*Azt persze eddig is tudtam, hogy vagány vagyok. Úgy alakítottam ki a személyiségem, hogy ezt lássák bennem. Az erős nőt, az igazi vezető egyéniséget, aki nem fog meghátrálni egy-egy kihívás elől, és szórakozni sem érdemes vele. Elértem, amit akartam, most mégis egy aranyos, nyári ruciban feszítek, közszemlére téve lábaimat, s olyan vörös fejet produkálva, amit eddig még soha. Nem mintha nem történne meg gyakran, hogy belevörösödök például egy-egy nézésbe vagy bókba, mert egyszerűen nemigen vagyok hozzászokva ehhez a jelenséghez, pedig igazán hozzászokhattam volna az idők során, és akkor nem kellene égetnem magam minden egyes alkalommal, amikor valaki megdicséri valami tulajdonságom, de azért mégis...
Ebben a hacukában úgy érzem magam, mintha meztelen lennék; igencsak zavaró, hogy a szoknya fel-fellibben, combjaim pedig egymást érintik. Tényleg mintha nem is lenne rajtam semmi, de áhh… úgy sincs más választásom, mit tudok hát tenni?
Azt persze már nem hagyom, hogy Maya egyedül égesse magát. Nem fogom karba tett kézzel várni, míg ő elintézi a kajaszerzést. Jobban sérti ezzel a büszkeségemet, mint ez az átkozott ruhadarab, ami szerintem inkább hasonlít egy rongyhoz, mint ruhadarabhoz. Meg elvégre énekesnő voltam, vagy mi, nem igaz? A kevés emlékem, amik megmaradtak, valami ilyesmire engednek következtetni… bár nem biztos, hogy sikerül ismét olyan szépen énekelni, mint tegnap részegen, de bízzunk benne, hogy így is elérem a kellő hatást. Így is nyafogtam eleget, na meg nem fogom Maya szoknyája mögé bújva várni azt, hogy megoldja helyettem a helyzetet. Amúgy sem hagyhat ki egy ilyen buliból. >.< Legalább lesz mit emlegetni majd a következő találkozónkkor.
Nem is romlott olyan sokat a hangom annak ellenére, hogy másnapos vagyok, és az utóbbi pár évtizedben csak zuhany közben merek énekelni, nehogy valaki meghallja, és szétkürtölje Las Nochesben, hogy miket tudok. Végül egész szép kis előadást sikerül lerendeznünk Mayával, és bármennyire is igyekszem, a fejem ismét bevörösödik, amint a szemébe nézek. Mert hát, nem mindennapi bulin vagyunk túl, és most sem éppen a rangunknak megfelelően viselkedünk. Egy éhező kapitány és espada közösen énekelnek az utcán alamizsnáért, hogy valami kaját szerezhessenek… emellett a detoxból szöktek, és be is törtek egy házba. Szépek vagyunk, mondhatom. Jó, persze, tudom, hogy én lennék az egyik fő gonosz, mert hogy espada vagyok a Bleachben, vagyis a rosszfiú, Aizen oldalán állok, de azért mégis, nem tudnának most az egyszer megsajnálni, mert ilyen dolgokra kellett vetemednem? >< (xD)
Időnként elhalad pár ember előttünk, akik a kikészített sapkába dobnak bele némi pénzt. Jobb, mint a semmi, s egy nem túl laktató, de azért elegendő hot-dogra még éppen csak telik mindkettőnknek. Mivel Maya ennyire hősködni meg pátyolgatni akar, így megengedem neki, hogy ő rendelje a büfénél a kaját. Aztán pedig mond valami olyasmit, hogy menne vissza Soul Society-be, de hogy várjam meg, mindjárt visszajön. De nem ám valami hadsereggel jön vissza ellenem, mert akkor tuti a képébe dobom a szalvétát! ><
Bejelentem neki, hogy maximum egy órát várok, mert nincs kedvem itt dekkolni estig. Csak kicsit összeszedem magam, hogy odahaza ne lássák rajtam, mennyire K.O. vagyok, és kész. Na persze, hogy ne unjam szét magam, míg Maya nem tudom, mit csinál – míg magyarázott, hirtelen rám tört a bambaság, és nem fogtam fel mindent abból, amit mondott - , én is feltalálom magam, hogy ne unjam szét az agyam. Persze takarítani nekem kell, hisz Maya pótteste nem heverhet csak így, a földön. Tíz perc elteltével pedig meg is találom a raktárt, ahol nyugodt szívvel ott hagyhatom a póttestet.
Mire Maya visszatér, addigra egy padon ülök, vastag bőrkabátba bugyolálva, valami rock együttes tagjaival körülvéve. Még kezdők a srácok, az igaz, de ha már ennyire belejöttem az éneklésbe, miért is ne? Amúgy is, ők jöttek hozzám, hogy lenne-e kedvem énekelni nekik, hogy egy kis pénzt szerezhessünk. Nekem már oly mindegy, hogyan égetem magam…
