[Re-chan megérkezik, avagy Retasu bemutatkozása]

*Lassan észbe kapok, hogy nem érek rá drámázni, meg különben sem változik semmi sem attól, ha a hadnagyi teendőimet háttérbe szorítva a saját magánéleti problémáimon rágódok. Bizonyára ismételten megkapnám a legrosszabb hadnagy címét, mert biztosan az vagyok, hiába igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt. Reggel a tükörképem is ezt mondta a szemembe, és a hangok is ezzel szembesítettek, vagyis biztosan igazuk van.
Titkárnőmosolyom töretlen marad, hisz biztosan Retasu is szívesebben lát egy mosolygós arcot egy komor kép helyett, meg talán ezzel is segíthetek neki abban, hogy jól érezze magát az osztagban, nem mintha bárkinek is szebbé lennék képes varázsolni a napját, ugyanis úgy se vagyok semmire se jó, pláne nem arra, hogy egyesek őszintén beszéljenek velem.
Hamarosan megtudom, hogy az újonc tiszt nem igazán tud mit mondani Mitsu-taichouról, amit tényleg sajnálok, hiszen a karaokés összeröffenésünk óta nem is találkoztunk, talán csak Namie esküvőjén válthattunk pár szót. Aztán az is eszembe jut, hogy ezeknél az eseményeknél Kai is ott volt velem, bár a karaoke báros eseménynél még nem voltunk együtt, csupán ismertük egymást. Ideje lenne megtiltanom magamnak mindenféle gondolkodást, ha nem akarom itt helyben elbőgni magam, ezzel lejáratva az egész osztagot. Az osztag, akinek egy őrült és állandóan bőgő hadnagya van, remek marketing fogás, mondhatom. Még szerencse, hogy általában a háttérbe szorulok, hisz mindenki a kapitányt szeretné látni, őt tekintik az osztag legfontosabb emberének, ő az, akire felnéznek, és miatta választják pont azt az osztagot, ahova tartozni szeretnének. Én nem lennék jó vezető, inkább meghúzódom a háttérben és maradok egy névtelen kis senki, aki hűséges társa kapitányának, valamint némán, panaszok nélkül végzi el kötelességét, s válik egy igazi aktakukaccá.*
- Macskától igazán nem kell aggódnod, teljesen ártalmatlan, szóval ne zavartasd magad... Hát akkor, feltenném a szokásos sablon kérdéseket, már biztosan ezerszer hallottad őket. Miért a mi osztagunkat választottad, és miért döntöttél úgy, hogy ott hagyod a 8. osztagot? Persze szívesen hallanám, ha mesélnél is valamit magadról, hogy mit szeretsz szabadidődben csinálni és milyen ember vagy. Esetleg egy kávéval megkínálhatlak? - *teszem le az aktát és a tollat az asztalra, hogy töltsek magamnak egy adaggal a frissen megfőzött kávéból, és Retasut is megkínáljam, ha kér. Már fel se tűnik, hogy kicsit remeg a kezem, a túlzott koffeinbevitel azért igencsak megviseli a testet, bár jelenleg az sem érdekelne, ha beledöglenék ebbe az életvitelbe. Talán jobb is lenne meghalni, mint tovább vergődni.*

[Re-chan megérkezik, avagy Retasu bemutatkozása]

*Valami különös oknál fogva mindig mindenki ledöbben, ha megtudja a kutyám nevét. Watanabe taichou például úgy nézett rám, mint egy őrültre, amikor elmondtam neki, hogy Macskának hívják a kutyám. Nem is értem, miért... Pedig szerintem vicces, és jópofa, és aranyos, és szerintem remekül illik a kutyámhoz, meg minden! Mellesleg ő se nagyon tiltakozott a név ellen, meg különben is az a lényeg, hogy nekem tetszen, és ne érdekeljen mások véleménye ebben a kérdésben.*
- Tejet vagy cukrot esetleg? - *kérdezek rá, míg a kávéval tevékenykedek, majd egy csészét az asztal másik végébe is rakok Retasu számára. Nem mintha nem ittam volna meg elég kávét, és nem csodálkoznék azon, ha vérem már tömény koffeinből állna, de hát mindenkinek szüksége van egy jótékonynak éppenséggel nem nevezhető függőségre... A munkám mellett pedig a kávé és a nikotin az, amik ezeknek számítanak.
Egy szemöldökfelvonás kíséretében hallgatom végig Retasu válaszait. Unalom... Ezt a fogalmat igazából rég nem ismerem, hiszen még 6. osztagos pályafutásom kezdetén is mindig találtam magamnak feladatot. Személy szerint pedig még mindig jobban kedvelem a fegyverszünetet, nem nekem való a csatákkal járó káosz. Ha arról van szó, persze meg tudom védeni magam, s különben is egy olyan zanpakutot uralok, amihez fogható nem létezik a világon még egy, mégis... Kezdem azt érezni, hogy nem véletlen, hogy ilyen ritkán küldenek el küldetésekre, mintha még a kapitányom is óvni akarna. Bár igazán megszokhatnám, hogy engem mindig mindenki védeni akar, és épp ezért szinte még azt sem engedik meg, hogy például én magam szeletelhessem a hagymát egy vacsora megfőzésénél, csak mert attól tartanak, hogy szegény, kicsi, gyámoltalan Verácska elvágja a kisujját és sírni fog. Nem akarok többé az a gyámoltalan és naiv teremtés lenni, akit mindenki babusgatni és pátyolgatni akar. A magam ura akarok lenni, és nincs szükségem ahhoz Kaira, hogy boldog lehessek. Hiszen évtizedekig megvoltam nélküle, míg nem ismertem, képes voltam ellátni magam, és nem volt szükségem mások támaszára ahhoz, hogy normális életet éljek, még a betegségemmel együtt is.*
- Ha annyira unalmasnak találod a mindennapi shinigami életed, a 11. osztagba kéne menned, Kaiék harcolnak és edzenek úgyis a legtö... - *harapom el mondandóm végét, hisz amint nem figyelek, máris egy kicsit sikerül megfeledkeznem magamról. Hetek óta először mondtam ki hangosan is a nevét. Nem, nem gondolhatok rá, ideje lenne lezárnom a múltat. Mostanra biztosan talált magának egy új cafkát, akivel kedvére szórakozhat. Csak én voltam olyan hülye, hogy bízzak is egy izomagyú kapitány szavaiban.*
- Bo-bocsánat, csak mostanában elég rosszak a napjaim... Mit, mit is mondtál? Ja, hogy igen, az unalom... Nem tudom, hogy az osztagunk mennyire találod unalmasnak, bár igazából csak rajtad múlik minden, és, és, hát, szerintem a közösség is nagyon jó, és itt van Ayu is, a taichou is, és persze Macskára is lehet számítani, meg minden... Izé, hát akkor, ezt a papírt alá kéne írnod... és üdvözlet az osztagban, és szólíts ezentúl nyugodtan Verának, mert engem mindenki így hív. - *kezdek el szerencsétlenkedni, s sikeresen összekeverem az iratokat az asztalomon, ami ezelőtt nem gyakran fordult elő, de ha talán lenyugodnék végre, és nem hadonásznék össze-vissza a karjaimmal, könnyebben megtalálnám, amit akarok. Ettől most biztosan valami szerencsétlennek tűnök, aki csak égetni képes a saját osztagát, meg még az aktát is leejtem, s egy halom papír hullik ettől a földre. Kisebb pánikrohamom pedig nem igazán akar elmúlni, hirtelen a lélegzésem is nehezebbé válik. Az utóbbi időben egyre gyakrabban fordul elő, hogy teljesen random pillanatokban tör elő a rohamom, és most sem néz ki úgy, mintha el akarna múlni. Vörös fejjel, fejemet leszegve szedem össze a papírokat, igyekezve egyenletesen lélegezni. Lehet, talán meg kéne látogatnom lassan a 4. osztagot, mert hogy valami nem stimmel, az biztos. Na igen, az is bizonyossá válhat Retasu számára, hogy nem unalmas az élet a 10. osztagban. Egy őrült hadnagy, akinek ráadásul már furcsa rohamai is vannak. Szánalmas vagyok, nem igaz?*

[Re-chan megérkezik, avagy Retasu bemutatkozása]

