Angolos tea Takival

Sosem gondoltam volna, hogy az új rangom első feladata a kódfejtés lesz, mégpedig nem is az a fajta kódfejtés, amit szeretek, hiszen nincs is izgibb dolog az algebránál. Na jó, a nukleotid-sorrendek megfejtése talán még izgibb. Csakhogy én nem régész vagyok, hogy mindenféle krikszkrakszokat kelljen bogoznom! TT_TT Hosszas teljes egy órát töltöttem el azzal, hogy megfejtsem, mi is áll a levélben, amit kaptam, mert kaptam bizony egy olyan levelet, amiben az írás szinte olvashatatlan. >.> Alap lenne, mindenkit megtanítanak szépen írni, pedig nem értek a kalligráfiához. Néha komolyan kezdem elhinni, hogy azok, akik nem elég okosak ahhoz, hogy bekerüljenek a 12. osztagba, analfabéták mind. Pazarolhattam hát hosszú időt arra, hogy megfejtsem, amit meg kell, és móóó, utálom, hogy nem tudnak érthetően írni, és meg fogom mondani az apukámnak, hogy ilyenekkel zaklatnak, és veszik el az időmet attól, hogy igggazi unikornist csináljak. >.> Mert most, hogy Yukko-chan azt mondta, hogy vezethetem a reiatsu és gén technológiai részleget, mi mással is foglalnám le magam, ha nem ezzel? *3*
Szóval aztán, a levél~desu adott nekem elfoglaltságot a varázslatos unikornisok meg a Hannah Montana mellé, ráadásul kitűnő indokot találtam arra, hogy kihisztizzem magamnak a nagybevásárlást, mert egyszerűen nincs már több ruhám! TTT_TTT Sok-sok olyanom is van, amit már nem is tudom, hogy minek vettem meg, de végül aztán még sem hordtam, de valamiért nincs szívem kidobni őket, mert milyen az már... Na meg az apu is azt mondta, hogy Reika-channak több ruhája van, ami természetesen egyáltalán nem igaz, nagyon is alábecsül, ha azt hiszi, Reika >.> akár csak ebben is képes lehet engem legyőzni, nem beszélve arról, hogy a ruháim nagy része még mindig Masato-san >.> házában van. Tehát, megvan a kifogásom, miért kell nekem még több ruhát venni, az a kimono szerűség pedig, amit találtam, több, mint tökéletes, szerelem első látásra. *.*
Mint ahogy az a levélből kiderül, Taki-chan szeretné megünnepelni a kinevezésem~desu, ezért meghívott az anyukájához együtt ünnepelni. Még szerencse, hogy egyeseknek Yoriko-chanon kívül is eszébe jutott ez. ^^” Meg persze Yukkot, de neki még mindig nem bocsájtottam meg, amiért olyan volt velem, a keddi és a csütörtöki napokon pedig rendszeresen kénytelen vagyok különféle betegségeket szimulálni. Eddig még nem volt probléma~desu belőle, de hiszen mindig is tudtam, hogy színésznőnek is zseniális vagyok.
