// Katai bemutat(kozása) a kapitánynak //


- [...]Szóval, azt hiszed jobban végeznéd a kötelességeimet?
~Nem hiszem... Tudom! - szögeztem le magamban, míg a kapitány várta a szavainak a hatását.
Némi szempárbajt is vívtunk egymással. Érdekelt volna, hogy vajon milyen degradáló dolgokat gondol most rólam, hogy így rátörtem és tisztelet csíráját sem sikerült kierőltetnem magamból, amit egy kapitánynak normál esetben meg KELL kapnia. Csak ez az eset mindennek mondható, csak normálisnak nem. Legalábbis a szememben inkább egy árulással egyenértékű. Egy osztag olyan lesz, mint amilyen a kapitánya. És ha az embereink Yuusukéról vesznek példát, akkor ez inkább lesz egy csürhe, mint katonai osztag.
Mintha mindketten kissé elkalandoztunk volna, amit Yuusuke egy torok köszörüléssel zárt rövidre...
- Ha valóban így állunk, akkor egy pillanat alatt összehívok kétszáz embert a 8. osztagból. - nyilván kiolvasható volt a tekintetemből a gondolatom, ezért is tette ezt a megjegyzést.
Egy röpke pillanat erejéig átfutott az agyamon a dolog, de elvetettem az ötletet, mivel a Renjivel szembeni harcom is kölcsönös vereséggel zárult, de Renji bankai nélkül harcolt. Szinte biztos, hogy a kapitány erő demonstráció és elrettentés céljából nem lenne ilyen kegyes.
~Viszont, akkor mivel lehet erre visszavágni? - tűnődtem magamban, miközben kezdtem kissé lenyugodni.
- Nem azért lettem kapitány, hogy mindenki tiszteletét kivívjam. Mert olyan nincs, hogy valaki mindenkinek megfeleljen. Azonban abban egyetértünk, hogy ha mindketten elvégezzük a saját munkánkat, akkor valahogy csak elleszünk egymás mellett. - mondta ez olyan önelégülten, hogy ismét kezdett felforrni a vérem.
Aztán a kiborult teát kezdte itatgatni valami hivatalos papírral és olyan közömbös és hanyag viselkedéssel dobta keresztül a szobán, mintha valami teljesen természetes dolog lenne. Ezek után kérdő tekintettel nézett rám. Vettem két mély lélegzetet, hogy nyugodtan tudjak beszélni.
-Erő! - jegyeztem meg tömören, mire ő felhúzta a szemöldökét.
-Az ok, amiért kapitány lett nem más, mint az erő. És nyilván tisztában van vele, hogyha kihívnám sem nyerhetnék, mivel az asztalán fekvő személyi kartonokból már bizonyára tájékozódott a képességeimről. De egy kapitánynak jóval többnek kell lenni, mint puszta erő. Példaértékű viselkedésével irányt kell mutatnia az embereinek. A tiszteletet sem erővel, hanem a vezetési képességekkel kell kivívni. A megfélemlítés a legrosszabb módszer. Szóval fölösleges összehívnia azt a kétszáz embert, mivel az előbb erővel akarta kivívni a tiszteletét. És téved, ha úgy gondolja, hogy egy kapitány nem vívhatja ki mindenki tiszteletét. Mert egy Kapitány igen is eléri, hogy az osztaga minden tagja tisztelje, bízzon benne, és felnézzen rá. - kezdett hangom kissé nosztalgikusba átcsapni, így vártam egy kicsit.
-Egy _kapitány_, de Maga soha! - vágtam hozzá keményen.
Azzal elfordultam, mivel lezártnak tekintettem a dolgot és az iroda teázó sarkába mentem. A kancsóban állott és a tetején csersavtól bővelkedő tea volt. El laza mozdulattal öntöttem ki a csapba és kezdtem a kancsó kimosásába, hogy friss és emberi - izé shinigami - fogyasztásra alkalmas italt készítsek. A szemem sarkából visszapillantottam az asztal mögött ülő felettesre, aki mintha kissé kezdene kikelni magából.
Ebben a pillanatban valaki az iroda ajtaja előtt termett...

// Katai bemutat(kozása) a kapitánynak //

Elgondolkodva hallgatom hosszúra nyúlt monológját,s közben rájövök, hogy szelektív a hallása és csak a hibákat keresi bennem. Talán igaza lehet... Azonban ezt a világért sem vallottam volna be előtte. Próbálok jó kapitány lenni, s már több tiszt szimpátiáját is elnyertem, de úgy tűnik, hogy Katai úgy gondolja, hogy mindenki egyetért vele. Elvakultsága és önteltsége szinte nem ismer határokat. Eddigi nyugodt hangulatom kezd elszállni, miközben a szék karfájába markolok. A fa nyikorogva adja a tudtomra, hogy ő bizony nem bír ki ekkora nyomást. A hangra kissé kijózanodom, s gyors mozdulattal engedem el a bútordarabot. Eközben a hadnagy az iroda teás részlegébe vonul, majd nem rég főzött italomat - amit még meg se tudtam kóstolni - egy nemes mozdulattal a csapba önt.
~Megölöm... MEGÖLÖM!~ - ordítok fel magamban, hiszen ezen lépése már nálam is kicsapta a biztosítékot. Lélekenergiám egy másodpercre elszabadul, aminek hatására az asztalon pihenő pohár szilánkokra robban. Az egy dolog, hogy nem tisztel meg hasonlók. Na de kiönteni egy drága import teát, csak azért mert nem felel meg úri ízlésének? Szemem elé kezd leszállni a vörös köd. Eddig megpróbáltam visszafogni magam, s kapitányhoz méltóan viselkedni, de ez a férfi kihozza belőlem a legrosszabbat. Azonban mégis nyugalmat erőltetek magamra és így szólok:
- Szóval szerinted sosem fogom elérni azt, hogy tiszteljenek? Mert mindenki hasonlóan gondolkodik, mint te? - kérdezem, de hangom közben remeg az indulattól. Legszívesebben hozzá vágnék valamit, de azzal csak bebizonyítanám azon feltevését, hogy egy agresszív állat vagyok. - Ezt erősen kétlem. Igazad van, az erőm nagy szerepet játszott abban, hogy kapitány lettem. Azonban, ha a vezetői készség egyetlen szikráját sem tudom felmutatni, akkor szerinted miért ajánlottak engem erre a posztra? Nem megfélemlítés volt a cél, amiért azt sugalltam: állj ki ellenem. Hanem, mert egy kapitánynak igen is szüksége van az erőre, hogy megvédhesse az osztagát és Soul Societyt. Gondolom nem kell neked ecsetelnem, hogy milyen ellenfelekkel állunk szemben. Ezek már nem egyszerű hollowok, akiket még egy huszadik tiszt is könnyűszerrel levág. Olyan erős ellenségekkel állunk szemben, akikről te még álmodni se mersz. Megküzdöttem már velük,s nem sokon múlott, hogy nem hagytam ott a fogam. Bár, ha ez így lett volna, akkor most vidáman ücsöröghetnél a helyemen.
Mire befejeztem mondandómat, lassan hátradőltem a székemben. Szememet lehunyom néhány másodpercre, majd a légzésemre figyelve próbálom lenyugtatni magam. Fiatal tisztként fordult elő utoljára, hogy indulataim sikeresen elragadtak. Akkor is egy hasonló kaliberű, s ugyanilyen öntelt shinigami állt nekem. Őt sikerült legyőznöm, de azóta egy halálisten sem tudott magára haragítani engem. Elpoénkodtam a helyzeteket, de senki nem tudott valóban idegessé tenni. Katainak most sikerült... Háromszoros hurrá neki! Eközben biztos abbahagyta a teafőzést, mert nem hiszem, hogy szavaim hidegen hagyják. Mióta belépett látom rajta, hogy legszívesebben nekem ugrana. Nem épp így képzeltem el a kapitány-hadnagy viszonyt. Szerintem nem telik bele negyed óra és meg is lesz ez a kis összecsapás... Ekkor azonban - hála az égnek - valaki megjelent az iroda ajtaja előtt.