Rendes srácok szerencsére, meg ha nem lettek volna azok, akkor biztosan agyontapostam volna már őket. Amikor látom, hogy Maya megérkezett, odapasszolok neki egy üdítőt, amit ezek az együttes tagok ajánlottak nekem. Hasznos cucc az olyan másnaposoknak, amilyenek mi vagyunk, detox után is.*
- Nyugi, nem az, aminek látszik. Semmi alkohol nincs benne. Ez a lötty kirángat a másnaposságból. Egész jó, próbáld csak ki. - *veszem le közben a bőrkabátot, és búcsúzok el ettől az amatőr zenekartól, hogy sok sikert kívánva nekik a karrierjükhöz leléphessek végre Mayával. Az üdítőt persze abból a pénzből vettem, amit az együttessel kerestünk némi éneklés és előadás után az utcán. Egész jó biznisz, már értem, miért ebből éltem meg ember koromban.*
- Egész nosztalgikus volt az utcán énekelni. Emberként is volt valamilyen bandám, bár az utóbbi évtizedekben nem igazán foglalkoztam énekléssel. - *haladunk Mayával a raktár felé, mikor egy hirtelen feltámadt szél szépen meglibbenti a szoknyámat, hogy sikoltozva kapjak utána. A villanó bugyikból nem kérek, nem vagyok én Marilyn Monroe, bár eme drámai, ám cseppet sem mű jelenet láttán egyesek biztosan a reinkarnációjának hinnének. Vagy legalább valami imitátorának, hisz sikerül ugyanolyan precíz mozdulatsorokkal a helyére erőszakolnom a szoknyát, amilyenekkel a már említett bálvány is megtette azt a múltban, bevésve ezzel a nevét a történelemkönyvbe. Kislányos sikolyom hangszínéből ítélve mintha nem is az én számból érkezett volna; már mindegy, csak hadd tűnjek el innét. Ez nagyon nem az én napom. Legszívesebben Las Noches-i tornyomból lesnék kifelé, sok-sok takaró alá bugyolálva, örökké elzárva magam a külvilágtól… Na jó, csak addig, míg vissza nem tér minden büszkeségem. Már ha hajlandó visszatérni hozzám. Ha én lennék a helyében, már rég búcsút intettem volna saját magamnak.*
- Ugye tudod, hogy ezzel csak még többet tiportál egy espada büszkeségén? - *lángol a tekintetem, már kis híján könnyes szemekkel, ahogy átveszem a szatyrot. Persze sokáig csak szerencsétlenül markolászom azt, mint aki nem tudja, mit kezdjen vele, de végül egy beletörődött sóhaj kíséretében vonulok el a raktár egy rejtett pontjára, hogy felvehessem az egyik farmert, ami mellé egy egyszerű póló dukál. Mennyivel kényelmesebb így! A világ is valamivel barátságosabb most, hogy végre nem kell attól tartanom, hogy valami szőke hajú, döglött filmsztár imitátorának néznek.*
- Bár ezt a ruhaváltós dolgot kihagyhattuk volna… Legközelebb teázni megyünk, és biztosan kidobom az összes spanyol boromat és pezsgőmet a tornyom ablakából, ha visszaértem Las Nochesbe. - *próbálok ismét olyan mosolyt megereszteni, ami igazán én vagyok. A tekintetem is elkeményedik hamarosan, és végre az a Slarin lehetek, akinek Maya a saját bevallása szerint „behódolt”. Az, aki mindig is lenni akartam, s aki tényleg én vagyok.*
- A legközelebbi harcunkban már muszáj lesz legyőznöm téged, már csak azért is, mert arra kényszerítesz, hogy használt göncöket hordjak. - *nevetem el magam, s nyújtózok mellé egyet. Ez a másnaposság elleni lötty tényleg egészen jól hat. Már alig lüktet a fejem, és a torkom is egészen rendben van már. Talán majd egy kis hollowfalás rendbe teszi a gyomromat is.*
- Ugyanitt, mondjuk két vagy három hét múlva? Lesz némi elintéznivalóm addig, és ha sikerül túlélnem – márpedig most le kell győznöm őt - , akkor megejthetnénk a második menetet. Mellesleg volna egy inkább politikai dolog is, amiben a tanácsodat kérném, de legalább a nézőpontodat. - *gondolok vissza terveimre, melyek közt szerepel kedvenc patkány-shinigamim legyőzése, valamint Aizen valódi szándékainak kiderítése. De legalább az, hogy valóban szüksége van-e rám, vagy én is csak egy feláldozható sakkfigura vagyok a markában.
Utunk pedig hamarosan kettéválik; egy nem túl gyors, ám mégis laza búcsú után ledobom magamról a póttestet, bár meglepő, hogy még így is a Maya által adott ruha van rajtam. Nem számít, ettől még nem fognak kinézni, farmert pedig amúgy is szívesen viselek. És merjen csak akárki akármit szólni. Nincs olyan napom, hogy tudjak türelmes és megértő is lenni…*

