A Halloweenről akkor hallottam, amikor elcsíptem egy beszélgetést hazafelé menet a vásárlásból Karakurában. Arról beszéltek az emberek, hogy még venniük kell egy csomó édességet, amit szétosztogathatnak a gyerekeknek. Fel is tűnt a boltban, hogy az átlagosnál sokkal kevesebb nyalánkság volt a polcokon és ez meg is magyarázza a dolgot. Nagyon érdekesnek találtam ezt az ünnepnek nevezhető édességosztogatást, ezért utánakerestem a könyvtárban, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy részt vehessek. Miután sikeresen átnyálaztam a könyv ehhez kapcsolódó szövegét, mindennel tisztában voltam és azonnal indultam is vissza Soul Societyba.
Rögtön neki is kezdtem megtervezni a jelmezemet, mivel ez kellett ahhoz, hogy mehessek gyűjtögető körútra. Nem csak az édességek jártak az eszembe, hanem az is, hogy megmutathassam, hogy milyen jó a kézügyességem és milyen szép kosztümöt készítek magamnak. Mialatt belemelegedtem a nagy varrásba, eszembe jutott, hogy el kéne hívni valakit, hogy más is élvezze velem a Halloween örömeit. Először természetesen Shiratori-samára gondoltam, de ő egyből nemet mondott, aminek nem nagyon örültem és nem törődtem bele egykönnyen. Miközben folytattam a jelmezem elkészítését, időközönként újra benéztem a kapitányi irodába és megint megkérdeztem, hátha meggondolta magát. Sajnos egyik alkalommal sem kaptam a nemleges válaszon kívül mást, pedig még azt is felajánlottam, hogy Shiratori-samának is csinálok egy maskarát, amit felvehet. Végül már nagyon megunta a folytonos zaklatásomat és felajánlotta, hogy megkér valakit, aki eljön velem. Annyira nem repestem az örömtől, de ez is jobb volt, mint a semmi. Nem sokkal ezután készültem el a jelmezemmel, már csak várnom kellett, hogy elérkezzen Halloween estéje.
A nap már majdnem lement a horizont alá, amikor megérkeztem a találkozóhelyre a senkai kapu elé. Shiratori-sama azt mondta, hogy ide fog jönni Ayumu fukutaichou, aki velem fog tartani körutam során. Eddig nem ismertem személyesen a 7. osztag hadnagyát, de tudtam, hogy Shiratori-sama jóban van vele. Akkor biztos szoktak beszélgetni és az nem lenne rossz, ha hallana tőle néhány jó szót rólam, szóval megteszek mindent, hogy minél jobban érezzük magunkat.
A nagy gondolkodásból, akkor zökkenek ki, amikor meglátom közeledni édességgyűjtő partneremet. Ahogy végignézek rajta, nem látom jelét annak, hogy valami veszélyt jelentene Shiratori-samára, ezért nem kell ellenségként tekintenem rá. Úgy néz ki, mint aki egy légynek se tudna ártani, szóval nincs semmi akadálya, hogy összebarátkozzak vele. Ha Shiratori-sama barátkozik vele, akkor már csak nem lehet olyan rossz, én teljesen megbízok az ő ítélőképességében.
- Jó estét Ayumu fukutaichou, Shiranui Harukinak hívnak és remélem jól fogunk szórakozni. – köszöntöm az érkező hadnagyot nagy mosollyal az arcomon. Hamarosan meg is nyitották nekünk az átjárót és el is indulhattunk az Emberek Világa felé. Az út közben egy kicsit elgondolkoztam, hogy vajon Ayumu-san is el akart jönni, vagy csak Shiratori-sama miatt tart velem. Hirtelen nem tudtam eldönteni, ezért arra jutottam, jobb lesz rákérdezni.
- Ayumu-san örül, hogy eljöhet Harukival Halloweenezni vagy csak azért egyezett bele, mert Shiratori-sama megkérte. – teszem fel a kérdésemet a hadnagy felé fordulva. Nem szeretném, hogyha csak azért jött el, mert Shiratori-sama rákényszerítette, akkor nem lenne olyan jó érzés. De reménykedem, hogy tényleg örömmel jött el és csak badarságokon gondolkoztam eddig.
Egy-kettőre át is érkeztünk a másik oldalra és elindultam az Urahara Vegyesbolt felé, hogy felvegyek egy gigait és az egyszerű emberek láthassanak a csodálatos jelmezemben. Shunpot használva gyorsan oda is értem a kis házhoz, hiszen nem akarok lemaradni semmiről. Felöltöztettem a póttestemet a saját kezűleg készült denevérlány jelmezembe, hozzá illő denevéres fülbevalóval. Eddigi piros masnimat feketére cseréltem, hiszen az egész maskarán a fekete és a lila szín dominál. Persze nem felejtettem el az elengedhetetlen töklámpást sem, hiszen az egy fontos kellék és van egy műanyag, tök alakú vödröm is, amibe az édességet gyűjthetem. Minden készen állt, el is indulhattunk gyűjtögetni a finomabbnál finomabb dolgokat.
- Haruki szerint kezdjük el ennél a háznál. – kiérve az Urahara Vegyesboltból egyből magamhoz ragadtam az irányítást, annak ellenére, hogy egy hadnagy volt a társam és rámutattam az egyik házra. Máris mentem a kiválasztott ház felé, majd odaérve megnyomtam a csöngőt. Még egy kicsit megigazgattam a ruhámat, hogy tökéletesen álljon és elámuljanak a legszebb jelmezen, amit látni fognak.
Gyorsan elintéztük ezt a házat és begyűjtöttük a nekünk járó csokoládét. Persze az sem maradt el, hogy megdicsérjék a ruhámat, amire én csak egy elégedett mosollyal válaszoltam. Miután kiértünk a járdára, egyből megnéztem, hogy mit sikerült szereznünk.
- Haruki kapott fehér csokit! – egy kisebb éljenzés közepette osztom meg társammal, mi akadt a kezem közé, majd folytattam tovább a kotorászást. – Van egy epres is! Ez majd Shiratori-samáé lesz, ez a kedvence. – osztom meg tervemet a hadnaggyal, hiszen ha ismeri Shiratori-samát, akkor biztos tudja, hogy szereti az epres dolgokat. Miután átkutattam a vödrömet, megnéztem, hogy Ayumu-san mit kapott.

