Kellemes, nyugodt éjszaka volt, ám én mégis nyugtalanul kószáltam Karakura utcáin. Kezdtem egyre jobban undorodni a város zajától, és a benne élőktől. Talán Eriko elvesztése miatt érzem ezt, talán nem. Egyszerűen csak úgy érezem, hogy mindenképp el kell hagynom a várost, de nem tehetem, hiszen itt van rám szükség. Ha ebben a mocskos városban élek, még több embert tudnék megmenteni attól a szörnyű végtől, melyet a hollowok okozhatnak. Sajnos azonban az emberek önpusztító tevékenysége ellen már semmit se tehetek. Na igen... kicsit furcsa, hogy pont egy börtöntöltelék akarná megmenteni az emberiséget... Lépteim zaja egyre halkult, ahogy előre haladtam. Nem néztem, hogy merre megyek, csak lépkedtem, egyenesen a vakvilágba. Fejemet felemelve és visszatérve gondolataimból a Karakura mellett elterülő erdőt véltem felfedezni. Még sose jártam erre, és talán ezért is fogott el egy különös, megmagyarázhatatlan érzés. Valahogy úgy éreztem, mintha nem én lennék az egyedüli ember ezen a helyen. Úgy gondoltam, hogy ennek mindenképp utána kell néznem, még ha csak vaklárma is volt, hiszen ezzel a furcsa érzéssel kétlem, hogy haza tudtam volna térni.
Néhány percnyi séta után megérkeztem az erdő határához. Túl nagy csend volt ahhoz, hogy ne halljak meg bármit is, ami itt történik. Az állatok talán megijedtek és elmenekültek, vagy épp az erdő másik felén tevékenykednek. A lényeg mégis az, hogy túl nagy volt a csend ahhoz képest, hogy egy erdőről van szó, és ez egyre jobban kezdett zavarni, így hát behatoltam.
~ Én is mekkora idióta vagyok, hogy képes voltam csak a megérzéseim alapján bejönni ebbe a rohadt erdőbe... ~ szidtam magam, amiért ekkora ökör vagyok, de azért haladtam tovább, és megpróbáltam nem kiszúrni a szemem egy ággal se.
Ahogy egyre beljebb haladtam, mindig csak rosszabbul éreztem magam, de azért haladtam előre rendületlenül. Hirtelen egy ág reccsenést véltem hallani. Úgy gondoltam utána járok, hiszen farkasoknál rosszabb úgy sincs erre, azokat meg könnyűszerrel le tudom lőni egy nyíllal, ha rám támadnának. Miután már elég közel értem, felmásztam egy fára, és onnan figyeltem tovább. Néhány pillanat múlva egy férfi jelent meg előttem, majd megállt.
~ Ez meg mégis mi a francot csinál? Kétlem, hogy ez lenne a legalkalmasabb hely testgyakorlatok elvégzéséhez. ~
Árgus szemekkel figyeltem, hogy mégis mit csinálhat. Először azt hittem, hogy káprázik a szemem, amikor megláttam, hogy a srác épp átalakul valamivé. Néhány pillanat múlva az is kiderült, hogy mivé. Egy farkassá. Szememet dörzsölgetve próbáltam meggyőződni arról, hogy csak képzelgek, vagy hogy esetleg épp álmodok, de nem... Még meg is csíptem magam, csak hogy meggyőződjek arról, hogy nem álom ez az egész. Miután elindult, úgy gondoltam, hogy utána megyek, hátha megint részem lesz olyan átváltozásban, mint az előbbi. Néhány percnyi séta után sikeresen ráléptem egy faágra, ami hangos reccsenéssel jelezte, hogy bizony eltört. Ezt valószínűleg a farkas is észre vehette, hiszen pont ő ne tenné? Mindenesetre íjamat készenlétbe helyeztem, hátha esetleg rám támadna.