Már pedig vannak fura emberek...

A hónap kényelmesen telt, se lidércek, se semmi. Szokásos teendőim végeztem mikor öt napja az emberek között haladva, megéreztem valamit. Két különböző lélekenergiát. Az egyiket tudtam hogy egy halálisten, de a másikat nem tudtam hova tenni. Szokásos útvonalba voltak, így hát nem tettem kerülőt. Ahogy szoktam úgy sétáltam el mellettük, szemem sarkából meg szemre vetem a két lányt ahogy beszélget. Az egyikről leszűrődött hogy épen nem hortyog a piától, na de a másik, az a pillantás a rideg tekintett, a vér is meghűlt bennem. Ahogy ott beszélgetek a hátam mögött miután elkerültem őket az arcuk bevésődött a fejembe.

~Majd egyszer el kéne beszélgetnem ezzel a két emberkével. Ha nem is mind kettővel, az egyikkel biztos.

Hazaértem átöltöztem örültem hogy holnap kimehetek kódorogni a városba. Állómra hajtottam a fejem 23.50 kor.

8-órával, és 10-perccel később reggel 8.

A várva várt nap. Szombat.
Álmosan ébredek elmegyek letusolok, közben bedobtam a reggelim a mikroba. Miután mindent megcsináltam takarítottam egy kicsit, kopognak.

-Megyek már.*üvöltöm a ház túlsó végéből majd ajtót nyitok*

Egy üzletember áll az ajtó ellőt aki nemrég költözött a szomszédba. Nem ismerem az emberkét így udvariasan köszönök.
-Jó reggelt se....*megállt a szavam mivel mondta a problémáját erre nem számítottam, ahogy reagált az hideg zuhanyként ért*
-Jó reggelt hölgyem, tudna segíteni? Tudja most vettem házat ebben az utcában pont itt. Legalábbis itt valahol New Daylight 29 1/A tudja melyik az??*állt az ajtóban egy 180-cm magas öltönyös fickó kezében egy aktatáskával.*

*elgondolkoztam majd válaszoltam szokásos praktikámmal*
-Igen persze a szomszédban van, hármas emelet, balra az ötös ajtó.
-ó Nagyon szépen köszönöm, ha bármi kell csak szóljon profi ügyintéző vagyok.*nagyot mosolygót*
-Mellesleg a nevem David.
*tátva maradt a szám majdnem kiterültem*
-Az enyém Kaelina örvendek ,és nincs mit szívesen.
-Rendben most lekel lépnem még bekel költöznöm majd valamikor cseveghetnénk na viszlát.*elment*

Bezártam az ajtót, majd nekidőltem.
~Kellemes csalódás Erik után, még egy ilyen jó modorú fiatalember költözőn a szomszédba. Aki ráadásul jól is nézz ki? De megtudnám szokni.*sóhajtottam egyet majd visszatérek napi teendőimhez. Úgy döntök nekiállok felsöpörni a járdát*

//Világhódító körút buktatókkal//

*Egyelőre sikeresnek tűnik akciója, miszerint ha eléggé lapít a háttérben és csendben marad, elsikkad előző elszólása az emberi világról. A lila hajú srác látványos pofavágásait figyelve egyre jobban megkönnyebbül, elvégre addig sem a vizardra figyelnek, és amúgy is elég szórakoztató nézni, milyen hangulatváltások játszódnak le az alakban, de bosszúsan konstatálja, hogy hamarosan elterelésként(?) más eszközöket is bevet.*
- Hát te aztán honnan tudod, hogy milyen gazda?
*Jegyzi meg gúnyosan, mert ezt már nem bírja megállni belekotyogás nélkül. Felettébb fura, hogy úgy beszél arról a Justinról, mintha régóta ismerné, pedig ez fordítva látszólag nem igaz... Vajon mit titkolhat a lila hajú? Lélekenergiája teljesen átlagos, annyit sikerült róla megállapítania, szóval ez nem ronthatja az összképet. Az meg sem fordul a fejében, hogy esetleg egy módosított lélek emberi póttestben ez a fura srác...*
- Eh, komolyan mondom, olyan érzékenyen érint az a nyakörv, mintha neked kéne hordanod majd...
*Sóhajt fel, fogást változtatva zanpakutóján: nekitámasztja vállának a fegyvert, és úgy figyeli a további eseményeket, áldva az eget, amiért az emberi világgal kapcsolatos elszólása észrevétlen maradt. A macska azonban - vagyis hát a lila hajú hódító, hiszen Shun sem tudja, hogy az alak egyenlő a macskával, - nem felejt, és váratlanul felhozza a témát... Shun pedig köpni-nyelni nem tud hirtelen, így tehát hangos köhögésbe kezd, mintha félrenyelt volna valamit.*
- Izé... Túlságosan belelendültem a live rpg tudatába, és annyira azon gondolkodtam, hogy kicsúszott a számon véletlenül...
*Magyarázkodik kalimpálva, kis híján hanyatt vágódva, arcán pedig sűrű izzadtságcseppekkel kísérve szavait, amiről így ránézésre meg lehet állapítani, hogy valószínűleg kamu az egész...
Aztán Justin a védelmére kel, bár Shun véleménye szerint főleg azért, mert így ismét a Casanova-növendék ellen van. Csak verekedés ne legyen belőle... Mert akkor aztán tényleg közéjük fog csapni úgy, hogy megemlegesse a két, harcos kedvű kiskakas... Fel sem tűnik neki ilyetén gondolatai közben, hogy a Kamill nevű lány milyen csendben, elgondolkodva fordult magába. Amikor azonban váratlanul felordít, Shun enyhén szólva is megijed a hangorkántól... Riadtan bámul a lányra pár másodpercig, majd eszébe jut, hogy előbb hasonló szituációba került saját maga is, szóval inkább egy kis empátiát tanúsít Kamill irányába, és inkább szigorú tekintettel méri végig a két fiút, ezzel próbálva meg kifejezni azt, hogy maradjanak nyugton.*

