Karakura Town utcái

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Csüt. Júl. 29, 2010 6:11 am

a Mocskosszájú vájzárd és a furcsán előléptetett hadnagy találkozása! *<*

Miután kimondtam, hogy ki vagyok eszembe jutott, hogy nem biztos, hogy ismeri Michael Jacksont. Nem is értem, hogy lehettem ilyen bugyuta, hogy egy olyan személlyel hasonlítottam össze magam, akit nem biztos, hogy mindenki ismer, vagy szeret. Az is lehet, hogy most azon gondolkozik, hogy hogyan is kéne kinyírnia, azért mert Jackoval hasonlítottam össze magam, azért mert elkezdett bocsánatokat kérni. Miután sikeresen behogyztattam egy olyan személyt, aki szegény hölgyemény táskájával szemezett megbeszéltük, hogy elmegyünk enni valamit. Ezzel csak az az egyetlen egy nagy baj volt, hogy se, ő se én nem nagyon ismertük a terepet. Mondjuk azt nem tom, hogy ő miért nem, de azt igen, hogy én, azért mert naphosszakat abban a nyamvadt kis lyukban kempelek. Először azt hittem, hogy nem fog bemutatkozni újdonsült ismerősöm, de tévedtem. Kuroi Seiunnak hívták. Nem volt ismerős név. Vajon én mit mondjak? Ha az eredeti nevem mondom, lehet, hogy meglát vagy hall egy shinigami és akkor nekem végem. Vagyis csak akkor, ha felismernek, mert most azért eléggé elvegyültem. Na mindegy most az egyszer vállalom a kockázatot. Maximum lesz egy kis nézeteltérésem vagy egy ó hosszú kis menekülésem, ugyanis semmi kedvem harcolni.
- Az én nevem Kyo. - nyögtem ki egy kicsit félénken és elkezdtem kémlelni a terepet, hogy rám támad e valaki e vagy sem, de szerencsémre egyetlen felém közeledő shinigamit se láttam, ami azt jelentette, hogy most megúsztam. Miután sikeresen bemutatkoztam észre vettem, hogy egyre nagyobb a tömeg. Nem akartam elhagyni szegény Seuint, de a jelek szerint ő se engem ugyanis belém karolt és úgy indultunk el keresni valami falatozó helyet. A fene egye meg, hogy ilyen keveset mozdulok ki abból a nyomortelepről. Ha többet sétálnék biztos tudnék egy tuti kis helyet a közelben, de sajnos eddig ez a negyedik vagy talán az ötödik alkalom, hogy saját akaratomból teszem ki a lábam a raktárból. . Ekkor eszembe jutott mi lenne, ha bemennénk egy boltba, és ott vennénk kaját, de ezt az ötletemet gyorsan el is hessegettem. Hogy miért? Azért mert elég lúzer dolog boltba vinni, kajálni egy nőt. Amit ekkor kérdezett az egy kicsit fogós volt. Azt kérdezte, hogy mit együnk… Hát meg kell, mondjam őszintén ez egy igazán fogós kérdés.
- Hát ez egy igazán fogós kérdés. Mivel még egyetlen étkezésre való helyet sem találtunk én még nem gondolkozom ilyeneken. Majd ha találtunk egy megfelelő helyet megnézzük az étlapot és eldöntjük. Ja és még valami. Én fizetek, de ez nem azt jelenti, hogy mindenből a legdrágábbat kell kérned. - jelentettem ki mosolyogva majd levettem a tekintetem a szépségről. A franc egye meg. Nem hiszem, hogy bejövök neki és éppen ezért hagyom is nehogy beégjek vagy annál rosszabb történjen velem.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Vas. Aug. 08, 2010 6:56 am

// Az a bizonyos hat nap múlva - Ren és Eliana találkozik ismét //

– A további küzdelem teljesen felesleges lenne, ha nem akarnék találkozni veled hat nap múlva, már egy újabb lyuk tátongana a hasadon. – bevillan az arca - Bízz bennem, nem foglak bántani. Ren bácsival nyugodtan megbeszélheted a problémádat, én pedig segíteni fogok neked! – bevillant a hely, és a jelenet - Na meg, amúgy is hat nap múlva találkozzunk Karakurában. Majd bocsájtok ki egy kis lélekenergiát és észreveszel.
Játszódtak le az emlékképek ismételten bennem, miközben egy tenyérbe tökéletesen passzoló, kis könnyű kislabdát dobálgattam az ágyamon feküdve. Majd pillantásom a naptáramra esett. Mintha az lenne a legádázabb ellenségem a mai dátummal. Most van pontosan az a nap, melyről Hosijo Ren beszélt.
~ Eszem ágában nincs elmenni ma Karakura városába. Eszem ágában nincs vele találkozni. Egyébként is a szavai biztos hazudtak. Csapdába akar csalni. Ebbe biztos vagyok. Akkor mégis...... Miért nézem a naptáramat. Miért van az az érzésem, hogy nekem muszáj megjelennem. Mintha az emberek változhatnának...... Ren-el való találkozásomkor is teljesen kifordultam önmagamból. Úgy viselkedtem, mint egy haragos kislány, aki minden egyes szavon felkapja a fejét, és sértésnek veszi. Olyan nyugodt volt, és semmibe vett, mellyel még szép, hogy kihozott a sodromból. Olyan rejtélyes… Ő mondta, hogy a személyiségem vicces. Az övé pedig kiismerhetetlen. … Fogalmam sincs, hogy most mit csináljak. Ha odamegyek, akkor csapdába sétálhatok. De a tekintete olyan őszinte volt… Mégis…Mit akarsz … Hosijo Ren?
Erőt vettem magamon, és döntöttem. Felkeltem az ágyból. Nem szólva senkinek, megnyitottam a Gargantana-t és már indultam a városba.
Megérkeztem, és minél jobban igyekeztem elrejteni a lélekenergiámat, és figyeltem, hogy mikor érzem meg az övét. Nem akartam, hogy esetleg a városban járőröző Shinigami-k megérezzék a jelenlétemet.
~ Ha nem jelenik meg öt percen belül, akkor itt sem vagyok.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Hétf. Aug. 09, 2010 1:59 am

// Az a bizonyos hat nap múlva - Ren és Eliana találkozik ismét //

Éppen hat napja annak, hogy megküzdöttem avval az arrancarlánnyal. Reggel önként jelentkeztem arra a feladatra, hogy járőrözöm Karakura városában. Szerencsére a 13 őrosztag beleegyezett, így a reggeli teendőim után rögtön elindultam a városba. Szerencsére nem éreztem nyomát hollownak, így nyugodtan eresztettem ki lélekenergiám egy kis részét. Olyan hatalmas nem volt, de arra elég volt, hogy bárki könnyedén észrevegyen.
Mivel a beszélgetőpartnerem még nem érkezett meg, így egy ideig a tájon néztem végig. A városban rengeteg autó rohangászott. Többen is hangosan hallgatták az autórádiójukat. A járdákon nem voltak túl sokan, de ez várható is volt, a civilizációnak ezen a fokán. Hiszen legtöbben már járművel közlekednek, a jól megszokott lábbusz helyett. Mindegy, nem az én dolgom az ő egészségük, most csakis egyetlen hölgyre szabad koncentrálnom.
Bizony, nem is olyan régen még meg akart ölni, ám remélhetőleg most nyugodt lesz a bárányka. Bár önmagát könyörtelen gyilkosnak tartja, ennek ellenére nem használta ki a rengeteg alkalmat, amit figyelmetlenségem adott neki. Bár később arra hivatkozott, hogy védtelen embert nem öl meg, evvel is bizonyította azt, hogy mennyire is nem volt könyörtelen. Erre csak őt kell ráébreszteni, hogy valójában nem is olyan, mint amilyennek ő azt gondolja.
Végre megérkezett, amint megláttam az arcát előhúztam a kardomat a hüvelyéből, mire ő nyilván harcra készült fel. Ám én a kardomat a tetőre raktam, vigyázva arra, hogy az épületben ne tegyek kárt. Ismét elővettem a teljesen higgadt énemet, majd egy kis levegőt fújtam ki és üdvözöltem a „vendégem”.
- Helló, kedves hölgy! – Mondtam neki egy mosollyal az arcomon, majd egy villámlépéssel előtte teremtem. Elkaptam az egyik szabd kezét és tenyerét felém fordulva kezét megcsókoltam. Majd egy újabb villámtánc után egy kérdést intéztem felé. – Egyébként, szabad megtudnom a becses nevedet?

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Hétf. Aug. 09, 2010 8:52 am

// Az a bizonyos hat nap múlva - Ren és Eliana találkozik ismét //

Nem sokkal érkezésem után meg is éreztem Ren lélek energiáját. Egy háztetőre érkeztem meg. Ren előhúzta kardját a hüvelyéből. Azonnal megragadtam a sajátomat.
~ Gondoltam. Gondoltam, hogy csapda az egész. Biztos vagyok benne, hogy többen is vannak. Az volt a célja, hogy ide csaljon.
Ellenfelemről nem vettem le tekintetemet, de közben próbáltam érzékeimmel kideríteni, hogy az övén kívül hány Shinigami lélek energiát érzem még meg a közelben. De vagy nagyon rejtegetik, vagy tényleg nincs rajta kívül senki.
Ren nem támadt, hanem a kardját a letette. Mintha úgymond biztosítana arról, hogy nem harcolni akar.
~ Most komolyan azt hiszed, hogy ezzel átverhetsz? Harcunk során tapasztaltam, hogy mágiában sem marad alul, így az, hogy letette a kardját, így csak azt akarja, hogy lankadjon a figyelmem. Egy óvatlan pillanat….
De a kardomat szorongató kezem meglazult, mintha egy kicsit bizalmasabbnak gondolnám. Ismét elővette azt a nyugodt arcát, mellyel a halálba idegesít. Ő Shinigami, és meg Arrancar, és ne legyen nekem halál nyugodt, mert én nekem eszem ágában sincs letenni a fegyveremet.
- Helló, kedves hölgy! – Mondta egy mosollyal az arcán, majd egy villámlépéssel előttem teremtem.
Ha mágiát alkalmazna, akkor biztosan messziről próbálkozna. De biztos van olyan technika, melyhez az szükséges, hogy közel menny az ellenséghez. Viszont nagy meglepetésemre megfogta a kezemet, és mint az úri hölgyeknek megcsókolta azt. Elkerekedett a szemem, majd reflexből egy jobb egyenessel akartam meghálálni a meglepetés szerű üdvözlést. De mintha számított volna rá, már el is tűnt egy villámtánccal. Talán még egy pillanatra el is pirultam. Ugyanis sem emberként, és Arrancar-ként meg végkép nem kaptam ehhez hasonló megtiszteltetést. Tényleg jól esett, de akkor se érjen még hozzám se.
– Egyébként, szabad megtudnom a becses nevedet?
Villant be, hogy Ren-nek csak én tudom a nevét, és ő nem tudja az enyémet, hisz annyira idegesített, és én magam is megfeledkeztem, így nem mutatkoztam be neki. Bár nem vagyok az a típus, aki csak úgy elárulja az ellenfelének a nevét.
- Inkább arra válaszolj, hogy miért akartál velem találkozni? – még mindig bennem az a bizonyos gyanakvás – Szóval abba hagyhatod, ezt a nyálas színjátékot – nem szabad, hogy most is felidegesítsen – Ha arról a bizonyos „Megváltoztatlak” témáról van szó, akkor már itt sem vagyok. Ha harcolni akarsz, akkor kapd fel a kardodat, és harcolj most férfiként és ne menekülj el, mint a múltkor. Most nem engednélek el, és fogócskázni sincs kedvem.
~ Úri családból származónak vélné az ember ezzel a nyugodtsággal, tisztelettudó viselkedéssel. Meg úgy vettem észre, szereti elemezni mások jellemét, viselkedését.
- Mivel ez a második találkozásunk, így azért már illendő bemutatkoznom. Legutóbb ugyebár kicsit hiányos volt. Szóval az én nevem Eliana…… Eliana del Barros.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Hétf. Aug. 09, 2010 10:09 am

// Az a bizonyos hat nap múlva - Ren és Eliana találkozik ismét //

A hölgy először gyanakodva egy kérdést intézett felé. Ám, nem sokkal utána meg is említette a helyes választ. Ám egy úton azt is említette, hogy abban az esetben lelép. Az pedig nem lett volna jó, tekintve, hogy nem akarom, hogy eltűnjön. Ismét a harcra terelte a szót, amit inkább figyelmen kívül hagytam. Majd végre rátért arra a témára is, ami engemet érdekelt. Végre elárulta a nevét. Szépnek találtam, de talán csak azért, mert hasonlított a szerelmemére. Minden esetre ezt szóvá tettem.
- Szép neved van! – Mondtam neki még mindig mosolyogva. Őszintén szólva nem is tudom, mikor tanultam meg ilyen nyugodt maradni, de valahogy sikerült. Talán a megbékélés avval a tudattal, hogy nincs miért bosszút állnom könnyített a lelkemen és ezért sikerült. - Nem szeretném, ha távoznál, így kérdésedre inkább nem felelnék, ha evvel nem sértelek meg. – Arcomon még mindig az undorító vigyor terült szét. Lassan már engem is kezdett idegesíteni ez a halálig való vigyorgás, de az arcom egyszerűen nem akart kinézetet változtatni. Na, mindegy, majd ha akar, akkor biztos megteszi.
Az égre tekintettem, teljesen kék volt sehol egy felhő, se madarak, semmi. Mint egy teljesen üres vászon. Talán ilyen lehetett a lelkem régen, mikor még csecsemő voltam. De ilyen volt az övé is, ő se lehetett okosabb nálam, hogy már akkor legyen az élet festményén pár vonása. Talán akkor kellett volna beléverni azt, hogy a shinigamik nem mind akarják megölni az arrancarokat és azt is, hogy nem kell minden ellenséggel végezni. Bár lehet, hogy a halálistenekbe kellett volna beleverni, hogy az arrancarok nem mind ellenségek. De sajnos Aizen tett arról, hogy ez a két faj megpróbálja kioltani egymást.
- Egyébként pedig a múltkor én engedtem a harcnak, igazán megengedhetnéd, hogy most az én akaratom érvényesüljön. – Mondom neki, miközben az arcomról végre eltűnik a bájmosoly. Lelkemben egy kisebb öröm lett úrrá, hogy végre nem fog hülyének nézni a sok vigyor miatt. – Amúgy valami olyasmit mondtál, hogy amikor lett volna alkalom, akkor nem segített senki. Én most itt vagyok, próbáljunk meg visszatérni abba az időbe, amikor még lehetett rajtad változtatni. Mondd el nekem a bánataidat, a félelmeidet, miért nem kedveled a halálisteneket. Mindent, amin úgy gondolod, segíteni kell. – Mondtam el neki hosszúra sikerült monológomat. Nem terveztem ilyen hosszúra, de a szavak ömlöttek belőlem, ez van. Talán túlságosan akarok rajta segíteni, nem tudom.
A szél felborzolta a hajamat, melynek köszönhetően ismét kócos lett. Több hajszálam is a szemembe lógott, ám koránt sem egy egész tincs. Úgy nézhettem ki, mint egy félresikerült emós, azt a tényt leszámítva, hogy belőlem sugárzott az életkedv. Komoly arccal vártam a hölgy válaszát szavaimra.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Hétf. Aug. 09, 2010 11:56 pm