A hajamat úgy fonom be, ahogyan a kedvenc magazinomban is láttam, és még azt a nyakláncomat is felveszem, amit Taki-chantól kaptam. Kíváncsi vagyok az arcára, mit szól majd, ha meglátja, hogy viselem. Taki-chan mindig odafigyel rám, a leghűségesebb alattvalóm, segítségével pedig egyszer igenis, le fogjuk győzni a kalózok söpredékét és eltöröljük őket a Gyerekegylet színteréről. Szörnyű lenne, ha még egyszer kikapnánk tőlüka csatában. T.T
Nagyon, nagyon, naaaagyon sokat kell ám gyalogolni, mire odaérek a 10. osztaghoz. T^T Tisztára kifáradok meg minden, és most még nem is shunpoztam, kicsit ugyanis kényelmetlen a cipő, amit felvettem, pedig tényleg azt hittem, hogy jó lesz. Többször is meg kell állnom pihizni, pedig ennél sokkalta magasabb sarkúakat is szoktam viselni. Imbolygok jobbra, aztán meg imbolygok balra is, meg hátra, de végülis előre, ahogyan nehezen elvonszolom magam a koordinátákhoz, s fáradtan sóhajtva szedikézem össze magam, hogy bekopogjak az ajtón. Sajgó talpaimmal beljebb kerülök a kinyíló ajtó és betessékelés után, s fagyok le egyúttal hosszúnak tánő pillanatokig. Ez lenne Taki-chan anyukája? *.* Jó, jó, nem olyan szép, mint az én anyukám, meg nagy az orra is, meg öreg is már, de Taki-chan sosem mondta nekem azt, hogy az anyukája európai. *.* Minden csodálatom azonban pont Taki-chan teszi tönkre, hiszen alig hogy megpillant, úgy rohan el engem ott hagyva, mintha fertőzött lennék. >____> Kamillázok tágra nyílt szemekkel értetlenül, míg végül gununu fejet vágva tiporgok a bejáratnál, hogy most akkor bemehetek-e vagy sem. Meg aztán mégis mi az, hogy csak így faképnél hagy? T-T
- Hmphh! >_> – pillantok rá durcásan laposan, amikor végre visszajön – Neked is szia, Taki-chan Ha ennyire nem látsz szívesen, nem muszáj ám itt lennem. Akkor egyáltalán miért küldted a meghívót? ¬.¬ – juttatom tudomására, én igenis, haragszom! Súlyomat az egyik lábamról a másikra rakom, a karjaimat pedig keresztbe téve türelmetlenkedem. Megjegyeztem ám ezt, Taki-chan, ez nagyon gonosz volt tőled! >_>
- No így már mindjárt más~deeeeesu. ^.^ Levegyem a cipőmet? Ugye levehetem? *.* Különben sem mesélted, hogy az anyukád európai! Mindent meséljetek el, mindent tudni akarok! *.* – tiporgok még egy sort a lábam fájdalmával mit sem foglalkozva, legalábbis pár pillanatig elfeledve. Legalább már azt is tudom, holnap miért kérek kikérőt vásárolni. Nem tehetek róla, ha egyszerűen nincs cipőm...

A találkozás nem éppen úgy sikerült, ahogy vártam. Mármint természetesen én nem hibáztam, kedvesen mosolyogtam, ajtót nyitottam, üdvözöltem, vagyis minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy ez legyen a megfelelő, a legjobb, a tökéletes erre pont Taki hibázza el! T.T Pedig számára volt a legfontosabb, hogy magabiztosnak látsszon, ezért sem szóltam előre, meg azért sem, mert akkor el kellett volna mondanom a levelet, de azt nem lehet! >_< Az a levél meg sem történt, hiszen le sem tudnék írni hasonlót, szóval ártatlan vagyok. Mégis kényelmetlenül érintett, ahogy megjelent, majd se szó se beszéd, eltűnt, s csak félszemmel pillantottam utána, remélve, hogy nem lépett meg, mert akkor nagyon szorult helyzetbe kerülnék. ^-^”
Így kissé megkönnyebbültem, amikor néhány perccel később vissza is tért, így kis vendégünket is könnyedén beljebb tessékeltük, és az ajtót is becsukhattam.
- Persze, vedd csak le, Taki biztosan tud adni helyette egy házi papucsot – mosolyogtam rá továbbra is – Igaz, Taki? ^_^
Arról pedig tudomást sem vettem, hogy Tsuki~chan már a második mondatával elárult, hiszen ártatlan vagyok, lévén nem tudok kanjikat rajzolni. Vagyis tudni még csak-csak tudnék, elvégre elolvasni a legtöbbet el tudom, így a képük a fejemben van, de lerajzolni más tészta. Persze Taki tanítgat rajzolni, de egy petúnia, vagy liliom mégsem hasonlítható az íráshoz. Szóval tökéletes alibim van, Keisuke~samát pedig egy doboz sütivel a kezemben majd felvilágosítom, hogy ő sem az a levelező típus. >_< Így kissé megnyugodva csupán egyetlen szóra rezzenek ismét fel. Európai? °O°
Mintha Keisuke~sama is beszélt volna arról, hogy külföldi, de nem igen gondoltam volna, hogy ez számít, ráadásul z nincs hatással Takira, hiszen ő a fogadott fiam, ami nem jelenti, hogy ne szeretném, vagy ne anyáskodnék felette, de ezzel ő nem lesz az, vagy igen? O_o És ez vajon rossz? O.O Bár ahogy megörült ennek Tsuki~chan nem feltételezném, hogy kevésbé kedvelné érte Takit, biztosan nem. ^o^ De mért kellett volna mondania, hogy én nem vagyok japán? Lehet, hogy mesélt rólam? *-* Biztosan ódákat zengett a különleges süteményeimről, amiket, most meg is kóstolhat Tsuki~chan.