[Őrjáratozás Suwun módra]

*Természetesnek veszem, hogy az úgynevezett „helyettes” shinigami velem tart, s nem gondoltam volna, hogy ellenállásba ütközök. Személye olybá tűnik, nem kíván a 46-ok tanácsa elé fordulni, s viselkedése ismét a shinigamik morálja ellen tanúskodik. Ha ő valóban konyít is bármennyit a halálistenség „szakmájához”, akkor tudatában lenne annak, miszerint neki a puszta létezése is tiltott, s különben sem gondolhatja, hogy megússza büntetés nélkül, hogy ellopja egy másik shinigami erejét. Másik bűne Seireitei iránt – mármint azon kívül, hogy él, létezik, levegőt vesz, és jogtalanul intézi el a hollowkat, ezzel beleavatkozva az igazi halálistenek dolgaiba - , hogy egy hadnagy parancsait tagadja meg. Jól lehet, nem tartozik az osztagom tisztjei közé, sőt, egyik osztag alatt sem szolgál, én az ő helyében akkor sem merném megtagadni a hadnagyi parancsot, hisz a 10. osztag második legerősebb emberével áll szemben. A rangomat jelző karszalag is eléggé árulkodó jel arról, miszerint nem oktalanul kérkedek a hadnagyságommal, amúgy sincs humorérzékem, nem tartanám viccesnek, ha valaki hadnagynak adná ki magát valós alap nélkül.
A gyanúsított pimaszabb, mint a 3. tisztünk, az illetőt lepipálni pimaszságban pedig igazán nagy teljesítmény. Úgy döntött, hogy nem járul hozzá, hogy a tanács elbírálja bűnösségét, pedig igazán jót tenne neki pár hét a Megbánás Tornyában, csak hogy elgondolkozzon azon, hogy mi lett volna a helyes cselekedet. Abba bele se gondol, hogy talán ők is engedékenyebbek lettek volna, ha nem azt hallják vissza tőlem, miszerint többrendbeli szabálysértések mellett még feleselt is, valamint támadni is készült egy hadnagyra. A hierarchia szabályai pedig minimum azt követelték volna meg tőle, hogy kiskutya módjára pitizzen és engedelmeskedjen. De így… Ha szerencséje van, talán megengedik neki odaát, hogy egyszerűen tovább éljen, elfelejtve a lidércirtást és egyéb dolgokat. Nincs joga a shinigamik munkáját végezni, hagyja csak ránk az univerzum nagy dolgait.
A cigaretta látványára eszembe jut, hogy talán nekem is rá kéne gyújtanom, azonban nem fecsérelhetem a munkaidőmet efféle élvezetekre, úgyhogy inkább csak megbizonyosodom arról, miszerint erőszakkal vagyok kénytelen bevinni ezt a kis senkit Seireiteibe.*
- Nem vagyok gyilkos. Ahogyan az igazi shinigamik sem azok. Csupán szolgálom a rendet. Nem azért vállaltam a halálistenség szerepét, hogy bárkit is megvédjek.
*Hangszínem rideg és érzelmektől teljesen mentes, mintha csak egy hivatalos szöveget darálnék le. A kellemetlen vitapartnerem mintha provokálni akarna, csupán nem számít arra a tökéletességre, ami bennem öltött formát. Én nem vagyok képes feldühödni bármin is. Az érzelmek csak hátráltatnak, legyenek azok pozitív vagy negatív kicsengésűek. Szeretet, gyűlölet, féltékenység, öröm, bánat, bizalom… Számomra mindezek ismeretlen fogalmak. Bár könnyedén felismerem ezeket az úgynevezett érzéseket, melyeket főleg hormonok és agyi idegek termelnek, én magam nem vagyok képes átélni őket. Csak hátráltatnának a munkámban, a szeretet és a harag egyformán gyengítő hatással vannak az emberre.*
- Igazán sajnálom, hogy el kell utasítanom, azonban munkaidőmben nem fogadhatom el meghívását. - *válaszolom cseppnyi sajnálat nélkül, és igazán nem értem továbbra sem, miért erőlködik ennyire ez az illető. Különben is utálok minden süteményt. Meg amúgy sem azért lettem shinigami, hogy holmi kis halandókat védelmezzek.
Az természetesen nyilvánvaló, hogy nem fogok egy ilyen gyenge lény ellen zanpakutoval harcolni. Kagami roppantul unná magát, szeszélyes kardom haragját pedig jobb nem kivívni. Ismerem annyira, hogy tudjam, ha ő nem talál valami számára is érdekeset az ellenfélben, akkor nem hajlandó mindent beleadni a támadásaiba, vagyis akkor én miért tegyem? Elégedjen meg azzal, hogy csupán megbénítani készülöm, hogy úgy cipeljem a tanács elé.*
- Bakudou 04: Hainawa. - *szól még mindig érzelmektől teljesen mentes hangom, hogy egy gyengébb kidouval megbénítsam. Különben sem értem, minek dohányzik az ő korában, na meg hogy minek játszadozik azzal a fogpiszkálóval, amit kardnak nevez. A tartásából is látszik, hogy amatőrrel van dolgom. Még nekem kell vigyáznom azért, hogy ne öljem meg. Hallatlan, igaz?*