*Ismét bebizonyítottam magamnak, hogy én vagyok a legnevetségesebb hadnagy egész Soul Societyben. Amíg ez az egész dolog meg nem történt Kai-al, vagyis éppen hogy minden megtörtént vele, csak a szakítás nem, soha nem volt arra példa, hogy összekevertem volna szeretett irataimat, olyan meg pláne nem, hogy leejtettem volna őket a földre. Túl fontosak ahhoz, hogy így bánjak velük, én megbecsülöm az értéküket, ahogyan azt minden shinigaminak is kéne, hiszen ezek a papírok azok, amik leegyszerűsítik Seireitei adminisztrációját és nyilvántartását, nélkülül nem működhetne ilyen gördülékenyen a rendszerünk, amit évszázadok alatt építettünk fel. Ezért természetesnek veszem, hogy mindenki szeret papírmunkával foglalkozni, hisz miért ne szeretnének ezzel az amúgy igen egyszerű, csupán odafigyelést igénylő munkával bajlódni ahelyett, hogy végigedzenek egy napot? Itt legalább minden eszközöm kéznél van, valamint máris kisebb az esélye, hogy véletlen összefutnék egy bizonyos kapitánnyal egy bizonyos osztagból. Soul Society számára hasznos dologgal foglalkozok legalább, valamint úgy vettem észre, hogy a taichou is igazán büszke rám, amiért magamra vállaltam szinte az összes papírmunkát. A kicsi, színes cetlik azóta is a kedvenceimmé váltak, hiszen ha nem szeretném az osztagom és a kapitányom, nem használnám őket. Azonban ha nekik sincs rám szükségük, akkor jobb lenne itt hagyni mindent. Jobb lenne egyszerűen csak megszűnni létezni. Akkor nem kéne egy irodában bújkálnom csak azért, hogy még véletlenül se kelljen bármiféle kapcsolatot teremteni a külvilággal. Sőt, jobban belegondolva hetek óta alig beszéltem bárkivel is, csak a formális dolgokat tudtam le Watanabe taichouval, valamint néha egy-egy tőmondatban utasítást adtam ki némelyik tisztünknek. Még Ayuval sem beszélgettem mióta, és mintha Youko-chan is megfeledkezett volna rólam. Egyedüllét, magány, csak hogy addig se kelljen szembe néznem a való élettel.
Rohamom csak nagyon nehezen akar csillapodni, aminek nem tesz jót az sem, hogy mindeközben igyekszem felszedni a földre ejtett papírhalmokat. Retasu készségesen segít a műveletben, bár ezt csak azután sikerül felfognom, miután a légzésem sikerül helyre hoznom, valamint a fejemet beverem az asztalba. Eddig nem tartottam magam kétbalkezesnek, ám ezek után át kell értékelnem a jelző hozzám való illősségét.*
- Nem, dehogy is, Re-chan, csak képzelődsz, nincsen semmi baj, a hangok is megmondák... Szólíthatlak Re-channak? És, és, és... Igen, az irat, máris megvan, ezt kéne aláírnod, aztán... Zavarna, ha utána kimennénk az iroda elé, hogy elszívhassak egy szál cigit? Talán túl sokat voltam bent, már kicsit hiányzik a napfény, és, ha van valami kérdésed, az iroda előtt is hallgatom, elvégre mindent tudok az osztagról, és biztosan szeretnél tudni róla valamit. De ha csak azt akarod, hogy fogjam be, azt is megértem, nem te lennél az első, aki utál, hiszen engem mindenki utál, mert én rossz vagyok és... Na szóval, a cigi. - *rángatom magam abba a hitbe, miszerint teljesen rendben vagyok, és erőltetem vissza magamra állandó, bár hamis mosolyom, mert ha azt látják rajtam, hogy mosolygok, legalább nem fognak aggódni értem. Szóval ha Retasu is beleegyezik, és aláírta a megfelelő iratot a kijelölt mezőnél, akkor az asztalom fiókjához lépek, ahol a cigarettás dobozom mellett természetesen egy közös képet is találok Kairól és rólam. Tuti, hogy direkt csinálja, mindenhová elkísért. Dacosan ragadom meg a cigarettám és az öngyújtómat, lila szemeim pedig kivételesen elkerülik a könnyfátylat, szóval az immáron ismét ébren lévő Macskával a nyomomban kempelek ki az irodám elé, hogy rágyújthassak egy nyugtató szálra. Érdekes, kivételesen ez a cigaretta is gyorsabban fogyni látszik, mint általában.*

[Re-chan megérkezik, avagy Retasu bemutatkozása]

*Hogyan égessük be az osztagunkat című műsorunk csak tovább folytatódik; olyan, mintha teljesen elveszteném a maradék józan eszemet is, pedig elég ritka az, ha ennyire látványosan kicsúsznak a kezemből a dolgok. Eddig sosem okozott bármiféle problémát az irodai munka tökéletes precizitással való elvégzése, és még örömömet is lelem az egészben, különben is, legalább nyugodt környezetben lehetek, és addig sem akadályozok senkit sem a puszta jelenlétemmel. Félek attól, hogy egyszerűen mindenkinek az útjában állok, és jobb, ha nem is találkoznak velem, és inkább meghúzom magam a kis irodámban, befészkelve magam az iratok közé, ahol senki sem árthat nekem – és én sem másoknak. Talán csak az osztagunk presztízsét veszélyeztetem, és még a mai napig nem vagyok képes felfogni, hogy miért is én vagyok az osztag hadnagya, hiszen egyáltalán nem érdemeltem ki a címet. Hiába vagyok képes az iratokat úgy kezelni, ahogyan kell, ha egyszerűen nem vagyok elég jó ahhoz, hogy az újoncokkal tudjak törődni. Nem vagyok megbízható, és hiányaim vannak a kommunikáció terén is, mert még egy rendes köszönést sem vagyok képes úgy megtenni, ahogyan kéne. Szóval éljen az osztag jó hírének a tönkretétele, legalább az újoncoknak is van kin röhögniük, amúgy is kell minden osztagba egy szánalmas lúzer, akin mindenki nevethet. Persze, azt még véletlenül sem tudnák elképzelni rólam, hogy az osztag második legerősebb embere vagyok. Egyszerűen nem olyan a kiállásom, és még magam sem vagyok képes feldolgozni azokat az erőket, amiknek parancsolok. Sötét, veszélyes, s páratlan képességeket vagyok képes a felszínre hozni egy olyan karddal, amihez fogható nincs még egy a világon. Rajtam kívül senki más sem képes magának az őrületnek parancsolni. S Kagami pedig kétség kívül a leghorrorisztikusabb zanpakuto léleknek számít. Nincs más rajtam kívül, aki képes józanul gondolkozni egy vele való találkozáskor, s elviselni, sőt, függeni tőle. Más a helyemben már biztosan rég ott hagyta volna a shinigami pályát, ha egy ilyen zanpakuto lélekkel áldja meg a Sors. Én viszont nem lennék képes senki mást sem elképzelni a helyére, s a szánalmas kis életem is csak még üresebb lenne nélküle.
Persze, tudom, hogy a dohányzás káros, meg minden, de nem érdekel, hogy őszinte legyek. Majd leszokok, ha szükség lesz rá. Vagy nem. Legalább nem tartozok azok közé, akik szabályos hisztériarohamot kapnak, ha nem kapják meg a nikotinadagjukat, és nem leszek idegbeteg, ha ki kell bírnom pár órát, vagy akár napot is nélküle. De ha alkalom adódik rá, akkor rágyújtok, emellett pedig kitűnő pótcselekvés a sok stressznek köszönhetően, mintha kicsit levezethetném ezt ezáltal. Most is érzem a jótékony, idegnyugtató hatását, ahogy a füst megtelíti a tüdőmet és kifújom azt. Olyan felesleges, mégis szükségem van rá, függök tőle, bár az élet akkor is megy tovább, ha nem nyúlok hozzá, de akkor is kell… Vicces belegondolni, hogy gyakorlatilag Kai is annyira az életem részévé vált, hogy nem voltam képes elképzelni az életemet nélküle, és tessék, most mégis egyedül vagyok. És örökké egyedül is leszek. Muszáj lesz megkeményítenem magam, ha túl akarom élni magát az életet. Pont, mint Suwun. Neki nem voltak érzései, épp ezért senki sem árthatott neki, és az sem zavarta, ha ezért gyakorlatilag az egész osztag megutálta hadnagyi pályafutása során. Aztán ott hagyott, és itt vagyok én… és kénytelen vagyok konstanálni, hogy engem már nem utál mindenki, legalábbis a taichoun kívül Ayu is biztosan kedvel, és Re-chan is azt bizonygatja, hogy nem utál. Bár a hangok pár perc múlva majd úgyis megmondják, hogy csak hazudott, és úgyis rájuk fogok hallgatni. Különben is elvesztettem már mindent, ami eddig arra motivált, hogy igyekezzek normális emberként élni. Persze, én és a normális élet… nagyon vicces.*
– A taichou? - *iszom ki az utolsó kortyot a kávémból, majd a földre helyezem azt, és szorosan magam mellé hurcolom Macskát, akit kicsit arrébb vittem az ajtótól, mikor észrevettem, hogy az újonc kis híján felbukott benne. Természetesen ez is az én hibám, mert kellett nekem ilyen felelőtlenül hagyni, hogy elállja az utat.*
- A taichou a legjobb taichou! - *vidul fel tekintetem a kellemesebb téma hallatán. A cigaretta hihetetlen nyugtató hatással van az elmére, s meg is látszik rajtam, hogy sokkal nyugodtabb vagyok, mint pár perccel ezelőtt. Nem is csoda, hogy amióta Kai-al nem vagyok együtt, sokkal többet is szívok belőle.*
- A taichou mindig kedves, mindig megértő, és erős, és a lehető legjobb megoldást keresi a problémákra. Még nekem is sokat segített, Macskát ugyanis tőle kaptam, és azóta tényleg kicsit jobb minden. És a legjobb, hogy nem nevet ki, ha elmondod neki valamilyen problémádat, hanem tényleg, őszintén igyekszik segíteni. Persze, volt már, amikor kicsit haragudott rám, mert hát volt egy aprócska kis félreértés, de a legjobb az egészben még mindig az, hogy utána belátta a tévedését és bocsánatot is kért tőlem. Ő egy igazi hős, kevesebb, sokkal kevesebb lenne az életem nélküle. - *kezdek el válaszolni Re-chan kérdésére megfeledkezve arról, hogy talán nem kellett volna ennyit ömlengenem róla, de hát ha egyszerűen szeretem a kapitányom, akkor szeretem a kapitányom, s nyugton állíthatom, hogy minden igaz, amit róla mondtam.*

