Karakura Town-i erdő

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Csüt. Júl. 22, 2010 8:21 pm

☺~Ken és Ryuuji...Ennek mi lesz a vége?~☺

Pornó, Pornó, Pornóóó magazziiiinnn. Egész este és reggel pornó magazinokat lapozgattam hátha látok benne valami jót, de tévedtem. A sok tág picsájú csajon kívül csak a nagy füstölt kolbászokat láttam kilógni a picsájukból. Hogy a rákba lehet akkora lompossal élni? Most komolyan ér a térdükig az olyan vastagok, mint a combom. A csajoknak meg olyan tág a lyukuk, hogy egy kamion is simán beférne rajta még keresztben is. Ráadásul élvezik is. Mondjuk, nem lehet nehéz a szarás, vagyis az, ugyanis ha nincs rajta pelus akkor úgy becsúszik a bugyiba, mint a fene. Észre se veszi, hiszen ekkora lyukon simán kicsúszik feltűnés nélkül. Még jó, hogy a gyerek nem a seggükön jön ki. Most komolyan… Milyen lenne már, hogy nagyba sétálgat a plázában és egyszer csak egy baba ordibál a seggénél úgy, hogy észre se vette, hogy kicsúszott? Na, de térjünk vissza inkább a szobámba. Az ágyamon heverészek és lapozgatom, a már említett pornó újságokat mikor rám jött a sétálhatnék. Elég ritka egy dolog, hogy én sétálni akarok, de hát azért néha kell a kis testmozgás. Főleg ha azt akarom, hogy magam alá fektessek egy jó kis sunát aki élvezi a sex eksönt. Mostanság annyi picsa van ezen a földön, hogy csak, na. Már azért is rinyálnak, hogy ha mögötte sétálsz, és nem tudsz elmenni a nagy picsájától és ezek után mikor megjegyzed, hogy ő állta el az utat meg akar tépni meg ilyenek. Hát igen... a nők néha dilisek. Ezért jók inkább a luxus prostik, akiket csak a pénz érdekel meg, hogy jól megtömjék őket. Azok sose rinyálnak maximum, ha egy elég szemét megjegyzést teszel a kinézetükre. Ó, hogy a rákos geci okozna halált a büdös pornó sztároknak megint eltértem az eredeti témától. Na, szóval unottan félredobtam egy pornó újságot, amit még egy havertól szereztem LN-be. Elég fura volt, hogy egyes lapok össze voltak ragadva, de inkább nem akartam megtudni, hogy mi a franc is történhetett velük. Miután sikerül kikecmeregnem az ágyamból kicsit szédülve elindultam a szekrényem felé, hogy felkapjak, valami ruhát a sétához ugyanis nem rohangálhatok egy szál alsógatyában. Surprised

A végén még rám cuppan egy szopós kurva és akkor nekem végem. Na, ó hagyjuk, ezeket a fantáziákat ugyanis ruhában fogok menni a sétámra. A séta úti célja pedig nem más, mint Karakura Town erdőcskéje. Kurva messze van, de legalább sikerül lefárasztanom az űber sexi é izmost testem, vagyis inkább reménykedem benne, hogy sikerül a fárasztás, mert a nem kurva morci leszek >< Megkerestem az egyik fekete farmeromat és mellé egy szép világoskék pólómat. Most karakurába mi a fasznak menjek egyenruhába? Semmi értelme ráadásul nem is vagyok szolgálatban. Miután sikerült magamra rángatnom az a rohadt gatyát és pólót felkaptam egy csukát és a kardomat majd indultam is az erdőbe. Nem volt kedvem baszakodni ezért gyors nyitottam egy gargantat és beléptem. De rég használtam istenem. Már nem is nagyon emlékszem, hogyan is használta, de azért remélem, eljutok oda ahova indultam. Körül belül tíz perc unalmas út után megérkeztem. Ahogy kiszálltam a gargantaból egyből megéreztem egy shinigami lélekenergiáját.
~De jóóó *>* Lesz kit basztatni a sok hülyeségemmel~

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Pént. Júl. 23, 2010 3:37 am

Pár eltévedés után végre eltaláltam a keresett fához. Most is olyan gyönyörű, mint régen. Benne a megboldogult papa neve. Pár percig csak csendesen néztem. Végighúztam a kezem a vésett neven, és az itt töltött időkre gondoltam. Elmosolyodtam, majd a fa egyik kiálló gyökerére ültem. A pillanatot egy hirtelen felbukkanó lélekenergia zavarta meg, azonban nem volt kedvem utána menni. Ha lidérc, akkor észrevesz, és idejön, ha Shinigami, akkor semmi kárt nem okozhat...Ültem azon a gyökéren, és közben a következő úti célomon gondolkoztam. Nem tudtam, hogy mit nézhetnék meg. Ráadásul póttest nélkül jöttem el, úgyhogy még cuccot sem tudok venni magamnak. Ma jár le hivatalosan Genni büntetése, úgyhogy egész napos programot nem szervezhetek. Megvakartam a fejem tehetetlenségemben.
~Ryu, mi a lószart csináljunk?~
~Lövésem nincs...És egyáltalán miért jöttünk ide??~
~Emlékeket felidézni, Ryu komám!~
~Aha, vágom...És most mit csinálunk? Vagy még idézgeted az emlékeid?~
~Ne szemtelenkedj velem...Egyébként igen, még itt ülünk egy darabig.~Éreztem, hogy nem nagyon van ínyére a dolog, de a shinigaminak nem muszáj mindig a kardja után mennie. Úgyhogy ültem azon a gyökéren, és vártam a jövőt. Úgyis itt ez a lélekenergia, lehet, hogy történik valami érdekes a nap folyamán.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Kedd Aug. 03, 2010 7:18 am

~ˇ^ Feketécske és a farkasember avagy piroska és a farkas bleach verzió ^ˇ~

Kivételesen nyugodt reggel köszöntött rám, melynek köszönhetően a kedvem is sokkal jobb volt. Miután a reggeli teendőimet elvégeztem egy kis sétát tettem a 13 őrosztag területén. Semmilyen érdekes dologba nem futottam, így inkább elterveztem, mit teszek ma. Egész rég jártam már Karakurában, már vagy három napja nem látogattam meg a különös várost. Miután eldöntöttem, hogy elmegyek a városba egy senkai kaput nyitottam.
A kapun átlépve egy macskaköves utcán találtam magam. Az utca végén található közlekedési lámpán varjak lestek a földre. A régies utcában egy nagyobb táblát véltem felfedezni. Lassú léptekkel közelítettem a táblához, így fokozva magamban az érdeklődést iránta. Mikor a tábla látótávolságába léptem rögtön enyhe csalódottság lett rajtam úrrá. A várt éjszakai szórakozóhely helyett ez egy olasz étterem volt. Talán ezért is ilyen ennek az utcának a stílusa, hiszen Olaszországban a legtöbb helyen ilyen utak vannak.
Hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, hogy teszek egy kis felfedező utat a városban. Rögtön az egyik ház tetejére ugrottam és annak magasságából azt vettem észre, hogy ezen a területen semmi érdekfeszítő nincsen. Elég hosszú időbe telt, mire észrevettem, hogy ebben a városban bizony nincsen semmi különös. Persze könnyen elképzelhető, hogy később még lesz, de akkor lehet, már nem leszek itt. Hirtelen egy nagyobb lélekenergiát éreztem megjelenni. Nem sokkal, de az enyémnél nagyobb volt, így enyhe aggódás lett úrrá rajtam.
Miután félelmemet legyőztem eldöntöttem, hogy felkeresem az erő tulaját. Egész gyorsan rá is találtam, majd a saját lélekenergiámat próbáltam eltüntetni. Bár ellenemet még nem láttam teljes valójában, úgy döntöttem jobb lesz egy biztos helyre elbújni. Végül egy civil házába törtem be. Az ablaka nyitva volt, benn pedig senki, így ez biztonságos helynek tűnt. Amint beléptem az ablakon egy igen csak női szobát véltem felfedezni. A falat szépfiús és hello kittys poszterek tarkították. Az asztalán rengeteg Barbie baba volt található, így inkább rögtön kirontottam onnan.
Isten velem lehetett vagy valami ugyanis a veszélyes figura még most se lelt rám. Az égre tekintettem, melyen a madarak elég magasan repültek. Továbbá a felhők is nyugtatóan fehérek voltak, a nap is erősen sütött. Ám amint távolabb tekintettem sötét felhőket véltem felfedezni. Kicsit hasonlított a helyzet az én belső világomra is. Vajon a szél elűzi a sötét felhőket egy másik irányba és a civilek megúsznak egy vihart vagy egyenesen lecsap rájuk az isten egy vihar képében.
Nem vártam meg a szél döntését, inkább shunpoval az energiaforrás felé indultam. Mikor utolértem egy „hé” kiáltással magamra vontam a figyelmét, mire ő természetes módon megállt és rám tekintett. Nem néztem a szemembe, inkább rögtön előtte teremtem és kezemet nyújtottam felé.
- Hosijo Ren, békével jöttem. – Mondom neki, miközben szememet kinyitom és mosolyt erőltetek az arcomra. Most könnyedén el tudna intézni egy csapással, de vajon megteszi-e.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Kedd Aug. 03, 2010 7:41 am