[A Renegát a Primera ellen! - avagy a Sárkány és a Farkas találkozása]

A Nap korongja fényesen ragyog Karakura városa felett, ezernyi napsugarával szórva a meleget a város lakóira. Délfelé járhat már az idő, legalábbis erre tudok következtetni a kánikulaszerű időjárásból. Sikerült megint ellébecolnom egy napot, már kezdem teljesen megszokni ezt a semmittevést. Épp az egyik tízemeletes épületmonstrum tetején sütkérezek, miközben egy érdekes könyvecske rejtelmeibe mélyedek. Rövid kis kötet, még azt se mondanám, hogy olyan királyul van megírva, ám a Vaizard-lakban ez akadt a kezembe, mivel Lisa és Masaki hentai mangái felé nem is néztem. Nem Nekem való az olyasmi, sokkalta reálisabb beállítottságú vagyok. Már csak alig tizenöt oldal hiányzik a végéből, amikor halk mordulást vélek felfedezni a gyomrom irányából. Először Dotonryuura kezdek gyanakodni, viszont ezt a lehetőséget hamar elvetem, mivel az Ő hangját mindig a fejemben szoktam hallani. Kénytelen vagyok berekeszteni a sziesztát, amíg nem kerítek magamnak valami harapnivalót. A regény farmarom farzsebébe süllyesztem, ezt követően nemes egyszerűséggel levetem magam a ház tetejéről. Néhány másodpercig élvezem, ahogy a menetszél összeborzolja a hajam, majd mielőtt még becsapódnék, egy villámtánccal biztonságosan érek földet. Szerencsére az emberek annyira el vannak foglalva a saját ügyeikkel, hogy észre sem vesznek. Ez nekem pont kapóra jön, semmi kedvem nincs emlékeket törölgetni. Magabiztos, hosszúra nyújtott léptekkel sétálok ki a sikátorból, ezt követően a szemközti étterem felé veszem az irányt.
Belépve kellemes környezet köszönt, ami természetesen el is várható egy ilyen helytől. Hamarosan egy pincér a kiválasztott asztalomhoz kísér, azután egy étlapot tol a pofámba. Megköszönöm a segítségét, végül elhessegetem magam mellől, mert nem tudok kellően ráhangolódni a választásra, ha valaki épp a nyakamba liheg. Végül valami csípősebb halleves, valamint a sültcsirke-rizs kombó mellett teszem le voksomat. A kiszolgáló néhány percen belül kihozza az ételt, így hát nincs más dolgom, mint elkezdeni falni. Gyakorlott mozdulattal töröm ketté az evőpálcikát, s elmormolom az orrom alatt a szokásos „Itadakimasu!” fámát. Az első fogással gyorsan végzek, ezt követheti a kicsit lassabban fogyó főétel. A csirkét egy kicsit túlsütötték, merthogy az alján jól megfigyelhető koromréteg feketéllik. Ennek ellenére nem kezdek el rinyálni, mivel tudom, hogy ebben van a vitamin! Amúgy az ízével nincs semmi baj, egy kis szakéval simán lecsúszik. Desszertnek Kuzumochit választok, ami egy növény gyökeréből nyert keményítő egy kevés vízzel és cukorral összekeverve. Tipikus nyári édesség, amely