- Igen, valóban Angliában éltem – erősítettem meg Tsuki~chan sejtését, bár vajon honnan tudhatta? >__> Bár tény, hogy a mai fiatalok nagyon okosak, és ő annak ellenére, hogy tizenkettedik osztagos, még kedvesnek is tűnt. – Üljetek csak le, én hozom addig a teát és a süteményt! ^o^ - tereltem őket beljebb a nappaliba, és Takira kacsintva jeleztem, hogy itt az esély számára, percekig kettesben lesznek. Hajrá! >_<
A konyhában igyekeztem minél hangosabban és minél tovább pepecselni. A cukrot nagy műgonddal tettem egy tálaló edénybe, a csészék közül kiválasztottam azt, amit külön Tsuki~chan érkezésére készülve vásároltam, s amin rózsaszín alapon apró, fehér virágok voltak, egy kis citromot is karikáztam, valamint minden, a konyhában megtalálható teafüvet szépen kitettem. Egy tálra piramistornyozással, a lehető leglassabban a sütemények kerültek, amit persze megtehettem volna az érkezése előtt is, de akkor nem hagyhattam volna őket kettesben. Aztán a fütyülő, felforrt víz alatt elzártam a tűzhelyet, és a csészékhez tartozó kancsóba öntöttem. Először a csészéket és a meleg vizet tettem le az asztalra, aztán következett a teafüves tálka, végül pedig a sütemények.
- Parancsoljatok, remélem ízleni fog – ültem le én is velük szemben, s mosolyogva figyeltem, ahogy kiszolgálják magukat, remélhetőleg anélkül, hogy bármi baj is történne. ^_^ - Könnyen ide találtál Tsuki~chan? – kérdeztem tőle kedvesen, hiszen tudom, hogy milyen nehéz az osztag területén kiigazodni – Egyébként nyugodtan tegezz, és szólíts Hime~channak – ajánlottam fel neki, ne érezze magát kényelmetlenül, mert felnőtt is van a körükben.
Végül Takira pillantottam és próbáltam felmérni, hogy mi a helyzet. Nem szándékoztam sokáig maradni, nehogy zavarjam őket, az ürügyet pedig régen kitaláltam, elvégre nem véletlen a rengeteg sütemény, Takashi~kunnak is vinni szeretnék, így majd egy kis beszélgetés után, egyszer csal elköszönve neki is juttatok néhány finom falatot, esélyt adva arra, hogy Taki végre elmondhassa Tsuki~channak, mennyire szereti. *-* Aztán pedig nagyon hálás lesz nekem, hogy ilyen csodálatos alkalmat biztosítottam neki. Igen, biztosan így lesz…

Tsuki úgy tűnik berágott rám. T.T Meghívó?
Flippert játszanak a szemeim, egyszerre ennyi érzelem és új információra képtelen vagyok figyelni Tsuki jelenlétében. Aztán újabb és újabb dolgok zúdultak rám, s egyszerűen lecsapta a biztosítékot. Nem tudtam mihez kezdeni ennyi mindennel, ezért lenulláztam az agyamat, s igyekeztem innen bekapcsolódni. Az iméntieket, meg majd megemészti a tudatalattim, ha képes egyáltalán rá. A papucs említésére azonnal reagálok, igaz nem számítottam rá, hogy ilyen hamar használatban lesz, így még el van rejtve, de most elő kell kerítenem. Elhúzom a papucsos szekrény ajtaját, majd adok két koppanósat a hátuljának, minek hatására azt is odébb tudom mozdítani. Mögötte egy zacskóból szedem ki a két puha szőrmés rózsaszín papucsokat. Természetesen nem csomagolhattam ki előtte, hisz akkor azonnal lebukok, hogy legutóbb osontam vissza a boltba, ahol szemezett vele. Bár jelenleg csak reménykedni merek, hogy tetszése miatt nézegette.