• Feketécske és a farkasember avagy piroska és a farkas bleach verzió •

Egy újabb nap Las Nochesben. Komolyan mondom dög unalom az itt lét ráadásul még azt a beígért nagyobb erőt, se kaptam meg attól a zsíros hajú szerencsétlentől, aki miatt ide jöttem. Az úgynevezett táplálék megvolt, hiszen a nálam gyengébb arrancarokat és hollowkat megettem. Nem volt valami kellemes ízük, de ha egyszer ez van, akkor mit csináljak? Épp a szobámban lustálkodtam mikor meghallottam egy kisebb hangzavart. Kikászálódtam az ágyamból és kimentem megnézni, hogy most mi a búbánatos franc történhetett. Miután kimentem láttam, hogy két arrancar esett egymásnak. Eleinte csak elnéztem őket, de kb. tíz perc után, jelezte a hasam, hogy itt az ideje enni. Átváltoztam és egy egyszerű ugrással leterítettem az egyiket, aki elkezdett kiabálni, hogy hagyjam békén nem gondolta komolyan. A következő mozdulatom az volt, hogy bekaptam a fejét és úgy, ahogy volt leharaptam. Ilyen is rég volt már, hogy a fejjel kezdtem a reggelit. Gyorsan megettem majd felálltam két lábra, és amit ekkor vettem észre arra késztetett, hogy visszaváltozzak és egy jót röhögjek. A másik arrancar már nem is volt ott. Elfutott, de még láttam, hogy merre tart. Bementem a szobámba a kardomért és a hátamra kötöttem úgy, hogy ha átváltozok, ne szakadjon el a kötél, ami tartotta. Amint kiléptem az ajtómon ismét átalakultam és elindultam az elmenekült után. Ha kiderül, hogy csak úgy rájuk támadtam akkor biztos, vagyok benne, hogy megbüntetnek valahogy. Amilyen gyorsan csak tudtam, követtem a szerencsétlen szagát mikor észrevettem, hogy egy gargantat nyit. Ezek szerint tudja, hogy én nem tudok olyan szart nyitni, de mivel elég gyors vagyok simán, beérek, míg be nem zárul. Nagy szerencsém volt, hogy épp be tudtam még ugrani. Mi lett volna akkor ha úgy záródik be, hogy a hátsó részem Las Nochesben marad? Meg kell hagyni elég sietősre vette a dolgot mert elég gyorsan megérkeztünk. Csak azután vett észre miután kimásztunk abból a rohadt fekete lyukból. Komolyan mondom felfordul a gyomrom tőle. Az arrancar elkezdett mondani valamit, de nem nagyon érdekelt. A kardomat szép lassan előhúztam majd elmosolyodtam. Megdermedt szegény ellenfelem a félelemtől még mozdulni sem bírt. Egy vágást indítottam ellene, ami nem arra szolgált, hogy kinyírjam, hanem arra, hogy térdre rogyjon előttem, aztán meg terüljön el a földön, mint valami korcs. Ő kiabál én, meg csak röhögtem rajta majd szépen lassan elválasztottam a végtagjait a testétől és élveztem, hogy folyik belőle a friss vér. A szaga is isteni volt így nem bírtam magammal ismét felvettem a farkas alakomat és neki estem annak a senkinek. Majd ha valaki rajtam keresi, azt mondom, hogy kinyírta egy shinigami vagy mit tudom én. Miután végeztem, visszaváltoztam és a kard kötelére kötött állandó csomagból elővettem az öltözékemet, ugyanis az előző egy kicsit szakadt volt. Körbenéztem és csak akkor tűnt föl, hogy egy erdőben vagyunk. Mondjuk még szerencse hiszen, hogy a fenébe tudnék elbújni az emberek elől? Nem vagyok lélek, így természetesen látnak, hogy baszódnának meg. . Miután jól felmértem a terepet és körbeszaglásztam, megéreztem valami igazán orrfacsaró szagot. Kíváncsi voltam rá, hogy mi a franc lehet ilyen büdös ezért elindultam a szag forrása felé. Mikor megérkeztem a szám tátva maradt. Egy shinigami állt velem szemben és bemutatkozott. Azt mondta, hogy békével jött…
-Allen Obrien vagyok. Tudsz róla, hogy kibaszott büdös vagy?- Kérdeztem tőle.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Kedd Aug. 03, 2010 8:44 am

~ˇ^ Feketécske és a farkasember avagy piroska és a farkas bleach verzió ^ˇ~

Miután bemutatkoztam a fazonnak ő nem kímélt. Miután illedelmesnek mondható módon bemutatkozott kimondta véleményét a szagomról. Nem igazán értetem, miről beszél, ugyanis naponta kétszer fürdöm és egyszer sem sietem el, hogy rossz szagom lehessen. Talán valami fura szaglása lehet vagy valami, nem tudom. Minden esetre valahogy vissza kell fizetnem ezt a beszólást. Mégsem nézhetek el mindenkinek mindent, hiába nem akarok harcolni, védekezni csak védekezhetek.
Kezemet a fejem mögé tettem, ha már nem fogott velem kezet, így fejemet vakargatva megszólaltam.
- Hát, mit mondjak, éppenséggel a te szájszagod sem egy leányálom. -Mondom Allennek, miközben kicsit végigmérem. Nagyjából ugyan olyan magasak lehettünk, mindössze pár centivel lehettem nagyobb nála. Majd felkészülve arra, hogy esetleg a srác kicsit feldühödne hátrébb léptem egyet. Nem tudom miért hátráltam meg tőle, de valamiért olyan fura aura veszi körbe. Mintha tömör vadság lenne. Úgy éreztem, hogy minden vele töltött pillanatban veszély fenyeget, mintha bármikor képes volna rám ugrani és szétcincálni.
- Na és mond, szabad megtudnom, hogy te mi is vagy. Én egy shinigami vagyok a 12. osztagból. Ám egyáltalán nem célom ellenségeskedni senkivel sem. – Mondom neki, csak úgy mellesleg. Ám ahogy elnéztem tekintetét, jobb hogy tisztáztam a békés szándékomat. Valószínű mostanra már harcolnánk, hogyha ezt nem teszem meg.
Kivételesen jobbnak tartottam nem eldobni a kardomat és avval bizonyítani a békés szándékomat. Bár sokszor éltem ezzel a lehetőséggel, ez az alak lehet, rögtön rám támadna, amint észrevenné a védtelenségemet. Kezem természetesen nincs a kardomon, de nincs is olyan távol tőle, hogy ha kell, ne tudjam használni. Tekintetemben kivételesen egy kis félelem vegyült. Egy pillanatra lehunytam a szemem és kiűztem magamból a gyávaságot, mondván száz évet már megéltem, majd csak nem most dobom fel a talpamat.
Még egyszer végigmértem a fazont, majd csak akkor vettem észre, hogy kard is van nála. Nem tudtam, hogy eddig hogy nem vettem észre, hiszen elég látható helyen tartja. Biztos túlságosan aggódtam és ezért nem vettem észre. A kardjáról ismét a szemébe néztem. Eldöntöttem, hogy egy ideig farkasszemet nézek vele, evvel is kimutatva, hogy annyira nem félek tőle.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Kedd Aug. 03, 2010 10:51 am

♦ Kellemes délutáni ébredés – szemöldökrángatás

♦

*Nem éppen ilyen ébredésre számítottam, bár azért nem bánom, hisz ki ne kívánná, hogy egy ilyen gyönyörű arc vigyorogjon rá minden egyes ébredése után? Szívesebben tűrném, mint azt a kurva vekkert… Nem mintha az ébresztőóra bármikor is megállított volna abban, hogy tovább aludjak, vállalva ezzel a lehordás esélyét, de csak nem állíthatok be edzeni karikás szemekkel… Rolling Eyes

Bár ami Chizu kapitányt illeti, eddig minden kirohanásom megúsztam, miután felvillantottam egy bocsánatkérő mosolyt. Hiába, van, akinek házsártos főnöke van, és van, akinek meg olyan jut, mint nekem. Igaz, ő küldött el erre a karakura-i misszióra, csak mert az okostojások szekciója lusta megmozdítani a szottyadt seggét, hogy önmaguk járjanak utána a dolgoknak. Mintha olyan megerőltető lenne nyitni egy kibaszott senkai kaput és sétálni egyet az erdőben… Különben is, ott van nekik az a sok szerkentyűjük, amikkel például be tudják gyűjteni a lélekenergiát meg hasonlók, de hozzám még csak ennyit se vágtak, csak hogy oldjam meg saját magam. Igazán rendes tőlük és nyugodtan bedughatnák a fejük egy darázsfészekbe. Bár nem csodálnám, ha a sok kísérletük miatt amúgy is tele lenne a pofájuk dudorokkal.
Ami azt illeti, nem érzem magam betolakodónak, hisz közterületen vagyunk, vagy mifene… Feltápászkodva lesöpröm magamról a rám ragadt faleveleket, hisz kényszerpihenőm során azért nem kevés akaszkodott rám. A védelmemről persze egy pillanatra sem feledkezek meg, s egy óvatlan szemnek talán csak úgy tűnhet, mintha a zsebem keresném, holott inkább készenlétbe helyezem zanpakutom egy esetleges ellentámadásra. Bár nem érzem a lányon a lidércek jellegzetes reiatsuját, amitől a szőr is feláll a hátamon, s ami egyből bekapcsolja nálam a harci üzemmódért felelős kapcsot. A lidérceknek pusztulniuk kell, és nem hiába tanultuk az akadémián azt a sok magolós rizsát. Csak vadállatok mind, gondolkodni nem képes, gyilkolásra programozott gépek, akik csak még több szenvedést hoznak az amúgy is elcseszett világunkba. S az, hogy a testvérem hollow-vá vált? Nem érdekel… Az a valami, ami Itsukiból született, nem a testvérem. Csak valaki, aki úgy néz ki, mint ő, úgy mozog, ahogy ő, és talán a személyisége is hasonlít rá, már ha van neki olyan. Persze ha sikerül vele egyszer találkoznom és le is győzöm, mindent megteszek majd azért, hogy Soul Societyben újra találkozzak a lelkével, sőt, talán még shinigamivá is válhatna. Mindig is határozottabb volt nálam, s velem ellentétben képes volt racionálisabban szemlélni a dolgokat, így mindig jó döntést hozott. Ha sikerült espadává válnia, én nem látom akadályát annak, hogy a mi világunkban is elérjen egy szép tisztséget, s bizonyára minden adottsága megvan hozzá, hogy halálistenné válhasson.
Apropó, adottságok… Úgy tűnik, a lehetetlen nevű szexbomba (xD) nem jelent számomra fenyegetést, hiszen azt állítja, nincs ártó szándék benne. Azért sikerül majd kiköhögnöm a tüdőmet, amikor meghallom a nevét, és még így másodpercek múltán se nagyon sikerült megemésztenem ezt a hosszú nevet. Kellemetlen dolog, ha félrenyeled a tüdődet, főleg, ha nem szereted kimutatni döbbeneted, vagyis kénytelen-kelletten visszaöltöm magamra szokásos vigyorom, hogy egy meghajlással én is megtiszteljem a lányt. A kardom markolatáról már letéved a kezem, hisz úgy vélem, nem lesz harcra szükség, és minek is pazaroljam feleslegesen energiám? Az arra való, hogy a lidércekre tartogassam. Bár talán nekik is addig jó, míg a közelembe nem merészkednek a kis köcsögök…*
- Az erdő senkié, és éppúgy mindenkié. Nem hiszem, hogy bocsánatért kéne esedeznem, amiért merészeltem betolni ide a csülkeim. Keisuke Isami, 3. osztag, 6. tiszt, szolgálatára… - *ragadom meg az egyik karját, hogy a gagyi lovagos filmek hőseitől tanulva egy kézcsókot leheljek a kacsójára. Aztán egy kacsintás kíséretében el is foglalom a helyem a lány mellett, bár szimpla kényelmességi okoktól vezérelve ismét letelepszem a fa tövébe, majd ülő helyzetben a hátam a fatörzsnek támasztom.*
- Nem érzem rajtad a lidércek reiatsuját, vagyis nincs okom megtámadni téged. Vagyis ami azt illeti, egyik ismert faj reiatsuját sem érzem rajtad. Sütit? - *kínálom felé a zsebemből előhalászott csomagot, amiben valami bolti vacak van, bár ízre nem olyan rossz, még ha hiányoznak is belőle az érzések.*
- Nem minden a harc még nekünk, shinigamiknak sem, bár azért kíváncsi vagyok, te milyen lény vagy. Azt azért előre leszögezem, hogy lehet, hogy shinigami vagyok, azért a tündérmesékben nem hiszek. Bár egy ilyen helyes pofitól… - *merengek el egy pillanatra, ráadásul innen, felülnézetből egész jó rálátásom van a kiscsaj idomaira. Hümmögök egyet magamban, majd ismét a bolti süteményt kezdem el inkább stírölni, mielőtt még felhúzná magát miatta.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Kedd Aug. 03, 2010 6:56 pm

