♦ Kellemes délutáni ébredés - ♦

~ Szépfiú ébresztése ~

Egy újabb nap. Mondanom se kell, hogy mennyire örültem neki, hogy ilyen gyorsan véget ért az éjszaka és nem tudtam aludni. Mint mindig most is bulizni voltam és annak köszönhetően most hulla vagyok. Mondjuk, aki éjjel nagyfiú nappal is legyen az! Miután sikeresen összehánytam az ágyam melletti szőnyeget kitántorogtam a fürdőbe, hogy ott folytassam az ürítést. Kb. fél óráig tartott ez a rituálé. Miután sikeresen kiürítettem a gyomromat elindultam lefürdeni. Mint mindig most is jó meleg vízben fürödtem. Szeretem a meleg vizet. A langyos víztől herótom van.
Miután sikerült lemosnom magamról az esti buliról rám ragadt koszt megtörölköztem és felöltöztem majd elkezdtem azon gondolkozni, hogy mit is kéne ma csinálni. Már majdnem megvolt az ötletem mikor egy hollow energiáját éreztem meg a közelben. Felpattantam és elindultam kifelé, hogy megállítsam, a nagy monstrumot még mielőtt csinálna valami nagy balhét. Ahogy kiléptem az ajtón észrevettem, hogy a házam melletti erdőben mozog valami. Arra vettem az irányt és imádkoztam, hogy a hollow legyen az és, hogy nem csináljon semmi balhét se addig, míg meg nem érkezem. Meg kell, hogy mondjam, forgó gyomorral nem nagyon tudok futni! O.o
Mikor megérkeztem szomorúan kellett nyugtáznom, hogy elkéstem. A hollow pont akkor evett meg egy lelket mikor megjelentem. Egyből előhívtam az íjamat és elkezdtem rá lövöldözni. Sajnos egyik nyilam se talált el egy létfontosságú testrészt sem csak a bal kezét szakította le.
- Ejjha de izgága ez a kis desszert. - mondta majd egy ütést indított felém. Sajnos most így másnaposan nem voltam olyan gyors, hogy elkerüljem a támadást ezért telibe kapott én pedig nekirepültem a hátam mögött lévő fának. Úgy éreztem magam mintha egy lépcsőről gurultam volna le, de nem érdekelt. Úgy döntöttem, hogy megbosszulom azt az ártatlan lelket, akit megevett. Ismét kilőttem felé pár nyilat, de most a lábait céloztam és reménykedtem, hogy eltalálom őket.
A támadásom sikeres volt. A lábait sikeresen ellőttem így nem tudott mozogni. Szám mosolyra húzódott majd bekészítettem egy nyilat.
-Rossz Quincyvel kezdtél ki aranyapám.- mondtam majd az arcába eresztettem a nyilat. Sátáni kacaj tört föl torkomból majd eltüntettem a nyilamat és elindultam visszafelé mikor egy shinigami jelent meg előttem.

Sosem volt idők találkozója

Sosem volt idők találkozója

Sosem volt idők találkozása

Sosem volt idők találkozója

Sosem volt idők találkozója

Sosem volt idők találkozója

Sosem volt idők találkozója

Idióta nőszemély… Lebecsüli fajtám s tudásom. Gyógyítás istennője ide vagy oda, nem csak ők kapták meg eme ajándékot. Viszont a golyót mágiával nem lehet kiszedni, s nem maradhat bent szervezetemben. Ha valóban olyan nagy gyógyító ő, amilyennek tartja magát, akkor nem tesz ilyen elhamarkodott kijelentéseket. Némán küldök felé lehajtott fejjel pár „dögölj meg” pillantást, hisz már csak büszkeségből sincs szükségem egy romlott nőstény segítségére. Nem hiheti, oly bolond vagyok, hogy hagyom magam irányítani… Ismerem a fajtáját. Bűbájok, megtévesztések, csábítások, intrikák. Mágikus amulettem, mely az ő – fél – fajtájának képességei elől véd, természetesen most nincs kéznél, hisz figyelmeztető jelek nem adódtak arról, miszerint féltündérrel találkozhatok, ki képességeit kihasználva akár boldogan csaholó, kegyeiért rimánkodó, rühes kiskutyát is varázsolhat belőlem. Remélem, ágyasa tényleg olyan jól teljesít, mint azt állítja, nincs kedvem magamból bohócot csinálni. Sosem fogom megérteni a szerelmet, egyszerűen nem értem ezt a morbid köteléket. Jobb is nekem így. Érzések, célok nélkül.
- Nem szeretek másokra támaszkodni, ami érthető is. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, bízzak másokban. Főleg a fajtársaimban. Már ha élnek még valahol. Több, mint egy évezrede elvesztettem velük minden kapcsolatom. Bár ha jól sejtem, nem csak én küzdöttem végig magam ezen az úton. – hajtom végre ezután a megfelelő varázslatot. Hasznos varázslat, talán a legfontosabb mind közül, amit ismerek. Egyetlen hátránya csupán, hogy időre van szükségem, ráadásul a megfelelő környezetet is biztosítanom kell hozzá. Ebben a barlangban viszont többé-kevésbé nyugalmas állapotban pihenhetek, még ha kellemetlen s ostorral széthasított hátam közepére se kívánt társaságom is akadt a félvér xa'huuli személyében.
Akkor sem lennék hajlandó egy halandó levetett gönceit hordani, ha ezért az Abyss mélyére száműznének, hogy örökké szenvedjek. Arcomon jól látható, undorodó fintor jelenik meg a fekete ingre rápillantva. Bűzlik az emberszagtól, s anyaga sem oly selymes, mint a nemesi, elf selymek s kelmék. Ágyasának bizonyára ez is megfelel. Egy halandó szeretőnek nincsenek nagy igényei. Szegény lánynak annyi büszkesége se maradt, hogy inkább kerítsen egy fajtája bélit, mert még igenis, léteznek… valahol még ott lapulunk mind, s tán van még mód arra, hogy ismét megnyissuk az átjárókat régi világunkhoz. Hajdani fényünkből s dicsőségünkből tán veszítettünk, de büszkeségünkből nem. Nem szándékozom amatőr, kardokkal hadonászó, húzott szemű emberi szennyekkel közösködni, nem érdekel a nagy csatájuk, s a holtak világát sem szívesen zargatom. A nekromanták után már más szemmel tekintek a holtakra, arrancarok és halálistenek ide vagy oda. Istenek… Honnan veszik a bátorságot, hogy ezzel a jelzővel illessék magukat? Pedig nem többek holmi söpredéknél, gyenge emberek, kik némi hatalomra tettek szert. És még a dolguk sem végzik rendesen úgy, ahogyan kéne. Nem mintha szándékomban állna segíteni oldalukat azzal, utamba kerülő, elkárhozott lelkeket megfosztom maradék létüktől. Csupán az utamban álltak… Nem teszek különbséget shinigami és hollow közt. Számomra oly mindegy, lényegtelen. Akárki is próbálja keresztülhúzni terveim, eltiprom, megtöröm a lelkét, majd a testét töröm szét.
- A fény nem árt nekem, nem tartozom élőhalott, denevéreket nevelgető, vérimádó embermaradékok közé, bár drow fegyverek… mindegy, ezt Önnek nem kell tudnia. A fény csak kellemetlen, a sötéthez vagyok szokva. Távoli, felszínen élő, nyálas képű rokonaim épp ezt akarták elérni. Gratulálok nekik. Elérték, amire vágytak. Megnyomorítottak egy egész népet, majd újra felemelkedtünk. Pusztulásukat csak maguknak köszönhetik. – fejtem ki véleményem a képernyőn virító elfszármazékról. Orlando Bloom, jegyezd meg nevem… Egyszer még elintézlek, de csak miután megtudtam, élnek-e még hozzád hasonlók.
Sérülésem lassan, de biztosan gyógyulni kezd. A halandó levetett, bűzölgő ruhadarabja még vécépapírnak sem felelne meg számomra, így inkább ismét magamra terítem köpenyem. Kár azért az ingért, szerettem, bár számítottam rá, hogy előbb vagy utóbb úgyis tönkremegy, hisz ruhadarabjaim számára veszélyes életmódot folytatok. Régi, könnyű páncélingem néhanapján igazán hiányolom. Mithrillből légies, mégis mindennek ellenálló felsőruházat már-már a piwafvinál is jobban védelmez.
Kényelembe helyezvén magam kezdenék bele a meditációba, mellyel az alvást helyettesítem -. Míg potenciális ellenséggel kell osztozkodnom egy szobán, vagyis barlangban, nem szándékozom védelmem leengedni. A filmben pattogó valami viszont mégis magára vonja a figyelmem. Elvileg valami hobbit a neve, vagyis félszerzet, de én inkább látom őt cirkuszi majomnak, hisz azok a félszerzetek, melyeket én utam során megismertem, cseppet sem hasonlít ezekre az elkényelmesedett dagadékokra. Az én időmben a félszerzetek még remek tolvajok s mutatványosok hírében álltak, időnként kifejezetten remek segítséget nyújtva, hisz szükségem lehetett képességeikre. Ám ezek… Ezek közel sincsenek ama szintén alantas és mocskos, ám több büszkeséggel rendelkező lényekhez, kik némi ravaszsággal szinte minden utazót átvertek. Néha elfojtva egy-két morgást s véleménynyilvánítást róluk drow nyelven függesztem sajnálatos módon lila, s nem vörös íriszeim a sugárzó halálra. Kétségtelen, életem legrosszabb néhány órája következik. Inkább ütköztem volna össze a nagy Baenrékkel, mintsem a korcs fajok elkorcsosult mutációinak pattogását nézzem végig.