Rettenetes lázban égtem, évődtem, és jól meg is ettem vagy három óriási almát, míg idegesen toporogtam fel és alá, hogy most akkor felvegyem, vagy ne vegyem, vagy nem is tudtam, mi legyen, mert hát, nagyon kedves volt, hogy Shira-chan megkért, menjek édességet gyűjteni, szegény Shiranui-sannal senki sem akart cukormérgezést kapni, pedig én már úgy vártam, hogy Halloween előtt egy héttel már azt számolgattam ki napról-napra, milyen jelmezt is vegyek fel. Nagy dilemmám volt, nyuszikának öltözzek-e vagy nemnyuszikának, mert úúhhúúgy imádom a nyuszikááákat, viszont nem akartam, ne tudják, beöltöztem-e, vagy sem, mert nyuszikafüleket csak úgy is szoktam viselni, és hát, ha nem ismerik fel a jelmezem, az elronthatja egész cukormérgezéses esténket, rémesen borzalmas, dípfelhőkalattMichisarokbanbőgős itthonmaradássá.
A rémkép úgy villózott a szemeim előtt, chibi Én készült redőnyt leengedni, neonos óriástáblát robbantani, kicsi, sárga markolóautójával mindent feltakarítani, és nagyon gyorsan öt-hat jelmezt fércelni kicsi varrógépén, legyen választék, mert ő nem marad otthon semmi esetre sem. Én ugyancsak így voltam vele, hogyan is hagyhatnék ki debilmálnagőzös estét, édes ízek mennyei országába való betörést, és mindenféle ragadós, cukros, nyami nyalánksággal tömni buci fejem, hogy másnap majd jól legyen mit ledolgozni egy kissé fárasztó, nyelvlógatósan kifullasztó edzéssel. Bizony ám, a papírok elcipelése Tomo „villogószemcsiséskicsitmogorva” fukutaichoutól azért nem egyszerű, és előtte jól be kell melegíteni, tíz kör az edzőteremben, fekvőtámasz, nyújtás, napi rutin az egész, csak kifekszem tőle, de még jó, hogy ennyire sűrűn járok Ueda-sanhoz, így aztán éppen sikerült összetalálkoznom – jaj, Shira-chan olyan ügyes, és bátor, és még kevesebb ideje van T-T, de akkor is ügyes, és úgy örülök neki –, és gratuláltam is, meg körbepattogtam, hogy taichou lett a Bankoknál… vagyis… hogy nem ott. -.-’
Annyira nem találtam magam kicsi gondolataimban már megint sehogy sem, hogy végén még – attól rettegtem –, fel kell ébresztenem majd szegény Nobu-chant, rendezzen nekem egy régészeti ásatást, hogy végül megkerítsen engem, mert nagyon is levesztem az elvemben, nem veszel elveszve semmit sem, vagy vesztemben elvesztem. Hatalmas rezignált sóhajjal már majdnem ott tartottam, ősembernek öltözök, mert talán ahhoz még elég lesz az a kis sütnivaló, ami agyonra pörkölődött kicsi fejemben, valószínűleg pontosan még akkoriban, mikor is kihalódtak a dínók, mert volt a nagy bumm, és huss, minden állatka megsült, ami csak dínó volt. T-T Hatalmas volt bajom, meg elkerekedett keservem is, ami aztán kereken egyben ott üdült szememben, hogy megint sírni kezdtem. Mézes-mázas, rettentően színes cukorságos édes Istennője sem tudta volna megmondani, mi szösz lelt, hiába is próbáltam kalimpálni neki, hogy segítsen, hagyott lakatlan szigeten, bús magányomban, egyetlen palackot sodorva csak partra a hatalmas kékségből.
Mentőötlet érkezett, aminek úgy megörültem, egészen lendületesen hasaltam fel saját lábamban, így aztán még hitelesebben játszottam nyuszikát, ami pedig besegített, másodlagos első szerepemet is tökéletesen játsszam, kedves gyűrűm pont a szemembe állt bele, bár mindig is nagyon kíváncsi voltam rá egészen közelről, nem terveztem, így alkalmazom csis zoomomat, ahelyett, nagyítóval teszem, majd nagyra nyitom szemecskémet, beférjen a helyébe. Fájdalmasan nyöszörögve, kifolyni készülő véreres golyómmal bámultam a végtelenbe vagy semmibe, olyan egyenlő volt a két dolog, féltem, sikeresen megvakítottam magam, pedig reméltem, hogy mégsem, mert annyira szerettem mindekét szemem, pont olyanok voltak, mint az ikrek, egyformán tökéletlenek, két kicsi tojás. *o*
Hatalmas probléma volt ez, amit rögvest meg akartam osztani a világgal, és ez mégsem ment, mert nem mehettem, lábam úgy beakadt, hogy kiakadt, és már egészen inkább tekertem volna magam wc-papírba, hitelesen adtam volna a feltámadt és elszabadult múmiát, vagy agyvelőevő zombibébit, hát teljesen különösen nem éreztem magam jól, és már majdnem feladtam a reményt. Ennyire borzalmas helyzetben még egyszer sem voltam, és tényleg, úgy de rosszul éreztem magam, hogy epres-joghurtos nyalóka szerelmére könyörögtem Süttyő elhantolt testének, Mézi szellemét küldje hozzám, segítsen édességet gyűjtenem, és Shiranui-san Weenie estéjét se rontsam el, mert megszakad a szívem rettentő sok darabba, ha megszegem még Shira-kunnak tett ígéretemet is. T-T
Végül valahogy csak túlestem mindenen, amin lehetett, szegény Yuki-chan majdnem frászt kaphatott, hogy kis híján kinyomtam saját szemem, és valami olyat működtem a lábammal, amit még egyik shinigami sem, mert hát húú , de én nem akartam, és miután megbeszéltük, hogy megtesszük, segítségemre lett egy komoly jelmez rettentő komollyá tételében. *.* Olyan kötést kaptam a lábamra, hogy nem igazán értettem hozzá, de miután nagyjából már azt sem tudtam, fáj-e valamim, ilyen barna fáslit kaptam megkínzott bal lábamra, mert egy igazi kalóznak faláb dukál, és nekem már megvolt, a sántikálás az alaptermészetemből adódóan könnyen kijátszható volt, bár arról nem tehettem, hogy mindenféle ajtófélfa, szék- és asztalláb az én kislábujjam nézte ki magának, és olyankor jókat elszökdécseltem magamnak. Ami elhomályosult szemecskémet illette, azt mivel mással, mint egy szemkötővel fedtük, muszáj volt, mert arra nem láttam, és ha úgy néztem, hogy kettővel figyeltem, semmit sem tudtam pontosan, hol is van, és asztalt, széket, mindent, ami volt, borítottam tisztességesen azért sűrűn bocsánatot rebegve, de ha sötétet generáltam lüktető bogyónak a fejemben, lényegesen kevesebb áldozatot sikerült leterítenem. Nem akartam én így elrontani magam, de ha már megtörtént, hát éppen pont kapóra jött a dolog, és hitelesen alakíthattam a vérbeli kalóz szerepét azon kis kivételekkel, hogy kedves Kalóznyuszi-Nyuszikalóz voltam, hajóm becses neve Szivárvány Nyuszigyöngy volt, szemkötőmre egy édes nyuszika került, és vállamra nem más, mint Berry nyuszi kucorodott, sokadszorra megszólítva, kapaszkodjon, de nagyon, nehogy baja essen, meg lessen, leessen, mert lehet, katasztrófeán kívül nem szenvednénk egyebet, de nem akartam, akár véletlen is baja essen.
Miután nagy nehezen útra készek voltunk, fel sikerült öltöznöm, és mindenféle nehéz feladatot végeznem, például felcuccolni, hogy póttestem is fel tudjam díszíteni, mint egy karácsonyfát, bár megszakadt a szívem, hogy Nobu-chant nem csomagolhattam kistáskába, magammal vinni, mert féltem, hogy valami nagyon iszonyatosan félelmetes szörnyeteggel is összefuthatunk, ami csak úgy éppen Karakurában garázdálkodik, és nem átalkodik elvenni az én Cukorszerelmeimet, végül mégsem próbáltam szatyorba gyömöszölni Éditaichou-chant, hagytam, kipihenje magát, szórakozzon, és hasonló csomó dolog. *o* Nagy bicegős jelenetemre kellett koncentrálnom, vagyis pontosabban arra, hogy módjával bicegjek, ne akarjak elesni, mert nem venné ki jól magát, szegény Shiranui-san vagy nagyon megijedne, ha látná, félvakon csápoló valóm egyszer csak elterülni, és közelről megvizsgálni a földet, elég tiszta-e, és reklamálni, ha esetleg a negyedik osztag nem végzi jól a munkáját, pedig én aztán sosem tennék ilyet, meg sem fordult fejemben, hogy valaha is ilyesmire vetemedjek, leszóljam a negyedik osztagot, mert ott is annyi kedves, rendes ember dolgozik, hogy nem lehet rájuk semmi rosszat sem mondani.
- Örvendek a szerencsének!^o^ - mondtam mosolyogva, de kicsit még félénken. Nem tudtam, mit szól majd hozzám Shiranui-san, és nem akartam, rossz benyomása legyen rólam, mert akkor nem érezné velem jól magát az este, és megint teljesen elromolna a hatalmas édességorgiáról dédelgetett álmom. T-T Összekapartam magam a reménytelenség iszonyatosan sötét verméből, hogy újult erővel csapjak rizsázásba, mit-miért-merre. – Én is nagyon remélem, de… nem szólítanál inkább Michinek, és-és én meg… szabad Haruki-chan? *o* - ugyan mondandóm végére eldadogósodtam, végül eszembe ötlött, hol is hagytam jó modorom, és hangosan adva jelét felháborodásomnak magammal szemben, meglepett ”hah!”-sóhajt hallattam. – Ne haragudj a faragatlanságomért, ő Berry, az én édes-kedves, nagyon imádni való kisnyuszikám, ha nem bánod, ő is jön velünk Weenie estézni. ^.^ - kicsi szívem boldogságtól repkedett, mikor bemutattam Berry nyusszancsot Ruki-channak.
Merre meddig, egyszer csak megtörtént, hogy megnyitották nekünk az utat Karakura híres-neves városába, én igazán megszerettem odajárni, mert rájöttem, hogy jó dolog ismerkedni, és aztán már annyi mindenkit ismertem meg, hogy a szívemhez nőttek. Mióta először találkoztam Tori-channal, teljesen megváltoztam, és ezt neki is köszönhettem, mert egészen jó kezdés volt azt emberek felé való nyitásban, megadta a kezdő lökést, és azzal, hogy a barátom lett, csakis arra bátorított, még többet szerezzek. És pont, mikor mindezeken gondolkodtam, mintha csak Haruki-chan is fejemben járt volna, vagy… az is lehet, titkon gondolatolvasó csillámpír? o.O Mi lesz velem, ha kiszipolyozza a vérem, és aztán még Berry nyuszika pihe-puha plüsstestecskéjét is kiüríti? ((((OoO))))
- Ajjj, heelll… ööhmm… p. – a dolgok, mint a mai napon sokszor, pont nem úgy történtek, ahogy akartak, mert én nem szándékoztam szegényt így, de uuhh, vörös fejem alig tudtam hova rejteni, csak Berry nyuszinak köszönhettem, hogy egyáltalán nem kaptam lángra. Akkor tényleg nagyon karácsonyi lettem volna. – Má-má… Elnézést, Haru-chan, én csak… Nagyon örülök, hogy eljöhettem veled, és nem azért, mert Tori-chan megkért rá, hanem mert én akartam is jönni. ^.^"
Reménykedtem benne, megértette, és nem kell tovább magyarázkodnom, mert egészen az foglalkozott lefogni foglalatba tenni, hogy chibi Énem fejemben milyen vidáman énekelgeti az „Ég a gyertya, ég…”-et, miközben a legnagyobb lendülettel ugrálja körbe lángoló karácsonyfát, rajta csúcsdísz kicsi fejem paradicsompiros fa replikája. Még szerencsém volt, hogy Szérás iker egyik Kaccsán nevezetű fele hozta a porolós oltóját, aztán megmentett a teljes elemi ellángolástól. Mire lehűtött a hűtő, azaz drága Berry nyuszikám vállamon kuporogva, már nagyban öltöztettem magam, hogy hűűű, meg haaa, mehessünk már édességorigami… gaigiga… gigu… -.-’
Inkább feladtam, csak helyeslően bólogattam, mikor Kiki, mint egy vérbeli vezető kijelölte számunkra az útirányt. Rettentően remek volt, olyan boldog voltam, még fájós lábamról is elfeledkeztem, és kissé lemaradva vezetőm mögött, ugrándozni kezdtem, mint kiscsikó a réten, hogy fájós lábamra lépve, majd beborultam egy nem célpont ház kapuján. o.O Szerencsére sikerült kivédenem a rémesetet, és túléletem a mutatványt, csak bokám sajgott kissé, hogy már csak akkor értem utol Haru-chant, mikor az ajtóban állt, és széles vigyorral csalt csokit, hogy ne a csoki hiánya miatt kelljen megviccelni a ház népét. Berry kedvesen megsimogatta az arcom, hogy éledezzek, mire kisebb mosolyom, mert azért végig örültem, még részeges kaputámadási akció idején is, mert édességorgiaaaa, szélésebbre húztam számat, és nyuszifüleimet oldalra billentve néztem a kedves emberekre hatalmasan csillógó szemekkel. *o*
Amint megköszöntük a szerzeményeinket, kíváncsiságom úgy hajszolt, egyből jól belelestem a homméd – vagy valami hasonlóan mondják angolul, mert már hallottam Aoi-chantól –, táskámba, azonban elfeledkeztem másik bajom részemről, és addig nyűglődtem, míg szemkötőm jól össze nem akadt a táskával, amit aztán így húzva-nyúzva a fejembe nyomtam, félig meddig jól rá is szorítottam, kalapomat meg nyuszifülestől valahova a mélybe küldtem, óóó én gonosz. T-T Kegyetlen a sors, és mily gaz játékot űzött velem, határtalanul megkínzott, és még a táskámat is majdnem tönkre tettem. Vakon csápoltam, hátha rátalálok Harukira, miközben az orromon fennakadt táskától alig tudtam segítségért könyörögni. Vaksi kisegérként rohantam fel és alá, míg végül egy láthatatlan tereptárgynak ütközve vissza nem pattantam, és ki nem terültem. Esésem közben táskám végül megadta magát, megvált szerény személyemtől, és úgy repült el messzi világba, hiába kaptam utána, nem értem el, csak fenékre zuttyanva koppantam, majd beletört a hátsócsontom is. TTT~TTT
- Áú… T.T – nyöszörögtem, és hihetetlen gyorsasággal ölelgettem be az egész idő alatt vállamon állomásozó Berry nyuszikát. Rettentő tragédia volt, és ami még ezt is le tudta hangolni, hogy nem volt túl rózsás helyzet, amire aztán újabb lapát dobott életet, azaz pont fordítva, de szegény Kiki Weenie estéjét is elrontottam, nem csak úgy a magamét, meg Nyusszancsomét. ToT Borzalom volt, katasztrófa, össze sem tudtam szedni magam, csak aztán mégis kellett, könnyeimet törölgettem, felkeltem, csak nagyon lassan, mint egy reumás csiga, és bicegve-sziszegve-nyafogva támolyogtam Haru-chanhoz, jól beölelgetni, és bolygónyi kölyöknyuszi szemekkel sok bocsánatot rebegni. – Én annyira, hogy nem is sejtettem! Igazi katasztrófa, én elrontottam, az egésznek vége, úúhúúúgy ne haragudj! T-T
Miután úgy éreztem, már eléggé szétnyomorgattam szegény lányt, és eléggé hatalmas káoszt teremtettem ahhoz, lassan-lassan ránk hívják a rendőrséget, vagy talán ilyen fehér köpenyes valakiket, akik majd hoznak nekem zubbonyt, és elvisznek a szirénás autóval, vagyis nem is tudom, hova készültem, mert mikor lehajoltam kalapomért – jahaaaj, derekam, derekam –, csak a táskámat akartam visszaszerezni valahogy. Szerencsém volt, hogy a szemkötőmet nem sikerült megbabrálnia, mert akkor lett volna nekem jaj, hát mit kezdek, ha még a félvakságommal is becsődöltetem itt Ruki-chan buliját, szegény Shira-chan majd szégyenkezhet, miféle barátja vagyok. T~T Rettenet! OoO
- Moooh, Haruki, nem találom. Nincs meg a nagyon fontos, ihi… igazááán szükségem van a táskára, de sehol nincs, és nem láttam, merre repült. – Magyaráztam hüppögve, és teljesen kétséges kétségekbe zuhanva. – Se… ne haragudj, de segítenél, megkérhetlek rá, hogy megkeresd velem? p.p – könyörögve könyörögtem neki, mert ha utána még azt is mondja, inkább menjek haza, hazamegyek, de nekem kellett az a nyuszika, mert bajtársat sosem hagyunk hátra, és ha már vitéz katona volt, hogy ki merte tenni velem együtt a lábát a nyílt terepre, hát megérdemli, tisztességes körülmények között búcsúzzon rövidke életétől, azzal bevetettem magam a sűrűbe, és egy nagyon nem egyszerűen átlátható nem is tudom, mit kezdtem vizsgálni.

Már nagyon vártam, hogy megérkezzen Ayumu-san és végre elindulhassuk cukrokra vadászni. Egyszer csak meg is pillanatom közeledése közben és láttam, hogy ő már magára öltötte a jelmezét velem ellentétben. Én egyelőre csak a vödrömbe raktam a ruhámat és csak a póttestre akarom felrakni. Amint közelebb ért a hadnagy észrevettem, hogy lába barna kötésbe van tekerve, ami ha a teljes jelmezt nézem, akkor egy faláb akar lenni. A szemkötő is megvolt és a sántikálás is tökéletes volt, ami kellett egy teljes értékű kalózhoz.
- Rendben, és ahogy szeretnéd. – egyeztem bele a tegeződésbe és abba, hogy becézzen. Amúgy nem nagyon rajongok a becézésért, de most az egyszer kivételt tehetek. Mivel Shiratori-sama egyik barátjáról van szó, ezért neki több mindent szabad, mint másoknak. – Haruki nem bánja. Minél többen vagyunk, annál jobb. – reagálok a plüss nyuszi bemutatására, ami után végre felszabadultabbnak láttam Michi-sant, ezért kezdetét is vehette a kalandunk.
Miközben a Dangaion haladtunk át kósza gondolatok ötlöttek a fejembe, amiket hangosan is kimondtam és rákérdeztem a hadnagynál. A reakciójából már azonnal kivettem, hogy tévedek, anélkül, hogy mondott volna valamit. Válaszában pedig, ezért elnéztem, hogy Shiratori-samát ilyen becenévvel illette. Ha pedig azt is figyelembe veszem, hogy ők ketten jó barátok, akkor már nem jelenti azt, hogy faragatlan lett volna vele.
- Haruki megértette és bocsánatot kér a kérdésért is. – gyorsan szabadkoztam a kérdés feltétele miatt és teljesen megnyugodtam, hogy tényleg szeretne velem eljönni. Csak olyan valaki húzza fel magát ennyire, aki tényleg el akar jönni és nem csak megjátssza, hogy szívesen tart velem.
Átértünk a túloldalra és mentünk az Urahara Vegyesboltba, hogy magunkra öltsük gigaiunkat és én a jelmezemet. Amint készen voltunk a póttest felvételével és immár láthatóvá váltunk az egyszerű emberek számára is, kijelöltem első úti célunkat, amire Michi-san csak bólintott. Ha így folytatja, akkor tényleg meg fogom kedvelni a hadnagyot, hiszen hagyta, hogy egy kicsit parancsolgassak, még ha csak abban is, hogy melyik házhoz mennyünk. Ez nálam plusz pontot ér, ha így kiélhetem a parancsolgatási vágyamat. Át is vettem a vezetést és előre mentem a ház ajtaja felé, majd megnyomtam a csengőt, amikor meglátom, hogy Michi csak akkor ténfergett oda és mintha egy kicsit ziláltabb lett volna, mint néhány perce, de az is lehet, hogy beképzeltem. Ki is nyílt az ajtó és gyorsan magamra öltöttem legelbűvölőbb mosolyomat, hogy minél több édességet kapjunk.
Miután megkaptuk a nekünk járó fogrontó dolgokat és elindultunk az út felé, azonnal szemügyre vettem, mit sikerült zsákmányolnunk. Ahogy sorolom a nekem tetszőket, észreveszem, hogy eltűnt mellőlem Michi-san és eddig magamba beszéltem. Körbenéztem magam körül és megláttam egy kicsit messzebb, össze-vissza rohangálni táskájával, ami az arcáról lógott. Gyorsan rohantam segíteni neki, de ő folyton elszaladt előlem, majd végül nekiment egy lámpaoszlopnak és földre nem esett, a táskája pedig elszállt. Ekkor már sikerült beérnem és megnéznem, hogy jól van-e.
- Michi-san minden rendben? – kezdtem el aggódni bajtársam miatt, aki az úton feküdt. Ahogy jobban végignéztem rajta nem láttam, hogy valahol is elszakadt volna a jelmeze, szóval csak a hátsóját üthette meg a kemény úttal. Segítettem volna neki felállni, amikor hirtelen a nyakamba ugrott és ölelgetni kezdett és folyamatos bocsánatkérésbe kezdett.
- Nincs semmi baj. Harukinak nincs oka haragudnia, Michi-san nem csinált semmi rosszat. – próbálom lecsillapítani a nyakamból lassan lemászó hadnagyot, hogy nem vagyok mérges rá az össze-vissza rohangálásáért. Végül mégis szépen felsegítem az úttesten ülő Michit, aki egy-kettőre leporolja magát és felveszi a kalapját is. Ezután azt veszem észre, hogy a táskáját kezdi keresni, amit láttam elrepülni.
- Haruki látta merre esett. – mutatok a táska meglelésének irányába, majd elindultam és segítettem megkeresni. Egy nem messze lévő ház kertje felé esett, de balszerencsénkre itt egy csomó bokor volt és bármelyikbe beleeshetett. Egyből neki is láttam a kutatásnak az első bokorban, közben pedig visszagondoltam, hogy pontosan melyik felé eshetett, hiszen eltarthat egy ideig, mire az összest végignézzük. Visszagondolva, úgy emlékeztem, hogy a harmadik bokor felé eshetett, így ott kezdtem el keresni és egy rövid keresés után a bokor közepén meg is találtam az elkóborolt táskát. Leszedtem róla a rátapadt leveleket, majd odanyújtottam Michi-sannak.
- Tessék, Haruki megtalálta. – adom át jogos tulajdonosának az édességszállító eszközt egy mosollyal az arcomon. – És ha szeretnéd, gyűjthetjük együtt Haruki tökös vödrébe az édessége, hogy ne veszítsd el a nyuszis táskádat. Majd a végén igazságosan elosztjuk a csokit és a cukorkát. – tettem egy ajánlatot, mivel láttam, hogy fontos Michinek az a táska és nem akartam, hogy megismétlődjön az eset.
- Most te választhatsz házat és Haruki fog hátul menni, hogy figyelni tudjon Michi-sanra és ne essen semmi baja. – adom át a vezetést a hadnagynak és ezúttal vállaltam, hogy hátul maradok és szemmel tartom az előttem menőt és megakadályozom a balesetek megtörténését.