• Feketécske és a farkasember avagy piroska és a farkas bleach verzió •

Meg kell hagyni tényleg iszonyatosan büdös volt, csak nem tudom, hogy miért. Lehet, hogy nem volt kedves első benyomásra, de nem érdekel, ha nem tetszik neki, megeszem, vagy egy kicsit eljátszadozom vele. Vagyis inkább eljátszom vele, mert ha ilyen a szaga, akkor milyen lehet az íze? Miután bemutatkoztam és közöltem vele, hogy büdös láttam rajta, hogy meg van lepődve és, hogy nem fogja annyiban hagyni. Pedig én nem sértésnek szántam csak megjegyezetem, hogy bassza az orromat a szaga. A kezét a feje mögé emelte pont úgy mintha a fejét vakarná és megjegyezte, hogy az én szájszagom se egy leányálom. Hát mondjuk fogat is kéne mosnom ennyi hulla után, de arra nem mindig van időm meg energiám. Egyébként most azt hiszi, hogy ezzel nagyon megbántott? Tudom, hogy egy kicsit hullaszagú vagyok, de istenem ennyi kell, és ha tovább arcoskodik esküszöm, kibelezem és elküldöm csontváznak egy bioszszertárba. Milyen kíváncsi faj a shinigami…. Egyből tudtam, hogy egy shinigamival van dolgom, hiszen látszik rajta és a szaga is más.. Lehet, hogy minden shinigami ilyen büdös? Na, mindegy az érdekelte, hogy mi vagyok, és ha ezt csak úgy mondom, akkor nem fog hinni nekem. Levettem a ruhámat és letettem magam mellé majd átalakultam farkassá és így én lettem a magasabb. Vonyítottam egyet majd a háta mögötte teremtem majd visszamentem elé. Ha meg akartam volna ölni, akkor megtehettem volna mikor a háta mögött, vagyok, de inkább meg hagyom másnak a büdiboy-t. Visszaváltoztam és felöltöztem majd megszólaltam.
-Vérfarkas vagyok- mondtam neki, majd eleresztette egy gonosz mosolyt. Azt nem mondtam el, hogy hova is tartozom, mert nem volt kedvem erről beszélgetni. Ha nagyon érdekli, akkor megkérdezi én meg esetleg válaszolok neki vagy csak megmártom benne a kardomat ki tudja? Na, jó azért inkább kihagynám, mert nem szeretném, hogy a kardom is ilyen büdös legyen, mint ez a gyerek. Egyáltalán szokott ez fürdeni? Ha igen akkor eléggé elsunnyogja az egészet. Hmm.. 12. osztag az nem a tudósoké? Nekem valahogy nem néz ki okosnak ez a gyerek. Inkább illik a debil osztagba, mint, hogy a 12.-be.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Kedd Aug. 03, 2010 8:44 pm

☺~Ken és Ryuuji...Ennek mi lesz a vége?~☺

Ahogy haladtam előre abban a kibaszott erdőben éreztem, hogy a lélekenergia egyre közelebb és közelebb volt. Reménykedtem benne, hogy nem egy shinigami mert ha jól emlékszem, akkor elárultam a suta buta fejüket és visszatértem Las Nochesbe hátha ott többet megtudok Zelről, de sajnos tévedtem, mert ugyan olyan informálatlanok, mint Seireitei. Ráadásul még az a töketlen se képes jelentkezni vagy valami. Arra meg nem tudok gondolni, hogy meghalt, hiszen olyan erősnek tűnt. Az is lehet, hogy valami erő nyomába indult. Mondjuk akkor bunkónak, fogom tartani, ha kiderül, hogy tényleg ezért tűnt el és nekem nem is szólt. Na, mindegy most el kell felejtenem Zelt és a közeledő lélekenergiára, kell gondolnom., Nagyon bebaszna ha egy shinigami lenne ráadásul egy kapitány ugyanis ha minden igaz akkor az össze kapitány tud arról, hogy elárultam Seiretieit és visszatértem testvéreim közé. A fene egye meg azt a séróbárót, hogy nem tud normális információkat szerezni. Vagy az is lehet, hogy tud valamit Zelről, de nem mondja el. Akkor lehetséges, hogy az Espadakat kéne kérdeznem. Mondjuk ők se mondanák el mert Aizen egyből kinyírná őket. Na, de mindegy miuitán megérkeztem a lélekenergia forrásához leesett az állam és egy kicsit megrémültem. Az 1. osztag kapitánya állt előttem. Remélem nem azért jött ide, hogy engem elkapjon. Sőt remélem még nem jutott el hozzá a hír, hogy elárultam vagy ha ideg akkor most kurva gyorsan ki kell találnom valamit mert ha ez a csávó beindul akkor kő kövön nem marad. . Most komolyan, hogy lehetek ilyen szerencsétlen vadbarom? Minek jöttem ide? Miért nem, mentem tovább? Ezek a kérdések váltogatták egymás a fejemben mikor egy sonidoval Ken előtt teremtem. Csak látásból és hallásból ismertem így tudtam, hogy hogyan is hívják.
-Üdvözletem Ken Taichou! A nevem Ariwara Ryuuji a 13. osztagban szolgálok, mint arrancar- kezdtem el a hazudozást. Már egy ideje nem szolgálok abban a tetves osztagban. Seireitei irányítása megváltozott azóta mióta elhatároztam, hogy ott maradok. Rájöttem, hogy volt pár dolog, amit eltusoltak.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Kedd Aug. 03, 2010 9:51 pm

~ˇ^ Feketécske és a farkasember avagy piroska és a farkas bleach verzió ^ˇ~

Kérdésemre a fickó elkezdett vetkőzni. Őszintén mondom, inkább mentem volna be egy gázkamrába, mint hogy ezt végignézzem, így nem is csoda, hogy inkább egy hatalmas fát néztem. A fa elég vastag volt, talán pár évtizeddel lehet fiatalabb nálam, nem tudom. Az egyik ágán pár madárka, rövid ideig szemeztem velük, majd hirtelen vijjogva elszálltak. Először nem tudtam, mitől rettegtek meg ennyire, így körbenéztem. A szemem egy farkasember féle teremtményen állapodott meg.
A lény vonyított egyet, utána pedig hirtelen mögöttem termett, majd újból előttem. Nem igazán tudtam mire vélni ezt a mutatványt. Talán nekem is ilyesmit kellett volna csinálnom, bár igaz, ami igaz a vonyításom nem lett volna ilyen hatásos, de abban kételkednék, hogy nem vagyok képes mögötte teremni, majd előtte. No, mindegy a fickó visszaalakult én ismét kerestem egy szimpatikusabb fát és miután felöltözött elárulta, hogy egy vérfarkassal van dolgom.
Eddig még nem volt dolgom hozzá hasonló lénnyel, így egy kicsit meglepődtem. Ezek szerint a mozifilmek tévednek abban, hogy csak holdtöltekor alakulnak át. Látszólag az öntudatát sem vesztette el, amikor átalakult abba az alakjába, tehát egy újabb hiba írható fel a mozifilmek számára. Lássuk csak, nem tudom, hogy érdemes lenne-e karóval megpróbálkozni illetve ezüsttel, így ezeket a dolgokat inkább nem tesztelem.
Egy ideig csöndben álltunk egymással szemben. Látszólag inkább egymást mértük fel, mint akik egy harchoz készülnek, de itt nem igazán lesz harc. Legalábbis, ha rajtam múlik. Talán az egyetlen lehetőségem az, hogy megfelelő időben nyitok egy senkai kaput és azon átlépve a Tiszta Lelkek Városába menekülök. Ott teljes biztonságban leszek, hiszen a legtöbb kapitány is ott van. A számfölény és erőfölény együtt pedig biztos győzelmet jelent. Ki tudja, talán a hadnagyom meg is dicsér, amiért idehoztam neki egy vérfarkast. A génjeiből nyilván rengeteg erős mutáns tudnánk létrehozni, amelyek segíteni tudnának legyőzni Aizent.
Minden esetre ez a csönd nem túl biztató, talán valamilyen témát kéne felvetni.
- Na és merre laksz? –Kérdem a lénytől csak úgy mellesleg, hátha valami más kérdést is felmerít bennem a válasza. A választ várva, úgy döntök, hogy nekidőlök egy fának, mert kicsit idegesít az állandó álldogálás. Nem is olyan távol tőlem találtam egy megfelelő fát. A törzse elég vastag volt, így nem kellet attól félnem, hogy kidől. Mikor elérek teszek egy 180 fokos fordulatot és nekidőlök a fának. Onnan váram a válaszát a kérdésemre, miközben kardom még mindig elérhető távolságban volt.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Szer. Aug. 04, 2010 3:25 am

Betolakodó ébresztése~ Ahoj, szépfiú!