// Az a bizonyos hat nap múlva - Ren és Eliana találkozik ismét //

- Szép neved van! Nem szeretném, ha távoznál, így kérdésedre inkább nem felelnék, ha evvel nem sértelek meg.
Még mindig azaz idegesítően nyugodt vigyor ült a képén. Illetve ha nem válaszol a kérdésemre, akkor ezer százalék, hogy még mindig nem tett le arról a tervéről, hogy márpedig engem meg akar változtatni. Első körben természetesen rámondanám, hogy bolond. Azzal, hogy meg akarja változtatni a véleményemet, azzal már elkésett. Arrancar vagyok. Bármilyen tündérmesébe is akar ringatni, hogy a Shinigami-k nem is olyanok, mint amilyennek gondolom őket, az teljes mértékig csak egy felhőtlen illúzió lenne, és nem a valóság. Kaptam már elég pofont ahhoz, hogy rájöjjek, hogy csak magamra számíthatok.
Mintha várna az isteni sugallatra, felnézett a felhőtlen égre. Minden csendes, és nyugodt volt. Én is kicsit lazítottam a feszült, „mikor támad?” görcsös érzésén. Gondolom gondolataiba mélyedhetett. Egy gyilkosnak tökéletes alkalom lenne, hogy végezhessen vele.
~ Ő az ellenségem. Akkor miért állok még itt? Ki kell használni az alkalmat, különben egy óvatlan pillanatban ő fogja. … De mégis… Halál nyugodt… „Ha túl akarod élni, akkor most kell vele végezned” – Szólalt meg belül a hang, de nem mozdultam – „Most kell cselekednem”…. „Mire várok még?”… Nem teszem… Túlzottan kíváncsi vagyok. De ha továbbra is vigyorog, mint a vadalma, akkor biztos felmondok…
- Egyébként pedig a múltkor én engedtem a harcnak, igazán megengedhetnéd, hogy most az én akaratom érvényesüljön.
Pattant el az ér a fejemen. Azt hiszem most telt be az a bizonyos pohár.
- MI AZ, HOGY TE ENGEDTÉL A HARCNAK?! HA NEM LÓGSZ EL, AKKOR MISZLIKBE SZABDALTALAK VOLNA! EGYÉBKÉNT HA ÍGY IS LENNE, AKKOR SEM JOGOSÍT FEL RÁ!
~ Még neki áll fentebb. Ha a ő támadt, de nekem is ott volt a biztos pontom, de nem használtam ki. Most már bánom, hogy nem vágtam bele a képébe. … Mindegy, hisz végül is én nem voltam az, aki használta…
Ismét megnyugodtam, és neki is érdekes módon eltűnt a vigyor az arcáról. Így most már sokkal életszerűbbnek tűnik. Nem olyan nagyképű, és felsőbbrendűnek képzeli magát. Érdekel, hogy még is hogy folytatja.
– Amúgy valami olyasmit mondtál, hogy amikor lett volna alkalom, akkor nem segített senki. Én most itt vagyok, próbáljunk meg visszatérni abba az időbe, amikor még lehetett rajtad változtatni. Mondd el nekem a bánataidat, a félelmeidet, miért nem kedveled a halálisteneket. Mindent, amin úgy gondolod, segíteni kell.
Ömlöttek belőle a szavak, én meg mintha földbe gyökereztem volna, és ennek a tetejébe elnémultam. Szellő suhant végig közöttünk. Mely lágyan belekapott mind az ő mind az én hajamba. Egyik kezemet ökölbe szorítva a mellkasomhoz teszem. Mintha a régi kínok, és fájdalmak ismételten szívemből elő akarnának ugrani. Szavai, mint egy isteni sugallat képében jelentek volna meg, mely ismét reményt hozott volna. De mintha a sötétség, a mérhetetlen kín, oly sok csalódás, gyanakvás, bizonytalanság, szomorúság, fájdalom ismételten az üres semmi felé húzott volna.
- Azt hiszem még mindig nem fogtad fel…- fejem lehajtottam, és szemem csukva volt, mintha így menekülnék a tekintetétől – Arrancar vagyok. Egy szörnyeteg, mely saját fajdalma miatt lett az ami…
Soha nem kaptam segítséget. Mikor meghaltam… mikor kívülálló személyként láttam, hogy gyilkosnak könyvelnek el, és az igazi tettesek megússzák… ő próbálkozott volna, de úgy ahogy ő próbálta, úgy nem lehetett igazságot tenni, így tettem én. Csak magamra számíthatok, és bármilyen reménysugár, segítő kéz tűnik fel előttem, az csak gyorsan múló tévképzet.
- Az embereket meg nem tudod megváltoztatni. Bár mennyire is szeretnéd, az emberek nem változnak. Ezt még mindig így tartom. Az idő kerekét még te sem tudod vissza forgatni. Azt hiszed, hogy elárulom neked a félelmeimet. Ennyire bolondnak hiszel? Ha elmondanám, akkor azonnal ellenem fordítanád. NEM ÖRÜLTEM MEG! – kaptam fel a fejemet mérgesen, és szememben könnycseppek ültek – FOGALMAD SINCS, HOGY SZENVEDTEM! FOGALMAD SINCS MILYEN SZÖRNYETEGNEK LENNI, AKIT MEGVETNEK! SEMMIT NEM TUDSZ, ÉS AZT ÁLLÍTOD, HOGY IGEN IS TUDSZ SEGÍTENI?! SE MAGADAT SE MÁST NE PRÓBÁLD MEG EBBE AZ ÁLOMBA RINGATNI! – kiabáltam olyan hangosan, mintha az akartam volna, hogy a város másik felére is eljusson a szavam – A segítséggel elkéstél. Az lettem, ami. Ha ezen változtatni csak úgy lehet, ha megtagadom a saját létemet. Gyilkos vagyok, aki örömet lelt és lel mások megölésében. Abban, hogy könyörtelenül végezzen az életre nem méltó személyekkel – mondtam ismét lehajtott fejjel, és könnyeimmel küszködve – Egyáltalán nem bánom, hogy ezzé lettem. Inkább ez, mint hogy az igazság álköpenyét hordva tetszelegjek, és ne csináljak semmit. Istenné avanzsált képemmel a seggemet meresszem, és ha igazi gond van, akkor hátat fordítok, és nem veszek róla tudomást, igyekszem eltusolni, vagy gyávaként elfutok. Sportnak tekinteni kétségbeesett lelkek lemészárlását, melyeknek a lelke akár soha nem tisztulhat meg. Hadják, hogy a lélek belső fájdalma teljesen feleméssze a tulajdonosát, hogy minél több zsákmány lehessen, és ők maguk ne unatkozzanak. Ha ilyen lennék, akkor el is hánynám magam. – hagytam egy kis hatás szünetet, és nyeltem egy nagyot – Tudod egyáltalán mi történik, ha egy Arrancar-rá lett menos-t megölsz?... Eltűnik örökre… A hollow-k lelkét megmenthetitek úgymond, ha a kardotokkal eltörlitek a bűneit. Viszont egy Menos az már teljesen más. Szóval a halál sem megoldás. Egy kiskapu, hogy feloldozd a bűnös lelket, és ezzel esélyt adj neki változni. Szóval ezért is mondom, hogy az idő kerekét nem tudod vissza fordítani, a létet nem tudod eltörölni, a fájdalmat nem tudod enyhíteni, gyilkos kezet nem tudod megállítani. Ezért mondom, hogy nem tudsz változtatni.
Mintha saját szavaim, és a kilátástalanság is sötétségbe borítana. Most végkép nem tudom szabályozni, így körülöttem a levegő teljesen hideg és fagyos lett. Ezzel is űzöm el többnyire a körülöttem levőket. Nem néztem a szemébe, sőt még az arcára sem néztem fel. Már hiú ábrándokkal nem lehet becsapni, még akkor sem, ha a világ legnyájasabb embere is kínálja fel. Kinyitottam a szemem, és egy könnycsepp zuhant a lábam elé. Nem néztem fel, megfordultam, és kezemet már emeltem is az átjáró megnyitásához.
- Akármennyire is szeretnéd. Az embereket nem tudod megváltoztatni… Én könyörtelen gyilkos maradok, te pedig Hosijo Ren, egy Shinigami.
Nem is értem, hogy mi ütött belém. Nem szoktam sírni. Már megint olyan oldalamat mutattam neki, ami végkép nem jellemző rám. Nem értem ezt. Szívem szerint még jól felképeltem volna, hogy az optimista kis világából felébresszem. Az Arrancar-ok és a Shinigami-k soha nem lesznek egy oldalon.
- Ha csak ennyit akartál, akkor azt hiszem végeztünk is.
Nem tudom. Mintha a lelkem kiáltana, hogy ne engedje, hogy elmenjek. Mintha arra várna, hogy adjon megoldást. Magam sem tudom mire, de adjon. Kezem mintha lassított felvételként mozogna, illetve egy hatalmas teher lenne rajta. Megnyitotta az átjárót. De mintha valami vissza húzott volna. Nem léptem át a kapun.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Kedd Aug. 10, 2010 10:22 pm

// Az a bizonyos hat nap múlva - Ren és Eliana találkozik ismét //

A hölgy hosszú monológba kezdett arról, hogy az embereken nem bírok változtatni. Elég hosszúra sikeredett hegyi beszédje, ugyanis én tudom a legjobban, hogy az emberek bizony változnak. Ám ahhoz, hogy változz neked is akarnod kell, nem kell semmi más csak az, hogy te is akard. Hogyha te is akarod és van is, aki változtasson rajtad, akkor menni fog, még ha egy könyörtelen gyilkos is vagy. Végül is, hogyha nem találkozom Elivel, akkor evvel az arrancarral már végeztem volna, csak azért, mert nem volt elég erős az arrancarok nevéhez. Hosszú monológja után távozni szeretett volna, mi több még a kapuját is kinyitotta. Ám mégsem lépett át rajta.
Én ismét nevetésben törtem ki, majd hogy tudja min nevetek, elmondtam neki.
- Még mindig vicces a jellemed. – Mondtam neki rövid időre megszakítva a hahotázásom. Könnyen lehet, hogy kicsit hangosra sikerült a mondatom, de nem érdekelt. Tekintetbe véve azt, hogy könnyen lehet, hogy ezért fog itt maradni, nem vontam vissza a szavaimat. Azt mondta távozni fog, ám ezt még mindig nem tette meg, ezt kissé viccesnek találtam. Nagyon úgy tűnt, hogy a szavai nem tükrözik a valódi akaratát.
Miután végeztem a nevetéssel, kicsit megkomolyodtam és egy villámtánccal mellette teremtem, kezét megfogtam, hogy ne bírjon átlépni a kapun és úgy szólaltam meg.
- A szavaid teljesen mást mondanak, mint a tetteid. – Adom tudtára a lánynak, miközben kész vagyok bármelyik pillanatban elkapni a fejemet, ha esetleg támadni akarna. - Egyébként pedig, bárki képes változni, aki akar. Csak akarnod kell és megvan az esélyed rá, hogy sikerül. Nem mondom, hogy imádd a halálisteneket, mi több azt sem, hogy engem kedvelj vagy valami hasonló, egyszerűen csak tanulj könyörületet, a harcaidat pedig inkább próbáld meg szópárbajban elintézni, hidd el, néha jobb a békés módszerhez folyamodni. – Mesélem el az arrancarnak, miközben a kezét elengedem. Minden reményem szerint nem fog távozni, hiszen vissza akar vágni a szavaimra. Ha csak egy egyszerű szópárbajról is van szó, minden bizonnyal nem akar kikapni tőlem. Talán ez az egyetlen dolog, ami miatt nem távozik. Hatalmas fölénnyel szeretne legyőzni abban, amiben a legjobbnak tartom magam, a békés tárgyalásban. Ám egy újabb felfedezést vettem észre, amikor észrevettem a kardját. Ha mással már végzett is volna, velem nem tette meg azt, hogy megölt a kardjával. Pedig most észrevenném, hogy átdöfi az egyik létfontosságú szervemet.
Inkább nem tekintek a földön heverő zanpakutomra, nehogy még azt higgye, hogy harcolni akarok vele.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Szer. Aug. 11, 2010 8:43 am

