[A nagy dinnyés küldetés]

Hiába vártam, hogy az arrancar gondolkodás nélkül lecsapja a fejem, ez nem történt meg, helyette elkezdett faggatni, hogy kikkel érkeztem. Az elején még kedvesnek is tűnt, de mivel nem szándékoztam az orrára kötni olyasmit amihez semmi köze, kezdett egyre jobban begőzölni. Még akkor sem láttam értelmét megtámadni, amikor megütött. Ha esetleg túlélném, akkor is csak erőpazarlásra lenne jó az egész, arra pedig azt hiszem nem igazán volt szükségem, így mozdulatlanul álltam a sarat.
Az arrancar hűvös nyugodtsága kezdett semmivé válni, úgyhogy egyre erőteljesebb csapásokat voltam kénytelen elszenvedni. Láttam az arcán, hogy nem is az információ miatt ennyire dühös, hanem azért, mert nem sikerül megtörnie. Mivel ha végezni akar velem, minden esetben megteszi, ezért rájöttem, hogy fölösleges tovább titkolóznom, amúgy sem megy semmire azzal, ha elmondom kikkel jöttem.
- Két tiszttel vagyok itt... - Köhögtem ki a szavakat a földön térdelve. - Különben is, mit számít..? Yuu-chan ellen amúgy sincs semmi esélyed, pláne nem így, hogy Zel is vele van.
A második név hallatára mintha kicsit elmosolyodott volna, még hümmögött is az orra alatt.
- Nocsak, kicsi a világ.. - Mondta miközben felemelt a nyakamnál fogva. - Hát köszönöm az infót, kislány... - Azzal izomból hozzávágott egy közeli ház falához.
Abban a pillanatban minden elsötétült előttem, de valahol mélyen tudatomnál voltam. *Vajon ennyitől meghaltam volna?* -Tettem fel magamban a kérdést. Ha igen, akkor elég furcsa, mert nagyon nem így képzeltem el. Leginkább olyan volt, mintha beleestem volna egy hatalmas üveg szilvalekvárba. Ahogy így ezen agyaltam, még a szilva ízét és illatát is elkezdtem érezni, úgyhogy nagy erőfeszítésembe került meggyőzni magam, hogy nem szilvalekvárban lubickolok.
- Ejnye Chiyoko... Nem lenne itt az ideje felkelned? - Zökkentett ki merengésemből egy régi, ismerős hang.
- Nishibi-samaaa! -Sikoltottam egy nagyot, majd elkezdtem férfi felé úszni a szilvalekvárban. Rettenetesen megörültem neki, nem is tudom mikor láttam utoljára. Most is ugyan olyan szép és elegáns volt, mint mindig: aranyul izzó öltönyén egy gyűrődés sem volt, egyenes hosszú haja rendezetten hullott a vállára, szigorú arcára pedig kedves mosoly ült.
- Nishibi-sama.... - fúrtam könnyes arcom az öltönyébe. - Annyira de annyira régen nem láttalak! Miért nem szóltál hozzám? Miért nem szidtál le minden butaságért, ahogy szoktad? Már nem is szeretsz, Nishibi-sama? - faggattam egyre hisztérikusabban.
- Ugyan, buta.. - Simított egyet a fejemen, majd egy puha kendővel megtörölte az arcom. - Tudod Chiyoko, elég nagy vagy már ahhoz, hogy hogy egyedül is megálld a helyed. Nem lehetek ott veled mindig, itt az ideje talpra állnod végre, és amúgy is... - hagyta félbe a mondatot, majd megragadta a vállam és a szemembe nézett.
- Itt az ideje felkelni, hétalvó..
Mosolygó arca lassan tűnt el a szilvalekvárban.

