~~=Találkozás egy kolonccal.... inkább vegyünk ajándékot >.>=~~

Örömmel telve vonszoltam magam után a fiút. Nem is tudom honnan jött ez a fene nagy öröm. Talán attól, hogy megmentettük azt a fiút... vagy esetleg attól, hogy... egy pillanatra hátra tekintettem rá.... hogy vele vagyok? A mozi elé érve és magamban értelmezve az ő általa mondottakat szemben álltam három plakáttal. Az egyik az illusztrációból ítélve valami horror akart lenni. Azt biztos unalmasnak találnám. Mondjuk ha öreg anyókákat nyúznának meg benne azt élvezném, de nincs ilyen szerencsém. Úgyhogy maradt két másik amiknek nem tudtam megállapítani a műfajukat. Behunytam a szemem, majd találomra választottam egyet a kettő közül. Félszemmel néztem arra amelyiket választottam.
-Ezt ne... A másikat...
Mondtam, hisz jobban megfigyelve a plakáton lévő figurák amúgy sem tetszettek. És ő úgysem tudja, hogy mi zajlott le a fejemben a választás előtt. Most elindultam vele együtt a mozi épületébe. A főcsarnokban megvártam, míg megmondja, hogy merre kell menni, majd elindultam abba az irányba. Úgy látszik jól választottam, mert csak alig egy-két ember volt a vetítőterembe. Az egyik sorba leültem és megvártam, míg ő is leül, de a kezét továbbra sem engedtem el. Csak tudnám miért nem tudom elengedni a kezét. Biztos a sok édesség miatt amit bemajszolt és most ragad tőle a keze és az enyém odaragadt. De különösebben nem is zavar, hisz valamiért jó érzés a kezét fogni.

~~=Találkozás egy kolonccal.... inkább vegyünk ajándékot >.>=~~

A vásznon elkezdték a reklámokat vetíteni. Egy pillanatra elengedtem a kezét, majd belekarolva újra megfogtam és a fejem a vállára hajtottam. Valami más hang diktálta ezt a testemnek, de nem akartam ellenkezni ellene és jó érzés is volt. Meg amúgy is unalmas volt a horrorfilm reklámja, legalább rendesen tudnának öldökölni. Végül továbbra is a vásznat néztem. A reklámok után teljes sötétség következett. Itt ültünk kettesben, plusz még egy jó pár ember és a teljes sötétség. Közben Ren az arcomat nézte. Úgy tettem, mintha észre sem venném, de kis idő múlva ő is a vásznat nézte. Biztos attól félt, hogy úgy jár mint kis idővel ezelőtt. Mondjuk azóta sok idő telt el, csak nekem tűnt perceknek az egész.
- Már kezdődnie kéne.
Ren elkezdte és végül egy emberrel együtt fejezte be. Úgy tűnik egy rugóra jár az agyuk. Közben többen is mozgolódni kezdtek. Pár pillanat múlva megkérdett egy olyan dolgot amire akarattal sem mondhattam volna nemet.
- Igen. Nagyon örülnék neki.
Mondtam teljesen elpirulva, miközben jobban hozzábújtam. Valamiért most a sötétség kicsit nyomasztott. Persze ez elég érdekes egy olyan lénynél aki az örök éjszaka világában él, de hát ez van na. Lehet, hogy attól féltem, hogy a látszólagos áramszünet csak azért van, hogy arról az öreg nőről és a korcsáról csináljanak egy filmet, majd másfél órán keresztül mutassák azt nekünk. De kevés esélyt adtam ennek, ehelyett lassan a tekintetemet a mellettem lévő fiúra emeltem.