Egy szóval sem kérdeztem a nőstény korát, sem azt, mikor kellett elszakadnia fajától, bármelyikhez kötődik inkább. Ugyanis biztos van egy, amit inkább nevez magáénak. Nem mintha akár egy kevés empátiával viseltetnék iránta… Hisz jómagamnak nincs efféle problémája, ugyanis családunkban természetesen a vér tiszta maradt más, kisebb rangú, névtelen családokkal ellentétben. Természetesen a rabszolgaként tartott elf és ember nőstényeket sem terheltem le azzal, hogy magjaim által korcs, szégyellnivaló gyermeket nemzzenek. Egyszerűen végeztem velük, mielőtt még megtörténhetett volna. Nem, ebben semmi kegyetlen nincs… Az életösztön már különben is rég elszállt azokból a cafkákból, akiket foglyainkként kezeltünk.
A nőstény különösebben nem fogja magát feljebbvalónak hinni pusztán azért, mert pár évszázaddal megelőzött az űzött életmódban, abban pedig teljesen biztos vagyok, hogy korban jóval előtte járok. A film, amit el kell viselnem, egyre borzalmasabb irányt vált. Egy mágikus gyűrűből ekkora ügyet csinálni? Ugyan már… A film a drámai hatások helyett csak azt érte el, hogy időnként önkéntelenül is elkezdjek szórakozni mágikus tulajdonságokkal rendelkező gyűrűimmel, természetesen csak miután levetettem a kesztyűm, hiszen immáron nincs rá szükségem. Csak azt tartom magamnál, amire valóban szükségem van. S a fajtársaim? Hazudnék, ha azt állítanám, nem érdekelnek, az elszigeteltségtől félő, puhánnyá változtam, azonban… megvagyok nélkülük. Képes voltam alkalmazkodni s végre nem kell papnőinktől rettegnem, akik gyakran legfeljebb szeretői képességeim miatt kegyelmeztek meg nekem, bár ismét hazudnék, ha azt állítanám, mindig sikerült elkerülnöm a megtorlásokat, ha véletlenül megsértettem egy pókhálót vagy a Do’ana névhez nem megfelelően cselekedtem. Ó, igen, kíváncsi vagyok, mi történt fajtámmal, ám ha a kíváncsiság újra a korbácsok ízével jár, akkor köszönöm szépen, nem kérek belőle, boldogít a tudatlanság.
A halkan elmormolt szitokáradatok legalább arra megfeleltek, elkergessék a nőstényt otthonából. Lévén a félszerzetnek beállított, kényelmes és kövér majmok helyzete annyira sem érdekel, mint egy halandó szerelmi problémái, inkább a gyorsabb gyógyulásomra koncentrálok. Elég ritka az, ha alvásra szánom az időt, egyszerűen nem érzem úgy, hogy megengedhetem magamnak, amikor minden sarokból ellenségek figyelnek rám, s csak évtizedenként szerzek magamnak néhány kellemes órát azáltal, hogy meditáció helyett alvásba meneküljek. A nyugalmat viszont nem engedhetem meg magamnak, hisz egy olyan kétes nőszemély settenkedik a közelben, akin félvérsége által vele született komplexusai arra késztetik, hogy egy halandó ágyasaként teljesítsen. Undorító. Nem kívánok áldozattá válni, így míg a nő nem tudom, mit csinál, köpenyem továbbra is magamon tartva helyezkedek meditálásra alkalmas pozícióba. Szemeim továbbra is nyitva tartva a falra függesztem tekintetem – a képernyőnek természetesen hátat fordítva. Lassan kezdenek elszállni a felesleges gondolatok, s tíz perc múltán már mozdulatlanul, némán ülök, míg energiáim a gyógyításra fordítom, s közben ily módon pihenek is kicsit. Tudatom ebben az állapotban elzárva tartom, s bármiféle mozgásra, mely veszélyt jelenthet, testem reflexből válaszol. Így aztán teljesen önkéntelenül és tudattalanul próbálom egyszerűen tarkón vágni és kicselezni azt, aki a közelembe merészel jönni, vagy épp gyilkos pengéim indítom a mozgás s a zaj felé. Gyakran mentett meg a drowk eme adottsága a biztos haláltól, hisz voltak, akik azt hitték, álmomban meglephetnek. „Felkelvén” pedig máris gondoskodnom kellett a hullákról… Tetves tetemek, igazán eltakaríthatnának maguk után.
Azt a fura érzést pedig, mintha valami hiányozna, csak ébredésem után tudom megmagyarázni. A sérülésem ugyan már sokkal jobb állapotban van, s már különösebb fájdalommal sem jár a mozgás, köpenyem hiányára dühödt mordulással reagálok. Az a köpeny többet ér, mint a korcs élete! Legfontosabb mágikus tulajdonságokkal rendelkező eszközömet kikapva a nőstény kezéből húzom magamhoz, szemöldökeim pedig vészesen összehúzódnak. Kinézem ebből a kígyóból, hogy csapdába akar csalni… Lenne olyan ravasz, hogy bűvöléssel és bájolással megváltoztassa a köpenyem mágikus tulajdonságait. És ha ez igaz, akkor egy olyan értékes tárgyat veszítettem el, amit évtizedekbe telhet pótolni, ugyanis nem találni minden utcasarkon képzett mágusokat, akik ráadásul hajlandóak arra, hogy ezt a számomra már túl bonyolult varázslatot végrehajtsák. Nem is beszélve a fizetségről, már amennyiben az illetőnek nem vagyok képes a vérét ontani, hiszen elképzelhető, hogy erősebb nálam. Sajnos a legtöbben már nem aranyban mérik szolgáltatásaikat. A mágusokkal még én sem mernék ujjat húzni, ha nem feltétlenül szükséges. Persze, akadnak még rendek a világ különböző pontjain, de igen körülményes megtalálni őket és bármiféle üzletbe bonyolódni velük. Hataloméhes piócák, túlzott istenkomplexusuk sosem tette szimpatikussá őket. Hisz hiába ők találták meg a Bölcsek Kövét, attól a legtöbben még emberek. Alig egy fokkal jobbak a puszta halandóknál.
- Ha derogáló jelzőivel inzultálni szándékozik, akkor meg kell valljam, igen gyerekes módon teszi. Mondhatni, hiú nép vagyunk… Ezt biztos nem kell elmagyaráznom Önnek, félvér. – válaszolok provokálására, mely természetesen sikertelen. Tényleg hiú vagyok, s – elfszármazék lévén – odafigyelek a külsőmre. A drowk különben sem szoktak büdösek lenni, kikérem magam az egész fajtám nevében.
- A filmet pedig kapcsolja ki, legyen szíves. Semmi valóságalapja, és már majdnem megsajnáltam a félszerzeteket, amiért efféle dagadt, szőrös lábú bohócoknak állítják be őket, a szőkétől pedig hányingerem van. Az orkok különben is hülyébbek, bár szépségüket többé-kevésbé sikerült visszaadniuk a készítőknek. – dereng lilás fény kezeimben, ahogyan a köpenyem mágiáját elemzem ujjaim között játszadozva a selymes anyaggal, ami időnként láthatatlanná válik, ha éppen azt kívánom. A mágus, akitől annak idején megvásároltam, elintézte, hogy ráadásképp csak számomra mutassa meg bűvös tulajdonságait. Másnak csak egy rongy, számomra elégethetetlen páncél, mely még a gyengébb erejű mágiákat is semlegesíti.

