*Egy gyenge magyarázatot kapok arról, hogy mik azok a shinigami helyettesek. Tudom, hogy nem léteznek, ugyanis nem ma kezdtem a szakmát. Magyarán ez a kis féreg vagy teljesen hülyének néz, vagy megint egy morbid képzelgésbe kerültem bele. Hiába, a skizofrénia komoly betegség, még ha én nem is veszem komolyan. Bár arra még nem volt példa, hogy egy tárgy emberi alakot vett volna fel. Valamint érzem a lélekenergiáját is. Elég gyenge, még a shikai-omat se kéne használnom ahhoz, hogy leterítsem, de hát ez nem is kérdéses. A reiatsujában pedig nem érzek hollow energiát, vagyis nem egy gyenge hollow trükknek vagyok szem és fültanúja.
Aztán eszembe jut, hogy egy shinigami képes átadni az erejét másnak. Igen, előfordult már a történelem folyamán, s természetesen halálra ítélik azt a shinigamit, aki ilyet merészel tenni. Ez az egyike a legfőbb shinigami bűnöknek. Tudom már, hogy mi a teendőm; ezek után valóban kénytelen vagyok elvinni ezt az állítólagos helyettest Seireiteibe, ahol majd a felsőbb vezetők döntenek életéről vagy haláláról.*
- Igen, az lenne a feladatom, hogy letartóztassam Önt. Mellesleg Önnek még mindig hadnagy vagyok. - *válaszolok, s flegma képpel nézem meg a zanpakutoját a másiknak.*
- Én semmi különöset nem találok az Ön kardjában. Én is ilyennel mászkáltam az akadémián. - *folytatom. Valóban, szinte ugyanúgy néz ki az összes zanpakuto, amíg nincsenek shikai vagy bankai formában. Nem tudom, hogy mit akar rajta annyira mutogatni. Nem lennék büszke a helyében. Na jó, láttam már életem során egy-két extrém arcot, akik kicsicsázták a kardjukat. A zanpakutojuk ezért cserébe volt olyan hálás, hogy azóta sem fedték fel előttük titkukat s rejtett képességeiket. Szánalmasak.*
- Ahelyett, hogy a tudatlanságát fitogtatná, inkább örüljön annak, hogy nem szándékozom Önt erővel elvinni Seireiteibe, ahol majd döntenek a sorsáról. Rangon aluli lenne, ha egy magafajtára pazarolnám a képességeimet. Engedelmével már meg is nyitom a senkai kaput. - * fordítok hátat, hogy megnyithassam az utat a Lelkek világába. Nem tartok attól, hogy esetleg hátba támad. Merje csak, és nem leszek vele ilyen elnéző csak azért, mert kicsit tudatlan. S merjen ellenkezni, hogy aztán kézipoggyászként szállítsam a világunkba.*

*Nem csak hogy makacs a kis helyetteske, de ráadásul okoskodik is; annak ellenére, hogy egy akadémiai tanuló szintjén áll, és azt állítja, hogy ő „ember”, elég sokat tud a zanpakutokról. Kíváncsi vagyok, vajon ki az, aki ennyi mindent tanított neki. A Seireitei fogalommal láthatóan tisztában van, és azt is tudja, hogyan kell hollow-t irtani. S a zanpukról pedig úgy beszél, mintha az akadémia egyik mestere lenne. Biztos vagyok abban, hogy egy másik shinigaminak van a keze a dologban. A törvényeket pedig ismerjük; valószínűsítem, hogy Kariotoval meg a rejtélyes shinigamival legközelebb egy bizonyos hegyen fogunk találkozni egy bizonyos okból kifolyólag. Úgy se láttam még kivégzést. Biztosan mókás lehet. Igen, én képes vagyok fapofával végignézni, sőt, magamban még vigyorognék is egy sort.*
- Mit gondol, mégis miért tanulnak a shinigami jelöltek az akadémián? - *emelem meg hangom, s válaszolok neki.*
- Azt hiszi, mindenki kapitánynak születik? Gondolja, az akadémiai tanulók közt nem fordult még elő ilyen soha? - *oktatom ki. Valami miatt nagyon egyedi példánynak tartja magát ez a Karioto, csak tudnám, mire tartja annyira fontosnak magát. Jogom pedig… Hadnagy vagyok, és azt tartóztatok le, akit bűnösnek találok. Ön pedig minden bizonnyal lopott shinigami erővel rendelkezik. Nincs kedvem harcolni, szóval vagy megkönnyíti a helyzetemet, és átlépi velem a kaput, vagy a hátralévő életében üldözni fogják Önt, mint a vadnyulat. - *fejezem be, s várom, hogy döntsön. Nem kívánok tovább az emberek világában maradni. És már harcolni sincs kedvem. Majd kihívok egy értelmesebb ellenfelet Seireiteiben. S ha nem jön velem, akkor egyedül lépem át a kaput – hisz nem maradhat ilyen sokáig nyitva. Persze teszek róla, hogy pokollá tegyem a helyettes életét.*

*A több órás repülőútnak végre vége… Nem tudom, hogy merészelik ételnek nevezni azt a vackot, amivel megpróbáltak megtömni, és még fel is háborodtak, amikor bejelentettem, hogy én csak a saját bubimentes ásványvizem vagyok hajlandó meginni. Azonban még nem vagyok elég bálványozott ahhoz, hogy megengedhessem magamnak a magánrepülőgépet. Majd eljön annak is az ideje.
A repülőtérről való elszabadulásom után már húzok is ki az utcára, azonban alig négy bőrönd meg egy kézitáska van nálam. A többit külön szállíttatom régi otthonomból; úgy néz ki, most sokáig maradok, és itt kezdem el építeni a karrierem. Vagyis folytatom, amit New Yorkban elkezdtem. Mert nem vagyok kezdő, de nem ám! A szakma legprofibb profijaitól tanultam, hogy mi tesz igazán menővé egy stylistot. Nem hiába, a legjobbaktól tanultam. *
- Hugiiiiiiiiiiii! - *vetődök Natsukira, amint meglátom a reptér előtt. A bőröndjeimet ezek a kedves fiatalemberek cipelik, akiknek mondjuk az a munkájuk, hogy más emberek cuccait cipelgessék. Úgyhogy miután szépen kifizetem őket és megköszönöm a segítségeket, első dolgom megölelni a régen látott húgomat. Semmit se változott tavaly óta. Az én szememben még mindig ugyanaz a néha kicsit morci hugi, mint aki tavaly is volt. ^^*
- Már hiányoztál, nyuszifül. Persze hoztam neked sok-sok ajándékot megint. Na de nem most… gyorsan hívok egy taxit, aztán majd otthon megkapod őket. - *kutatom elő a mobilomat a kézitáskámból. Amerikai kártyám van, szóval előbb-utóbb be kell szereznem egy másikat is. Mégiscsak spórolok így a számlával.
A repülőúton persze ki volt kapcsolva, de most ismét bekapcsolom; míg a pinkódot pötyögöm, folytatom a dumálást. Élőben mégis más, mint interneten.*
- Jól esne egy jó fürdő, meg majd rendelünk házhoz kaját. Ma ennyi utazás elég volt. Ne tudd meg, milyen kínzó tud lenni a repülőút, drágám… Igaz, már hozzászoktam, de ritkán megyek ilyen hosszú utakra. Kajás is vagyok nagyon; ennél a légitársaságnál sem utazok többször. Bár mostanában úgy se fogok sokat repülni. Hiszen most hosszú időre jöttem. És nyugi, nem ez az összes cókmókom… a héten még hozzák a többit is, hiszen nem fért bele minden ruhám ennyi bőröndbe. - *mondom, miközben nagy vigyorokat eresztek meg Natsukinak. Valóban, most idehaza készülök befutni. Na jó, többet voltam kint amcsiban, mint itt, Japánban, de azért még talán az otthonom. Remélem, hogy Natsuki tényleg szívesen fogad. Holnap meg első dolgom lesz munkát keresni; biztos vagyok abban, hogy van olyan hely, ahová az én tudásom kell. A stylistokra és divatgurukra mindig szükség van.*
- Mondd csak… mi is a taxi száma? - *nézek rá kérdőm húgomra., miközben megfáradtan huppanok le az egyik bőröndömre.*