[Re-chan megérkezik, avagy Retasu bemutatkozása]

*Természetesen lelkesen áradoztam kapitányomról, hiszen mégis csak a legjobb kapitányról van szó, úgyhogy tudok is róla mit mesélni. Ráadásul annyira összeillenek Mitsu-taichouval. *.* Még mindig emlékszem, amikor még a taichou óvatosan megemlítette nekem – vagyis akkor még Suwunnak, de végül is mindegy, mert ezek csak nevek - , hogy egy jegygyűrűt vett Mitsu-taichounak, hiszen azt is akkor intézte, amikor az Emberek világába rángatott, hogy megvegyük, vagyis inkább elhozzuk magunkkal Macskát. Szóval igen, azt hiszem, hogy közel állok hozzá, bár igazából nem vagyok benne biztos, hiszen minden kedvessége ellenére ő olyan elérhetetlen, s tipikusan egy olyan ember, akivel biztosan nem beszéltünk volna soha egy szót sem, ha nem ilyen körülmények között találkozunk. Valahogy annyira más, mint én, és annak is örülhetek, hogy egyáltalán szóba áll velem… Teljesen más a világunk, az életszemléletünk, és én egyáltalán nem vagyok olyan ember, amit a magafajta képes egyáltalán megtűrni a közelében, és magam sem értem teljesen, hogy miért is nem történt meg az, aminek szerintem történnie kellett volna, vagyis hogy a taichou is ugyanúgy megvessen, ahogyan én saját magamat.
Vannak viszont dolgok, amikről jobb, ha senki sem tud. Végtére is, a kis harcom a másik énemmel, aki újonnan az Eras nevet használja, nem tartozik másra. A taichounak is épp ezért nem mondtam el, hiszen úgysem tehet ellene semmit, ez az én harcom, nekem kell megtennem a szükséges lépéseket ez irányban, nem neki. S persze az is igaz, hogy a mai napig rettentően tartok attól, hogy esetleg kitudódik ez a kis problémám, és a 46-ok tanácsa árulónak minősít, pedig nem vagyok az! A kapitányom pedig tényleg azt hitte – megjegyzem, jogosan - , hogy én magam pártoltam át Aizenhez, még ha ez az egész csak egy jól felépített csapda volt gyakorlatilag az osztag vezetősége számára. A tekintetem egy pillanatra elsötétül, míg felidézem az emlékeket, hiszen több hétig a 4. osztag vendégszeretetét kellett élveznem az eset után, a sokkos állapotból pedig csak idővel tudtam úgy-ahogy kilábalni. Elhatároztam, hogy nem fogok erről beszélni, hiszen ez azon dolgok egyike, amikről jobb, ha senki sem tud. Talán jobb, ha mások csak a felületet látják az osztag vezetésében, s nem tudják, mi lapul a felszín mögött. Már-már görcsösen szorongatom Macskát, de végül az önfeledt mosolyomat sikerül láttatnom Retasu felé. Amiről nem tud, az nincsen, s jobb, ha megmarad az újoncokra jellemző ártatlanságában, s azt hiszi, hogy Seireiteiben minden szent és jó, holott a hadnagy még önmaga is olyan titkokra vigyáz, amiknek kitudódása valószínűleg fejvesztéssel járna számára. Holott talán tényleg nem is csinált semmi rosszat azon kívül, hogy igyekszik a lehető leghatékonyabban végezni a munkáját, s saját magánéletét is szeretné a lehető legharmonikusabbnak tudni. Még ha mindez apró, csillogó szilánkokra is tört akkor, amikor a múlt egy részletét ismét sikerült felfedeznie. Egy sötét, magában jól elzárt, feledésre kárhoztatott részletét.*
- Ugyan már, Re-chan, nem azért vagyok itt, hogy rólam kérdezgessenek, ez inkább az én feladatom, különben is, ideje visszamennem dolgozni. - *tápászkodok fel a földről, s porlom le egy kicsit ruhámat. A friss levegő tényleg sokat segített, máris sokkal jobban vagyok, mint pár perce. Aztán a már üres kávéscsészémmel együtt bevonszolom magam az irodába, és sikerül meglepődnöm azon, hogy mennyire megváltozott az iroda; beletelt pár másodpercbe, mire felfogtam, hogy valójában én magam rendeztem át az irodát, csak hogy még véletlenül se emlékeztessen arra a helyre, ahol Kai és én először találkoztunk.
Lépteim visszavezetnek az asztal másik felére, s bevackolom magam kedvenc papírjaim közé; Retasu mappáját be is rendezgetem, hiszen már aláírt mindent, ami szükséges, vagyis igazából már okom sincs itt tartani.*
- Nos, nekem folytatnom kéne igazából a munkámat. Ha van még valami kérdésed, akkor azt nyugodtan tedd fel, ellenkező esetben viszont még egyszer köszöntelek az osztagban, és találkozunk az edzéseken, Re-chan. ^^ - *köszönök el tőle, hiszen valóban elég sok dolgom van még mindig, és nem engedhetem meg magamnak, hogy kicsússzak az időbeosztásomból, különben sosem leszek kész az iratokkal. Bár talán nem is lenne baj, legalább van, mi elterelje Kai-ról a figyelmem.*

Mint, manapság minden éjjel, az álmom csak YukiToráról szól. Mostanában nem is voltak rendes álmaim. Most is a szentély előtt találom magam, de Tora nem odakinn vár rám, ott áll mögöttem, tigris alakban. Egyszer csak megszólal:
-Reggel mész a 10. osztaghoz, ugye? –érdeklődik másnapi teendőimről.
-Igen –fordulok meg, s nézek a szemébe. –Szerinted, hogy fognak majd fogadni?
-Természetesen, jól –nyugtat meg. Hisz Tora mindig tudja, hogy ha épp van valamilyen lelki problémám. Majd néhány percnyi komor csend után, megmozdulnak fülei, hátracsapja őket.
-Ideges vagy?
-Kicsit izgulok… Menjünk ki! Hátha lenyugszom a hó látványától. –Épp elindulok kifelé, de YukiTora megállít.
-Ne menj ki! Odakinn vihar van. –Megértem. A fülei azt vették észre, ahogy odakinn az egyre erősebb szél süvít… ez számára jelezi, ha ideges vagyok. Ekkor egy kis nyugtalanságot veszek észre, az amúgy mindig nyugodt tekintetében. Ő is izgul. Leguggolok a kifelé csörgedező patak mellé, és nézem, ahogy a kristálytiszta víz csordogál, s róla visszafénylik a szentjánosbogarak fénye. Rengeteg gondolat ötlik át a fejemen.
„Vajon milyen lesz a hadnagy? A Kapitány úrral már találkoztam, de a hadnaggyal még nem… Az akadémián hallottam róla néhány pletykát, sajnos elég rosszakat.”
Miután eme gondolatok végigfutnak az agyamban, YukiTora odajön hozzám és ráteszi hatalmas mancsát a hátamra, nagyon megnyugtató, ahogy érezem a melegséget, ami belőle jön.
-Idő lesz. Lassan kelned, és indulnod kéne –szólal meg.
-Tudom.
-Ne feledd, nem vagy egyedül, ha bármi gond van, én ott leszek, melletted. –Ezeknek a szavaknak a hallatára lehunyom szemem, majd felkelek. Felöltözöm és elindulok a 10. osztag hadnagyi irodájába.
Az osztag területén látok pár tisztet, susmorognak, és néhány szót sikeresen kiveszek a beszélgetésükből. Mint például:
-Szegény újonc! ...
De én nem sajnálom egy cseppet se magam, sőt nagyon boldog vagyok, hisz ez az osztag az eddigi célom. És nem tudok amúgy sem olyan indokot, ami miatt sajnálni kéne engem.
Elértek a hadnagy irodájához… hallok néhány hangot odabentről, és észhez kapok, hogy ma nem én vagyok az egyetlen, aki a hadnagyhoz jön. Igaz én késtem is, Tora később szólt, mint ahogy szokott. Épp kopogni készülök. Már távolról emelem a kezem, de hirtelen megbotlok a semmiben. Egyenesen ráesnék az ajtóra…
„Na, ilyen nincs! Most betörök egy ajtót! Nekem annyi, nem vesznek fel az osztagba…”
De mázlim van, egy idegen éppen kinyitja az ajtót, és mintha érezné, hogy én ráesnék, arrább lép. Az esésem gyönyörű, szinte művészi. Esek, kikerülnek, nem okozok kárt, majd csúszok egy kicsit a padlón, és egyenesen egy kutya előtt landolok. A kutya csak mereszti rám a nagy szemeit, láthatóan megijedt a huppanásomtól, de nem izgatja túlságosan. A hadnagy kisasszony is nagyot néz, és a másik személy is, aki kinyitotta az ajtót. Ahogy elnézem őt, ő is egy újonc lehet az osztagnál, de a tekintete már biztosabbnak tűnik, mint, amilyen az enyém lehet.
Még nem állok fel, mert szégyellem magam, így már elkezdem hosszú bocsánatkérésemet:
-Elnézést, hogy ajtóstól rontok be, nem állt szándékomban. Kérem, nézze el a bénaságomat. –Gyorsan megfordulok a földön, a hadnagy felé, most sem állok még fel, minek az… ez így bűnbánóbban hat. Meghajlásom alatt orrom szinte éri a padlót.
-Öhm –kukkantok fel fél szememmel a hadnagyra –Én… az egyik új tiszt volnék - kezdek el beszélni. Akkor látom, hogy a hadnagy még mindig tágranyílt szemekkel figyeli, hogy én mégis hogy kerültem az egyik pillanatról a másikra az irodája padlójára. Majd, ahogy épp kiveszem a rémült tekintetének változásából, valami olyasmire gondolhat, hogy velem kell majd szenvednie… A másik személy is biztosan csak figyelni tud a csodálkozástól, mivel egy mukkanás sem érkezik felőle. Habár neki épp háttal vagyok, úgy gondoltam a hadnagy irodája, tőle kell bocsánatot kérnem. Ekkor meghallom Torát a fejemben. Csak nevet. Ő az én részem, és mindig látott, amikor izgalmamban valami vicces helyzetbe hoztam magam. Habár most először hallom a nevetését, elvégre még nem olyan régóta tudok vele kommunikálni, és nem egy gyakori eset ez.
-Ez nagy… haha… Szép esés volt mondhatom. –És csak nevet és nevet. Már elszégyellem magam emiatt, de ő még mindig rajtam nevet. Már majdnem elkezdenék leállni vele vitatkozni, de azzal csak rontanék az így is szörnyű helyzetemen. Így hát ráhagyom.
-A nevem… -Ajjaj elfelejtettem a nevem. Hogy is hívnak? -…
-Chika! –Böki ki YukiTora két kacagás között –Konami Chika a neved… Hahahaa.
-Konami Chika –a hadnagyról most azt olvasom le, hogy álljon már fel ez z újonc, úgy hogy felállok.
Ekkor elköszön megint a tiszt, majd becsukja az ajtót, és elmegy. A hadnagy odasétál az asztalához, én végig követem a szememmel. Ekkor elővesz egy mappát, s abból pár lapot húz ki, mindeközben megszólal.

