Egy ideje csönd volt. Túl nagy csönd körülöttem. Las Nochesbe érkezésem óta csupán annyi érdemleges történt, hogy csatlakoztam az egyik Espada-hoz mint a fraccionja. Két hónapra rá az Espada-m eltűnt és nem láttuk többé. Azóta csak céltalanul róttam Hueco Mundo végtelen dűnéit, a végeláthatatlan éjszakában. Néha bele-bele botlottam egy-egy gyenge lidércféleségbe de csupán szánalmas férgek voltak akiket könnyedén eltapostam. Valahogy nem találom a helyemet ebben a világban. A fékezhetetlen éhség és a vágy, hogy még erősebb legyek igaz marta a lelkemet, de lassan újra felébredt bennem a honvágy. Vajon mi történt azóta az öcsémmel? Vajon mi történt azóta Vele...
Sok aggasztó gondolat keringet a fejemben, mikor épp céltalanul sétálgattam Las Noches egyik folyosóján. Észre sem vettem, majdnem felbuktam egy alacsonyabb növésű Arrancarban. Ő felmordult kicsit mogorván majd egy pillanatnyi méregetés után megszólított:
- El Arma Del Diablos?
- Az vagyok - válaszoltam kurtán
- Aizen-sama hivat téged! Haladéktalanul járulj elébe! - azzal az apróság elsietett.
Aizen. Ő Las Noches vezetője, az Arrancarok egy részének teremtője. Eddig csak egyszer találkoztam vele, elég fura alak. Kedvesnek és figyelmesnek tűnik, de csak úgy árad belőle a gonoszság. Elismerésem felé, hatalmas erővel bírhat ha itt mindenki neki engedelmeskedik, ezért én sem szegülök ellen. El is indultam Aizen-sama elé járulni. Különös kis beszélgetésünk volt. Ő kedvesen üdvözölt, majd azt mondta :
- Arma, mostanság eléggé tétlenül bolyongsz. Ezen változtatnunk kell. Tudtommal egy volt Espada Fraccionja voltál, igaz? Most egy másik személy mellé rendellek, hogy ki ő azt megtudod hamarosan.
Azzal elárulta, hol találom az illető szobáját. Meghajoltam, és azonnal indultam is. Nem vagyok válogatós, minden jobb mint a tettek nélküli vívódás. Amíg enyhíteni tudom az éhségemet, erősebb lehetek és nem kell Rájuk gondolnom, addig bármi jó. Elértem a szoba ajtaját, ami pont olyan volt mint az összes többi. Bekopogtam...

Be kell vallanom meglepetések sora várt. Az ugyan elhanyagolható tény, hogy látszólag vártak már rám, de ahogy a másik Arrancar elővette ezt az udvarias megszólítást, valamint a furcsán szívélyes fogadtatást leesett az állam. Persze csak képletesen. Amikor pedig említette, hogy ő a Primera Espada, a legerősebb a tíz penge közül, hirtelen ellepték az agyamat a gondolatok, hogy mennyire jó helyzetbe is kerülhetek. A Primera mellett olyan erős lehetek amiről álmodni sem mertem. Sőt innen akár egyenes utam is lehet, hogy akár az Espadak közé lépjek.
Elhessegettem ezeket a gondolatokat, hisz ezek még azért odébb vannak. Adán-sama hellyel kínált, de én inkább állva maradtam, kezem zsebre volt vágva, mint mindig. A szokásos nyugodt és érzéstelen stílusban válaszoltam.
- Mint tudja a nevem El Arma Del Diablos. Szólíthat csak Arma-nak. Nem igazán tudok mit mesélni magamról. Nincs senkim és semmin. Egy egyszerű Arrancar vagyok aki csak azért él, hogy erősebb legyen és ehessen. Valamint mostantól az Ön szolgálata. Hogy egy nap én is közöttük lehessek.