*Érdeklődve pillantok körbe és körbe. Erős félelem lesz ám rajtam úrrá, hogy a marslakócskák bizony nagyon erősen megkörnyékeztek engem. Nem is értem hogyan történhetett. Pedig én erősen figyelni akartam, hogy a kettőnk gyorsaságával majd szépen elfogjuk kerülni az esetleges baleseteket. T_T Móó, nem sikerült. S ha véletlenül egy pillangónak mentünk volna neki? Jaj pillangócskám, akkor mi történt volna? Nagyra nyíló szemekkel pásztázom végig paradicsom urat, hogy tudjam minden a legnagyobb rendben van vele. Nem mondhatnám, szegénykének biztosan fájt, na de én most majd a hatalmas ölelésemmel megfogom gyógyítani, de meg ám! *-* Jó erősen utána nyúlok, és szorosan magamhoz ölelem, hogy a szeretet pillangó erejével kárpótoljam a jelenlegi károkért. Nem szeretném, ha a fogócska partneremnek baja esne. Tudja egyáltalán a világ, hogy milyen nehéz jó játszópartnert találni? T_T Szerintem aligha, éppen ezért igyekszem a télapó szavával élni: értékelni az elém tárult ajándékokat. Remélem ezért majd év végén nem kapok virgácsot, mert igyekeztem ám jónak lenni. Most sem rúgtam ki a gonosz falakat Las Noches berkein belül, amiért mindig az utamat állták. Kicsit azért tartok attól, hogy ez nem nagyon lesz elég arra, hogy az uraságot kiengeszteljem, ezért még erősebben magamhoz ölelem, s hatalmas szemeimmel közelről a szemeibe pillantok.* - Minden rendben van? *Mosolyodom el, s majd ha úgy gondolom, hogy most már nagyon jó állapotban lehet, elengedem. Nem szabad ám, hogy a marlakócskák megtámadjanak.* - Gyere..ne hogy baj legyen! *Rá mosolygok az ötletére. Ha tudná mennyire igaza van, hogy tennünk kell valami mást ellenük. Mondjuk futunk? Az nagyon beszokott ám válni. *>* Nem szégyen ám a futás, sőt, kifejezetten mulatságos tud lenni. Csillogó szemekkel rohanok előre, s érdeklődve pillantok vissza.* - Te vagy a fogóóó! *__* *Tapsikolok neki, amiért az imént megfogtam, s ezért most ő a soros arra, hogy megfogjon engem. Az már mellékes tényező, hogy ijedten hátra ugrok, mikor meglátom az egyik marslakócskát, majd a többieket is. Holluszok kezdenek ide tömörülni, gonosz nénik és bácsik akarják elfoglalni Karakurát.* - A Karaura Raizerek nevében követelem, hogy menjetek el! *Durcásan pillantok rájuk. Karakurát nem szabad ám bántani, mert majd Aoi-chan hősies csapata segít a bajban. Viszont jelen esetben mindössze ketten vagyunk itt. Erre elfelejtettem gondolni, és már a sok -sok marslakócska tényleg felfigyelt ránk. O.o" Hatalmas, elcsodálkozó fejjel figyelem a tetőről ezeket.* - Hűű..ezek aztán sokan vannak. Szerinted, ők lesznek a fogók? *Fordulok Yasu-kunhoz. Remélhetőleg ő is benne lesz majd ebbe a mókába, mert szerintem most kicsi kivételt tehetek, és játszhatok velük is. Minderre azonban persze véleményt kell kérnem a paradicsom úrtól is.*

Nem hagyhattam, szegényt hogy letermeltem… ihizééé, leteremtettem, most még hagynám is neki, hogy rosszul érezze magát, és bocsánatot is kérjen, neeem, azt nem tehetem, hiszen olyan egy kis aranyos kislány. *.* Nem hagyhatom, hogy szegényke depresszív sötét felhőkkel takarózzon, és a gonosz lábevő kismanók ellopják a lábujjait este, mikor alszik. o.O Az borzalmas lenne, még annál is, ha most majd butaságokat fogok összebeszélni, de hát mindig azt szoktam, és nem érdekes, csak Haru-chan szegény. T-T Meg kell vigasztalnom amiért olyan gorombán leszóltam, és-és-és csak bocsánatot kell tőle kérnem, mert muszáj.
- Ruki-chan, ne haragudj, én vagyok a hibás! T~T – szólaltam fel, és egyből furcsa grimasz lett ijedt arckifejezésemből, mert áú a szemem!, nyuff. q.q – Olyan aranyos vagy, és én szívesen jöttem, és ne haragudj, hogy így kikeltem magamból, vagyis hogy hadartam, és nagy hévvel, és-és… megint azt csinálom. T-T Mah!
Hihetetlen volt, hogy még hatalmasabb lendülettel, tudtam volna, vagy nem is tudom én ezt, hogy lett volna, szegény Haru-chan frizurája egyik pillanatról a másikra röpülni kezd hátrafelé a hatalmas hévtől, ahogy beszéltem, de szerencsére azért még örültem, hogy eljött velem, mármint én lettem elhívva, de attól még ő jön velem, mert hát igazából el is menekülhetett volna, és egy ilyen kis dili-bilitől miért is ne? Szóval szegény szerencsésen megúszta, hogy nagy felindulásomból kerekedett hurrikán, ami hadarásom meg karcsapásaimnak köszönhetően tombolt körülöttünk nem kapta fel és vitte el, és mégis mi lett volna velem akkor, ha még őt is tönkreteszem, nem voltam én már eléggé bekötözve minden felé, amerre csak lehetett?
Azért nagy nehezen, de végül is elkészültem, és a gigai gally, vagyis ajjaj… Mindig gondban voltam ezzel a… igen, pont ezzel, de azért nem estem kétségbe, mert felvoltam, vagyis felöltöztem, és fel is voltam készülve, azután meg csak hipp-hopp indultunk is nehéz bevetésre. Nos, nem hiszem, túlságosan túl kellene fűzni, mert amilyen veszedelmek rám törtek, hát, azt újonnan részletezni képtelenség lenne. o.O Valami brutális volt, mi minden történt, egyik katasztrófa a másik hátán, és ami a legszörnyűbb borzalom volt, hogy elveszítettem egy nyuszibajtársat és kicsi híján megkárosítottam Berry bébinyuszimat is. T~T Ha most Nyuci-chan látott volna, biztosan nem lett volna büszke rám. :’(
Végül, hatalmas világégést követően Kiki segített nekem, olyan kis aranyos volt, hogy így segít rajtam, meg az elveszett nyuszikán, hogy egyszerűen képtelen voltam nem teniszlabda nagyságú, szikrázó szemekkel pillantani rá, mert egyszerűen cuki volt. *.* Alig borultam bele félig egy bokorba, hogy majd én is keresem a táskát, amit nem is tudtam, merre röppent el, de Haru-chan segítségével azért valami irányzék félét mégis kaptam, és máris sokkal okosabbnak, és kicsivel reménytelibbnek láttam a helyzetet, szóval, amíg én elvoltam, mint bolha a cirkuszban, addig Haru-chan megtalálta az elkallódott kalóztartozékom, és még nagyon kedvesen vissza is adta nekem.
- Ruki-chaaaan, én annyira boldog vagyok, rettentően aranyos vagy, és tényleg ne haragudj! – hadartam kapálózva, és készültem beszottyongatni Kikit, csak a mozdulat vége előtt lefagytam, mint a csúcstechnikás számoló… vagy miféle gépek, mert nem tudtam, szabad-e csak így ölelgetnem őt. Végül paradicsom piros arccal vágtam vigyázzba magam, és lábfejemmel kicsi köröket rajzolgatva az út porába, lesütött szemekkel kezdtem el édes kislány bocsánatáért esedezni, nehogy rosszakat gondoljon rólam, mert hát én igazából mindenkit szanaszéjjel ölelgetnék, ha megtehetném. - Bobo-bocsánat, Haru-chan, hogy mindig csak így a nyakadba szakadok, és… haah… én csak szeretem, ha ölelgetnek, meg ha megölelhetek másokat, mert az ölelés egy nagyon jó dolog, és erőt meg bátorságot ad. Az öleléstől érzed, hogy igazán hős vagy, és mindenkinek kell a szeretet. Azt szeretném, ha mindenkit szeretnének, és mindenki tudná, hogy mennyire szeretik. *.*
Teljesen belelendültem kicsit hosszú monológomba, és hát elkapott a hév az öleléssel kapcsolatosan, mert tényleg szerettem ölelést osztani, és azt is szerettem, ha engem ölelgettek, és Nobu-chan. *.* Most nagyon örültem volna neki, ha itt van, és ölelgetős párnaként szottyongathatom be egészen a következő ajtóig, hogy ott kicsi pihenőt kapjon, és aztán végigcibáltam volna a városon, hogy jöjjön velem, és amíg csak cukorkát gyűjtögetek, addig velem legyen, de persze most Ruki-channal gyűjtöttem édességet, és Nobu-chant se foglalhattam le örökké magamnak, mert az nem lett volna igazságos, hiába is szeretem volna a hátára csimpaszkodva vele menni bárhova is, csak hogy le ne maradjak a hosszú léptei mögött, de-de… öööhhmm, hol is tartottam? :/ Jaaa, hát természetesen ott, hogy éppen vörösödve ecseteltem szegény Haru-channak Weenie estéjét elrontva, miért jó az ölelés. Tipikus. -.-”
- De, één, én nagyon szépen köszönöm, Kiki a segítségedet, és… és tényleg biztosan szeretnél továbbra is velem Weenie estézni? – el sem hittem, hogy lehet ennyire aranyos és jószívű, mikor én majdnem teljesen tönkre tettem a játékát, és hatalmas szamár létemre katasztrófáztam, és hisztiztem. Borzalom! T~T – Én tényleg el sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok, és… Még sosem találkoztam ennyire önzetlen kislánnyal, kö-köszönöm, Haruki! *.*
Miután kiömlengtem magam, és egy öleléssel csak benyomorgattam szegény kislányt, belegyeztem nagyszerű tervébe, és igyekeztem olyan házat választani, amit megfelelőnek találtam egy kis Weenie cukorkázásra. Nem is én lettem volna a legmázlistább, ha nem látom meg azt a kicsi, aranyos kis házat, ahol égett a villany, és semmi jel sem utalt rá, hogy gonosz szellemek tanyázhatnak az udvarban, vagy a bokrok között emberevő szörnyetegek várják, hogy lerághassák a cipőinket, esetleg kiszaggassák a táskáink, és vödreink alját, hogy minden édességet elszórjunk. Egyszóval, semmi sem utalt rá, hogy veszedelmes hely felé közelítünk, és a legjobb hiszemben csörtettem fel fájós lábammal az ajtóhoz, hogy csöngessek.
Kicsi időbe telt, mire felfogtam, hogy nem kellene tovább nyomkodnom az ajtófélfát, mert se ott, se a kilométeres körzetében nem akadt egyetlen árva csengő sem, még pici harang, vagy egyéb csilingelő szerszám se, sehol egy drót, madzag, vagy valami, amivel zajt lehetett volna csapni, egyedül a kicsi kezem akadt utamba, amivel nagyon nehezen, de bekopogtam anélkül, hogy kitörtem volna a fél ajtót. Így tehát, miután minden katasztrófát elkerültem, és nagyon kedvesen, viszonylag csendesen, de azért, hogy tudjanak is rólunk, na éppen úgy kopogtattam, és hát amint ajtót nyitottak, hevesen szövegelni is kezdtem.
- Kellemes Weenie estét, csokit vagy Darthwödörnyusziénemmel nézhet szembe! - mondtam a hatalomtól megrészegülve, és már éppen vártam, hogy Ruki-chan is sikeresen léphessen fel a lázadók oldalán birodalmian lépegetve, mikor az idős bácsika rettentő mogorván részletezte, hogy se csokit, se véder nem kért, ő csak az esti rendelését meg az ápolónőt várja, és ha nem hagyjuk nyugodtan televíziót meg kedvenc sorozatát nézni, kihívja ránk a rendőrséget, mert mi bizony átkozott huligánok vagyunk.
Teljesen riadtan és földbe gyökerezett lábakkal ácsorogtam a majdnem olyan kicsi bácsi előtt, mint én voltam, és igazán nem tudtam, mi tévő lehetnék, mert hát teljesen zavarban voltam, hogy miért is vagyok én suhanc, meg hát nem akartam én ráijeszteni a bácsira, ugyan semmi rosszat sem akartam. T~T Végül tanácstalanul Ruki-chanra néztem, és reméltem, hogy nem ijedt meg nagyon a bácsitól, mert még tőle is bocsánatot kell kérnem a nagyon elfuserált választásomért. Maaah. T.T Azt hiszem, jobb lenne hazamenni, mert teljesen tönkreteszem Hariku és a bácsi Weenie estéjét is, hogy Berry nyusziéról már ne is beszéljek. T-T
- Bocs-bobocsánat, Bácsi, én igazán nem akartam elrontani az estéjét, és… Ne haragudjon! T.T – motyogtam a könnyeimmel küzdve, és agyonszorongatva nyuszikás táskámat, majd Kiki felé fordulva elismételtem neki is a bocsánatkérésemet, hogy aztán csak ácsorogjak ott, nem is tudva, mit kell az ilyen helyzetekben tenni.