Aztán azt kérte, hogy mesélj(ünk)ek el mindent...=>tudni akar rólam valamit=>többet fog tudni rólam=>egymás megismerése folyamat on.
Ezzel a lendülettel olvadtam el, s ült ki pír az arcomra, meg egy halvány eltörölhetetlen mosoly. Megfogadtam, hogy nem szalasztok el egy ilyen lehetőséget, szóval, ha már így alakult, legalább az idegességemen felül kell kerekednem.
-Gy... -Gyerünk Taki mond ki! Bal horog az önbizalomtól, jobb egyenes a céltól, kiütéssel győz a cél.- Gyönyörű vagy, pompásan áll ez a ruha. -Aztán meglátom a nyakában a medált s tényleg elvörösödöm, a szemébe nézek, majd.- Örülök, hogy tetszik a medál. ^^
Aztán már el is kapom a tekintetem, így is háromszázzal dobog a szívem a torkomban, még csak az kellene, hogy összeessek, mennyire ciki lenne már? Ezt követően Hime tök természetesen beszélget Tsukival, mintha egy pillanatra sem lepődött volna meg. Várjunk csak, tudta, hogy jön valaki, és Tsuki említett valamit. Hime kacsintásával összeáll a kép, s viszonzásul olyan villámló szemeket kap, hogy már majdnem hallani a mennydörgést. Persze nem szándékozom megbántani, de nemán felé mondom, hogy: "MEGHÍVÓ?!" Aztán mosolyogva helyet foglalok Tsuki mellett.
-Tudod, Hime örökbe fogadott engem. Rukongaiban néhai társaim voltak az egyetlenek, akiket családnak tudtam nevezni Hime előtt. Aztán egyszer pihenni voltam a Kingyoban, ahol összeismerkedtünk, és nagyon jól kijöttünk, nagyon jól éreztem vele magam, rajta kívül csak egy valaki van, akivel még ugyanígy érzem magam. Aztán utána csak jöttek a dolgok, én már nem is igazán emlékszem.
Aztán megérkeztek a sütemények, és a tea is. Megvártam, míg kipakol mindent a helyére, hisz, nem akartam én rossz színben feltüntetni, így egyelőre tudatom mélyére száműztem ennek a furcsa eseménynek a kezdetét. Próbáltam élvezni a Tsukival töltött időt, mint ahogy azt a gyerek egyeltben, vagy a plázázás közben.
-Önthetek neked?
Kérdeztem Tsukit, hogy próbáljak udvarias lenni vele. Bár azt a halvány mosolyt és a pírt, mely idegességemben ültek ki az arcomra nem tudtam eltüntetni. Kicsit igazgattam a felsőmet, hisz teljesen elfelejtettem, hogy odarejtettem a borítékot, amit le akartam adni a 12. osztagnál. Ismét egy jellemző Takihúzás, hogy nem mertem szemtől szemben odaadni neki a gyerekegyletben. Talán majd most odaadom, de egyelőre nem merem, hisz még azt sem tudtam, hogy miért is hívtam meg, vagy egyáltalán mikor. Ha mindenkinek került tea, akkor a sajátomból iszok egy-két kortyot, hogy lenyugtassam magam, nehogy ismét eluralkodjon rajtam a pánik. Igazából akartam kérdezni Tsukitól, sőt mesélni is akartam neki, meg, de nem tudtam. Egyszerűen leblokkolt az agyamnak ez a része, és képtelen voltam gondolkodni. Váratlanul ért az egész, és nem, egyszerűen nem tudom mi lelt már megint.