Furcsa egy alak az biztos. Látom nagyon szereti hallani a saját hangját. Legalább mindent elmond ami lényeges, még akkor is ha sok olyat is ami nem. Türelmesen végigvártam a mondandóját még a komor tekintetét is ugyanazzal a maszk szerű érzéstelen arccal álltam. Amikor előhozott egy kevés kis rágcsálnivalót nem vettem belőle. Nem is kívántam és szükségem sem volt rá. Arról nem is beszélve, hogy rengeteg rossz emléket ébresztett bennem. Minden ami a hajdani élethez és emberi léthez kötődött fájdalmas tűként hatolt a még be nem gyógyult sebeimbe.
- A feltételeivel nem hiszem, hogy gondok lennének. Tisztelem a nálam erősebbeket, ami azt jelenti, hogy megfogadom a szavukat ellenben minden esetben hangoztatom a saját véleményem ha szükség van rá. Az mellesleg nem érdekel, hogy milyenek a módszerei, vagy, hogy hogyan jár el bizonyos dolgokban. Tökéletesen alkalmazkodom bármihez. Mindent megfogok tenni, hogy ne okozzak csalódást.
És ekkor egy olyan kérdés következett ami cseppet sem tetszett és jobban örültem volna ha nem hangzik el. Egy pillanatig hallgattam majd kurtán csak annyit feleltem:
- Nekem nincs múltam...
Feleltem kurtán majd nem szóltam.

[----Végre... végre... végre találkozom Cehalus-samával *.*----]

Végre visszaértem a emberek világából és sikeresen kipakoltam minden általam vett dolgot az ágyamra. Ezután következett a szortírozás. Plüssök szanaszét, írószerek az asztalra... ajándék... ajándék a.... Ezt el kéne vigyem most rögtön. Egy pillanatig még gondolataim üres tengerébe merülve álltam a szobám közepébe kezemben a magasra emelt ajándékkal. Mikor sikerült visszatérnem a józan ész alkotta világba, már ki is léptem az ajtón. Igaz annak köszönhetően, hogy azt sem tudtam, hogy merre kell menni sikeresen eltévedtem. Pár arra járkáló személyt megkérdeztem, míg úgy ahogy sikerült elkeverednem az óhajtott szoba ajtajáig. Perekig csak álltam és bambultam, mint borjú az új kapura. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Bemerjek-e kopogni vagy sem? És ha nincs is itthon? Vagy ha éppen megzavarom? vagy... vagy... áhh... inkább bekopogok. Jobb kezemet lassan felemeltem és kopogtam. Ez viszont idegességemben erősebbre sikeredett, mint amilyennek szántam és a kezem az ajtón készakarva nagyokat döndült. A szívem már a torkomban dobogott. Most mi lesz? biztos megszid. Főleg ha olvasott vagy aludt. Milyen szörnyűséget tettem. Hogy lehetek ennyire idióta. Legszívesebben megint a fejbelövéssel próbálkoznék, de az nem segítene rajtam most. Ráadásul azt sem tudom, hogy Cephalus-sama hogy néz ki... és ha nem is ő lakik itt és én zaklattam valamelyik másik espadat... Biztos kinyírnak... most már biztos...