[A nagy dinnyés küldetés]

- Ó, Zel-kun, hát nem tanultál illemtant? Neked kéne bemutatnod engem az ismerősödnek... - szól a lidérc, s sikeresen levonom a következtetést, miszerint ezek ketten ismerik egymást.
- Nincs szükségem rá, hogy bemutassanak Arrancar... - mondom ridegen, miközben alaposabban felmérem az ellenfelet. - Sierashi Yuusuke, 13. osztag 3. tiszt.
Eközben a lassú visszaalakulását nézem. Alsórendű kis féreg, s nagyon megfogja járni, hogyha baja esett Chiyo-channak. Szemmel követhetetlen sebességgel eltűnök és előtte jelenek meg. Egy fémes villanás, és kardom pengéje máris a nyakának feszül.
- Hol van a lány? - ismétlem meg a kérdésem, s közben gyenge nyomást gyakorlok a katanára. Ennek hatására a fegyver kissé a nő nyakába mélyed. Nem annyira, hogy felsértse a bőrét, de azért érzékelhetően. - Ha valóbán Aizen kutyája vagy, ahogy Zel mondta... - kezdek bele még mindig fagyos hangon. - Akkor mond, mit keresel itt?
Valóban elgondolkodtató, hogy miért mindig ott tűnek fel a rusnyaságok, ahol épp vagyok. Már egy szál cigit se tudok elszívni úgy, hogy közben ne tűnne fel 1-2 hollow a közelben. Pedig eléggé el tudom rejteni a reiatsumat... Legalábbis asszem... Viszont ez tényleg aggaszt, hogy mit tett ez a gyökér Chiyokoval. Ajánlom neki, hogy ne essen baja, mert különben elbúcsúzhat néhány végtagjától. Mostanában túlságosan agresszív vagyok. Talán keveset piálok mostanában, és az az oka.

- Nyauuuuu... - Nyöszörögtem keservesen, miközben szépen lassan visszanyertem az eszméletem. Fájt minden porcikám, óvatosan lapogattam felrepedt számat, sajgó hátamat és a szétrobbanni készülő homlokomat, miközben feltápászkodtam a földről. Az aktuális állapotomhoz képest így is túl gyors volt a mozdulat, mivel azzal a lendülettel puffantam vissza a hátsómra, majd nyekeregve ismét elterültem. Próbáltam megerőltetni pici buksimat, és térben időben elrendezni az eseményeket, amik következtében nyivákolva gubbasztok egy rakás törmeléken.
- Te jó ég, Yuu-chan, Zel! - Kiáltottam fel kétségbeesetten, mikor végre eljutott a tudatomig, hogy mi is történt. A nagy sietségben megbotlottam egy kiálló téglában, és miután elvágódtam annak rendje és módja szerint, végigbuckáztam a romhalmazon. Már nem érdekelt, mi fáj, hol fáj, amilyen gyorsan csak tudtam, felpattantam, majd megiramodtam abba az irányba, ahol Yuu-chanékat hagytam. Annak ellenére, hogy tisztában voltam Yuu-chan és Zel képességeivel, rettenetes érzések kerítettek hatalmukba. Amikor eszembe jutott, hogy milyen mogorva voltam egy ostoba tócsa miatt, a könnyem is eleredt. Semmi másra nem vágytam csak arra, hogy Yuu-chan és Zel flegmán cigiző képe fogadjon, amikor visszaérek a térre, ahol utoljára hagytam őket. Próbáltam összeszedni magam útközben, de egyre elkeseredettebben itattam az egereket. Csak akkor hagytam abba, amikor iszonyatos lélekenergia jelenlétét éreztem a tér felől. Egy csapásra kitisztult a tudatom. Esélyesnek láttam, hogy ekkora lélekenergia árnyékában csendben meglapulhatok és észrevétlenül közelíthetem meg a helyet, ezért a tempómon lassítva a házak mellett haladtam. A torkomban dobogott a szívem, még levegőt is alig mertem venni, és nem azért, hogy az arrancar ne vegyen észre, hanem mert fogalmam sem volt, milyen látvány fogad majd.
Nagy kő esett le a szívemről, mikor végre rendesen ráláttam a térre. Nekik nem volt ugyan bajuk, de az arrancar már felvette eredeti alakját, ami egy pillanatra elbizonytalanított ugyan, de aztán inkább csak plusz erőt adott.
-Tomoru, Nishibi! - Kiáltottam kardom hívószavát, majd majd a vörösen izzó chakramot a nekem háttal álló arrancar felé hajítottam. Reménykedtem benne, hogy célt ér, de ha mégsem, elég időt időt nyerek Yuu-chanéknak, hogy lépéselőnybe kerüljenek az arrancarral szemben.