~ Látogatás Yuu-chan vadi új zugában ~

Iratok iratok hátán... Volt munkám a délelőtt folyamán, de valamiért nagyon nem haladtam vele. Talán a kint tomboló hőség meg az amúgy is álmodozó természetem is rátett egy lapáttal, így csak vergődtem az asztalomon.
- *Vajon mit csinálhat most Yuu-chan?* - Merengtem el a plafont bámulva, amikor eszembe jutott, hogy régen ilyenkor biztos rárontanék valami mondvacsinált indokkal. *Biztos az irodáját rendezgeti.... De... vajon van nála elég gémkapocs??* - kaptam a számhoz hirtelen, mikor felderült előttem Yuu-chan kétségbeesett képe, ahogy minduntalan gémkapcsok után kutat.
- Hát persze, olyan elfoglalt mostanában, talán nem is volt ideje irodai eszközöket vásárolni! - győzködtem magam immár hangosan, öklömmel a tenyerembe csapva, majd kiviharzottam az ajtón.
Miután nagy nehezen sikerült elkéreckednem a Kapitánytól - ami nem volt túl egyszerű, hiába olyan nagylelkű és engedékeny, tekintve, hogy alig haladtam a munkámmal a nap folyamán - felkerestem Seireitei legnagyobb papír-írószer és egyéb üzleteit, és összevadásztam mindent, amire egy újdonsült kapitánynak csak szüksége lehet.
Izgatottan, egy hatalmas dobozzal a kezemben indultam meg Yuu-chan irodája felé. Az utam éppen nem volt zökkenőmentesnek nevezhető már csak a szegényes látási viszonyaim miatt sem, de nagy valahára csak elvergődtem az irodáig, és félrelöktem az ajtót.
-Yuuuuuuu-chaaaaaan!! - kiáltottam be boldogan a doboz mögül, majd bemasíroztam a helységbe - Gondoltam szükséged lehet erre meg amarra, ezért mivel annyi de annyi szabad időm volt *kaaam* gondoltam bevásárolok neked! - raktam le a dobozt az asztalra majd kedélyesen belevigyorogtam Yuu-chan feltűnően meggyötört arcába és elmerültem a dobozban kutatgatva.
- No, hoztam neked gémkapcsot, tűzőgépet, egy pár nyársat, két szett nagyon édi nyuszis hűtőmágnest, egy összerakható CD tornyot, egy szép zöld fikuszt -őt kérlek tedd valami világos helyre!- szóval van még itt néhány gumicsirke, valami könyv, amit az antikváriumból szereztem, és elvileg az emberek fiatalkori hormonális problémáiról írnak benne, ja és a legjobb... Tádááá! Két vadi új bögre, Yuu-channak, meg az ő hadnagyának! - kaptam elő végül két világoskék bögrét, az egyiken Yuu-chan nevével, a másikon pedig Katai hadnagyéval.
Mikor kimásztam a dobozból, és körbenéztem az irodán vettem csak észre, hogy az imént emlegetett Katai hadnagy is jelen van: a teázósarokban állt ugyan olyan fura arckifejezéssel, mint Yuu-chan.
- Elnézést kérek a figyelmetlenségekért, a nevem Yasuji Chiyoko, a tizenharmadik osztag tisztje vagyok - mosolyogtam rá vidáman, majd meghajoltam. - Hű, úgy látom nagyon jól kijöhetnek Yuu-channal, még grimaszolni is ugyan úgy grimaszolnak éppen! Jaj, el se tudja képzelni, mennyire boldog vagyok, őszintén szólva olvastam az ön aktátit *fel kell készülni Yuu-chan új osztagából..* így tudom mennyire kiváló munkaerő, persze mi más lenne, hiszen hadnagy, hehe... Szóval úgy örülök, hogy ilyen hamar összebarátkoztak, a levegőben érezni ennek a bimbózó bajtársi kapcsolatnak a magávalragadó és megindító eszenciáját!!- Táncikáltam hatalmas csillogó szemekkel Katai előtt, majd körbeszökdeltem az egész irodát, az üres falakat kémlelve.
- *Legközelebb talán hozok pár szép képet is...*

// Katai bemutat(kozása) a kapitánynak //

Alig, hogy kilöttyintettem azt az ihatatlan kotyvalékot a csapba, a kapitány hirtelen felindulásból követett el bögreölést. Kitörő reiatsujának köszönhetően ezernyi darabra hullott szét az előtte lévő kerámia.
~Bögre... - temettem el emlékeimbe a teázó alkalmatosságot és talán egy könnycseppet is ejtettem volna érte, ha nem töri meg valaki a feszült pillanatot.
Egy fiatal kislány libben be az ajtón bődületes mennyiségű kacattal. A dobozok mögül ki sem látszik és, ha még ez nem volna elég egy hatalmas növény is himbálózik az irodaszer kupac tetején. Az íróasztalhoz érve gyors lepakolás után, szorgos kutakodásba kezd és szépen sorjában kirámol mindent az asztalra. A növekvő halom mögül Yuusuke egyre inkább kétségbe eső feje már alig látszik ki, amikor megkapjuk az igazi kegyelemdöfést, egy-egy névre szóló bögre formájában. Mindkettőnk arcára kiül az értetlen döbbenet, amikor a lány odapattan elém és a korábbi virgoncsággal mutatkozik be.
- Elnézést kérek a figyelmetlenségekért, a nevem Yasuji Chiyoko, a tizenharmadik osztag tisztje vagyok. - mosolyodik el, majd kis vártatva folytatja.
- Hű, úgy látom nagyon jól kijöhetnek Yuu-channal, még grimaszolni is ugyan úgy grimaszolnak éppen! Jaj, el se tudja képzelni, mennyire boldog vagyok, őszintén szólva olvastam az ön aktátit, így tudom mennyire kiváló munkaerő, persze mi más lenne, hiszen hadnagy, hehe... Szóval úgy örülök, hogy ilyen hamar összebarátkoztak, a levegőben érezni ennek a bimbózó bajtársi kapcsolatnak a magával ragadó és megindító eszenciáját!!! - újabb széles mosoly és néhány ugra-bugra után már további is haladt az iroda feltérképezésében.
-ŐŐŐőőő... Ka-ka-katai Siraseru, 8-dik osztag, hadnagy. - nyögöm ki nagy nehezen, amit talán nem is hall, mert elég erősen a csupasz falakra koncentrált.
Rápillantok Yuusukera és próbálom kiolvasni az arckifejezéséből a mondanivalóját. Valamit még artikulál is, de nem igazán sikerül leolvasnom a szájáról, hogy mit akar. Leginkább csak a gyilkos pillantásait látom, ami miatt még kevesebb kedvem van Rá figyelni.
~Egy... ros...so és meg...ölel...lek? - próbálom megfejteni a mondandóját, miközben értelmet keresek a mondatnak.
Nem úgy néz ki a kapitány, mintha inni és barátkozni akarna, de azért a biztonság kedvéért rámutatok a bárpultra. Bizonyára rosszul értelmeztem a dolgot mivel a tekintete pillanatok alatt lángba borul. Némi gondolkodás után konstatálom, hogy valószínűleg megölni akar, bár a Rosso-ról csak később esik le, hogy "rossz szó" lehetett. Ezeket lezongorázva magamban, inkább befordulok és tovább foglalatoskodom a teám elkészítésével, míg a "helyzet" megoldását, Mr. Tökélyre hagyom...