Mint minden nap, a mai is ugyanúgy indult: Valaki erőteljesen lerántotta rólam a takarót, én pedig nyöszörögve dugtam a fejem a párna alá.
- Kelj már fel! Ma jön az öcséd, bátyád, húgod, mittoménmid! - zendült fel az ismerős, ingerült hang, majd megemelték a lábam. Hálóingem még az ilyen terrorizáló élet hatására se voltam hajlandó pizsamára cserélni, ezért harcias hévvel rúgtam tökön Zedet, aki fájdalmasan feljajdult.
- Mit keresel itthon? Nem a fősulin kellene lenned? - kérdeztem őszinte érdeklődéssel, és hatalmasra tágult szemmel. Értetlenül figyeltem a rám dühös pillantásokat vető Zedet, majd felemelt kezekkel jeleztem:
- Hékás! Pontosan tudod, hogy még félálomban sem vagyok felelős a tetteimért! Miért ébresztgettél? Magadnak köszönheted! - mondtam undokan, és lerántottam magamról a hálóingem. Zed rákvörös fejjel, heves szóáradatot zuhított rám, és kifordult a szobából, én pedig elégedetten vettem fel a hálóing alatt rejtőző fekete alsóneműre azt a rövid kis ruhát, amit még előző nap este hajítottam ki a szoba közepére azért, hogy legyen miben fogadnom a bátyámat. Mert igen, nekem olyan is van. Eléggé megdöbbentő tény, és le voltam sokkolva, mikor X évesen megtudtam. Sokszor, szinte napi állandósággal megfájdult a fejem, amikor vele beszéltem. Vannak szegénynek hülyeségei az tény. De bárki mond rá bármi rosszat, szétverem. Az én egyetlen élő, vér szerinti rokonom. Az sem érdekel, hogy kicsikét homokos, merthogy szerintem az. Mondjuk tényleg annyira nem foglalkoztat... még jókat szórakozok rajta, hogy úgy - ahogy szerinte ki a jó pasi. Alig várom, hogy meglássa Zedet, orrvérzésben fog meghalni! *.*
Tény, hogy az én lelkem egy iszonyat jó karakterű és kisugárzású, stílusú és szava járású hím. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle...
Mielőtt kiléptem volna az ajtón a feszült srácot megölelgettem, sőt, még egy baráti puszit is nyomtam a képére- ilyen elég rég fordult elő, ugyanis örökké szivatjuk egymást. Ezt az emberek hajlamosak félreérteni, pedig mi valóban csak szeretetből szemétkedünk a másikkal...
Megadó sóhajjal szemléltem a leszálló gépet, amin valószínűleg Touma is rajta ült. Amint leszállt a gépről, azonnal felismertem: szőke haja vakított, és a nyomában loholó rakodók is árulkodó jelek voltak. Mosolyogva vártam, és akkor is mosolyogtam, amikor a nyakamba vetődött. Megöleltem, és kicsit úgy is tartottam - hiszen már egy örökkévalóság óta nem öleltem át a testvérem. Aztán engedtem, hogy szenvedjen a telefonjával.
- Te is hiányoztál, homokbaba. Nyugi, a kajával nem lesz gond. Zed és én csodákra vagyunk képesek együtt a konyhában! Tegnap takarítottuk ki a harmadik szobát - már másik lakásunk van. Tágasabb, itt még nem jártál. Több a holmid, mint a fél városnak összesen! - morogtam a végét, amint megláttam a bőröndhalmokat. Még nem tudtam elképzelni, hogy milyen is lesz az életem a bátyámmal. Most már hárman fogunk együtt lakni. Érdekes lesz. Kicsit révedezve nyögtem be neki a taxi számát, majd bepakoltunk, és el is indultunk - út közben pedig hallgattam, amint eddigi napjairól mesélt.

// Csinálok házt nekünk, majd ott folytatjuk *.* //

*Bár már sötét van, és már mindkét lábam majd leszakad a sok sétától, a szokásos vigyorom töretlen marad. A napocskát majd odaképzelem a fejem fölé. Igaz, sikerült eltévednem, és sehogy sem jutok haza, ráadásul nem gondoltam volna, hogy szükségem lesz az amerikai telefonomra, hiszen abban van csak elmentve a taxi száma. Egy szó, mint száz, már órák teltek el azzal, hogy egyszerűen nem találok haza. A bankkártyámon pedig sikerült elérnem a levehető összeg határát, s nem engedi, hogy egy kicsivel többet szedjek le róla. Hiszen szükségem volt a bútorokra, nem alhatok örökké azon a kanapén. A gerincbetegségek is valahogy így kezdődnek. Már így is elaludtam a hátamat.
A kevés készpénzből, ami nálam van, csak némi gyorskaját veszek meg egy üvegm ásványvizet. Az éttermeket részesítem előnyben, de már arra sem emlékszem, merre van a pláza, vagy bármilyen népesebb utca, ahol normális kajálda van. gyanítom, már valahol a város legszélén vagyok; kicsit gettó-fílingű ez a hely, és nem tetszik, ahogy az emberek néznek rám. Keménykalap és sétabot, ami kiegészíti angol stílusú öltözékem. Hiába, ha üzletről van szó, az elegancia csak előnyt jelent nekem.
A hosszú, barna kabátom is meglibben a szélben, ahogy kerekre tágult, kék szemeimmel próbálok valami kiutat találni. Bár igazán nem lehet panaszom, hiszen hollowmentes napom volt. Ráadásul ma Natsuki is elfelejtett a quincy dologgal nyaggatni. Na persze,talán csak azért, mert már kora reggel bejelentettem neki, hogy ma egész nap távol leszek, hogy éjjel már az új ágyamban aludhassak.
Szóval, hollowmentes, de annál stresszesebb napom van. Kínomban még mindig vigyorgok nagyokat, a sétabotom pedig azért szorosabban markolom meg, amikor elhaladok egy-egy csoport mellett. Hihetetlen, hogy még annak a taxinak a számát se jeleztem fel magamnak. Pedig odafele taxival mentem. Legközelebb nem próbálkozok azzal, hogy egyedül hazasétáljak.
Ekkor látok meg egy kedvesnek tűnő nőt. A frizurája igazán stílusos, a 90'-es éveket, vagy egy sci-fi film főhősnőjét idézik, azonban az erős smink meg a ruhája szerintem kicsit ízléstelen. Na mindegy, ha segít útba igazítani, talán én is segítek neki egy-két jótanáccsal.*
- Jó estét kívánok. - *szólítom meg, hatalmas mosolyom persze nem lankad. Azért azt nem akarom, hogy azt higyje, hogy fel akarom szedni. Nekem tényleg nincs olyan szándékom. Én csak haza akarok végre jutni.*
- Nem tudna véletlenül segíteni? A helyzet az, hogy csak nemrég költöztem a városba, és sikerült kicsit eltévednem. Sokat segítene, ha útbaigazítana, vagy legalább egy taxit fel tudna hívni. - *kérem a segítségét ennek a nőnek. Biztosan segít majd nekem. Bár innen közelről nézve azért kicsit félelmetesnek tűnik. Onnan messziről nem néz ki ilyen ijesztőnek..*