~~=Találkozás egy kolonccal.... vagy nem is kolonc? :3=~~

Végiggondoltam, hogy mit fogok csinálni a következő napokban. Az biztos, hogy a találkánkra szakítok időt. Kezdem egyre jobban megkedvelni őt. Ám mielőtt válaszolhatnék érzem a kezét a hajamon amint végigsimítja. A semmiből előtört a macska ösztönöm és jobban hozzábújtam. Még szerencse, hogy dorombolni vagy nyávogni nem kezdtem el. Akkor leptem volna csak meg őt.
- Sajnos egyelőre áramszünet van, így legfeljebb fél óra múlva tudjuk indítani a vetítést.
Krákogta egy férfi. Most fél órát kell itt kuksolni... vele. *.*
-Szerintem... maradjunk...
Néztem én is a szemeibe és sikeresen elmerültem bennük. A kezem akaratlanul megmozdult és mikor újra éreztem az ujjaimat azok alatt, már az arcát éreztem, mert közben a kezemet az arcára tettem. A mozdulatot most már készakarva folytattam és megsimogattam az arcát. Közben fel kellett térdelnem a székre, hogy vele egy magasságba kerülhessek és kezeimmel átöleltem a nyakát és a fejemet a vállára hajtottam.
-Nem tudom miért... de szeretek veled lenni. És még egyszer bocsánat azért, hogy megpofoztalak.
Kicsit megemelkedve megpusziltam ott, ahol megpofoztam. Remélem elfogadja ezt bocsánatkérésem jeléül...

Alcím: 5. fejezet, Áramszünet!

Eli a kérdésemre válaszolva azt mondta, hogy maradjunk. Akarva, akaratlanul is elgondolkodtam azon, hogy mit csináljunk fél órán keresztül. Fejemből teljesen kirekesztettem a perverz gondolatokat, így inkább csak felmértem mennyi édességem maradt még. Elegendő volt fél órára, mind a kettőnknek, így megnyugodtam.
Időközben egy lágy tapintást éreztem arcomon. Egy bársonyos és kellemes érzés futott végig egész testemen. Úgy éreztem, ha most halnék meg boldogan tenném azt. Aztán egyszer csak feltérdelt a székre, hogy egy magasságban legyen velem és kezeivel a nyakamat átölelve fejét a hátamra hajtotta. Ezzel a cselekedetével kimondhatatlanul boldoggá tett. Talán senki a földön nem tudott volna olyan boldoggá tenni, mint amilyen boldog akkor voltam.
Aztán meglepetésemre olyan dolgot mondott, amit nem vártam volna. "Szeret velem lenni". Fejemben ez az egyetlen egy mondat ismétlődött. Ettől még boldogabb lettem, úgy gondoltam, hogy ennél már tényleg nem lehetek boldogabb.
Aztán mégis, egy puszit nyomott az arcomra, oda ahol megütött. Talán így akart bocsánatot kérni, pedig már régen megbocsájtottam neki. Minden esetre jól esett a puszi, tehát nem panaszkodtam. Sokkal inkább még pirosabb lettem, majdnem annyira mint egy érett cseresznye. De annyira piros biztosan nem lettem, mint a gyönyörűséges szeme, melybe pont most tekintettem. Milyen szép szín is a piros. Pont illik a szép hosszú fekete hajához.
- Nem kell bocsánatot kérned, már megbocsájtottam. - Ha lehet ismét jobban elpirultam és a fél kezemmel a fejemet vakargatva mondtam. - Na meg, én is szeretek ... veled lenni.
Próbáltam valami olyan témára terelni a szót, amitől kevésbé pirulok el, talán a következő találkozóról jobb lenne beszélni. Abba talán nem pirulok bele.
- Na és, szerinted legközelebb hozzak pót testeket, csak mert, ha szeretnél étterembe menni vagy valami.- Mondtam, miközben a hátát simogattam, majd hirtelen valami keményet éreztem a hátában. Nem tudom mi volt az, de inkább nem kérdeztem róla.

