha egyszer valami ilyesmit mondott volna a taichou, még nem is tudom, mikor, de mindenképp akkor, amikor még nem hitt árulónak, és boldogak voltunk, mint kapitány és hű hadnagya, valamint 400%-os teljesítményt nyújtottam a papírmunkákat illetően. Mára már csak azt várom, hogy minél hamarabb elteljen az idő, megcsinálom, ami feltétlenül szükséges, és kész, mehetek kempelni Kaihoz, mert ő legalább hajlandó meghallgatni, mielőtt rossz következtetéseket vonna le a dolgokból.
Majd amikor az újonc a kutyám nevéről érdeklődik, hirtelen kislányos zavarom kerít hatalmába, vörös fejjel szuggerálok hát egy pontot az asztalon, csak hogy válaszolódjon meg a kérdés. Eddig akárki kérdezte meg a kutyám nevét, s kapta meg a választ, valami miatt mindig nevetni kezdett, pedig igazán nem értem, hogy mi olyan vicces a nevében. Jó, talán tényleg nem kellett volna hirtelen felindulásból ezt a nevet ráaggatnom, de… olyan mókás és szórakoztató. Egy kutya, aki Macska. He-he… Meg amúgy is, azon a napon lett elnevezve, amikor összejöttünk szerelmemmel, szóval már csak ezért se fogok új nevet kitalálni neki.*
- M-m-m-macska. - *nyögöm ki végre a nevét, mire kutyám fel is kapja a fejét. Ha tudná, miről neveztem el, valószínűleg az sem érdekelné, hiszen bátran állíthatom, hogy ő az egyik leglustább kutya, bár öregségét tekintve már nem is csoda.*
- Most te is ki fogsz nevetni? - *meresztem rá bociszemeimet az újoncra, hisz tényleg nem lepődnék meg azon, ha kinevetne. Már annyian megtették előtte… Hatalmas szemeim megtelítődnek könnyel, ám erős maradok, csak megmarkolom székem szélét, és visszafojtom könnyeim. Épp időben, hiszen a tiszt, akiért a pokollepkét küldtem, bekopog, hogy aztán beléphessen, s egy gyors meghajlás után készen áll arra, hogy az új tisztnek megmutassa a saját hálókörletét.*
- Hát akkor… Üdv az osztagnál. - *köszönök el tőle, hisz részemről a bemutatkozásnak vége, megannyi dolgom van még. Nem fogok többet túlórázni a kapitányom kedvéért. Addig biztosan nem, amíg bocsánatot nem kér a múltkori incindensért.*

Hát az edzéssel kapcsolatos kérdésem az... Ismét sikerült egy szinttel lejjebb tolnom magam. Öcsém... lassan úgy is le kellene lépni ebből az irodából. Nem baj, ha Vera seprűvel (jelen esetben zanpakuto-val) ver ki az személyes légteréből. Legalább mutatok valami érdeklődést... ha annak lehet nevezni, hogy fárasztó és felesleges kérdésekkel húzom a felettesem agyát. A kutya neve pedig... Macska. Na ez a válasz váratlanul ért. Nem voltam felkészülve, hogy egy kutyának Macska legyen a neve. De végülis meg lehet érteni. Ahogy ott döglik, tényleg mint valami jól megpakolt kandúr.
-Öhh! Macs...köhhh.... Macska? //köhögés...nek álcázott nevetés// Hát... Tényleg mint valami jól lakott macska.- Ennyit tudtam kinyögni. Megint egy lépéssel közelebb ahhoz, hogy a karddal kergessenek. -Szép neve van...- Megint elfogott a röhögés, de most magamon röhögtem. Hogy mondhatok ilyet, mikor rátámadok, és kinevetem a nevét annak a ku... izé... Macskának. Attól félek tényleg nagyon tepernem kellesz, ha meg akarom úszni az elkövetkező pár évet az osztagban. Az edzésen majd megmutatom mit tudok. Gondolatmenetemet megzavarta a kopogtatás az ajtón. Itt van a tiszt értem. Ő majd eligazít. Ma nem is fogok csinálni semmit csak kipakolok és alszok. Na ezzel jól hozzáfogtam a hajtásnak. Meg se érkeztem jóformán, de letámadtam Macskát, felidegesítettem Verát és a nap hátralévő részében is csak punnyadni fogok... Ez igen! Ojj de nagyon tudok. Mindegy. Ideje menni
-Viszlát, Vera!-Mondtam, és valahogy nem tudtam megállni, hogy ne csináljak megint egy hülyeséget... Így hát elmélyítettem a hangom és...-Még visszatérek!- Aztán gyorsan leléptem. Nem akartam megvárni utánam dob valamit.

[[Re-chan megérkezik. Azaz Retasu bemutatkozik a Hadnagynak]]

Mikor megérkeztem az irodához olyan izgalom lett úrrá rajtam, mint még soha. Kezdetekben csak úgy gondoltam, hogy bemegyek, bemutatkozok és kész, de ahogy most álltam rájöttem, hogy nem csak ennyiről fog szólni a dolog. Először úgy gondoltam, hogy ez csak 1-2 percig fog tartani, de rá kellett jönnöm, hogy hosszabb lesz. Vettem egy mély levegőt majd bekopogtam. Miután úgy hallottam, hogy mondta a hadnagy, hogy szabad benyitottam.
-Jó napot kívánok. A nevem Hitoshi Retasu . Nemrég lettem áthelyezve a 8. Osztagból. - Mondtam majd elkezdtem körbenézni. Eleinte meg se néztem a hadnagyomat. Mikor ránéztem meglepődtem ugyanis azt hittem, hogy a hadnagy férfi. Az izgalom egyre csak fokozódott ugyanis egy idegen ember előtt álltam egy idegen irodában.
~ Hát remélem, nem néz valami kis hülye gyereknek.~ Gondoltam majd vártam a hadnagy reakcióját.