Sosem volt idők találkozója

Egyáltalán nem vicces, Mélysötétben a mohák is ölni képesek! Egyik bajtársam is azért vesztettem el, mert nem figyelt növényismeret órán. Idióta… Végül is csak magának köszönheti, amit kapott. Kellett neki nem figyelnie, és most szenvedhet a Pokol egyik bugyrában, mert nem volt annyi esze, hogy harc közben a környezetre is figyeljen. Bár ez régen volt – egy sikertelen expedíció, amikor a felszínre akartunk jutni. Az ismert útvonal viszont egy rivális családnak köszönhetően több veszélyt jelentett, emberhiány végett pedig kénytelenek voltunk visszafordulni, hogy a nagyasszonyanya haragjával szembesüljünk. Lévén Talice nővérem kedvence voltam hála termékenyítő képességemnek, így kifejezetten olcsón megúsztam ahhoz képest, amit fivéreimnek kellett elszenvedni. Ha a kígyófejű ostorok meg is csókolják Caelkoth fivérem, talán sosem kellett volna üldözöttként bujkálnom a felszínen, csak mert jobbnak bizonyult nálam. Az íratlan szabályok viszont megkövetelték tőlem, hogy ha életben is maradtam, ne mutassam még egyszer az arcom feléjük… Hogy aztán még több árulást és hátba szúrást kapjak? Ugyan, nem vagyok ilyen primitív… Bukásom egyben egy új felemelkedés kezdetét is jelentette. Független lettem. Magam ura. Többé nem kellett másoknak megfelelnem és azt tehettem, amit akartam. A magam istene lehettem, s csupán megszokásból tartom a mai napig hagyományainkat. A tény viszont tény marad: másnak nincs befolyása felettem s igazi ragadozóvá válhattam. Céltalan, szabad vadásszá.
- Csupán a megszokás… Ne vegye magára. Fő az óvatosság. Nem szeretek kockáztatni. – grimaszolok egyet a nőstény kijelentésére, amit erős túlzással, de akár mosolynak is lehetne nevezni. Arcizmaim viszont olybá tűnik, nem ismerik eme mozdulatot, így próbálkozásom abbamarad. Gyerekként kiverték belőlem a jóindulatot, s a szeretet bárminemű formáját, a gyengédség szikráját, s arra lettem beprogramozva, hogy az egyedüli örömet a kiontott vérben lássam. Bár utóbbit is kinőttem… Egyszerűen nem lelek benne örömet. Megszokás, és fel se fordul a gyomrom, el se borzadok valami horrorisztikus, kifacsart belső szervek látványától. Hiszen csak hús, olyan természetes. Nem vagyok pszichopata. A vér számomra csak vér, egy természetes elem, mely életben tartja a szervezetet. Már nem élvezetből ölök. Már nem. Ám a belső űrt mi mással is tölthetném ki? Mi mással, ha nem azzal, hogy bebizonyítsam magamnak, felsőbbrendű vagyok, s hogy képességeim ennyi évezred alatt sem koptak meg? Tudnom kell, éreznem kell, hogy a kezemben van a hatalom mások és magam felett, még ha kétségbeesetten is kapálózok érte. Szabadság? Megkaptam. Függetlenség? Az enyém. S mégis milyen áron? Apátia, céltalan lét, s eredményeim is trófeákban mérem. Mégis, ha eddig túléltem, bizonyára van még célja létemnek. Kell lennie valaminek, amit az életben el kell érnem, amit meg kell tennem, amiért küzdenem kell. Talán tényleg közeleg a háború… Mely Soul Society és Hueco Mundo közt folyik, nem rám tartozik, hiszen nincs jogom beavatkozni a dolgaikba és nem is szándékozok. A világ egyensúlyát tartják csak fent, s ha az egyik elbukik, jön egy új ellenfél, ez mindig is így volt. Ám ők, ők legalább egy célért küzdenek. Míg én csak létezem.
- Köszönöm az ajánlatot, de nem élek a lehetőséggel. A sebem ugyan már nem fertőződik el, szükségem lenne némi segédeszközre, amit csak otthon kaphatok meg. Mindazonáltal nem szándékozom tovább rontani bizonyára így is elég kellemetlen napját. – állok fel a földről köntösömet magamra terítve, hogy aztán kis híján össze is essek. Holott nem vesztettem sok vért, a gyógyulás csak részleges, ám nem várhatok az éjjelig, nekem indulnom kell, hisz az éjszaka még lesz némi elintéznivalóm ügyfelemmel.
- Köszönöm a társaságot… Minden bizonnyal sokkoló lehet a tudat, de azért örültem a találkozásnak, mac Néill kisasszony. Holott az olcsó trükkjei és szexuális képességeim tudatlan elbírálása, tartom magam azon álláspontomhoz, gyerekes, olcsó tréfák, melyekkel kétségbeesetten próbálja bebizonyítani igazát és megtartani méltóságát, bár tudja jól, nem jelentettem Önre veszélyt, hisz nem vért ontani szándékoztam, csupán meggyógyulni, míg az átkozott, égető égitest eltűnik a horizontról. Minden esetre hálám az Öné… Ha a Sors is úgy kívánja, elképzelhető, hogy fordított helyzetben én is… a segítségére lennék. – sziszegem az utolsó szavakat, amiknek kimondása szinte fizikai fájdalommal is jár. Ígéretem betartására természetesen nem tudnék adni bizonyosságot, hiszen akinek van egy kis esze, az nem bízik meg a magam fajtában és ha céljaim keresztezné, bizonyára szemrebbenés nélkül végeznék vele, csupán mert az utamban áll. Azonban ha célom nincs vele, talán tényleg a segítségére lennék. Már csak azért is, mert végre… nem vagyok egyedül. A tudat, hogy élnek még hozzám nem mérhetőek, de legalább hasonlók, cseppnyi reményt visznek bele amúgy élettelen, jeges, ametiszt színű íriszeimbe. Talán csak egy megtört öregember vagyok, semmi több.
- Vedaust, félvér, a legközelebbi viszont látásra. – teszem meg tiszteletadásom egy biccentés keretében, majd a barlangot – s vele együtt a félvért – egyszerűen hátrahagyom. A filmet is végigszenvedtük és a célját megtette: azon kívül, hogy felháborított, időhúzásra tökéletes a jelentéktelen halandók pattogása, elhúzta az időt, hogy a sötét ismét a városra telepedjen.