Hófehér bőrömön sötét szemöldököm érdekes ívet képez, miközben felvonom. Sejtettem, hogy egy shinigamival futottam össze, s bár nem kellett tartanom tőle, nem ártott, ha óvatos voltam. Ki tudja, mikor támad hátba? Senki sem tudhatja, kiben bízhat meg manapság. Bár nekem tényleg mindegy: elég gyorsan el tudok rejtőzni ahhoz, hogy a leglehetetlenebb helyzetben is életben maradjak. Igazán kár, hogy Keisuke nem hisz a tündérmesékben, bár úgy tűnik, az én létezésemben nem kételkedik, hiszen elég alaposan végigmért, amit csupán egy apró vállrándítással nyugtáztam.
- Igen, tisztában vagyok azzal, hogy ez a hely nem az enyém. Csupán valami idióta magyarázatot kívántam találni arra az esetleges helyzetre, ha megtámadnál. - mosolyodtam el, és vizsgáltam meg közelebb lépve a süteményt. Nem ettem ilyet... még sosem. Ami süteményt ettem pár ezer éve, azt a többi tündér sütötte, és igazán laktató volt. Egy apró falattól jóllaktál napokra... Visszagondolva igen, hiányoznak azok az idők, amikor a társaimmal önfeledten táncoltunk a víztükrön, közben énekelve, vagy az erdőben kergetőztünk... Akkor mindenki teljesen tisztában volt vele, hogy minden, ami körülvesz minket, az él. Lélegzik, pulzál, és mi csak egyszerű részei vagyunk az egésznek, nem pedig urai. Mindig is csak hálát éreztem az életért, mait kaptam... kivéve persze azokat az évszázadokat, maiket őrjöngéssel töltöttem. Igen, azt az időt még az általam mértéktelenül imádott víz sem lesz képes lemosni rólam. gyalázatom mocska rámszáradt kétségtelen, s még csak remélni sem remélhetem a megbocsátást. Helyette meg kell próbálnom jót tenni a körülöttem élőkkel, s erre jelenleg egyetlen módon úgy nyílik, ha hollowokat ölök. Bár, ők is a körforgás részét képezik, de... nem tudom nyugodt füllel hallgatni, hogyan mészárolják a lelkeket, s nem bírom megemészteni érzékeny fülemet hasító halálsikolyukat...
- Köszönöm, de én nem eszek... ilyen süteményt. Nem csodálom, hogy nem érzel rajtam egyetlen általad ismert fajhoz hasonlatos energiát sem, ugyanis én egyikhez sem tartozom. Sajnálom, hogy nem hiszel a tündérmesékben, shinigami. - ült ki arcomra egy mosoly, és szemeim csillogva ragyogtak rá. éreztem, ahogyan az ég fölöttünk készülődik, s hamarosan mindent beborít az eső, amely megtisztulást hoz a levegőnek... Kezemmel keze után nyúltam, s húztam magam után, míg elértem egy közelebbi barlangot, amit már sikerült "berendeznem". Bár azok, amik nekem életem nélkülözhetetlen mozzanativá váltak, egy átlagos alak számára csak rothadó kacatnak tűnhetnek- így a fűből szőtt matrac is, mit én készítettem, s a fa, amelyre köpenyem terítettem.
- Reménykedve kérlek bocsásd meg modortalanságom, de úgy gondoltam, hogy nem szívesen áznál meg... - mutattam ki, ahol az ég már elsötétült. természetesen nem tartom erőszakkal lakomban, amennyiben távozni kíván, elmehet, vissza nem tartom. Furcsa módon jólesett emberi szót hallani, mert még nekem sem lehet elég az erdő és a víz szava... Nem tagadom le, hogy emlékeztetett rá, és rokonszenvesnek találtam, de már túl sokat éltem ahhoz, hogy bolond fejjel reméljek vagy rózsaszín ábrándokba ringassam magam. A vihar elálltával utunk kettéválik ismét, és én csak egy távoli alak leszek számára emlékei sodrásában...
- De visszatérve előző megállapításodra, s taarts hazugnak, nem számít: származásom visszanyúl az időben: félvér vagyok, félig Merrow, egy ír sellő, félig pedig Gwragedd Annwn, vagyis vízi tündér...- lépek mellé, s hajolok arcához egészen közel, csak hogy elraktározhassam magamban szavaim által kiváltott reakcióját. S később, hogy remeteségem újabb bizonyságot nyerjen számára, kezemben almával térek vissza az esőből, s sötét szemeim felváltotta a kék láng, mely jól láthatóan égett benne. Most megint úgy éreztem, hogy újra élek, s legszívesebben szememet lehunyva álltam volna az esőben, hogy együtt lélegezzek az engem körülvevő természettel...
- Tessék, ez biztosan nem árt meg. - tettem kezébe az egyik piros gyümölcsöt, s közben hideg ujjaim ismét érintették az ő meleg bőrét. Az emberek- nevezzék magukat bárminek is különleges képességeiknek köszönhetően- igazán kellemes lények tudtak lenni, csak olykor... ostobák. Kétlettem, hogy Keisuke közéjük tartozna, de ki tudja... Lehet, hogy pont azért jött, hogy elcipeljen világa kísérleti termébe, s ott szétvágjanak engem? Ebben az esetben tényleg kénytelen leszek védekezni, s talán el is bánnék vele... de azt annyira sajnálnám...
- Nem mesélnél valamit? Nem kötelező, csak hogy teljen az idő...- húztam előre hosszú tincseim, s kezdtem el babrálni vizes hajammal, melyből kiszedtem a ráhullt leveleket...

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Szer. Aug. 04, 2010 6:36 pm

• Feketécske és a farkasember avagy piroska és a farkas bleach verzió •

Látszott Renen, hogy egy kicsit meglepődött. Vajon azért mert vérfarkas vagy, vagy azért mert nem teliholdkor és nem éjszaka változtam át? Hát igen a filmekben elég nagy baromságokat hordtam össze kivéve az ezüst lövedéket. Az az egyetlen olyan dolog, amibe beletrafáltak. Ha annak idején nincs nálam a fegyverem hulla, lennék. Ez az élet se jobb, mint az volt, de nem akartam meghalni. Akkor még túl fiatalnak éreztem magamnak a halálhoz így cselekedtem, és tessék most itt vagyok, mint vérfarkas. De nézzük a jó oldalát. Életben vagyok, és még leszek jó pár évtizedik a biztos. Bajon Ren hány éves lehet? Az is lehetséges, hogy idősebb nálam, de én erősebb vagyok. Nekem nem kell shunpo meg ilyenek, hogy gyors legyek. Ha farkas alakban elkezdek futni, akkor kétszer olyan gyors is lehetek, mint Ren shunpozva. Még soha nem próbáltam és szerintem nem is fogom. Miközben gondolkoztam Ren feltett egy kérdést. Meglepett, hogy megkérdezte a lakhelyemet. Az is lehet, hogy elítél, azért mert Las Nochesben lakom, de az is lehet, hogy faggatni kezd… Miközben azon gondolkozom, hogy hogyan is kéne tálalnom a válaszomat, láttam, hogy Ren odamegy egy elég szép fához és nekidől. Egy nagy lépésből ott teremtem.
-Las Nochesben lakom az arrancarokkal együtt.- mondtam majd a kardomat a földbe szúrva leültem a földre. Mostantól lesz csak érdekes a dolog. Vagy nekem támad vagy egyszerűen, megpróbál információkat szerezni Aizenről és terveiről. Ezzel csak az a bökkenő, hogy én nem szoktam hallgatózni meg ilyenek, és általában engem csak akkor hívat magához, ha mészárolnom kell. Hát igen nekem ez a sors jutott… ezt dobta a gép pedig régebben milyen kis ártalmatlan voltam. Felfedező.. na persze..
-Mond csak. Milyen az a Seireitei. Sokat hallottam róla- tettem fel a kérdést majd évtizedek után sikerült eleresztenem egy barátságos mosolyt. Lehet, hogy csak az arrancarok vannak rám rossz hatással? Az is lehet, hogy ha a shinigamik oldalára álltam volna anno akkor jó lennék és nem mészárolnék úton útfélen?

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Szer. Aug. 04, 2010 8:22 pm

~ˇ^ Feketécske és a farkasember avagy piroska és a farkas bleach verzió ^ˇ~

A fickó elárulta, hogy Las Nochesben lakik az arrancarokkal együtt. Kicsit meglepődtem a dolgon, de semmi komolyabb. Végül is, én azt hittem, hogy az Emberek Világában él, de úgy látszik tévedtem. Na mindegy, végül is nem élhet minden kitaszított lény egy fakunyhóban, mi több nem is muszáj. Talán jobb is, hogy letelepedett valahova, így legalább nincsen egyedül. Bár az is megeshet, hogy még így is egyedül van. Hiszen, attól hogy vannak körülötte emberek, még nem biztos, hogy barátok is. Példának okáért itt vagyok én, aki több mint száz évig egyedül élt a Tiszta Lelkek városában. Bár az is igaz, akkor még erősen utáltam az embereket és a shinigamikat. Mindegy, ez a múlt, most pedig a jelenben vagyunk.
A farkasember hirtelen előttem termett, majd ami igazából meglepett az az érdeklődése a Seiretei iránt. Könnyen megeshet, hogy egy kémmel van dolgom, de kit érdekel. Olyan hú de fontos információkat, úgy sem árulok el, csak annyit amennyit a zsíros hajú állat is tud.De vajon, hogy értheti, hogy milyen? Talán magára a helyre kíváncsi, esetleg az emberek viselkedésére, az osztagokra vagy a hierarchiánkra. Mindegy, megpróbálok válaszolni neki, legfeljebb, ha nem kielégítő a válaszom, akkor újra kérdez.
- Hát, tudod erről nem igazán szabadna beszélnem, de megpróbálok kielégítő választ adni. - Mondom neki fejemet vakarva, majd mikor végeztem egy kis levegőt fújtam ki és belekezdtem a monológba. - Tudod maga Seiretei merőben különbözik Las Nochestől, ugyanis ott nem a kopár sivatag van csak, hanem vannak erdők, mezők, és van egy nagyobb városunk is. De természetesen a világunk egy része sivatag is. A legtöbb ember kedves é segítőkész, de ez attól függően, hogy milyen távol vagy a Tiszta Lelkek Városától változó. Rengeteg olyan hely van a Peremvidéken, ami az Emberek Világában is megtalálható. Ilyen például a rengeteg étterem és büfé, játéktermek is vannak, na meg különböző kocsmák. Azt hiszem ennyi volna, ha még szeretnél valamit tudni, kérdezz nyugodtan. - Fejeztem be elég hosszúra sikeredett hegyi beszédemet. Úgy döntöttem, hogy a ranglétra ecsetelését inkább kihagyom, hiszen avval csak hosszabbra nyúlt volna a szóáradatom. Mindegy, nézzük csak, valamit illene kérdeznem nekem is tőle, hiszen ha már ő kérdezősködhet, akkor én miért ne.
- Na és nem ismersz ott egy Eliziana Aberquero nevű hölgyet - Kérdem tőle egy kissé elpirulva, ám gondosan figyelve arra, hogy ő ezt ne vegye észre. - Vagy esetleg ha nem, akkor egy Therfore Rodrigez nevű fickót. - Teszem hozzá, majd ekkor jut eszembe a fura arrancar lány. A nevét sem tudom, így nehezen tudnék utána kérdezni.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Pént. Aug. 06, 2010 6:25 am

• Feketécske és a farkasember avagy piroska és a farkas bleach verzió •

Azt hittem, hogy kapok valami olyasmit, hogy tökéletes vagy valami ehhez hasonló és azt is elmondja, hogy ott mi hogyan működik. Lehet, hogy azt hiszi, hogy Aizen kémje vagyok, ami nagy tévedés ugyanis ki nem állhatom azt a hazug, zselékirályt. Esküszöm amint erősebb, leszek, ott hagyom azt a nyamvadt bagázst és keresek valami jobb társaságok, ahol tényleg tudok érvényesülni. Bárcsak lenne valami hozzám hasonló itt az erdőben vagy valahol itt Karakurában. Olyan unalmas nézni, ahogy az arrancarok és a shinigamik gyilkolják egymást. Ráadásul a zselékirály elvárja, hogy gyilkoljam az olyan személyeket, akikről semmit sem tudok. Amint befejezte Seireitei leírását szóban sóhajtottam egy iszonyatosan nagyot majd a földről felállva, kezdtem e szaglászni valami kaja után, mert kezdek megéhezni. Semmi kedve m sincs megenni ezt a trágya szagú gyereket. A végén még gyomorrontásom lesz vagy a fene, se tudja. Hátat fordítottam neki majd elkezdtem futni be az erdő sűrűjébe étel után keresve. Hosszas keresgélés után találtam egy vaddisznót. A kardomal levágtam majd átalakultam és megettem. A vérrel nem törődtem, mert most nem fenyegetett a lebukás veszélye. Miután visszatértem direkt úgy tettem, hogy a szám mindkét oldala véres legyen. A kérdéseire csak nemmel válaszoltam. Egyik említett személyt se ismerem. Sőt nem is akarom őket ismerni… Maximum úgy, mint eledel másképp nem. Mondjuk egyik arrancarnak sincs jó íze… Lehet, hogy be kéne próbálkoznom majd egy kis étlapváltoztatással. Például, egyszer megkóstolhatnék egy kis shinigamit, de nem ezt itt. Ennek már a szaga is visszataszító.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Pént. Aug. 06, 2010 7:40 am