// Az a bizonyos hat nap múlva - Ren és Eliana találkozik ismét //

Ahelyett, hogy bármi biztató szót mondott volna, vagy a tőle megszokott módon elkezdte volna cáfolni a szavaimat, ehelyett elkezdett nevetni. Fejem elsötétedett a dühtől, és dühösen emeltem fel az öklömet, hogy mindjárt megütöm…
- Még mindig vicces a jellemed. – halkan mondta, de számomra olyan volt, mintha csak gúnyosan megszakította volna a nevetését.
Ekkor telet be a pohár. Gondolkoztam rajta, hogy most azonnal leveszem a cipőmet, és izomból hozzávágom a hahotázó fejéhez. De rájöttem, hogy ez csak számomra lenne megnyugtató, és rajta nem használna semmit. Ekkor dühösen ökölbe szorított kezeimet erőteljesen magam mellé tettem, úgy hogy a levegőbe bokszoltam, majd egyszerűen átléptem a már megnyitott átjárón. Talán azt felfogja, ha itt hagyom a hülyeségével, és többet vissza nem jövök ide. Bolondnak éreztem magam, hogy egyáltalán bármi bizalmat éreztem az irányába. Egyáltalán képes voltam annyira megnyílni, hogy azt a sok mindent elmondtam neki, és ezzel úgymond kiöntöttem a szívemet. Még ha nem is teljesen, de elég sok mindent mondtam neki, de konkrétan olyan volt, mintha a falnak beszélnék. Már az első alkalommal utána kellet volna mennem, és megölnöm, sőt mikor elbambult, már akkor végeznem kellet volna vele. Nagyon mérges voltam magamra.
Viszont mielőtt végérvényesen átléphettem volna rajta, és bezáródott volna mögöttem az átjáró, mellettem termett, és megfogta a kezemet. Mérgesen néztem rá, mint aki ha nem engedi el a kezemet, akkor ott azon nyomban megölöm.
- A szavaid teljesen mást mondanak, mint a tetteid.
~ Még ő mondaná meg, hogy milyenek legyenek a szavaim, és a tetteim? Egyáltalán nem szöges ellentétei egymásnak. Azt se tudja, hogy milyen vagyok, és neki áll feljebb? Meg mondja meg, hogy vicces a jellemem? Ő meg valami mindenható istenségnek hiszi magát, aki megváltoztathatna mindenkit. Érzéketlen. Szívem szerint bemosnék neki.
Nem teszem, csak továbbra is úgy nézek rá, mint aki tényleg egy kanál vízbe megfojtaná, ha nem hadja elmenni. Nem szólok semmit. Mert ha szólnék, akkor belekiabálnám a képébe, de az sem hiszem, hogy használna neki, akiről minden lepereg.
- Egyébként pedig, bárki képes változni, aki akar. Csak akarnod kell és megvan az esélyed rá, hogy sikerül. Nem mondom, hogy imádd a halálisteneket, mi több azt sem, hogy engem kedvelj vagy valami hasonló, egyszerűen csak tanulj könyörületet, a harcaidat pedig inkább próbáld meg szópárbajban elintézni, hidd el, néha jobb a békés módszerhez folyamodni.
Visszaléptem teljesen, és ő is elengedte a kezemet. Olyan nyugodt, és higgadtak a szavai.
- VÁLTOZTATTÁL MEG VALAKIT EGYÁLTALÁN?! VAN TAPASZTALATOD AZ ILYESMIBEN?! „Persze mindenkin lehet változtatni, aki akarja is” PERSZE!!!! Ha egy csalódásnál mondod ezt, akkor persze mindent meg lehet változtatni, de sok csalódás után már nem hiszek az ilyen szavaknak. Ne mond meg, hogy hogyan cselekedjek. Legyek könyörületes? Hogy legyek, az? Ha én nem vagyok könyörtelen, akkor lesz más. Én pedig nem fogom otthagyni a fogamat. Ha én nem ölöm meg, akkor ő öl meg engem. A tényen nem változtat, hogy az egyik meghal. De én nem leszek az… Így is vannak olyanok, akikkel nem végzek. Tudod én is szeretek játszadozni… - tettetem, az ördögi mosolyt – Azt mondod a változással, és a megváltoztatással, hogy tagadjam meg azt, amivé lettem… Egyáltalán miből gondolod, hogy én egyáltalán változni akarok. Egyáltalán…… Miért pont engem akarsz megváltoztatni? Mert velem találkoztál? Vagy, miért is?
Beszédem közben láttam, hogy a fegyveremet nézte. Szívem szerint előrántottam volna, és a szívébe vágtam volna, hogy ne érezze olyan isteninek magát. Vagy talán ezzel akartam biztosítani őt, és magamat, hogy annyira gyűlölöm a fajtáját, hogy aljas lépéstől sem riadok vissza, hogy végezzek vele. Viszont ő nem nézett a saját pengéjére.
~ Fogalma sincs, hogy milyen könyörtelenül gyilkoltam le azokat a bűnözőket, akik miatt engem neveztek gyilkosnak, és vették el az életemet. Úgy öltem meg őket, hogy nekik fogalma sem volt róla, hogy mi történik velük, és hogyan is halnak meg. Majd mikor lélekként felfaltam őket, akkor is a sok szörnyűség mellet úgy éreztem nem is szenvedtek annyit, mint érdemeltek volna. Illetve az én fájdalmam sem szűnt meg tőle. Csak néhány percre szabadultam meg a kínzó fájdalomtól.
Mérgesen néztem a szemébe, és vártam, hogy mit válaszol. De magam sem értettem, hogy miért maradtam. Nem érdemes egy percet sem tovább itt töltenem, hisz teljesen lenéz, és nagy részben úgy tekint rám, mint egy kis kölyökre, akinek meg kell fogni a kezét, és visszavezetni az útra. Pedig már végkép nincs erre szükségem. Járom a saját utamat, és csak idegesítőnek tartom, ha valaki megfogja a kezemet, és vezetne minden áron. Azt hiszem, hogy kíváncsibb vagyok a szavára, mint amekkora dühöt érzek iránta. Azt hiszem ez az oka annak, hogy nem nyitom meg újra az átjárót, és haladok át rajta olyan gyorsan, hogy ideje se legyen visszarántani.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Vas. Aug. 15, 2010 12:08 am

// Az a bizonyos hat nap múlva - Ren és Eliana találkozik ismét //

A hölgy szavaimra elég felháborodottan felelt. A tapasztalatom iránt érdeklődött, ami ahogy sejti egyenlő a nullával. Ezután egy hosszú monológba kezdett, mely közben egy álcázott ördögi mosolyt is eleresztett. Több kérdést is intézett felém, majd az utolsó pár szavával tulajdonképpen eggyel válaszolt is rá. Nem hagyhattam, hogy a bárányka elveszítse a belém vetett hitét, így valami dumát ki kell találnom, miért pont ő. De nincsen benne semmi különleges, amit felfedeztem volna, hacsak nem az, hogy különlegesen agresszív. De hogyha ezt mondom neki, könnyen lehet, hogy megsértődik.
Nem tudtam, mit mondjak, de valamit mondanom kellett. A legrosszabb az, hogyha a partner nem válaszol, akkor nyilvánvaló, hogy nem tudja a választ, vagy helytelen választ ad. Minden esetre az igazat mondom, és nem fogok hazudni. Legfeljebb elmegy, de én megtettem minden tőlem telhetőt.
- Az igazat megvallva, még nem változtattam meg senkit, se én megváltoztam. – Mondom neki komoly arccal, miközben a további szavaimon gondolkodom. – Azelőtt el akartam árulni a Tiszta Lelkek Városát, egy bosszú miatt, amit még emberi életemben véghezvittem, csak nem vettem észre. – Mondom el neki a történetemet, majd hozzátettem. - Azután jött egy illető, aki gyökerestül megváltoztatta az életemet. – Fejezem be a monológomat, miközben valamit próbálnék leolvasni a bárányka arcáról.
- Hogyha nekem sikerült, akkor neked is mehet, nem gondolod? – Mondom neki, mondandómat egy mosollyal megspékelve. Őszintén reméltem, hogy bele fog törődni, hogy engem nem fog egy könnyen lerázni, bár erőszakot nem fogok alkalmazni, de követni fogom, akár a világ végére is. Na, de valóban csak azért törődöm vele, mert vele találkoztam vagy valami más miatt is. Lehet, hogy valóban a különösen agresszív viselkedése miatt, de az is lehet, hogy csak azért, mert arrancar. Na meg, mert nő. Minden esetre, most vele vagyok és rajta változtatok, ezeken a tényeken nem változtat.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Kedd Aug. 17, 2010 5:24 am

// Az a bizonyos hat nap múlva - Ren és Eliana találkozik ismét //

Sokáig gondolkozott, majd mikor már teljesen lemondtam a válaszadásról, akkor komolyan belekezdett valamibe, amire nem számítottam. Tulajdonképpen semmi értelmes dologra nem számítottam.
- Az igazat megvallva, még nem változtattam meg senkit, de én megváltoztam… Azelőtt el akartam árulni a Tiszta Lelkek Városát, egy bosszú miatt, amit még emberi életemben véghezvittem, csak nem vettem észre… Azután jött egy illető, aki gyökerestül megváltoztatta az életemet… Hogy ha nekem sikerült, akkor neked is mehet, nem gondolod?
~ Nem értelmetlenül próbált valami teljesen abszurd helyzetet kitalálni, és nem is nyúl olyan távolra, hogy egyik ismerősöm ismerőse ezt meg ezt csinálta. Tulajdonképpen saját maga változott meg egy másik ember hatására, és most ő is ennek az embernek a helyébe akar lépni az én esetemben. Lehet, hogy részben saját magát látta bennem? Vagy tényleg ennyire úgy gondolja, hogy egy elveszet kisgyerek vagyok? Mint arra már utalt? Úgymond velem akar törleszteni az életnek?... Nem nagyon hiszem, hogy ez az ember szembeszállt volna a Lelkek Világával. Túl becsületesnek tűnik…. Vagy ez is egyfajta álarc? De azt mondja megváltozott…
Lehajtott fejjel tettem pár lépést, majd leültem, mintha jelezném, hogy nem akarok meglógni.
- Hogy hívták azt az embert?.... Csak volt neki valami neve nem? – mélyen magam elé bámultam – Most úgy gondolod, hogy vagy olyan jó, mint ő volt a te esetedbe?... Egyébként is nem olyannak néz ki, aki komolyan gondolta azt a dolgot. Inkább valami nemesi család örököse, aki a kötelesség miatt lemondott a saját tervéről, mert valaki lebeszélte róla…. De… Mégis… Miért árultad volna el… Mi lett volna az a bizonyos bosszú?
A kíváncsiságom sokkal nagyobb most a dühömnél. Talán mégis ha igaz, amit mond, akkor egy ilyen optimista ember miért szegülne szembe azzal, ami alá felesküdött. Olyan bosszút akart véghezvinni, melyet észrevétlenül már megtett emberként? Kíváncsi voltam. De mégis bennem volt az, hogy csak hazudik. Csak most talál ki ilyesmiket, hogy engem meggyőzzön, hogy igen is bárki változhat. Tulajdonképpen nem vagyok az az erősen kíváncsi fajta. Vagy elmondja magától, amire rákérdezek, vagy nem kérdezek rá többször, mert ha nem akarja, akkor úgysem fogja elárulni a választ. De mégis érdekel, hogy ő miért változtatta meg a véleményét, ki volt az, aki képes volt megváltoztatni őt? Meg ha nem is ismerem az illetőt, akkor is jó lenne legalább a nevével tisztába lennem. De az is lehet, hogy egyszerűen nem árulja el… Ott ültem kicsit egyúttal magamba roskadva, bár magam se értettem, hogy miért, és nem sokkal rá, a szemébe néztem kérdően.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Kedd Aug. 24, 2010 3:24 am

// Az a bizonyos hat nap múlva - Ren és Eliana találkozik ismét //

Az arrancarlány a szavaimra hirtelen megnyugodott. Számomra úgy tűnt, érdekli a dolog. Talán azért, mert olyan sok dolgot nem árultam el az esetről, vagy, mert érdekli, hogy miből is váltam ilyenné, amilyen most vagyok? Vajon akkor is érdekelné a dolog, hogyha elárultam volna, hogy beleszerettem abba a nőbe, aki megváltoztatott. Valószínű, akkor csak úgy fogta volna fel, hogy eleget teszek a hölgy kívánságainak, ami elég fair dolog. Ám ő nyilván úgy fogta volna fel, mint egy romantikus szappanoperát. Minden esetre, most itt van és talán maradni is fog.
Végül a lány beadta a derekát és fejét lehajtva közelebb sétált hozzám. Majd leült, ez kissé meglepett, de úgy döntöttem, nem fejezem ki arcommal a meglepődöttségemet. Ha nem tévedek hamarosan kérdésekkel fog bombázni, melyekre, ahhoz hogy itt tartsam nem szabad szép kerek válaszokat adnom. Minél több kérdést fel kell vele tetetnem a mondataim során. Minél több időt marad velem, annál nagyobb az esélye, hogy követi a példám és ő is drasztikus változáson esik át. Bár ebben még koránt sem vagyok biztos, hiszen bármi megeshet. Az is lehet, hogy a példám miatt csak még könyörtelenebb és agresszívebb lesz.
Eliana egy kérdéssorozattal bombázott meg, melynek következményeként egy kis hatásszünet állt be beszélgetésünkbe. Először végig kellett gondolnom, hogy egyáltalán milyen sorrendben változzak a kérdéseire. Végül úgy döntöttem, hogy inkább direkt egy hosszú monológba mondom el a válaszokat.
- Nos, annak a neve, aki megváltoztatott Eliziana Aberquero. – Feleltem neki lassan, könnyen megeshet, hogy már csak a nevéből leeshet neki, hogy bizony egy arrancar nőről van szó. – Akár hiszed, akár nem ő az egyik társad. Ha gondolod fel is keresheted, bár annak nem igazán örülnék, nem szeretném, ha emiatt árulónak tekintenéd vagy valami. – Mondom neki, miközben egy másik kérdésén agyalok. Valami olyasmiről is kérdezett, hogy úgy érzem-e hogy vagyok olyan jó, mint ő az én esetemben. Hát, szerintem egyáltalán nem, hiszen nem gondolom, hogy Eliana belém esett volna. – Hogy vagyok olyan jó-e, mint ő? Nem, közel sem vagyok olyan jó, de remélem, hogy elég jó leszek. – Felelem neki egy másik kérdésére térve. Jól tudtam melyik kérdés maradt még megválaszolatlanul és direkt, talán csak ezért is húztam egy kicsit az időt. Végül csak kiböktem, amit megalkottam a fejemben. – A családommal már gyerekkoromban végeztek, ráadásul a nevelőszülőmmel is végeztek. Emiatt én beálltam a Yakuzába és felkerestem a tetteseket. Kíméletlenül végeztem azokkal az emberekkel, ám úgy éreztem, hogy a keserű életemről nem csak én tehetek és ezért minden embert utáltam. Aztán megváltozott a véleményem. – Mondom neki lassan kiejtve a szavakat. Nem azért ejtettem ki ezeket szavakat, hogy könnyebben megértse, hanem, hogy én felfogjam milyen is voltam.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Szer. Aug. 25, 2010 3:41 am