// Katai bemutat(kozása) a kapitánynak //

Még mindig mérgesen ülök a székben, s magamban elátkozom az a hülyét, aki kitalálta a hadnagyi tisztséget. Már ép azon vagyok, hogy inkább lelépek és a tetőn elcigizve elcsapom az időt. Ekkor lép be az irodába egy nagy halom doboz. Hirtelen nem tudom mire vélni a dolgot, de utána látom, hogy a kartonhalom alól két láb lóg ki.
~Höh? o.O~ - kérdezem magamtól nem túl értelmesen, majd kissé felemelkedem a székemből. Nem is hallottam róla, hogy a 12. osztag sétáló dobozokat fejleszt. Talán valami újdonság, hogy megkönnyítsék az aktakukacok amúgy is lomha életét. Azonban hamarosan kiderül, hogy teljesen rossz irányba tapogatóztam. Meghallom Chiyo-chan hangját, amint lepakolja az asztalomra a dobozokat és a sok kacatot kezdi a kezembe nyomkodni. Arcomon feltűnik a teljes értetlenség kifejezése, s eközben megkapom a bögre-együttest is. Úgy tűnik, hogy Katai csak nem fog pohár nélkül maradni, pedig az volt a célom vele, hogy nehogy tudjon inni a saját teájából. Ami egyébként biztos, hogy rosszabb, mint az enyém!
- Szia, Chiyo-chan! - köszönök, miután sikerül visszanyernem lélekjelenlétemet. Igazából, nem is tudom, hogy mit csináljak a sok apró tárgyal, így egyszerűsítve a helyzetet, az asztalra borítom őket. - Nagyon aranyos vagy, amiért gondoltál rám... vagyis izé... ránk. A gumicsirkéknek biztos nagy hasznát fogjuk venni!
Fogcsikorgatva ejtem ki a „ránk" szót, és nem értem, hogy Chiyo-chan milyen bimbózó kapcsolatról beszél. A lány háta mögött elpillantva gyilkos hullámokat lövellek Katai felé, de csak nem akar összeesni. Felsóhajtva kell rájönnöm, hogy még mindig nem tudok szemmel ölni. Azonban tanulva előbbi beszélgetésünk példájából, úgy döntök, hogy jobb, ha előre figyelmeztetem. Sajnos, a modora nem épp a legjobb...
~Egy rossz szó, és megöllek!~ - sugallom felé gondolatban, majd arra is rájövök, hogy még mindig nem vagyok telepata. Így eltátogóm neki a dolgokat, s remélem, hogy tud szájról olvasni. Mert, ha nem, akkor kénytelen leszek levágni. Bár elég macerás lenne a papírmunka, de megbirkóznék vele. Már látom is, hogy a halál okához befirkálom a többszöri kardszúrást, amit az unszimpatikus viselkedéséből kifolyólag kapott. Magamban ördögien felröhögök, azután megregulázom remegő arcizmaimat és más irányba terelem gondolataimat.
- Nah, és hogy vagy? - kérdezem tőle, teljesen figyelmen kívül hagyva a hadnagyot. - Jól mennek a dolgok a 13. osztagban?
Brutálisan sablonos kérdéseket teszek fel, de nem is tervezem, hogy Katai előtt személyes beszélgetést fogok folytatni. Fogja be a száját, és főzőcskézzen tovább, akkor nem lesz problémám vele... Legalábbis egy rövid ideig remélem, hogy nem.

~ Látogatás Yuu-chan vadi új zugában ~

Elmélyülten tanulmányoztam az üres falakat azon töprengve, hogy hogyan lehetne őket a leghatásosabb módon feldobni, és egy vidám kis szeretetkuckót alakítani ebből a rideg irodából. Már éppen felsejlett előttem egy csodálatos, jövőbeni kép a helységről, mely minden egyes szegletéből melegséget fog árasztani, mikor Yuu-chan hangja zökkentett ki a gondolataimból.
- Hogy hogy... Vagyok?- kérdeztem vissza kicsit bátortalanul majd azon kezdtem el magamban morfondírozni, hogy vagyok e egyáltalán. Eléggé ledöbbentem, mert sosem hallottam ezelőtt ezt a kérdést Yuu-chan szájából, és nem voltam benne biztos, hogy vár e rá választ úgy igazából - Vagyogatok köszönöm, az osztagban is minden rendben... Ühüm... Bizony... Nem rég jött egy új tiszt a helyedre, kicsit mogorva ugyan, viszont nagyon finom áfonyás sütit csinál, de csak egyszer kóstoltam, mert láttam a szemén, hogy sajnálja ezért nem is ettem belőle többet, pedig tényleg nagyon nagyon finom volt csak hát azért mégiscsak ez olyan kissé tudod, nem is tudom hogy mondjam, kedves mert az nyilván, hiszen valahol mindenki kedves de azt hiszem ő nem kedvel engem, pedig nekem nincsen vele bajom úgy igazán, persze miért is lenne, mert nincs, hogy lenne, csak azért mert esetleg úgy érezném, á ugyan nem így van, mert valóban nem, mert nincsenek fenntartásaim a dologgal kapcsolatban, mert ugye mint már említettem az a lényeg, hogy.... Hogy... - Itt kis szüntet iktattam be a töménytelen zagyvaságban, mert rájöttem, hogy fogalmam sincs, hogy akarom diplomatikusan kikerülni a kérdést.
Éreztem, hogy sziporkázó jó kedvem egy csapásra semmivé vált, és helyét fokozatosan betölti a zavar és zavarodottság kínos érzése. Végül is nem tudom miért csodálkozom, sosem voltam jó a Yuu-channak való magyarázkodásban.
Kétségbeesetten pásztáztam az irodát azon elmélkedve, hogy vajon egy sötét világítótoronyból hány mérföld távolságra látszódna el pirosan fluoreszkáló fejem, mikor a kacatosdoboz alján megpillantottam a megmentőmet, egy polaroid fényképezőgépet.
- Jaj el is felejtettem!! - Sikoltottam föl, miközben ismét félig eltűntem a csodatévő varázsdobozban - Hoztam fényképezőgépet, hogy megörökítsük ezt a csodálatos pillanatot! Ugye milyen nagyon szuper Yuu-chan?! Yuu-chaaaaaan..! - Kezdtem el noszogatni picit a megnevezettet a lehető legellenálhatatlanabb, nagyon nézős, szempillarezegtetős kombómmal megspékelve.
Katai hadnagy talán még magához sem tért az őt ledermesztő, bizonyára földöntúli meghatottságából, mire én már serényen kattintgattam a masinával. Kicsit csalódva konstatáltam, hogy a képen arcuk nem tükrözi eléggé az őket összekötő
bajtársi köteléket, de ezt inkább betudtam annak, hogy hirtelen megindultságukban arcizmaik nem a megfelelő érzelem kimutatására rendezkedtek be.
- Igazán bájos kép, nagyon jól fog mutatni az asztalodon, Yuu-chan! - Tapsikoltam elégedetten, majd ismét a kartondobozban kezdtem kotorászni. - Már csak egy szép keret kell, még szerencse, hogy hoztam pár ív kartont és dekorlapot! Yuu-chan, te fogod kivágni a keretet, és a nyuszimintákat, amiket majd én megrajzolok, Katai hadnagy meg majd segít matricákkal és egyéb mütyűrökkel díszíteni!!
Bezsongva szaladgáltam az irodában az alapanyagokkal a kezemben, igyekezvén mindent előkészíteni a hatékony munkához, hisz nem lehet a dolgot férfiakra hagyni, ha valami kreatív foglalatoságról van szó. Miután kiosztottam az eszközöket, előhalásztam még pár csészét, és egy üveg szakét a doboz aljáról, hogy megfelelőképp koronázzuk meg ezt a felemelő pillanatot.
- Már úgy is fél órája vége van a munkaidőnek, remélem nincs ellenére Katai hadnagy egy baráti koccintás! - Mosolyogtam rá, miközben meg se várva válaszát, tisztességesen megtöltöttem a csészéjét.