[Még egy újonc a 10. osztagnál – a munkaidőnek még nincs vége xD]

*Macska kényelmesen visszakempel a kutyakosarába, amit még a taichou vett nekem , vagyis Macskának, szóval értitek. >.< Re-chan azt mondja, hogy nincs több kérdése, legalábbis nem olyan, ami az osztag életével kapcsolatos, nem pedig a hülye magánéletemhez meg a nulla személyiségemhez, vagyis lehet, hogy ezt már csak én képzeltem oda a válaszához, nem tudom, mert mostanában elég szétszórt vagyok, talán jobban is, mint kéne. Szóval mondhatni, baromira példamutató hadnagy vagyok, amiért egy kis magánéleti probléma és szerelmi csalódás elég volt ahhoz, hogy teljesen kikészítsen, és ennek látható nyomai is vannak. Nem tartom magam hanyagnak, más esetben nem, de tény, hogy az utóbbi napokban az iratok… nem is tudom, mintha nem végezném olyan tökéletesen a munkámat, mint eddig, pedig kifejezetten munkamániásnak és precíznek tartom magam, de valami valahogy megváltozott, talán pont a hozzáállásomban. Tomoko hadnagy így talán szóba sem fog állni velem többé, az pedig igazán borzasztó lenne, hisz ő az egyetlen személy Seireiteiben, akinek munkássága teljes mértékben lenyűgöz, s úgy érzem, hogy könnyedén közös nevezőre vagyok képes találni vele, természetesen kifejezetten szakmai szempontból.
Szóval remélem, hogy Re-channak nincs olyan rossz véleménye a világ legrosszabb hadnagyáról, és igen, saját magamról beszéltem az imént, mily meglepő. Ám történnek még meglepő dolgok továbbra is, legalábbis arra nem számítottam, hogy lesz még valaki, aki bebandukol az irodámba, pedig én tényleg azt hittem, hogy most bekockulhatok a papírjaim közé, hogy folytassam azt a munkát, amiről azt hiszem, hogy az egyetlen dolog, amihez értek, persze lehet, hogy még ezt is csak beképzelem, és valójában még ebben is béna vagyok, ki tudja.
Re-chan kecsesen félreáll az épp elesni készülő lány útjából, s igazán lovagias tőle, hogy még csak meg sem próbálja elkapni. Mondjuk ha rólam lenne szó, azt megérteném, de igazán nem értem, hogy ez a szegény lány mit ártott Re-channak, amiért még csak meg sem próbálja felsegíteni. Na jó, azért elég érdekesen néz rá, lehet, csupán annyira meg van lepődve, mint én, és éppen ezért nem bír semmi értelmeset csinálni. Macska eközben pedig csak szépen néz kifelé értelmet tükröző szemeiből, mert okosnak okos kutya, az igaz, de nem éppen a legnagyobb segítség egy ilyen helyzetben. Döbbenetemben a papírhalomban kezdek el matatni, s húzok elő egy hasonló, fekete színű mappát, amihez hasonlóban tartottam Re-chan iratait is, pedig még csak Re-chan aktáját sem raktam még el, hiszen különben is alá kell még firkantanom pár papírt, aztán meg kell írnom a jelentésem a taichounak, meg persze kidíszíteni mindet a sok, kicsi, színes cetlivel, amiket annyira szeret.*
- S-Semmi baj… ugye jól vagy? Nem ütötted meg nagyon magad? Biztosan megint az én hibám, nagyon sajnálom, legközelebb csinálok valamit a küszöbbel, gondolhattam volna arra, hogy nem valami belépő-biztos, tényleg bocsánat! - *rohanok oda az éppen feltápászkodó újonchoz a mappát a hónom alá szorítva, s segítek felállni neki, mert hát mégis csak bunkó dolog lenne tőlem, ha csak néznék ki a fejemből, míg szegényke szenved. Jó alaposan meg is nyomorgatom, hogy megállapítsam, hogy semmi komolyabb baja nincsen, maximum az, hogy a frászt hozom szegényre ezzel a kirohanásommal, meg lehet, hogy nem szereti, hogyha ölelgeti, szóval ebből az lesz, hogy lesütött szemmel osonok vissza az asztalhoz, s nyitom ki a kezemben lévő mappát, ami igazából nem is Chikáé, csak én voltam olyan idióta, hogy valami random sokadik tiszt mappáját húztam ki a sok közül. Keresek hát egy másikat, s meg is találom azt, amit szeretnék, aztán pedig eszembe jut, hogy be is kéne mutatkoznom, ha már így letámadtam szegényt. Igazából meglepő az is, hogy alig magasabb nálam, bár kétség kívül fiatalabbnak néz ki. Igaz, itt, Soul Societyben senki sem feltétlenül olyan idős, mint amilyennek látszik.*
- V-Verashu Suwun vagyok, az… a 10. osztag hadnagya, de szólíts csak nyugodtan Verának, ahogyan mások is teszik. Üdvözöllek az osztagban, Chi-chan. ^_^ Azt mondja, hogy… hányadik tiszt is lennél? - *koncentrálok erősen a kitöltendő papírlapokra, amit vékony szemöldökeim összehúzódása is jelez, közben pedig magamban jól megdorgálom magam a gyönyörű bemutatkozásomért. Magától biztosan nem jött volna rá, hogy én vagyok a hadnagy, hiszen a hadnagyi irodában vagyunk, s a karomon is ott díszeleg a rangomat jelző szalag – sebtében felrakva, ráadásul még csak ki sem vasaltam, mert hát na, mostanában szétszórt vagyok, és annak is örülök, hogy még nem lettem öngyilkos, vagy nem fulladtam bele éjjel a könnyeimbe.
Végül visszabotorkálok a székembe, út közben megejtve egy Macskadögönyözést, aki most is ugyanúgy tűri a simogatást, mint máskor, szóval elég passzív egy kutya, nem mondom, de már rég betudtam ezt az öreg korának, mégsem egy két hónapos kiskutyáról van szó.*
- Foglalj csak helyet, és Macskától nem kell tartanod, teljesen ártalmatlan. Szóval izé… mesélj csak magadról, ha gondolod, hogy többet megtudhassak rólad, közben pedig előkészítem az irataidat. >.< - *villantom meg félénk mosolyomat, s meresztem rá hatalmas, lila szemeimet, hogy aztán tekintetem néha átvándoroljon az iratokat tartalmazó mappára, hogy előkészítsem a papírokat. Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy nem figyelek rá, hiszen azért vagyok hadnagy, hogy figyeljek az osztagom tagjaira, ha már a taichou annyira elfoglalt, nem?*

[Még egy újonc a 10. osztagnál – a munkaidőnek még nincs vége xD- avagy jött még egy Macskamániákus x)]