A táskakereső hadműveletem sikeresen alakult, mivel megtaláltam az elrepült tárgyat, és vissza tudtam adni Michinek. Látszott rajta, hogy nagyon megbecsüli azt a nyuszis szütyőjét és örültem neki, hogy örömet okozhattam neki. De a bocsánatkéréseket már elhagyhatná, egy kicsit kezd sok lenni. Az ölelésekhez viszont már kezdek hozzászokni és már várnám a következőt, de valamiért félúton megtorpan.
- Egy feltétellel ölelheted meg Harukit, ha nem kérsz többet bocsánatot minden apróságért. – tettem fel egy ajánlatot Michi-sannak, amit gondolom el fog fogadni, hiszen most ecsetelgette, hogy mennyire szeret ölelgetni mindenkit. Már tartottam is szét a karjaimat, hogy nyugodtan megölelhet, nem fogok rá haragudni.
- Nem kell többször megkérdezned. Haruki egész végig veled akar Weenie estézni akármi is lesz. Ha nem történne semmi, akkor amúgy is unalmas lenne az egész este. Nem? – jelentem ki határozottan, amikor Michi már megint megkérdezte, hogy továbbra is vele akarok maradni. És egy kis lelket is akarok bele önteni, hogy nincs semmi baj a kis balesetekkel. Később viszont elfelejtettem ezt az egészet, amikor az egekig dicsért, hogy mennyire önzetlen vagyok. Csak most veszem észre, hogy úgy tűnik, mintha felcserélődtek volna a szerepek és Michi a kislány, én pedig a nagy, de igazából ez engem egy cseppet sem zavar, inkább még jobban érzem magam tőle.
Javaslatomra ezúttal a hadnagy választ házikót, amit meg fogunk ostromolni és ki fogunk fosztani az édességekből. Szép lassan felballagtunk az ajtóhoz vezető egy-két lépcsőfokon, majd Michi-san becsöngetett. Vagyis hogy láttam, keze éppen úgy mozog, mintha azt nyomkodná, de egy kis idő után sem hallom a csengő hangját, ezért odanéztem, nincs-e valami baj. Azt veszem észre, hogy itt nincs is csengő, egyszerűen az ajtófélfát próbálja csengőnek használni Michi, amire ő is rájön, hogy nem fog menne. Végül a régimódi kopogást választja, amire egy öregember nyit ajtó. Michi-san egyből elmondja a mondókáját, majd én is belekezdenék, de ekkor a bácsi leordítja a fejünket, hogy a Michi által felajánlott két választási lehetőség közül, egyiket sem szeretné választani és menjünk innen, mert nem ad nekünk semmit.
- Ne kérj tőle bocsánatot! – szóltam rá a hadnagyra, hiszen mi nem tettünk semmi rosszat, csak idejöttünk. Ezután a házból kinéző felé fordultam és hasonló hangnemben kezdtem a bácsihoz beszélni. - Na, idefigyeljen. Harukiék nem tehetnek arról, hogy maga egy magányos öregember, aki nem szereti a Halloweent. Nem kellene az ártatlan gyerekeken kiadnia a mérgét az ünneppel kapcsolatban. Kedvesebben is elmondhatta volna, hogy nem tud semmilyen édességet adni, akkor Harukiék békésen elmentek volna. Menjünk Michi! – monológom közben még mutogattam is neki, hogy tudja, komolyan gondolok mindent, majd mondandón befejezésével megfogtam Michi-san kezét és elráncigáltam onnan. Láttam, hogy nagyon megviselte az öregember gorombasága, ezért az ő nevében is beszéltem az előbb. Amint távolabb értünk a háztól, egy öleléssel próbáltam megvigasztalni a síró lányt.
Eddig fel se figyeltem rá, hogy az iménti házon semmilyen Halloweeni dísz nem volt, így nem is csoda, hogy nem kaptunk semmit. Legközelebb jobban fogok figyelni, de azért kiírhatta volna az ajtajára, hogy nem osztogat édességet a biztonság kedvéért. Michi-san ölelgetése közben szétnéztem, hogy keressek egy olyan házat, ami nagyon is ki van díszítve és biztos, hogy kapunk valamilyen cukrot és elfeledtetem az előző házat.
- Nem te tehetsz róla, hogy olyan goromba volt az a bácsi. Gyere, próbáljunk meg még egy házat. – próbálom felvidítani Michit és magammal vonszolni a következő házhoz, amit kiszemeltem magunknak. Nem tartott sokáig, míg odaértünk a ház ajtajához és be tudtam csöngetni. Még mielőtt kinyitották az ajtót, megveregettem Michi hátát, hogy ne búslakodjon.
- Csokit vagy csalunk! – mondtam a jól bevált szövegemet, amit kinyílt az ajtó és megvillantottam legszebb mosolyomat mindközül. Az ajtót nyitó házaspárnak nagyon tetszettek a jelmezeink, ezért extra adag édességet adtak nekünk, amitől remélem már felvidul Michi. Lassan visszaballagtunk az úthoz, majd úgy gondoltam, elég volt mára ennyi kaland.
- Haruki szerint már haza kéne mennünk, elég édességet gyűjtöttünk már. Haruki nagyon élvezte az estét Michi-sannal, máskor is megismételhetnénk. – osztom meg véleményemet a hazatéréssel és az estével kapcsolatban. Különben is holnap munka van, és nem akarok hulla fáradtan segíteni Shiratori-samának. Nem láthat engem olyan állapotban, ezért ma ki kell aludnom magam, hogy holnap a szokásos valómat mutassam, és ne lehessen észrevenni, hogy előző este Halloweeneztem. Csak abból, hogy epres csokit viszek Shiratori-samának.

[Barát vagy ellenség? - Különleges alku]

A kén szaga fojtogató marokként szorul az ember torkára, a fortyogó kőzet bűze szinte elviselhetetlenné teszi a helyet. Az egykor csendes barlang most forrong, remeg, izzik. Lépéseim kimérten követik egymást, nincs okom a sietségre, itt annyi időt tölthetek el, amennyit akarok. Szokatlan és valamilyen szinten megrázó a szemeim elé táruló látvány, habár az igazat megvallva nem is számítottam másra. Az idő változik, ahogyan minden más is ebben a feje tetejére fordult világban. Mellkasom közepén az obszidián eddig sosem látott fénnyel ragyog, majdhogynem a legerősebb fényforrás a csarnok félhomályában. Tüzes pokol ez, amelyben alá kellett szállnom, ámbátor egykoron a béke idillikus központjaként funkcionált. Mozdulataim célirányosságot sugallnak, egyetlen pillanatra sem rettenek meg a kedvezőtlen fogadtatás miatt. Itt minden az Enyém, akár tetszik Neki, akár nem! Alig vagyok képes befejezni a gondolatot, amikor egy gigászi szikladarab csapódik be mellettem, s az ezáltal keltett menetszél felborzolja kócos hajzatomat. Úgy látszik, egyedül Én vagyok ezen a nézőponton, ám ha kell, változtatok rajta akár erővel is. Jobb oldalamon egy sötét, nyirkosnak látszó oldaljáratból elnyújtott, fájdalmas üvöltés hallatszik, viszont utam ezúttal nem a lelkem mélyén lakozó gonoszhoz vezet. Ahhoz tartok, ki magam vagyok, személyem azon része, aki harcra született, s semmilyen körülmények között nem adja meg magát. Fekete köpenyem ujjából robosztus penge mered a talaj felé, minden lépésnél a közeli tüzek fénye tükröződik vissza a sima felületén. Egyszer már megvívtam ezt a küzdelmet és diadalmaskodtam, ezúttal sem lesz ez másképp. Nem értem az ellenkezést, amit most mutat, egyértelművé tettem már nem egyszer, miszerint kiérdemlem a képességeket, melyek forgatása miatt megilletnek Engem. Ezért is vagyok képes rezzenéstelen arccal az aranyszín, hüllőszerű pupillákba nézni. Nincs bennem félsz, pontosan ismerem a célom.
Váratlanul ér, midőn ismételten az örökké égő fáklyák lángjának lobogását kell megnyugtató háttérzajként hallanom. Homlokomat ráncolva nyitom fel szemeimet, az okot keresve, amely kirántott meditációm mélységéből. A levegőben füstölők kesernyés illata terjeng, senki nem foghatja Rám, hogy nem adom meg a módját az efféle légyottoknak köztem és lélekölőm között. Tekintetem még néhány pillanatig elidőzik az előttem heverő fegyveren, vádló tekintetemből majdhogynem arra lehet következtetni, hogy miatta szakadt meg a koncentráció, ám ez nem igaz. A probléma ugyan most van, viszont egyáltalán nem ebben a helyiségben. Ugyan méterekkel a föld alatt vagyok, érzékeimet nem tompítják el a falak, főleg, ha ennyire meghatározó kisugárzások jelenlétét érzem. Állkapcsomon megfeszülnek az izmok, s habár számítottam efféle akciókra, váratlansága mégis meglep. A Gotei Juusantai végre lépésre szánta el magát, gondolhattam volna, hogy ezúttal nem aprózzák el oly’ nagyon az üldözésemet, mint egykoron. Nyugton maradhatnék, hisz’ ezen a helyen tökéletes biztonságban vagyok, illetéktelenek semmi szín alatt nem tudják megtalálni ezt az épületet. Meglapulhatnék gyáván, ahogy a Daitenshi többi tagjával egyetértettünk eme döntésben, azonban arra egyikük sem készülhetett fel, miszerint egy ilyen esemény milyen láncreakciót indít el bennem. A harag fagyos marka egyre jobban és jobban szorítja össze mellkasomat, ereimben a vér bosszúért kiált! Társaim ezúttal sajnálatos módon a Fészek óvó biztonságán kívül tartózkodnak, könnyedén tőrbe csalhatják őket, ha nem cselekszem időben. Ezen gondolat által vezérelve pattanok fel ülő helyzetemből, azután zanpakutuomat felkapva, lobogó köpennyel a nyomomban vágok át a főhadiszállás folyosóin. A testembe ágyazódott ékkőben a reiatsu zavaros hullámokban kavarog, mintha zaklatottságom hatással lenne rá. Érdekes jelenség, de közel sem elég fontos jelenleg.
A fák árnyékában suhanva szinte már eltéveszthetetlenné válik az aurák vöröses szalagja, amely csak egyetlen fajra, a shinigamikra jellemző. Meg sem próbálják elrejteni magukat, önhittségük már-már az irritáló szintet súrolja. Bizonyára azt hiszik, hogy fülünket-farkunkat behúzva fogunk menekülni a vackunkba, azonban ha erre számítottak, akkor sajnos csalódást kell okoznom számukra. A büszkeség mást diktál, ez pedig olyan dolog, amit csak az igazi harcosok érthetnek meg. Hitomi-chan, habár nemzettségének kiemelkedő alakja, nem képes megérteni a szituációt, amibe önkéntelenül kerültünk Yukezoval. Ki kardot ránt ellenem, az pallosom által fog a porba hullni. Nem gondoltam volna, miszerint egyszer majd a kapitányok köre ellen kell fordulnom, lévén egykoron magam is tagja voltam e csoportnak, a legjobbak közé soroltak. Ám ez is, mint minden, elmúlt. Bukásom terheit még most is nyögve próbálok kapálódzva a felszínen maradni, s csak reménykedni, hogy nem húz le teljesen a sötétség. Most viszont fürgén mozgó árny vagyok, a fekete végtelen pedig a szövetségesem. Vélhetőleg a túlerő felülkerekedik majdan személyemen, ám ettől függetlenül utolsó lélegzetvételemig küzdeni fogok, elfogásomnak busás ára lesz, ezt garantálni tudom. Éjsötét köpenyem hullámzó redői között fénylő csillagként villan fel az edzett acél, felesleges botorság lenne már csak akkor előhúzni a katanát, amikor már csak pár méterre vannak Tőlem. Valakit csapdába csalni nem áll távol a Seireitei módszereitől, ezért jobb mindenre időben felkészülni. Az utcák kihaltan konganak az ürességtől, bizonyára a halálistenek már elintézték, hogy senki se zavarhassa meg az akciót. Páratlanul erős lélekenergiát érzékelek, ami csak egyvalamit jelenthet: a Főkapitány is megtisztel jelenlétével. Megérzésem rövidesen helyesnek is bizonyul, amikor az egyik magasabb épület árnyékából megpillantom az említetett, aki nincs egyedül.
- Hiba volt eljönnöd, Masa-jii… - szólalok meg váratlanul, miután egy gyors villámlépéssel a hátuk mögött termek. – A Gotei összeomlik vezető személyed nélkül.
Habár hangom érzelemmentes és semleges, mondandómnak mégis megvan a saját vészjósló éle, amit pengém fenyegető tartása kölcsönöz. Sosem volt alkalmam összemérni tudásomat Fujimotoval, azonban kétségtelenül nem ok nélkül kapta meg a sotaichoui kinevezést. Másrészt Engem sem érdemes alábecsülni, Aizen ellen is talpon maradtam, amit nem sokan mondhatnak el magukról. Amennyiben valóban a fentebb említett hibába esik, akkor egy igencsak megrázó esemény részeseivé válnak, melyhez még a Tiszta Lelkek Városának lerombolása sem mérhető. A vezetőség lefejezésével eluralkodik a káosz, amire igencsak nagy esélyt látok, ha nem hátrál meg az ostoba elfogási kísérlettől.