*A nő készségesen segít nekem hazajutni. Talán túl készségesen. Azért mégis csak gyanússá tesz egy nőt, ha a sötét éjjelen nem hogy nem visszakozik, de ráadásul felajánlja, hogy ő maga kísér engem haza. A lámpás pedig kigyulladt a fejemben. Hiszen ez mindenre magyarázatot ad. Az erős smink, rikító haj, meg az ízléstelen, sokat mutató ruhák, de még az a böhöm nagy csizma is, amit személyes véleményem szerint máglyán kéne elégetni, mert olyan ronda.
Szegény lány... most, hogy már többet tudok róla - vagyis inkább csak sejtek, de hát csak nem tévedhetek ilyen dologban, New York-i fiú vagyok - , már egészen más a véleményem a helyzetéről. Biztos tele van az élete keserűséggel, hiszen mégis csak utcalány... Megannyi fiatal nő kerül erre a sorsra, hol balszerencséjük, hol tehetetlenségük miatt, életü pedig igazi pokollá változik. Sokan talán nem is veszik észre, hogy mennyire tönkretette őket ez az életforma.
Azért azt remélem, hogy ez a nő nem egy új kuncsaftot lát bennem - az is feszültté tesz kicsit, hogy tudom, a futtatója bármelyik sarokban figyelhet, s követhet minket. Mert hát így működik ez az ipar, ezt mindenki tudja. Azért én megpróbálok fesztelenül viselkedni, s úgy kezelem majd, ahogyan őt valószínűleg nem sokan - emberként. Meg hát tényleg nem akarok tőle semmilyen szolgáltatást igénybe venni, nem beszélve arról, hogy engem nem igazán érdekel olyan értelemben a női nem. Persze volt már barátnőm egy-kettő, még a gimiben, de amikor az egyetemre készültem, rájöttem, hogy nekem tényleg nem való egy barátnő. Szóval ha azt veszem észre, hogy közeledni próbál felém - például meg akar csókolni, vagy flörtöl velem, vagy nem tudom - , majd bejelentem neki, hogy nincs olyan szándékom, és tényleg csak kíséretre van szükségem. Pár ezer yen készpénz még maradt nálam, majd adok is neki egy kis pénzt hálám jeléül. Meg hát, ha épségben hazajutok, akkor megéri nekem az a kis kiadás. Most már édesmindegy, hogy taxira költöm azt a pénzt, vagy idegenvezetőre.*
- Egyébként a nevem Shihuru Touma. És Önt hogy hívják? - *mutatkozok be, s biccentek egyet. Nőkkel azért nem illik kezet fogni. Kivéve, ha üzletről van szó. Én pedignem szándékozok vele olyan üzletet kötni, ami az ő szakmájához illik. A formalitások nagy részét most mellőztem; nem akarom, hogy úgy tűnjön, felvágok a szakmámmal, meg azzal, hogy hol tanultam. Még a végén kibrulna, amiért ő csak egy kis város egyik szajhája, pedig ő orvos akart lenni. Bár így utólag visszagondolva, lehet, jobban járt volna. Akkor legalább észrevette volna, hogy az egész életét elrontotta, s helyre akarná hozni azt azzal, hogy kilép abból az ördögi körforgásból, amibe belekeveredett.
A bemutatkozásom után elmondom, hogy melyik utcában van a ház, ahol lakok, s hogy valahol a kertváros környékén lehet, viszonylag messze a belvárostól. Tudom, mert taxival is volt vagy 10 perc, mire a plázába értem. Még szerencse, hogy ott is volt IKEA. >.<
Ezután ez a szegény lány - ki hirtelen inkább mély sajnálatot, mintsem félelmet kelt bennem a szokatlanul merész külsejével - elkezd vezetni, én pedig lépést tartok vele. A sétapálcámmal s kedvenc kalapommal igazán elegánsnak nézek ki. Szerintem Noa-n is jobban álna egy estélyi, mint ez a cucc.*
- Sosem gondoltam volna, hogy Karakura ilyen nagy város... Bár már jártam itt párszor, annak idején egy másik környéken laktam. Pedig térképen olyan kicsinek tűnik... Na és Ön? Meséljen kicsit magáról. Szívesen meghallgatom. - *próbálok beszélgetést kezdeményezni. Kicsit kényelmetlen ez a magázódás, de nem ismerem a nőt annyira, hogy tegezzem, s kedvenc beceneveimmel nyaggassam. Azért remélem, legalább annyival sikerül jobbá tennem az életét, hogy kicsit felnyitom a szemét. Bele se merek gondolni, hogy akár Natsuki is kerülhetett volna ilyen sorsra. Isten áldja a Marks & Spencer-t, amiért még a gyakornokoknak is nagy fizetést adnak.*