// Az a bizonyos hat nap múlva - Ren és Eliana találkozik ismét //

Mintha maga is gondolkozna, hogy vajon feleljen-e arra a sok kérdésre, melyeket feltettem neki, de végül is elkezdte mondani szép sorjában.
- Nos, annak a neve, aki megváltoztatott Eliziana Aberquero.
Eszem ágában nem jutott volna, hogy a válasza ennyire meglep majd. Úgy gondoltam, hogy valamilyen ismeretlen nevet fog mondani, és hozzáfűzi, hogy én azt aztán tényleg nem ismerhetem. Viszont ezt a nevet igen is ismerem. Eli-t egyáltalán nem olyannak ismertem meg, aki csak úgy egyáltalán kimászik a szobájából, vagy támaszt nyújt, és megváltoztat egy Halálistent. Ilyen kis visszafogott lánynak tűnt, akit első találkozásunkkor megismertem. Aranyos, de mégis olyan visszahúzódónak tűnt. Mellette én voltam a szószátyár. Ez a név teljesen megdöbbentet, hogy az utána való magyarázatokra, annyira nem is nagyon figyeltem. Még az sem zavart, hogy olyan hosszú szünetet hagyott közöttük.
– Akár hiszed, akár nem ő az egyik társad. Ha gondolod fel is keresheted, bár annak nem igazán örülnék, nem szeretném, ha emiatt árulónak tekintenéd vagy valami. … Hogy vagyok olyan jó-e, mint ő? Nem, közel sem vagyok olyan jó, de remélem, hogy elég jó leszek.
Csak úgy kavarogtak bennem a gondolatok. Egyrészről nem akartam hinni a saját fülemnek másrészt, nem ilyennek ismertem Eli-t. Kicsit olyan volt, mintha neki lenne szüksége támaszra, és nem ő nyújt olyat, és változtat meg embereket. De ettől még lehetséges, hisz egy kicsit, és elég röpke beszélgetésen vagyok túl vele. Meg mondta, hogy a múltjára nem is nagyon emlékszik. Úgy érzem, hogy most azonnal el kell mennem, és megkérdeznem őt magát. Bár sajnos annyira nem voltunk jó barátságban, melyet azért sajnálok. Hisz mondhatni sürgős dolga akadt, és elment. Majd olyan dologról kezdett beszélni Ren, melyhez ismét visszatértem gondolataimból.
– A családommal már gyerekkoromban végeztek, ráadásul a nevelőszülőmmel is végeztek. Emiatt én beálltam a Yakuzába és felkerestem a tetteseket. Kíméletlenül végeztem azokkal az emberekkel, ám úgy éreztem, hogy a keserű életemről nem csak én tehetek és ezért minden embert utáltam. Aztán megváltozott a véleményem.
~ Akkor végeztek a családjával, és később azokkal is akik befogatták. De hogy ezért beállt a Yakuza-hoz? Ezt nehéz elhinni. Bár miért ítélném meg ezért. Hisz én is a fájdalmam miatt lettem gyilkossá. De ezek szerint az ő lelke mégis megmenekült, mikor az enyém nem. De Eli-t valahogy sehogy sem tudom beleilleszteni ebbe, illetve nem tudom, hogy ezért ha már lezárta, akkor miért fordult volna a Lelkek Világa ellen. Ez nem áll össze. Mégsem mondott el mindent.
- De ezért nem fordul valaki a Lelkek Világa ellen. Hisz ha úgymond még emberként végeztél azokkal, akik bűnt követtek el, akik lemészárolták azokat, akiket a családoknak nevezhettél, és őket megbosszultad, ezzel le is zártad. Ehhez nincs köze a Halálisteneknek. Nem áll össze. Meg ahogy az sem, hogy ha tényleg igaz, amit mondtál, akkor a lelked, miért Soul Society-ba került? Tudtommal, ha valaki ilyen kegyetlenséget tesz életében, az könnyen lidérc lehet, vagy a Pokolba kerül. Vagy talán éppen ez az oka, hogy utáltad őket? De Eli ezen hogy változtathatod? Hogy győzött meg pont az ellenkezőjéről, és tett olyanná, ami most vagy? Még büszke is, hogy Shinigami. … - hatásszünet után – Igen ismerem Eliziana Aberquero-t. Bár nem ilyennek ismertem meg. De nem azért keresném fel, hogy áruló, hanem azért, mert kérdezni akarok majd tőle.
~ Most tényleg utálnom, vagy megvetnem kéne? Egyáltalán hogy álhatott szóba Ren-el? De egyáltalán nem olyannak ismertem, aki önállóan úgy dönt, hogy csak úgy barátkozik az ellenséggel. Talán még mindig össze vagyok zavarodva, de most Ren-nek olyan magabiztosan mondtam meg, hogy ismerem Eliziana-t…
Kíváncsian várom, hogy hogyan reagál arra, hogy ismerem azt a személyt, aki megváltoztatta, illetve miként magyarázza meg ezt a felvetésemet.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Szer. Szept. 08, 2010 7:51 am

{Séta Iratuza-kunnal}

"Özvegy". Ez a szó szinte ördögien csengett a fejemben. Bármennyire is tagadom valamiért hiányzik. Mégis, gyakran hallom a hangját. Mármint az emlékekben, mikor egy egy olyan helyen sétálok. Vagy éppen, ha a kertben járok. Olyankor azt a jelenetet is látom.
- Igen. Sajnos az vagyok.
Mondtam sóhajtva, közben igyekeztem nem feleleveníteni a múlt eseményeit és legyőzni a könnyeimet. Végül elterelte a témát. Legalább a maradék könnycseppet is le tudtam győzni.
- Értem, de legalább a shinigamik nem zaklatnak téged. De azért shinigaminak lenni sem könnyű, sőt, sokkal több szabálynak kell megfelelni mint azt gondolod. De hozzávetőlegesen hamar meglehet szokni és különben is, az akadémián mindent a fejedbe vernek.
Mosolyogtam, bár ez még mindig nem sikerült. Túl szomorú vagyok ebben a momentumban egy rendes mosoly eleresztéséhez. Most olyan lehetek, mint a kalitkába zárt galamb, csak annyi különbséggel, hogy az én kalitkám nem vasból, hanem csupán fájó emlékekből áll. Egész pontosan a saját és férjem halálával kapcsolatos emlékekből. Ezután a fiú a céljairól mesélt, illetve arról, hogy mindig állít fel maga elé egy célt. Mint a kisgyerek aki az erdőben van és "fától fáig" küzdi magát és végül kiér az erdőből. Végül újra visszatértünk egy korábbi témához...
- Megbosszulni a halálom...
Mondtam ki ridegen. Valamiért, most nem fájt az emlék. Nem éreztem gyűlöletet, mikor felvillant előttem annak a férfinek az arca aki kioltotta az életem. Semmi, csak egy puszta üres folt. Hogy miért? Talán mert az egykori férjem elvesztése sokkal feldolgozhatatlanabb volt számomra, mint azt gondoltam. Megbocsátani, biztos nem tudnék annak a férfinek aki megölt, de most cseppet sincs kedvem rabló pandúrosat játszani egy olyasvalakivel akiről semmit sem tudok, csak annyit, hogy hogy néz ki az arca.
Lassan felemeltem a tekintetem, ugyanis mindeddig a földet néztem. Most nem fájt az emlék. Nem fájtak a lángok, melyekre ha emlékeztem, szinte a bőrömön voltak újra. De célom, még mindig nem volt. Azt semmiképp sem tűzhettem ki, hogy Seireteiben besétálok a Féregbolyba és felnyársalom azt a shinigamit, aki megölte a férjem. Az emberi világ meg... már nem érdekelt annyira. Valamiért most már idegennek éreztem magam itt.
- Nekem nincs célom...
Mondtam végül halkan, de nem néztem rá. Úgyis tudtam, hogy milyen arcot fog erre vágni és azt nem akartam látni.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Pént. Szept. 10, 2010 9:43 pm

[Cukrok, bokrok, alakok -> Karakurai ámokfutás]

Anyuka igazán kedves, hogy nem ad nekem semmi munkát sem, mert én vagyok az ő szeme fénye, de ez néha roppantul unalmas tud lenni! Mert amíg nem voltam ilyen felnőtt és érett, jól leszórakoztam én az asztal alatt mászkálással, meg egyebekkel… no de hála a kis betegségemnek, máris tinédzser vagyok! Nem tudom, hogy ez hátrány-e, vagy sem, majd kiderül. Mindenestre a „mai fiatalok korán érnek” cucc rám hatványozottan igaz! Növekedésemmel egyenesen arányosan pedig cukiságom is nő, tehát nincs élő vagy holt lény a földön, aki ellen tud állni nekem! Twisted Evil

Szóval, miután berobogtam Apukához kinyavalyogni, hogy hadd mehessek el Karakurába- igazán nem értem, mire fel kell ez az örökös aggódás! Kicsit gyorsabb az öregedési mércém az átlagnál, na és? Ettől még nem fogok holtan összeesni az utcán! Hagyni kellene, hogy éljek addig, míg még lehet! >.>-, szemöldök ráncolva vettem tudomásul, hogy valami rejtélyes okból nem szereti, ha egyedül császkálok. Nem értem, miért, meg tudom én védeni magamat! Surprised

ez is biztos olyan apás dolog, hogy még nem vagyok felnőve, vagy nem tudom… Azért biztos örül ő is suttyomban, hogy nem kellett a kakis pelust évekig levakarni rólam, hanem pár hét alatt lezajlott nálam a cucc! Végül azért győzedelmeskedtem, mert a kiskutyanézésnek sosem tudott ellenállni egyik drága szülőm sem. Ne tessék félreérteni, nagyon szerettem kedves őseimet! Sosem ordították le a fejem, teljesen el vagyok kényeztetve, csak hát… a túlzott szülői aggódás néha már az őrületbe kergeti az ember lányát. Apró sóhajjal ragadtam meg egy epres nyalókát, és támadtam meg az első tisztet, hogy nyisson nekem egy kaput. Ami rögtön meg is történt, mert hát anyuka és apuka kapitány, és ezért nem mer nekem ellent mondani senki sem! *.*
Karakura… hát, nem tudok rá mit mondani, mert még sosem jártam erre egyedül, és amit láttam belőle, az csak az áruházak ruhaosztályai voltak… nem hagytak bennem maradandó élményt- mindig hagytam, hogy kedves anyám kiélje magát rajtam, és csak az utóbbi pár hétben-hónapban kezdtem el törekedni némi önállóságra. Ennek volt köszönhető a piros szoknya és fehér blúz, na meg a kontyom. Nem bálba mentem, csak egyszerűen sétálni… bár ez is beleütközött némi akadályba, ugyanis valami nagy és vékony előttem volt. Pár másodpercnyi néma csodálkozás után sikerült megállapítanom, hogy az a valami egy fiú! Surprised

Masa meg Katsu-chanen kívül anyuci és apuci minden hímet kiirtott a környezetemből- bár azt hiszem, ebben leginkább apuka keze volt… Rolling Eyes

Szóval teljesen új világot jelentett nekem az alak. Rá is pislogtam, hogy így is nézhet ki valaki, mert hát, ha két tojást lát minden nap az ember, eléggé le tudja sokkolni egy karalábé látványa! Surprised

- Szép jó reggelt! Nem tudnád megmondani, hogy merre lehet itt enni? - tettem fel a világot jelentő kérdést, mert lelki szemeim előtt máris felvillant egy hatalmas, rózsaszín cukormázas epres-lekváros fánk képe. Tudom, hogy ezt anyukától örököltem, apuka mindig ezen morog, ha pár doboz epres jégkrémért kiküldjük otthonról. Én erről nem tehetek, ők ügyködtek így össze…>.>
Számat húzva tértem ki az alak elől, aki valami Bevezetést magyarázott az élet szépségeibe, és indultam el keresni másik alakot. Nem tehetek róla, hogy eltévedtem! Tök egyedül voltam, és már kezdett bennem az is felmerülni, hogy irtózatos nagy hülyeség volt nem elrángatni ide Miyokot… akkor legalább visszaadhattam volna némi kegyetlenséget a kislánynak! Mindig engem terrorizált, maikor keresztanyu vagy apu nem figyelt rá… >.> Maga a sátán az a lány, komolyan. >.< Ezen egész jól felbuzdulva húztam le vállamról a nagy, fehér félvállas táskát, és kezdtem el benne turkálni némi apró után. Így esett, hogy sikeresen belegyalogoltam egy srácba, akiről elegánsan popóra is estem. Jól van, remélem, nem kezd el itt helyben acsarogni, mert el fog nyelni a föld… Egyszer megengedhetem magamnak, hogy nem figyelek oda mindenkire, nem?
- Bo-bocsánat… Nem volt szándékos…- motyogtam, miközben a felkelésen fáradoztam. A póttest csodás előnye, hogy nem kezdtek el körülöttem rohangálni visítva az emberek zanpakutuom láttán…
- Meg tudnád mondani nekem, hogy merre lehet itt... kaját venni? - emeltem rá bűnbánatosan csillogó íriszeimet, és reméltem, nem fognak fültövön vágni az előbbi miatt. Tényleg nem volt szándékos...

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Pént. Szept. 10, 2010 10:21 pm

[Cukrok, bokrok, alakok -> Karakurai ámokfutás]

Elég unalmas minden nap ugyanazt csinálni, a dolgok egy idő után monotonná válnak. Az Espada feltűnése legalább egy kis izgalmat hozott az életemben, azonban sikerült azt is elbaltáznom. Nem igazán értek a párkapcsolatokhoz, mindig is az egyéjszakás kalandok híve voltam. Azóta nem láttam Őt viszont, s véleményem szerint ez már változni se fog. Ezen gondolat által vezérelve kelek ki ágyamból, majd hatalmas ásítások közepette indulok el a fürdőszoba felé. Takarítani nem sokat szoktam amúgy se, így egy elég méretes szemétkupacon kell átmásznom ahhoz, hogy egyáltalán kijuthassak a szobámból. Sportos srácnak tartom magam, de hegymászással kezdeni a reggelt minden, csak nem könnyű torna. Belépve a kiszemelt célállomásra gyorsan ledobálom magamról a ruháimat, aztán zuhanyozni kezdek. Percekig áztatom magam a meleg vízsugár alatt, úgysincs semmi tervem a mai napra. Néha be kéne nézni a suliba is, ám most ehhez nem érzek késztetést magamban. A tisztálkodás végeztével kilépek a szőnyegre, ezt követően egy fehér törölközőt csavarok derekam köré. A tükör elé lépve ellenőrzöm, hogy még mindig elég izmos vagyok-e, majd miután elégedetten megállapítottam eme tényt, vagányan végigsimítok az államon. Borostának még csak nyoma sincs, ez nem igazság! T-T
Sikeresen letörtem minden önbizalmam egyetlen pillanat alatt, azonban a nevemben is benne van a hős szó, ennek köszönhetően úgyis kell viselkednem! Hamar túlteszem magam a pofaszőröm hiányán, aztán gyors öltözés következik, s pár perc múlva már be is vágódom a konyhába, ahol egy gyors szendvics összeállításába kezdek. A mosogatóban gigászi torony mosatlan vár, valamint néhány gyorséttermes bödön is, amiket lusta voltam kidobni. Szegényes reggelimen nyammogva olvasom át gyorsan a napi újság képregény-mellékletén, majd miután kiröhögtem magam a kövér macska bénázásain, úgy döntök, ideje útnak indulni. A napi őrjáratot már csak megszokásból kezdem el, a múltkori alkalommal is így találtam rá Las Noches gyöngyszemére, aki megpróbált kicsinálni akkor. Ábrándozó kifejezés suhan át vonásaimon, mialatt a belváros felé kormányzom lépteimet. Túlságosan nagy a csöndesség, csupán egy szatírral hoz össze a balsors, aki épp néhány diáklányt ijesztget a közeli sikátorban. Nemtörődöm módon idézem meg íjamat és már be is céloztam a csávót, amikor valaki hirtelen nemes egyszerűséggel Nekem gyalogol! A lökés hatására nyilam messze a végtelenbe repül el, kitudja mit fog eltalálni. Koncentrációm megszakításának köszönhetően fegyverem is eltűnik, Én pedig haragosan fordulok támadóm irányába.
Arcomról abban a pillanatban eltűnik eme kifejezés, amint szembetalálom magam a szoknya alul kivillanó bugyival. Ajkaim magabiztos mosolyra húzódnak, miközben úriember módjára segítek felállni a lánynak. Korombeli lehet, bár mellesleg jobban meg lett áldva, mint a többség. A mama biztos a tejiparban dolgozott, ennek köszönhető a méret. Elég csinoska, rózsaszín haja kontyba tűzve pihen kobakja tetején. Miután felsegítettem továbbra sem engedem el kacsóját, hanem íriszeibe mélyedve próbálok kielégítő le… izé… válasszal szolgálni számára.
- Ugyan, az Én hibám volt. – hárítom el a bocsánatkérést, miközben egy apró csókot lehellek a kézfejére. – Kazuki Hiro vagyok, a közelben pedig van egy igen hangulatos kis cukrászda, ahova meghívnám kegyedet, ha nem zavarja a társaságom.
A köszöntést követően elengedem a kezét, mert a túlságos nyomulás is lehet káros. Megnyerő vigyorommal azonban eddig minden lányt sikerült levennem a lábáról, Ő miért lenne kivétel ebben? Némi várakozást követően egy zavaró érzés mászik fel a gerincem vonalán, majd csíp meg úgy, akár egy darázs. Lövésem sincs, eddig miért nem tűnt fel, de a csajból egyértelműen halálisteni lélekenergia áramlik! Húha, na ez lesz az igazi kihívás! A fajtája kiirtotta az Enyémet vagy száz évvel ezelőtt, viszont Én nem haragszom az előttem magát porolgató személyre, valószínűleg még tervbe se volt véve akkor. Habár tudtommal a shinigamik akár több évszázadig is elélhetnek úgy, hogy nem látszik meg Rajtuk az idő. Szerencsés balfékek! Mondjuk, Én igazából legalább két plusz évnek örülnék, mert örökre tizenhétnek maradni elég gáz. Mindenesetre érdekes délelőttnek nézünk elébe, bármi kisülhet még a dologból.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Szomb. Szept. 11, 2010 12:10 am