~ˇ^ Feketécske és a farkasember avagy piroska és a farkas bleach verzió ^ˇ~

Kérdéseimre sajnos csakis nemleges válaszokat adott. Minden bizonnyal nem nagyon törődik a vele egy világban élő lényekkel. De talán ez nem is baj, hiszen az ellenfeleink nagy része gyűlöl bennünket, így nem kizárható, hogy mostanra már végzett volna velem ez az ürge. Minden esetre még élek és ez a lényeg, nem pedig az, hogy „mi lenne ha…” Ekkor vettem észre, hogy a szájának mind a két széle véres. Nem tudom, hogy evvel mit akart elérni, de nem is nagyon érdekelt. Talán jobb úgy nekem, hogyha nem tudom mit akart ezzel. Állítólag a tudatlanság néha boldogító hatású, ebben a helyzetben szerintem pedig erről van szó.
Minden esetre, ideje lesz hazamennem, mielőtt elkezdenének izgulni. Hiába nem arrancar valószínűleg harcolnom kellett volna, ám ezt szerencsére egyikünk sem akarta. Mindegy, otthon azt mondom, hogy nem találtam semmit és senkit aztán kész. Na de, hogyan kéne búcsút vennem ettől a vérfarkastól. Tényleg, ő vajon képes átjárót nyitni Las Nochesbe vagy sem. Hiszen, ha nem tud, elég nehezen jut el oda. Na, de ez már az ő dolga és nem az enyém. De azért nem árt elköszönni attól, akivel nem is olyan rég még beszéltél.
- Nekem most el kell mennem, itt végeztem, szóval ideje hazatérnem. – Mondom neki, miközben megnyitom a senkai kaput, majd azon átlépve a Lelkek Világában találom magam. Átlépve a kapun rögtön a szobámba indulok, szerencsére senki nem állított meg, így nyugodtan tértem haza. Hazaérve vettem észre, hogy még nagyon sok időm van, így inkább úgy döntöttem még mászkálok egy kicsit a 13 őrosztag területén.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Szomb. Aug. 07, 2010 3:26 am

♦ Kellemes délutáni ébredés - szemöldökrángatás

♦

*Homlokom közepét egy esőcsepp éri a közelgő zápor első jeleként. Nem mintha bármikor is rinyáltam volna egy kis eső miatt, maximum azért, mert elázik a cigim, s azért nem olyan húdenagy a tiszti fizetés, hogy efféle pazarlást megengedhessek magamnak. Különben is, már vagy öt percet kibírtam cigi nélkül.
Azért kicsit meglep, amikor a lány egyszerűen megragadja a karom és elkezd vonszolni. Igazán szólhatott volna, ha valami baj van, minden esetre továbbra sem érzem szerencsére a lidércek lélekenergiáját, amit annyira gyűlölök. Fordulna fel mindegyik… Rengeteg időt spórolhatnának nekem, ha végre önmaguk nyársalnák fel magukat a zanpakuto utánzatukra. Kár, hogy sajnos annyira elvette az eszüket a hollow lét, hogy még csak mérlegelni sem tudnak, és azt sem veszik észre, ha semmi esélyük egy harcban. Igazából még mi teszünk szívességet nekik azzal, hogy megtisztítjuk őket. Nem értem, mi a fasznak akadékoskodnak annyit. Degenerált vadállatok mind, pusztuljanak.*
- Hát, ha nem kérsz, akkor ez van… - *vágom zsebre némiképp csalódottan a süteményt, s bár valóban nem a legjobb, azért reméltem, a lány legalább értékeli, hogy hajlandó lettem volna megosztani vele azt, ami épp nálam van. Különben is, egy erdő közepén azért nem várhatja el, hogy ötcsillagos étterembe viszem, bár van egy halvány megérzésem arról, hogy a még mindig megnevezhetetlen nevű hölgyemény amúgy sincs hozzászokva a luxushoz. Érdekes fazonok lehetnek a szülei és igen kreatívak is. Ha leírva látnám, talán akkor se bírnám felolvasni, száz, hogy beletörne a nyelvem már a legelső próbálkozásba is.
Sejtésem beigazolódni látszik, amikor egy igen… öhm… otthonos barlangban találom magam. Pedig nem tűnik hajléktalannak a lány, vagyis biztosan más oka van ennek az egészen egyedi életstílusnak, bár ha neki ez jó, én nem szólok bele. Minden esetre a saját kényelmem nem hagyom, hogy megakadályozza, így a barlang falának dőlve figyelem a zivatarba szállingózó nőt, aki hamarosan vissza is tér két darab almával, és az egyiket odapasszolja nekem. Szemöldököm felvonva vizsgálom meg a gyümölcsöt, ám nem találok rajta semmi oda nem valót, például egy kukacot vagy valamit, úgyhogy valamivel magabiztosabban harapok bele. Nem gondoltam volna, hogy létezik még Karakurában olyan hely, ami nem függ annyira a modern világ nyújtotta körülményektől. Hiszen Karakura nem olyan kis város, s olyan elképzelhetetlennek tűnik, hogy az erdő ezen része mentes a globalizáció hatásaitól. Egyáltalán biztonságos a lánynak itt? Hiszen előbb-utóbb úgyis rátalálnak… Valaki biztosan.*
- Mondd csak… Biztonságos itt neked? A környéket elég gyakran szállják meg azok a kibaszott lidércek… Hogy a többi veszélyforrásról ne is beszéljünk. - *lépek mellé, majd ráterítem shinigami egyenruhám felső részét a lányra, s kiszedek egy beleakadt falevelet a hajából, legalábbis innen úgy tűnik, mintha fázna, és ebben a barlangban sincs valami jó idő. Majd ismét visszatámaszkodok az egyik falhoz, s az egyik fűből készített szőnyegszerű valamit ülőhelynek használva folytatom az alma fogyasztását. Mesélni? Én? Inkább hallgatni szoktam, s hagyom, hogy mások árasszanak el engem a problémáikkal. Bár mióta megtudtam, hogy Itsuki lidérccé vált, kicsit a feje tetejére állt az életem. Már csak ezért is a lehető legtöbbet kell elérnem s képességeimhez mérten a legmagasabb pozíciót betöltenem, amivel még meg tudok birkózni. Hogy végül könnyíthessek testvérem életén s megadjam neki azt, amit tényleg érdemel.*
- Nem vagyok az a típus, akit meg szoktak hallgatni, és ritkán beszélek magamról. De ha ezt kívánod… Mondd csak, Ama-chan, rágyújthatok? Elég nehezen bírom a cigi nélkül. - *matatok a zsebemben cigarettám után, s igenlő válasz esetén a pofámba is csűrök egyet, majd öngyújtómat felpattintva ismételten a tökéletes füstkarikákat eregetem az ég felé.*
- Mint mondtam már, shinigami vagyok. Emberi életem, hát, kicsit elkúrtam a dolgokat, de hogy nem a Pokolra kerültem, biztos jót jelent. Nem, nem öltem embert, semmi ilyenek, csak hát a dolgok nem úgy jöttek össze, mint reméltem. Bár így utólag visszagondolva megérdemeltem a sok pofont, amit Rukongaiba kerülésem után kaptam, és azt hiszem, egész rendbe hoztam az életem. Persze a köcsög sors megint kibaszott velem… Amióta megtudtam, hogy az ikertestvérem – még emberi életemből – arrancar, sőt, espada lett, kurvára nem tudok mit kezdeni magammal. Ha ezzel a ténnyel állítanék be a 46-ok tanácsába, akkor meg tuti felkoncolnának. Hű vagyok Seireiteihez, de nem vagyok vak, és hülye sem. Mindegy, így is sok volt belőlem. Öhm, mit is mondtál az előbb? Mármint az a tündéres dolog, nem értettem teljesen… - *ejtek meg ismét egy mosolyt. Valóban, talán kicsit elragadtattam magam, a szokásosnál lényegében többet árultam el magamról. Persze, a múltamat sohasem titkoltam. Nem vagyok rá büszke, de ez van. A buzi bélyegek nyalogatásába döglöttem bele, de tanultam belőle. Többé nem fogok egy olyan szánalmas kis csicskává válni, mint annak idején, és végre a kezembe veszem az irányítást. Ezen még Itsuki sem változtathat.*

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Szomb. Aug. 07, 2010 4:13 am

Betolakodó ébresztése ~ Ahoj, szépfiú!