- Jaj el is felejtettem!! - kezd újabb kutatásba a lány, a lomos ládájában.
Yuusukéval szinte egyszerre kapjuk oda a tekintetünket és hasonlóan kétségbeesett fejet vágunk, hogy mi lehet még ennél is rosszabb. Közben, hogy arcizmaimat valahogy sikerüljön igába hajtani, igyekszem nyugtató és kellemes dolgokra gondolni, de az egyetlen, ami eszembe jut az az, hogy nekem csak néhány óráig kell elviselnem ezt a lány, a kapitánynak meg még hosszú-hosszú ideig. Ennek a gondolatnak a pozitív hatása egészen a Chiyo által keresett tárgy megtalálásáig kitart.
- Hoztam fényképezőgépet, hogy megörökítsük ezt a csodálatos pillanatot! Ugye milyen nagyon szuper Yuu-chan?! Yuu-chaaaaaan..! - emeli magasra az eszközt, mintha valami kincset talált volna, majd Yuusuke heves zaklatásával folytatja.
Éppen megkönnyebbülnék, hogy csak a pasiját fotózza, mikor 2 centiről villan az arcomba a gép. Néhány másodpercnyi csillagvizsgálás után a szemeim már éppen magukhoz térnének, amikor újabb képadag készül. A 2619-dik kép után, már a szemeim éppen kifolyni készülnek, mire a túllelkesült fotós odapattog hozzám és ellenállást nem tűrően beállít a kapitány mellé. Lerakja a gépet időzítőre állítva és gyors léptekkel közénk vetődik. Nem tudom, hogy a látószerveimet ért sokkhatás vagy a kapitány kínos közelsége volt a fintorom oka, de elég szörnyű fejet vágtam a képen.
- Igazán bájos kép, nagyon jól fog mutatni az asztalodon, Yuu-chan! - konstatálja újabb örömujjongással, majd ismét a kínzóeszközös dobozában kezd el kutakodni.
Eközben a képet bámulva elégedettséggel tölt el, hogy nem nekem kell majd a munkaidő 8 órája alatt folyamatosan a bamba képünket bámulni, hanem ez a megtisztelő feladat a felettesemet várja. Ettől rosszabb ma már úgysem jöhet, szóval kezdek megnyugodni, ahogy a látómezőmből is fogynak a vaku okozta csillagok.
- Már csak egy szép keret kell, még szerencse, hogy hoztam pár ív kartont és dekorlapot! Yuu-chan, te fogod kivágni a keretet, és a nyuszimintákat, amiket majd én megrajzolok, Katai hadnagy meg majd segít matricákkal és egyéb mütyűrökkel díszíteni!! - nyom a kezembe néhány számomra ismeretlen valószínűleg művészeti boltból származó kelléket.
-Mi? - nyögök fel magamba, ami kissé hangosra sikeredett, de Yuusuke a saját kínjaival van elfoglalva, mivel még élek.
Úgy néztem a kezemben lévő tárgyakat, mintha földön kívüli eredetűek lennének. Aztán erőt véve magamon sorra veszem az eszközöket és a továbbra is azonosíthatatlan mütyűröket.
~Ragasztó, ezt még én is tudom mi. Matrica, ilyet is láttam már. - majd felemelek egy csillogó porral teli zacskót.
Némi vizsgálgatás, majd óvatlan kibontás során sikeresen magamra borítom az egészet. Gyorsan elfordulok, hogy a másik két fél nehogy észrevegyen valamit, de bárhogy próbálom levakarni ezt a vackot csak egyre jobban beleeszi magát a hakamámba és a kezemen is egyre feljebb kúszik. Kétségbeesetten állapítom meg, hogy ezt még az idők végezetéig sem szedem le így magamról.
- Már úgy is fél órája vége van a munkaidőnek, remélem nincs ellenére Katai hadnagy egy baráti koccintás! - teszi fel a következő gyilkos kérdést.
A rózsaszín port takargatva fordulok Chiyo és Yuusuke felé. Bár rá kell ébrednem, hogy úgyis észre fogják venni, nincs akkora mázlim, hogy ezt megússzam.
~Ezt a nőszemélyt miért nem alkalmazza az Onmitsukidou. A legváltozatosabb kínzóeszközökkel rendelkezik. Kár másra pazarolnia a képességeit! - töprengek magamban...
-ŐŐŐőőő... nem tartom helyénvalónak, hogy az irodában alkoholt fogyasszunk, attól függetlenül, hogy már lejárt a munkaidő. - jegyzem meg kissé félve és megkapaszkodva a felcsillanó reményben folytatom. - És ha lehet, akkor én magukra hagynám Önöket, mivel ... - Chiyo szemében némi haragot, Yuusuke tekintetében pedig megkönnyebbülés vélek felfedezni, de egy nő haragját nem merem megkockáztatni és a kapitánnyal egyébként sem rózsás a kapcsolatunk, így gyors mentségen kezdem törni a fejem. - ...mivel... magamra borítottam ezt a csillogó izét és le szeretném cserélni a hakamámat. - jut eszembe a kissé kínos kifogás. - Chiyo szemében még mindig ott van az elégedetlenség, így megadom magam. - És utána természetesen megihatjuk a pertu-t, mivel egyszer lehet kivételt tenni... Ugye kapitány? - bár nem tudom miért is tettem hozzá ezt az idióta megjegyzést, de nagyon nem is zavar.
~Ha szenvedek, szenvedj Te is!!! - jegyzem meg gonoszul magamban.