//bocsika, hogy ilyen rövid lett, de nem jutott semmi se az eszembe //

[Re-chan megérkezik, avagy Retasu bemutatkozása]

*Amióta köztem és Kai között mindennek vége, képes voltam hosszú órákat eltölteni azzal, hogy újrarendezzem az irodám. Nem tehetek róla, szükségem van egy kényszercselekvésre, s most még a szokásosnál is fontosabb, hogy mindig legyen mivel foglalkoznom. Ezelőtt minden szabadidőmet Kai-al töltöttem, most viszont még azt a néhány órát is inkább az irodámban töltöm. Nem azért, mert lenne még bármilyen feladatom, hiszen a magamfajta aktakukac mindig gondoskodik arról, hogy minden papírmunkát elvégezzen, amint megszerzi a szükséges adatokat. Voltaképpen mindig ugyanarról van szó. A tisztek jelentései a küldetésekről, őrjáratokról és WC pucolásról aligha nyújt bármilyen változatosságot, de legalább addig is van mit csinálnom. Watanabe taichou csak a fejét csóválta, amikor a legutóbb benézett, és azt látta, hogy a héten már harmadjára máshol áll az asztalom, mint legutóbb, ahogyan a szekrények, székek, valamint a kutyakosár is. Ha lenne lehetőségem, tuti, hogy még az ajtót és az ablakokat is áthelyezném. Csak nem akarok gondolni semmire; nem akarom, hogy eszembe jusson, hogy ez az a hely, ahol először találkoztam azzal, aki tönkretette az életem.
Az asztalról most hiányzik az a csokor rózsa, ami szinte már elengedhetetlen díszítő eszközévé vált az irodának, és kis híján frászt kaptam, amikor az asztal alatt megtaláltam azt a közös képünket Kai-al, ami még kapitánnyá válása előtt készült rólunk. Az alvatlanságtól kicsit karikásak a szemeim, amit most is töménytelen mennyiségű kávéval igyekszek pótolni, és ha nem szabtam volna meg magamnak azt a szabályt, miszerint az irodámban nem dohányozhatok, bizonyára sűrű füstréteg is fogadná az érkező újoncot. Ismét több cigarettát szívok el az utóbbi időben a kelleténél, mert láncdohányosnak eddig sohasem voltam nevezhető. Ezt a titulust mindig Kaira hagytam.
A kopogást meghallva egy kicsit összeszedem magam, bár talán egy kicsit ziháltnak és megviseltnek is tűnhetek. Nincs okom mostanában mosolyogni, de nem engedem, hogy mások lássák rajtam, hogy rossz napjaim vannak. Magamra erőltetem a millió dolláros mosolyom, és szólok a várakozó újoncnak, hogy szabad. Igen, tudom, hogy új tiszt érkezett az osztaghoz, hadnagyként kötelességem tudni, hogy mikor ki járkál az osztag területén, mi célból, ésatöbbi. Nekem már csak ez maradt, semmi másra nem vagyok képes, senkinek sincs szüksége rám, egyedül az osztag ügyeinek az intézéséhez értek.*
- Szép napot. Igen, igen, az irataidat már megkaptam... Még egy pillanat, és elő is kerítem őket. Foglalj csak helyet. - *intek magam elé, aztán eszembe jut, hogy még a székeket is áthelyeztem, ami így nem túl praktikus módon, a kutyakosár mellett foglal helyet. Macska (így hívják a kutyát) hangosan durmol, és nem úgy tűnik, mintha mostanában szeretne felkelni. Öreg már, nem neki való a futkározás, és elég jámbor jószág, na meg hatalmas kemper ezek mellett. Remélem, hogy Retasu nem fél a kutyáktól, Macska igazán ártalmatlan jószág, a mérete inkább csak megtévesztő.*
- Nos... A nevem Verashu Suwun, és gondolom, már kitaláltad, a 10. osztag hadnagya vagyok. A kapitány rám bízta az osztag teendőit, így ha valamikor bármi problémád lenne, akkor az irodában megtalálhatsz munkaidőben. Etooo... a 8. osztag tagja voltál, ugye? Mitsu taichouról tudsz valamit? Őt is olyan régen láttam... Bár igazából mindenkit elég régen láttam utoljára. Főleg... - *persze, amint belép valaki, én máris elkezdek szövegelni, és mindenféle hülyeséggel nyaggatni, amire valószínűleg még csak nem is kíváncsi. Gondolatban megróvom magam, meg a hangok majd úgyis megteszik helyettem is, mert olyan nap nincs, amikor nem kísértenének. Az egyik fiókból eközben sikerül is előkotornom egy vaskosnak tűnő, fekete aktát, bár igazából csak néhány papír van benne Retasu adatairól, akadémiai eredmények, meg ilyesmi, semmi igazán érdekes. Mindegy is, addig is van mivel foglalkoznom, s van, mi elterelje a figyelmemet.*