| Az utcalány és a selyemfiú, avagy a vacsora már pácolva G_G |

*A neve pont olyan, mint amilyen egy utcalányhoz illik; ezekkel az egzotikusnak tűnő nevekkel legalább elérik szerencsétlenek az inkognitót. Bár még így sem értem, hogy miért van szükség ezekre az álnevekre, alteregókra. Gusztustalan a férfitársadalom, hogy erre gerjednek. Mondjuk az én "fajtám" se sokkal jobb; már kicsit unom, hogy minden meleg pasit Kevinnek hívnak. Kár, hogy nem veszik észre magukon, hogy mennyire szánalmasak.
Noa esetében viszont csak illedelmesen bólintok és mosolygok; igyekszem cseppet sem mutatni, hogy valójában mennyire feszült vagyok a közelében, mert hát nem vagyok hozzászokva az olyan nők társaságához, mint ő. Persze, találkoztam már ilyenekkel, meg láttam elég szerencsétlen kislányt is, akik modellek akartak lenni, de inkább eladták a testüket valami ügynöknek egyetlen szereplés miatt. A nagy részük persze ki lesz kosarazva, mert nagy a fenekük vagy van egy anyajegyük a combjukon, meg ilyen apró ügyek. Hiába, ennek a szakmának is megvannak az árnyoldalai. Mondjuk én nem nagyon tehetek ezekért a kislányokért semmit sem. Nem én döntök a sorsukról, az én szerepem ebben a világban egészen más. A tervezés, s az öltöztetés a képzelőerőm s a művészet segítségével! *.* Talán Noa - bár ki tudja, mi az igazi neve - is szeretne elegáns s divatos ruhákban járni! Lehet, nincs is szüksége másra, mint egy jó mentorra, ki észhez téríti, hogy neki ez a foglalkozás nem való! Senkinek nem szabadna ilyen szintre lealacsonyodni! Hisz minden emberben megvannak az értékek. Az értékek, amiktől egyedivé válik. Csupán ki kell aknázni ezeket, hogy a társadalmunk fontos részeivé válhassanak. Biztos vagyok abban, hogy ez a szerencsétlen lány is többre vihetné! Lehet, hogy remek kozmetikus válhatna belőle, vagy idegenvezető, sőt, akár ápolónő is lehetne! Csak kell valaki, aki elvállalja azt a megterhelő, ám nemes feladatot, miszerint felrázza őt álmából! Ám ki az, ki vállalná a konfliktust? Úgy látom, rajtam kívül nincsenek itt angyalkák, kik szárnyai alá veszik ezt a szerencsétlen kislányt. Mert bizony Noa még csak kislány; hiába bújik a sok smink mögé, én még látom a tekintetében azt a riadt gyermeket, ki segítségért kiált. Natsuki folyton azzal jön, hogy ideje hősként viselkednem. Ha már quincynek nem vagyok jó, talán jótevőnek jobb leszek. Igen, ezt az utat kell járnom! Jótékonysági rendezvények ezrei, melyek egy-egy nemes célt szolgálnak. Igen; így végre szüleim is nyugodtan alhatnak a sírjukban...
Csendesen telik az idő, miközben saját épségemet a nőre bízom. Ha bebizonyítom neki, hogy én megbízok benne, talán én is elnyerem az ő bizalmát, amikor majd a segítségemet ajánlom fel. Semmiképp sem engedhetem, hogy holmi tapló férfinak nézem, aki csak meg akarja őt dönteni. Én nem vagyok olyan, mint ők. Én nem tekintek a nőkre úgy, mint egy eszközre, amivel kedvem szerint csillapíthatom vágyaim. Csupán ezt Noának is be kell bizonyítanom.
Az utcák most különösen kihaltak; a feszült csendet csak néha zavarja meg egy-egy autó távoli zaja. Kezdem egyre kellemetlenebbül érezni magam. Valami akkor is van ebben a nőben, ami nem tetszik. A kisugárzása talán? Lehet. Pedig igazán nem kéne így viszolyognom egy szerencsétlen lánytól, aki az utcára került. Igyekszek nem mutatni, hogy mégis kicsit távolságtartó maradnék, hiszen nemrég még azt határoztam el, hogy teljes mértékig megbízok benne. Különben hogy fogom szegényt kihúzni ebből a borzalmas körforgásból, amit ő életnek nevez?
Gondolataimból egy érintés ráz fel; egy kisebb sikolyt megejtve ugrok hátra, sétapálcámat szorosan markolva, amikor rájövök arra, hogy mi is volt a kiváltó ok. A kellemetlen érzést csupán egy falevél váltotta ki, mely a nyakamhoz ért; valóban sok fa van a környéken, és mintha kezdene hasonlítani a környék ahhoz, ahol én lakok. Nem mintha esti fényben sokat láttam volna belőle.
Zavartan vakargatom a fejem; kínos nekem, hogy egy ilyen apróság miatt kellett most beégnem. Talán azt kérdezi majd, hogy hogyan is tudom őt megvédeni, ha még egy falevéltől is megijedek, s magammal se tudok mit kezdeni.*
- E... Elnézést... Azt hiszem, a mai nap kicsit az idegeimre ment... - *mentegetőzök, s mosolygok kínosan. Hiába, kezd elfogni valami rosszérzés. Mintha valami szokatlan és veszélyes dolog készülődne.*

//Világhódító körút buktatókkal//

*Egyelőre úgy tűnik, siker koronázza próbálkozását, miszerint ha meglapul, akkor elsikkad előbbi elszólása a két srác vitájának hevében. Ez pedig eddig valóra is látszik válni, hiszen lassan már verekedéssé fajul az ellentét...*
~ Egész jó ahhoz képest, hogy ilyen nyiszlett... ~
*Figyeli látszólag unottan a szőke csapásait, halkan el is füttyentve magát. Azonban ekkor az a gondolat üt szöget fejében, hogy talán mégse ilyenkor, szemtanúk láttára kellene gyilkolnia egymást a párosnak... Még a végén Shun lesz a rossz, amiért nem állította le őket, és még többet kell majd túlóráznia Uraharánál...*
- Eh... Talán nem most kéne férfiak módjára elintézni az ügyet...
*Dörzsöli meg tarkóját, és ismét szemrevételezi az erőviszonyokat, majd megállapítja magában, hogy kétségtelenül ő lenne az abszolút nyertes - még akkor is, ha ketten állnának ki ellene.*
- Ne akarjátok, hogy szétcsapjak köztetek...
*Támaszkodik zanpakutójára, kis idő után pedig jól láthatóan átveti vállain a fegyvert, utalásként arra, hogy nem fogja majd vissza magát, ha neki kell szétválasztania a két embert... Igaz, hogy az átlagosnál magasabb a lélekenergiájuk ember létükre, de akkor is.*
- Mi?
*Sápad el, amikor a lilahajú mégis felhozza az "emberi világ"-témát, amit az előbb elkottyantott véletlenül. Agyában veszettül kezd el kutatni bármiféle viszonylag értelmes magyarázat után - mert hát, valljuk be férfiasan, azt nem valószínű, hogy elhiszik, hogy ő egy "bukott" halálisten (egy aprócska grátisz képességgel), aki most Karakurában tengeti napjait, hiába ez az igazság...*
- Jaaa! A haverokkal megbeszéltük, hogy munka után összeülünk live szerepjátékozni kicsit... Azért van itt a zanpa... izé, katana is...
*Vágja ki magát hebegve-habogva, és nem túl meggyőzően, majd igyekszik kifarolni a helyszínről mihamarabb. Bár nem valószínű, hogy ez sikerülni is fog neki... Legszívesebben egy cerót eresztene a vesztét okozó srácba, de fájdalom, nem teheti meg, mert akkor a másik két embernek kezdhetne magyarázkodni...*