// Katai bemutat(kozása) a kapitánynak //

Mosolyogva hallgatom, hogy mit mesél Chiyo-chan a 13. osztagon belüli dolgokról. Mint ahogy várható is volt, gyorsan betöltötték megüresedett helyemet. Azért valami kedvesebb emberkét is küldhettek volna. Bezzeg, amíg én ott szolgáltam senki nem tudott áfonyás sütit csinálni! Biztos csak arra várt, hogy leléceljek és máris elhalmozott mindenkit vele. A lány egyre jobban elpirul, amit nem tudok mire vélni. Bár, mióta ismerem egyfolytában ez van, de nem is zavar túlságosan. Kissé elveszettnek tűnik, ahogy nézelődik az irodában, majd néhány másodperc múlva arca felderül. Szemmel szinte követhetetlen sebességgel tér vissza az asztalomhoz, majd egy fényképezőgépet vesz elő. Jókora dobozt hozhatott, hiszen majdnem teljesen eltűnt benne. Már épp azon voltam, hogy segítsek neki kimászni, de végül megoldotta a helyzetet.
- Hoztam fényképezőgépet, hogy megörökítsük ezt a csodálatos pillanatot! Ugye milyen nagyon szuper Yuu-chan?! Yuu-chaaaaaan..! - csicsereg tovább, miközben egy kattintással sikeresen kiégeti a retinámat. Vakon próbálok felállni, s kitapogatni, hogy merre kellene menni, amikor érzem, hogy valaki megránt. Minden kétséget kizáróan Chiyo-chan az, mert kétlem, hogy Katainak ilyen vékony, nőies keze lenne. Ha meg mégis, az rohadtul gáz. Elemi erővel csapódok be a Hadnagy mellé, miközben újabb fotó készül, ezúttal egy közös. Grimaszolva próbálok elhúzódni a férfi mellől, s eközben a látásom is visszatér. Most már átérzem Esmeralda örömét, amikor a 2673. részben visszanyerte szeme világát.
- Igazán bájos kép, nagyon jól fog mutatni az asztalodon, Yuu-chan! - kiált vidáman, majd újra eltűnik a nagy dobozban. Szeretem, amikor ilyen. Régen a 13. osztagnál is ő jelentett egy kis színfoltot a szürke hétköznapokban. Ezért fogcsikorgatva bár, de kimondom a következő szavakat.
- Valóban, nagyon jól fog mutatni. - válaszolok neki, miközben egy mosoly próbálok erőltetni az arcomra. Miután elfordul hányást mímelek az asztal mellett álló kukába. Remélem, hogy Katai tudja, hogy ez neki szólt. Hogy örül már a fejének, amiért a kép az én asztalomon lesz! Aham, de én kibaszok vele! - Chiyo-chan! Nem lehetne többszörösösíteni a képet? Tudod, hogy legyen egy az én íróasztalomon, meg egy a Siraseruén is.
Magamban legördögibb kacagásomat hallatom, miközben elhalmozódom egy csomó színes kartonnal és dekorpapírral. Igazából az életben nem láttam még ilyeneket, hisz' a dzsangát is egyszerű fehér papírba kell csavarni. Eközben Chiyo-chan kiosztja a feladatokat, és örömmel konstalálom, hogy Katai valami csillogós vackot is kapott. Nem mondom, illik hozzá. Remélem, valahogy sikerül a fejére borítania, na akkor lenne teljes az összkép. Az előbb direkt használtam a keresztnevét, ezzel is hergelve őt, mert eddig hiába irritáltam, egyfolytában magázott. Természetesen, én nem részesítettem ebben a kegyben. Még csak az hiányzott! Teljesen aláástam volna az imidzsemet egy ilyen lépéssel. Hála az égnek, eszemnél voltam. Azonban tudva levő, hogy annyi érzékem van az ilyen alkotós dolgokhoz, mint egy részeg lónak. Sőt, talán az még alkothatna is valami értékelhetőt. Sóhajtva veszem kezembe az ollót, miközben Chiyo-chan megrajzolja a mintákat. Nem tudom miért, de katanával valahogy jobban megy a vagdalkozás, mint ezzel a kétpengéjű istencsapásával. Elnézve a lány mellett, vigyorogva veszem észre, hogy Katainak sikerült magára borítania a csillogó izét. Halkan röhögni kezdek, amit megpróbálok köhögésnek álcázni, nem sok sikerrel. Olyan együtt érző vagyok, hogy az már nem emberi! Eközben drága egyetlenem elővillant valahonnan egy üveg sakét. Kissé összezavarodva sandítok a doboz felé. Egyszerűen nem tudom feldolgozni, hogy hogy fért ennyi minden abba a dobozba!
- Már úgy is fél órája vége van a munkaidőnek, remélem nincs ellenére Katai hadnagy egy baráti koccintás! - a koccintással egyetértek, de hogy ki barátja kinek, azt nem nagyon értem. Biztos kettőnkre célzott Chiyo-chan, de hogy akkor Katka miért kap csészét? Teljesen össze vagyok zavarodva, de azért elfogadom saját adagomat. Természetesen a hadnagynak megint akadékoskodnia kell. Újra megpróbálom eltátogni neki a „Tűnj el!"-t, s úgy tűnik, hogy ezúttal be is fog válni.
- És utána természetesen megihatjuk a pertu-t, mivel egyszer lehet kivételt tenni... Ugye kapitány? - kérdezi tőlem olyan hangon, amitől a falra másznék legszívesebben.
- Természetesen, Katai. - válaszolok neki hasonló hülye hangnemben. - Sose félj, ha kérdezik, én adtam engedélyt az italozásra.
Ami persze hülyeség, hisz' sosem értettem ezeket a dohányzás, meg alkoholizálás tiltásos szabályokat. Tudva levő, hogy aki nem bírja, az ne csinálja. Ha viszont elég nehéz kiütni, akkor egy pohárkával simán el lehet kortyolgatni. Mint ahogy Kyoraku Taichuo is csinálta anno.

Gotei 13-i felderítő túra: Kenta 8. osztagban való rosszcsontkodása*-* XD

Kicsit azért fájt legbelül, hogy Kenta nem ismerte fel, amit rajzoltam. Tudom, hogy nem vagyok egy nagy művész, de azért ez szíven ütött. Már épp azon vagyok, hogy beemózok a sarokba. Azonban inkább nem teszem, mert az hazabaszna a nehezen felépítgetett imidzsemet. S ugye ezt nem hagyhatom! Úgy kell megmaradnom az emberek emlékezetében, mint a legerősebb és legnagyszerűbb keptön! *.* Így nem kezdek el sírni, hanem tovább bámulom, hogy mit rajzol Maki-chan. Kiegészíti az általam alkotott épületet, sőt még egy kerítésre is van ideje! Be kell látnom, hogy tehetségem a nulla felé tendál, ha még egy házat sem tudok felismerhetően lemodellezni. Persze olyan régen voltam már gyerek, hogy nem is emlékszem rá, hogy milyen önfeledten rajzolgatni. Amikor még nem zavarnak az élet dolgai, nem kell dolgozni, nem kell megküzdeni az életben maradásért... Borús gondolatok ezek egy ilyen vidám napon. Nem is értem, hogy miért filozofálok ilyeneken. Itt ül rajtam az új nemzedék egyik képviselője. Talán pár száz év múlva, majd ő is kapitányként fog tevékenykedni, s majd visszagondol az öreg Sierashi Taichuora és arra, hogy milyen jófej csávesz is volt ő valaha.
Ekkor azonban beüt a mennykő. Maki-chan elveszítette az egyik zsírkrétáját, s ez olyan pszichológiai sokkot idézett elő, hogy már én is komolyan megijedek. Mintha csak egy küldetésre indulnék, ugyanaz az érzés kerít hatalmába. Teljesen tanácstalan vagyok, hisz' egy krétának nincs lélekenergiája, hogy rákeressek. Teljesen pánikba esve próbálom végig kutatni az irodát, de csak nem sikerül a nyomára akadnom. Épp az asztal alatt kommandózok, amikor hirtelen kiáltást hallok. Olyan gyorsan próbálok felpattanni, hogy a fejemet sikeresen beleverem a vastag falapba. Könny szökik a szemembe, ahogy a fájdalomtól összeszorított fogakkal próbálok kibújni a bútor alól, és megnézni, hogy mi történt. Néhány másodperc múlva kiderül, hogy egész idő alatt a kezében volt. Legszívesebben még egyszer megbólintanám az asztalt... Azonban hirtelen a nyakamba ugrik ismét, s megdicsér, hogy milyen ügyes vagyok. Miután megvoltunk az akcióval ő megrajzolta a napocskát, miközben én valami rendet próbálok tenni a katasztrófa sújtotta övezetben. Bár tudom, hogy teljesen felesleges amit csinálok, na de a látszat kedvéért megéri. Fojtott morgás hallatszik, s én azt hiszem, hogy valami állat van az irodában. Hamarosan azonban kiderül, hogy Kenta hasa korog éppen.
- Éhes vagyok! - kiált fel a srác, miközben eszeveszetten vigyorog. Nem tudom, hogy minek örül ennyire. Ha én éhes vagyok, akkor inkább mondhatnám magam morcosnak. Gyorsan körbenézek a helyiségben, de tudom itt nincs semmi kaja.
- Mit szólnál, ha átmennénk a kantinba? - kérdezem, miután eszembe villan ez a zseniális ötlet. - Ott biztos találunk valami finomat.
Meg sem várva válaszát, megragadom apró kezét, s máris az ajtó irányába terelgetem. Szerencsére az étkezők itt vannak a közelben, így nem is kell olyan sokat várnia. A konyhások érdekében remélem, hogy tudnak majd valami ehetőt adni, mielőtt a Nagy Shinigamiharcos elszabadul, és zsírkrétáinak hatalmával mindenkit elpusztít.