[Cukrok, bokrok, alakok -> Karakurai ámokfutás]

Hála istennek, nem vágott fültövön! *.* Még segített is felkelni, meg kaptam kézcsókot is… azt hiszem, így hívják. Nem volt még túl sok alkalmam rá, hogy ilyen téren bővítsem az ismereteimet. Pár hónapja élek még csak, alig egy éve, és hát… nem volt túl sok jelentkező nálam, nem kaparták a falat egy-egy randiért. Mondjuk biztos, hogy Apuka tüntette el őket! Zavartan pislogva húztam el a kezem, amikor engedte, és hátul összekulcsoltam az ilyen helyzetek elkerülése végett.
- Watanabe Nayoko vagyok! Cukrászda? *.* Nem biztos, hogy jól járnál azzal, ha meghívnál, de benne vagyok!- jeleztem szemcsillogva a beleegyezésemet. Tök jó lenne, ha ott lenne valami epres*.* Az a világ legeslegjobb és finomabb íze, anyuka is egyetért vele! Lelkes mosollyal ámultam el minden kirakaton, így a mellettem baktató fiú számára is nyilvánvalóvá válhatott, hogy nem vagyok jártas a plázák világában… szerencsére! Sosem voltak szimpatikusak az anyuci vagy apuci-esetenként mindkettő- pénzét költő, nyafka cicamicák… fujj-fujj-fujj-fujj! Reméltem, azért nem fog barlanglakónak nézni… erre az esély ugyanis csekély! Egyrészt túl tiszta, másrészt anyuka szerint túl csinos vagyok az ilyen feltételezésekhez. Lehet, ezt is csak azért mondják, mert az ő egy szem lányuk vagyok! Surprised

Miközben az utca népe kezdett sokasodni- lévén már nem hajnal-, szemöldök ráncolva kezdtem el oldalpillantásokat vetni Hirora. Volt benne valami furcsa… nem olyan volt, mint az átlagemberek, vagy akik különös képességgel rendelkeztek, de még csak nem is shinigami volt! Jobbommal megfogtam az övét, megállásra késztetve, és izgatottan pislogtam rá.
- Mondd csak, te mi vagy? Mármint… izé, nem olyan átlagos a lélekenergiád, vagy nem tudom… - fordítottam kicsit oldalra a fejem látható kétségbeeséssel. Ha most azt mondja, hogy hülye vagyok, és miről beszélek, akkor nagy bajban leszek! De tudom akkor is, hogy ő nem shinigami, nem megszokott ember, na! >.< Legfeljebb elfutok, és az egyik sikátorból hazaugrok egy kapun keresztül! Nem hiszem, hogy ebből akkora baj lenne, legfeljebb lenne mit mesélni Masa-channek meg Katsu-channek! *.* Biztos valami szörnyen unalmas alaknak gondolnak így is… T-T
- Uwaaa, mennyi édessé~g!- törtem ki lelkendezve, szemragyogtatva. Sikerült rácáfolni a külsőmmel járó szellemi érettségre, biztos! Gyorsan hadarva kértem ki a legnagyobb, legepresebb, leghabosabb süteményt, mai csak volt a boltban, és boldogan rogytam le az első székbe, amit megláttam. Hamarosan csatlakozott hozzám Hiro is, aki biztos, hogy egy Hiró! Mi másért lenne a neve ez különben? o.O
- Mondd csak, mit szoktál kezdeni a szabadidőddel? Nem akarok tolakodni, csak kíváncsi vagyok, - izgalmas volt tök ismeretlennel beszélgetni, nagyon is! Ráadásul biztos jóval tapasztaltabb nálam minden téren, úgyhogy biztos tudja, merre lehet menni a városban, és merre nem! *.* Lelkesen falatozva igyekeztem eltüntetni a krémes csodát, amiből jutott az orromra is, de ennek nem volt akkora a jelentősége, hogy foglalkozzak vele. Helyette inkább igyekeztem a velem szemben ülőre koncentrálni, és minél elbűvölőbb lenni! Legalább ezzel is tudom majd piszkálni Miyo-chant…>.< Nekem több barátom lesz, mint neki! Twisted Evil

- Én most jöttem ide el egyedül először… nem igazán tudok tájékozódni, ezért is jó, hogy Rád akadtam! - csillogtam rá a szememmel és mosolyogtam. Felért egy félistennel, biztosan jól el fog kalauzolni! Ha meg valami nagyon csúnya alak lenne mégis, akkor…Keimei ellátja majd a baját! >.< Bár kétlem, mert ő biztos tök rendes, meg minden! Attól a csúnya alaktól is, hogy megszabadított! Biztos követett volna, ha nem sétálok bele…>.< Meg azért- bár a megállításban nem vagyok profi, mert nem sok fiatal alakot ismerek-, de egész bizalomgerjesztő feje van! *.* Olyan simogatni való**.** Ezen gondolatoknál jobbnak láttam, ha figyelmemet az üdítőm felé fordítom, mert még megmelegszik! >.<

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Szomb. Szept. 11, 2010 4:32 am

[Cukrok, bokrok, alakok -> Karakurai ámokfutás]

Hm, egy félreértés áldozata lettem, de nincs képem ezt a tudtára adni. A meghívást úgy értettem, hogy mindenki fizet magának, ám Ő szeretné, ha az egész fogyasztást egyedül fizetném majd ki. Nem készültem randira, így nincs is Nálam annyi pénz, szóval ez még problémát jelenthet a közeljövőben. Ettől függetlenül tovább mosolygok a lányra, aki teljesen felpörög a város látványától. Előző teóriám a faját illetően beigazolódni látszik, valószínűleg ez az első kiküldetése, mivel meg se próbál úgy csinálni, mintha otthonosan mozogna világunkban. Jómagam energikus léptekkel haladok előre az egyre sokasodó embertömegben, nem törődve az előrenyomulásom közben történt kisebb koccanásokkal. Ennek hála egy csokornyi szitokkal folytatom tovább az utam, de nemigen foglalkozom ilyen alantas dolgokkal. Már épp zavarba jönnék, mivel teljesen rossz felé jöttünk, amikor egy puha kéz érintését érzem jobbomon. Meglepődötten torpanok meg, azután érdeklődve pillantok Nayoko irányába. Miért kell egyfolytában ennyire csillogó szemekkel rácsodálkoznia a valóságra? Esküszöm olyan, mint egy pár hónapos kisbaba, akinek minden újdonság. Kérdése nem ér válatlanul, lélekenergiám valóban eltér a többi emberétől, ámbátor Én is az vagyok, csak egy sokkal ősibb harcos klánhoz tartozom. Az Esperek csak a közelmúltban kezdtek feltűnni, a legtöbbjük még tisztában sincs erejük mibenlétével. Nem zavar különösebben, hogy megfogta a karom, de jobbnak látom egyelőre még megtartani a tisztes távolságot, mivel eléggé ártatlannak látszik. A végén még megsértődik valamin, aztán meg Rám küldi mondjuk az apját. Kétség sem fér hozzá, simán elbírnék egy halálistennel, még sem érzem magamban a késztetést, miszerint kikezdjek a Gotei 13-mal.
- Igazad van, tényleg nem vagyok átlagos… - lehelem a szavakat könnyedén, miközben egy intéssel jelzem merre is menjünk tovább. – Quincy vagyok, olyan személy, aki képes a körülötte lévő szellemi részecskéket akaratával irányítani. Például meg tudok idézni egy íjat, amivel gond nélkül tudom lelövöldözni a lidérceket. Sokkal praktikusabb, mint egy kard, legalábbis Nekem ez a véleményem. Ám gondolom, Te se lehetsz normális diáklány, minden bizonnyal shinigami vagy…
Utolsó mondatom egyszerű kijelentés, nincs is szükségem megerősítésre ilyen tekintetben. Sokkal kifinomultabbak az érzékeim, mint a kimonós-katanás csürhének, csak most túlságosan álmos voltam még, ezért nem vettem rögtön észre a különbséget. Mindenesetre Watanabe elég közvetlenül viselkedik, így Nekem sincs okom bunkózni Vele. Hamarosan meg is érkezünk a kiszemelt cukrászdához, amit még valamelyik voltcsajom mutatott. Mióta szakítottunk kétségtelenül nem jár ide, viszont ez pont kapóra jön például ilyen helyzetekben. Valószínűleg óriási balhét csapna, ha meglátna újdonsült beszélgetőpartneremmel, azonban erre elég kevés esélyt látok. Miután Nayoko kiválasztotta a legkrémesebb, legepresebb, valamint legnagyobb süteményt, fejemet fogva dülöngéltem a pulthoz, ezalatt hátsó zsebemből a pénztárcámat halásztam elő. Az utolsó fitying kirázása után egy kávé megvásárlása mellett döntök, így talán nem kell itt maradnom takarítani zárás után. Pár perc türelmet kérnek, ezen idő alatt a lány már neki is lát behabzsolni a gigászi mennyiségű kaját. Fogalmam sincs, milyen módon fog az mind beleférni, viszont kíváncsi vagyok erre az akcióra. Ezért sietve ülök le a krémes orrú szépséggel szembe, majd kortyolok egyet italomból. Nem szoktam kávézni, ezért a keserű íz rögtön fintorba csavarja vonásaimat, jobbnak látom messzire tolni magamtól, ha nem szeretnék rosszul lenni. Kérdésére elgondolkodó arcot vágok, valójában naplopó vagyok, a napi programom leginkább a lustálkodásból és a városban lógásból áll. Néha-néha ugyan feltűnik egy-két hollow, ám mióta egy különös kinézetű férfi költözött a környékre, ezek száma minimálisra csökkent. Biztos valami szuperhős lehet, bár jobban hasonlít egy ecchi főszereplőjére. Ugyanolyan szerencsétlen, mint azok, mégis két különböző csajjal szoktam látni. Jó Neki…
- Khm… még középiskolába járok, szóval tanulni szoktam legtöbbször. – kezdek bele egy köhintést követően, s máris egy kisebb füllentéssel indítok. – Amúgy szeretek edzeni, meg a barátaimmal kimozdulni. Kis város ez a Karakura, de azért van néhány szórakozóhely, amit érdemes meglátogatni. Neked meg habos az orrod…
Halk nevetéssel karöltve dőlök enyhén előre, azután mutatóujjam hegyével letörlöm az epres pudingot eddigi helyéről. Semmint nem hagyok kárba veszni, így nemes egyszerűséggel a számba dugom az ujjam és lenyalogatom róla az édes mázat. Nem szeretem különösebben az epret, inkább a citrom híve vagyok, de persze az egyedül töltött évek során megtanultam, miszerint aki finnyás, az éhen marad!
- Örülök Én is, hogy találkoztunk! – szólalok meg egy vigyor kíséretében, míg figyelmetlenül újra belekortyolok a fekete löttybe. – Nálam jobb idegenvezetőt keresve sem találhattál volna, úgy ismerem az egész várost, mint a tenyerem! Mond csak, mióta dolgozol a „katonaságnak”?
Hülyének néznének, ha olyan kifejezésekkel dobálóznék, mint a Seireitei vagy társai, ezért is tartom célravezetőbbnek, ha ilyen titokzatosan fogalmazok. Reményeim szerint érteni fogja mire gondolok, bár a belépés pillanatában tanúsított magatartása nem épp erre enged következtetni. Kicsit bohókás ugyan, de amúgy teljesen rendben van. Biztosan egyedüli gyerek, a gesztusaiból ez olvasható le leginkább. Eléggé el lehet kényeztetve, az ilyen csajok elvárásainak nehéz megfelelni… :/

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Vas. Szept. 12, 2010 9:32 pm

[Cukrok, bokrok, alakok -> Karakurai ámokfutás]

Be kell valljam, egész rokonszenves alakkal sodort össze a sors. Persze vigyázni kell, mert ki tudja, mikor dönt bele egy bokorba, és erőszakít meg… de ehhez azért Keimeinek lesz egy-két szava. Meg persze apukának, már ha elmondom neki… bár kétlem, hogy Hiro-kunnak ilyesmi megfordult már a fejében… Rolling Eyes