~~=Találkozás egy kolonccal.... vagy nem is kolonc? :3=~~

Nagyon örültem, hogy nem haragszik. A boldogságomat talán az is kifejezte, hogy a nyakába ugrottam. Azután a hátamat simogatva tette fel a kérdést a következő találkánkat illetően, hogy póttestben jöjjön-e.
- Habár nem tudom mi az a póttest amiről beszélsz, szerintem inkább hagyd. Nem vagyok épp étterembe való, meg oda nyanyák is járnak és hogy nézne ki ha mészárolnék egy étteremben?
Közöltem vele az álláspontomat, de továbbra sem engedtem el, sőt még az is jólesett, hogy a hátamat simogatja. Most abban reménykedtem, hogy ez a meghibásodás sokkal tovább tart. Addig akarok vele lenni amíg csak lehet. Milyen kár, hogy nem tehetjük meg, hogy mindketten az emberek világába költözünk. itt aztán senki sem zavarhatna minket. De őt visszavárják a shinigamik... engem meg az arrancarok... Mondjuk ha ideköltöznénk akkor megjárnánk mert itt sok a vén nyanya akik a kis korcsukkal sétálgatnak...

~~=Találkozás azzal aki megfordította az életem <3=~~

- Nekem, mindegy mit csinálunk, csak veled lehessek.
Mondtam az egyértelmű programtervet annak a személynek akit most, ha akarnék sem tudnék utálni, vagy bántani. Még mindig sajnálom, hogy megütöttem. Ezután éreztem amint újra végigsimítja a arcom, azután az arcomhoz ért, és megpuszilta a homlokom. Először elpirultam, majd az agyamba furcsa dolgok kezdtek szaladgálni és mindeniknek ő volt a témája. Ezer és egy dolog amit tehetnék. Mindenek előtt jobban átöleltem a nyakát és hozzábújtam. Ha tudtam volna most biztos doromboltam volna. Dorombolni? Mégis mi ütött belém? Miért viselkedek így? És miért dobog ennyire a szívem? Egy arrancarnak van egyáltalán szíve? Nem érdekel, csak egy dolgot akarok most. Vagyis nem akarom, de minden porcikám csak arra vár. Lassan megemelkedem és először a szemébe nézek. Sikerül újra elmerülnöm bennük és a tudatos viselkedésem újra a semmivé lesz. Lassan megcsókolom őt, de kis idő múlva el is választom az ajkainkat, hisz ez az érzés új és... ijesztő. Ijedten ülök vissza a helyemre.
-Bo....bocsánat...
Mondom a földet nézve. Most biztosan haragszik rám, hisz olyat csináltam hogy... hogy.... azt nem lehet szavakba önteni, hisz teljes testemben és lelkemben máshol jártam. Valahol ahol... ahol... azt hiszem szeretem.... De mi az a szeretet és miért érezem és miért pont akkor érzem mikor ő itt van és miért teremtettem ilyesfajta kontaktust vele? És lehet kapcsolat egy arrancar és egy shinigami között? Mégpedig ilyesfajta kapcsolat? És vajon ő is szeret engem, vagy csak megtűr maga mellett, mert én ilyen rámenős vagyok? Lehet, hogy nem is akar maga mellett látni? T.T