Kissé fáradtan kelek ki az ágyamból így hajnalok-hajnalán, hiszen egyáltalán nem terveztem ilyenkor felébredni. Hajime-kun és Chiaki-chan nem hagynak aludni, így azon gondolkozom, járok egyet, hátha attól megnyugszanak. Álmosan csoszogok a szekrényemhez, hogy valami olyan ruhát erőltessek magamra, amiben kinn is mutatkozhatok, lévén semmi kedvem egy szál hálóingben sétálgatni az osztag kertjében. Az éjszaka járőröző tisztek a végén még meglátnának >< Vagyis igazából nem korán van, hanem későn, olyan éjfél körül lehet, a nap már rég lement. Telihold van. Állapítom meg, ahogy kócosan, shinigami egyenruhámba bújva kisétálok az ajtón, egyenesen a kert felé véve az irányt. Nincs egy felhő sem. Csak a sötét, csillagos ég. Szeretem az éjszakát. Sokkal jobban, mint a nappalt. Valahogy a sötétben nagyobb biztonságban érzem magam, azonban egyben félek is attól, ami ott vár. Az árnyak, a fekete foltok a lelkemben, amiktől én nem tudom magam megvédeni, sőt egyenesen rettegek tőle, hogy egyszer legyőznek. Fölém kerekednek és elnyelnek…
Egy pillanat alatt kerülök át egy olyan helyre, ahol nincs semmi. A háttér fekete, csak én vagyok. Egyszer csak a semmiből kinyúlik egy sötét kéz, majd megragadja a lábamat. Kétségbeesetten kapálózom, próbálok a felszínen maradni, megfogni valamit, hogy ne nyelhessen el a semmi. Azonban nem találok fogást a levegőben, akárhogy kapkodom is. Aztán egyszer csak az előzőhöz hasonló kezek nyúlnak elő és fonják át az egész testem. Ahogy teljesen eltűnnék a sötétség, szemeim hirtelen kipattannak és zihálva ugrom fel a padról. Észre sem vettem, hogy elaludtam. Fáradtan ülök vissza eddigi helyemre, majd már szokásszerűen teszem a jobb kezem a hasamra. Tekintetem ellágyul, ahogy kettejükre gondolok. Végre nekem is lehet családom… Az eddigi barátaimmal úgysem sikerült volna soha, nem is értem, hogy gondolhattam ilyesmire. De úgy látszik, a véletlenek a legjobb dolgok a világon, hiszen azok hoztak össze mostani és egyben mindenkori szerelmemmel, és miattuk jöttek létre ők is idebent. Hiszen ritka az, amikor már először… szóval hogy az első alkalomból bárkinek is gyereke legyen. Elmosolyodom, ami egy ilyen álom után kissé groteszknek hathat, de mivel csak Rakurai ismeri életem minden percét, a gondolataimat is beleértve, így csak ő tud furcsállóan nézni rám. De úgy látszik, neki nincs szándékában ilyet tenni, hiszen meg sem szólal, de érzem, hogy feszülten figyel engem.
~ Nyugodj meg, semmi bajom. ~ szólalok meg gondolatban.
~ Te is tudod, hogy ez nem igaz, ugye? ~ jelenik meg mellettem és szeméből árad az aggodalom.
~ Tudom… inkább járok egyet, hátha megnyugszom. ~ válaszolok neki, majd felülök és sétálni kezdek egy random irányba.
Úgy egy óra elteltével sem álmosodom el újra, így lévén nem nagyon van más dolgom, elhatározom, hogy átmegyek az Emberek Világába, hátha ott el tudom tölteni valamivel az éjszakát. Mikor átérek, lábaim ösztönösen egy kihaltabb hely felé visznek. A kocsmákban ilyenkor van csak igazán élet, akárcsak a szórakozóhelyeken is. Néhány részeg, fiatal fiú megy el mellettem, azonban észre sem vesznek. Nem vagyok póttestben, semmi szükség rá, hiszen nem azért jöttem, hogy társasági életet éljek. Hirtelen érzem meg egy arrancar lélekenergiáját, amitől ösztönösen vigyorogni kezdek. Kezdeti izgalmam viszont nem tart sokáig, hiszen a kicsit védelmében csak a legvégső esetben bocsátkozom harcba, bármennyire hiányzik is. Azonban már megnézem magamnak, ki is merészkedett ide ilyen késői órán, így shunpoval indulok meg az erdő felé. Egyre mélyebbre és mélyebbre vágva a rengetegben hallom meg vélhetőleg a keresett személy hangját, ami önkéntelenül is egy hatalmas nevetést csal ki belőlem. Arrancar létére a plüssök királynőjének nevezi magát? Muszáj látnom, biztos megint valami elmeháborodott, mint az a két espada, akivel korábban összefutottam. Így az ő kisugárzását követve találom végül szemben magam a lánnyal, és annak kutyájával. A kutyáról már azonnal Macskára asszociálok, azonban ez egyáltalán nem úgy néz ki, mint az-az édes Berni pásztor. Kardomat egyenesen a lány orrának szegezem, hogy lássa, nem vagyok védtelen.
- Ki vagy te és mit keresel itt, arrancar? – teszem fel neki fagyosan a kérdést, azonban tekintetem egy pár másodpercen belül ellágyul.
Nem túlzottam nézném kik belőle, hogy bántana engem, de az a kutya viszont zavar. Morog és láthatólag rám akarja vetni magát, de egy rossz mozdulat és én kettészelem! Azonban a kicsik megint nem hagynak békén, így fáradtan ülök le a földre és döntöm a hátam egy fának. Nem igaz, jó hogy Vera kivett aktív szolgálatból, mi lenne, ha edzés vagy éppen küldetés közben jönne rám egy ilyen? >< Tekintetem az ég felé emelem, majd újra a páros felé viszem.
- Fogd vissza a kutyádat, ha lehet, mert ha én begurulok, még neki lesz baja. Amúgy sem szeretnék idegeskedni, a kicsiknek nem tesz jót. – szólalok meg, a lány felé intézve szavaim, utolsó mondatomat igazából fel sem fogva, hogy közöltem vele a tényt – terhes vagyok.