Mindenesetre mintha nem igazán tetszene neki az, hogy neki kellett fizetni. Szegénykém, csak nem éhezik?! Úristen, akkor meg elzabálom előle a kajáját… Bűntudatosan toltam volna elé a tányért, de a mozdulat félbe maradt, amikor lekapta az orromról a pudingot, és lenyalta. Azt azért jó lenne tudni, hogy mitől kívánt kiszakadni csöppnyi szívem a kis jelenet közben/után… a sütire kapva tekintetem zavartan tologattam a tányéron egy darab epret, aztán felszúrva a villára rágcsálni kezdtem.
- Még csak pár hónapja… De nem jár túl nagy veszéllyel, meg munkával sem, mert a szüleim kapitányok, és egy 13. tisztnek amúgy sincs sok munkája… - mosolyogtam rá két falat eper között, majd államat tenyeremre támasztva kezdtem el játszani a süti maradványával. Közben azért fel-felpillantottam csodálkozva a velem szemben ölő quincyre. Mekkora űberkirály vagyok már, hogy találkoztam egyel! Szóval, ők ilyenek…. Mondjuk elég durva, hogy csak úgy ukmukfukk kinyírták szerencsétleneket az enyéim…
- A nevükben is elnézést kérek! Igazán nem értem, mire volt jó nekik mészárlást rendezni… sok idióta… - motyogtam a végét szemöldök ráncolva, aztán dühösen kivégeztem az utolsó falatot is. Mindenképpen ki kell engesztelnem valahogy! Már csak a tökéletes kivitelezési módot kell megtalálni><;;;;
- Köszöntem a sütit! - csaptam össze az üres tányér fölött a kezem angyalian mosolyogva Rá, aztán kinyújtóztam ültömben. Az azért feltűnt már, hogy a teremben tartózkodó hímek valamiért figyelik a melleimet… Anyukától örököltem, bár az enyém még nem dupla d-s… Remélem, nem is lesz, mert az már nekem túl nagy lenne… lehet leszakadna alatta a gerincem! o.O Úristen, tolószékben kellene leélnem a hátralevő életemet azért, mert nagy mellekkel vert meg a sors… T.T
- Nekem semmi bajom nincs a Quincykkel, szerintem nemes és szép az, amit az emberekért tesznek… - magyaráztam neki lelkesen, aztán felpattantam. Biztos örülne neki, ha elmennénk egy ilyen szórakozóhelyre, ráadásul biztos jobb irányt venne a kis barátkozási akcióm, nem? Végülis már a nyakára vagyok sózva, mint shinigami, szóval, ha már nyelnie kell, akkor legalább érezze kicsit jól magát közben. Na meg… valami játékban el kell veszítenem annak a méregdrága sütinek az árát ellene, nehogy éhen haljon nekem… >.<
- Hiro~, nem tudsz valami játékot? Mondjuk kártya? Nem tudnál megtanítani játszani? - csüngtem rajta, miközben kifelé vonszoltam a helyiségből. Le kell mozogni a sok kalóriát, a végén még ez is rámegy a mellemre… >.<” Egyébként pozitívan kell csalódnom a városban és a benne élőkben, nem tűnik olyan vészesnek az egész… Bár kétségtelenül annak köszönhetem csodás hangulatom és jóllakott pocakom, hogy ráakadtam, illetve belegyalogoltam erre/ebbe a kis quincybe*.* Muszáj volt kinyilvánítani a hálámat valami módon, amivel nem sértem meg.>.< Az egyik édességbolt előtt megtorpantam, berohantam, és máris megjelentem egy-egy adag vattacukorral- az enyém természesen epres volt, az övé meg valami savanykásabb, azt hiszem citrom… Lehet csak félreláttam azt az apró fintort az arcán az előbb a puding miatt, de ki tudja! Mosolyogva nyomtam a kezébe egy „Itadakimasu!” felkiáltással egyetemben, és halkan dúdolgatva indultam meg tovább. Jókedvem megint határtalan, már csak Rá kell átragasztanom valahogy! Miközben igyekeztem lenyalni az ujjamra ragadt cukrot- ami user tapasztalatai alapján néha lehetetlen vállalkozásnak tűnik-, megtorpantam, és kissé összehúzódva besiettem Hiro-kun mögé, mivel velünk szembe sétált az alak, aki bele kívánt vezetni az élet szépségeibe… Vezesse a kutyáját, ne engem! Mad

- És a barátaiddal merre szoktatok járkálni? Csak mert jó fejnek tűnsz, és ha sikerül átrángatni ide az ikreket, akkor valami jó helyre akarom őket elvinni… Mert ők ugye be nem teszik a lábukat semmi lányos helyre, mert ők macsók… - magyaráztam gondosan ügyelve rá, nehogy kilátszódjak Hiro-kun mögül, aminek az lett a következménye, hogy szinte rátapadva mentem mögötte, de hát ez van! Nem akartam, hogy a pedobácsi meglásson… >.<”

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Hétf. Szept. 13, 2010 2:32 am

[Cukrok, bokrok, alakok -> Karakurai ámokfutás]

Úgy látszik, ideje átgondolnom azon kijelentésem, miszerint simán legyőzném a faterját is. Újonc vagyok még, nem sok időt töltök edzéssel, ráadásul egy kapitány olyan erőt képvisel, amellyel jelenleg még nem vagyok képes felvenni a versenyt. Egyelőre! Nyújtózását magam is elakadó lélegzettel nézem végig, azonban a többi szerencsétlennel ellentétben sokkal hamarabb visszalépek az ámulatból, s szúrós pillantásokkal adom a jelenlévők tudtára, miszerint felesleges bepróbálkozniuk, úgysincs semmi esélyük Velem szemben. Egy hálás mosoly kíséretében veszem tudomásul, amit a fajtámról mondott, kevés Hozzá hasonló shinigamival hozott össze a sors, ámbátor az ilyen találkozások száma sem veri az eget. Rövidesen elfogyasztja sütijét, miközben a hányingeremet leküzdve magamba erőltetem a kávém maradékát. Pár perces ismeretségünknek köszönhetően le tudom vonni a következtetést, hogy Nayoko egy nagyon közvetlen lány. Engedve a gyengéd erőszaknak követem kifelé az üzletből, majd mielőtt még válaszolhatnék kérdésére a játékokat illetően, hirtelen elviharzik, Én pedig értetlenül ácsorgom egyedül szigetet képezve a szüntelenül ömlő embertömegben. Már-már csalódottan és magamban szitkozódva indulnék el az ellentétes irányba, amikor hatalmas mosollyal az arcán visszatér a lány, kezeiben két gigászi vattacukrot tartva. Be kell valljam, nem szoktam ennyi édességet fogyasztani, de néha Nekem is kijárat az élvezet, ugye? Illedelmesen megköszönöm kedvességét, aztán próbaként egy apró falatot megkóstolok az általában émelyítően édes cuccból. Meglepődve kell tapasztalnom a savanykás ízt a számban, sikerült elsőre eltalálnia a kedvencemet, azaz a citromost. Egy pillanatra összeszedem a már kigondolt játékok listáját, melyeket általában kicsit… khm… rendhagyó módon szoktam játszani, természetesen hölgytársasággal.
- Persze, ha van kedved, szívesen megtanítalak mondjuk pókerezni vagy Black Jackezni. – ajánlom fel a lehetőségeket, mivel máshoz nem igazán értek. – Nos, a helyek ahova járni szoktunk leginkább éjszaka vannak nyitva, napközben nem sokan járkálnak arrafe… - hangom itt elakad egy pillanatra, ám zavaromat leküzdve befejezem a mondatot. -… lé.
Voltam már nővel, ezért nem is értem igazán, hogy miért van ilyen hatással Rám egy pár kebel hátamhoz nyomódása. Mindenesetre kissé vörösödő fülekkel sétálok a tömegben, miközben megpillantom a megleckéztetni kívánt szatírt. Gonosz vigyor villan fel arcomon, míg megtorpanok, s keresztel díszített karkötőm elő nem kerül a vékony pulóver ujja alól. Csupán egy szemvillanásnyi időre van szükségem, íjam máris materializálódik a kezemben, majd szemmel szinte követhetetlenül lövöm ki nyilam, amely megállíthatatlanul száguld célpontja felé. Egy normál ember csupán annyit vehet észre az egészből, hogy valami különös fénnyel megcsillant a tömegben, ám valószínűleg a szemközti épület ledjeire fogják majd a különös jelenséget. A lövedék tökéletes ív leírását követően szúrja át a ballonkabát elejét, ezután keményen a falba fúródik. Az ideges kinézetű figura nem veszi észre a lába előtt képződött akadályt, így egy gyönyörű hasast mutat be a nagyérdeműnek. Szép volt, tíz pontot adok rá! Eléggé fájlalja mutogatnivalóját, mely csak még harsányabb nevetést vált ki Belőlem. Ettől függetlenül jobbnak látom elhúzni innen a csíkot, mielőtt még valami hollow megérzi az attrakciómmal járó lélekenergia-növekedést. Megragadva partnerem kezét húzom magam után gyengéden, s addig meg sem állok, amíg a tömeg ritkulni nem kezd. Még mindig szakadatlan jókedvvel fordulok a halálisten felé, majd kiveszem az eddig a pofámban tartott vattacukrot. Nem gyengén összemaszatolta a képem, ám ezért a poénért megérte. Ujjaim is elég ragadósak lettek, habár nem látom okát, miért kéne elengednem a csinos Watanabe kicsi kacsóját, szóval ez nem zavar különösebben, az viszont annál inkább, hogy semmiféle kártya nincs Nálam. Rövid gondolkodást követően a kölcsönvételes megoldás mellett döntök, azaz alig észrevehetően eltulajdonítok egy francia kártyát a közeli árus asztaláról. Ígérem, visszahozom!
Zsebemben az elengedhetetlen kellékkel sétálok tovább teljes nyugalomban, mintha mi sem történt volna. Lépteinket egy számomra kedves hely felé fordítom, ahova már nem ér el a belváros zúgó forgataga. Karakurában több park is van, most az egyikbe szeretnék eljutni. Nem a legnagyobb, másnéven a városiról van szó, hanem egy kisebbről, ahova kevesebben szoktak járni. Kellemes kis sétát követően egyre beljebb hatolunk a fák között, ezen a részen alig fordul már meg ember. Úgyis le kell dolgozni az édességeket, így ez a túra pont kapóra jön. Félrehajtva az utolsó ágat egy apró tavacska partján kötünk ki, ahol a kristálytiszta vízen visszatükröződik a napfény.
- Gyönyörű, nemde? – teszem fel a kérdést, azonban tekintetem nem veszem le a mellettem álló lányról. – Nos, ha kinézelődted magad, akár le is telepedhetnénk és elkezdeném mesélni a szabályokat.
Osztom meg ötletem a nagyérdeművel, majd gyorsan megszabadulok felsőmtől, hogy arra ülhessen Nayoko. Farmerben a földön ücsörögni nem olyan gáz, mint szoknyában, ezért ajánlottam fel rendkívül lovagiasan ruhadarabom. Rajtam még így is van egy fehér póló, bár akkor sem fáznék, ha nem lenne. Remek idő van, pont strandolásra alkalmas… Elhessegetem a bikinis képzelgéseket, melyeknek főszereplője újdonsült ismerősem és inkább a pakli kibontásával foglalatoskodom, ám kezem enyhe remegése tudatja a jó megfigyelőkkel, miszerint teljesen mást bontanék ki legszívesebben a csomagolásából.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Pént. Szept. 17, 2010 7:32 am

[Cukrok, bokrok, alakok-> Karakurai ámokfutás]

Tudtam, hogy zavarni fogja, ha hozzátapadva kommandózok át a városon! De hát ha ott volt az az alak…! Apuka így is mindig azt szajkózza, hogy ne nagyon álljak szóba teljesen vadidegen alakokkal! Nem akarok, hogy valami rosszhírű nőciként híresüljek el otthon, nem élném túl, ha most emiatt bántanának engem…. T.T Én becsületes vagyok, meg minden, meg alig egy éves! De nem is kell ezen izélni, mert Hiro-kun intézkedett! Olyan szépen elzakóztatta az alakot, hogy az csak na!
- Úúúú, ez de nagy volt! *.* Nagyon kúl vagy! *.* - nyomorgattam be hátulról alaposan, majd szemcsillogva nyelvet öltöttem az eltaknyolt alakra, és két ujjammal V betűt mutattam neki. Azután vígan nyújtóztam egyet megint, mert az összecuppant mászkálás nem tett túl sok jót a gerincemnek. Komolyan, mi lesz, ha tovább nő a mellem? Kettétörik a derekam, és hátralevő, túlságosan is rövidnek tűnő napjait tolószékben töltöm el… T-T Akkor nem fogom érdekelni se Hiro-kunt, se az ikreket! Akkor kikkel mennék el ökörködni?!
Fel se eszmélek, máris kézen ragadva húznak a tömegből kifelé, és meglepve pislogok fel az előttem haladó alakra. Mi van, ha amellett, hogy Quincy, egy gátlástalan erőszakoló is? o.O De ezt az ostobaságot sikerül gyorsan kizavarni a fejemből, és halkan megköszörültem a torkom, hogy azért tudatosodjon az előttem loholóban, hogy az én apró lábaim nem bírják azt a tempót, amit ő diktál. De hamarosan vége is szakad a szaladásnak, és a ragacsos ujjak máris jobban szorongatták a kezem. Kíváncsi lennék, milyen íze van a citromos vattacukornak, mert még sosem ettem… Surprised

ezen probléma azonban hamarosan háttérbe szorul, ugyanis lélegzetelállító kis helyre érkeztünk! Bár azért megoldottam a citromos ügyet is, ugyanis Hiro-kun ragacsából rám is bőven jutott, azt meg lelkesen lenyalogattam magamról, miközben körbe-körbe mászkáltam, és csodálkozva pislogtam a nyugis helyre. Jó, otthon is vannak ehhez hasonló helyek, de ez akkor is más! Ott különben sem lehetek ilyen aranyos quincykkel, mint Hiro-kun! *.*
- Köszönöm szépen, nagyon kedves vagy! De nem lesz baj belőle, hogy összekoszolódik? - pislogtam rá, majd mosolyogva rátelepedtem, és elkezdtem nézegetni a kártyalapokat, amiket zsákmányolt. Életem pár hónapja alatt még sosem láttam ilyet, és őszintén mondhatom, hogy tetszett! Biztos sokféle játékot lehet vele játszani…
- Ugye megtanítasz majd egyszer az összes ilyen kártyás játékra, amiket csak ismersz?- néztem rá lelkesen,és megszorongattam a kezét. Azután táskámat ölembe véve kezdtem el kotorászni, és egy kisebb üveg ásványvizet nyújtottam Hiro-kun felé, mert hát biztos megszomjazott a cukorra, és nem tűrhetem el, hogy itt szenvedjen mellettem! Meg amúgy is remeg szegény keze, biztos van valami betegsége, amit nem mer elmondani… Surprised

Mondjuk lehet, hogy én zavarom, vagy valami, és csak azért viseli el a jelenlétemet, mert én erősebb vagyok, meg shinigami vagyok! Ezt a helyzetet nagyon, de nagyon gyorsan tisztázni kell, különben itt súlyos bajok lesznek! Surprised

-Hiro-ku~n, nagyon zavarlak? Csak mert remeg a kezed, és ha idegesítelek, akkor szívesen elmegyek, nem akarlak terhelni! - pislogtam rá kissé piros pofival, és zavartan kezdtem el gyűrögetni a szoknyám szélét. Milyen csúnya lenne már, ha kiderülne, hogy feltartom a dolgában!
- Egyébként meg, később lenne kedved pizzázni egyet? *.*- csillogtam rá, aztán beállt nálam a se kép, se hang üzemmód, mert annyit mocorogtam, hogy az egyik faág kiszedte a hajgumim, és a hajam a képembe omlott. Kétségbeesett hangot hallatva gyorsan kihúztam a szememből, és ijedt pillantást vetettem az előttem heverő kártyalapokra, mert hát szégyen, de akkor sem értem, hogy mit próbál megtanítani nekem Hiro-kun… Úgy tűnik, ez számomra örök rejtély marad, és hiába szeretném, sosem fogok huszonévesen vetkőző pókert játszani.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Szomb. Szept. 18, 2010 5:49 am