Hiába tört le a bili füle, meg borult ki a mézescsupor, Ruki-chan olyan nagy és felnőtt volt, hogy nekem kellett volna példát vennem róla. *.* El sem tudtam hitetlenkedni, mikor nőtt meg ez a kislány így, amíg mi cukorkákat gyűjtöttünk, de pillanatok alatt már akkora voltam, mint egy kicsi lábujja, és ő meg olyan hatalmas, hogy még a bácsika is biztosan nem akart vele ujjat húzni. Hiába volt mogorva öregúr, nem akartam én neki rosszat, csak hogy Weenie estézzen ő is egy jót, de akármennyire is szerettem volna, a Nyuszikalózos birodalmi lépegetésem úgy tűnt, nem nyerte el a szívét, és nem kezdett olvadozni, csak az én szemem.
Igen ám, de míg én szépen lassan cseppfolyós halmazállapotban húztam fejemre a mézescsuprot emós Micimackónak álcázódva, addig Haruki úgy érdekvédett bennünket, hogy egy percig sem volt azon csodálkozási időm, Tori-channak milyen csodás kis szárnysegéd kislánya van. ^.^ Ha Nara-san rosszul érzi magát, bizonyára ez a mini kislány ugyanúgy felnő neki is, is segít, hogy ne kelljen örökre a fejére szorult mézescsuporral élnie, mert hát biztosan aranyos lenne egy Tori-chan mézescsuporfej taichounak, de hát akkor hogy adna puszit Tasu fukutaichounak , meg hogy kóstolná meg azokat a borzalmakat, amiket kikeverek olyan sütinevezetnek, meg hát mindent hogy csinálni, mert akkor látni sem látni, meg hallani sem, szóval ez elég ijesztő lehet így, igaz?
Addig-addig voltam elveszve a sok-sok csupor között, már majdnem el is tévedtem, merre meddig kellene menni, de Haru-chan szerencsére útba igazított, meg tudta, hova is kell menni, mit is kell tenni, és hát miközben vigasztalt, még meg is szeretgetett, én meg teljesen boldog kis buborkák hegyében tátogtam, hogy mindenféle kicsi éneket küldjek a levegőbe lufikkal. (*o*) De szóval, Ruki-chan egy szóval sem mondta, hogy hát, nem is tudom, mondott sok-sok mindent nekem is, meg másnak, vagyis hogy elvesztem, úgy hittem, mert Nyuszi olyan dörgedelmesen mérges volt, hogy eltűntek a répái, amiket hatalmas gonddal elvetett, egészen egy mesében elveszett cseresznyének éreztem magam. o__O
- Ihi… ^.^” Igazad van, Ruki-chan, menjünk tovább! – találtam meg magam végül, bár nagy segítség volt a mentőkötél, hogy kitaláljak a kalapom alól, ami egyetlen jól látó szemembe csúszott, szóval kicsi lelkesítő cukiságot minden bizonnyal ezért még meg kell majd lepnem valamivel, főleg, mert a Weenie estélyét is megrontottam, és bár ő velem szeretett volna maradni, azért csak féltem, hogy nem érzi teljesen jól magát, és hova lenne nyuszibecsületem, ha hagynám, hogy ezek után még mindig rosszul alakuljon az estéje.
Neeeem, semmiképp sem hagyhattam, megfosszanak csillámosnyuszikaalovagrendbe tartozásomtól, és levegyék nyuszikáák ősi becsületkódexének felvigyázási jogát, mert hová lenne a nyuszitársadalom, ha szabadon garázdálkodni hagynánk mindenféle szögletes asztal lovagjait, mikor a miénk nyusziformájú. O______o Óóóó, szó sem lehetett róla, pisszenés sem, harisnyát nyakig feltűrtem, huzentróglival többszörösen rögzítettem, készen álltam, hogy győztes bevetésen vegyek részt, mert bizony, nem lehetett, hogy majd én hagyom, hogy egy ilyen kicsi védelmező, mint Ruki-chan újabb sikertelen küldetést szenvedjen el, és újabb gaz csoki meneküljön ki a táskájából. Felesküdtem, szóval életemet és szemkötőmet az édességért. \(*ω*)/
Nagy boldog lendülettel kaptam hónom alá Harukit, de azért óvatosan közlekedtem vele, mert nem akartam, bármi baja is essen, úgy siettem el vele a következő helyre amit kinézett, mert bizony, ő volt a két szemem, így lettem háromszemű szörny, reméltem, azért nem ijesztem meg nagyon a népet, de úgy tűnt, nem. ^.^ Azért próbáltam elég rémisztő lenni, hogy adjanak is édességet, még kezemet is pisztolyformába állítottam, hogy én most ilyen puskás kalóznyuszi vagyok, és mondhatnak akármit, ha nincs csoki, én bizony a vérengző nyusziszörnyetegeknek adom őket. De biztos, hiteles voltam, mert jó sok édességet kaptunk, nem mintha csak az én érdemem lett volna, mert Kiki egyedül csinálta a ruháját, és nagyon, de nagyon ügyes volt, én egyedül nem is tudtam volna olyan jelmezt csinálni, mint az övé. ^o^
- Haru-chan, nagyon örülök, hogy eljöhettem veled, és Nyuszikalóz lehettem, és gyűjthettem veled édességet, meg az egész Weenie estét, nagyon tetszett, még ha ufót is látunk, akkor az még jobb lett volna, de így is nagyon tetszett, és örülök, hogy Tori-chan meghívott, és-és-és… *.* – túl sok mondókám volt, és annyira belehablatyolódtam, hogy teljesen összekavarodtam, de végül csak ki tudtam találni, hogy szerintem is hazamehetnénk, mondjuk, azért az én sete-suta járásommal ez éppen csak olyan vicces volt, mint egy külső szemlélőnek az, mikor kicsi nyuszikás táskámmal a fejemen rohangásztam körbe-körbe-görbee-bögreee. – Haru-chan én is máskor is szívesen jönnék veled bárhová, és minél előbb kell nyusziestéznünk is, csillámteapartit tartani, meg hasonlók. *o* - áradoztam a kislánynak, miközben hazafelé tartottunk, szegény biztosan fáradt lehetett, csak én nem tudtam csendben maradni, de hát muszáj volt megismerni a kicsi szomszédom, ha egyszer a „szomszédom” volt. ^.^

*Nyugtalanság veszi erejét rajtam ama pillanatban, mikor a tiszt beállít az irodámba mondatával. Minden elkészült, amit rendeltem, mindössze rám várnak e fontos pillanatban. Feszült csendben gyújtom meg pipámat, és gyengéd simításokkal illetem Hagane no Onit. Vén zanpakuto, mégis most remélem, hogy nem lesz rá szükségem. Nem szívesen billenteném fenékbe Yuusuket, ami azt illeti. Ha kitekintek ezen az ablakon, megint csak a Seireitei utcáit láthatom. Ott lapul, valahol ott lapul ő is. Személye messzire elnyúlt, s vannak olyanok, akik példáját önmagukban hordozzák. De nem ő tehet erről, hanem a shinigamik figyeltek fel a vaizardra, ki egykoron kapitány volt. S most, milyen ironikus állapot, hogy elfogatása után ilyesmi jutott az eszembe. Elegendő információt gyűjtöttünk be ahhoz, hogy biztosak lehessünk. Nem Ő az áruló, ám nyilván való tényező, hogy lesznek olyanok, akik tartanak tőle. Voltak momentumok, amiket a Gotei bizony nehezen bocsájt meg. Miért cselekednénk oly könnyen? Nagyot sóhajtva, szinte csiga lassú léptekkel indulok meg a gyűlés felé. Csak a legfontosabb személyeket hivattam oda, akiket Suwun taichou jelentéseiben kaphattam meg. Jól át kellett gondolnom az egész procedúrát, még a dohányom is elfogyott vagy kétszer; ez pedig hatalmas bűn. Néhány bájos hölgy, s némi szaké viszont segített, hogy sikerüljön.
Percek eltelte után jelenek meg Nyugat- Soul Society senkai kapujánál, ahol már várnak rám. Fél mosollyal illetem a feszült társaságot, s elfoglalom helyemet az élükön.*
- Még mielőtt elindulnánk. Mindenki legyen tisztában azzal, hogy az akciónk nem biztos, hogy sikerrel végződik majd. Egy személyt, akit fogságba ejtesz, megszökik, majd vissza szeretnéd édesgetni, nem feltétlenül adja be a derekát. Nyomatékosan felhívom a figyelmetek arra, hogy ne provokáljatok konfliktust, ám ha a harc már elkerülhetetlen, hagyjátok meg az első lépést nekik. Aztán kardotokat kivonhatjátok, megadom az engedélyt a feloldásra is. Azonban tartsátok észben, ha most nem sikerül, később még sikerülhet. *Némileg szedett- vetett monológ után belépek a senkai kapuba. Átkozottul sötét Dangai járata, már suhanc koromban is utáltam ezt a helyet. Itt nem látni nagy tereket, szép nőket, a dohány is kieshet ajkaim fogságából a takarító megjelenésére. Egyszerűen olyan érzése lesz az embernek ettől a helytől, mintha a volt feleséged pofozgatna. S mindenkinek elmondhatom, hogy az bizony egyáltalán nem kellemes. Gyors léptekbe haladva előre a cél irányába, szépen kiköthetünk. S az éjszaka szépen felütötte már a fejét. Vajon egy ilyen szép éjszakán melyik lidércnek jut majd az eszébe megzavarni beszélgetésünk a társasággal? Erre szépen meg is gyújtom a pipámat, s váratlanul szabadítok fel egy kis lélekenergiát, hogy jelezzem az illetőknek. Noha, magamba szólva, kicsit szórakoztatónak találom a rám irányuló meglepett tekinteteket. Nyilván való tényező, hogy nem fogok ugrándozni egy fiatalúr után. Szépen kicsalogatjuk őket fészkükből, s nem jobb megoldás erre az én lélekenergiám sugároztatása? Egy lépést teszek előre, s ez a lépés is eredménnyel jár. Rögvest megpillanthatjuk az oda fent tanyázó Sierashi Yuusuket. Sejtettem, hogy ő az a fajta személy, aki elsőként szeret megjelenni egy ilyen eseményen. Pipám kereksége alatt egy nyugtató mosolyív jelenik meg. Így hogy látom, teljes nyugalom lesz rajtam úrrá. Lehunyt szemmel konstatálom, hogy szépen megfejlődte magát. Ez igazán dicséretre méltó a Gotei valaha ismert Hachibantai kapitányától. Utasításomra, amit még Soul Societyben adtam ki, senki nem fog lépni Yuusuke stílusos fellépésre. Kifújom ajkaimból a füstöt, és megmozgatom picit vállaimat.*
- Mina, találjátok meg őket. *Az egyikük akadékoskodására felnyitom résnyire szemeimet, s rá pillantok Hayakawa Yuki Hajimere. Shiratori taichou és Hayakawa hadnagy előtt álló fiatalúrra.* - A szüleid mögötted állnak, ne aggódj shinigami. Gyerünk! *Utasításomat kiadva, bizalmam képviselői indulnak meg a rájuk ruházott feladatért. Az elveszett vaizard lányért saját családja megy (Nara, Tasu, Hajime). A bukott nemesért nem küldtem mást, mint Soul Society jelenleg egyedüli olyan főnemesét, aki kapitányi pozíciót tölt be. Kagami taichouért azonban ilyen téren kissé aggódom. Ha igazak a hírek a nemesi politikából, őt küldeni egy ilyen beszélgetésre eléggé nagy kockázat. De talán ismerhetem annyira a kapitányt, hogy Kagamiként egy nemest csak is ő kezelhet a legjobban. Az ember nőért (akihez jó lett volna, ha én mehetek *.*) viszont az Onmitsukidou két vezetőjét küldtem. Így tehát megszületett a Gotei Juusantai döntése a továbbiakra vonatkozólag, utasításomra törekedni fogunk a békére. Csak ezt követően fordulok meg, hogy nyugodt pillantásommal tekintsek a néhai kapitány lélektükreibe.*
- Szép jó estét, Sierashi-san! *Némi hóbortos akcentust vegyítek üdvözlésembe. Még csak zanpakutomra sem illesztem kezeimet, kicsit kiroppantom a derekamat.* - Van esélye, hogy kettőnk közt ne kelljen tartanom ezt a feszült stílust? Szívesebben ücsörögnék egy padon mondjuk. *Billentem valamennyivel oldalra a fejemet. Valóban, már a hátam is borsódzik attól, hogy karónyelten zavarjak le egy bizalmas beszélgetést. A férfi döntésével ellentétben egyszerűen megindulok az egyik közeli padhoz, s egyszerűen leülök rá. Fogalmam sincs, hogy mások hogyan akarnak beszélgetni, nekem nem célom deszkát csinálni öreg lábaimból. Nagyot sóhajtok ezután.*
- Remélem az iménti mondandódat nem fenyegetésképpen szántad. Tisztázzuk a helyzetet, nem elfogni jöttünk Karakurába. Megváltoztak a dolgok, de mielőtt rá térnénk erre; szeretném teljes mértékben megérteni személyed. Mit szólnál, ha mesélnél a miértekről? Bizonyára nem bízol bennem, ez csak természetes. Azt viszont vedd figyelembe, hogy kezem egy pillanatra sem csúszott a zanpakutomra, és nyugodtabb légkört teremtettem a beszélgetésnek. Biztosíthatlak arról is, hogy társaid is hasonló eljárásban részesülhetnek. Itt nem lesz harc ezen az éjjelen, feltéve, ha nektek nem jut eszetekbe ránk támadni. Abban az esetben természetesen védekezni fogunk. Így hát Sierashi-san, egyezzünk meg abban, hogy kölcsönösen kérdezünk egymástól és válaszok fognak napvilágra kerülni. A végén majd elmondom jövetelem miértjét, előtte semmiféleképpen sem árulom el. Nos, mit szólsz? *Kicsit hosszabbra sikeredett monológom után mélyet szívok pipámba.*

[Barát vagy ellenség? - Különleges alku]