Angolos tea

Tisztára izgi, hogy Taki-channak angol anyukája van! *.* Sosem gondoltam volna, hogy európai származású, az arcvonásai cseppet sem tükrözik ezt, sőt, tulajdonképpen egyáltalán nem hasonlít az ő gyönyörű anyukájára~deeeesu. Na nem azt akarom mondani ezzel, hogy Taki-chan csúnya lenne, de az anyukája olyan... európai! *.* Mindig is szerettem a szőke hajat, persze apukámnak is az van, és a rózsaszín még mindig sokkal jobb, mint a szőke, s ennél már csak az a jobb, amikor valakinek rózsaszín és szőke haja van egyszerre, de nekem jó így! *>* Anyukájának persze van egyetlen egy szépséghibája, hogy túl nagy az orra. Mint az európaiaknak általában...
- Szóval csak... nem az igazi anyukád? Oh. - vesztem el némileg az érdeklődésem a téma felett~desu, hiszen így tényleg nem olyan érdekes az egész. Pedig szívesen értekeztem volna velük a genetikai azonosságokról~desu, és a különbségekről, de így az egésznek értelme sincs. T.T
- Nahát, hasonló papucsom van otthon! - huppanok le a házipapuccsal lábamon az egyik ülőhelyre, no persze, nekem nagyon sok rózsaszín papucsom van. >w> Aztán Taki-chan anyukája, aki igaziból nem is az anyukája, kimegy a süteményekért, meg a teáért, biztosan angolos teát fog hozni nekünk, láttam én egy filmben, hogy ők fekete teát isznak, kevés tejjel. Bár én nem szeretem a fekete teát, a tejet meg még annyira sem, kivéve persze, ha kakaóba, pudingba, vagy süteménybe van, de az megint csak más. De biztosan így is jó lesz, remélem, mert én szívesen kipróbálok mindent, amit Taki-chan nem igazi anyukája mond, mert az olyan európai! *-*
- Hűűű! *-* Bárcsak én is találkoznék a Kingyoban olyanokkal, mint a te anyukád! T.T Tudod, az én anyukám most világ körüli úton van! *.* Az élettársával, akit persze utálok. >w> Úgyhogy ezért lakom most az apukámnál~desu. ^_^ Az anyukámmal persze mi is sokszor mentünk a Kingyoba. Remélem, ha hazajön, majd hoz nekem mindenfélét! *-* Majd írok neki levelet, és megmondom neki, hogy neked is hozzon valamit, jó? Riko-channak is fog hozni valamit, tudod, ő a legeslegjobb barátnőm. De ezt már biztosan tudod. - nagyjából akkor fejezem be a beszédet, amikor Taki-chan anyukája visszajön, aki eddig a konyhában csörömpölt, és készítette elő a teát meg a sütit. Dekoratívan elrendezett tálcával közelít meg minket, amit lerak elénk egy asztalkára, sosem gondoltam volna, hogy itt ilyen szépen tudnak vendégül látni. Meg aztán amikor meglátom a kis csészéket...
- Sugoooooi~desu! *_* - hagyja el ajkaimat az ámuldozó csodálkozás hangja, egyszerűen olyan kawaiik ezek a csészécskék! *-* Nem is értem, nálunk, otthon, apuéknál miért nincsenek ilyenek. Ott olyan unalmas minden! Miután Taki-chan önt nekem egy csésze teát, kezdek el körbenézni a szobában, hiszen biztosan találok valami érdekeset, amit eddig még nem vettem észre. Nálunk minden olyan szürke. Bár azt nem értem, a citromkarikák miért vannak itt, persze szeretem én a citromot, de az se nem sütemény, se nem tea. Mégis csak furcsák nekem ezek az európaiak.

- Dehogynem, az igazi anyukája vagyok! *o* - Öleltem magamhoz Taki~kunt, nem törődve azzal, hogy ettől zavarba is jöhet, mert tudnia kell, hogy történjen bármi, én az igazi anyukája vagyok. Nem számít, hogy nem én szültem, ő akkor is az én fiam! ˘^˘
Aztán persze elengedtem a hős szerelmest, ne hozzon szégyent erre a remekbeszabott tervre. Egy pillanatig sem foglalkoztam villámló tekintetével, csak egy kedves mosolyt küldtem válaszul, és a meghívó említésére, vagyis inkább tátogására, csak megvontam a vállam. ^w^ Tényleg nem én írtam, hanem Keisuke~sama, mert én nem tudok olyan szép kanjikat írni, azokat nagyon nehéz elolvasnom is, de már jól megy, egész sokat fejlődtem! *w* Miután megküzdöttem a csészékkel, és az asztalon szépen elrendeztem a süteményeket is, leültem velük szemben, és figyeltem, ahogy Taki~kun tölt. Olyan kis ügyes volt! *.* Még a keze sem remegett meg, pedig én nagyon izgultam, mikor Takashi~kunnal először sétáltunk együtt. :3 De régen is volt… Révedt el kicsit tekintetem, és gondoltam arra az első igazi estére. Aztán megráztam a fejem, és igyekeztem a beszédtémára figyelni.