Úgy tűnik, Keisuke számára kissé sajátosnak tűnik az életmódom. Nem értem, hogy mi lehet ezzel a problémája bárkinek is- így tökéletes kapcsolatban vagyok mindennel, ami csak számít nekem. Még hogy párnák közé feküdni, és egy bezárt szobában élni? Levegő, levelek, fa és föld nélkül? Sosem szoknám meg... talán, csak egy-két alkalomra, valami kedvéért.
Reméltem, nem zavarja őt, hogy csak így magammal ragadtam, és nem kértem a véleményét. Nem szokásom idegen egyének elrablása, és akaratuk ellére fogsában tartás sem... Nem vagyok szörnyeteg. Már nem... elmém azon részét, mely őrjöngő évszázadaimat őrzi sötét emlékként, békés, jótékony homály s tudatlanság fedi, mely lehetőséget ad nekem arra, hogy cserfes, táncoslábú lényként szökelljek az erdőben, utánozva az unott filmekben látható tündéket. Nevetséges s szánalmas, tudom nagyon jól- de más tennivalóm nem akad, s keresni sem kerestem semmi mást sem.
Testének hirtelen közelsége rég nem látott pírt csalt arcomra, s magamba fojtott lélegzettel húztam össze a ruhadarabot magamon, amit rám adott. Kissé elgyengültem, bevallom- hiszen régen nem fáztam volna ennyitől. de az a rég már elmúlt, s nem jön vissza, bármennyire is akarom. Ajkamon szomorú mosollyal fordultam felé, és húztam előre a hajamat.
- Ezen még nem gondolkoztam. Nincs szükségem biztonságos helyre, és ha eltűnnék sem hiányoznék senkinek, hiszen az elmúlt évszázadok alatt nem szereztem senkit sem közeli ismerősnek.- valóban, a magány a legelvisselhetetlenebb. Rendben, érzem a körülöttem levő életet, hihetetlen távolságokból meghallom akár a leghalkabb zajt is, de... ez nem egyenlő azzal az érzéssel, hogy valaki melletted van. Legyen az a szerelem egy emberben, vagy éppen egy barát, akihez hozzá tudsz szóni. Fajom tagjaival nem találkoztam, s nem is csodálom- azt hiszem, igencsak egyedi példány vagyok, mint már voltak kedvesek hozzám vágni- egy fatty. Így időmet kénytelen voltam az egyetlen számomra lehetséges időtöltésnek szentelni- megismertem a várost, ahol élek. Nem szándékoztam innen elemenni, csak akkor, ha már tényleg veszélybe kerül az életem.
Nem zavar a tűz, a dohányhoz már Amerikában hozzászoktam, ahol nem hogy elszívták annak idején, hanem még köpőcsészékbe is beleköpték, miután szétrágták. Undidorító, egészségtelen szokás, ami elrohasztja a testet. Azért lángoló íriszeimet aggódva függesztettem Keisuke arcára- nem szerettem volna, ha a tüdeje beteg lesz, ő pedig meghal... Túlságosan is életerősnek tűnt, erős jellemnek, amit semmi sem tud letarolni. S ez bizonyságot is nyert: csodáltam, hogy ennyire hűvösen kezeli az életét. Én bármennyire is szerettem volna, nem ismertem meg azt az érzést, hogy van testvérem. Bár lehet, hogy anyám szült még gyerekeket annak az embernek... de én azt már nem láttam, s sosem tértem vissza oda.
- Jóval a ti időszámításotok előtt apám... nem a legkedvesebb úton létrehozott engem. Anyám pedig nem volt az a lélek, aki egy ártatlan lelket elpusztítson, így megszült, és a többi Gwragedd Annwnra bízott. Érdekes volt belecsöppenni a mágikus lények világába, és tudni, hogy közéjük tartozok... De mióta itt vagyok, azóta csak hollowokat, vagy shinigamikat láttam. - ültem le mellé a földre, és terítettem rá vissza a ruhadarabját előtte. Néhány simítással még rá is igazítottam izmos alakjára, majd sóhajtva mélyedt bele tekintetem a lángokba. Szórakoztató és felemelő érzés lett volna, ha egyszerűen kézen foghatnám, és kihúzhatnám magammal az esőbe... játszani. Hiányzott az életemből a pajkosság. Nehezen bírtam anélkül, hogy megfogjam az Ő kezét, és érezzek... Még ennyi idő után is elemésztett az érzések utáni vágy. Miközben fejemet a barlang hideg falának támasztottam, rámosolyogtam Keisukére.
- Mondd csak, nem lenne kedved... sétálni egyet velem? Ne vedd erőszakoskodásnak, csak... valamiért nem igazán élvezem a társaság érzését. Az erdőben élés következménye elkerülhetetlenül a magány.- keserű mosollyal ajkamon temettem kezeim takarásába arcomat, és bújtam el a világ elől, ami most egyetlen személyt jelentett számomra.
Nem akartam tovább téblábolni a sötétben, és hideg ujjaimmal tapogatni az utat a fény felé. Az enegm körülvevő jéghideg levegőben vacogni némi melegség után, néhány érzésért könyörögni... Élni, érezni akartam, még ha csak rövid ideig is. Mert bármennyire is szerettem bele a természetbe, barátot, társat, szeretetet nem tudott adni nekem... S nevetség tárgyává sem kívántam válni, térden csúszva könyörögni neki némi társaságért, valami eseményért, amit együtt csinálhatunk. Felállva, kezét megragadva húztam magamhoz, és néztem bele a szemébe, majd simítottam végig arcán hirtelen, s a röpke érintés után csak ujjaim hűvössége maradt meleg bőrén.
- Köszönöm hogy beszéltél hozzám... Rég hallottam már emberi szót, ami nekem szólt. - mosolyodtam el őszintén, és léptem az ágyamul szolgáló gyékényhez, hogy felemeljem az almám. Igazán könnyű lédússá és élvezetessé varázsolni egy gyümölcsöt...

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Kedd Aug. 10, 2010 3:07 am

~˘Ken és Ryuuji...Ennek mi lesz a vége?˘~

Nagy magányomban tovább gondolkoztam...Hejj, de jó volt régen...Nem voltam főkapitány sem, nem kellett parancsokat adnom, és az emberek nem vártak el tőlem semmit. Azonban akkor most nem védhetném az embereket ennyire. Heh, vicces helyzet nem? Szóval ültem, ültem...Nameg ültem is. Nem figyeltem semmire magam körül, egészen addig, ameddig egy arrancar valahogy előttem nem termett. Legszívesebben a kardomhoz nyúltam volna hogy 2-őt csináljak belőle, de erről elég hamar le is tettem.
-Üdvözletem Ken Taichou! A nevem Ariwara Ryuuji a 13. osztagban szolgálok, mint arrancar.-próbáltam gondolkozni, de elég tompán fogott az agyam...Igen, beugrott valami olyasmi, hogy arrancar szolgált a 13. osztagban, de valami olyasmi is, hogy már nincs ott.
-Látom felesleges bemutatkoznom. Szóval 13. osztag...Szolgálsz, vagy csak szolgáltál?-kérdeztem, de a -tált kicsit megnyomtam, és közben mélyen a szemébe néztem, hátha ki tudok belőle olvasni valamit. Ha tényleg elhagyta, akkor megkérdezem hogy miért is. Lehet hogy egyszerűen nem bírta a shinigami létet, amit meg tudok érteni. Mondjuk én is elég hülye vagyok, először talán kicsit többet kellene megtudnom róla, aztán ''vallatni''. Közben azon gondolkoztam, hogy mit csinálok vele, hogyha mondjuk kikezdett az osztaggal? Hát egy rohadt ötletem nem volt, de azon sem akartam elgondolkozni, hogyha nincs ott, akkor miért nincs ott. Ha válaszol, válaszol, ha nem, akkor is. Ha ott szolgálna, akkor elvileg köteles lesz válaszolni nekem...Azonban nem köteles igazat mondani. Jhaaaaajj...minek tornásztatom az agyam má' meginn hát nem bírnék egyszer kikapcsolódni? Megoldom, valamelyik nap a drágalátós hadnagykával benézek a városba...

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Szomb. Aug. 14, 2010 8:31 pm

~˘Ken és Ryuuji...Ennek mi lesz a vége?˘~

Hogy az a tetves ki kurva anyja baszná meg azt a kis tetűt, hogy pont erre tévedt. Vagyis inkább a bénaságomat baszná szét az ég, hogy pont ebbe a degenerált főkapitányba botlok bele. Már csak abban tudok reménykedni, hogy nem tudja az árulásomat, vagyis csak annyit tud, hogy elhagytam azt a lepratelepet.
-Nos, ha úgy nézzük, akkor már nem szolgálok annak a csöves osztagnak ugyanis elhagytam az egész lepratelepet, de nem tértem vissza azokhoz a töketlen testvéreimhez. Ha úgy nézzük akkor remete életet élek. Annak a félnek segítek, amelyiknek úgy látom, hogy elkél egy kis segítség.- hadartam el a jól betanult hazugságomat majd fogtam magam és leültem a földre. Nem érdekel, hogy koszos leszek, ki tudom mosni, vagyis mosatni. Engem inkább most az érdekel, hogy mit keres itt a főkapitány. Lehet, hogy volt valami balhé? Mondjuk, arról tudnék. Az is lehet, hogy utánam jött. Na, jó azért ez már túlzás lenne. Annyira még nem vagyok erős, hogy a főkapitánynak kelljen utánam jönnie. Mondjuk, ha csak üldögélek és hülyeségeket gondolok, sose tudom meg az ittlétének az okát.
-Lehet, hogy kibaszottul nem rám tartozik, de mégis bassza a csőrömet ez a kérdés és ezért fel is teszem. Maga mi a faszt keres itt? Volt valami balhé, amiről nem tudok vagy esetleg utánam jött megnézni, hogy nem e LN-ben vagyok?- hadartam végig ezt a rakás fost majd felálltam és kinyújtóztattam a végtagjaimat. A seggemet egy kicsit elültem hála anak, hogy kőkemény a föld. Ne de mindegy ne legyek már ilyen hisztis picsa mert a végén még e fog kinyírni.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Hétf. Aug. 16, 2010 11:16 pm

~☺Ken és Ryuuji...Ennek mi lesz a vége?☺~

Hümm...Szóval nem szolgál ott. Elhallgatta volna előlem kapásból. ezek után megkérdezte, hogy mit keresek itt. Kicsit gyanús az utolsó mondat:,,Volt valami balhé, amiről nem tudok vagy esetleg utánam jött megnézni, hogy nem e LN-ben vagyok?'' Miért jöttem volna utána? Addig üsd a vasat, amíg meleg, nem igaz?
-Mit keresnél LN-ben? És most perpillanat kinek segítesz, ha szabad kérdeznem? Ó, elnézést...Nem válaszoltam a kérdésedre. Hát én csupán emlékeket idézek, jó régről, mikor még kislánykoromban emberként szaladgáltam. Nem furcsa, hogy mennyit lehet változni pár évtized alatt?-kérdeztem. Egyszer sem néztem rá mondandóm közben. Arra kíváncsi vagyok, hogy mit fog mondani.
-És pontosan mikor hagytad el az osztagot?-így az is kiderül, hogy én vagyok hülye, vagy pedig még nem tettek jelentést róla. De furcsa, hogy az erdő mindig úgy áll, ahogy régen is állt. Ennek köszönhetem, hogy idetaláltam. Mint a pokoltűz! Az is ugyan olyan forrón ég, és sosem alszik ki. Na mindegy, ezt most hagyjuk. Gondoltam szólok még Ryuujinak, hogy vigyázzon a szájára, nem faszt keresek én itt, de nem shinigami, szóval nem parancsolhatok neki. Remélem, hogy nem veszi észre ezt az előnyét...

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Kedd Aug. 31, 2010 1:13 am

~oO Randi, új külsővel... Jobban mondva, találkozás a 'Szerelmeddel' Oo~

[Zesubana Avanfeyer szerepében]

Oly sok idő telt el azóta, hogy először megcsodálhattam szívem választottját, s, ha kívánhattam volna, akkor biztos, hogy előbb megismertem volna, ahelyett, hogy olcsó játékot űztem más nőkkel. De ez már a múlté természetesen. Nekem már csak és kizárólag egyre van szükségem, kit a jelenlegi helyzetek körülménye közt is szeretek, s nem hagyom el, mert ő ad nekem reményt. Kincs mely nem viszonyítható mással, s többet ér nekem minden aranynál, égkőnél, vagy győzelemnél. De sajnos mint minden kapcsolatban, itt is eljött a krízis pont, ami azonban nem vitákon alapszik, hanem a másiktól való távolság, s az, hogy jelenleg kettőnk útja is eltávolodott kissé a másikétól. A Seireitei mára már a fejemet kívánhatja, amit meg is értek, ám ők még nem tudják mi az igazság, s talán majd egyszer belátják igazamat, s majd amiatt megbocsátanak, de ez még az idő kérdése. Ám most nem azért mentem Karakurába, hogy erről tárgyaljak magamban, hanem, hogy ismét viszont lássam szerelmemet.
Feketefelleg kastélyában pihengetve az élet, mint lassan lehulló porszemek egy homokórában, egyszerűen nyomasztóan unalmas. A trónomba feledkezve merengtem minden áldott nap, s a jövő kérdései lebegtek szemem előtt. Nem hagyott azonban nyugodni a gondolat, hogy szívem hölgye valószínűleg minden pillanatban csak aggódhat, s én nem tudtam vele még beszélni, mióta az ébredés elkezdődött. Szegényt biztos emészthette a dolog, s engem is meglehetősen. Nem kívántam ilyet tenni vele, de nem volt más lehetőségem. Nem akarok a Seireitei másodlagos ellensége lenni Aizen után, így el kellett kerülnöm őket egy darabig. Azonban muszáj volt már találkoznom vele, mivel lassan nem tudtam már semmit sem tenni az állapotomban. Így hát elhatároztam, hogy levelet küldetek Vixen segítségével.