- Tudom, hogy kicsit giccses, de nézzétek el nekem...- szól, miközben felveszi igazi alakját. A felszabaduló energiamennyiség elől hátréb ugrom, s immár messzebbről válaszolok neki.
- Jah... Valóban az. - mondom, miközben hányást színlelek. Ekkor egy kiáltást hallok, és pár másodperc múlva egy tüzesen izzó körpenge is feltűnik. Felismerem a fegyvert, majd fejemet rögtön érkezése irányába kapom. Néhány perc múlva Chiyoko jelenik meg megviselten a szemem előtt. Hirtelen ötlettől vezérelve eltűnök eddigi helyemről, majd a másik nő előtt jelenek meg újra, hogy öklömet bemutathassam az arcának. Ezután újra alkalmazom a shunpot és a lánynál termek. Felszisszenek, amikor közelebbről is meglátom felrepedt ajkát. Fél kézzel végigsimítok az arcán, majd újra megszólalok.
- Nagyon meg fogja még ezt bánni... - suttogom neki, majd farmerom zsebéből előszedem speckó mobilomat. Kinyitom és máris tárcsázom Seireteit. - Itt Sierashi Yuusuke, 3. tiszt a 13. osztagból. 200 egységnyi térfagyasztást kérnék Zel Syneza Kaabel, Yasuji Chiyoko és magam, valamint ellenfelünk köré. Siessenek!
- Igenis, Sierashi-san! - hallatszik a mobilból, azután néhány perc múlva érzékelem, hogy megtörtént a kért lezárás. Hátat fordítok Chiyo-channak, s a fejemet a földre szegezve elvillámtáncolok a közeléből. Egy nagyobb fa mellé érkezem, majd kardommal az arrancar felé mutatok.
- Elkövetted életed eddigi legnagyobb hibáját, művészkém! - kiáltok neki, miközben rettenetes mennyiségű reiatsut szabadítok fel. Nem akarom, hogy azt érezze, akár egy percig is van esélye a győzelemre. - Most meg foglak ölni...
Dotonryuu egy suhintásával, szinte darabokra robbantom a mellettem lévő szerencsétlen növényt. Csupán egy kis erődemonstráció, hogy tudja hol a helye. Korábbi sebességem semmi a mostanihoz képest. Még pislogni sincs ideje, de én máris fölötte vagyok, hogy egy függőleges csapással növeljem az egy négyzetméterre jutó arracarok számát.

Legszívesebben teljesen elhagytam volna magam, hogy öntudatlanul zuhanjak ismét a földre. Nem akartam, hogy Yuu-chan észrevegyen és aggódjon értem, ahogy azt sem, hogy végig keljen néznem, hogyan harcolnak ez ellen a szörnyeteg ellen. Már késő volt, Yuu-chan mikor észrevett, szájba vágta az arrancart, majd a következő pillanatban már előttem termett.
Annyira szerettem volna valamit mondani, bármi bátorítót, vagy csak annyit, hogy nincs semmi bajom, de csak álltam előtte mint egy idióta, hiába nyitottam szóra a szám, nem jött ki rajta hang. Annyira összezavarodtam, hogy hirtelen sírni sem voltam képes, pedig olyan jó lett volna könnyíteni a szívemen, és belefúrnom az arcom Yuu-chan egyenruhájába.
Miközben Yuu-chan a központtal beszélt, belemarkoltam az egyenruhájába, és épp mondtam volna végre valamit, amikor egy szót se szólva megfordult, és elshunpozott a közelemből.
- Yuu-chan..... - motyogtam halkan, mikor miszlikre aprított egy fát, majd a fal mentén lecsúsztam a földre. Kábán hallgattam Yuu-chan, Zel és az arrancar párbeszédét.
Közben Nishibi bumeráng módjára visszatért a kezembe, miután megsebezte az arrancart. Bánatosan néztem a véres pengét, majd mikor visszaváltozott az eredeti alakjába, visszaraktam a hüvelyébe, és kiscicaként összegömbölyödve próbáltam kiszűrni a harc zajait. Ez sem sikerült sokáig, ugyanis Zel ijesztő nevetésétől megfagyott bennem a vér, térdeim mögül kukucskálva figyeltem, hogy mi történik a csatatéren. Mikor láttam az arrancar rémisztően furcsa manőverét, akaratlanul is felsikoltottam, majd lendületből orra estem.
- Yuu-chan, Zel-kun, nagyon szépen kérlek titeket, vigyázzatok magatokra! Tudom, hogy mire vagytok képesek, de azt is tudom, hogy milyen öntelt egoista módjára szoktatok néha harcolni! Ne most menőzzetek!!! Jó...? - Kiabáltam feléjük olyan hangosan amennyire csak bírtam. Az utolsó szavakat már alig bírtam kimondani attól az undok gombóctól, ami a torkomban csücsült. Nem akartam, hogy már megint sírni lássanak, úgyhogy az egyenruhám ujjával gyorsan eltöröltem a könnyeimet.