A népes kompániát méregetve be kell vallanom, nem aprózták el a dolgot. A Gotei Juusantai vezérkarának majd egynegyede tiszteletét tette, valamint két hadnagy is beugrott mintegy támaszként szolgálva feletteseik számára. Futó pillantással illetem az ismerős arcokat, majdhogynem mindannyiukat név szerint ismerem, ráadásul némelyikükkel már volt szerencsém összecsapni is. Az igazat megvallva képes lennék megfutamítani az egész csapatot, amennyiben az öreg elődei jó szokásához híven a seggén maradt volna. Haragos szusszanás hagyja el mellkasom, amikor kiadja a parancsot, azonban be kell látnom, egyedül nem lennék képes útját állni a szélrózsa minden irányába távozó shinigamiknak. A kezdeti izzó gyűlölet kihűlt parazsain a hideg eltökéltség sárkánya bosszús sziszegés közepette emeli fel fejét, szívemet pedig sötétkarmos mancsába fogja. Nem engedhetem meg magamnak a forrófejűség luxusát, most nem! Pengém egy arasznyival feljebb emelkedik, midőn a főkapitány Felém fordítja tekintetét, szájában pedig ott fityeg az elengedhetetlen pipa, amiből egyetlen következtetést tudok levonni: nem vesz komolyan. Eltökéltségem ellenére az indulat néhány másodpercre vadállatias vigyorba húzza ajkaimat, mintegy reakcióként a gondtalan mosolyra. Aizen ellen nyomát sem láttam a dohányfogyasztó eszköznek, lévén az háborús helyzet volt. Nos, lehet Neki már véget ért egy időre a harc, ám az Enyém csak most kezdődött el igazán. Felelőtlenség azt gondolnia, miszerint fegyvertelen mivolta akár egy pillanatig is hátráltatna abban, hogy végezzek Vele. Egy olyan rendszert szolgál, ami ugyanezt megtette már Velem, számomra az üres halálisteni szabályok semmit nem jelentenek már. A kard útját járom, amit egyetlen hájas tésztaképű sem érthet meg a Negyvenhatok Tanácsában.
Fenyegető tartásom úgy látszik teljesen eredménytelen marad, legalábbis az ostoba vénember még mindig abban a tévhitben él, mely szerint kettőnk között bármikor is lehet más légkör a feszülten kívül. Fogalmam sincs, mire alapozza felelőtlen megmozdulásait, azonban halk szitkozódásom azért bizonyára a tudtára adja, hogy semmiképpen sem fogom hátba támadni, ezért különösebb nehézségek híján juthat el a kiszemelt padig. Nemtetszésem igazából nem az adott cselekedetnek szól, hanem a ténynek, miszerint Masayoshi máris magához ragadta a beszélgetés irányítását és egyértelműen az Ő akarata érvényesül jelenleg. Már a rangja is karizmatikus személyiséggé tenné, ám enélkül is olyasvalakinek látszik, akire felnéznek a többiek, s nem ok nélkül. A kioktató hangnemet viszont, amit használ, nyugodtan megtarthatja az akadémiai suhancok számára, feleslegesen próbál szavak által megfélemlíteni.
- Távol álljon Tőlem a fenyegetőzés, csupán tényt közöltem! – szólalok meg hűvös távolságtartással, miközben pár méterrel a pad elé érkezem a levegőből. – Nincs okozat ok nélkül, minden egyes lépésemnek megvolt a maga célja és jelentősége, mint ahogy annak is, hogy melletted harcoltam a legnagyobb ellenségünk ellen, ezzel egyértelművé téve melyik oldal eszméit is vallom sajátomnak. Ettől függetlenül… - mondandóm közepette karom lassan felemelkedik, zanpakutuom pengéjének hegye pedig pontosan a férfi homlokára mutat. -… mégis sehonnai martalócként bántatok Velem, holott emlékeim szerint az Én kezem is elkerülte kardom markolatát. Most pedig Te válaszolj Nekem! Miért ne kellene szó nélkül a fejedet vennem és a társaim segítségére sietnem? Mindent elvettetek Tőlem, ám ennek most véget vetek. Vagy így, vagy úgy, de ma lezárul történetünk eme fejezete…
Nem fogok mesedélutánt tartani, az a Kagami már hallotta az indokaimat, mégse tett egy lépést sem az igaz ügy napvilágra hozásának érdekében. Masa-jii is csak ugyanazokat a hibákat szajkózná, melyeket meggondolatlanságból követtem el és már ezerszer megbántom, s bánom minden nap. Sokan árulónak tartanak, pedig sokkal többször csapott be Engem a szeretett város, mint fordítva. A korrupció burjánzó dzsungelében vergődő Seireiteinek vajmi kevés esélye van arra, miszerint a mostani rombolásból egy teljesen új és virágzó közösség emelkedjen. Nem, amíg senki sem veszi észre igazán, hogy a hatalom, amit szolgálnak hibás, elavult szabályokra épül. Egykoron még égett bennem a vágy, amelynek hála képes lettem volna fellépni a gonoszság ezen aspektusa mellett, viszont mára már megtanultam a leckét; nincs jó vagy rossz, mindent azok döntenek el, akik az erőt birtokolják. Sosem voltam túlzottan jártas a politikában, a Soul Societyben töltött éveimet kitöltötték a végtelennek látszó edzések, a hangos mulatságok és a dicsőség hajszolása. Habár mindig is magasabbra vágytam, nem akartam meghazudtolni magam és kitörni a katonaság átkozott-áldott köréből. Fegyvernek képeztek ki, ezért nem is róható fel a számlámra, hogy akként viselkedek. Valóban sajnálatos a miattam elhalálozott tisztek hiánya, de ahogy Ők is, úgy jómagam is azt tettem, amit az ösztöneim diktáltak. Ezek pedig most is azt harsogják, ne hagyjam megvezetetni magam a mézesmadzaggal, mivel valójában méreg az. Mozdulatlanul markolom továbbra is fegyverem, nem félek meghalni, mint ahogy senki sem a Daitenshi testvériségéből. Felesküdtem az emberek védelmére, de nem leszek egy olyan kormány csicskása, aki csupán eldobható bábként kezel vagy ahogy a mostani szituáció is szemlélteti, még használható játékszerként.

Már lassan lemenni készült a nap, amikor a Soutaichou magához hívatott Verával és Kagami taichouval együtt. Beavatott minket tervébe, hogy szövetséget szeretne kötni Yuusukével és csapatával. Ebben kéri a mi segítségünket. Amíg ő a vezérrel beszél, a mi feladatunk, hogy a többi tagot meggyőzzük, hogy beleegyezzenek a szövetségbe. Nem volt meglepő, hogy nekem Shizune jutott, hiszen mégis csak a lányom és nem kellett egyedül mennem. Magammal kellett vinnem Tasut és Hajimét is, akiknek a megbeszélés után küldtem is egy pokollepkét, hogy jöjjenek a nyugati Senkai kapuhoz.
Örültem ennek az ötletnek, legalább szabadon találkozhatok Shizunével, amikor szeretnék. Bár nem tudom minek ennyi hajcihő. Elég csak a vezetőt meggyőzni és a többi alkalmazkodik hozzá, legalábbis így működik a legtöbb szervezet. Bizonyára csak be akarja magát biztosítani a Soutaichou, hogyha ő nem járna sikerrel, akkor a többi tag, akiket nekünk valamennyire sikerült meggyőznünk, rásegít a vezér meggyőzésében.
Verával és Kagami taichouval átballagtunk a gyülekezőhelyre, ahol bevártam Tasut és Hajimét. Amint ideértek már csak el kell nekik magyaráznom a szituációt és a feladatunkat. Nem lesz olyan nehéz feladatunk, hiszen hárman könnyebb győzködni. Nem fog tudni Shizune nekünk nemet mondani. Legalábbis remélem.
- A helyzet a következő, a Főkapitánynak feladata van számunkra. Amíg ő Sierashi Yuusukével próbál szövetséget kötni, addig mi megkörnyékezzük Shizunét és meggyőzzük, hogy neki is az lesz a legjobb, ha szövetségre lépnek velünk. – intettem az érkezőknek, majd vázoltam a tényállást és a feladatot. Egy kicsit talán gyors voltam, de nem tudhattuk, mikor ér ide a Soutaichou és indulunk útnak. Azért remélem, hogy megértették mondandóm lényegét.
Lassan megérkezik vezetőnk és egy beszédet még elmond az indulás előtt, amiben az orrunkra köti, hogy ne támadjunk, amíg ők nem teszik. Ha pedig ez megtörténik engedélyt kaptunk a kardunk kiengedésére. Erre remélem nem lesz szükség, de azért jó tudni.
A Főkapitány lépett be először az átjáróba és mi pedig utána. A dangaiban monotonon haladtunk az Emberek Világa felé. Épségben megérkeztünk a másik oldalra, ahol a Soutaichou kiengedett lélekenergiájából egy adagot, hogy idecsalogassa társalgópartnerét. Ekkora mennyiség még nem árt meg nekem, de Hajimével más a helyzet. Védelme érdekében közé és a Soutaichou közé álltam. De lehet, hogy csak túlreagáltam a dolgokat, a szülői aggályaim miatt. Tudom, hogy Hajime szépen fejlődik, lélekenergia terén is, mégis csak az én fiam.
Meg is érkezik a vendégünk, amire a Soutaichou jelet ad nekünk, hogy indulhatunk. Ekkor beálltam Tasu mellé, hogy közre fogjuk Hajimét és így induljunk útnak. Hajimének viszont valami nem tetszett, amit a Soutaichou is megjegyzett, ezért megveregettem a vállát, hátha jobban érzi tőle magát. Ezután végre útnak indultunk és elkezdtem keresni a lélekenergia érzékelésemmel Shizunét.
Nem telt sok időbe, hogy sikerült bemérnem és shunponknak köszönhetően egy-kettőre oda is értünk. Ott állt előttünk Shizune teljes életnagyságban, és ahogy Sakai fukutaichou említette, tényleg idősebbnek nézett ki, mint legutóbbi találkozásunkkor.
- Yo. Rég nem találkoztunk. – köszöntöttem lányomat hosszú idő után először. Nem akartam egyből belecsapni a közepébe, ezért először meg akartam tudni, mi történt vele, amióta nem láttuk egymást. – Nagyon megváltoztál. Mi történt? – érdeklődök felőle, hiszen természetes, hogy egy szülő érdeklődik a gyereke felől. Még egy kicsit elbeszélgethetünk, és majd később hozom fel a szövetséges témát, nem kell elsietni a dolgokat. Szép lassan elbeszélgetünk és majd lesz, ami lesz. Biztos őt is érdekelni fogja előbb utóbb, hogy mit keresünk itt.

*Némán bámulom pillanatokig Karakura, ezúttal csendesen derengő fekete leplét. Az éjszaka általában nem szokott ily csendet magára venni, de mit is mondhatnék, saját intézkedéseim egyike. Mindenféleképpen nyugodt környezetet szerettem volna eme beszélgetéseknek. A lehető legrosszabb lenne, ha egy suhanc lidérc megzavarná a kapitányok beszélgetését az illetőkkel. Végig gondolva a helyzetet pedig, nem véletlenül történtek meg ezek az intézkedések. Mindennek megvolt a maga hátulütje, hogy kit, kihez rendeltem erre a roppantul bonyolult beszélgetésre. Nyilvánvaló tényező volt, hogy egy olyan személyhez, mint Sierashi Yuusuke, csupán én magam jelenhettem meg. Elvégre is, talán Hanae taichou képességei lettek volna Sierashi-sanhoz? Nem, tisztában vagyok vele, hogy a kettejük kapcsolata némiképp bensőségesebb. Noha a kapitányban még nem volt okom kételkedni, az volt a legmegfelelőbb döntés, hogy a bandavezérhez én jelenjek meg.
Tekintve a jelenlegi helyzetet pedig, talán így is a legjobb. Arckifejezésem roppantul dühítő komolyságot kezd el sugároztatni. Sohasem szerettem ezt a fajta kifejezési módot, amit egy illető az arcával képes művelni. Távol álljon tőlem, hogy bárkire olyan tekintetet emeljek, mint például azokban az időkben Aizen Sousukere. Azonban e pillanatban egy pillanatra a velem szemben álló kapitány kivívta ezt. De nem sokáig, hiszen hozzám már igen jól illeszkedő laza sóhajtással szabadulok meg pillanatnyi feszültségemtől. Noha, a homlokom irányába intett zanpakuto egy cseppet sem fog el jó érzéssel, mégis megőrzöm hidegvérem. A jelenlegi helyzet elsősorban ezt kívánja meg tőlem, így hát nem fogok azzal törődni, hogy mennyire lealacsonyító próbál lenni ez a vaizard. Pedig vele ellentétben - jelen esetben - egészen korrekten igyekeztem megindítani a beszélgetésünk. Úgy látszik Sierashi-san felejtett egy s mást a Seireiteit érintő ügyekről. Nyugodt lassúsággal állok fel a padról, s mielőtt bármit is cselekedhetne a vaizard, saját kezemmel emelem fejemhez kardját egy gyengéd felpöccintéssel. Bizonyára szokatlannak vélheti ezt a gesztust, pláne, hogy a közhiedelemben az a tudat lehet, mely szerint a főkapitányok hihetetlenül arrogánsak lehetnek.*
- A társaid biztonságban vannak, ahogyan te magad is, ha nem vennéd észre. Ne légy már holmi akadémiai suhanc, aki nem veszi észre, hogy most nem a törvények értelmében jöttünk. Mint látod sem az onmitsukidou, sem a kidoushuu, nem kísért el. Csupán a kapitányi gárda kisebb fele érkezett, és mindegyik a személyes utasításomra, azért, hogy Karakurában legyenek. Nem találod különösnek? *Billegetem meg némiképpen fejemet, majd egy lépét még hátra téve, - amit még megtehetek a pad irányába - lemondó sóhajtást engedek meg magamnak. Oldalra fordítom fejemet, és mélyen beleszippantok a friss levegőbe.* - Különben is, én annak a híve vagyok, hogy még az ellenséggel sem árt elbeszélgetni, mielőtt megölnéd. Mit szólnál, ha sétálás közben elbeszélgetnénk? Utána persze eldöntheted, hogy megszeretnél vívni velem, avagy sem. *Teszem hozzá úgyszint, még mielőtt saját szenilitásom okán, kissé kellemetlenül ugyan, de elfelejteném ezt az utóbbit. Igazából pedig az a helyzet, hogy teljesen mindegy, hogy éppen mit mondok, hozzászoktam már, hogy Sierashi azaz önfejűbb fajta. Elindulok szimplán az egyik salakon úton, egyenesen egy párhuzamos sorban elhelyezett fásabb irányba. Igazán remek ez a park, rá is gyújtok egy pipára.* - Had áruljak el neked egy dolgot, mi előtt nagyon eldöntenéd, hogy mi ellenségek vagyunk. Csak, hogy tudd, a 46-ok tanácsa nem tud arról, hogy itt vagyok. Az, amit éppen művelek, az kissé... *Megvakarom a tarkómat, és pipámmal a számban hanyagul elmosolyodom.* - Törvényen kívüli. *Zárom le egyszerű szóval az imént megkezdett mondatomat, s majd mélyet szívok a dohányba.* - Volt kapitány révén nem kell neked elmagyaráznom a Gotei Juusantai rendszerét. Mint te is tudod, - vagy majd most megtudod - a főkapitányok éppúgy tagjai az irányított rendszernek, mint az egyes osztagok kapitányai. Hogy érthetőbben fogalmazzak, én magam is úgy ugrálok, ahogyan a 46-ok tanácsa kívánja. Egyszerű a képlet Sierashi-san, az a döntés, hogy én ide jöttem a törvényekkel szembenézve, éppen annyira kockázatos az én pozíciómra nézve, mint azoknak a kapitányokéra, akik eljöttek velem. Saját döntésük volt, és mindegyiküknek volt valami indítéka rá. Nem találomra történt ez a megszervezés, hanem egy hosszadalmas folyamat végkifejlődése. S remek kérdést tettél fel az imént, mit gondolsz miért jöhettünk el Soul Societyból csak is azért, hogy beszéljünk veletek? Nyilvánvaló tény, hogy okkal kockáztatjuk helyzetünk, és hogy ennek mi lesz az okozatja..az már bizony a feleken múlik. Úgy hogy tedd le azt a zanpakutot, hogy nyíltan beszélhessünk egymással! *Szólítottam fel a vélhetőleg mellettem sétáló vaizardot. Mindenesetre erre számítani lehetett, azonban reméltem annyit, hogy Sierashi-san képes lesz már az elején felmérni a helyzetet. Habár ez nem az ő hibája, már régóta kiesik a Gotei dolgaiból, eleve a megjelenésemre nem lehetett számítani.*
- A látszattal ellentétben mindenki rengeteget szenvedett, nem csak te. Belátom, hogy számodra a nehezebb út jutott, de biztos vagyok benne, hogy nem ok nélkül. Ha így nézzük, bizonyos értelemben mi ketten hasonlítunk egymásra Yuusuke. Belőlem főkapitány lett, te pedig egy ámokfutó banda vezérévé avanzsáltad magad. Nemes célok vezéreltek, s végre is hajtottad mindezeket. Aztán mikor vártad volna a jutalmad, nem kaptál mást, csak csukott ajtókat. Hajdanán én magam is így jártam. Valóra váltottam az álmomat azzal, hogy elértem ezt a szintet, de mint mondtam..még én magam is parancsokat hajtok végre. *Sóhajtok egyet, és eloltódott pipámat a zsebembe illesztem. Aztán pedig kihúzva magamat, hátul támasztom meg hátamat.* - Emberek vagyunk mi is, ne hidd, hogy nem vettük észre mindazt, amit tettél. Viszont a 46-ok tanácsának döntése, az szervünk sérthetetlen szava. Én viszont most nem hallottam meg a szót. Na meg azért ám amiről nem tudnak, az nem is fáj! *Bohókásan lejtve a hangokat kacsintok rá a biztosan feszült vaizardra. Egyelőre csendbe maradok, hagyom kibontakozni, hiszen biztosan volna mit mondania. Engem nem siettet az idő, az onmitsukidou úgy is mellettünk áll ebben a döntésben.*