[Cukrok, bokrok, alakok -> Karakurai ámokfutás]

Hiába vetem be minden magyarázói képességem, Nayo-chan még mindig elég értetlenül pillog Rám íriszeivel. Tarkómat vakargatva javaslom, hogy tegyük inkább későbbre a tanulást, majd mosolyogva egyezem bele felvetésébe, miszerint ez összes általam ismert játékot meg szeretné tanulni. Nem mondhatom magam nagy hazárdjátékosnak, de azért ezt-azt még tudok mutatni. A felajánlott ásványvizet egy köszönöm kíséretében veszem át, aztán néhány kortyot követően félrerakom az itókát. A kártya sajnos hamar használhatatlanná válik, mivel a vattacukros kézzel való fogdosás nem tesz jót a papírkártyának. Jobban jártunk volna plasztik lapokkal, ám abban a pillanatban minden járt a fejemben, csak ez nem. Kérdésére magam is zavarba jövök egy kicsit, nem gondoltam volna, hogy a külvilág számára is ennyire észrevehető a dolog. Ilyesmi igazából eszembe sem jutott, ámbátor elég különös ez a mostani helyzet, mivel nem hallottam még olyan történeteket, amikben egy halálisten és egy magamfajta együtt mulatta volna az időt. A fajunk kiirtása igen radikális megmozdulás volt, viszont szerencsére kezdünk egyre többen lenni ismét, s talán egy napon újra felvirrad majd a quincy-k aranykora! Nem vagyok épp egy vezető jellem, azonban Karakura városában biztos van olyan, aki képes összefogni a különböző klánok leszármazottait. Például az egyik osztálytársam nagybátyja elég karizmatikus embernek tűnik, habár megbízhatunk-e egy olyanban, aki több évet töltött a sitten? Mindenesetre ez nem a megfelelő hely és idő ilyeneken elmélkedni, érdemesebb a jelenre koncentrálni. Kissé közelebb ülök a shinigamihoz, aztán szoknyáját gyűrögető kezét a sajátoméba zárom. Elhamarkodott akciónak tűnhet következő lépésem, viszont másképp nemigen tudnám rendesen kifejezni magam.
- Nem-nem, félreértesz! – szögezem le gyorsan, azután lassan előrehajolok és egy puszit nyomok az arcára. – Örülök, hogy találkoztunk, a mai napom biztos sokkal eseménytelenebb lett volna Nélküled. A remegés pedig azért van, mert már elég régen lőttem az íjammal, kezdek kijönni a formából. Persze, jó ötlet, felőlem mehetünk. Viszont mit szólnál hozzá, ha előbb strandolnánk egy kicsit?
Az idő remek, ráadásul elég kihalt ez a környék, szóval attól sem kell tartani, hogy valaki meglát minket. Döntésétől függetlenül Én mindenképp megmártózom, le kell mosnom a képemre száradt cukorréteget, amíg lehetséges. Gyorsan ledobálom magamról ruháimat és mikor már csak a boxer van Rajtam, egy másodpercre elgondolkozom. Biztosan elijeszteném a nudizással, s akkor ugyanolyan perverz állatnak nézne, mint azt a csávót, akit az előbb úgy megleckéztettem. Ebből kiindulva az alsó fent marad, szerény személyem pedig hangos csatakiáltás kíséretében egy monumentális vízibombával veti magát a tükörsima tóba. Testem minden centiméterre egyöntetűen sikolt fel, amikor fagyos tűk tucatja fúródik az összes létező pórusomba. Talán oda kellett volna figyelnem környezetórán, akkor tudtam volna, hogy a víz termosztáló hatása miatt sokkal hidegebb, mint a szárazföldi időjárás. Szerencsére hamar megszokom a hőfokot, de azért még mindig stresszként élem meg a váratlan fagyasztást. Jobbnak látom gyorsan úszni néhány métert, mielőtt még jégkocka lesz belőlem, amit utána a limonádéba tesznek. Hm, igazából ez egy nagyon morbid példa volt, nem ismerek és nem is akarok olyan beteg embereket, akik örömüket lelik mások szenvedésében. Ráadásul olyanról is hallottam, hogy valaki ezt még aranyosnak is tartja. o.O Na, mindegy, nem az Én tisztem eldönteni milyen módon éljenek mások, ezt csak úgy megjegyeztem magamnak. Egy idő után kezdem megunni a magányos pancsolást, nem vagyok se kacsa, se liba, hogy csak úgy úszkáljak a felszínen, miközben sokkal érdekesebb dolgokat is lehetne csinálni. Ez valószínűleg a korral jár, tombolnak bennem a hormonok meg minden, ennek köszönhetően gondolataim is csak egyetlen téma körül forognak. Perverzségem határtalan, erre szomorúan, de rá kell döbbennem. Mondjuk, egy ilyen ártatlan lányt megrontani felérne egy halálos bűnnel, nem?
- Nem jössz be, Nayo-chan? Tökéletes a víz… - kiáltok ki a partra, míg vacogásomat próbálom palástolni. – Remélem, tudsz úszni, de ha nem, az se baj. Szívesen megtanítalak, ha már a kártyázással kudarcot vallottam…
Ez leginkább nem az Én hibám volt, viszont eszemben sincs megosztani eme ideámat, mivel úriember vagyok ugye. Ebből kiindulva fordítok hátat a shinigaminak, holott izgatja a kíváncsiságomat hogyan is nézhet ki a lány kevesebb ruhában. Ettől függetlenül erőt veszek magamon, s a szemközti fákat kezdem vizsgálgatni, mintha valami nagyon érdekeset találtam volna a másik oldalon. Lábam még pont leér a tó aljára, habár sokkal magasabb vagyok, mint Watanabe, szóval lehet, hogy őt már ellepi az a vízmagasság, ami Nekem csak vállig ér. Türelmesen várakozom, úgyis fog adni valami jelet, ha elkészült. Egy kis testmozgás kajálás előtt igen egészséges, legalább nagyobb étvággyal fogjuk elpusztítani azokat a pizzákat. Talán előtte haza kéne ugrani, mert kezdek kifogyni a zséből, de szerencsére az örökségem fedezi a kiadásaimat. Ennyit jelent, ha apai ágról egy kőgazdag bandához tartozol.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Vas. Szept. 19, 2010 5:51 pm

[Cukrok, bokrok, alakok -> Karakurai ámokfutás]

Kénytelen vagyok bevallani, nagyon is jólesően érint az, hogy mégsem zavarom Hiro-kunt! Nem mintha annyira nagyon zavarnám az embereket, de akkor is… Ráadásul biztos, hogy erről a kis ténfergésről Apuka előtt muszáj leszek hallgatni, mert ő mindig is nagy rasszista volt. Nem szereti az arrancarokat se, a quincyket is biztos utálja! Mondjuk én sosem értettem az ilyen hozzáállást… jó, én se szerettem őket, de gondolom, attól még lehet valakiben érték, hogy nem shinigami. Túl sok tapasztalatom mondjuk ilyen téren még nincs, mert eddig Hiro-kun az első nem-shinigami-lény, akit életemben láttam! Lehet, jobb is, ha nem kerülök hollowok, arrancarok, bountok és egyebek közelébe, mert lehet, hogy még megölném őket, mert végülis Apuka lánya vagyok…
Gondolatmenetemben apróbb szakadás állt be, ugyanis a quincy közelebb pakolta magát hozzám, és apró kacsómat az ő kezébe zárta! Ezután pedig egy puszit is nyomott az arcomra, és ezek után már egyszerűen lehetetlen volt, hogy ne piruljak el, és ne pislogjak rá értetlenkedve, döbbenten. Sikerült majdnem megkérdeznem, hogy ’ezt most meg miért kaptam? Surprised

’, de azért visszafogtam magam, ugyanis tovább mondta a magáét. Strandolás… lassú pillantást vetettem a felsőmre és a szoknyára, majd felsóhajtottam. Nem hinném, hogy jó ötlet volna, tekintve, hogy az úszás az biztos, hogy nem az én sportom… egyszer próbáltam magam jól érezni otthon a tengerparton, és annak is az lett az eredménye, hogy ha Anyuka és Apuka nincs ott, tuti hogy megfulladok… Pedig igenis, jól esett volna egy kis megmártózás! Még mindig ragacsos voltam, és mi mással lehetne jobban levakarni magamról a makacs édességnyomokat, ha nem vízzel? >.< Azért Hiro-kun nem hagyja, hogy sokáig gondolkozzak a kérdésen, ugyanis villámgyorsan elkezdi magáról lehajigálni a ruháit, én pedig kissé megkésve, de lángvörös arccal hajtom le a fejem, hogy azért ne lássak ’mindent’. Miközben elgondolkozva szedtem össze szétdobált holmiját- egyszer biztos hálás lesz érte, legalább nem kell csurom vizesen mászkálnia érte majd, ha kiszáll-, végülis amellett döntök, hogy miért is ne fogadnám el a felkínált segítséget? Ha már csöppnyi agysejtjeimnek a kártya szabályai túl nagy megterhelést jelentettek, legalább ezt meg kell próbálnom! Végülis én egy hiró vagyok, Apuka lánya! >.<
- Rendben, nem bánom, de lehet, hogy nehéz eset leszek…- mondtam, majd miután hátat fordított, nekiláttam a vetkőzésnek. Azért lopva ide-oda pillantottam, mert nagyon nem szerettem volna, ha valaki olyat lát, amit nem igazán szeretek mutogatni. Mikor fehér felsőm és kockás szoknyám a földön hevert levetett cipőm mellett, felsóhajtva vetettem egy futó pillantást alsóneműmre. Ezen túl bárhová is indulok el, vinni fogok magammal fürdőruhát, és mindent, amiről azt hinném, hogy nem kell. Az indok teljesen egyszerű: el akarom kerülni azt, hogy a közeljövőben megcsodálják az apró ruhadarabon virító napszemüveges mókust, aki ’ne add fel’ szövegbuborék alatt súlyzót emel. Anyuka kétség kívül jót akart vele, de ebben a helyzetben azért cikis is, meg tök másra is lehet belőle következtetni… Piros arccal indultam meg a víz felé, és fel is sikkantottam, amikor belecsúsztam.
- Neked ez jelenti a ’tökéletes víz’ fogalmát?! - vetettem rá egy szemrehányó pillantást, miközben kapaszkodtam a partba. Tudtam, hogy ha egy kicsit is beljebb evickélek, elfedi a fejemet a víz, és akkor nekem végem. Megadóan sóhajtva kezdtem el tapogatni az aljzatot, és csalódottan állapítottam meg, hogy úgy egy lépés után számomra veszett az ügy- és élénken irigyelni kezdtem Hiro-kunt, amiért olyan magasra nőtt.
- Mondd csak, tényleg megtanítasz úszni? - tettem meg azt az egy lépést, és már alig látszottam ki a vízből. Hiába, már biztos, hogy nem fogok nőni, Anyukáék ilyen Törpillának gyártottak le… Rolling Eyes

De mivel sikerül beleakadni valamibe, gondolkozás nélkül ragadtam meg az első valamit, ami a közelemben volt, nehogy elsüllyedjek- és ez a valami történetesen Hiro-kun volt! Mondjuk ezt a közjátékot valamiért nem bánom annyira… Embarassed

- Bo-bocsánat…- pislogtam fel rá, azután mély levegőt véve elengedtem, és miután lebuktam a víz alá, igyekeztem kiszabadítani a lábamat a valami fogságából. Aztán már fel is bukkantam előbbi helyemen, és várakozva néztem Hiro-kunra. Azért kíváncsi vagyok, hogy miféle tanítási módszert talált ki nekem!

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Szer. Szept. 22, 2010 6:42 am

[Cukrok, bokrok, alakok -> Karakurai ámokfutás]

Már-már kezdem azt hinni, hogy ez egy nagyon rossz ötlet volt és teljesen hülyét csináltam magamból ezzel a fürdéssel, amikor halk sikkantást hallok a hátam mögül. Fürgén csapok kettőt a karommal, ennek köszönhetően máris megvizsgálhatom a part közelében történt eseményeket. Nayo-chan már a vízben van, de úgy kapaszkodik, mint a fuldokló a mentőövébe. Hm, ez nem volt épp egy szerencsés szólás ismerve a jelenlegi helyzetet, ám ami igaz, az igaz. Néha magam is elcsodálkozom saját bölcsességemen, talán tanítónak kellene mennem. Oktathatnám a diákokat az emberi élet megfelelő használatára, a bulizások és a henyélések fontosságára. Valószínűleg nem lenne túl hosszú életű a kurzusom, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag a szülők nem nézik jó szemmel az ilyesmit. Ez az Ő bajuk, miért felejtették el milyen fiatalnak lenni? Rémült pillantásait látva jobbnak látom közelebb úszni, mielőtt még tényleg belefullad itt Nekem a tóba. Könnyed tempózással hamar elérem célom, épp ebben a pillanatban kapaszkodik a nyakamba a lány. Ösztönszerűen karolom át a derekát, ekképp mentve meg a további merüléstől. Hihetetlenül sima és a bársonyos a bőre, ilyennel még nem is találkoztam hódítói pályafutásom során! Surprised