Zel Baráival karöltve támadok a lány felé. Nincs ideje kitérni, ezt már akkor észreveszem, amikor kardomat csapásra emelem. Azonban úgy tűnik, hogy nem is akar kitérni. Nem okoz nagy szívfájdalmat levágnom, így meg se próbálom megállítani pengémet.
- Nem szeretem, ha alábecsülnek...- szól, s nem tudom mire vélni szavait. Mindjárt meghal és még arcoskodik is? nem szívbajos az már biztos... Ekkor azonban megértem, hogy miért mondta ezt az előbb. Hirtelen halványulni kezd, majd folyékonnyá válik. Elkerekedett szemekkel esem át rajta, majd nagy porfelhőt kavarva csapódok a talajba. Miközben én kikászálódok az általam készített kráterből, ellenfelünk ismét felveszi eredeti alakját. Elég bambán értem földet, s sikerült felszakítanom pólóm ujját. Kirázom a hajamból a port, majd komor tekintettel nézek az arrancar felé.
- Kezdesz felidegesíteni... - szólok, még mindig kimért hangom, de íriszem vészjóslóan megvillan. Dotonryuut magam elé tartom, majd felveszek egy laza alapállást. - Megfosztalak egy kezedtől, meg egy lábadtól és visszrúgdoslak Hueco Mundoba... Hazudtam neked az előbb... Nem öllek meg, az nem lenne elég büntetés számodra.
Miután elmondtam, amit akartam ragadozó-szerű vigyor jelenik meg az arcomon. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan élték túl az összecsapásunkat, ha felvillantottam ezt a mosolyt. Katanámon fogást váltok, így most függőlegesen tartom, s hegye a talaj felé mutat. Ragyogó fényoszlopként szabadítom fel lélekenergiámat, ami több kilométerre is ellátszik. Zanpakutuomba összpontosítom az erőt, majd elkiáltom magam.
- Me ga sameru, Dotonryuu! - kiáltom el magam, aminek hatására tornádószerű por és szél vesz körül. Eltakar az arrancar szeme elől, miközben kardom átalakul, s felveszi Shikai alakját. Suhintok egyet kardommal, így tűntetve el a porfelhőt magam körül. Ekkor hallom meg Chiyo-chan szavait:
- Yuu-chan, Zel-kun, nagyon szépen kérlek titeket, vigyázzatok magatokra! Tudom, hogy mire vagytok képesek, de azt is tudom, hogy milyen öntelt egoista módjára szoktatok néha harcolni! Ne most menőzzetek!!! Jó...? - miután befejezi csodálkozva tekintek rá. Hirtelen kiesek halálosztó szerepemből és az elővigyázatosság legkisebb jele nélkül kezdek el beszélni a lányhoz.
- ÉN? Egoista? T_T - kérdezek vissza teljesen összetörten. - Nem is szoktam menőzni... Amúgy is, művészkét csukott szemmel és hátrakötött kézzel is levágnám.
Az utóbbi mondatom teljesen ellent mond az előbbinek, de ez legyen a legkisebb problémám. Visszafordítom a fejem Mustanen felé, s eközben reiatsut koncentrálok a bal kezembe. Mivel aktiváltam Zanapakutuomat, így a gyorsaságom is a kétszeresére növekedett. Szemmel szinte követhetetlen sebességgel mozdulok, hogy mellette jelenjek meg és lőjem ki Byakurayomat felé...