Hát igen, végül is csak el sikerül kászálódnom a 10. osztag hadnagyi irodájáig.
Onnantól már nehezebb a helyzetem.
Beesek az ajtón. A bennlévő két személy… pontosabban az egyik, amelyik kinyitja előttem az ajtót, és a másik, amelyik az irodában tartózkodik, na meg a kutya, amellyel farkasszemet nézek, megijed. Aki odabent van, az, ha jól vagyok informálva, a hadnagyom.
Ő, miközben hallja hosszú bocsánatkérésem, odamegy az asztalához, és a kezébe vesz egy fekete mappát, amit a nagy papírkupacból húz ki.
- S-Semmi baj… ugye jól vagy? Nem ütötted meg nagyon magad? Biztosan megint az én hibám, nagyon sajnálom, legközelebb csinálok valamit a küszöbbel, gondolhattam volna arra, hogy nem valami belépő-biztos, tényleg bocsánat! –kezdi hibáztatni magát, holott egyáltalán nem tehet semmiről.
-Köszönöm az aggódást. Nincs semmi bajom. –A földön ülve megszólalok. Egyébként tök kedves hadnagyot sikerült kifogni. Odarohan hozzám, és segít felállni, ami egy kissé nehézkesen megy, mert csúszás közben lehorzsoltam a térdem. –Ugyan… én vagyok a béna, és szerintem nem a küszöbben botlottam meg, hanem még előtte. -egy kissé elpirulok... YukiTora is befejezi a röhögést a fejemben, és egy kicsit halk megszeppenés hangját hallom felőle. Lehet ő is kezd szimpatizálni a hadnaggyal.
Aztán átölel… Amióta meghaltam, Rikán kívül senki nem ölelt át, és most kivételesen jól esik. Majd lesütött szemekkel megy vissza az asztalához, kinyitja a mappát, amit nemrég vett elő, majd becsukja. Lehet, hogy nem azt kereste. Majd újra turkálni kezd a papírkupacban, és ismét előszed egy fekete mappát.
-V-Verashu Suwun vagyok, az… a 10. osztag hadnagya, de szólíts csak nyugodtan Verának, ahogyan mások is teszik. Üdvözöllek az osztagban, Chi-chan. ^_^ Azt mondja, hogy… hányadik tiszt is lennél?
-Öhm… -Térek végre magamhoz a hullanyugalomból, amit a kellemes ölelés okozott. –Én volnék a 3. tiszt. –Ezek után, megsimogatja a kutyust, aztán leül a székébe, az asztala mögé.
-Foglalj csak helyet, és Macskától nem kell tartanod, teljesen ártalmatlan. Szóval izé… mesélj csak magadról, ha gondolod, hogy többet megtudhassak rólad, közben pedig előkészítem az irataidat. >.< -mosolyog, és néz rám a hatalmas lila szemeivel. Szerintem szép mosolya van. És időközben eltöprengtem azon, hogy lehetne a hadnagy a példaképem.
-Tehát Macskának hívnak. –Guggoltam le a kutyushoz, hogy megsimogassam a fejét. Majd megfogadtam hadnagyom ajánlatát, és leültem a Macska mellett lévő székre. –Hát… teljesen normálisnak mondanám magam, bénaságomat leszámítva. Amit úgy gondolom az előbbi bemutatóm teljesen leírt önnek. Szerintem, más különös nincs bennem. Aranyos kutyus. –Teszem hozzá, teljesen eltérően a témától. De hát, na…. Szeretem a kutyákat. Még régen nekem is volt egy… Amikor még éltem. Még ha jól emlékszem kicsi voltam, mikor kaptam. Aztán pár évre rá, a kutya megszökött. Sokat sírtam miatta. Még ma is sírok, ha valaki elhagy, és utána letört leszek T-T. Mondák már rám, hogy érzékeny típus vagyok, de néha meg érzéketlennek tituláltak. Most nem tudom, melyik volna az igaz.
A hadnagy mosolyog továbbra is, majd letekint a papírjai közé, és keresgélni kezd, mikor megtalálta, amit keresett, készségesen nyújtja elém. Azt mondja, hogy írjam alá, és a kezembe nyom egy tollat is. Szépen felfirkantom a nevem, már ha lehet szépnek nevezni a kric-kracjaimat, amik végül is olvashatóak, de izgalomtól remegő kezemmel, nem tudtam egyenes vonalkákat húzni. Majd Vera egy széles mosollyal az arcán üdvözöl az osztagnál.

[Új tiszt, új papírmunka]

Reggel szokásomhoz híven nehezen nyitottam ki szemeimet, amikor végre sikerült, úgy ébredtem, hogy tudtam már a tízedik osztag tagja vagyok. Egy tízperces lustálkodás után feltápászkodtam és elindultam az osztag épülete felé. Nagyon nyüzsgőnek találtam az osztagot és ez tetszett nekem. Miközben az osztag folyosóin bolyogtam azon gondolkoztam, hogy vajon milyen benyomást teszek a hadnagyra és a többi tisztre és barátságosak lesznek-e velem vagy nem. Eltartott egy pár percbe mire megtaláltam a hadnagy irodáját, de sikerült. Azután egy nagy levegőt vettem, de amikor be akartam kopogni, megtorpantam a hátam mögül érkező hangok miatt. Mikor megfordultam láttam, hogy egy másik tiszt szaladt felém, egy kis halom irattal a kezében.
- A hadnagyhoz mész? – kérdezte – Akkor odaadnád neki ezeket az iratokat. Elég sok dolgom és sietek.
- P-Persze, szívesen segítek. – válaszoltam egy kicsit meghökkenve a gyorsan elhadart szövegtől.
- Nagyon szépen köszönöm. – mondta, majd meghajolt és rohant is tovább.
Na így már biztos nem fog olyan kedves lenni a hadnagy, hogy még munkát is hozok neki. – gondoltam magamban.
Ezután visszafordultam az ajtóhoz, és egy még nagyobb levegőt vettem, mint az előző volt és bekopogtam a hadnagy ajtaján.

[A 3. tiszt posztját most már egy ikerpár tölti be]


Lefekvés után mély álomba merültem.
Egész este Koukaival beszélgettünk. Ültünk a tengerparton, ami amellett a város mellett állt ahol először láttam.
-Mikor kell menned a Hadnagyi Irodába?- kérdezte
-Holnap. Kérlek, figyelmeztess, ha netán nagyon belemelegednénk a beszélgetésbe és elfelejtkeznénk az időről.
-Rendben. Izgulsz?
-Egy kicsit. –rám nézett - Na, jó nagyon! Félek, hogy milyen lesz az első benyomás.
Kicsit elgondolkodtam, milyen lenne, ha igazi ember lenne.
- Mi a baj?-kíváncsiskodott
-S- semmi. –válaszoltam- Elég fura, hogy nem vagy bunkó.
-Éppenséggel lehetek az is… ne szokj hozzá, hogy ilyen vagyok. –visszatért a bunkó énje
Olyan érzésem volt, mint amikor először megdicsért.
-Azt hiszem, menned kéne.
-Szerintem is, el fogok késni, amit nem akarok. –helyeseltem.
Felébredtem. A hajamon éreztem a sós víz illatát. Ránéztem az ágyam mellett lévő órára, ami egy éjjeli szekrényen állt.
-Már fél 8??- kiáltottam, kicsit hangosabban, mint kellett volna .- Remélem senki nem ébredt fel. Sietnem kell, el fogok késni.
A késés nálam szokásos volt, szinte mindenhonnan elkéstem, vagy ha nem késtem biztos, hogy én voltam az utolsó, aki odament. Kikászálódtam az ágyból rendbetettem, gyorsan magamra húztam valami ruhát és megreggeliztem.
-Huhh....Kétlem, hogy 20 perc alatt oda tudnék érni...
-Siess!!!El fogsz késni!!
-Tudom.
Futottam, ahogy csak bírtam szerencsére nem estem el. Eszembe sem volt szétnézni vagy valami ilyesmi. Útközben találkoztam a nővéremmel, Chikával. Megfogtam a kezét és magammal húztam.
-Jó reggelt, Chika!- üdvözöltem.
-Neked is… mit csinálsz??? - kérdezte
- Bocsi….- szabadkoztam-- Megyek a Hadnagy Irodába és az a helyzet , hogy máris késésben vagyok. Tegnap este elfelejtettem szólni neked, hogy magammal viszlek, mert melletted szeretném betölteni a 3. tiszt szerepét.
-Ö… rendben- motyogta
- Köszi… köszi!- hálálkodtam
Mikor elértünk az Irodához, a többiek már mind ott voltak. Benyitottam ez ajtón.
-Elnézést kérek a késésért, a nevem Konami Rika.
Megdöbbenve láttam, mikor beléptünk, hogy egy óriási berni pásztorkutya a hadnagyunk kedvenc háziállata

[Még egy újonc a 10. osztagnál – a munkaidőnek még nincs vége xD]

