Hosszú, kimerítő napom volt, és Deze sem volt valami szuperkedves. Nem tudtam, hogy mégis mi lelhette, de jelenleg túl fáradt voltam hozzá. Nemsokára úgyis megint visszatérek Soul Societbe, egy hosszabb időre. Érdekes volt, hogy szinte állandóan SS és Karakura között ingáztam, de annyira nem foglalkoztam vele. Az átjárót megnyitják nekem, a többi pedig nem is számít annyira. Most éppenséggel hazaérkezésemet ünnepeltem meg egy hatalmas, habos illatfürdővel, és egy jó vastag horrorkönnyvel. Illetve a könyvbe csak belemélyedtem, amikor is kopogtak. Szerencséje van az illetőnek, hogy nem hallgatok most is komolyzenét, mint mindig... Lassú léptekkel indultam meg az ajtó felé, és közben megigazgattam ruhámat, és hátradobtam hosszú, fénylő vörös hajamat, ami - mivel még vizes volt - göndören hullot le. Mikor kinyitottam az ajtót, egy teljesen ismeretlen személyt pillantottam meg. Láthatóan rosszul volt, ezért egy mosoly és egy köszönés kíséretében beinvitáltam. Nem féltem tőle, hiszen itt volt velem a bábom, és ráadásul én is jó erőben vagyok. Még ha valami rabló is akarna lenni, velem csak rosszul fog járni.
- Üljön csak le, azonnal hozok önnek gyógyszert. - mosolyogtam rá udvariasan, majd ellibbentem vízért és fájdalomcsillapítóért. Deze közben felemelte szép fejét, leugrott a székéről, és kiment a vendéghez. tudtam, hogy nem fogja bántani, de azért egy kicsit jobban igyekeztem visszafelé, mint általában. Majd egy széles mosoly kíséretében be is mutatkoztam: - Katsuya Youko vagyok, örvendek. - nyújtottam a gyógyszert és a vizet az ismeretlen felé.

Elég közvetlen volt, de nem zavart.
- Rendben van, akkor hívj csak Youkonak, Han. - néztem rá, és leültem a kanapéra, majd felhúztam a lábam. Pillantásom a megkezdett könyvre esett, majd megint Hanra. - És hogy kerülsz erre a környékre? Mi a foglalkozásod? - néztem Deze-t, aki egy pillanatra felhúzott ínnyel figyelte az embert. lehet, hogy neki is van különleges képessége? Hülyeség.... miért kell minden bokor mögött rémet látnom? Nem minden embernek van sok reiatsuja Karakurában... Deze halk morgással kísérte saját vonulását, majd a lábamhoz telepedett. Most nem beszélhetett velem, amit kifejezetten sajnált. Biztos megvan a véleménye rólam is, meg a velem szemben levő idegenről is. Közben megéreztem a terjengő illatot, és felpattantam. - Most lett kész a vacsora... szeretnél itt enni? - néztem rá, majd választ sem várva kiszaladtam. Teljesen mindegy mit válaszol, én nem fogom leégetni farkasom és az én vacsorám...

Miközben tálaltam, még odavetettem egy rövidebb választ is:
- Deze a neve. Még Németországban adtam neki. - mondtam. Végülis igaz... Csak már pár száz éve. Kiszedtem az ételt, és szóltam, hogy jöjjön enni. Sosem voltam az a túl irigy fajta, de azért a három lépés távolságot még most is tartottam. Legyen énekes, filmsztár, vagy csak egyszerűen egy mezei munkás, akkor sem engedem magamhoz egyből közel, és a bizalmamat sem kapja meg. Amit most nyújtok neki, az az a minimum, amit én is elvárnék, ha ilyen helyzetbe kerülnék. Csupán az alapvető udvariasság. - Ez a szép állat... - inkább elhallgattam. Már majdnem azt mondtam, hogy azért ilyen szép, mert néhanapján holt lelkeket eszegetek. Bár már legalább száz év telt el azóta, hogy holt lelket ettem... ÉS soha többé megint. Leültem a gyékényszőnyegre, megfogtam az evőpálcikát, és megszólaltam: - Otadakimasu! - és azzal belekezdtem az evésbe. Megvártam, míg tölt nekem inni, majd én is töltöttem neki. Szaké hírből sem volt itthon. Gyűlöltem magát az alkoholt is, és azt az állapoto is, amibe egy ember kerül tőle....