▄▀▄▀▄▀ [Világhódító körút buktatókkal] ▄▀▄▀▄▀

Szívem szerint porrá atomjaira zúztam volna a lila bugis ipsét. Életem folyamán talán ő az egyetlen, aki ilyen szinten fel tudott húzni. Najó, leszámítva Nasi-t, mert ő bármikor, bármelyik percben képes arra, mire más nem. Általában nyugodt vagyok, és nehéz kihozni a sodromból, de ennek a két élőlénynek olyan könnyedén megy, mint a karikacsapás. Még szerencse, hogy nem ismerik egymást, mert akkor már régen az egyik idegszanatóriumban üdülhetnék, egy jókora infúzióval a karomban.
- Tudod, kit sértegess, nyomorék!
Kezdtem bele az ürge fejének leordításába, s néha-néha még a kezem is lendült felé. Szinte már láttam magam előtt, ahogy fetrengve a földön az életéért könyörög. Az tuti, ha a piercinges-csoda nem fenyít be, addig ütöttem volna, míg mozog.
- Még, hogy nagylelkű… hánynom kell…
Mormogtam orrom alatt, mérgesen. Nem neki kéne megbocsátania, hanem épp ellenkezőleg! Azt kéne tennie, hogy a porban csúszva a lábaim előtt könyörögjön az ÉN bocsánatomért! Mégis mi képzel ez magáról?! Csak nekem lehet olyan mázlim, hogy ekkora barmokkal hozzon össze a sors. Legfőbb ideje lenne nyitnom egy McDonalds-ot, és az összes marhát beledarálni a vevők hambijába! Kajakra olyan szinten teli lennék, hogy a nyáron a Hawaii-szigeteken süttethetném a kockás hasamat!
A pali képéről simán lezúztam volna azt az undorító mosolyát, ám pillanatok alatt már le sem szart, ugyanis ismét megtalálta szerencsétlen Agyatlankát, aki valami pszichológiai beavatkozás csúnya baklövése révén kiváltott fel-feltörő hisztirohamok egy újabb csodáját mutatta be csoportunknak. Ráztam is utána az öklömet háta mögött, hogy csak ilyen könnyedén faképnél hagyott. Ha csak egy kicsit elfordulna a ninját játszó csaj, olyan csodás seggberúgást tudnék véghez vinni, hogy rögtön bekerülnék az egyik híres focicsapat kezdő 11-ébe.
Mindeközben visszatérve a fekete fészekhajú vasgyárashoz, valamit igen bőszen magyarázott. Hallgattam ugyan, de nagyjából leszartam az egészet. Tiszta ciki volt! Milyen már, hogy egy felnőtt nő ilyen marhaságokat játszik, hogy élő szerepjáték? Ráadásul itt szaladgál a városban egy igazi katana-val! Aztán meg majd kiugrik a pult mögül az eladó, ha egy kiló kenyeret akarna venni! Eszem megáll! Hova süllyedhetnek még az emberek. Végül is minek lepődök meg mindenen? Íme a süllyedés netovábbjai itt ebben a percben vesznek körbe! Egy jelmezbálból szabadult homokgyári, egy kocka szerepjátékos piercing-csoda, és egy tipikus szőke liba. Csodás társaság, ilyet még kívánni sem kívánhatna az ember!
Hogy dobjunk még a hangulaton a Milka-tehén kérdésekkel kezdte el bombázni a csórikámat. Olyan csillogó szemekkel faggatta, hogy muszáj voltam elővenni a szemüvegemet, mert ez hosszútávon tuti kifolyatta volna a látószerszámomat.
- Csodálatos csapat…
Csaptam magam fejbe, s igyekeztem minél messzebbre kerülni a zsenik köréből. Viszont valaki megint az utamat állta, személyesen a Műcica. Hatalmas sóhajok kíséretében kutattam fel előbbi ülőhelyemet és vártam, mikor lesz ennek az őrületnek vége.

„Egy lány szokásos minden napja”

Hazafelé tartok a szokásos úton. A házam a Kurosaki klinikától két saroknyira van délnek, a szeretett városomban, Karakurában.
Minden nap, amilyen peches vagyok, velem történik mindig valami. Fordulok be a szűk utcába, amelyen keresztül rövidíteni szoktam. Felém fut egy csapat játszadozó suhanc.
-Háhá úgyse kaptok el. Mindig én nyerek.
*Vigyorog hátra éppen kikerül, majdnem fellökött*
-Most úgyse nyersz!!
*Kergetik valami fogócska szerű játékban. Rohan felém az öt gyerek, elég szépen fellöknek. A válltáskám leesik, én el, a füzetem tollam minden ami benne volt kiborul a földre. Én meg be agyilag. Üvöltök utánuk.*
-Hé Figyelnétek a szemetek elé!!! Eszetlen kölykök!!!
*Elütnek a sarkon azt se mondják fapapucs, én meg azt hitem egy bocsánatkérésre méltatnék legalább, de azt se kapom meg*
*g*-Hülye gyerekek nem tudnak viselkedni. Á nem mondok erre inkább az égadta világon semmit.
*Szedem össze a tatyóm tartalmát, majd felállok leporolom magam, és az irányt hazafelé veszem.

Megyek az utcán minden csendes, békés, csodás. Esteledik, ez van, ha az embernek nyolc órája van
na meg két óra lógás a városban, az osztálytársaimmal. Ránézek az órámra amiről már mondom magamban. Fiatal még az este, de mindjárt hazaérek.
Hazaérek. A házam egy egyszobás földszintes a legszerényebb otthon ami létezik Karakurában.
Nyitnám ki az ajtót kulccsal. Kattanás helyet egy nagy reccsenés, és letörik a kilincs. A Szívbaj kerülget.
-Hogy az a mennydörgős hét meg a nyolcszázát! Most meg ez is!
*toporzékolok üvöltözök de cseppet se néznek hülyének sőt magamat se veszem észre mit csinálok, majd kettőt fújok, amitől lenyugszom. Hideg fejjel gondolkodva sóhajtok egyet*
*g*Még jó hogy megvan a szomszédban élő fiatalember száma, mert lakatos.
előveszem a telefonom *g*Nem azért az egy fillérért de megcsinálhatná a rohadt csengőjét a gondolatól buzgón felhívom, kicsöng, majd felveszik.*
*ásít*-Igen Zewran Soyusake lakás.
-Hello Zewran, bocsi hogy ilyenkor felzavarlak, de eltörött az ajtóm kilincse, meg kéne csinálni.
-Gondolom nem tudsz bemenni se?*komoly hangjában érezhető a vidámság, épen hogy nem röhög*
-Nem, légyszíves segíts, úgyis lakatos vagy.
*Ásít*-Várj kiverem az álmot a szememből, aztán megcsinálom. Őt perc, és lent vagyok.
-Oké nagyon szépen köszi. Hello.
-Rendben. Hello. *azzal letette ásitva a telefont, majd eljött a lakásomhoz*
Zewran egy rendes úriember lejött megcsinálta az ajtómat, és még semmivel se tartoztam neki.
Ritka az ilyen. Végre betudok menni a lakásomra, ahol aztán letudnék dögleni aludni egy hosszút, egy jó vacsora után. Próbálnék aludni, de sehogy se megy. Nem tudom kiverni a fejemből a múltat. rém álmaim vannak, melyben előkerül mindig az a gúnyos arc, akinek mindezt köszönhetem. Kimegyek egy pohár vízért, ettől a sok rossz emléktől kivert a víz. Tükörbe nézzek abban reménykedek hogy ha Ichigo képes volt a törvényekkel szembeszállni, nekem is sikerülhet.