*Hát persze, hogy az én hibám minden! Nem is értem Chi-chan mentegetőzését, s felháborítónak tartom, hogy saját magát merészeli bénának nevezni, amikor biztos, hogy nem ő ügyetlen, hanem én nem vagyok elég előrelátó, hogy nem kezdtem semmit sem azzal a magas küszöbbel! Szépen fel is írom a heti tervembe, hogy a maradék szabadidőmet arra fogom fordítani, hogy én magam gondoskodjak az irodámba belépő tisztjeink testi épségeiről és biztonságáról! Talán ha még Macskát is inkább messzebb raknám a tisztek számára kirakott, két széktől, lehet, hogy nem is hozná egy csomó újoncra rá a frászt meg minden, de a legjobb természetesen az lenne, ha itt és most leadnám a hadnagyi karszalagom és egy hozzáértő s nálam rátermettebb személy kezébe adnám az irányítás jogát, én pedig eltűnnék valahol a süllyesztőben. ^^ Ha végre végeztem a mai teendőkkel – valószínűleg ki fogok csúszni a határidőmből úgy egy-két órával, ha még több újonc támadja be az irodám - , fel is keresem a világ legeslegjobb taichouját, és elmondom számára a javaslatom, hisz bizonyára ő is belátja, hogy ez a magas rang egyáltalán nem nekem való, nem érdemlem meg, s vannak, akik sokkal jobban rászolgáltak arra, hogy Seireitei legjobb kapitányának a legjobb hadnagyává váljanak. Ám előtte még muszáj elvégeznem az itteni teendőimet, mert hát na, ha én nem teszem meg, akkor szegények potyára várakozhatnak egy kávésbögrével a kezükben, amikor valószínűleg számítanak arra, hogy valaki foglalkozzon velük. Nem okozhatok még több csalódást nekik, már az is elég nagy sokk lehet számukra, hogy pont én vagyok a hadnagyuk, mert hát nálam rosszabb hadnagyot úgy sem foghattak volna ki maguknak.
Na igen, hiszen idő közben két másik tiszt is megérkezik, szóval felállva az asztalról sűrű hajlongások között hadarom el a jól megszokott bemutatkozásom, hogy „Verashu Suwun vagyok, a 10. osztag hadnagya”, meg hogy „fáradjatok beljebb”, persze csak miután szóltam az ajtó előtt ácsorgó fiatalembernek, hogy nyugodtan jöjjön csak be. A gond már csak az, hogy sosem számítottam ekkora látogatottságra, ugyanis a sajátomon kívül csak két másik szék van az irodámban, amit az esetleges vendégeimnek tartogattam, szóval a mappát lerakom az asztalra, s a saját székemet is vígan odahurcolom a másik kettő mellé. Éljen az önfeláldozás, de hát ezek a tisztek megérdemlik, hogy kényelembe helyezkedjenek az irodámban, én pedig majd elálldogálok az asztalom mögött, mert hát állva is biztosan kényelmesen lehet írni is meg minden! *
- Nahát, ezek a jelentések? Köszönöööööö~m! *.* - *vetődök vígan a fiatalember nyakába hálám jeléül, amiért új papírmunkát is hozott nekem, ezzel csodálatossá téve az amúgy nem túl csodálatos, s legfőképpen Kai-mentes napomat, bár lehet, hogy le kéne szoknom arról, hogy újonc tiszteket ölelgetek csak azért, mert megsajnálom őket, vagy bocsánatot kérek valamiért, vagy megbotlanak és próbálom őket vigasztalni, vagy pedig éppen azért, mert új munkát hoznak nekem, amivel le tudom magam kötni, mert hát na, aktakukac vagyok, na és? Beismerem, nem bűn, és igenis, én szeretem csinálni, mert nagyon oda kell figyelni rá, és addig sem bántok meg másokat, a harcolással ellentétben. Persze, általában ki sem nézik belőlem, hogy Seireitei legveszélyesebb shinigamijai közé tartozom, de igazán nem tehetek arról, hogy ilyen zapakutom van. T_T Na jó, tehetek róla, mindenről én tehetek, még a globális felmelegedésről is, és az lett volna a legjobb, ha sosem lesz belőlem shinigami, vagy pedig meg se születek, és akkor biztosan világbéke is lenne, nem éheznének a szegény kisgyerekek, Rukongai körzetei is pompásak lennének meg minden.*
- Konami, Konami… Etooo… Akkor ti testvérek vagytok? Nahát! De hiszen ez fantasztikus! - *fankodok egy sort, mert tényleg nagyon nagyszerű lehet, ha az embernek van testvére. Sajnos nem tudom, hogy nekem volt-e valaha testvérem, mert nem emlékszem az emberi életemre. Vagyis eddig nem emlékeztem semmire, de a Kai-al való edzésünk, s persze a szakításunk alkalmával Kagami sikeresen felnyitotta a szemem, s szembesített a múlt egy apró részletével, a halálom pillanatával, amit a szeretett férfi okozott. Már a gondolattól elsápadok, mert még mindig érzem hideg kezének érintését, amikor elroppantotta a nyakamat, bármiféle érzelemkifejezés nélkül, lehetőséget sem hagyva a menekülésre.*
- Har… harmadik tiszt? - *hűl meg ereimben a vér, s az ismét a kezembe vett mappa a földre zuhan, ahogy újabb emlékek jutnak az eszembe. Igen, megint Kai… hiszen ő is harmadik tisztként kezdte meg a szolgálatát itt, a 10. osztagban, s pont ebben az irodában találkoztunk először, s innen kezdődött minden… Értelmet adott az életemnek, még ha minden hamis is volt, egy nagy hazugság… S én még azzal álltattam magam, hogy van olyan lény Seireiteiben, aki viszont szeret.
Lélegzésem egyből nehézkessé válik, de úgy tíz másodperc szenvedés után sikerül elhessegetnem a gondolatokat, mert most tényleg nem érek rá a személyes kis problémáimmal foglalkozni. De tényleg!*
- Öhm… izé… Akkor még egy testvérpár tölti be ugyanazt a tisztséget? Mármint, úgy értem, Katsu-chan és Masa-chan is az osztagunkba tartoznak, meg minden…Na mindegy, szóval… Meséljetek magatokról, ugyanis szeretném tudni, hogy kik érkeztek az osztagunkba, mik a céljaik, és hogy miért is ezt az osztagot választottátok. ^^ - *mosolygok rájuk, miután szerencsétlenkedem egyet a leesett mappa felszedésével. Igazán rám férne egy atyai pofon, akkor talán nem égetném az egész osztagot egymagamban.*

Miután aláfirkantom a papírt, melyet drága hadnagyom orrom alá dug, bekopog valaki.
Vera behívja, majd nekem még annyit mond, hogy végeztünk, és hogy esetleg kérhet nekem valakit, aki körbe vezet az osztagnál.
- Nem, köszönöm. Már volt alkalmam szétnézni… - persze, hisz azért késtem egy picit, mert sikeresen eltévedtem. Meghajlok –Viszontlátásra! –Majd kimegyek az ajtón.
Egyenesen a hálótermek felé tartok, majd hirtelen velem szembe rohan Rika.
- Jó reggelt, Chika! –Köszön, majd megragadja a kezem, és magával húz….
- Neked is… mit csinálsz??? – kérdeztem meg hirtelen.
- Bocsi…. Megyek a Hadnagy Irodába és az a helyzet , hogy máris késésben vagyok. Tegnap este elfelejtettem szólni neked, hogy magammal viszlek, mert melletted szeretném betölteni a 3. tiszt szerepét.
- Ö… rendben.
~ Jaj, de édes! A hugi a nővére mellett akar lenni. ~ megszólalt Yuki is.
- Ehh… -nyögtem halkan, megismerve YukiTora bunkóbbik oldalát is.
- Köszi… köszi!
Amikor odaérünk, Rika szinte azonnal benyit az irodába, még csak időm sem volt figyelmeztetni, hogy még valószínű, hogy a másik tiszt odabenn van. Azért megpróbáltam volna visszatartani, amit szerintem észre sem vett.
- Elnézést kérek a késésért, a nevem Konami Rika. –Szinte lemered, miközben szemezik Macskával.
- Ezt a gyors viszont látást XD –kuncogok egy picit.
Ekkor a hadnagy felajánlja a székét nekünk, nem szívesen vesznék vele össze, így elfogadom. Leülünk. Rika a Macska mellett lévő székre ült, és onnan nézte a jószágot, le sem vette róla a tekintetét.
- Konami, Konami… Etooo… Akkor ti testvérek vagytok? Nahát! De hiszen ez fantasztikus! –örül meg a hadnagy.
- Háát… igen. Ikertestvérek vagyunk, na, de persze nem egypetéjűek, lehet, agyamra is menne Rika. –így is én voltam a nagyobb mindig, és nyúztak is érte eleget, nem hiányzott, hogy még össze is tévesszenek a testvéreimmel. Valószínűnek tartom, hogy én inkább az egyke fílingű emberekhez tartozom, és sokan ki se néznék belőlem, hogy van két kishúgom is. Pedig van.
- Har… harmadik tiszt? –kérdezi Rikától, és nem tőlem, de Rika még mindig Macskával néz farkasszemet, és rá se hederít, hogy kérdeznek tőle, így hát oldalba bököm. Ekkor észhez kap.
Mikor Verára nézek egy kisebb rémületet látok meg az arcán, s elejti a mappát, melyet az előbb vett kezébe. Majd másodperceken belül eltűnik róla az idegesség, s megint olyanná válik, amilyennek eddig megismertem.
Kérdezősködik tovább a hadnagy, de immáron nem tőlem… ezekre a kérdésekre most a két újonctól várja a választ. Vera most ismét mosolyog, s időközben felveszi a mappát, mely eddig a földön pihent.
~ Jó lesz ebben az osztagban! Rendes emberek vannak benne. ~ mosolyog a fejemben Yuki is. S ezzel a két mondattal mosolyt csal az én arcomra is.
Nekem már nem jut további kérdés, most mind Rikáéknak szegeződik, de azért figyelmemet mégis hadnagyomnak szentelem, hisz annyit dolgozik, hogy megérdemli. Az egész beszélgetést végig ülöm az előbbi mosolyommal az arcomon.