~~=Találkozás azzal aki megfordította az életem <3=~~

A szemeibe mélyedten csüngtem a szavain. Ha hagyom magam lehet, hogy a testem magától követte volna az utasításokat, de nem tehettem. Valami gátat szabott annak, hogy a testem tudat alatt cselekedjen.
-Bocsánat, még egyszer.
Néztem a földet, majd visszaültem a helyemre. Valamiért nem tudom megtenni újra. Valami mintha visszafogna és azt diktálná, hogy ez most nem jó, most nagyon nem jó. Lassan a kezeimbe temetem az arcom. Vajon mi lehet az ami miatt ez az érzés gyötör. Mintha csak valami fal épült volna hirtelen kettőnk között. Valami ami miatt nem merek hozzáérni,ami miatt rá nézni sem merek. Talán ez annak a dolognak a visszaütése amit az előbb csináltam? Talán valami olyasmi történt ami nem segít csak ront? Ráadásul most még a sírásomat is vissza kell fogni. Nem akarom, hogy sírni lásson, mert akkor újra hozzámérne. Lehet, hogy most az érintését jegesnek és hidegnek érezném, de mi lehet ez. Mintha elkezdenék félni tőle, pedig tudom, hogy nem akar bántani és ő is azt akarná ami én is, hogy velem lehessen én pedig vele. A fenéért kell ez a furcsa érzés pont most a hatalmába kerítsen. Közben apró könnycseppek gördülnek ki a szememből. Ezek is szökevények, ahogy ő is az lesz ha ott hagyja a shinigamikat. Lehet, hogy attól félek, hogy ő is olyan lesz mint Aizen? Hogy ő is majd csak uralkodni akar és mindenkit elpusztít aki az útjába kerül? De mégis... most szeretem őt... De ha olyan lesz akkor nem tudom mit fogok csinálni. Lehet, hogy nomád életet fogok élni valahol Hueco Mundoban. Aizen biztos örülne neki és Cephalus-sama talán meg is értené az okaimat. Viszont, ha most hozzámér akkor, biztos, hogy megijedek tőle és elszaladok itt hagyva őt...

~~=Találkozás azzal aki megfordította az életem <3=~~

Biztos voltam benne, hogy most haragudni fog rám, hisz azt mondta, hogy örülne ha újra megcsókolnám. Én viszont félek. Félek megcsókolni őt és talán még inkább félek tőle. Szipogva hallgatom végig amint egy újabb szent beszéd hosszúságú monológba kezd. Talán ő az egyetlen akitől eltűrném azt, hogy szentbeszédet mondjon mellettem, vagy nekem. Ugyan semmi változást nem okozott, hisz én is szeretek vele lenni. Sőt mindig is vele akarnék lenni, csak nem ebben a percben. Most félek tőle. Ebben a pillanatban valamiért annak örülnék, ha a sor másik felén ülnék.
-Szerintem lassan mennyünk...
Mondtam halkan, igyekezve, hogy elnyomjam a szipogást és közben felálltam. Csak egy pillanatig tudtam ránézni, majd az ajtó felé néztem és el is indultam arrafelé. Még nem tudom mit fogok csinálni ma miután hazaérek, de biztos, hogy bármi lesz is az a szobámból nem fogok kimozdulni. Cephalus-samát majd holnap látogatom meg. Akkor is van nap. Hamarosan újra az utcán találtuk magunkat. Szótlanul sétáltam, majd az egyik sikátorban egy lépcsősoron felmentem az egyik épület tetejére. Ren követett, vagy éppen mellettem ment. Mikor megpróbálta megfogni a kezem egy könnyed mozdulattal, húztam ki azt a fogásból. Féltem attól, hogy elmondjam neki, hogy félek tőle. Féltem attól, hogy utálni fog emiatt és süllyedhetek el a sötétség legmélyére. Annak a sötétségnek a mélyére ami a lelkemben van és ami most szörnyen fojtogat. Bárcsak tudnám, hogy miért van ez. Valaki mondja meg. Akárki.... bárki....