Nem szeretnék mást, mint egy tisztázást, elnyerni a megbocsátást azért, amiről nem is tehetem akkoriban.
Egy óra ébrenlét után, végre ismét álomra tudom hajtani a fejem. Reménykedek benne, hogy este csak már nem történik semmi.

*New Yorkban már egészen hozzászoktam az alvilági élethez. Szerencsére egy jobb környéken nevelkedtem, ahol a szigorú rendvédelem tett arról, hogy ne nagyon történjen semmi zűr, ám a külváros, a park, vagy épp Manhattan már a metropolisz egy másik oldalát mutatja a városlakónak. Mindennapos bandaháborúk, drog és leánykereskedelem, szex és vér mindenütt. Néha saját magamtól viszolygok, amiért képes voltam egy ilyen helyen élni, de a vidéki kirándulások befogadó családom nyaralójánál mindig helyrepofozta ártatlan belső világom. *.*
Szóval nem ez az első alkalom, hogy egy ártatlan utcalánnyal vet össze a sors. Azonban a New York-iak cseppet sem néznek ki úgy, mintha meg szeretnének menekülni sorsuk elől, hiába akarnál nekik segíteni. Elnézve a trampli tartását gyanítom, hogy nincs esélyem világmegváltó tervem véghez vitelében. Neki ezek szerint teljesen jó, ha annyi férfi megy keresztül rajta. Szánlmas életforma, ám azzal, ha pénzt adnék neki, nem érek el semmit. Na jó, ha kér, akkor biztosan adok egy kis aprót, de különben ne számítson sokra.
Mivel még csak pár napja költöztem ide, nem volt alkalmam hozzászokni a helyi légkörhöz. Egy igazi nagyvárosban már nem sok veszély fenyeget; ismerem a járást, és tudom, hogy egy-egy helyzetet hogy kell kezelni. Tudom, hogyan kerüljem el a bandákat, valamint hogy a rendőrségre mikor számíthatok. Ám itt... ez egészen más. Az éjszakák csendesek, az állandó forgalom zaja nélkül pedig nemhogy kellemetlenül érzem magam, de képes vagyok minden apró, egyéb nesztől megriadni. Pedig csak egy macska haladt el mellettem, vagy éppen egy kutya ugat rám...
A környék végül egyre ismerősebbé válik, s az utolsó három házsarkon igazából kísérőre se lenne szükségem. Amikor azonban szólásra nyitom a számat, hogy bejelentsem, innen már elboldogulok, mintha gyilkosan méregetne az utcalány jelezve, hogy még nem végeztünk. Inkább befogom tehát, és szorosan markolom sétapálcámat, mellyel minden egyes lépés után koppantok egyet a földön, hogy még véletlenül se legyek képes lehiggadni ebben a félelmetes csöndben.*
- Nos, megérkeztünk, köszönöm szépen a segítségét! - *köszönöm meg, amit értem tett, és baktatok felfelé a lépcsőn, elégedett vigyorral. Amit igazából csak kínomban viselek, ami lehet, hogy látszik is rajtam, de csak akkor fogok megkönnyebbülni, ha végre már bent vagyok, és betámadhatom a szobámat, hogy kipihenhessem a mai nap fáradalmait. Mégiscsak lejártam a lábaim, ráadásul ez az utcalány is... meg ez a furcsa hangulat...*
- Kávéra? De hiszen késő este v... - *válaszolok megfordulva, mikor az utcalány hirtelen már mellettem terem, és hát... eléggé látszik, hogy mit akar elérni. Azonban hiába próbál felizgatni; jobb, ha most tudja meg az igazat, mielőtt késő lesz. Mondjuk én már kifejezetten erőltetettnek találom a kiélesített fogait. Miféle elmebeteg képes arra, hogy agyarakat alkosson a lányai fogaiból, csak hogy a perverz, vámpírfétisshel rendelkező kuncsaftjai jól érezzék magukat? Mondjuk így már világos a sok steampunk. Meg aztán, végülis már Japánban vagyok. Lelki szemeim előtt felrémlik, ahogyan a lányt nekomiminek is beöltöztetik, csak mert itt arra gerjednek a férfiak. Annál még a vámpír öltözet is jobb. A vöröslő szemeket meg biztos csak beképzeltem; kezd az agyamra menni a munka. Vagy talán a kontaktlencséi trükköztek. Ki érti a helyi fényviszonyokat?*
- H-Hölgyem, kérem, nyugodjon le. Azt hiszem, félreértette a szándékaim. Tudja, én... nem igazán vonzódok a nőkhöz. - *taszítom el a kezeit, amik már ingem gallárjánál matatnak, hogy szabaddá tegye a nyakam. A nemesek csókja, mi? Érdekes dumákkal adják a helyi lányok a férfiak tudtára szakmájukat. Remélem, hogy már nem akar mindenáron megerőszakolni a pénzért cserébe.
Előveszem a pénztárcámat, és elkezdem számolgatni a maradék készpénzem. Azt mondja hogy... holnap szükségem lesz taxira, reggelire, kávéra, a többit meg majd kiveszem bankból. 1500 ryouval szerintem bőven elégedett lehet.*
- Ezt a segítségért kérem, fogadja el. További szép estét. - *nyújtom csuklóm a kilincs felé. Az ablakokból fény szűrődik, vagyis Natsuki és Zed valószínűleg a konyhában vannak, rám várakozva. Hol máshol lennének...

„A dolgozat amit nem kívántam a hátamra...”

Reggel három nappal később, álmosan fáradtan ébredek. Nem tudom mennyi az idő, azt sem hol vagyok , kell pár perc míg magamhoz térek. Kin keservesen, nehezen elhagyom az ágyat utam konyhába visz, ahol remélhetőleg lesz erőm lefőzni egy kávét. Nekiállók a főzésnek semmi baj nincs egészen addig, míg az ajtóval szembe lévő faliórára nem pillantok. Várom a kávét, az órát lesem nem akar leesni hogy hét óra múlt negyven perccel. Megiszom a reggeli nedűt, majd kirontok az ajtón bezárom a lakást ,és nekileselkedek az előttem álló útnak ami nem más végállomással rendelkezik mint az iskola. Tudom hogy sietnem kell így nem szórakozhatok. Van húsz percem odaérni, az út ami a legrövidebb úgyis harminc perc. Rohanok árkon boron keresztül. Sietségemben nem félek felrúgni a közlekedési szabályokat se. Átgázolás a piroson átkelőhelynél, korlátokon átugrálás amibe egypár magánterület sértés is belekerül. Úgyis lehet kifutok az időből még szerencse hogy mindezt nem látja rendőr.
~Remélem hogy odaérek, szakdolgozat lesz fizikából nem akarok elkésni.