- Ha szeretnél, legközelebb eljöhetsz velünk! ^w^ Szeretek oda járni, lazítani, és Taki~kun biztosan örülne, ha vele egykorúak is lennének ott. :3
Ajánlottam fel, és közben közelebb toltam a süteményes tálat, hogy abból is vegyenek nyugodtan, elvégre azért sütöttem, hogy fogyjon! *>* Még egy mumussal is megküzdöttem, úgyhogy a legkevesebb, hogy mosolyogva megeszik. ˘w˘ Közben hallgattam a gyermeki csacsogásukat, ami annyira megnyugtató volt, ismét felötlött bennem a gondolat, hogy talán jó lenne még egy gyerek. Ahogy Tsuki~chant néztem, egy kislánynak örültem volna nagyon, hiszen azok olyan aranyosak! *.* Ráadásul a csészéink is tetszettek neki, szóval Taki~kun megtarthatja ezt a lányt, mert kedves, aranyos, és még illedelmes is! ^_^ Jobbat akkor se kívánhatnánk neki, ha lehetne olyat! Bár azt hiszem lehet, mintha olvastam volna egy kívánságkútról, amibe csak pár ryout kell beledobni, és az ember minden kívánsága teljesül!. De nekünk erre már nincs szükségünk, nem igaz? :3
- Ugye? *w* - Lelkesedtem vele együtt. – Nagyon szeretek különböző csészéket vásárolni, az egyik nagy szenvedélyem, elég sokféle van nálunk a konyhába. A fiúk nem nagyon használják, de én ha teázom, mindig kiválasztok egy nagyon szépet, és abban csinálom meg magamnak! Egészen más íze lesz úgy a teának! *3*
Jól emlékeztem még, hogy Chiyo~san is milyen lelkes volt a teáért, amit főztem neki, és a csésze is elnyerte a tetszését, ami nem is csoda, az is egy remekbeszabott darab volt. Valóban elég sok készlet sorakozott a konyha polcain, de nem éreztem feleslegesnek őket, hiszen napi szinten használtam a legtöbbet. Úgy szerettem, hogy mindig a hangulatomhoz megfelelőt tudtam levenni a polcról, anélkül, hogy azon rágódnék, mért nincs olyan, amilyet szeretnék.
- Ha ettetek egy kis süteményt, és érdekelnek, szívesen megmutatom a többit is! – Végre találkoztam valakivel, aki ugyanúgy rajong ezekért a dolgokért, ahogy én. Gondolom apukája sem egy nagy teázós alkat. – Sőt, legközelebb vehetünk egy készletet hozzátok is. Biztos vagyok benne, hogy apukád is tudna értékelni egy használható készletet! ^w^ - Én magam legalábbis biztosan örülnék, ha Taki~kun, vagy Takashi~kun valami ilyennel lepne meg. :3

Tsuki csalódottnak tűnik egy picit, és én szeretném valamivel feldobni a hangulatát. Ebben a minutumban ölelnek át Hime karjai, meglepetten pislogok kettőt, de aztán egy fél mosolyt megeresztek, amikor magyarázza a véleményét. Meglehetősen örülök neki, hogy nem nyújtotta hosszúra, mivel kezdtem magam különösen zavarba érezni, vagyis még nem, de már épp készültem. Úgy tűnik Hime nagyon is élvezte ezt az egészet, azt is, hogy szinte bármit csinálhatott, mondhatott, mert egyszerűen nem voltam képes Tsuki érkezésén, és jelenlétén kívül másra koncentrálni, avagy erőt fordítani. Pár óra, mindössze ennyit, ha adott volna nekem, hogy felkészüljek, de nem, egy másodpercre sem árulta el, pedig tudta, hogy mi lesz a vége. Bár, lehet attól tartott, amit majdnem elkövettem, de megfelelő érvekkel mellett úgy sem lett volna esélyem meglépni. Mellesleg tök jó, hogy megint együtt tölthetem az időmet Tsukival, csak ez az egész koncepció volt egy kicsit zavarba ejtő. Erről jut eszembe, hogy