Nem tudom milyen testápolót használ, de valószínűleg még hatvan évesen se lesz egyetlen ránca sem. Legnagyobb sajnálatomra hamar kibontakozik ölelésemből, ami egy csalódott szusszanást vált ki szerény személyemből. Szerencsére nem megy messzire, csupán a lábát szabadítja ki az aljas aljnövényzetből. A hínár nem az úszók barátja, ezt már régen megtanultam, habár – lekopogom – Velem még soha nem történt olyan balszerencsés dolog, mint Nayokoval az első lépést követően. Ezt talán vehetnénk egy intő jelnek is?
- Persze, szívesen megtanítalak úszni, fűt a bizonyítási vágy, amiért nem tudtam a fejedbe verni a kártyajátékok szabályait. – utolsó megjegyzésemmel egyidejűleg játékosan a lányra nyújtom nyelvem, ezzel mutatva, hogy nem csak az Én hibám volt. – A kardforgatáshoz már értesz, ez pedig véleményem szerint sokkal könnyebb annál. Legalábbis biztos hamarabb vágnám el a saját torkomat egy bökővel, semmint belefulladjak akármilyen vízbe.
Mondatom végére már kezd bennem realizálódni a gondolat, mely szerint lövésem sincs milyen módon kéne elkezdeni a tréningezést. Nekem könnyű volt, beleugrottam a medencébe és addig lubickoltam, mígnem a saját egyszerű, de hatásos módján meg nem tanultam értelmesen haladni. Persze nem mondhatom Nayo-channak, hogy fogja magát és körözzön körbe-körbe, miközben jól észrevehetően víziszonya van. Először érdemes lenne megszoknia milyen is lebegni, meg hasonlók, csak utána térhetnénk rá eme sport érdemi részére.
- Először is, próbálj meg felfeküdni a felszínre és egyszerűen csak fennmaradni rajta. Nem kell félned, itt leszek melletted, nem engedem, hogy elmerülj.
Szavaimmal remélem elérem a kellő hatást, mivel legrosszabb esetben pánikolni kezdhet, akkor pedig oda a jókedv és az okításból se lesz semmi. Ha felkészült, balommal gyengéden tartom a hátát, míg jobbommal a combja alatt segítek rá a lebegésre. Úgy tűnik, a nagy hideg nem csak Rám van érdekes hatással, viszont inkább beleharapok alsó ajkamba és inkább megpróbálok másra koncentrálni tanítványom keblei helyett. A bugyi mintázatát látva kuncognom kell, miközben magamban igencsak megszívlelem a jó tanácsot, s következtetni tudok belőle a shinigami lelki világára. Eléggé gyerekes még, erre már korábban is rájöttem, viszont ez az ártatlanság adja azt az érdekes bájt, ami körüllengi egész énjét. Valószínűleg ez lehet az oka annak, hogy összeütközésünket követően nem hagytam ott egyszerűen, hanem felajánlottam Neki a sütizés lehetőségét. Kétségtelenül remek döntést hoztam, ezért büszke is vagyok magamra, de még mennyire! Egy idő után kezd unalmassá válni ez az ide-oda tologatás, olyan, mintha egy különösen telt idomokkal rendelkező matracot terelgetnék. Persze ezt Nayoko előtt eszemben sincs mondani, higgye csak azt, miszerint remekül megy az úszkálás, amire dicsérő mondataimmal csak rásegítek. Igazából csak kalimpálnia kéne, és máris menne a dolog, viszont akkor nem lenne jelen a fokozott testi kontaktus, amit pedig nagyon bánnák. Az egész strandolás cuccot csak e miatt találtam ki, habár nem gondoltam volna, hogy ilyen rohadt hideg lesz a víz. A lábaim már kezdenek egy-egy jégtömbé fagyni, ami nem enged sok jóra kilátást. A hipotermiába akár bele is lehet halni, Én pedig túlságosan sármos vagyok a halálhoz! Ezen gondolat által vezérelve óvatosan elengedem diákomat, azután gyorsan mellúszok egy-két métert, ezzel melegítve be lefagyott izmaimat. Ettől függetlenül félszemmel mindig a halálisten irányába kémlelek, s habár fajaink sosem jöttek ki túl jól, azért kedvelem ezt a kiscsajt. Mielőtt még észrevenné eltűnésemet, fürgén mögé kerülök, aztán megragadva a csípőjénél fogva magamhoz szorítom.
- Megijedtél? – teszem fel a kérdést búgó hangon a fülébe súgva, miközben tenyereimet a kiválasztott célterületen hagyom. A következő lecke valamivel nehezebb lesz, ennek köszönhetően egy kisebb szünet beiktatását indítványozom. Egyelőre nem merek nyomulósabban kezdeményezni, nem szeretném elkergetni, mert már egész jól összemelegedtünk…

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Szer. Szept. 22, 2010 7:52 am

[Cukrok, bokrok, alakok -> Karakurai ámokfutás]

Tudom, hogy nem én vagyok a földre született legokosabb lény, de ha nem tehetek róla! Annyi mindent nem tudok még, de még elég időm sem volt rá, hogy művelődjek… Pedig szeretnék mindent, de mindent tudni, amit csak lehet! De ehhez túl sok időt kellene a könyvtárban meg a 12. osztagnál tölteni, és… senki sem tudja, meddig élek még, hány napom van hátra, mert hát a kis ’betegségemre’ még mindig nem találták meg a gyógymódot, és ez néha pánikkal tölt el. De ha csak pár év adatott meg nekem, azzal is elégedettnek kell lennem, nem igaz? Attól még nem lesz könnyebb se Anyukának, se Apukának, ha előttük szütyörgök… Csak jobban fájna az én drága szülőimnek a szíve! Az pedig nagyon, nagyon csúnya dolog lenne, ha az Én hibámból lennének depressziósak…
Arcpirulva csusszanok ki Hiro-kun karjaiból, mert hát… fogalmam sincs, miért zavarodtam meg! Szerencsére a víz alatt időztem egy kicsit, úgyhogy akár erre is rá lehetett fogni elpirult bőrömet, nem igaz? A továbbiakról nem is beszélve! Miközben valami vízen való lebegést műveltem, igyekeztem nem arra figyelni, hogy milyen jól néz ki Hiro-kun vizesen, meg milyen kockás a hasa, és egyebek… Most már biztos, hogy új dolgokat tapasztalok meg ma, mert hát… így még nem néztem senkire sem, meg rám sem… Azért, mert Apuka intézkedett! >.> Mondjuk teljesen megértem, mert félt, meg minden… Én is féltem, mégpedig attól, hogy Hiro-kun elenged! Biztos elmerültem volna, és magammal rántottam volna őt, vagy az alsóját, és akkor le nem mosnám magamról sosem, hogy perverz vagyok! Meg utána már nem is lebeghettem volna a karjaiban, ami tök romantikus volt, meg jó! *.*
- Hála neked! Tök szuper, hogy itt tanítgatsz, meg rám áldozod az időd!*.*- csillogtattam rá a szemeimet, és elmosolyodtam, majd miután elengedtek, megrémülve kezdtem el evickélni a part felé, de nem jutottam sokáig, mert a csípőmnél fogva magához húzott, és el sem eresztett… Még hogy megijedni! Mindent csináltam, csak meg nem ijedtem… Hevesen dobogott szegény, apróka szívecském, és még el is pirultam! Bár a remegést nem tudom, hogy az engem fogva tartó alaknak, vagy a hideg víznek tudjam-e be…
- Úgy nézek ki? karoltam át a nyakát, és vetettem rá egy olyan pillantást, mint amilyet Anyuka szokott Apukára, ha azt hiszi, nem látom, vagy nem vagyok ott… Mindenesetre gyorsan kievickéltem a partra, és vacogva ültem ki, mert ha már egyszer pause van, akkor pause van! Szóval elmélyülten csavartam ki a vizet hajzatomból, és nyújtóztam is egyet, mert miért ne? Legalább megmozgattam elmacskásodott végtagjaimat…
- Mihez lenne kedved pizza előtt vagy után? - pislogtam Rá kíváncsian, mert hát még nem volt ott az időm, hogy haza kelljen menni, és nem is akartam hamarabb hazamenni… Kiváltképp, hogy ez, ami most zajlott, teljesen új volt nekem, de tetszett! *.* Táskám láttán felcsillant a szemem, és négykézláb kezdtem el utána kapálózni, majd miután megszereztem, diadalittas mosollyal nyomtam Hiro-kun kezébe az egyik csokit, amit még reggel pakoltam el.
- Ha a következő lecke nehezebb lesz, kell az energia mindkettőnknek, nem? - mosolyogtam egyet, aztán nekiláttam elpusztítani az enyémet. Miután pedig kivégeztem, belecsusszantam a vízbe, és odaevickéltem Hiro-kun elé, majd egy ’Na, nem jövöl be? Már nem is olyan hideg!*.*’ felszólalás után elkezdtem rá pancsolni a vizet. Azt hiszem, nem volt ellenemre ez a kis játék, amit elkezdtünk most játszani. Nem tudom, mi lesz a vége, de eddig tök jó*.* Az meg dicséretes, ha szerzek egy barátot magamnak, nem igaz? Úgysincs sok olyan, aki szeretne velem foglalkozni, hála a fokozott szülői aggódásnak! Bár, ha nincs ez az izé, lehet, nem úszkálok most itt Hiro-kun előtt, nem? Ez pedig nagyon kár lenne… Legalább majd Apuka szemébe vághatom, hogy van egy quincy ismerősöm, aki normális, kedves, és fiú! *.* Emellett, egész nyugodtan tűri, hogy a vízben felmászok a hátára, és nem panaszkodik a lufijaimra… már ezért külön benyomorgatást érdemel, amit haladéktalanul meg is kap! Mondjuk lehet, kissé túlzottan öleltem meg szegényt, mert hát még mindig félek a mély víztől, és nem akarok beleesni…
- Mondd csak, majd eljössz egyszer velem venni egy gitárt? Meg… szeretnék rendes suliba járni, és úgy hallom, itt is van, és ez jó? Biztos rá tudnám venni szülőimet, hogy ide járhassak… Gondolom, nem sok vizet zavarnék itt, ha elrejteném a reiatsum… - néztem a tarkójára tűnődve, aztán jobbnak láttam leevickélni róla, mielőtt eltörne miattam a gerince.

Tárgy: Re: Karakura Town utcái Csüt. Szept. 23, 2010 6:57 am

[Cukrok, bokrok, alakok -> Karakurai ámokfutás]

Reakciója teljesen meglepett, de pozitív értelemben. Az a pillantás, amivel a szemembe nézett pedig félreérthetetlen volt, ám mégis hitetlenkedve ölelem magamhoz, mivel talán rosszul értelmezem a jeleket. Az a nő szokott így nézni egy férfira, aki nagyon akar Tőle valamit és az kivételesen nem a pénz. Kissé felbátorodva vándorolnak lefelé kezeim, amikor hirtelen eltűnik előlem, s néhány pillanat múlva már a part közelében jár. Úgy tűnik, csak játszik Velem, de valamiért ezt nem érzem szándékosnak. Tényleg olyan, mint egy kisgyerek, aki egyfolytában pörög, egy másodpercre sem képes egy helyben maradni. Persze ezzel semmi probléma nincs, szeretem az energikus lányokat, legalább Nekem kevesebbet kell mozognom. A perverz gondolatoktól vigyorogva lépek ki Én is a szárazföldre, azután letelepedek Nayo-chan mellé. Hihetetlenül jól néz ki így vizesen, legszívesebben egész nap elnézegetném! Szívem nagyot dobban, amikor négykézláb kezd táskája után kutakodni, ennek köszönhetően remek kilátás nyílik az előttem elterülő „tájra”. Elmémben megfogalmazódik az idea, mely szerint szívesen lennék testépítő mókus, csakhogy hozzásimulhassak. Ezek a nyújtózkodások is elég lelkesítő hatással vannak Rám nézve, alig tudok úgy ülni, hogy ez ne tűnjön fel a lánynak. Kétségtelenül nincs tisztában adottságaival, pedig bármilyen férfi fejét képes lenne elcsavarni, korra való tekintet nélkül. Vén kecske is megnyalná a sót, tartja a mondás. Egy mosollyal ajándékozom meg a csokiért cserébe, majd épp kezdeném el majszolni, amikor Nayoko már magába is tömte a sajátját. Meglepődötten veszem tudomásul a jelenséget és értetlenkedve állok a tény előtt, miszerint a rengeteg elfogyasztott édesség ellenére is ilyen karcsú tudott maradni. Biztos jó géneket örökölt a szülőktől, csak ez állhat a háttérben.
- Hát… Nem is tudom… - szólalok meg töprengő arccal, miközben visszaugrom a vízbe. – Elmehetnénk akár moziba is, gondolom odaát nincs lehetőség ilyesmire. Épp a minap sétáltam el az egyik ilyen épület előtt és valami új film volt kiplakátolva. Egyedül biztos nem néznék meg egy romantikus marhaságot, de ha van, akit magammal vihetek, úgy már teljesen más a helyzet.
Leginkább a végjátékokat és a krimiket szeretem, viszont effélék biztos nem jönnének be egy korabeli csajnak, szóval jobbnak láttam azt a nyálas blablát említeni, semmint az „Agyevő űrlények” második részét. Már meg se lepődök, amikor a hátamra mászik és melleit megint a hátamnak nyomja. Ezúttal viszont nem hagyom viszonzatlanul a kölcsönt, ujjaimat finoman a fenekére futtatom, ekképp adva meg a támaszt Neki, hogy bele ne zakózzon a mélyebb vízbe. Természetesen foghatnám a combját is, viszont abban nem lelném ekkora örömöm. Az újabb távozás felhívja a figyelmem arra, miszerint itt épp úszást oktatok és a tanítványom tapizása csak kellemes elfoglaltság, nem pedig a munka része. Ideje áttérnünk az edzésterv igazi részére, vagyis a mozdulatok elsajátítására. Először helyben mutatom be a mellúszás karral történő kalimpálásait, mivel méreteiből adódóan valószínűleg ebben a fajtában lesz a legtehetségesebb. Miután elmagyaráztam a helyes légzési módszert is, nincs más hátra, minthogy gyakorlatba is átültessük az elméletet. Láttam már az uszodákban, hogy milyen módon csinálják az ilyesmit, csak ott egy csomó pisist taperáltak és nem egy ilyen bombázót, mint az előttem lelkesen csapkolászó shinigami. Egyik kezemmel a hasa alatt támasztom meg, míg másikkal nem sokkal keblei alatt. Jó ötletnek tartom magam részéről ezt a fenntartásos ötletet, olyan közel kerülhetek hozzá minden gyanú nélkül, amennyire csak akarok. Már egész jól megy a körözés, igazán büszke lehetek tanítványomra, amikor hirtelen egy mélyebb gödörbe botlok, így egyensúlyom megőrzésének érdekében egy pillanatra eleresztem Nayo-chant, aztán a korrigálást követően rémülten kapok ismét az irányába, megpróbálva megakadályozni elsüllyedését. Megkönnyebbült sóhaj szabadul fel mellkasomból, amikor újra érzem bőrének érintését a tenyeremen, azonban sokkal puhább és… kerekebb, mint előtte volt?!
- Öhm… - zendül hangon kábultan, miközben finoman megmarkolom a kincset, ha már csak így a kezembe repült. – Bocsi, csak tudod megbotlottam és valahogy vissza kellett nyernem az egyensúlyom, hogy ne ejtselek le! Izé… Téged ez nem zavar?
Igazán örülnék neki, ha minden csaj ilyen lazán venne a dolgokat, de hát nem lehet az élet fenékig tejfel, erre jó hamar rájönni. Másik kérdésére elgondolkodó arcot vágok, agytekervényeim máris a probléma megoldásán dolgoznak, ám egyelőre nem tudnék mondani egyetlen hangszerboltot sem a közelben. Az iskola pedig tré, mindig is az volt, csak akkor szoktam bejárni, ha épp nincs más elfoglaltságom.
- Persze, szívesen elkísérlek, talán még gitárórákra is eljárhatnánk közösen. – ajánlom fel segítségem minden téren, ettől talán kicsit túlbuzgónak tűnhetek. – Az egyszerű emberek amúgy sem érzik meg a kiemelkedő lélekenergiát, csak az Esperek és a fajtámbeliek figyelnének fel Rád, szóval szerintem nem lenne semmi probléma a beilleszkedéssel. Másrészről ki lenne képes gyanakodni egy ilyen csinos arcocskára?