Ez az arrancar… mindegy, egyelőre meghagyom abban a hitben, hogy ember vagyok, nem szívesen harcolnék most. Túlságosan elkényelmesedtem :/ A fa tövében helyet foglalva szólok rá a lányra, hiszen a kutya testi épsége fogja bánni, ha tovább idegesít. Jó egy kicsit emberbőrbe bújva lenni, úgy látszik ez a lány nem találkozott még halálistennel. Olyan ártalmatlannak tűnik… pont ez a baj. Túlságosan édes, aranyos, nekem pedig borsódzik a hátam ettől a stílustól. Olyan, mintha senkiről és semmiről nem tudna semmit, akár egy gyerek. Idegesítő… az ilyenekről tudom a legjobban elképzelni, hogy az aranyos külső alatt igazi baltás-gyilkosok. Egy kicsit elhúzom a számat, azonban a bizonyos Rózsika szavaira visszafordítom felé a tekintetem. Egy névre kapom fel a fejem, szemeim kitágulnak és úgy figyelem az arrancart, mintha ő lenne az első dolog, amit életemben látok.
- Te ismered Luzbelt? Hülye kérdés, hogy ne ismernéd, hiszen espada… Mindegy, képzeld, én is találkoztam már vele ^^ Sőt meg is mérkőztünk… azt nem részletezném, hogy mi lett a vége ><” – vigyorodom el kicsit kínosan.
Veszítettem na, de sokkal erősebb volt nálam, úgyhogy ezt nem lehet felróni hibáim listájára. És az az elmeháborodott még barátkozni akart. Chh… őrült egy világ az arrancakoré, az lenne a legjobb, ha mindet kiirtanánk egytől-egyig. A következő percben Rózsika arcával találom szembe magam. Kezem ösztönösen mozdul és már kihúznám a helyéről időközben eltett katanámat, de mégsem teszem. Úgy látszik, a csaj vissza tudja fogni a kutyát, ő meg jelenleg nem jelent rám veszélyt, hacsak halálra nem röhögöm magam az együgyűségén. Ha ilyenek a gyerekek, én inkább nem is szülöm meg őket, hogy a fenébe tudnék nekik bármit is elmagyarázni? o.O Kérdése kicsit késve jut el az agyamig, de legalább felfogtam.
- Itt benn. – mutatok a hasamra, mely már kissé domborodni látszik, azonban ilyen fényviszonyok között a változás nagyjából észrevehetetlen.
Mondatom egy arrancar számára elég kétértelmű lehet, mivel ennyi erővel mondhattam volna azt is, hogy gyerekeket vacsoráztam. Sosem értettem, ezek a lények hogyan képesek arra, hogy megegyék a fajtársaikat és a lelkeket. Ez annyira… undorító. Nem is arra gondolok, hogy hogyan lehetnek ilyen erősek, hanem érzelmileg nem éreznek megbánást vagy ilyesmit? Mondjuk az is igaz, hogy megkérdeztem Elizianától, hogy végre tisztábban lássak, de az még jobban elborzasztott, amit mondott. Vágy… őrült, kannibál népség, nem tudom, hogy létezhetnek egyáltalán ilyen teremtmények a világegyetemben. Persze ha úgy vesszük, hasonlítanak hozzánk, de akkor egyedül azt nem értem, a shinigamik miért ítélik el őket annyira. Mindegy, nem az én dolgom, hogy filozofáljak, katona vagyok, teljesítem parancsot, ennyi. Meg amúgy is, kényszerszabadságon vagyok, ki kéne élveznem ahelyett, hogy állandóan keresem a bajt. Most is aludnom kéne, Hajimének és Yokonak nem jó, ha én fáradt vagyok és kialvatlan. Észre sem veszem, hogy beszélgetőtársam egy pillanat alatt a földön találja magát és az eget bámulja. Elképedve nézem, mit csinál, mikor egy jó pár perc elteltével megszólal.
- Baba néni? o.O Ez én lennék? Azért ennyire öreg nem vagyok T-T Amúgy meg Karakura erdejében vagy… de ha nem tudod, hol vagy, hogy kerültél ide? – érdeklődöm felőle, kissé aggodalmas tekintettel.
Akármennyire is vagyok paranoiás ez a lány tényleg olyan, mint egy gyerek és önkéntelenül is előjön belőlem az anya-énem, amelyik akár arrancar a lány, akár nem, vigyázni akar rá. Óvatosan feltápászkodom és félredöntött fejjel, értetlenül nézek Rózsikára, majd lefekszem mellé úgy, hogy ő legyen a kutya és köztem.
- Mi az igazi neved? Az enyém Tasumi. – szólalok meg, szintén az ágak közt előtörő holdfényben gyönyörködve.
- Szeretem az éjszakát, olyan titokzatos. A rejtélyeket is kedvelem és jól is tudok titkot tartani. Neked van titkod, Rózsika? – fordítom felé a fejem érdeklődően, mintha csak barátok lennénk.
Természetesen, ha ő elmondja egy titkát, én is elárulok neki egyet az enyéim közül, ez így fair. Egyelőre szeretném megőrizni abban a hitben, hogy ember vagyok, így azt nem fogom megosztani vele, hogy már egy ideje meghaltam, de talán találok valamit, amit elmondhatok neki és nem olyan nagy információ.