tökéletesen passzol a mostani időhöz. Miután az utolsó rendelésem is megérkezik az asztalhoz, persze az ingyen zöldteával karöltve, újra előhalászom a nyomdaterméket és megpróbálom végre befejezni. Érzésem szerint a taxisofőr lesz a gyilkos, ám valamiért az újszülött gyermek is gyanús számomra, akinek az anyja megcsalta a férjét annak unokatestvérével és ezért a nővére leszúrta. A történet megértéséhez elég pihentnek kell lennie, szerencsére ez nem okoz Nekem problémát.
Éppen belekortyolnék az italomba, ám ekkor furcsa érzés fog el. Leellenőrzöm, miszerint lélekenergiám kellően vissza van-e fogva, majd miután ezzel megvagyok, a bejárat felé pillantok acélkék íriszeimmel. Jól gondoltam… Egy arrancar szobrozik az étterem előtt, s láthatólag gondolataiba mélyed. Halk szitkozódás kíséretében szórok némi pénzt az asztalra, ezt követően nemes egyszerűséggel betömöm a megmaradt Kuzumochit, azután felhörpintem a teámat és máris indulok a hátsókijárat felé.
~A fenébe, hogy nincs egy nyugodt percem! ~ - fut át elmémen a gondolat, míg Én a konyhán vágok keresztül. A szakácsok és kukták furcsán néznek Rám, de nem foglalkozom Velük. Rövid időn belül már az épület melletti átjáróban ácsorgok, s érzékeimet kiterjesztve próbálom behatárolni a lidércfajzatot. Még mindig nem mozdult el, viszont fogalmam sincs, mire várhat. Rengeteg odabent a vendég, biztos egyfajta svédasztalként gondol a bent lévőkre. Már ezerszer megróttam magam amiért egyfolytában a shinigamik munkáját végzem, de egyszerűen nem vagyok képes sorsukra hagyni bajbajutott embereket. Lassan előkaparok egy cigarettát nadrágom zsebéből, ezt követően gyorsan beizzítom a nikotinrudacskát. Az első slukk után máris érzem az erőt a tagjaimban, ezért nem halaszthatom tovább az akciót. Könnyed shunpóval lépek a férfi mögé, Zanpakutuomat egy szempillantás alatt elővarázsolva rejtekéből. Még épp halom az arrancar kérdését, mely gúnyos mosolyt csal arcomra. A dohányfüst kifújása közben pengémmel a háta közepére célzok, s csak ezt követően szólalok meg.
- Mert az élet sosem igazságos… - adom meg a választ, amire valószínűleg egyáltalán nem számított. Igazából megint Engem néznek bolondnak, hiszen jól láthatóan az ablaküveghez beszélek, miközben egy katanával fenyegetem azt. Remélhetőleg valami félőrült yakuzának néznek, és nem hívják ki rám a rendőrséget. No, nem mintha gondot jelentene meglépni előlük, csupán nincs kedvem ilyesmikre pazarolni azt a drága időmet. Nyugodtan várom újdonsült ellenfelem reakcióját, hisz’ nincs félnivalóm. Tisztában vagyok a képességeimmel, s egyetlen Hueco Mundoi söpredék sem ér fel az erőmmel. Vonásaim ellazulnak, s felveszik a szokásos önelégült kifejezést.