~ Látogatás Yuu-chan vadi új zugában ~

Teljesen magával ragadott a földöntúli boldogság, amikor Yuu-chan felajánlotta, hogy Katai hadnagynak is másoljunk egy képet. Annyira meghatott, hogy most sem feledkezik el újonnan szerzett barátjáról, hogy legszívesebben a nyakába vetettem volna magam, de a hadnagyra, és Yuu-chan rangjára való tekintettel nehezen ugyan, de valahogy mégis visszafogtam magam.
Hogy felesleges energiáimat levezessem, őrült tempóban gyártottam a pici nyuszikákat, amik Yuu-chanék csodálatos barátságát megörökítő csodálatos kép csodálatos képkeretét fogják díszíteni, és közben boldogan konstatáltam, hogy szemmel láthatóan Yuu-chan és Katai is nagyon élvezi a munkát. Élmény volt nézni, ahogy minden idegszálukkal az apró kacatokra koncentrálnak és arra, hogy a tenyerüket ne a homlokukra ragasszák, és a nyuszik helyett ne az íróasztalt vágják ketté.
A szorgos munkálkodásnak hamarosan meg is lett az eredménye: a várt idő fele alatt nem egy, hanem két, csodálatosan egyedi és szuperaranyos keretet sikerült kipréselnem a fiúkból. Ahogy nézegettem a remekműveket, a lelkemet elárasztó boldogságban úszkálva teljesen elkalandoztam és csak az térített vissza a valóságba, hogy Katai hadnagy váratlanul feláll mellőlem.
- És utána természetesen megihatjuk a pertu-t, mivel egyszer lehet kivételt tenni... Ugye kapitány? - kérdezett vissza még a küszöbön állva, majd elhagyta a szobát. Én nagy, csodálkozó szemekkel pillogtam utána, mivel igazán nem tudtam mire vélni a dolgot, és kicsit rosszul is esett az ukk mukk fukk távozás, főleg mert végre kezdett megérinteni a kellemetes, családias hangulat, amit hamarosan felváltott a kislányos zavar, miután magamra maradtam Yuu-channal.
Ahogy a pír szépen lassan elöntötte az arcomat, a csészével kezdtem szemezni, amit szívesen kiürítettem volna önmagam bátorításaképpen. Fél perc intenzív szakészugerálás után néha már futó pillantásokat mertem vetni a mellettem ülő Yuu-chanra, ám még mindig nem volt se bátorságom, se ötletem arról, mit is mondhatnék.
Régebben a világ legtermészetesebb dolga volt közvetlenül viselkedni vele, és azt hittem eddig, hogy az előléptetése se sokat változtat a dolgon, de ahogy ott ültem az irodájában, és a szemem sarkából a haorija szövetét vizslattam, rájöttem hogy tévedtem. Már csak abba belegondolva, hogy az előző és a jelenlegi kapitányomat is mennyire tiszteltem, felmerült bennem a kérdés, hogy vajon nem illetlenség ugyan úgy szólni Yuu-chanhoz, mint azelőtt?
Az egyik pillanatban még nagy elánnal helyeseltem magamban, és rendkívül rossz érzéssel töltött el, amiért ilyen illetlenül viselkedek, a másikban meg már az járt az eszemben, hogy Yuu-chan mégis csak Yuu-chan, méghozzá Az a Yuu-chan, és ezen soha nem fog változtatni se egy haori, se semmi a világon.
Fogalmam sem volt hogy mit gondoljak, és már saját szótlanságom is erősen kezdett frusztrálni, ezért egy hirtelen mozdulattal kiürítettem a csészémet, csak hogy csináljak végre valamit.
- Ugye nem árulsz be, Yuu-chan? - mosolyogtam kissé bátortalanul a megnevezett felé, majd újra töltöttem a csészémet, hogy Katai hadnagy ne észlelhesse a tiszteletlenségemet, amiért nem vártam meg mindenkit az első csészével.

~Új tag érkezése-avagy ismerjük meg a feletteseket~
*Az iroda elé érkezik meg az újonc hölgyemény, Kohime. HAját félresöpri arcából, majd szemeit az ajtóra függeszti. Minden bizonynal ez lehet a hadnagy és a kapitány irodája. Erőt vesz magán, vesz egy mély levegőt, és bekopog. Remélhetőleg csak nem kap fejmosást, hogy ilyen későn méltóztatott érkezni. *~Remélem nem lesz kínos az ismerkedés, de azt is remélem, hogy rám papírmunkát nem bíznak. Nem az én asztalom sajnos a papírmunka, maximum a hollowgyilkolászás, amihez értek, meg max a kidouk, amiket ismerek.~*elmélkedik, miközben arra vár, hogy felettesei életjelet adjanak.*

// Katai bemutat(kozása) a kapitánynak //

- Természetesen, Katai. Sose félj, ha kérdezik, én adtam engedélyt az italozásra. - válaszol "nyugtatásul" érezhető gúnnyal a hangában Yuusuke.
Chiyo reakciójától tartva inkább gyorsan távozom az irodából, aminek az ajtaját akkora lendülettel csapom be magam mögött, hogy attól félek keretestől szakad ki a falból. Várok pár másodpercig, hogyha elkezdene dőlni, akkor megpróbálok valamit csinálni. De az ajtó marad és az épület struktúrájában sem esett komoly kár, állapítom meg gyors vizsgálódás után. Ekkor jövök csak rá, hogy ha csak rövid időre is, de megszabadultam ettől a két inkvizítortól! Hatalmas kifújással eresztem ki magamból a felgyülemlett feszültséget és megkönnyebbüléssel indulok az egyetlen biztonságot és magányt nyújtó menedékem felé.
Szobámba érve első dolgom volt végigterülni az ágyamon. Persze csak miután a fénylő csillámvackok jelentős része az ágyneműt is magáévá tette utána jutott eszembe, hogy ezt talán mégsem kellett volna. Kissé idegesen rángattam le a összecsillámozott takarót az ágyról és dobtam a hakamámmal együtt összegyűrve a szennyesek közé.
~Ne a többi ruhám is csillámizés lesz! - kiáltottam fel magamban, mikor a repülő gombóc után kaptam.
Szerencsére még idejében eszméltem és nem értek ruhát. Gyorsan kerestem egy zsákot, amibe belecsomagolhattam az áldozatul esett textíliákat. Kisebb kétségbeesés fogott el, amikor belegondoltam, hogy mi történik majd velük, ha a mosás nem kihozza belőle, hanem a teljes felületükön elegyengeti a csillogó rémport!
~Jobb lesz, ha elkapom valamikor Hikarit és tanácsot kérek tőle, hiszen mégis csak nőből van és több tapasztalata lehet ebben. - zártam le a témát magamat is megnyugtatva.
A sok stressz és kellemetlen esemény hatására meggondolatlanul, de a nyugtatókhoz nyúltam, amiből jó adagot vettem be. Újraágyazás után egy kicsit elterültem, hogy a bogyók hathassanak, mielőtt visszatérnék a kínok kamrájába. Néhány perc heverészés után, idejét láttam indulni, bár egyetlen porcikám sem kívánta Yuusukét és a hiperaktív barátnőjét.
Magam mögött hagyva a béke szigetét indultam vissza az iroda felé...