Miután lenyeltem a falatot, egy lesújtó pillantást vetettem a megszólalni akaraó Deze-re. Aztán Han-nak is válaszoltam:
- Nos, ott nőttem fel... illetve ott éltem úgy tizenhét éves koromig. Utánna körbejártam a világot, - na jó, annyira nem. Összességében véve Németország, Svájc, Ausztria és végül Japán.... - néztem az ételekre. Hosszú idő telt el azóta... mesterem tanított, és végül elváltak útjaink... még most is hiányzik. - Te pedig merre jártál eddig? - kérdeztem. Bábom odasétált, és gyönyörű fejét ölembe fektette, felemás szemeivel pedig a velem szemben ülőt fixírozta. Bár ő nem tudhatja, de én érzetem, hogy a bábom nem bízik meg benne...

Mély meglepetésként nyugtáztam, hogy az Espada, vagy Arrancar hagyta, hogy felhúzzam. Lábam mellett farkasom morgott folyamatosan, és szerencsére senki sem vette komolyan beszólogatásait. Én már az elmúlt évek alatt annyira hozzászoktam, hogy bizonyos hiányérzetem lett volna, ha hallgat. Talán meg is kérdeztem volna tőle, hogy nem beteg-e véletlenül. Az, hogy a jelenlétemben olyan ocsmányul beszélt, ahogyan csak a száján kifért, az első időkben okozott csak kisebb szívrohamokkal kevert összeeséseket. Ha az ember egyetlen élőlényre van ráutalva teljes mértékben, kénytelen elfogadni minden nyűgét. Így visszagondolva, csodának tekintem azt, hogy eljutottam idáig; azt meg még inkább, hogy Seiretei befogadott. Bár ez a "befogadás" is csak képletszerű volt: hiszen annyira igaz volt, amit Retsu mondott. Hiszen a vaizardokat, akik velük éltek, ettek, keltek és feküdtek képesek voltak kirúgni csak azért, mert megváltoztak. Önmaguk maradtak, csupán megerősödtek. Most pedig az olyanokat, mint én inkább fogadják el szövetségesnek, sem minthogy bocsánatot kérjenek egykori barátaiktól. Bocsánat... Az arrogancia olyan magas mértékben ivódott a vérébe mind a Gotei 13-nak, mind az összes shinigaminak, hogy egyszerűen lehetetlen számukra az ilyesfajta viselkedés, ami egyenlő a megalázkodással.
- Nagyon igazad van... Azt hiszem, ez is a gyengesége Soul Societynek. A többi mellett, azt hiszem. Most, hogy így részéve váltam ennek az egésznek, sokkal jobban át lehet ezt látni. Inkább viselnek el engem, akit meg akar ölni a város háromnegyede, semmint egy fél-shinigamit... - sóhajtottam, és befordultam a házamhoz vezető utcasarokra. Fejemben még mindig Retsu szavai visszhangoztak, miközben a kulcsommal kezdtem el babrálni. Tasakomat addig a földre helyeztem, és motyogva nyitottam ki az ajtót. Estefelé nem olyan praktikus, ha az embernek fekete színű a háza...
- Kész is vagyok! Fáradj beljebb, kedves vendég! Meg persze közöld, hogy milyen teát szeretnél inni! - léptem be utána én is, és dobtam le a cipőmet. Jobban szerettem a házban mezítláb talpalni, még akkor is, ha csak ideiglenesen voltam itthon. Annyi helyen éltem már, annyi nyelvet, kultúrát ismertem meg. Mindig, minden helyen azt hittem, ahová betévedtem, hogy az a pár évtizedből álló élet, amit ott töltök el, megnyugvást, boldogságot, vagy akár halált hoz... De az csak a saját szerencsétlenségemnek köszönhető, hogy mindvégig iszonytatóan magányos maradtam. Egyetlen hely volt, ahol jól éreztem magam, és ahol Dezet is tárt karokkal fogadták, mint szent totemállatot. Az indiánok történetei annyira magukkal ragadtak. Minden nép közül ők állnak a legközelebb ehhez az egészhez, és a sámánjuk is tudta rólam, hogy több vagyok egy egyszerű embernél.
Az emlékek halvány mosolyt csaltak arcomra, míg hellyel kínáltam Retsut a nappaliban, én pedig kitáncoltam a konyhába teát főzni...