[A Renegát a Primera ellen! - avagy a Sárkány és a Farkas találkozása]

Meglepő módon az arrancar nem tűnik rémültnek vagy izgatottnak. Sőt, még egy kacagást követően egyet is ért Velem! Lehet, csak megpróbál megtéveszteni, ezért sem engedem lejjebb kardomat. Lassan megfordult, így pengém pont a szívére célzott. Ismét jön a szentbeszéd a dohányzásról, ám nem épp egy lidérctől vártam volna el, hogy az egészségemmel foglalkozzon. Vonásaim furcsa grimaszba rendeződnek, de inkább szó nélkül hagyom a dolgot. Levezetve a feszültséget beleszippantok egyet az energiarudacskába, ezt követően a férfi arcába fújom a kesernyés füstöt. Halálos nyugalommal dicséri meg, s tolja arrébb a gyilkos fegyvert, mely akár egy szempillantás alatt véget vethetne életének. Valóban igen nagy feltűnést sikerült keltenem, ezért morgolódva elteszem lélekölőmet. Pusztakézzel is kellőképpen meg tudom védeni magam, ha mégis összecsapásra kerülne a sor. Sosem volt erősségem az illem, ezért kérdésére csak megvonom a vállam. Sokan próbálkoztam már a megnevelésemmel, viszont mind-mind elbuktam. Valahogy képtelen vagyok elhinni a hollownak, miszerint nem akar bajt. Hitetlenkedő pillantással mérem végig ismét, valamiféle fejsérülés után kutatva, hisz’ más magyarázatot nem tudok elképzelni az amnézián kívül. Néhány gyilkos szemvillanással mozgásra bírom a bámészkodókat, akik készségesen szaladnak tovább a dolgukra. Immáron üres jobbomat a zsebembe mélyesztem, majd ezt követően oldalra fordulok, mintha a közeli oszlopon kifüggesztett plakátot vizsgálgatnám. Azonban íriszem nem a sorokat pásztázzák, hanem a még mindig mozdulatlanul bámészkodó lidércet figyelik.
- Javaslom, keressünk valami csendesebb helyet… - szólalok meg végül némi gondolkodás után, nem túl hangosan, mivel már így is elég feltűnést keltettem. – Ha valóban igazat mond, akkor egy kis csevej nem lesz ellenére, ugye?
Az eközben leégett cigarettacsikket egy jól irányzott pöccintéssel a közeli szemetesben helyezem el, nem törődve azzal a ténnyel, hogy akár ki is gyulladhat. Mindenesetre nem szemeteltem, mint ahogy szoktam, szóval ez valamiféle fejlődésképp is felfogható a jellememben. Lassú lépekkel indulok el az egyik közeli sikátor felé, azután amint eltűntünk a kíváncsi szemek elől, egy gyors villámtánccal máris a mellettem lévő épület tetején termek. Gondolom az arrancar követni fog, ezért hátra sem pillantva kezdek el egyik építményről a másikra ugrálni. Rövid időn belül a külváros néptelenebb utcai terülnek el alattunk, ahol jelenleg alig lézeng valaki. Hétköznap van, ráadásul alig múlt dél, ebből adódóan most még mindenki az iskolában vagy a munkahelyén tartózkodik. Sajnálatos módon nem vagyok képes megbízni egy lyukashasúban, így hát érzékeim pillanatok alatt kiélesednek, ezzel megpróbálva bármiféle támadásra felkészülni. Még néhány kilométert haladok előre, s itt már megfelelőnek találom a helyszínt. Shunpómnak köszönhetően különösebb megerőltetés nélkül lépek az egyik nagyobb raktárépület árnyékába, ahol a falnak dőlve ismét rágyújtok. Bagóm fele is eltűnik, mire az arrancar is megérkezik, ám ez nem az ő lassúságát, hanem az én nikotin-beviteli sebességem nagyságát jelzi. Dotonryuu jól látható helyen van ellenfelem számára és biztos lehet benne, hogy egy szempillantás alatt elő tudom rántani, ha úgy hozza a Sors. Azonban a fehérruhás még mindig nem tett semmi fenyegetőt, ez pedig érthetetlen módon frusztrál. Eddigi pályafutásom során még egyetlen pacifista homokival sem találkoztam, szóval vannak bizonyos fenntartásaim. Ráadásul évekig shinigami voltam, szinte belém ágyazódott a hollowok iránti gyűlölet. Elgondolkodó arckifejezéssel szívok egy újabb slukkot, majd a füsttől ércesebb hangon újra megszólalok.
- Mondja csak… Mi dolga egy magafajtának itt, az Emberek Világában, ha épp „nem akar bajt”? – szavaim jól érezhetően csöpögnek a gúnytól, meg sem próbálom elrejteni negatív érzéseimet. Első pillantásra is érdekes fazonnak tűnt, valahogy eltér az eddigi ellenfeleimtől, akikkel összehozott a balsors. Még Zelből is egy megfoghatatlan aura árad, pedig Ő Seireitei oldalán áll. Ebben a férfiban nem érzem a gyilkolás iránti vágyat, holott bizonyosan rengeteg lélekkel végzett, különben nem lenne azon a szinten, amit képvisel. Tisztában vagyok az arrancarrá válás menetével, majdnem olyan lehet, mint a Vaizarddá válás. A Hógolyó segítségével eltörlik az akadályt a hollow és a halálisten lét között, ezzel egy magasabb szintre emelve az alanyt. Mindig is a saját fajtámat tekintettem felsőbbrendűnek, mivel démonmágiát is képesek vagyunk használni, amikre a lidércfajzatok nem képesek. Aizen nagy önteltségében mégsem tudott Nálunk tökéletesebbet alkotni, pedig minden bizonnyal ez volt a célja. Másrészről Urahara Kisuke nélkül mostanra már rég alulról szagolnám az ibolyát, vagy ami még rosszabb, esztelen szörnyként kellene tengődnöm. A szívem legmélyén már érzem, miszerint a találkozó során muszáj lesz harcra sort keríteni, egyszerűen tudnom kell milyen erős is az előttem ácsorgó Espada. Igen, kétségtelen, hogy a legerősebbek közé tartozik, hiszen másképp már régen elhúzta volna a csíkot és nem viselkedne olyan fölényesen, mint ahogy teszi.