Csipkerózsika és Piroska találkozása avagy két jó madár egy helyen O.o

*Höö ez aztán a meglepetés egy baba néni. Jaj mik jutnak az eszembe...olyan kis gondolatok amiket nem szabad most megcsinálnom. Azt bizony nem szabad, majd ha a gólya meghozta őket, akkor majd...
Inkább megrázom a fejemet és lecsüccsenek a földre, közben pedig a morgókát magamhoz húzom és simogatni kezdem. Olyan kis cukika Karakurájzer kutyusa, hogy velem ilyen kis édibédi még ők egyáltalán nem jönnek ki egymással vagy valami hasonló. Mindenesetre most valahogy itt vagyok, és remekül szórakozom. Felnézek az égre és meglátom a hatalmas világító tükröt az égen. Olyan neon fényekkel világít mintha egy vérbeli dizsibe landoltam volna. Körbe nézek, de akárhogyan is nem látok itt csak fákat. Meg van... fel is emelem az egyik ujjamat.*
~ Akkor ez a fááákkk dizsije...hejde rutyutyu...~
*Fenomenális gndolatok kezdenek a fejecskémben kattogni, miközben szépen lassan leengedem az ujjamat és pislogok párat a néncikére. Olyan kis édes azzal a hatalmas pocival. Vajon mit tartogathat még oda bent? Tényleg ekkorák volnának azok a babusok? Ismét beletúrok csontika szőrébe, morran is egyet. Huu, ez aztán komolyan gondolja...elkerekedett szemekkel nézek rá és elrántom a kezemet.*
- Jóóó van nyaa..meg ne egyééé...
*Felelem neki majd rá se pillantva hallgatom a néncit ahogyan Luzbelről kezd eldiskurálni. Úgy érzem ettől némelyest belém áramlik egy fajta melegség. Nem is tudom, eszembe jut, hogy milyen is otthon. Ott, ahol mindenkit ismerek és egy csomó játszótársam akadhat. Szó mi szó az egy igazi édenkert. De jól érzem magam itten is, hiszen azt se tudom hol vagyok és pont ez a legnagyobb kawaii az egészben. Elégedetten kezdek hátul támaszkodni. Közben pedig oldalra billentett fejjel nézem a beszélgető társam. Ahol a tükör fénye rá is vetül az kimondhatatlan. Csinos éjjhercegnő. Ha kicsi lenne és porcellánból, akkor babie babának tök klassz lenne..*
- huu...te aztán nagyon klassz lehetsz...aham ismerem...nem rég macskákkal bézbózosztunk a játszótéren
*Bólogatok neki lelkesen, hiszen feldob ez a téma jelen pillanatban. Megint billentek egyet a fejemen, ekkor Csontos belemászik az ölembe és úgy dönt, hogy párnát csinál belőlem. Felhúzom a szemöldökömet. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen kényelmes lehetek. Általában hozzá vagyok szokva, hogy mindig engem takarnak be mikor kidőlök az egyik Las Nochesi folyosón, de nagyon úgy néz ki, most én vagyok az akit ágynak használnak. Nem zavar, még meg is puszilom Csontost amiért ilyen arin kezd el dorombolni az ölembe.*
- Húú komoly? ...szabad megsimogatni?
*Nézek rá egészen ártatlanul. De már olyan szinten, hogy arrancar létemre az angyali kép felmerülhet bárkiben. Sőt a gloria is lebeg a fejem felett. Még szép, hiszen nem lehetek olyan rossz. Egy fogócskába csak nem fásul bele valaki, de most inkább nem pattognék, hiszen láthatóan a néni nehezen tudna mozogni. No meg csontos rám is feküdt, szóval a játék most sztornó. Ha megengedi a néni akkor lassan oda hajolok és megsimizem a hasát majd kuncogok egyet a picik mozgásán. Olyan kis bimbók lehetnek *.* Rögvest csillagpózba állnak a szemeim ahogy eszembe jut a gyermeki bölcső meg a gügyi-gügyi...Huu..inkább hátra dőlök és a fénylasztikat kezdem el bámulni fönn az égen.*
- Őő...izéé nem tudom elaludtam valahol és ide kerültem...de jól érzem magam szóval mindegy...
*Meglehetősen félvállról veszem a dolgot, de ha egyszer játékszagot érzek a dologban az ellen nem tehet senki semmit. Azért remélem nem akarnak majd velem nintentózni... Habár egy ember mellett aki lát nem lehetnek gondjaim, így önfeledten fekszek a fűben. Tök jó..csontos elmehetne radiátornak mert miatta nem is fázok. Felpillantok a nénire.*
- Nos...hát izééé...általába Natinak hívnak...
*Engedek meg magamnak egy piciny mosolyt majd vissza döntöm a fejemet a fűbe és a lasztikat kezdem el bámulni. Legszívesebben én is közéjük repülnék és fociznék velük. Legalább is csak akkor ha akadna benne társam is. Egyedül halál uncsi minden, pont ezért nem hagyom itt a néncit. No meg milyen lenne már...baba néni ne legyen már magányos. Még a végén rosszul lenne és az nem kawaiii.*
- Mi az a titok Babanéni? *.*
*Nem igazán értem a kérdését. Én már pedig nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mire is gondolhatott akkor mikor ezt kérdezte >.>. Remélem nem arra, hogy utaztam- e már az űrben, mert akkor nagyon elfogom magam szégyenleni, hiszen soha sem jutottam el odáig, pedig szeretnék. Elvégre a lasztik nagyon messze vannak innen...*