[Barát vagy ellenség? - Különleges alku]

Az utcalámpa fénykörének közepén állva, rezzenéstelen karral szegezem továbbra is fegyverem a Gotei Juusantai főkapitányának fejéhez. Bizonyára nincsen nála erősebb shinigami a Föld kerekén, azonban szerény személyem már réges régen továbblépett ezen a szinten. Amit egykoron átoknak szántak, a lehető legfényesebb ajándékká változott. Hidegen izzó íriszeim elégedetten villannak meg, amint meglátom azt a pillantást, melyet olyannyira vártam már. Végre komolyan vesz és nem próbál jó nagybácsihoz hasonlóan viselkedni, lévén ezzel nem ért el semmit. Kétségtelenül egy másik életben kedveltem volna a vénembert, azonban nemtörődöm viselkedése jelen pillanatban inkább csak hergel, semmint rokonszenvvel tölt el. Néma csönd öleli körül mozdulatlan párosunk, miközben a sötét égen a felhők leple alól előtűnnek az első világítók. Minden olyan békésnek látszik, egyetlen nesz sem zavarja meg a különös harmóniát, kivéve a fojtott lélegzetek zaja. Térfagyasztás van érvényben, talán az egész városban, legalábbis erre tudok következtetni az utcák kihaltságából és a kísérteties csendből. Nagyon jól tudtam, hogy csapdába fogok sétálni, ennek megfelelően lettek kialakítva a területviszonyok is. Vajon mekkora pusztítást tudnánk itt véghez vinni, ha netalán tán elszabadulna a pokol? Szemeim csupán egy pillanatra néznek félre, felmérve a környék adta lehetőségeket, ám ez hatalmas, majdhogynem végzetes hiba is lehetne. Játszi könnyedséggel pöcköli feljebb pengém hegyét, mintha nem is edzett acélból, hanem papírmaséból lenne. Úgy látszik, nem buzog már benne az életösztön, hiszen melyik idióta ugrana bele másképp az ellenfele kardjába? Mennyi az esély rá, hogy elhiszik, nem Én szúrtam le, hanem csak véletlenül beleszaladt a fegyverembe?
- Azt hiszem Te vagy a legbátrabb vagy a legostobább ember, akivel eddig találkoztam… - szólalok meg rezignált hangon, miközben hátrébb lépek egyet. - Nem érdemelsz ily’ alantas halált, viszont ettől függetlenül ne hidd, hogy lezártuk ezt a nézeteltérést. Melengeti szívemet árulásod ténye, habár már régóta tisztában vagyok vele, miszerint egyetlen kapitány sem olyan fedhetetlen, mint amilyennek az Akadémia óráin álmodozva gondoltuk. Mellesleg megfelelő döntés volt a gyalogjaid odaát hagyása, nem garantálhattam volna mindannyiuk visszatérését.
Nyílt szemtelenséggel fejezem ki gondolataimat, ámbátor bizonyára Ő is ugyanúgy tisztában volt a ténnyel, mely szerint közkatonák bevonásával csak egy mészárszék létrehozásában ért volna el sikereket, sehol máshol. Kissé kezd már frusztrálni ez a hiperaktívság, üljön le a seggére és vezetőhöz méltóan tárgyaljon egyhelyben, az istenit már! Magamban fortyogva veszem fel a lépések ütemét, midőn katanámat visszalököm az oldalamon függő sayába. Habár a sotaichou nem látja, balom a köpeny alatt még mindig a zanpakutuo markolatára szorul, eszemben sincs teljesen védtelenül hagyni magam. Az égett dohány bűze sűrű gomolyagként csapódik az arcomba, amit pár legyintéssel elűzök látóteremből. Egy pillanatig elkap a vágy, miszerint jómagam is nikotinszünetet tartsak, azonban ezen igényemről bosszúsan mondok le, hisz’ nem egy kellemes esti csevej van itt kibontakozóban, hanem szörnyű vérontás lehetősége! A hosszasan elmormolt történettel tisztában vagyok, kettőnk közül nem Én vagyok a feledékeny, minden egyes törvényre emlékszem a Seireitei berkein belül, már amelyeknek elég jelentőséget tulajdonítottam megjegyzésükhöz. Pontosan elhangzik az indok, amiért szinte senkit nem avattam be a Sors Dárdáját érintő titokban. Az egész Tizenhárom Őrosztag nem más, mint a Negyvenhatok Tanácsának bábhadserege, akik minden bizonnyal felhasználták volna saját céljaikra a fentebb említett határtalan erőt biztosító ereklyét. Az úgynevezett igazságszolgáltatások is sokkalta egyszerűbbé vált volna ennek köszönhetően, mivel a bűnösnek vélt shinigamik egyszerűen elhunytak volna sajnálatos balesetek által. Másrészt kétlem, hogy bárki is rendelkezne a nemesek között akkora lélekenergiával, amivel uralmuk alá tudták volna hajtani a Dárdát, így az valamelyik balgát megszállva elképzelhetetlen pusztítást vitt volna véghez.
- Az ámokfutó bandám és a vaizardok nélkül már rég halott lennél, Öreg, szóval elvárnék több tiszteletet. – horkantok fel megvetően, kiragadva ezáltal a figyelmemet leginkább megragadó gondolatot. – Ne raboljuk egymást idejét az álszenteskedéssel! Jól megtervezett célja van idejövetelednek, máskülönben nem vonultattál volna fel ilyen díszes kíséretet egy beszélgetés miatt. Fedd fel magad; mit akarsz Tőlem valójában?
Vélhetőleg igencsak nyersre sikeredett a kirohanásom, de ha eredeti tervemhez viszonyítjuk a dolgokat, akkor még kedves is voltam. A mézesmázos szavakat, s a kettőnk között vont párhuzamot megtarthatja magának, ezek mind csak körítés, eleget éltem a halálistenekkel és elég ideig voltam kapitány ahhoz, hogy az ilyen jelenségek ne tudjanak félrevezetni. Már az Omnitsukidou lihegne a nyakamban, amennyiben nincs egy megadott gondolatmenet, amit követve úgy döntött, inkább megpróbál a józan eszemre hatni. Pedig igazából Neki kéne felébrednie és abbahagynia egy romlott rendszer szolgálatát. Ittléte is bizonyítja Soul Society politikai vezetésének gyengeségét, most kellene lecsapni és megváltoztatni mindent. Emlékeimben felsejlik két évvel ezelőtti, naiv önmagam, aki többek között ezt a szent eszmét is magáénak tartotta. Ostoba fiú, nem tudhatta milyen veszélyekbe sodorja önmagát… Jelenlegi valóm tökéletesen eltér az álomvilágban élő múltalaktól, szikár, megtört férfivá váltam, aki már alig tisztel valamit. Emellett elképzelhetetlen magasságokba emelkedtem, ami bizony vissza fog ütni, ha Fujimoto Masayoshi megfeledkezik erről.

*Rengeteg meglepetésben lesz még részünk, én pedig pontosan azért jöttem, hogy mindez elébe állhassak. Azt hiszem, éppen itt van az ideje, hogy a Gotei kicsit változzon. Évszázadok óta követjük mély hagyományainkat, s a változások gyakorta elutasításra válnak. De mi történhet akkor, ha a változást maga a Soutaichou kezdeményezi, szemben állva a 46-ok tanácsával? Elgondolkodva dörzsölöm meg ajkaimat, mi alatt a pipámat oldalra tartom. Nos, ha más nem annyi, hogy több követőre lelek mint a tanács. Azonban ezzel a "hatalommal" játszadozni nem szabad, túl sok mindennek voltam már szemtanúja, okosan kell mozgatni a szálakat. Elmosolyodom a fiatal úr szavaira, s elismerően biccentem le szavának helytállását. Sosem voltam átlagos, ezt mindenki beismerheti. Mindazonáltal mindig a bolondoké a világ, kezdve itt az oldalamon ezzel a vaizarddal. Belőle sem lett volna semmi, ha nem a feje után megy. Nagyjából ez mindenkire érvényes, hiszen a tettekre figyelnek fel az emberek, nem pedig a szavakra.*
- Ez esetben megismétlem önmagam. Ezúttal nem lesz vérrontás. *Nyugodt, szelíd hangon nyomatékosítom meg egyértelmű célomat. Elképesztő, hogy valaki ennyire megmakacsolja magát. Egészen megváltozott, némileg lazábbnak hittem ezt a vaizardot. Habár valóban változnak az idők; lehet nekem is változnom kellene? Eloltom a dohányomat, s zsebembe mélyesztem. Hosszadalmas csendre intem saját magam, hogy gondolkodni tudjak. Az esélyek latolgatását intézem nap mint nap, ez talán még Karakurában sem változhat. Sok minden múlik most azon, hogy miképpen állapodok meg Sierashi Yuusukevel, s egyáltalán nem mindegy. Az öreg szóra viszont felkapom a fejemet és vészjósló pillantásokat vetek rá. Valósággal szugerálni kezdem.*
- Nem vagyok öreg, idióta! >.> *Kikérem magamnak, még mai napig van esélyem a bájos hölgyeknél, akik Seireiteit népesítik be. Kifújom a gőzt, s a távolba tekintek. Testtartásomat kiegyenesítve haladok tovább méltóságteljesen.* - Ne várd el tőlem, hogy rangon alulin viselkedjek irányodba, kölyök. *Komoly hangon szólalok feléje, s majdan szembe fordulok vele.* - A tiszteletet már azzal megkaptad, hogy én magam jöttem veled tárgyalni. De most térjünk akkor a lényegre. Soutaichoui jogomnál fogva szövetséget ajánlok neked és társaidnak. Nehéz időket élünk. *Kitekintek oldalra az erdő irányába, ahol a sötétség börtöne lapul.* - Nekünk pedig észre kell venni, hogy kik az ellenségeink, s barátaink. Az ajánlatom a következő. Szabad bejárást kaptok Soul Societybe, szövetségre lépünk veletek..cserébe ti lesztek a Gotei titkos szervezete. *Hagyok egy kis hatás szünetet, majd ismét felszólalok.* - Feladatotok az emberek világának védelme lenne. Természetesen nem vagy erre rá kényszerítve, de ha megegyezünk, nem lesztek üldözve. Valamint, bizonyára szívesen látnád a családod, ahogyan a Tamachi fiú is. *Tartom tekintetem Yuusukevel. Felkészültem már arra is, hogy agresszív álláspontot fog foglalni, de ennek ellenére nem mozdítom karom. Egyszerűen csak várom válaszát, mert igazából ezen nincs is értelme mit végig gondolni. Ő is remekül tisztában van azzal, mekkora ajánlatot is tettem az imént. Tökéletes bizonyítéka annak, hogy korrektségünket valahol még mindig megőriztük.*

[Barát vagy ellenség? - Különleges alku]