ugyan Kawashima-sant meg akarom látogatni, elterveztem már, hogyan, csak még nem vitt rá a lélek. Bár edzés keretében, de talán sikerül valamennyit megtudnom róla, no meg talán bizonyítani is tudom, hogy nem vagyok nyámnyila. Amúgy sem hívhatnék el csak úgy egy kapitányt, ráadásul pont Tsuki apját egy teára. Amúgy is nemet mondana rá °_° . Vajon Tsukinak mesélt róla? Nem volt ez olyan rég. Azonban ez, hogy így gyakorlatilag család látogatás, nem nem, remélem igen, de mégsem. Szóval jó lenne, de még nem tudom, hogy mi van, meg hogyan, elvégre vagyok akkora nyuszi, vagy nem is tudom mi, hogy még csak a r..ra..szóval azt sem tudom elképzelni. Nem, sokszor elképzeltem már, de a közelébe se tudok jutni, mert, ha rá gondolok, akkor olyan, mintha betonba öntötték volna a lábamat, és bevarrták volna a számat. Egyre jobban pironkodok, a gondolataim, s az imént lefojt beszélgetés miatt is. Ugyan bele telik egy fél percbe, de összeszedem magam annyira, hogy normális választ tudjak adni, és olyat, ami ugyan zavarba fog taszítani engem, de nagyon nagyon szeretném kimondani, mert jó lenne.
-Igen, néha beszélgetek is vele.... Köszönöm.... É-és tényleg jó lenne, ha majd közösen elmennénk a Kingyoba.
@.@ Amilyen könnyen jött az eleje, a közepe már nehéz volt, s a végét alig bírtam ki. Már gombóc volt az idegesség a torkomon, de csak sikerült kimondanom. Dadogtam? Remélem nem o.o. A figyelmemet hamar új dolog vonta el, így szerencsére nem volt időm elindítani a dominót, s nem kábultam be az idegességtől. A csészék, Himének rengeteg van, és ha elférne, akkor lenne még pár tucat, ebben biztos vagyok. Egyszer voltam vele vásárolni, tisztára, mint Tsuki a ruháknál. Most, hogy így belegondolok, tuti jól kijönnének, csak az egész pláza meggazdagodna belőlük o.o”. Azt hiszem maradok Tsuki párti, nem merném bevállalni, hogy kettejükkel egyszerre menjek vásárolni. Rámutatok az egyik sütire.
-Az a kedvencem, szerintem neked is ízlene.
Ugyan nem volt meglepő, hogy Hime gyümölcsteát hozott ki, de lehet Tsuki másra számított. Bár a fene tudja, hogy ízlett-e volna neki a fekete-tea. Őszintén szólva meglehetősen egyedi íze van, főképp tejjel. Azonban a sütemények most is roppant finom, mint mindig, hiába ijesztő, amit a konyhában művel. Ha Tsuki megy Himével nézegetni a teáskészleteket, akkor besurranok a szobámba egy másodpercre, s felkapom a lélekgyűjtő edénykét, aztán kifele becsukom az ajtót. Nem tudom mit szólna a festményhez, ráadásul még készen sincs. Talán a festőállvány nem vonzza annyira a kíváncsiságát, de jobb biztosra menni. Kiérve a konyhába várom mit beszélgetnek, s ha a kedvencről van szó, és kérdeznek, akkor természetesen megmutatom a három kedvencemet. Lehet nem vagyok akkora fan, mint anyu, de akkor is van ízlésem, és egy-kettőnek a fogása is remek. Egyelőre nem akarok én megakasztani semmit, szóval a hátam mögött marad a kis eszköz, de majd meg akarom kérdezni Tsukit, hogyan is kell pontosan használni, mert már teljesen kiment a fejemből, amit Yoriko mondott. Könnyen lehet azért, mert közben az járt a fejemben, hogy Tsuki lehet örülne egy kevés arrancar lélekrészecskéért, vagy mifene. Pontosan nem tudom, hogy mit csinál ez a gyűjtő.