Drága Maya,

Tudom, amit tettem meglehetősen nehéz volt a számodra, de én sem kívántam ezt tenni veled, a sors hozta, s próbáltam azt tenni ami a leghelyesebb neked is. De már úgy érzem nem tudok meglenni nélküled tovább. Gondolataim csak rád szegeződnek már, s nem hagy nyugodni a kérdés, hogy mi van veled. Ezért arra kérlek légy holnap a Karakurai erdőben este kilenckor. Nem tudom, hogy akarsz-e még látni, de remélem igen, én biztosan ott leszek, s várok rád.

U.I.: Próbáld kerülni a kíváncsi szemeket, mikor elindulsz.

A te 'Zeled'

Rövid levél volt az tény, de az érzéseimet nem tudtam levélben kimutatni, s szavakban is csak nehezen tudtam leírni, de reménykedtem benne, hogy még érdeklem Mayát, s eljön hozzám. Másnap csak annyit mondtam a többieknek, hogy dolgom van, s nem kötöttem az orrukra a pontos indokot, de mivel egy lélekből származunk jól tudták, hogy mi lehet az, ami nyomasztott, s tudták, hogy hova megyek, innentől kezdve minek kellett mondanom bármi mást? Kissé korán értem ki, még talán fél órával is, úgyhogy csak vártam. Bár a várakozás csak még rosszabbá tette a dolgot, mivel kétségek közt voltam, hogy eljön, de azért bizakodtam. Az erdőben majdhogynem masszív sötétség uralkodott, a lélekenergiámat bár fedtem, de jól tudtam, hogy ha Maya a közelbe ér akkor úgyis megtalál engem, s én is könnyű szerrel megtalálom őt, azonban a jellegzetes mámorító illatot hiába kutatta szaglószervem, semmit sem talált, de persze még az nyugtatott, hogy korán volt.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Kedd Aug. 31, 2010 3:51 am

~oO Randi, azaz találkozás Monamúrommal*.* Oo~

Egy ideje nem voltam önmagam… bár ezt nem csodáltam. Miután végre lezártam a Yukéhez fűződő „múltamat”, valahogyan találkoztam Vele, és annyira könnyű volt megszeretni! Tulajdonképpen az is lehetséges, hogy már az óta szeretem, mióta először láttam. Eltűnése óta azonban egyszerűen kezdtem lassan megőrülni, hogy egyáltalán akar-e még engem… Megérteném, ha el akarna lökni, végülis nem tudok neki túl sok mindent nyújtani. De az asztalomon árválkodó levél másról árulkodott! Annyiszor elolvastam már, hogy minden betűjét fel tudtam idézni magam előtt, és visszavonhatatlanul magamba égettem a szeretett személy betűit. Lázasan, égő tekintettel hajtogattam apróra, hogy elrejtsem ruhám mélyére. Nem akartam, hogy miattam érje baj, az egyszerűen megbocsáthatatlan lenne.
Bár Nabe-kunnak tényleg nem mondtam semmit sem a Hozzá fűződő dologról, szerintem már régen tudja… Ő ne tudná, amikor rosszabb vagyok, mint egy zombi, mióta eltűnt? De legalább most látni akar, és nem is úgy tűnik, mint aki el akar taszítani magától. Miután a munkát ráhagytam Hanára és Kei-kunra, visszavonultam a szobámba, és nekiláttam a „készülődésnek”. Vagyis igyekeztem minél emberszerűbb lényt faragni magamból, ami kezdődött azzal, hogy benyomtam egy kétórás extrémalvást, hogy a fekete gödrök eltűnjenek a szemem alól. Azután meg elrohantam fürödni, és igyekeztem minél többet ázni kedvenc habfürdőmben, aminek illatát szerette az én Mókuspalacsintám. Ezután jött a hajvasalás, meg a ruha kiválasztása, ami egész gyorsan meg is történt: egyszerű, nyári, kék ruha. Miután öt percig vacilláltam, hogy elvigyem-e a kardot, hátha… baj lesz, idegesen markoltam meg, mert hát hogy jönnék haza, ha nem ezzel? Ez nyitja a Senkai kaput, és Mákospuszedlim se gondolja majd azt, hogy meg akarom ölni… amúgy se tudnám. Lassú, óvatos léptekkel, sarumat markolva kommandóztam át az osztagon, hogy a legárnyékosabb helyre érve sunnyogva nyissak egy kaput, bele egyenesen az erdőbe. Megérkezésem zökkenőmentes volt, amin csodálkoztam is: általában azzal szoktam indítani, hogy elesek, megbotlok, vagy lefejelek valamit vagy valakit. Küzdve a bozótos ellen ténferegtem jobbra-balra, miközben hevesen dobogó szívvel azonosítottam be Édeskrémesem lélekenergiáját. Meg is indultam, szinte már szaladtam felé, de nem akartam azért túl nagy zajt csapni. Mégis sikerült azért bebizonyítanom neki, hogy én én vagyok, mert mielőtt a nyakába borultam volna, elegánsan megbotlottam, és az egyik közeli fának borultam.
- Asszem megjöttem… - motyogtam, miközben homlokomat dörzsölgetve feltápászkodtam, és kihúztam tekintetes mennyiségű hajamat a képemből. Hozzá is bújtam rögvest, hogy alaposan meg tudjam ölelni.
- Úgy hiányoztál, Kókuszpuszedliii… - motyogtam lelkesen a nyakába, miközben igyekeztem jó alaposan megszorongatni, és ezáltal a tudtára adni, hogy ezt azért mégse illik… >.> Mi az már, hogy csak úgy otthagy, nem keres és még csak rám sem néz, amikor odatoppantunk elé? >.> Büntetését kétségtelen, hogy meg fogja kapni, ha mást nem is, csúnya bőrostorok és szőrős bilincsek képében! >.<
- Nincs kedved játszani kicsit vacsi után? - kérdeztem félreérthetetlen vigyorommal, és kézen fogva kezdtem el húzni magam után. A sok bokor és bozót nem nagyon akart minket engedni, no de olyan nincs, hogy az én utamba álljon bármi is, amikor az én életem párjával lehetek végre, eszméletlenül hosszú idő után! Anyukáját a göröngynek is már, na >.>
- Egyébként mit csinálsz? Ugye semmi veszélyeset? Tudod, nem lehet bajod, mert akkor… felrobban az univerzum, és barna gyerekek potyognak az égből, akik rácuppannak a buszkerekekre! - magyaráztam neki teljes beleéléssel, mert nem olyan könnyű kapásból kimondani, hogy mennyire szeretem! Nem tudom, díjazná-e, ha ráborulnék… de a hátára mászás ellen biztosan nem tiltakozna! *.* Ezt rögtön meg is valósítottam, és rám is tört a nosztalgia, hogy pont így pottyantam a hátára legslegeslegelőször is *.* Igyekeztem rávezetni arra, hogy ő most mindenképpen menni akar enni valami vacak amerikai kaját, mert azzal állítólag járnak olyan kis hupikék törpikék is most, és azt a sok kis szmöttyöt tök jó lenne odaadni Nabe-kun gyerekének >.<
- Egyébként hosszas ignorálásodat irányomban meg fogom bosszulni, vedd tudomásul! Megbocsáthatatlan dolgot műveltél… - böködtem meg a nyakát, amit lelkesen el is kezdtem harapdálni. Biztosan valami vámpírvér is folyik bennem, és titkon egy sparklepájör vagyok! De nem voltam ízig-vérig romlott, így csak még harapdáltam kedvesem nyakát egy kicsit, aztán a vállára hajtottam a fejem. Annyira jó volt beszívni az illatát, érezni, hogy végre megint mellettem van… Ez a sok apróság is már annyi erőt tud adni ahhoz, hogy majd holnap fapofát vágva megint felvegyem a pennát és szignáljam a sok vacak papírt…
- Úristenn! Mondd, nagyon nehéz vagyok? Mert Yuu-chan… izé, Yuci azt mondta, hogy nagy a seggem, meg aerobikoznom kellene…. Most tegyél le, ha nehéz vagyok, ígérem,fogyok, veszek olyan Rubint Rékás izét is… - kezdtem el mocorogni rajta, hogy lebocsátást nyerjek, és mögötte lépkedve kövessem az Én Uramat.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Kedd Szept. 07, 2010 11:23 am