~~=Találkozás azzal aki megfordította az életem <3=~~

Neki háttal álltam végig amíg beszélt. A hangján hallottam, hogy mennyire megbántottam. A könnyeim most már megállíthatatlanul hullottak és a kezemet a szívemre szorítottam. Muszáj elmondanom neki, igaz, lehet, hogy még dühösebb lesz rám de el kell mondanom neki. Ennyivel tartozom neki. Minimum ennyivel.
- Tudod.... megijedtem.... nem is, helyesebb ha azt mondom, hogy félek. Félek tőled, vagyis félek attól, hogy olyanná válsz majd mint Aizen és társai. Ne... ne szólj közbe légy szíves.-akadályoztam meg a magyarázkodását.- Tudom, hogy furcsán hangzik. De így van. Félek, hogy ha Hueco Mundoba jönnél akkor olyan lennél mint ők. Vagy éppenséggel ha a fejedbe szállna a hatalom, mert míg Aizen szolgája vagy addig az arrancarok nem bánthatnak és ezért... és ezért lehet, hogy hajlamos lennél elhajítani engem mint egy rongybabát.
Fordultam meg. A szemeimből már patakokban folytak a könnyek és így néztem rá. Éreztem, hogy még mindig nem tudnék hozzáérni. Pár lépést tettem, hogy kicsivel közelebb legyek hozzá, majd kinyújtottam a kezem. Rá akartam erőltetni magamra, hogy megsimogassam az arcát, de pár centivel azelőtt megállt.
- Látod? Félek... félek, hogy ha arra kerül a sor akkor elveszíthetlek. Így most hozzád sem merek érni. Olyan vagy most számomra mint egy porcelánbaba.
Miután ezeket a szavakat kimondtam a közben beborult égből eleredt az eső. A kezemet visszahúzva és kicsit felemeltem egy gargantát nyitottam pár lépésre tőlünk. Közben az eső már annyira felerősödött, hogy szinte teljesen eláztam. Az esőcseppek a könnyeimmel olvadtak egybe és tehetetlenül, meg szótlanul álltam a fiú előtt. A garganta nagy fekete szája pedig most hívogatóan hatott.
- Mindenképp találkozunk öt nap múlva...
Mondtam halkan és újra felnéztem a fiúra, de nem tudtam sokáig tartani a tekintetét. Most nehéznek éreztem, olyan nehéznek mintha vasból lenne és olyan nyomasztó érzés volt ez számomra. Ráadásul az eső és a beborult ég is csak rátett egy lapáttal. Lassan a garganta felé fordulva sétálva elindultam felé. Vonzott az a sötétség. Vajon meg lehet állni a két világ között?

~~=Találkozás azzal aki megfordította az életem <3=~~

Dühös voltam magamra, amiért képes lennék így itt hagyni őt. Örültem volna, ha valaki most kettévágta volna a testem. Legalább nem bántanék meg soha többé senkit. Még alig tettem meg pár lépést mikor a kezemen az övét érzem, majd magához húz és átölel. Bár féltem tőle, hagytam. Mégsem tehetem meg, hogy kikászálódom a kezei közül és itt hagyom. Összetörném a drága szívét. Kiabált... de tűrtem. A szavai nagyokat koppantak a lelkemben. Elhagyja a Gotei 13-at miattam.... csak is miatta. Egy olyan ember miatt aki ma megharagította őt. Egy értéktelen létforma miatt aki nem képes megálljt parancsolni sem a testének sem az érzéseinek. És azok a gyönyörű szemeik amiket most az enyémbe fúr...
- Hülye... nagyon hülye vagy...
Pofoztam meg olyan gyengén, hogy az leginkább simogatásnak lehetett mondani, majd átöleltem a nyakát és hozzábújtam. Azt hiszem, hogy csak ennyi kellet nekem, hogy az iránta táplált félelmem elmúljon és a szeretetem felerősödjön.
- Miattam nincs értelme, hogy otthagyd a shinigamikat. Akkor csak vadásznának rád és űzött vadként kéne élj. És én nem tudom mit csinálnék ha elfognának és megölnének téged. Ki se bírnám...
Bújtam még jobban hozzá, közben a könnyeim újra eleredtek. Most lehet, hogy eláztatom ezt a kedves teremtést de nem érdekel. Most nem engedem el semmiképp sem. Történhet bármi, jöhet bárki. Akár egy háborút is rendezhetnek itt... Háború... Az égben most az dúl. Hangosan mennydörög miközben az eső felerősödik. Most már teljesen eláztam, de nem érdekel. Amíg itt van elem addig nem érdekel semmi..