*Egy csodás nap indult el ismét Karakurában. Kakas kukorékolás a külső területeken, kocsi hajtás zaja, sétáló emberek minden hol, akik a munkájukat igyekszik végezni avagy a gyerekek természetesen iskola, ovi kinek hová kell mennie még ebben a pár napban, ami hátra van az "évből". Minden zajlik a maga rendje és módja szerint. Ahogyan a a város valamely kerületében egy raktárból kiszűrődő zajokból is ki lehet venni. Nem kérdéses, hogy éppen kik és mit csinálhatnak.
Éppen a mai napi bútor dobálás kellős közepén vagyunk, ahol már csak annyit lehet észre venni, hogy mindenki beáll valakihez. Én személy szerint tartózkodnék attól, hogy valamelyik seggfej mellé álljak, de ez esetben, hogy Kyousuke is megjelent már kénytelen vagyok beállni Masakiék mellé, hiszen ne hogy már, hogy az a szemcsis gyík képű is megússza az e napi betevőt. Fel is kapom az éppen kezembe kerülő asztalt és neki vágom úgy, ahogyan az illik.*
- Nesze seggfej...ez a mai napi kajád!
*Újult erővel s csípőre tett kézzel közlöm vele, hogy ma nem fog másból élni csak egy halom fából. Remélem majd jól lakik vele vagy ha még sem, akkor nincs más, mint két zsák gumicuki és esetleg még adhatok is belőle, ha szépen kérnek. Ezért minimum lenne egy koncert jegy a kedvenc bandámhoz és egy vagyoni BMX, ami önmagában felbecsülhetetlen. Nem mintha nem fújtam volna már el vagy egy rakat cengát, amely most is a raktár mellett áll egy ponton eldugva. Ez van, élni tudni kell és aki sötét, az nem él meg. Ők szenvedjenek, addig én feltalálom magam, mint mindig. Mindegy, azért én sem vagyok bekényeztetve éppen ezért előre tartott kézzel egy Ikkotsu-val nyugtázom, hogy "majmok" hiába is akartok falhoz csapni, gyengék vagytok hozzá. Legalább is fizikailag. Na de legalább beindult ez a nap is és nem kell halál dög unalomban telnie. Arrébb shunpozok az éppen repülő "csészealjak" alatt s rávágom a mi haszna bandára az ajtót. Azt hiszem én meguntam ezt az idióta dobálgatást és inkább jobb elfoglaltságot keresek magamban. Elindulok a folyosón szobám felé, ahol már vár rám a fényesre tisztított labdám. *.* Nincs az- az isten, hogy ezt a proto típust majd valaki más kezére bízzam. Benyomom egy sporttáskába én pedig átöltözök. Na ez egy külön kaland, hogy megtaláljam a ruháimat, mert valamelyik köcsög perverz élvezetknek adva mindig ki lopja a gönceimet. Gyökerek, ezúttal én nyertem! Tudtam én, hogy megakarnak majd viccelni ezért eldugtam az egyik ruhámat az ágyam alatt. (Hülye az, aki rumlis szobában nem néz be az ágy alá ) Fekete farmer rövidgatya és egy fehér trikó, ehhez hozzá veszem a fekete torna csukám a sípcsont védő pántomat, baseball sapka és ujjatlan bőrkesztyű. Még beállok a kicsit megtépázott tükröm elé és megnézem az összhatást. Cool Nem is kérdéses, hogy a focizásra való felszerelésem tiszta kakkoi. No tehát még bele rakom a táskámba az ikerpengéimet és az egészet a vállamra csapom. Indulásra készen állok...*
- Shi...zu...ne....fight!
*Hatalmas csattanás hallható. A kis szemetek közül valakik rendesen behallgatóztak. Így hát nem törődve a mellékhatásokkal kirúgom a saját ajtómat a helyéről, ezzel pofán csapva ki tudja kiket. Na, na...azért az ajtómat még vissza teszem és jó alaposan lakatra meg mindenre zárom. (kész börtön cella már az ajtó) Biccentek egyet, mint aki jól végezte dolgát és el is indulok. Kiérve fel egy cengára és irány a foci pálya felé. Ez egy kicsit kerülő út, mert most más helyre akarok menni így majdnem fél óra tekerés után érkezek csak most meg. Nincs senki a pályán...amúgy is kirugdostam volna őket a helyükről szóval teljesen mindegy. :twizted: A táskát ledobom a kapu mellé és kiveszem belőle a labdámat. Csak a kapufának, mint mindig. Nem lenne élvezetes, ha nem jönne vissza ugyebár... Közben azért észlelem, hogy elég jó idő van és, hogy nem ártana majd haza felé valami fagyit is beszerezni, mert különben pizzának néznek majd odahaza. :/ Minél jobban gondolok erre, annál nagyobbakat bikázok és annál jobban jutok el arra a bizonyos szintre, amire el is jutok. (-.-') Az a rohadt labda berepül a fák közé... Természetesen a táskámat felkapom és utána megyek, de most már csinálni fogok a cápafogú Raiden bának egy fejbe taslizós pokol lepkét, ami megüzeni neki, hogy azon nyomban csináljon nekem egy magától vissza jövő focilabdát. Na jó, nem is kell Raiden..jó lesz erre Urahara is, csak hozzá olyan ritkán jutok el, hogy gyakran a nevére sem emlékszem. Miért is jegyezném meg egy olyan tortafej nevét, mint Urahara?

*Legközelebb valami ki spécizett technikával fogok előállni, hogy a labdám egy pillanatra se engedje meg magának az elrepülést. Amilyen nehezen szereztem meg, még csak az kéne, hogy elvesszem. >.> Marha drága volt, és életem egyik értelme, mely fedi a hobbimat is. Tisztában vagyok vele, hogy sok gyökér nem tud focizni, de nem is értik ennek a sportnak az értelmét. Ez-ez nem csupán abból áll, hogy rúgod a labdát és kész, hanem annál sokkal több. Egy érzés, amely szinte a lelked legutolsó rétegéig hatol és szétterjed benned. Mikor futsz utána, mintha szárnyalnál és a lábadat vonzaná a labda magához. A rúgás, egy lelassult pillanat eseménye melyben törekedsz arra, hogy a cél a leges legmegfelelőbb legyen. Kapuba találás...szíved fellendül és megtelsz az adrenalin adta kicsiny öröm remegéssel. Sok degenerált ezt nem tudja megérteni. Ezek a sikerélmények nem csupán arról szólnak, hogy rúgod a lasztit azt csőváz. Idióták! Ezért sem engedhetem meg, hogy elhagyjam ezt a labdát mert különben aligha volna más normális hobbi, ami legalább annyira szórakoztató, mint egy focizás az általam kiszögezett pályán. A sporttáskámat a vállam mögött tartva ahogyan beérek az erdőbe shunpozni kezdek. A fák szélsebesen haladnak el mellettem, hiszen van bennem annyi kurázsi, hogy nem fogok pár fogpiszkálótól megijedve belassulni. Ezek marhaságok, jöjjön bárki, majd én leverem és stuff. *.* haladok egyre-egyre beljebb és egyre radikálisabb irányokban csak még nem a távolban felfedezek egy csajt. Megállok az egyik fa mögött és jól megfigyelem magamnak. Nem messze tőle meglátom a lesúrolt labdámat. >.> Minő merészség, szemétség és és és.. Pillanatok alatt úgy megy fel bennem a pumba, hogy elő shunpozok és közel érve hozzá hasba rúgom ahogyan éppen lábra esik. Tök mindegy, hogy végül is hol találom el a szukát, de kárt tett az én játékomba. Ezért már pedig kijár egy hájper rúgás Shizune módra.*
- Még is mi a francot csináltál a labdámmal te gyökér? >.> *Idegbeteg fejjel állok meg csípőre tett kézzel s egyik lábfejemmel a földet toporzékolom. Fuuh, de ideges lettem perpillanat. Még a labdámat sem voltam képes felvenni, mindössze a táskámat dobtam le magam mellé.* ~ Kicsi lány...nincs semmi kicsit, nem érdekel, hogy ez neked fájt..~ *Ugyebár a táskámban lustálkodik az ikerpengém is, még sem hordhatom nyílvánosan a zanpakutomat. Mindenesetre inkább vesztettem volna el a labdámat mintsem, hogy kárt tegyen belőle egy csaj, akinek a feje tiszta horzsolás. Rá pillantok.* ~ Höhö...kis buci még is csattanhatott egy nagyot ~ *Magamban elkezdek röhögni ezen, azonban ezt külsőleg eszem ágában sincs mutogatni. Higgye csak azt, hogy baromira bepipultam miatta. Nem hiányzik még az nekem, hogy itt olyanokat képzeljen bele ebbe a szituációba, amiket nem kéne. Kicsit közelebb lépek hozzá és még rondábban tekintek. Várom a magyarázatát készségesen.*
- Na mi van..bekukultál...vagy nyomorékká tett a labdám? Még is hogy jutott eszedbe hogy bele hajolj? hmm...válaszolj vagy!! *Körözök egyet a vállcsontommal, hogy megropogtassam majd ujjaimat magam mellett kezdem el ropogtatni figyelemeztetés képpen, hogy akár esetlegesen használnom kell a kezemet, ha nem lesz képes valami elfogadható választ adni erre. Ha pedig lesz olyan arrogáns, hogy tényleg cseszik válaszolni, akkor esetlegesen megküldöm egy ikkotsuval, hátha meggondolja magát. Olyan nincs, hogy nekem ne válaszoljon senki és majd pont ennek a csajnak fogom megengedni, hogy bevezesse ezt a szokást...*