Amikor éppen, arra vártam, hogy a hadnagy szóljon, hogy bemehetek, újra hangokat hallottam. Amikor a hangforrása felé néztem, láttam, hogy két lány csörtet végig a folyosókon és pont felém tartanak. Mikor közelebb értek hátrébb álltam ne hogy fellökjenek, pedig majdnem megtörtént. Előttem vágtatott be az egyik lány rángatva másikat maga után. Én pedig csak ámultam-bámultam és nem tudtam, hogy most mi van?! Ezután hadnagy kedvesen kiszólt, hogy én is bemehetek, ezért bementem. Pont, mikor a szoba közepére értem láttam, hogy a két lány már ott ülnek a hadnagy asztala előtt, amikor hirtelen a hadnagy a nyakamba ugrott.
- Nahát, ezek a jelentések? Köszönöööööö~m! *.* - kiáltozta miközben ölelgetett, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy azért szorongat, mert halálra akar ölelni, vagy azért, mert tényleg örül az iratoknak, de nem volt időm ezen gondolkozni, mert közben abbahagyta és elvette tőlem a jelentéseket. Miután kivette a kezemből a papírköteget visszament íróasztalához és észrevette, hogy nincs elég szék a szobában, ezért rögtön felajánlotta a székét nekem.
- Nem köszönöm, üljön csak maga, én majd állok. – szólalt meg belőlem a talpig úriember, akit a kedvességem irányított és, aki egyszer még a sírba visz.
De mindegy túltettem magam ezen és jót álltam magamért, mondván úgy sem csináltam mostanság sokáig legalább ezt is kipróbálom. Közben a hadnagy elkezdett az iker lányokkal társalogni, én csak hallgattam őket, amíg rám nem kerül a sor. Miközben a lányok beszéltek én a hadnagyon észrevettem, hogy valamiért szomorú, bár próbálja rejtegetni, de én átláttam rajta. Amikor pedig újra kérdezett véletlen lelökött néhány dossziét, amit elkezdett lassan összeszedni, persze a kedvességem megint beleavatkozott és odairányította a testem, hogy segítsek neki. Gyorsan összekapkodtam a mappákat, hogy ő közben tudjon beszélni.

[A 3. tiszt posztját most már egy ikerpár tölti be - Sok dolga lesz a Hadnagynak]


-Elnézést kérek a késésért, a nevem Konami Rika.
Megdöbbenve láttam, mikor beléptünk, hogy egy óriási berni pásztorkutya a hadnagyunk kedvenc háziállata. Én a hatalmas kutya mellett lévő széket foglaltam el, Chika pedig mellém ült. Le se vettem a szemem Macskáról, az igazat megvallva inkább macska párti vagyok a kutyák közül inkább a kisebb testűeket szerettem, de Macska is nagyon aranyos volt csak hát kicsit féltem tőle.
- Konami, Konami… Etooo… Akkor ti testvérek vagytok? Nahát! De hiszen ez fantasztikus! –kérdezte Vera a nővéremtől.
- Háát… igen. Ikertestvérek vagyunk, na, de persze nem egypetéjűek, lehet, agyamra is menne Rika
- Igen, azok vagyunk. - mosolyogtam, de még mindig nem vettem le a szememet a hatalmas kutyáról.
- Har… harmadik tiszt?- kérdezte tőlem.
- Öhmm… bocsánat csak kicsit elbambultam. –még mindig Macskával néztem farkasszemet, de valamit nem értettem miért hívnak egy kutyát Macskának. - Igen 3. tiszt szeretnék lenni akárcsak a nővérem
- Öhm… izé… Akkor még egy testvérpár tölti be ugyanazt a tisztséget? Mármint, úgy értem, Katsu-chan és Masa-chan is az osztagunkba tartoznak, meg minden…Na mindegy, szóval… Meséljetek magatokról, ugyanis szeretném tudni, hogy kik érkeztek az osztagunkba, mik a céljaik, és hogy miért is ezt az osztagot választottátok. ^^
- Hát én a 7. osztaghoz mentem volna, vagyis az volt az első ötletem. De mikor megláttam a nővéremet annyira megörültem, hogy inkább a 10. osztaghoz akartam csatlakozni, hiszen olyan rég láttam már.
Érzem jóó lesz itt. Nagyon kedves a hadnagy is és idővel majd talán Macskával is megbarátkozom.
Időközben belépett még egy újonc az irodába. Ő egy köteg papírhalmot hozott Verának. Kedvesnek és udvariasnak tűnt. Úgy vettem észre, hogy Vera örül a még több munkának, nem volt több szék az irodában és a leendő hadnagyom felajánlotta a székét, amin ült.

Újoncok áradata – Uramisten, végem van! T_T

*Hát igen, számítottam arra, hogy egyszer ez is bekövetkezik. Mármint az, hogy annyi újonccal kell egyszerre foglalkoznom, hogy nem győzöm majd kapdosni a fejem ide meg oda. Persze a székre már nincs szükségem, mert nem lehetek olyan önző, hogy én magam ücsörögjek egy kényelmes párnával magam alatt, míg valaki más arra kényszerül, hogy végig álljon a bemutatkozás alatt! Persze attól, mert a fiatalember nem szándékozik helyet foglalni, még nem fogom visszafoglalni a székem, mert amúgy is, olyan hülyén festene, ha most szépen visszavinném a székem meg minden, szóval inkább álldogálok tovább, mert elvagyok én így is, mint a befőtt, vagy nem? Legfeljebb felülök az asztalra, s akkor már a lábaim is mutogathatom, csak ne lenne olyan magas az asztal hozzám képest. >_> Lehet, ideje lenne egy alacsonyabbat beszereznem, mert alig látok ki belőle.
Szóval, miközben magyarázok meg kérdéseket teszek fel nekik, szétosztogatom az aláírandó papírokat is, meg persze tollakat, hogy értelemszerűen legyen mivel aláfirkantani őket, aztán pedig futás vissza a papírhalmok közé, hogy előkutassak még két mappát is, hogy legyen mibe pakolni az irataikat. Remélem, hogy képes leszek megjegyezni a nevüket, mert három újonc nevét megjegyezni egyszerre cseppet sem olyan könnyű és egyszerű vállalkozás, mint azt gondolnád. Hirtelen túl sok az ismeretlen arc az amúgy ismerős terepen, s én sem vagyok másra képes, minthogy saját magam, s ezáltal az osztagot égessem, mert hát nem való nekem a vezetés, na. - -’ Na jó, talán mégis, mert gyakorlatilag én végzem el az osztagban az adminisztratív feladatokat a kommunikációs készséget igénylő, protokollal kapcsolatos munkákat is, a taichou, hát ő meg nagyon erős, meg még kedves is, és azt hiszem, hogy igazából nem is kell több egy kapitánynak, meg legalább így nem lesz leterhelve a sok apró munkával, ami igazából lényegtelen abból a szempontból, hogy hány arrancar legyőzésére képes a kapitány, de hát valakinek ezt is meg kell csinálnia, nem igaz?
Persze én azt hittem, hogy jó vagyok kommunikációból, de most kiderült, hogy mégsem. Mármint, úgy értem, hogy én tényleg igyekeztem egy csomó kérdést feltenni az újoncoknak, és azt hittem, hogy majd mint a mesékben, szépen sorjában válaszolnak is mindannyian mindegyik kérdésre. Jó, nem valami fantáziadúsak a kérdések, de igazán nem tudom, hogy mit is kéne kérdeznem ezen kívül, hiszen alig ismerem őket! és hát, pont azon vagyok, hogy megismerhessem őket, de ez cseppet sem bizonyul annyira egyszerű feladatnak, mint azt hittem.*
- A hetedik osztag is egy nagyszerű hely lehet, úgy értem, Nobu-taichou, szóval ő is nagyon fantasztikus, igaz, még nem sokszor találkoztam vele. Egyébként nem tudom, hogy tudjátok-e, de van egy másik ikerpár is az osztagban, s szerintem egyszer úgyis sikerül majd összefutnotok Katsu-channal és Masa-channal. Izé… Hát az az igazság, hogy tényleg nem tudom, hogy mit szeretnétek tudni az osztagról, és ha van valamilyen kérdésetek az osztag életét illetően, akkor azt nyugodtan tegyétek fel, meg ha valami gondotok lesz a későbbiekben, akkor is hozzám kell fordulni segítségért. ^^ Én pedig igazán reméltem, hogy egy kicsit megtudok többet rólatok is, de ha nem, hát akkor nem, persze szívesen meghallgatlak titeket, ha valamit szeretnétek mesélni. Akkor, a papírok rendben vannak? - *érdeklődöm az iratok állapota felől, s abban a reményben szedegetem össze az aláírt papírokat, hogy nem fogom összekeverni őket, meg így legalább leshetek is róluk, ha véletlenül nem emlékeznék valamelyik tiszt nevére. Hajj, ha tudtam volna, hogy ennyi stresszel jár a hadnagyság… *