//Végre találkozom a fracciónommal *.*//

*Jólesően terül el ágyán, a plafont bámulva. Nem gondolta volna, hogy ilyen egyszerűen el sikerül intéznie azt, hogy ne kelljen más lakrészbe költöznie espadaként... Jól megvan ő a mostani kis rókaüregében. Ráadásul így megspórolja az esetleges kellemetlenségeket, melyek az átpakolással járnának együtt - például egy-egy kósza fonalgombolyag megszökését nagyközönség előtt... Vagy éppen a "segítő" kezek által (természetesen puszta véletlenül) leleplezett és fél percen belül nyilvánosságra hozott hobbiját. Bár ezt egymaga is képes lenne szerencsétlensége folytán elintézni, szóval mindenkinek jobb így. Hajh, ha kiderülne, hogy szabadidejében a 10. espadának az a legnagyobb gondja, hogy nincs megfelelő barna árnyalatú pamutfonala a Slarinnak szánt kacsás pulcsihoz! Valószínűleg mindkettejüket rögtön több nagyravágyó arrancar megtámadná azzal a felkiáltással, mekkora puhány lehet az, aki hímnemű létére szeret női munkát végezni... Slarint pedig azért, mert aki tényleg az ötödik legerősebb, nem hordhat ilyen cukiságokat, így egyértelműen tisztességtelenül jutott pozíciójához, vagyis bárki számára legyőzhető.
Ehhez hasonló gondolatok kavarognak fejében, majd eszébe jut, hogy még mindig nem fejezte be az egyik régi keresztszemesét... Neki is áll rögtön turkálni ágya alatt a munkadarab után kutatva lelkesen - alig telik pár percbe, és meg is találja a leszámolható mintába tekert vásznat, osztott szálú fonalak tömkelegét és tűket -, kis szerencsétlenkedés után pedig már folytatja is a mintát ott, ahogy hónapokkal ezelőtt abbahagyta. Hiába, azt a kacsafigurás pulóvert egyszerűen muszáj volt megkötni Slarinnak, mielőtt befejezte volna már elkezdett munkáját! Bár még mindig sajnálkozva gondol vissza arra, hogy vissza kellett bontania a norvégmintás-rénszarvasos darabot, mert kiderült közben, hogy az ajándékozott nem szereti a szóban forgó állatokat... Viszont a lényeg úgyis az, hogy legalább egy kicsit látszott espada-társán, hogy tetszik neki a pulcsi, és remélhetőleg szívesen hordja is, tehát már megérte elkészíteni az ajándékot! *.*
Aztán hirtelen kisebb szívrohamot kap a váratlan kopogás hallatán. Hiszen nem is várt vendégeket... Vagy mégis? Gondolatai végig azon járnak, ki lehet a látogató, mialatt villámgyorsan - és kisebb káoszt okozva ezzel az ágy alatt katonás sorrendben álló fonalak közt - bedobja "rejtekhelyére" hímzését. Végül aztán egy hangos "Azonnal!" kiáltást követően az ajtóhoz pattan zavartan elvörösödött arccal, az utolsó rebellis kedvű gombolyagot is visszarúgva helyére.*
- Szép napot, kisasszony!
*Üdvözli az ajtóban ácsorgó fiatal(nak tűnő - az arrancarokban ilyen téren nem lehet megbízni >.>) lányt, és gyorsan végigfut rajta tekintete, majd arcán halvány mosolyával felteszi kérdését.*
- Megtudhatnám, mi járatban van errefelé?

[----Végre... végre... végre találkozom Cehalus-samával *.*----]


A meglepetésemet még csak titkolni sem tudtam volna. Elképesztett a férfi aki az orrom előtt állt miután kinyitotta az ajtót. Ráadásul még udvarias is. Egy ideig még bambultam rá és csak tátogtam. Nagyon nehéz volt rábírni a hangszálaimat arra, hogy megmozduljanak.
-A ne...nevem E...Eliziana Aberquero. 33.as szá...számú arrancar. É...Én lennék az ön fracciónja Cephalus-sama.
Mondtam idegesen és a végére sikerült teljesen belepirulnom. Szinte teljesen kiürült a fejem, semmilyen értelmes dolog nem volt arra vonatkozóan, hogy mi legyen a következő lépés.
-Má...már sokat hallottam önről, mindenfélét... és ho...hoztam egy kis a...ajándékot. Re...mélem tetszeni fog.
Nyújtottam oda remegő kézzel a csomagot a férfinak. Szerencsére, még azelőtt átveszi mielőtt az minden tartalmával a földre esne. Nem is tudom, hogy mit csinálnék, ha tönkretenném az ajándékot. Biztos, hogy az öngyilkosság valamelyik fajtáját választanám ki, ami még az arrancarokra is hatásos. Igaz erre azelőtt kellett volna gondolnom, hogy átadom az ajándékot. Vagy még azelőtt, hogy idejövök, mert így már van okom arra, hogy ne tegyem meg...