▄▀▄▀▄▀ [Világhódító körút buktatókkal] ▄▀▄▀▄▀



Végre egy pár hét meló nélkül. Ennek megünnepléseként összecsődítettük a bandát, s a szokásos placcon egy szupernek ígérkező deszkázás veheti kezdetét. Már kora reggel talpon voltam, hisz a szenvedélyemnek sosem vagyok fáradt. Gyors zuhany, kaja, pia, összekészülődés, s már el is tűztem, Nasi nagy örömére. Nem vágtam minek örül a feje ennyire, hisz nem először lépek le otthonról. Deszkámra felpattanva az utcára befordulva eszembe jutott, hogy otthon hagytam a szutyok telefonom. Így visszasasszézva akartam benyitni az ajtón, de rögtön a fejemhez kaptam, hogy én hülye bezártam, így ötlet híján a garázs félig nyitott ajtaján kommandóztam be. Persze annyi eszem nem leledzett, hogy legalább a hátizsákomat lekapjam magamról, hogy könnyebben beférjek, így egy félperces szenvedés után sikerült a hadművelet. Ahogy fújtattam egyet, odaléptem az ajtóhoz, de amit kinyitottam valami zörgést hallottam a hátam mögött. Reflexszerűen egyből visszanéztem, s az ajtóból beszűrődő fény egy számomra tök ismeretlen ipsét világított meg. Kikerekedett szemekkel kérdeztem magamban hogy ki a bánat lehet az ürge, hisz még életemben sose láttam. Amint viszont megpillantottam a kezében a retkes plüsst, egyből felforrt az agyvizem, s üvöltözni kezdtem a jómadárral. Már mondjuk az furcsa volt, hogy egy dobozban ücsörög, mint aki jól végezte dolgát, de ezek szerint az én szobámban is járhatott, ki tudja még mit lopott el.
Az ordibálásom hatására, mint akinek egy baszott nagy rakétát állítottak volna a valagába, csak úgy repesztett kifelé, a garázs ajtaján, szinte szemmel nem tudtam volna követni. Viszont a legjobban azt nem vágtam, hogy hogy az anyaszomorítóvemhesgörénybe tudott átsprintelni úgy az ajtón, hogy nem baszta be gigászi erővel a fejét, s nem tépte ki annak a helyét.
Nekem sem kellett több, nem hagyhattam hogy a szutykommal meglépjen, meg ki is akartam deríteni, hogy mi a viharnak neki egy szofosógépezet. Egy újabb kísánkodás közepette rohantam a szarcsimbók után. Az utcán még láttam befordulni, így én is arra vettem az irányt, ám mikor ráfordultam, egyből satuféket nyomtam. A kölyök ott volt kiterülve, mint a Nagyalföld, se kép se hang üzemmódba kapcsolva. Talán még a szemei is ikszbe fordultak, s ha jól láttam a lámpa oszlopa is enyhén el volt görbülve.
-Nah jólvan öcsisajt, most szépen magadhoz térsz, és ku*va gyors tempóban elkezded mesélni, hogy mi a jó büdös francot kerestél a kéglimben?!-ráncigáltam fel gallérjánál fogva a külyköt, vérben forgó szemekkel.