Lassacskán megérkezik újdonsült beszélgetőpartnerem is, majd ezt követően egy dobozon foglal helyett. Teljesen laza testtartást vesz fel, s még mindig felettébb nyugodtan viselkedik. Talán annyival erősebbnek képzeli magát, hogy egyáltalán nem kell tartania Tőlem? Megrökönyödött horkantás szakad fel mellkasomból, ahogy e gondolat végigcikázik elmémen. Rövid időn belül az arrancar válaszolni kezd, ám előbb felvesz egy kavicsot a földről és azt kezdi vizsgálgatni. Áhá, szóval kikapcsolódni… Erre egy szokásos hitetlenkedő pillantást kellene felvillantanom, de valamiért mégis hinni kezdek a férfinak. Ugyan még mindig ott motoszkál bennem az érzés, miszerint ez az egész megtévesztés, azonban a készültségi állapotot lejjebb engedem és sokkal felszabadultabban szívok ismét bele cigarettámba. Apró köröket kezdek lődözni a makulátlanul kék ég felé, aminek köszönhetően van olyan gatyarohasztó meleg. Egyetlen bárányfelhő sem úszik a boltozaton, ami meggátolható a forró napsugarak perzselését. A kánikula ellenére a lidérc mintha kifejezetten élvezné ezt a környezetet, holott Hueco Mundoban tudvalevőleg hideg és sötét van. Nem épp egy szokásos sivatag, az már biztos. Úgy tűnik, társairól sincs valami jó véleménye, ezzel sikerül egy féloldalas vigyort kicsikarnia belőlem. Aizen sosem volt egy társasági lény, a főgonoszok sorsa már csak ilyen. Szavai kétséget kizáróan tudatják Velem Espadaságát, ezért felesleges lenne rákérdeznem. A szervezet, amit vezet pedig hidegen hagy, amíg nem akadályozzák a Daitenshit a működésben. Utolsó kérdésére elgondolkodó arcot vágok, mostanában mindig ezt szokták kérdezgetni. Természetesen rejtett erőm felfedezéséhez szükség van némi erőre, valamint sokévnyi tapasztalatra.
- Nem, nem vagyok az. – adom meg a választ végül, miközben újabb slukknyi füstöt fújok ki. – Vaizard vagyok, se nem halálisten, se nem hollow. Egy köztes létforma, bár kétségtelenül a legerősebb. Képes vagyok mindkét faj technikáit alkalmazni, hogyha úgy tartja kedvem. A „kedves” főnöke intézte el ezt Nekem, meg néhány társamnak, ám Róluk elég, ha ennyit tud.
Rövid időn belül ez a szál dohányrúd is elfogy, így egy kis bemutatót tartok a férfinak, csakhogy tudja milyen is egy magamfajta. A csikket oldalra pöckölöm, ezt követően immáron szabaddá vált jobbomat a homlokomhoz emelem, majd egy határozott mozdulattal függőlegesen elmozdítom. Szemvillanásnyi idő alatt rengeteg szellemi részecske materializálódik az arcomra, amiknek köszönhetően kialakul a fekete-fehér csontmaszk. Tetemes mennyiségű sötét lélekenergia szabadul fel, mely leginkább az arrancaréhoz hasonlatos. Acélkék íriszeim aranysárgára változnak és szemem fehérje pedig az éjszakánál is sötétebb színben pompázik. Laza mozdulattal fordítom a fejem oldalához a különleges álarcot, ennek köszönhetően vonásaim ismét jól láthatóvá válnak. A reiatsunyomás is hamarosan tovaszáll, amint sikerül stabilizálnom az átalakulást. Idejét se tudom már, hogy mikor volt erre az erőre szükségem mostanában. Olyan szintre fejlődtem már, ahol egy shikai is elég az ellenfelek legyőzéséhez. Régebben egymást követték a hatalmas riválisok, azonban mostanában egyetlen hozzám méltó harcossal sem találkoztam. Már kezdem azt hinni, hogy a zseléshajún kívül nincs is számomra megfelelő ellenség. Sajnálatos módon, Sousukehoz képest még Én is kevés vagyok, ehhez semmi kétség nem fér. Ám csak idő kérdése, s a Gotei 13 asztalán fog díszelegni a feje. Már akkor is elégedett lennék, ha tagja lehetnék azon keveseknek, akik véghezviszik majdan ezt a tettet. Egyáltalán nem érzem az energiavesztést, de mégis eltüntetem a maszkot, mivel jelenleg nincs szükség rá. Tekintetem néhány pislogást követően újra a szokásos fénnyel ragyognak, viszont a mély sötétség jól láthatóan kavarog lélektükreim mélyén.
- Ha nem veszi tolakodásnak… Megkérdezhetem, hogy hányas számot viseli, Espada-san? – teszem fel a kérdést különös udvariassággal. Senkivel nem szoktam így beszélni, azonban tisztelet nélkül is lehet magázódni valakivel. – Tudja, már a kezdetektől fogva észrevettem a különbséget Maga és az aljanép között. A fajtája általában fejvesztve menekül Előlem, ha épp keresztezzük egymás útját.
Utolsó mondatomat egy önelégült vigyorral toldom meg, kivillantva tökéletes fogsoromat. Bezony, egész szép kis hírnévre tettem szert. Igazából inkább hírhedt, semmint híres vagyok a homokiak között. Nem egyszer megfordultam már odaát, azonban eszembe sem jutott mélyebben betörni Las Nochesbe, ahhoz még nincs meg a kellő hatalmam. Talán egy éve még Luchoval is találkoztam, aki akkor Primera volt. Szövetséget ajánlott, ám azóta nem hallottam felőle. Lehetséges, hogy már végeztek Vele, ami nem is lenne olyan meglepő, ismerve a lidércek dimenziójában uralkodó barbár körülményeket. Nevetséges módon próbálják meg leutánozni az emberi világot a műegükkel és a kamu napsütéssel. Szánalomra méltó, ahogy sóvárognak az élet után, miközben napról napra meggyalázzák azt. Rosszallóan megcsóválom a fejem, ezt követően egy újabb szál Black Devilt veszek elő. A dobozt az arrancar felé nyújtom, hogyha akar, akkor vehet belőle. Akárhogy is dönt, Én belököm a sajátomat, azután ezüst gyújtóm egy villanásával bepirosítom végét és ismét élvezhetem a megfelelő nikotinmennyiség bevitelét.