Kezdett egyre jobban érdekelni ez a farkas, már ha egyáltalán az... Őszintén szólva egyáltalán nem tudtam beazonosítani, hiszen még életemben nem láttam farkassá alakuló embert. Talán ő is egyike a mostanában feltűnő különleges képességekkel rendelkező embereknek.
Hála zseniális pancsserkedésemnek, ráléptem egy ágra, ami el is tört kicsinek épp nem mondható lábam alatt. A hangra látszólag a farkassrác is felfigyelt, hiszen azonnal felém fordult, majd lassú, unalmas léptekkel elindult felém. Már épp azon voltam, hogy megidézzem az íjamat, amikor oldalra fordult, és elkezdett körülöttem settenkedni. Valószínűleg csak a reakciómra volt kíváncsi, de az is lehet, hogy egyelőre csak gyenge pontot kereset, ahol rám támadhat. A körözése kezdett egyre jobban idegesíteni, már csak azért is, mert én még nem tudok róla semmit, de ő már kiszagolhatott néhány dolgot sétája közben.
- Na jól van, te nyüves korcs! Mégis ki a franc vagy? – idéztem meg íjamat erőteljes és dühös szemrángás közepette.
Kicsit már kezdett irritálni, hogy egy húsevő, bazi nagy fogazatú farkas rendez körülöttem farokkergető versenyt... Az éjszaka túl szép volt ahhoz, hogy egy ilyen akármi elrontsa azt. Bár az is igaz, hogy én voltam olyan hülye, hogy bemerészkedtem a megérzésem alapján az erdőbe... Lényegében csak én lehetek azért a hibás, hogy sikerült vele összefutnom. Próbáltam nem lelőni újdonsült „barátomat”, mivel előtte még szerettem volna kifaggatni, hogy miféle szerzet is lehet. Mondjuk nem valószínű, hogy ebben az alakban tud válaszolni, de azért még próbálkoztam, hátha szerencsém lesz. Azonban attól, hogy beszélni nem tud, még a támadás egyáltalán nem lehetetlen számára, és épp ettől féltem. Ebből a közelségből könnyen leteríthet néhány pillanat alatt úgy, hogy még csak nem is tudjak védekezni.
~ Ha nem shinigami, és nem is hollow, akkor mégis mi lehet, ilyen képességgel? Talán ember? De még sose láttam embert ilyen képességgel... ~ gondolkoztam el néhány pillanatra, ami egyenlő az elbambulással, így ha támadni akarna, akkor most könnyen leteperhetne, hogy aztán elharapja a torkomat.

Nagyon úgy tűnt, hogy a köröző farkasban is épp ugyan az a kérdéssorozat merült fel, mint bennem. Bár engem egyáltalán nem izgat, hogy a rohadék shinigamik, vagy még rohadékabb hollowok oldalán áll-e. Ha nem tetszik a válasza, kinyírom, és így egy korccsal kevesebb lesz a világon.
Kezdett egyre jobban irritálni a dög, főleg mivel úgy tűn, hogy semmibe vesz. Igencsak meglepett, mikor megfordult, és elindult az egyik fa felé, ami mögül mint ember lépett elő.
Kérdésemet teljesen figyelmen kívül hagyta, hiszen ő is feltette ugyan azt a kérdést, mint én.
- Először is, én tettem fel hamarabb a kérdést. Másodszor a nevem You Raiden. – válaszoltam teljesen közömbösen, majd íjamat hagytam szertefoszlani.
Valószínűleg nem állt szándékában az ismeretlennek rám támadnia, hisz' eddig bármikor megtehette volna. Igaz, hogy íjjal könnyedén lelőttem volna, de távolsági fegyverrel nem lehet közelharcot vívni, így lehetséges, hogy én maradtam volna alul.
- Semmi közöd hozzá, hogy mit keresek itt. Tudtommal nem vagy se a barátom, se pedig a szárazdajkám... szóval lehet kussolni. – válaszoltam neki kissé gőgös hangnemben – A magam oldalán állok. Szarok bele, hogy mit csinálnak a shinigamik a hollowokkal. Felőlem mindannyian megdögölhetnek.
Valamiért nagyon utáltam, ha nem kaptam meg kérdéseimre a választ, azt meg még jobban, ha nekem kellett először válaszolnom.
- Végre megkaphatom a választ arra az egy, rohadt kérdésre, szőrcsomókám? – kérdeztem.
Remélhetőleg még emlékezett arra, hogy mi is volt az, hiszen alig néhány perce tettem fel. Bár amilyen nagy mázlim van általában, valószínűleg ismét csak egy idiótával hozott össze a sors, aki még arra se emlékszik, hogy mit csinált fél perccel ezelőtt.