A beszélgetés tovább folytatódott a hadnagy és a két újonc között. Időközben megtudtam a fiú nevét is. A papíroknak, amelyeket ő hozott, nagyon örült Vera. És én ezt igazán nem értettem, mivel itt van neki a mai napra 4 újonc, és még kap is mellé még több munkát. Igaz van olyan ember, aki szereti, ha le van terhelve. Azonban most a hadnagyon egy kis zavartság látszik, szóval nem gondolom, hogy ő túlságosan az a típus lenne. Ugyanakkor még bármivel előrukkolhat, mert hiszen tényleg csak most ismertem meg.
A kérdéseire hol Rika, hol a Nara Shiratori névre hallgató fiú válaszolt. Nekem egész végig nem volt más dolgom, minthogy figyeljem azt, amiről diskurálnak, s mosolyogjak mellé.
Közben, mikor már Rika nem figyelte Macskát, azért én még rápillantottam a kutyakosárban fekvő állatra. Egyszer, már csak arra lettem figyelmes, hogy bealudt. Őt is biztosan fárasztja a rengeteg új arc, szag és hang, amihez majd később hozzá kell szoknia. Illetve, nem kell hozzászoknia, mert biztos, hogy egyikőnk sem jár majd ide, minden egyes nap, de azért miattunk már nem kell zavartatnia magát. Amíg a kutyus szundikált, s nem figyeltem oda, a hadnagy már ki is osztotta a papírokat, ugyanolyanokat, amilyet néhány perccel ezelőtt még az én kezembe nyomott, s adott mellé tollat is, hogy alá tudják firkantani azt.
Rika aláírását láttam, ő sokkal szebben ír, mint én, amúgy is, mivel ő hiraganával írja a nevét mindig, én pedig az egyszerűség kedvéért katakanával. Az ő keze nem remeg úgy, mint ahogy az enyém remegett, biztosan húz minden vonást. Ebben, míg éltünk is, mindig jobb volt nálam.
Mire észhez kapok bambulásomból, addigra szinte minden egyes formalitást letudtak.

Miután úgy éreztem, hogy a lányok befejezték a mondandójukat, én is elkezdtem magamról beszélni egy kicsit a hadnagynak:
- Na, akkor most én jövök. Az én nevem Nara Shiratori, én leszek az osztag 6. tisztje. Örülök, hogy megismerhetem. – mondtam, majd meghajoltam és folytattam tovább a mondandómat. – Mit is mondhatnék magamról? Hát, a legfőbb ismérvem, hogy egy kicsit lusta vagyok, szeretek fák tövében hűsölni és szundikálni, de persze ez nem jelenti azt, hogy nem teljesítek küldetéseket rendesen. Minden küldetést, amit végrehajtok, azt szívvel-lélekkel teszem és a harcokba is beleadok mindent. – egy nagy levegőt vettem, majd folytattam. – Hogy mik a céljaim? Úgy különösebben nincsenek céljaim, csak az, ami gondolom mindenkinek, hogy erősebbé váljon és meg tudjon menteni másokat. Erről jut eszembe, majd kell keresnem valakit az osztagba, aki segít majd nekem edzeni, mert edzeni azt kell az az erőssé válás egyik feltétele és ahhoz annyira nem vagyok lusta, általában. A hadnagy nem tud valakit, aki segítene nekem? – néztem kérdően a hadnagyra, majd a szövegelésem vége felé közeledtem. – És, hogy miért ezt az osztagot választottam? Azért, mert azt hallottam, hogy a kapitánynak is jég típusú zanpakutoja van, mint nekem és ez tetszett meg. Más okom nem volt nagyon, hogy mért ide jöttem. Hát ennyi lenne a bemutatkozásom.
Alighogy befejeztem a hadnagy elkezdte kiosztani a papírokat, amiket ki kellett töltenünk, hogy papíron is az osztaghoz tartozzunk. Pár perces adminisztratív munka után már végeztem is az iratokkal, bár remélem, hogy az én szörnyű és majdnem olvashatatlan kézírásomat, majd ki tudja hámozni valahogy.

[szegény hadnagy, túl sok az újon- a kutya bealudt xD]


Még mindig a kutyát néztem, de úgy láttam megunta, szóval lefeküdt… a hadnagy kiosztott pár papírt és tollat.A papíron pár kérdés volt, mindet kitöltöttem. Sok mindent tudtam meg a másik újoncról. Nagy csodálattal hallgattam, hogy van egy másik ikerpár is.
Kis idő múlva a hadnagy összeszedte a papírokat majd felült az asztalra. A hadnagy szerintem az a típus, aki szeret dolgozni, hisz nem mindenki örült volna, ha egy újonc újabb papírmunkát hoz. A kérdések inkább csak hozzám és a Nara Shiratori nevű fiúhoz szóltak. Chika inkább csak mosolygott és néha bólintott. Nagyon tetszik ez a hely… mármint amennyit eddig láttam belőle, a hadnagy is nagyon kedvenc és azt hiszem lesz egy pár újonc, akit ismerek.
- Huh…. az jóó ha van egy másik ikerpár is!!- örvendeztem.
Úgy gondoltam, hogy eleget beszéltem, nem akartam túlzásba vinni, mint mindig. Ismét a kutyára pillantottam, még mindig alszik. Jobb volt mikor fent volt, azt hiszem, kezdem megkedvelni, de megsimogatni még mindig nem mertem volna.Közben kopogtattak az ajtón a hadnagyot keresték.
Miután már hozzánk nem intézett kérdéseket a hadnagy, a másik újonchoz fordul.

Újoncok áradata – Uramisten, végem van! T_T

*Tudjátok, elképesztően nehéz a figyelmed három felé osztani úgy, hogy lehetőleg senki se érezze magát kirekesztve. Persze, Suwunnak nem okoznak gondot, ő valószínűleg mereven ülne az asztal mögött, gyorsan elhadarná, amit feltétlenül szükséges, közben néha megejtene egy-két derogatív megjegyzést és lenézően méregetné őket felsőbbrendűségének tudatával, de… az már nem én vagyok. Nem is kicsit hiányzik a remek helyzetmegoldó képessége, s az, hogy az érzelmei teljes elzárásával képes mindig mindent objektíven szemlélni, de egyszerűen képtelen vagyok olyan arrogánsan viselkedni, mint ő, mert én nem vagyok tökéletes, és egyszerűen nincs szívem rávenni magam arra, hogy szánt szándékkal megbántsak másokat. Így is éppen elég nekem az, hogy egy olyan zanpakutoval rendelkezem, amihez normális ember hozzá sem érne. Szinte árad belőle a sötétség, s a levegőben vibrál a belőle párolgó téboly, s valóban csak ártani képes, és akar is. Lidérceknek, shinigamiknak, s nekem is; mindegy, csak kínozhasson, s kiprovokálhassa a célpont legbelsőbb énjét, legrosszabb oldalát, s teljesen megőrjíthesse azt. Én viszont nem szándékozom lelki nyomorékká tenni azokat, akik semmit sem ártottak nekem, s többek között ez az oka annak, hogy ha lehet, az edzések helyett inkább a vackomban töltöm a munkaidőmet, hiszen valljuk be, sokkal hasznosabb feladatot végzek el azáltal, hogy a papírokkal foglalatoskodom.
A reakciók hiánya ismételten csak elbizonytalanít alkalmasságomban, ugyanis az ismételten feltett kérdéseimre inkább csak mosolyokat és bólogatásokat kapok válaszul. Bár kicsit magasnak érzem magam így, hogy felültem az asztalra remélve, hogy nem szédülök le róla, ám szerencsére a koordinációmmal semmi problémám nem adódik, hiszen harc esetén is tökéletes egyensúlyomat és ügyességemet kamatoztatom inkább erő helyett.*
- Hmm, edzőpartner? Talán az osztag nyilvántartásában nézz szét, s persze más osztagok tagjaival is nyugodtan megbeszélhetsz egy edzést, nincs megtiltva. ^^ Természetesen a 10. osztag számára fontos, hogy minden tisztünk megfelelő kiképzést kapjon, így minden hétköznap reggelente az edzőtermünkben tartjuk a gyakorlatozásokat. Néha még a taichou is meg szokott jelenni, de általában én felügyelem az edzéseket is. - *adom meg a nem éppen rövid választ Nara kérdésére, s ismertetek ezáltal néhány fontos információval. Több kérdés viszont nem igazán érkezik hozzám, s úgy tűnik, mindenki tud mindent, ami fontos, s azt hiszem, hogy én is végképp kimerültem, ami a kérdéseket illeti, így úgy döntök, hogy ideje zárórát tartani, hiszen ez a sok papír még mindig rám vár, és máris vagy tizenöt perccel kicsúsztam az időbeosztásomból.*
- Hát, akkor azt hiszem, hogy nekem ideje lenne visszatérnem a munkámhoz, lényegében mindent elmondtam, amit tudnotok szükséges. Remélem, hogy jól érzitek majd magatokat az osztagban, bármilyen panasz vagy kérés esetén pedig nyugodtan forduljatok hozzám. Üdvözlet ismét a 10. osztagban. - *búcsúzok el tőlük, s úgy látom, hogy ők is észrevették, hogy ideje távozni. Még bizonyára be akarnak rendezkedni a szobájukban is, s persze egy pokollepkével még két tisztet is idehívattam, hogy megmutassák nekik a hálókörleteket – külön a női és a férfi részleget, természetesen. Az osztagunk sajnos pont úgy tervezték meg, hogy könnyű legyen eltévedni, de remélem, hogy nem áll fenn ez a veszély az újoncok esetében.*