Angolos tea

Hogy egészen más íze lenne a csészétől a teának? O_O Sosem értettem, ha valaki képletesen beszélt~desu, mert annyira butaságnak hangzik minden, meg úgy az egész ettől, hogy nagyon! >.< Például sosem hallottam arról, hogy ízesített csészék, mert ostobaság, még ha amúgy kivitelezhető is lenne talán, de nem a csészétől kéne finomnak lennie a teának, nem? Szinte már látszanak az apró, pink kérdőjelecskék a buksim felett, ahogyan értetlenül meredek vagy Taki-chan nem-igazi igazi anyukájára, vagy pedig a cukker kis csészécskére, amit a kezemben tartok, egyszerűen annyira, de annyira nem értem ezt az egészet. Mármint az még sem lehet, hogy izé, szóval na. >.< Még bele is pirulok saját buta gondolatmenetembe, mert tudom én, hogy ostobaság~desu az egész, amire gondolok, de egyszerűen nem tudok mit csinálni ellene. Ha a fejembe ragad egy gondolat, akkor nem bírom ki, hogy ne vezessem végig, és ne komplikáljak össze dolgokat, na. >.<
Azt ugyan nem tudom, hogy Taki-chan tényleg velem egykorú-e, hiszen már az ötvenet is betöltöttem ám, azonban serényen bólogatok, hogy szívesen elmegyek velük a Kingyoba, sőt, mi több, szeretnék is! *.* Amióta az anyu elment, még nem is mentem oda, mert az apuval nem lehet, amúgy is mindig túl elfoglalt, meg fura is lenne, hogy épp az apukámmal mennék oda. o.O Viszont a legrosszabb az egészben az lenne, hogy vinné magával Reikát, a barátnőjét, akit meg ki nem állhatok! >3> Undok, csúnya lány, aki el akarja venni tőlem az apukám! TT_TT Inkább én se megyek apuval a Kingyoba, mintsem hogy ő maga is eljöjjön velünk~deeeesu.
- Köszönöm, Taki~chan! *>* Tudod, amikor az anyu otthon van, nem nagyon engedi, hogy sütit egyek, mert nem akarja, hogy meghízzak, és lehet, hogy igaza van, mert szerintem tényleg felszedtem pár kilót~desu, amióta az apunál lakok. Yoriko-channak meg azért nem szokták engedni, mert ő meg mindig bepörög a cukortól, ráadásul tönkreteszi a fogakat, de persze minden nap mosunk fogat meg használunk fogselymet is, és így ez akkor sem fordulhat elő. >.< Hűűűű, ez tényleg finomabb, mint a gépi süti! *.* Rosui néni, mit raktál bele? *.* - teszem fel kérdésecskémet, na persze igazából fogalmam sincsen, hogyan kell sütit csinálni. Riko-chan ugyan csinált sütigépet, meg fagyigépet is, de ott csak meg kell nyomni a gombot, hogy milyen sütit vagy fagyit szeretnél, és egyszerűen kiadja, én pedig nagyon szeretem. ^3^
- Taki-chan, ha apukám megengedi, egyszer nincs kedved átjönni hozzám? Bár otthon csak bolti sütik szoktak lenni, meg csokik, meg mirelit, hacsak nincs ott Reika. >_> Viszont az ő főztjéből nem ehetünk, mert ő egy gonosz boszorkány. ˇ^ˇ Képzeld, egyszer megpróbált egy plüssállattal lekenyerezni, hogy megbocsájtsak neki. >.> És én egyszer még egy kalapot is kölcsönöztem neki. T.T - sírom el nagy problémám, mert hát biztosan azért gyűltünk mi itt össze, hogy az én gondjaimmal foglalkozzunk. Mi másért is szervezte volna le Taki-chan ezt az egészet? *.*