// Új tag érkezése-avagy ismerjük meg a feletteseket //

Lassan a papírmunkáim végére értem, amiket még Yuusuke hagyott rám. Bár megfogadtam, hogy nem fogok helyette dolgozni, az osztagunkat csak nem érheti panasz, mert egy ilyen felelőtlen ember neveztek ki kapitánynak. Így némi mérgelődéssel de erőt vettem magamon és elvégeztem a piszkos, illetve a papírmunkát.
~Ezért még holnap számolok Yuusukéval. - fogadkoztam, ahogy az utolsó lapra is felvéstem a szignómat.
Már éppen indulni készültem, amikor valaki kopogott az iroda ajtaján. Persze erre kissé idegesen kaptam fel a fejem és vegyes érzelmekkel indultam az érkező vendég fogadására, bízva abban, hogy nem újabb munka fog így a nyakamba hullani.
Az ajtót kinyitva egy csinos, fiatal hölgy fogadott, aki némi feszültséggel állt az iroda folyosóján.
-Parancsoljon! - szólítom meg érdeklődve.
-Miben segíthetek? Katai Siraseru vagyok a nyolcadik osztag hadnagya. Ha Yuu... - botlik meg a nyelvem - ...akarom mondani a kapitányt keresi, ő jelenleg nincs itt, de a feladatait most én végzem. - jelentem ki némi reménnyel a hangomban, hogy nem fontos az ügy.

*A szólításra belép az ajtón, kissé feszülten, de bírja a gyűrődést.*-Elnézést kérek, hogy ilyen későn zavarom, nemrég jelentkeztem az osztaghoz. Remélem nem zavarok...*szólal meg kissé bátortalanul. Egyből leszűri, hogy ő a hadnagy.*-Kohime Shiroyuzuki vagyok. Meg tudná mondani, hol vannak a szállások?*érdeklődik a hölgyemény, de hangjában érezni, hogy valamennyire azért fél kicit a felettesétől. Ahogy látja, tengernyi munkája van a hadnagynak, remélni tudja, hogy nem rosszkor jött.*

// Új tag érkezése-avagy ismerjük meg a feletteseket //

Már legszívesebben mennék aludni, de ha munka van, akkor azt el kell végezni. Gyorsan beinvitálom a lányt és hellyel kínálom. Mivel a szemem már majd le ragad az álmosságtól és golyózik a papírmunkától így egy fekete tea készítése mellett döntök.
-Ön is kér? - fordulok a lányhoz, akit az iroda szemügyre vételezésében zavarok meg, így leginkább nem érti, hogy mire is gondolok.
-Teát! - teszem hozzá magyarázatul.
Bár a választ nem igazán hallom a víz csobogásától, a biztonság kedvéért két adagnyi vizet töltök a forralóba. Amíg a víz melegedett, az irattartóból előkotortam egy üres személyi kartont és az asztalra csaptam. Már csak egy működőképes tollat kellett volna találnom, ami egy irodában szinte kivétel nélkül ritka kincs. A 341-dik éppen fogó tollat is a kukába dobva végre ráleltem egy működő pennára, de az persze folyt. Kissé idegesen fordulok a lány felé...
-Van egy tolla? - teszem fel a kérdést reménykedve. - Mert ha nincs, akkor csak ezt a kissé folyós tollat tudom felajánlani. - azzal leteszek elé egy üres lapot és oda adom Neki az íróeszközt.
-Kérem, megtenné, hogy amíg a teával foglalatoskodom felírja az adatait, mert nem akarom elrontani a kartonját, de a jelenlegi állapotomban már biztosan elírnám, ha csak diktálná. - azzal visszalépek a "konyhai résznek" kinevezett helyhez.
A dobozokat végigkutatva végre rálelek a hőn áhított fekete teát tartalmazóra és jókora adagot rakok mindkét csészébe, majd felöntöm a gőzölgő forró vízzel.
-Nem kell ám, ilyen csendben lennie... - töröm meg a némaságot - ...de ha magától nem beszél, akkor én kérdezek. Hogy-hogy ilyen késői órán érkezett hozzánk? - közben a két csészét magamhoz veszem és a válaszra várakozva lerakom az egyiket a lány elé.

// Új tag érkezése-avagy ismerjük meg a feletteseket //

-Köszönöm, hogy ilyen későn is fogad, hadnagy*mondja megilletődve a lány.*-Igen, van nálam toll.*mondja, és a hadnagy kérésére neki áll kitölteni a kartonját. Remélhetőleg nem fogja kinevetni a hadnagy azért, mert eltévedt az épületben.*-Hát...eltévedtem, és ha nincs kitéve, hogy ez az ön és a kapitány irodája, akkor el is megyek mellette. Megjegyzem, csoda, hogy még áll az ajtó, és nem szakadt még ki a helyéről...*remélhetőleg csak nem mondott rosszat.*-És aludni sem bírtam volna, tudja, régi emlékek...*teszi hozzá, persze csak ha nem untatja szegény felettesét. Kezébe veszi a csészét, és esze ágába sincs elutasítani a hadnagy ktea-kínálását.*-HAdnagy úr, meg teteszene mondani a kapitány nevét? Mert ha kérdezik tőlem, hogy ki a kapitányom, ciki lenne, ha nem tudnám a nevét.*kérdezi, biztos ami biztos alapon, hogy elkerülhesse később a kínos helyzeteket.*

// Új tag érkezése-avagy ismerjük meg a feletteseket //

Az irodai kanapéban elterülve nagyot kortyoltam a teából és kényelmesen hátra dőltem, amíg a friss tiszt az adatai lejegyzetelésével van elfoglalva. Pihentetően hatott rám, hogy nem a papírokat kellett tologatnom, hanem kicsit kényelembe helyezve magamat pihenhettem. Reggel óta görnyedtem az asztal előtt és alig álltam fel egy két percre, szóval igazán felemelő érzés volt a munka mentes ülés.
Mivel Kohiménél volt toll, így a dohányzóasztalon lévő használhatatlan írószerszámot lazán dobtam át az iroda másik végében lévő kukába. Közeben végignézve a helységen rájöttem, hogy Chiyo-chan mennyi fölösleges kütyüvel látott el minket, de igazán fontos dologgal alig. Felelevenedtek bennem az első találkozásunk emlékei, amiről mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy élveztem volna.
Kissé elkalandozva a gondolataimban az újonc egy megjegyzésére leszek figyelmes...
-Parancsol? Mire célzott az ajtóval? - kérdezek vissza a szemöldökömet felhúzva.
Kissé paranoiás lettem az ajtó miatt, mert múltkor tényleg nagyot kapott. Minden estere, biztosan nem erre célzott a lány...
-Egyébként nem csodálkozom, hogy eltévedt. Eleinte nekem is akadtak nehézségeim, de pár nap után bele fog rázódni, higgyen nekem. De nyugodtan kérhetett volna segítséget az osztag többi tagjától... - terelem a szót az ajtó témáról.
-A nyolcadik osztag kapitánya, Sierashi Yuusuke, de ne lepődjön meg, ha nem találja a helyén, ugyanis a kapitány gyakran van irodán kívül. De nyugodjon meg, fel fogja ismerni, ha találkozik vele, ugyanis Sierashi-kun stílusa összetéveszthetetlen a Gotei13-ban. - vázolom fel a helyzetet az ifjonc számára.
-Egyébként hogy halad az adataival? - érdeklődök. - Ja, és ha kérhetem a tessékelést nyugodtan hagyja el, mert kínosan öregnek érzem tőle magam. - mosolygok a lányra, hogy tanácsnak és nem leszidásnak érezze a dolgot.

*Miután végez a töltögetéssel, elrakja a tollat, és a hadangy felé fordul.*-Ó, csoda, hogy nem zuihant ránk, mikor ki találta nyitni. Meg kéne javítatni, és az épületfelújítás sem ártana. Egyébként ha engem kérdez, a fél osztag megbámult, de segíteni egy se volt hajlandó, inkább piáltak. Főleg a férfiak. Hogyhogy a kapitány úr nem tesz rendet közöttük?*érdeklődi meg a fogós kérdést.*~Szegény hadnagy, jól a nyakába sózták a piszkos munkát.*-Nem véletlen, hogy a nyolcadik osztagot válaszotttam, de arra nem gondoltam, hogy a fél osztag szolgálati időben iszik...*csóválja a fejét.*~Hol van ilyenkor a kapitány?~*gondolja, persze azért nem akar panaszkodni, de azért ez még is csak több a soknál.*-Látom, nagyon megterhelő ez a sok munka. Ne segítsek?