//Világhódító körút buktatókkal//

*Már megint. Csak tudná, mi a fenéért mindig őt zargatják el Urahara vegyesboltjába a legapróbb vackokért is... Arról már nem is beszélve, amikor nagyobb dobozokat kell neki cipelnie, természetesen vak vezet világtalant módjára.
Mostanában azonban az aljas focidrukker bokor-cosplayer és bűnszövetkezete nem éri be annyival, hogy a raktárban pakolásszon, így hát beindította a Shun-féle futárszolgálatot, ami akarata ellenére is kiszállítja a megrendelt, nagyobb termékeket a vásárlókhoz... Így hát most egy akkora pakkal flangál, amiben egy kisebb mikrosütőt könnyedén el lehet szállásolni. És a súlya is olyasmi... Ráadásul mintha a fentiek nem lennének bőségesen elegek a "boldogsághoz", még az is tetézi Shun bosszúságait, hogy nem lát ki a doboz mögül... Ehhez pedig még hozzájárul kinézete is: a minden bizonnyal szadista felmenőkkel rendelkező boltos egy idétlen, fehér-zöld csíkos baseballsapkát is ráerőltetett mintegy reklámként... És ha mindez még nem lenne elég, zanpakutóját nemes egyszerűséggel a csomag tetejére pakolta, enyhén szólva is rémisztgetve így a többi járókelőt.
Ilyen szerelésben járja hát a várost, nem kicsit csinálva újfent komplett hülyét magából, ami miatt szinte látszódnak körülötte a dudorodó erecskék, ikszek, villámok és minden egyéb szimbólum, ami a dühöt jelöli... Aztán egy kanyar után, ahogy az ilyenkor lenni szokott, ténylegesen is beüt a mennykő... Valaki egyenesen nekirohan, aminek hatására egy emlékezetes hátast dob, miközben pedig a dobozt zanpakutójával együtt kiejti a kezéből, ezzel nagy zajt csapva.*
- HÉÉÉ! NEM LÁTSZ A SZEMEDTŐL?!
*Förmed rá az alakra, aki szintén a földre került a találkozásnak köszönhetően, észre sem véve először, hogy idő közben még csatlakoztak kettejükhöz.*
- Csak nem tolvajt fogtam?
*Kérdezi meg a felette álló sráctól, és gyanakodva végigméri az érkező lánnyal egyetemben, majd pedig rögtön kardja után kap, és alaposan ellenőrzi, lett-e valami baja a fegyvernek.*
- Rohadt póttest...
*Morogja orra alá bosszúsan, miközben fejét dörzsölgeti időnként felszisszenve.*

~A nagy dinnyés küldetés~


Maah, kár volt megszólalnom. Nagyon úgy látszott, hogy a fiúk, az intelmeimet semmibe véve fojtatják az egóhuszrákodást. Ha nem lenne ilyen komoly a helyzet, talán még nem is volna ellenemre, ha az arrancar megpörkölné a hátsójukat egy baraaval, ami talán egy percre letörölné azt az önelégült vigyort a képükről.
Félig hátatfordítva a csatatérnek puffogtam magamban, azon elmélkedve, hogy egyszer úgy is kapnak még a nagy szájukért, és akkor nagyon mérges leszek, húúú, de nagyon mérges, ha valami mondvacsinált hülyeség miatt kerülnek bajba.
A reiatsuk áramlásából és a szemem sarkából követtem nyomon az eseményeket, és valamennyire megnyugtatott hogy úgy tűnt, Yuu-chanék végre kezdik komolyan venni a küzdelmet. Már éppen azon kaptam magam, hogy teljesen visszafordulva, ámulva figyeltem a támadások sorozatát, amikor bumm, egyszerre csak nagy füstfelhő támadt. A heveny köhögőgörcs közben próbáltam rájönni, hogy mi merre meddig hány méter, de nem jutottam semmire addig, amíg kitisztult az ég.
Az arrancar ukk mukk fukk eltűnt, összeszedte a sátorfáját meg vette a kalapját, és angolosan távozott.
Én persze, naiv nőszemély borzasztómód megörültem, amiért nagyobb gubanc nélkül sikerült likvidálni azt a boszit, így a boldogságtól újra erővel megtelő végtagokkal, ragyogó szemekkel rohantam az én hőseim felé. Éppen egy jól irányzott ugrással közeledtem volna Yuu-chan nyaka felé, hogy nagy vidámságomban, és megkönnyebbülésemben a szuszt is kiölelgessem belőle, mikor a talaj és a célpont között valahol félúton feltűnt, hogy Yuu-chan arca egészen eltorzult a benne dúló szörnyű bosszúságtól. Nagy ijedtségemben hirtelen a szokásosnál háromszor erősebb gravitációs erő hatott a testemre, így a földdel nagyjából merőleges vonalat húzva csapódtam a földbe. Hogy én milyen intellektuális vagyok ma, nem is értem, honnan szedek össze ennyi tudományos akármit, amiből egy szót sem értek...
Na szóval újabb bumm, újabb esés, újabb nyekergés.... A határtalan boldogságommal együtt az erőm is elszállt, így keserves pillantásokkal néztem föl az egyre puffogóbb, morgóbb, agyeldurranásra készülő Yuu-chanra.