Nagano Nobu a kapitányom. Nem sokszor találkoztam még vele, sőt ez egy hazugság. Az igazat megvallva még nem is találkoztam vele. Nem értem mit hadoválok itt össze-vissza, pedig csak egy egyszerű küldetésre kellene jelentkeznem nála. Igaz, hogy kapitány, de nem értem, mitől vagyok ennyire beszarva. Több velem egyrangú tisztel is beszélgettem róla, de egyik gonosznak állította be, a másik kedvesnek, szóval a vélemények megoszlottak. Sajnos a többség, szava miatt vagyok betojva, mert sokan rossznak állították be. Így csak a saját tapasztalataimra bízhatok. Erőt veszek végül magamon és az irodája felé veszem az irányt. Miközben felé sétálok, hirtelen mindent észre veszek. Bogarat, fűt, fát. Mintha semmi se lenne a helyén. Ez tuti a félelem jele.
~ Álljunk csak meg. A fák mióta mozognak? Itt valami nincs rendjén.
De érdeklődésem megingott. Éreztem a kapitányom jövetelét. Ezen felül, úgy éreztem, most nagy bajban vagyok. Az okát nem tudnám megmondani csak tippelni tudnék. Biztos az lehet a probléma, hogy a fák mozognak! Valaki megtámadhatta Soul Societyt, ha ez történt volna, akkor minden magyarázat helyére állna a fejemben. Sőt mi van, ha a 12. osztag kapitánya valami szert öntött ki? Gondolat menetem nem szakad meg és haladok a kapitányom felé. Félúton, ahogy éreztem, találkoztam is vele. Legalább is azt hiszem, hogy ő az. Első dolgom az volt, hogy szemügyre vettem az új kapitányom kinézetét. Nálam jóval kisebb és vékonyabb. Nagy erőt vettem magamon végig gondoltam a mondani vallom. Végül csak pár szó hagyta el az ajkam, de az se úgy, ahogy terveztem.
- Katány! Mgábó méj van kttő? Fgadjunk, hog az bj, hog mozgolnak a fálk?
- Te meg miről beszélsz? Én nem vagyok a kapitányod. - Nyom a kezembe egy nyalókát. Melynek alakját még felfogom, de hogy mire való, azt már nem.
- Háát, eez mg miii? Vlaami szerszm kuulcs ?
- Inkább kapd be, hidd el nekem finom.
- Hát, haaa tee mndod kapt- Szakítja félbe a mondani valómat.
- Hanyagold a beszédet. Inkább menj aludni, holnap keress fel, ha már jobban vagy. Nem értem miért hiszed azt, hogy én vagyok a kapitányod. Szóval, ezt jó lenne tisztázni.
A mondat végére eltűnt. A fák még mozogtak, nem akartak megállni.
- Fákkk, nee mozgjatok, me baaaaj lesssz! Felfogszátok? Válszoljatok!! Verekni akajtok? – Nézzek rájuk, amennyire komolyan csak tudok, majd elájulok. Reggel, úgyszintén az ágyamban kelek, nem tudom, hogy kerülhettem a szobába. Azt se tudom mi történt éjszaka. Annyit tudok, hogy tegnap szólt a kapitány, hogy menjek el az irodájába, de nem tudom, hogy végül elmentem-e vagy sem. Így szerencsét próbálva arra, hogy nem mentem el, irányzékomat a kapitány irodája felé vettem. Egy hosszabb gyaloglás után megérkeztem az irodája elé. Kopogtam. Válasz sajnos nem érkezett. A józan paraszti eszem, azt sugallta, hogy üljek le az iroda előtt és, ha felébred, úgy is ezt az ajtót fogja elhagyni. Így is tettem. Leültem és vártam. Vártam és vártam. Az órák teltek, de nem történt semmi. Az unalmamban énekelni kezdtem, ennek se volt semmi hatása. Hosszú várakozás után, meggondoltam magam és visszamentem a szobámba. Valami csoda folytán egy levél volt az ágyamon. A levél nekem volt címezve. A lényege a levélnek nem kevesebb, mint ez volt: "Van egy munkám számodra. Karakura városba kell menned egy kis őrjáratba. Az ok nem fontos. A lényeg, hogy ma legkésőbb sötétedés előtt megérkezz a kapu felé, ami Karakurába visz. Egy hetet fogsz a számításaim szerint eltölteni. Egy kisebb kiruccanás, érezd jól magad." Nem értettem, miért kapom, de hát a jónak nem vagyok az elrontója. Erőt veszek magamon, az okát nem tudom.
~ És most? Mihez fogok kezdeni Karakurában? Azt se tudom, mit lehet csinálni. Nem sokat tartózkodtam még emberekkel teli városban. Semmi ötletem nem volt, mit tehetnék. Egyetlen egy dolgot tudtam. Össze kell pakolnom és el kell mennem a kapuhoz sötétedés előtt. Összepakoltam egy táskába a fontosabb holmimat, mint például a sake, sake és a sake. Egy férfi fontos kelléke, ezt nem lehet elhagyni. A táskát rendesen megtömtem és beletettem egy váltóruhát, amit úgyszintén a taicho szerzet nekem, de erről, azt mondta, ne szóljak senkinek. A személyiségem utálja, ha nem vagyok pontos, így sötétedés előtt már a kapunál voltam és vártam. Nem tudom kivel kell mennem, mert eme információkat nem osztotta meg velem a taicho. Csak várok, mint minden normális shinigami. A kellő időben ismét megjelenik a kapitány és megnyitatja az átjárót, majd távozom rajta. Az átjárón túl már várnak rám. Egy nő, haja hosszú. Körülbelül a térdéig érhet, színe tűzpiros. Kora ránézésére nem lehet több 24-nél.
- Szia Takayuki. Téged küldött, ugye a 7. osztag kapitánya?
- Jap. - Felelem teljes őszinteséggel. - Benned kitisztelhetek, hölgyem? – hirtelen elsápadt a nőnemű, mintha még életében nem hallotta volna még ezt a szót, hogy hölgy, de folytattam tovább.
- Hölgyem? – A sápadtságában végül elájult.
Nem tettem semmit. ÉN nem csináltam semmit. Csak dicsértem, azt hiszem. Hirtelen megjelent még 2 másik shinigami. Felajánlották, hogy elviszik a leányzót, engem is elakartak vinni, de én tiltakoztam. Elmagyaráztam nekik, hogy nem tűnnék ki, ha velük mennék, így annyi volt a kérésem, hogy dobjanak meg egy címmel és majd valami csoda folytan odatalálok. Nem is kell mondanom, leírták egy cetlire, majd távoztak. Kaptam tőlük egy Gigai-t is. Melyet távozásuk után egyből használtam. Váltóruhát is felvettem, melyet kapitányom adott.
- Príma. Mi legyen az első dolog, amit itt Karakurában kipróbálunk? Hát persze. Próbáljuk ki az itteni Sakét! Ez egy nagyon fontos feladat! Ennek megfelelően indulok el a városban körülnézni.