A suliban eközben folyik az óra menete névsor olvasást tart Yakazisi tanár úr.
-Aki itt van jelezze.
*Ellövette a naplót majd megkezdte a névsorolvasást.*
Yun, Sota, Irina, Hosi, Zen, Takeuchi, Osen, Kitachi, Son. A tanár olvasgatja a neveket amikre válaszok jönnek. Folytatódik a névsor ellenőrzés. Rush, Retzi, Hizati, Kanesuchi, Sotchuta, Alirin. Fogynak a nevek eddig mindenki van, csak én nem végül úgy tűnik elkések ám meglepetés nem marad el. Soren, Kaenza, kin, Owen, Hytari Takeda Ka- be se fejezte mikor lihegve széthajtva beesek az ajtón.
-Jelen!
-Hol járt maga félkegyelmű na üljön le aztán írják meg a dolgozatot. Kapnak rá két órát. Aki elrontja vegye úgy, hogy megbukott az év végére is.

Mondta miközben osztotta a papírokat. Elkezdődött annak a rettenetnek a megírása ami eltartott nem kevés ideig. Majd a szokásos úton kimentem hazának kódorogni egyet a városba.

Előzmények: Ha a világ ellened fordul, a megoldás a tombolás!

*A helyzet igen komoly. A pénzem elfogyott, és ha jól értem Maya szavait - mondandóját inkább sejtem, mint vágom - , ő is elitta minden pénzét. Vagyis ketten ittuk el. mindkettőnk pénzét. Ettől persze én vagyok a legokosabb és legjópofább ember a kocsmában, hiszen minden, amit mondok, az olyan vicces. El is röhögöm magam, miután látom a nagy feszültséget. Hiszen vicces, nem? Minden pénzünk elfogyott. De legalább a gatyám még megvan. Hehe. Ráadásul golyóálló is vagyok. Ez a legjobb az egészben. De tényleg! Most még egy bankai sem pusztíthatna el, mert én vagyok Slaru Slerissia... vagy... álljunk meg csak, valami nem stimmel a nevemmel! Na mindegy, értitek.
A haditerv egyszerűnek hangzik. Maya tábornok, vagy ezredes, vagy mindegy, micsoda, elcsábítja a bögyös pultos csajt, akinek majdnem akkorák a mellei, mint nekem. Addig én lenyúlom azt a két üveg tequilát, sótartót már csempésztem a zsebembe. Citromot is kerítek valahogy, maximum átmászok a pulton. Ha jól emlékszem, az egyik alsó pulton tartja a citromokat a nő.
A terv megvalósítása megkezdődik. Maya hihetetlenül csábos tud lenni, és ismét kezdek elbizonytalanodni nemi identitásomban, de végül megrázom a fejem, és odaosonok inkább a pult másik feléhez. Egészen óvatosan sikerül lekapnom onnan két üveg tequilát, amikor viszont a citromért próbálok benyúlni, már feltűnik a pultos csajnak is. Leborítom a sörcsapot a földre, ami így ripityára törik, a két üveg mellé pedig sikerül szereznem egy egész citromot, sőt, néhány doboz cigarettát is beletömök a zsebeimbe. Nem tudom, minek, mert nem dohányzok, de miért is ne vihetném el? Espada vagyok, baszd meg, ESPADA! Megtehetem, és kész, szóval pofát befogni, és úgy tenni, mintha mi sem történt volna.
Már nagyon nem tudok arra ügyelni, hogy visszafogjam a lélekenergiám, ami jelen esetben legalább abban segít, hogy a nálunk épelméjűbb, józanabb, és amúgy gyorsabb üldözőink ne bírjanak a közelünkbe menni. Ezután már képszakadások következnek, fekete lyukak ivódnak az emlékezetembe. Az egyik pillanatban még futok a tequilákkal, azután pedig cigarettát dobálunk Mayával, meg az egyikre rá is akarok gyújtani, csak sajnos a rossz végét sikerül lángra lobbantanom. A pocsék ízt a számban a tequilával próbálom kompenzálni, meg valami miatt, amikor felkelek, citromhéjdarabkákat érzek a számban. A legutolsó emlékem az, hogy sokadjára biztatom Mayát, hogy hányja ki azt, amit megivott. De hogy utána elaludtam, vagy mi történt, arra nem emlékszem...
Felkelve a hajam tequilaszagától émelygek valami vadidegen helyen, és jó kérdés, hogy miért látok fehér szemcséket loboncomban. Talán a só az... sőt, közelebbről megnézve biztos, hogy só van benne. Kis híján ki is adom a taccsot, zöld fejjel ülök fel a kórházi ágyon. Vajon mi történhetett? És egyáltalán, mi ez a sok, furcsa szike meg minden vacak, a fehér lepedő, és ez a furcsa ing rajtam? Mégis hol a ruhám?
A betegek számára kitalált felső még csak nem is takar rendesen. Nem kicsit kellemetlen, hogy átlátszanak a mellbimbóim, mert hát véletlen sem csinálnák ezeket rendes fehér anyagból, ami nem átlátszó.*
- Hol a póló~m? - *kapok hirtelen a fejemhez, hiszen rájövök, hogy eszméletlenül fáj. Évtizedek óta nem voltam másnapos... Már majdnem elfelejtettem, hogy milyen rohadt szar érzés. A torkom kaparása pedig csak rásegít a helyzetre.
Fásult tekintetem Mayára szögezem, amikor jelzi nekem, hogy le kell lépni. Ám mielőtt még megtehetnénk, egy nagy darab nővérke szambázik oda hozzánk, teljesen érzelemmentes pofával, mint aki már megszokta volna, hogy minden nap detoxra kerül hozzájuk egy kapitány meg egy espada. Csak hogy ő nem tudja, mi a fene az az espada, szóval nem érek el semmit a már megszokott "beszólsz=meghalsz" módszerrel. Így aztán, csak egy bamba, és kíntól vergődő nézésre futja, amikor a nővérke bejelenti, hogy az életem megmentéséért cserébe pénzt kell fizetnem. Manapság már a detox sincs ingyen.
Szívesen elmagyaráztam volna neki, hogy én már vagy 50 éve halott vagyok, és hogy csak egy póttestet használtam egy jó bulira, de ezzel az iszonyatos fejfájással küszködve semmi kedvem prédikálni a dagadéknak. Miután röviden elmondtam, hogy nincs pénzem, és kitaláltam valami kamu nevet és címet, ahova küldhetik a csekket - mert persze személyim meg ilyen irataim még véletlenül sincsenek, hiszen meghaltam, vagyis már nem is létezem az emberek szemében - , bejelenti, hogy még itt akarnak tartani, de hogy holnap mehetünk. Na azt aztán nem várom meg. Csak kerítsek valami ruhát valahonnan, és elhúzom innen a belem, vissza Las Nochesbe.*
- Hazaérve első dolgom lesz kidobni a spanyol boraimat és pezsgőimet a tornyom ablakából... Soha többé nem iszok. - *huppanok vissza megfáradtan a párnába, a fejfájásom pedig még mindig nem csillapodik. És a sok zaj, ahogyan az emberek mászkálnak... Úgy érzem, mindjárt szétrobban a fejem.
Aztán eszembe jut, hogy hányszor is fogadtam meg életem során, hogy nem iszok többé, és egy keserves kacajra görbül a szám.*
- Neked is citromhéjdarabok vannak a szádban? - *fúrom bele arcom a párnába és szenvedek egyet látványosan. Életem és halálom egyik legnagyobb berúgásán vagyok túl, hadd pihenjek még egy kicsit.*