.:Találkozó:.

Az ébresztőóra csörgésére keltem. Nagy lendülettel felülve az ágyamon ásítottam egy hatalmasat miközben az életemet megkeserítő tárgyra néztem. Borzasztó… Minden reggel ugyan ez a helyzet alakul ki. Fáradt vagyok, s ez az óra is idegesít. Muszáj felállnom és elsétálnom a szekrényig, hogy kikapcsolhassam és visszafeküdhessek aludni, de ha ezt tenném, a séta felébresztene, és már nem tudnék visszaaludni.
- Minden nap ez az idegesítő csörgés… Vajon mikor hagyja már abba? – nézek farkasszemet a rettenetes találmányra. Végül egy sóhaj kíséretében úgy döntöttem, hogy felállok és elbalettozom kikapcsolni az órát. Felálltam és elindultam felé, ám mikor odaértem, abba maradt a csörgés. Rövid morgás kíséretében halálos ítéletet szavaztam meg a tárgynak, amit még ma este végre fogok hajtani. Most viszont ideje felöltözni és reggelizni indulni. Magamra kapva egy vörös inget és egy fekete farmert, leindultam a konyhába.
- ’Reggelt! – ásítottam még egy nagyot leérve a konyhába, ahol már senki se volt.
~ Vajon hova mehetett? – vakartam meg a tarkómat az ajtó felé pillantva. Fáradtan huppantam le az egyik székbe, s lassú tempóban falatozni kezdtem… Befejezve a kajálást a mosogatóba téve a tányéromat, levegőzni indultam. Zsebre dugott kézzel ballagtam a folyó mellett, néha a vízre pillantva. A víztükrön gyönyörűen csillogtak a nap első sugarai, ritkán látni ilyen szép jelenséget.
~ Milyen rég nem találkoztam a többiekkel… Hana-val, Hanae-vel, Namie-vel, Kuro-val és a többiekkel. Sőt! Még Masaki-t is rég láttam, pedig ő és a többi Vaizard Karakurában él. – gondolataimnak az erdő fogalma vetett véget, mivel elértem a karakurai erdőt. Beljebb sétálva, egy fiatal srácot vettem észre, aki pont ekkor lépett vissza Pót testében.
~ Nocsak… Csak nem egy Shinigami? Nem. Bár Halálisten lélekenergiája van, felfedezhető egy kis mennyiségű emberi Reiatsu is. – mértem végig a tizenéves fiút, majd úgy döntöttem, hogy beszélgetésbe bocsátkozom vele.
- Üdv. – léptem elő az egyik fa takarásából…

♪♫♪Találkozó♪♫♪

Önkéntelenül is, de elmosolyodtam látva, hogy mennyire lelassítja a beszédpartneremet a Reiatsu tömeg, amit már képtelen vagyok elrejteni. Hiába, ez a magas lélekenergia átka. Sosem tudom tökéletesen elrejteni, mivel egyszerűen a technika, amivel a Shinigamik elrejtik Reiatsujukat, a Bankai szinttől kezdve nem elég erős.
- Hát… öhm… Kamimaru Iratuza vagyok, Helyettes Shinigami, feltételez uram, hogy ön is Shinigami vagy valami hasonló. – mutatkozott be rövid habozás után.
~ Szóval Helyettes Halálisten? Úgy érzem, még nem tudja kardja nevét, pedig lélekenergiája már közel áll ahhoz a szinthez. Talán segítenem kéne neki? Hisz’ abból mindenki csak profitálna, és kevesebb munka hárulna ránk, Vaizardokra. – mosolyodtam el, miközben végig mértem a férfit, akivel éppen társalogtam. Látszólag nagyon feszült volt, talán attól tartott, hogyha úgy tartja kedvem, elfogom pusztítani, s bárt egyes Shinigamik ezt tennék, mivel Vaizard vagyok, én már rég nem ilyen személynek tartom magam.
- Segíthetek valamiben esetleg? – kérdezte, mire én ismételten elmosolyodtam.
- Talán én segíthetek neked, nem gondolod? Vagy talán nem akarsz erősebbé válni? – pillantottam a Helyettes Shinigami-ra, akit látszólag megdöbbentett a kijelentésem…