~~=Találkozás azzal aki megfordította az életem <3=~~

Az eső hamarosan tombolni kezdett és rövid idő alatt nagy számban hullottak az esőcseppek. Most már mindketten át voltunk ázva, de én könnyeimmel látszólag igyekeztem az eddiginél is jobban eláztatni a szeretett egyént akibe most kapaszkodtam. A sírásomban pillanatnyi megállást okozott az, hogy a fiú megpuszilta a fejem, majd a vállamra hajtotta a fejét. Bár teljesen átfáztam a hideg eső miatt, a fejemen és a vállamon mintha bekapcsolták volna a fűtést. Ugyanakkor a mellkasomban is ezt éreztem körülbelül ott ahol egy ember szíve lehet. A szavak, amiket a fülembe suttogott nyugtatóan és felmelegítően hatottak rám. Legszívesebben elvinném magammal, de azt nem lehet. Megölnék... és azt lehet, hogy nem bírnám ki élve. Vagy legalább is megbolondulnék.
-Nem félek ameddig veled vagyok... Ha pedig valaki el akarna szakítani tőled, arra csak a könyörtelen halál várna.
Mondtam rekedt és szipogós hangon. Úgy látszik a hangszálaimat a hideg és az érzelmek egyszerre roncsolják és ezért mondhatni hamarosan tönkre mennek. De ez most nem érdekel. Most bármit hagynék neki, hogy csináljon csak, hogy boldog legyen. Na jó azért mindent nem, mert ha valami hülyeséget csinál amivel megbánt akkor biztos, hogy faképnél hagyom. De ez természetes, hisz nem vagyok egy kéjenc, vagy éppenséggel egy utcalány akivel bármit meg lehet csinálni. De nem félek, ő nem ilyen... Számomra most ő jelenti a mennyországot. Azt a helyet ahol egy ilyen értéktelen lény értéket és helyet nyer. Az a hely, maga az álom.

*Az eredetiség egy olyan dolog, amit sokan irigyelnek. Persze, ez a XXI. század, s rettentően nehéz önmagadra lelned s rátalálnod a saját stílusodra. Megesik, hogy az embernek megtetszik ez-az, s bizonyos elemeket átvesz mástól, ami teljesen természetes, hisz emberek (vagyis az én esetemben shinigami) vagyunk. Azonban teljesen lemásolni egy bizonyos stílus vagy egy adott téma képviselőjét már talán cseppet túlzás. Szép és jó dolog egy manga főhősét egyfajta példaképként tekinteni, hisz ezért hozták létre, hogy egy igazi példakép lehessen a kis fostosoknak, akik azt hiszik, hogy majd kardokkal fognak hadonászni, ha végre levált a tojáshéj a rusnya fenekükről, viszont vannak, akik annyira beleélik magukat az adott karakter helyzetébe, annyira elvarázsolja őket a téma s annyira hasonlítani akarnak rá, hogy kicsit túlzásba viszik. Teljesen lemásolják kedvenc hősüket, s igyekeznek azt előadni, hogy ez egy eredeti ötlet, hisz ők is szeretnék átélni azt, amit példaképük, ám ezáltal csak saját magukat teszik végtelenül nevetségessé, hisz mindenki számára egyértelmű, hogy kiről is koppintották perszónájukat. Komolyan annyira hülyének nézi a környezetét, hogy majd nem veszik észre, mennyire sekélyes, hogy mekkora egy kis jelentéktelen senki? Egyáltalán annak is örülnie kéne, hogy hajlandó vagyok foglalkozni vele, bár veres pistánk lehet, hogy immunis lenne még magára az Eleven Tébolyra, csak mert azzal áltatja magát, hogy ő jó, hogy ő hibátlan és tökéletes, hogy ő eredeti és semmi baj nem érheti. Itt egyedül Én vagyok az, aki tökéletes, csak Nekem nincsenek hibáim, hiszen én Felsőbbrendű vagyok, s felette állok a földi teremtményeknek. Hihetetlen, hogy képes voltam egyáltalán hozzányúlni a zanpakutomhoz, amikor igazából hakudával is képes lennék elintézni.
Eperke – bár hogy ne keverjük túlzottan össze a narancsfejű tökkelütöttel, akit lekoppint, szólítsuk inkább Málnácskának vagy Szamócának, az olvasóra bízom a döntést – azt hiszi, hogy képes lenne engem meglepni, pedig elég egyértelmű, hogy még kardot is ritkán fogott ezelőtt. Úgy tartja, mint valami kis fostos a ceruzát, na meg ez a testtartás… Jót tenne neki pár év sorkatonaság.*
- Igaza van, nem érdekes… Ön cseppet sem szórakoztató, s még a szenvedése se mulattatna, halandó. - *térek ki sokadjára is a béna suhogtatása elől, shunpomnak pedig mint mindig, most is remek hasznát veszem. Végül egy erős ütés a tarkóra, aztán egy rúgás a gyomorba, persze csak miután puszta kézzel hátrafeszítem a karjait, melyek hangos reccsenéssel adják meg magukat.*
- Látod? Ennyi voltál, aranymoszat… További kellemes napot. - *hajítom el a használhatatlan testet és annak is örülhet, hogy egyáltalán még képes lélegezni. Érdekel is engem, ha beveri a csinosnak nem titulálható buksiját? Az ő baja, minden esetre én mára végeztem, így egy senkai kaput megnyitván még magamban beleröhögök a képébe, nem mintha ilyen távolságból látnám szerencsétlent. Mindegy is, mára még sok a dolgom, az a fránya papírmunka… *