*Az éjjel elkövetett bűnök listáját úgy tűnik, még mindig tudjuk hova fokozni. A következő pont a szökés az ápolónő és persze a ránk várakozó rendőrök elől. Bizonyára elvárják tőlünk a kártérítést a tegnapiért. Talán sikerült eltörnünk pár srác csontját a verekedések közben, meg azért a berendezése is károsulhatott egy kicsit a kocsmának, és hát valakin be kell hajtani a károkat. Ha nem lett volna annyi szemtanú rá, tuti nem hiszik el a rendőrök, hogy két lány intézte el azt a helyet, de lehet, csak az én időmben volt így. Változik a világ...
A tény, hogy nem csak az én gatyám tűnt el - enyém valószínűleg a kórházban maradt ereklyeként - , egy kicsivel több önbizalmat ad ahhoz, hogy letiporhassam. Betegekre aggatható, átlátszó fehér hálóing-szerűségben trappolunk végig Karakurán, a maradék büszkeségem és önbecsülésem is eltiporva ezzel. A betörés pedig már meg sem hat, mert ha legalább rendes ruhát szerzek, az is jobb a semminél. Persze, persze, elhiszem, hogy valaha itt lakott Maya, azonban ha jól értem, már valaki más lakik itt. Jobban érdekel az, hogy mikor fog hazaérni a ház ura, és hogy milyen ruhái vannak. Meg persze hogy jók-e rám egyáltalán.
Szóval minden önbecsülésemnek annyi; másnaposan, szemlesütve másztam végig egy átlátszó hálóingben Karakurán, és most valaki más cuccai közül kell guberálnom. Amíg Maya lezuhanyzik, muszáj ennem egy falatot, és valami szendvicset találok is a konyhában. Nem a legjobb, meg hányingerem van tőle, de érzem, hogy muszáj ennem egy keveset. Mennyire másképp festek így, az emberek világában! Az arrancar ruhám helyett egy ilyen átlátszó izében, mezítláb vagyok kénytelen egy idegen lakásában szendvicset és ruhát lopni, csak hogy emberibbnek nézzek ki. A büszke tartásom is teljesen odalett. Ha most látnának a fracciónjaim, vagy bármelyik arrancar társam, valószínűleg mindent elkövetnének azért, hogy letaszítsanak a helyemről, én pedig a szégyenérzetemmel együtt elbújhatnék egy barlangban valahol a Menosok erdejében. A sok Gillian biztosan elfogad barátjuknak. Milyen jó is volt egy lenni közülük... Egy a sok közül, és nem kell gondolkoznod, csak tenni, amit a többi is tesz. Nem fognak kinevetni, ha egy átlátszó hálóingben, mezítláb, sós hajjal állítok be hozzájuk. Elfogadnak olyannak, amilyennek a sors teremtett. Milyen szép is lenne...
Maya után én következtem a fürdőben, bár a forró víz nem esett jól a még mindig égő gyomromnak. A fejfájásom nem akar szűnni, mintha egy vonat járna körbe-körbe a fejemben, idegesítő és állandó zakatolása pedig iszonyú fájdalommal jár. De legalább lezuhanyozhatok, és frissebbnek érezhetem magam! Egy szekrényben pedig találok egy nem használt fogkefét is, így végre eltüntetem a citromhéjdarabokat a számból. Olyan csodás...
Persze a betörés nem fenékig tejfel, ahogyan törölközőben kimászok a hálószobába a Maya által kiterített ruhák közül választani. Először egy nadrágot kapok fel, vagyis kapnék, de persze nem lenne olyan a mérete egyiknek sem, ami jó lenne rám. >< Nem vagyok kövér, csak túl magas hozzá, ebből fakadóan szélesebb a csípőm, így az először kiszemelt farmernadrág, és persze a többi sem jó rám. Tekintetem pedig az egyik nyári ruhára téved...
Nem! Kizárt, hogy én olyan ruhát felvegyek. >_> Én nem vehetek fel szoknyát. T_T Oda lenne az imázsom, és, és... mondjuk inkább az, mint az átlátszó hálóing, és azok után, hogy azt felvettem, és végigmásztam benne Karakurában, az a ruha sem lehet annyira szörnyű...
Pár perc múlva vörös fejjel, a fehér, krémszínű virágokkal díszített ruhában lépek ki Maya elé. Soha nem volt ilyen vörös a fejem, a tekintetem pedig végig a földre szegezem, mintha egy tizenéves, antiszoc szűzlány lennék, pedig nem vagyok az. Idegesít, hogy a ruha csak a térdemig ér, pedig ha nem lennék ilyen magas, talán a bokám is elfedné. a dekoltázsom is többet mutat, mint ami nálam megengedett. Még a kezeim is remegnek, ahogyan a ruha szélét markolászom. Ez határozottan nem én vagyok, és a ruha sem az én ízlésvilágom, de... tényleg nincs más választásom.*
- Ne röhögj ki, jó? És ne szólj erről senkinek... Nem szoktam ilyen ruhákat felvenni. - *pironkodok, és fúrom bele szemeim Mayáéba. A tsunedereségem határozottan kezd visszatérni, pedig tegnap egész jól megszabadultam tőle, azt hiszem.*
- Amíg nem hozom magam teljesen rendbe, nem vagyok hajlandó visszamenni Las Nochesbe. És mi van, ha így látnak? Végül is, nekem példát kéne mutatnom, vagy mit. Minimum a fracciónjaimnak. Ha Lala és Lily így látnak, addig nem nyugszanak, míg szét nem kürtölik egész Hueco Mundban. Azért valahova elmehetnénk enni, vagy nem tudom... - *hozza ki belőlem a nyafogást ez az átkozott ruha, amit igazán nem engedhetnék meg magamnak. Mert nem szokásom. Ahogyan ennyire elpirulni sem. Mikor lesz vége ennek a rémálomnak, mikor?*