Hitetlenkedve döntöm oldalra fejem, valahogy nem akarván feldolgozni igazán a kapott információt. Ez a férfi egykoron rettegett harcos volt, de láthatóan a háborúskodás mindent kiölt belőle, ami régen naggyá tette. Szomorú, ugyanúgy hinni akar a hamis békében, mint sokan mások. Márpedig igazán megtanulhattuk volna, miszerint a küzdelemnek sosincs vége, csupán hosszabb-rövidebb szünetek vannak egy-egy fellángolás között. Vajon tényleg elhiszi, hogy meg tudna akadályozni a vérontást, ha valóban arra kerülne sor? Lényegében ezek már felesleges gondolatok, hiszen önkénytelenül is letettem voksom az erőszakmentes együttműködés mellett, midőn megérkezésem pillanatában nem lendültem rögtön támadásba. Igazából ez a legfrusztrálóbb az egész helyzetben, miszerint kijelentéseim ellenére nem vagyok képes ellenségként kezelni a kapitányok vezetőjét. A harag kialszik bennem, arcom pedig unott kifejezést ölt magára, miután eltűnik róla a korábbi megvetés, melyet szerepünk lebecsmérlése váltott ki belőlem. Balom felenged és lehanyatlik oldalam mellé, mialatt jobbommal egy szál éjfekete cigarettát lökök a számba, amit az ujjamon megjelenő lángnyelvvel életre is lobbantok. Még aznap kellett volna visszatérnem, s végeznem Velük, amikor még megvolt bennem az elhatározás ezen tervemet illetően. Valójában a Gotei Juusantai csak a jéghegy csúcsa, a vadló probléma ennél sokkal mélyebben gyökeredzik, beleivódva a Seireitei köveibe, a rendszerbe, amit végülis a Negyvenhatok Tanácsa képvisel. A sötét felhők elvonultak, ideje lenne a saját portánkon rendet teremteni, lévén Las Noches többé nem jelent fenyegetést számunkra. Hollow támadások eddig is voltak és ezután is lesznek, de bizonyára nem fognak egy újabb ostromot megkockáztatni bukásukból okulva.
- Tisztelet, ez csak egy szó… - szólalok meg tompább hangon, ami betudható a számon kigomolygó füstnek vagy szavaim mélyebb tartalmának is. – Hanglejtés, gesztusok, mimika, ezekből lehet igazán leszűrni milyen is a viszonyulásunk egymáshoz. Egyáltalán nem tisztellek, de ez kölcsönös is, ráadásul a rangod villogtatásával belőlem nem csikarsz ki engedelmességet. Tudom ki vagy, Tasatsu no Quincy*…
Szánt szándékkal elevenítettem fel eme régi história emlékeit, emlékezzen csak rá, hogy mennyire báb volt Ő is és mennyire az még a mai napig is. A körforgás megvédelmezésének érdekében tették mindazt, amit elkövettek, de ettől függetlenül a szégyen semmivel sem lesz kisebb. Embereket mészároltak le, ugyan különleges képességgel rendelkeztek, azonban ez keveset nyom a latba. Személye teljesen jelentéktelen ebben a történetben, csupán a parancs gondolkodásnélküli teljesítésére kívánom felhívni a figyelmet. Jómagam is végeztem bountok tucatjával, mégsem mardos különösebben a lelkiismeret. Katona voltam, Ők pedig ellenséges egységek, aki ártatlanokat fenyegettek. Vagy csak idegenek voltak számunkra, mi pedig túlzottan féltettük a névleges hatalmunkat? Masayoshi lázadozó megnyilvánulásait akár hasznomra is fordíthatom, amennyiben elég benzint locsolok a tűzre, talán kitör a tanácsosok bűvköréből és kivonja az őrosztagokat a begyöpösödött nemesek kénye-kedve alól. A katonai diktatúra sem lenne különböző attól, amit most művelnek a Tiszta Lelkek Városában. Csábító az ajánlat, hisz’ megadna minden olyasmit, amit egyszer régen el akartam érni. A Daitenshi viszont nem egy senkikből álló ostoba csürhe, semmiképp sem fogok lemondani a függetlenségünkről. Osztagom elhagyásával végeztem a Goteijel.
- Mily’ megtisztelő, de nem egyezek bele. – jelentem ki egyszerűen, mintha csak azt mondtam volna, melyik tea a kedvencem a számtalan közül. – Íme az Én ajánlatom: szövetségesek leszünk, de a csapatom egyenrangúvá válik a szervezetetekkel. Közvetlenül a tanácsnak fogok jelenteni és feladatokat is csak ez a testület róhat ki Ránk. A senkaimonok szabad használatát akarom és egy épületet Soul Societyben, ahol szükség esetén megpihenhetünk. Cserébe pedig megtesszük azokat a dolgokat, amikért Ti félnétek feláldozni az életeteket!
Leplezetlen kárörvendő vigyor jelenik meg arcomon, miközben az elszívott csikket egy laza mozdulattal pöckölöm el a közeli szemetes felé. Nem mondhatja senki, hogy olcsón adom a hűségem! Már amennyire kötődhet valaki egy olyan kormányzathoz, ami egyszer már ki akarta csinálni. Nem lepett meg igazából a felajánlás, a szökésem egyértelművé tette a tényt, mely szerint képviselünk akkora erőt, amivel már számolni kell. Végre beléphetek a hatalmasok játékaiba, még ha ezért cserébe engednem is kell annak az ostoba tévképzetnek, ami szerint kiengedem a testvériség irányítását a kezeim közül. Gyarló gondolat, az elvakultság csak úgy sugárzik belőle. Képzeljék csak azt, hogy sikeresen rátették a kezüket egy félelmetes fegyverre, s most már minden a legnagyobb rendben van, s folyhat tovább a megszokott medrében. Szinte fájó az elképzelés, miszerint egyszer talán az arcukra fagyaszthatom az önelégült mosolyt. Történjen ez a közeljövőben vagy egy évszázad múlva, ám addig nem nyugszom, amíg meg nem történik. Az öregnek igaza van, nehéz időket élünk, a gyenge elbukik, az erős pedig mindent magához ragad, ami csak lehetséges. Rendben, leszek a báránybőrbe bújt farkas a birkák között.

*Tartásomban semmiféle bizonytalanság nem íródhat le. Ez csupán egy egyezség, amely döntő értékű lehet a Seireiteire nézve a továbbiakban. Elvégre is, nem átlagos dolgokról vannak itt szók. Jobbjára ebben a komoly helyzetben még én magam sem tudom megmondani, hogy mi is lesz a továbbiakban. Mindenesetre, ha Sierashi Yuusuke úgy dönt, hogy megtudunk egyezni, abban az esetben eltudnék valamit képzelni. Rettegést minden olyan személy tekintetében, akiknek van miért félniük. Nem hazudtolom meg magamat azzal, hogy Soul Societyben nincsenek jelenleg árulók. Ám azt is tudom, hogy ebből sokuk ismerik ezt a személyt. Akár erkölcsi, akár taktikai értelembe véve, Yuusukevel való szövetség kölcsönösen jót tesz. Ő is jól járna vele, mi is nyugodtabbak lennénk. Bár a Negyvenhatok Tanácsa még nem tudom hogyan fogja fogadni, de van egy olyan sejtésem, hogy mivel az onmitsukidoutól is megkaptuk a támogatást, így már nem igazán ellenezhetik; remélhetőleg így lesz. Szavaira gondterhelten sóhajtok egyet. Maga az elnevezés, mely szerint quincy gyilkos lennék..*
- Mindannyiunknak megvan a maga keresztje. Aki pedig nagyobb erő birtokában áll, annak ebből több is jut. Ezt talán éppen neked nem kell elmagyaráznom..Sierashi Yuusuke. *Komoly hanglejtéssel állok elébe megállapításának. Nincs miért visszakoznom, csak azt tettem, amit tennem kellett. Ez igazából egy oylan történet, aminek előbb utóbb meg kellett történnie. Jó magam pedig természetesen a shinigamik oldalán álltam, ahogyan mostan is teszem. Sokkal jobban állok az oldalukon, mintha egy helyben ülnék, és várnám, miként igázzuk le látszólagos ellenségünket. Badarság volna azt hagyni, hogy egy olyan személy ellen lépjünk meggondolatlanul, aki oldalunkon harcolt, mikor a saját rendszerünk egy kapitánya árult el bennünket. Védte otthonunkat, ideje megadni a lehetőséget rá, hogy némiképp viszonozzuk fáradalmait. Persze a dolgok ezen oldalán csak kevesen ismerik fel, valahol tán gondolhatom azt, hogy éppen ezért az idős lélek áll mindig a Gotei vezetői pozícióján. Többet meglát, mint a fiatal elme; én csupán remélni tudom, hogy ezúttal a jó döntést hoztam meg.
Fokozatosan keményedne ki arcom elutasító szavára. Szavaimat már lassan értéktelenség béklyóiba zárnám, csahogy végre meghallom szavainak valódi tartalmát. Tehát nem magát az egyezséget utasítsa el, hanem egészen pontosan azt az egyezséget, amit én ajánlottam fel. Elgondolkodó tekintetemmel találhatja szembe magát. Szépen fokozatosan az egyik kezem zanpakutom markolatára siklik. Mindez idő alatt átgondolom mindazt, amit mond. Végig táncoltatom elmém labirintusabb szegletein válaszának értékét. Mit is jelenthet valójában ez az egyezség? Kirántom kardomat oldalamról. Eleinte talán támadó jellegűként is pillanthat rá, de hamarosan rá jön, hogy miért is teszem ezt. Most én mutatok pengém élével homlokának irányába.*
- Kardom rántom, ha szükség így kívánja. Ők nyújtják bal karuk, én nyújtom jobbomat feléjük. Ettől a pillanattól kezdve szövetségként tekintek irányodba és társaidra egyaránt. Csupán egy volna az én kérésem. Ne emeljétek kardotok ránk érthetetlen okokból kifolyólag. Ha volna bármi, azt nyugodtan osszátok meg velünk. Tudod az információk előbb utóbb a fülünkbe érnek, így viszont elkerülendő volna a nézeteltérés. Most pedig visszatérek Soul Societybe, hogy előkészítsem érkezésetek. Három nap múlva délelőtt várunk titeket. *Mind e közben mögöttem éppen egy senkaimon nyílik meg, s alakomat fehér fény veszi körbe. Néhány fekete pillangó száll ki a kapuból.*
- Remélem a saké még mindig kedvedre való..barátom. *Hóbortosan szólok feléje egy játékos mosoly alatt, míg a kapu be nem zárja alakomat, s nem távozom a helyszínről. Így tehát végre eldöntetett, a Gotei Juusantai szövetségre lépett Sierashi Yuusuke és társaival. (Daitenshi)*

[Barát vagy ellenség? - Különleges alku]

Merev bólintással értek egyet a főkapitány szavaival, mindenkinek nyomják a lelkét olyan terhek, amitől sosem szabadulhat meg igazán. Egy pillanatra sem felejtettem el egykori társaim arcát, akik vezetőként megbíztak bennem, Én mégis elvettem az életüket, csak mert pillanatnyi pánikomban ezt tűnt a legmegfelelőbb cselekedetnek. Valamilyen szinten ártatlanok voltak, de a parancsok miatt, amiket kénytelenek vagyunk végrehajtani, egyikünk sem mondhatja igazán annak magát. A fáradt sóhajtásból ítélve szúrásom betalált, habár feltehetőleg soha senki nem szólította ezen a néven, az igazat megvallva éppen az előző pillanatban sejlett fel elmémben egy poros jelentés képe, ami erről az időszakról szólt. Mindent megtett a világ rendjének megvédelmezése érdekében, ám néha nem csak egyetlen jó megoldás létezik. A 11. osztagos mentalitás persze sok mindenre válaszként szolgálhat, viszont nem szabad barbárokká válnunk. Némileg ironikusan sikerült pont erre a következtetésre jutni, hiszen nem is olyan régen az egész parádés társulatot le akartam vágni, élűkön ezzel a vén kujonnal. A nagy erő, nagy felelősséggel jár, ezt nem egy bölcs ember megfogalmazta már, s jómagam is tisztában vagyok vele. Viszont hatalmat is jelent, egy kötelezettséget, miszerint ki kell állnunk a Nálunk gyengébbekért. Nagy színész az öreg, ehhez kétség sem fér, azonban egy óvatlan pillanatban könnyedén lehet olvasni az arcáról. Gondoltam, hogy nem fog tetszeni Neki a megváltoztatott alku, ellenben másmilyent nemigen fogadtam volna el. Nekem kell a feltételeket diktálnom, máskülönben sosem adnák meg azt a szabadságot, amire feltétlenül szükségem van. Szemem se rebben a kivont kard láttán, csupán előrébb lépek egyet, a katana hegyét pedig felpöccintem a homlokomhoz, ahogy azt Ő is tette.
- A büszkeség többet ér az életnél, becstelenül létezni rosszabb a halálnál. – harsan baritonom határozottan, tudomást sem véve a hideg acél csókjáról a bőrömön. – Indokolatlanul nem fogok fegyvert rántani ellened, de ha letérsz a helyes ösvényről, meg fogom tenni, úgy a Te, mint a Seireitei érdekében. Minden információt megkapsz, amiről szükséges tudnod, nem kell aggódnod. Ám a hívatlan fül könnyen elveszítheti tulajdonosát, így a nézeteltérések elkerülése végett inkább bízd Rám a hírek hordozását. Nos, akkor három nap múlva!
Lehet az eskü nem szolgált mást, csak a szituáció magasztosságának emelését, személyem mégsem bírta ki, hogy ne pontosítsunk ilyen-olyan dolgokon, amikből a későbbiekben még akár probléma származhatna. Túljátszott meghajlással reagálok a szakés mondatra, el kell telnie azért egy kisebb időszaknak ahhoz, miszerint Mi ketten egy asztalnál igyunk. A földöntúli fényesség hamarosan eltűnik, ahogy az ajtó is, mely árasztotta azt. Valamilyen szinten megkönnyebbülés tölt el, azért ez kellemesebb volt, mintha megpróbálta volna levágni a fejem, ugye. Reményeim szerint a többiek is tartják magukat a korábbi pacifista nézetekhez, mert hát kicsit csorba esne a megállapodáson, ha véletlenül eggyel kevesebb kapitány jutna haza, mint amennyi átjött Karakurába. Céltalanul nézelődök erre-arra, nem tudván mit kezdjek most magammal. A közeli fán üldögélő csapzott bagoly mély huhogása figyelmeztet a térfagyasztás elmúltára, lassan ismét beindul az élet a környéken, már amennyire a részegek randalírozását annak lehet nevezni egy ilyen hajnali órán. Az utcalámpa izzója szaporán pislákolni kezd, majd váratlanul elpattan, midőn kiengedek a harci készültségből. Igazán furcsa védelmi pozíciót veszek fel a hirtelen hanghatásra reagálva, de miután hunyorítva nem találok semmi veszélyesnek mondhatót a sötétben, jobbnak látom továbbállni. Csuklyámat egy gyors mozdulattal lököm fel fejemre, habár akkor sem ismerne fel valószínűleg senki, ha nem tennék így. Óvatosabbnak kell majd lennem az elkövetkezendőkben, egy rossz lépéssel mindent elronthatok, amit eddig nehézkesen sikerült elérni. Érdekes lesz ismét fesztelenül járkálni az ódon falak és labirintusszerű utcácskák útvesztőjében, nem tartván a folyamatosan cirkáló járőröktől. Jó lenne kiülni a 4. osztag gyógynövényillatú kertjében és hallgatni, ahogy Chiyoko a mindennapi apró-cseprő eseményekről tart előadást hatalmas beleéléssel… Igen, minden olyanná válik, amilyen régen volt, amilyennek lennie kell.
A mellkasomba nyilalló tompa fájdalom gonosz féregként harap belém, emlékeztetve a legnagyobb negatívumra, ami mostanában ért. Igazán rá jár a rúd szerencsétlen szövetségünkre mostanában, ismeretlen árnyak törnek az életünkre, meg kell küzdenünk a belső viszályokkal is, miközben az újabb nemzedék kinevelésével is foglalkozunk. Kínzó testrészeim sorába rövidesen a fejem is bekapcsolódik, csak elég arra az idiótára gondolnom, akit tanítványommá fogadtam. Van benne bátorság, ehhez kétség sem fér, de mit sem ér megfelelő ítélőképesség nélkül. Abból számomra is kijárt nem egy lecke, szóval igencsak otthonosan mozgok a témában, ha fogalmazhatok így. Máskülönben a saját edzésemre is ideje több figyelmet fordítani, meg kell próbálnom másképpen dűlőre jutnom lélekölőm szellemével, mert valahogy az arroganciával kevert megfélemlítés nem hatott rá. Mondjuk önmagamat hogyan tudnám megijeszteni, igaz-e? Mogorva morgolódás közepette dörzsölöm meg az ékkövet szegycsontom közepén, mintha ezzel el tudnám tűntetni, akár egy foltot. Feltehetőleg viszont hosszú út áll még előttünk, amin csak most indultunk el…