~~=Találkozás azzal aki megfordította az életem <3=~~


A fülembe súgott mondat meglepve ért és ezért feltört belőlem a nevetés. Kicsit szorosabban bújtam hozzá. Boldog voltam, hogy vele vagyok, de ugyanakkor szomorú is hisz hamarosan el kell válnunk. Ezt csak megerősítette a feltűnő lélekenergia.
- Majd... megfésülöm...
Nevettem, majd ezután eltolt magától. Nem túlságosan, csak annyira, hogy egy kis hely legyen kettőnk között. Ezután egy olyan dolog történt ami az előbbi beszólásához hasonlóan meglepett, de ez a meglepettség most nem az agyamra hatott. Megcsókolt. A meglepettségem elmúltával lassan lehunytam a szemem és az eddiginél is jobban átöleltem a nyakát. Igaz, hogy nem tartott tovább pár másodpercnél, de valamiért egy egész örökkévalóságnak számított. Miután ajkaink elválasztódtak, még nem engedtem el a nyakát.
-Akkor... öt nap múlva...
Suttogtam a fülébe, majd hozzátettem.
-Addigra már biztos nem lesz göndör a hajam.
Nevettem halkan, majd elengedtem. Jobbomat felemelve újra megnyílt az garganta.
- Ideje indulnunk. Téged vár a kötelesség, engem... engem meg a túloldal.
Pusziltam meg még búcsúzóul majd hátrálva beléptem a gargantába. Még láthattam amint elmegy mielőtt az átjáró szája becsukódott volna. Tüsszentésem azt jelezte, hogy kihatott rám az eső. Ez elég érdekes... hisz az arrancarok is meg tudnak fázni? Vagy ezt a megfázást csak beképzelem magamnak? Visszaérve Las Nochesbe, a szobám felé tartva még intek egy rám köszönő arrancarnak, majd belépek a kuckómba. Miután megszárítottam magam és a hajammal is sikerült elbíbelődnöm, lefeküdtem. Valamiért roppant fáradtnak éreztem magam és ahogy lenni szokott pár pillanat múlva már az álmok szigetén voltam. Erről jut eszembe... az arrancarok tudnak álmodni? o.O