// Új tag érkezése-avagy ismerjük meg a feletteseket //

Ahogy a lány elkészült a kért adatok lejegyzetelésével visszaülök az íróasztal mögé és a személyes információk felvezetésével már kezdeném is a személyi akta kitöltését, de már megint nincs tollam. Közben a lány felteszi a lényembe hasító kérdéseit, aminek következtében meg is feledkezem, hogy el akartam kérni a tollát.
-Tudja nemrégen esett át az osztag egy kapitányváltáson, amit előtt csak én felügyeltem a nyolcadik osztagra. Ezek mind-mind olyan események, amik felborítják az egyébként megszokott rendet. Na most ezek után az új kapitány, Sierachi Yuusuke, pedig elég lasse fair stílusban irányítja az embereket, ami véleményem szerint ilyenkor a legrosszabb. De a szolgálat közben alkoholizálás eddig nem volt jellemző. Igaz a mai napon még egy percre nem mozdultam ki és előttem a tisztek igyekeznek jó benyomást kelteni. De örülök, hogy szólt erről és a holnapi közös edzés alkalmával majd meg is lesz a mai viselkedésüknek az eredménye. - kissé hosszúra nyúlt monológomat egy újabb korty teával szakítom meg, amely frissítő ereje lassan nélkülözhetetlen számomra.
Közben elgondolkodom, hogy miért is nem haladok a lány kartonjával és eszembe jut, hogy a tollat még mindig nem kértem el.
-Kölcsönkérhetném a tollát kisasszony, mert ami itt volt, az már mind pocsék. - jelentem ki nyűgösen.
-Egyébként, ha nincs jobb dolga szívesen veszem a segítségét, mert elég kevés a valóban megbízható ember körülöttem és mindig jól jön a plusz munkaerő. De mégis mi az, amit szívesen megcsinálna? - érdeklődöm...

- Persze, tessék!*mondja, majd előkapja a sépci tollát, és a hadnagynak adja. Hát igen, ezek szerint megvan az oka a kuszaságnak.*-Közös edzés? Remek, rám lehet számítani. Bármilyen munkát szívesen végzek, ha ezzel segíthetek.*mondaj, közben iszogatja a teáját.*-Ha gondolja, átvehetem a munkát. Ahogy elnézem, reggel óta a papírtömeg felett görnyeghet.*mondja, közben ránéz a felettesére, aki a jelek szerint nem igazán boldogul a papírrengetegben.*-Milyen kapitány az oylan, amelyik hagyja, hogy összeomlásig hajszolja magát a beosztottja, ő meg semmit sem segít.*csúszik ki a száján akratlanul a mondat, de azért értelmes felnőtt módjára le tudja vonni a következtetéseket.*~Szívesen beállok segíteni a hadnagynak, csak nehogy pont emiatt legyen pocsék az edzés.~*gondolja, közben a hadnagyot figyeli.*

// Új tag érkezése-avagy ismerjük meg a feletteseket //

A toll kézhez kapása után látványosan jobban haladtam a regisztrálással és közben örömmel konstatáltam, hogy egy igen lelkes taggal bővült az osztagunk. Az adatok lemásolása közben inkább csak fél füllel hallgattam, hogy mit mond a lány és magamban mosolyogtam egyes megjegyzésein, meg néha az ujjammal jeleztem, hogy hallom és figyelek arra, amit mondd, csak nem akarok rontani, nehogy bármit is kétszer kelljen leírnom. Mikor az utolsó adat is a helyére került, átnyújtottam a kölcsön kapott tollat Kohime-nek a dossziéjával együtt.
-Fussa át kérem még egyszer, hogy nem írtam-e el semmit és, ha rendben vagyunk, akkor az utolsó oldalra kérnék egy aláírást! - majd hanyatdőltem a karosszékben.
-Sajnálatos módon a jelenlegi feladataimat nem ruházhatom át senkire, de ne is bánja, mert ezt igazán senkinek nem kívánom. Új tisztek regisztrálása, jelentések összeírása és készítése, pénzügyi elszámolás. Ezek mind-mind olyanok, hogy kapitányi vagy hadnagyi szignó kell rá, amiért persze így mi felelünk. De a tisztek jelentéseinek összegyűjtését és a körleti feladatok beosztását, ha gondolja elvállalhatja. - rándítom fel a szemöldököm egy laza félmosoly kíséretében. - A virággondozást már Hikari-sanra rábíztam és bár könnyelműen, de elvállalta.
A kapitány? - emelem fel a hangsúlyom, ennél a résznél. - Háááááááát... majd megismeri, aztán véleményt alkot róla. Viszont most, ha ezzel végzünk, akkor mára befejezem a munkát! Holnap hosszú napunk lesz és reggel edzéssel indítunk. Hetente háromszor tartunk közös edzést, amit többnyire én vezetek. A részvétel persze kötelezően ajánlott... - mosolygok ismét a lányra.

*Átfutja az adatokat, mindent rendben talál, majd aláfirkantja.*-Rendben, akkor elvállalom, ha ezzel segíthetek. Közben mikor a hadnagy hanyat dől, elmosolyodik.*~Biztos fáradt lehet~*gondolja, közben miután végzett a csekkolással, visszadja a cuccosd felettesének.*-Rendben, ott leszek az edzésen, csak találjak el a szállásig. Remélhetőleg az ajtó nem zuhan ránk, és holnap az edzésen megismerheti a kis cimborámat.*mondja a fegyverére célozva. Feláll, persze nem fogja csak úgy faképnél hagyni a hadnagyot.*~egyedül tuti semmi esélyem eltalálni a szállásokig~*gondolja*

// Új tag érkezése-avagy ismerjük meg a feletteseket //

A dossziét besorolva a többi közé végre túl vagyok a napi teendőkön és elégedetten nyugtázom, hogy mai teljesítményemben még a legszőrszálhasogatóbb kapitány sem találhatna hibát, nem hogy Yuusuke. Az utolsó korty teát is felhajtva, összeszedem a csészéket és elmosogatom, hogy ne álljon benne a teafű maradványa.
-Nyugalom, intézkedni fogok, hogy csináljanak valamit az ajtóval, mert ez így tényleg nem állapot, de mindenre nem juthatott ma időm. - zárom le végül az ajtó témát.
-Egyébként az előbbi kijelentése csak nem felhívás táncra? Mert, ha igen, holnap az edzés kötetlen részében állok elébe. - nézek a lányra érdeklődve.
-De gondolom szeretne már lepihenni... - sóhajtok egy nagyot - ...legalábbis magamból kiindulva, szóval megmutatom merre találja az osztag szállóját. Erre parancsoljon! - vezetem ki az irodából és mutatom Neki az helyes irányt.
Mialatt a folyosónkon haladunk elmegyünk a saját szobám mellett is.
-Ha valami sürgős gondja akadna és nem talál az irodában, akkor próbálkozhat itt is, mivel ez az én szobám, de itt nem szeretem, ha csip-csup dolgokkal zaklatnak. Szolgálati időben szinte kivétel nélkül az irodában tartózkodom.
Tovább sétálva végül elérjük a tisztek szállását. Reménykedem benne, hogy jól emlékszem, hogy melyik a női tisztek hálója, de miután benyitunk az általam helyesnek vélt szobába, a berendezésből már rögtön látszik, hogy jó helyen vagyunk, így megnyugszom.
-Meg is érkeztünk! Ez lesz itt az Ön szobája. Ha bármi egyéb kérdése vagy gondja akad, hol nap megtalál! Jó éjt Kohime-kisasszony! - búcsúzok, majd még várok egy-két másodpercet, hátha lesz valami kérdése...