♦ Kellemes délutáni ébredés - szemöldökrángatás

♦

Ha nem épp csajjal beszélnék, akkor biztosan akaratlanul is kicsúszna számból az igazság. Ha évszázadok alatt nem tett szert barátokra, akkor annak egy oka van, mégpedig saját maga. Pedig igazán nincs oka szégyenkeznie, hiszen nem csak baszottul jól néz ki, de még kedves is, és valljuk be, manapság egyre kevesebb az ilyen nő sajnos. Megjelentek a felszínes kurvák, akik nem is magadért szeretnek, hanem a külsődért, a pénzedért, vagy esetleg a rangodért. Jó, oké, én se kezdek ronda nővel, de nem csak dugásból áll az élet, bassza meg. -.- Nem elhanyagolható, de jó lenne néha valami mélyebb kötődést is érezni, na meg azt, hogy nem hiába törődsz a másikkal, vagy mi. A külsőségek rövid idő után úgyis mindig háttérbe szorulnak. Vagy az én elvárásaim túl nagyok, vagy egyszerűen nem érdemlem meg, de voltaképpen emiatt nem tartott tovább néhány hónapnál a legtöbb kapcsolatom mostanában. Magány, abban legalább nincs részem, mindig van egy pótlék, akivel rövid időre, de betölthetem azt a tátongó, egyre inkább csak szélesedő, terjedő, mindent bekebelező űrt. Nem olyan nagy dolog és csillapítja a hiányérzetet. Eggyel több vagy kevesebb már úgyis mindegy.
De most nem beszélhettem úgy, ahogyan mondjuk egy haverral tettem volna. Nem kívánt félreértésekhez, értelmetlen komplikációkhoz, rengeteg fejfájáshoz és összezavarodottsághoz vezetne, amiből köszönöm, nem kérek. Nem szeretem túlbonyolítani gyopár és sivár életem. Magam sem értem, miért kezdem el úgy kezelni ezt a lányt, mintha egy ékes kristálypohár volna; vigyázva, hogy el ne törjön s ne érje por még a talpát sem. Óvatosabban kell fogalmaznom, egy-egy nem kívánt szó vagy cselekedet elég lenne ahhoz, hogy felsértsem szívét és örökre elkergessem magamtól. Többet akarok tudni róla, még többet, míg szomjamat nem oltom. Azt mondja, félvér, ám hogy mi igaz ebből s mi nem? Hiszen ezelőtt sosem hallottam ezekről a fajtákról és nem tartoztam sohasem a picsogó kis csicseriborsók közé sem, akiknek anyuci-apuci tündi-bündi meséket olvastak fel az éjjel, hogy teletömjék az agyukat mindenféle szarsággal ahelyett, hogy kiböknék végre, hogy az élet mekkora egy szívás, és hogy talán jobb lett volna, ha sosem jön világra. Nem hiszek bennük, egy most mégis itt áll előttem, mosolya pedig egy pillanatra még a lélegzetemet is elállítja, majd zavarodottságomat azonnal palástolva egy újabb szál nikotinrúdban keresem a megváltást.
- Hát ez igazán… káprázatos. – reagálok történetére, melyből csak a megerőszakolós rész tiszta, na meg hogy valami Gwendolynra bízták, biztos valami mágikus nevelő néni, fene se tudja, kidoukból mindig pocsék voltam. Bár még sosem láttam olyat, hogy egy shinigami egy dadust idézett volna meg mondjuk hadou-val, de ki tudja. A reiatsu kondomu után már semmin sem lepődök meg.
- Amit csak szeretnél. Mondd csak, biztos nem gondoltál arra, hogy civilizálódj kicsit? Kurva unalmas lehet minden nap a plafont bámulni egy barlangban. Én nem bírnám ki. – tápászkodok fel a földről, miután az utolsó esőcseppek is céljukat érték. Nem mintha féltettem volna a hajam a víztől – csak mély szánalmat tudok érezni azok iránt a rinyálós kis tinik iránt, akik a saját frizurájukat jobban féltik az életüknél. Szánalmas, vágóhídra való kis nyomoroncok, akik nem tudják, mi az élet! Bezzeg ha a zseléjükről van szó, azért mindent kihisztiznek anyuci pici kedvencei, hogy lógatnák bele őket elevenen egy viperafészekbe. Kurvára nem értem, mit csípnek bennük a mai tinédzserek. Sorkatonaság, az kéne nekik, nem pedig a különböző körömápolószerek.
- Erre tessék, kimondhatatlan nevű szépségem… Az Ammaryllishez mit szólsz? Olyan elegáns hangzása van, ugye? – karolom át derekát megállapítva, hogy pont ott formás, ahol kell, s vezetem kifelé ebből a groteszk lakóhelyből. Nem minden nap szembesül az ember azzal, hogy tényleg vannak, akik még mindig barlangban laknak, bár egész komfortos ahhoz képest, mint amilyennek első pillantásra tűnt. Hogy önkényesen úgy döntöttem, új névvel látom el a lányt, arról meg neki nem feltétlen kell tudnia, hisz félő, lebunkótaplóparasztozna, amiért nem vagyok képes megjegyezni a nevét. Nem tartozom a romantikus hercegek közé, sajnálom, és ezt a virágot is csak azért jegyeztem meg, mert annak idején folyton ezt festették le Itsukival. Hál’ istennek nem születtem nőnek. Valószínűleg már a második órán kettéfejeltem volna a rajztáblát.
- Nem gondoltál arra, hogy többet járj emberek közé, Ama-chan? Persze, szar a világ, ahol élünk, én már csak tudom, de azért adhatnál egy második esélyt is nekik. Akár barátokat is szerezhetnél. Soul Society meg amúgy is tele van furcsaságokkal. Hmm, egy mozi? Voltál már moziban? – hajolok el a huszadik faág elől, hisz a magasság egyik hátránya egyben, hogy nem éppen kellemes ilyen terepen sétálgatni. Azt is meg kell válogatnia az embernek, hogy melyik fának dől neki pihenésképp, hogy ne borítsák el a hangyák. Persze még véletlenül sem úgy tűnik, mintha a város felé szándékoznánk menni, a szépség kezét fogván pedig egyre beljebb és beljebb hatolunk a farengetegben. Tekintetem újra és újra elidőzik csábító idomain újabb aljas vigyort csalva arcomra, cselekvésre késztetve, ám nem hinném, ez lenne a legmegfelelőbb idő és helyszín arra, hogy ráerőltessem magam. Ama-chan talán még saját magával sincs tisztában, látszik rajta, hogy teljesen összezavarodott, és neki is jobb lenne, ha nem erőltetném rá magam.
- Mindegy, csak menjünk innen… Hadd mutassam meg a kinti világot. Ígérem, nem hagyom, hogy bajod essen.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Pént. Szept. 10, 2010 4:46 am

Szépfiú ébresztése

Rövid időn belül máris az oldalán találtam magam- annyira természetesnek tűnt az egész, hogy meg sem próbáltam ellenkezni. Kellemes érzéssel töltött el az érintése, és szívesen hallgattam, amit mondott. Felesleges lett volna tagadnom, hogy az elmúlt évek, évszázadok alatt senki sem foglalkoztatott, izgatott annyira, mint ő. Nőből voltam, szemem is volt… és csak örülni tudtam a derekamon hol le, hol felcsúszó kéznek Mindig is álmodozó voltam- így egyetlen pillanat alatt eljutottam oda, hogy nem gondolhatná azt, hogy ha lenne valami, az a pénze miatt lenne… most komolyan, elég ránéznie a lakásomra!
Ha nem hagytam volna megkopni a képességeimet, most könnyedén olvashatnék a gondolataiban, s bár a mozdulatai így is többet elárulnak nekem, mint amit el akart nekem árulni…
Örültem neki, hogy nem egy nyafka ficsúrral sodort össze a sors, aki egy kis víztől visítva ugrik odébb, mert csodásan belőtt hajzatát tönkreteszi pár csöpp víz. S amint kiléptünk az esőbe, tekintetem máris kék lángra gyúlt, ezért inkább rá sem néztem- a fűszálakon gyöngyöző és lehulló cseppek tökéletes menedéket jelentettek nekem. Meleg volt a bőre… szinte átmelegített.
- Civilizálódni? Gondoltam rá, de nem volt miért, vagy kiért… Közelebb áll hozzám a természet.- néztem rá egy pillanatra. Nyilvánvalóan neki is feltűnt a rajtam végbemenő változás… szemlesütve préseltem magamat hozzá közelebb, és haraptam be az ajkam.
Könnyű volt visszavonulni… Nem volt semmi okom sem rá, hogy be akarjak épülni az emberek közé. A külsőm… néha nagyobb hátrányt jelentett, int előnyt. Elvakítja őket a szépségem, és egyből rokonszenves vagyok nekik, elbűvölöm őket, mániát váltok ki belőlük! A hangom pedig… rabszolgává teszi őket. Ha elvetemült és őrült lennék, világuralomra törhetnék… azonban annyira abszurd az ötlet! Nekem nincsenek földrengető terveim vagy vágyaim… békében, láthatatlanul akarok élni vízközelben.
- A kinti világ zajos és koszos… de ha oda akarsz menni, elkísérhetlek. - néztem fel rá, majd kezemmel megkerestem az övét. Tudom, korai lenne még, hiszen csak pár órája… de én kívül estem az időnek nevezett illúzión, amibe az emberek ringatták magukat. Nem mindegy, meddig élsz? Úgyis meghalsz… feleslegesen szorítanád magadat szabályok, korlátok közé, ha nélkülük is teljes az életed. Nekem elég az, ha tudom, mikor követi a fényt sötétség… a világon minden ismétlődő, a végtelenségig elnyújtott apró mozzanatokból áll. A tavaszt nyár, ősz, majd tél követi, azután pedig az egész kezdődik elölről. Szakaszok… nem percek, s a változást is csak akkor veszed észre, ha már teljesen elüt az eddigitől-addig fel sem tűnik.
- Keisuke, nem tolakodásként, de miért jöttél el Karakurába? Eddig sosem láttalak, vagy éreztelek itt. - persze hogy áradt a hangomból az öröm amiatt, hogy itt van! Végre van kihez szólnom, és szinte nevetségesen könnyen ment az, hogy beszéljek vele! Tekintetemet az övébe fúrva álltam meg, hogy fel tudjak rá nézni- szerettem volna megőrizni valamit abból az alakból, aki tényleg rendes volt velem, és akinél az sem érdekelt, hogy nyilván azért van mindez, mert az vagyok, abból, ami és aki… Jóval alacsonyabb voltam nála, a magasságommal ki sem tűntem volna az átlagos japánok közül. Félszeg tekintettel tettem arcára a kezem, és legközelebbi mozdulatommal lehúztam róla a vízt is… hála a képességeimnek, Keisuke immár szárazon álldogált előttem a délutáni esőt követő hűvösebb szellőben. Mosolyogva indultam meg, és meg kellett állapítanom, hogy rossz irányba indultam meg.
- Te… tudtad, hogy a rossz irányba megyünk? Az erdő ezen részén még nem jártam, sajnálom…- pillantottam rá, és fontam össze a karom. Az egyik közeli fához lépve nekidőltem, felsóhajtottam, és behunytam a szemem. Zajok, hangok… na meg a körülöttünk levő élőlények lüktetése, pulzálása teljesen elvette az érzékelő képességemet. Vagy mindez inkább betudható a közelemben álló férfinak? Végülis az ellen sem tiltakoznék, ha hozzám lépve valami intimebb dolgot akarna tenni...

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Hétf. Szept. 27, 2010 12:23 pm

♦ Kellemes délutáni ébredés - szemöldökrángatás

♦

Apró, ám egyértelmű jelzések, kimondatlan szavak, s nyilvánvaló érzések… Ama-chan nem tiltakozik a derekán pihenő kezem helyzetét illetően, és végtére is nem először beszélek nővel, ez minden esetben ugyanazt jelenti. Vagyis… Ama-chan valamiért más, ez az elbűvölő bájosság megakadályozza, azt merjem feltételezni róla, csak játszani akar. Túl naiv, túl szerény, túl ártatlan. Valóban olyan, mint egy tündér, s könnyed léptei nyomában további felesleges aggodalmak homályosítanak el. Hisz ez a lány szenved; természetszeretet ide vagy oda, senki sem érdemli meg, hogy ilyen körülmények közt éljen. Ilyen magányosan… Egyúttal az újabb csodálat is elönt, amiért minden viszontagság ellenére képes volt megőrizni józan eszét. A magány és elhagyatottság érzetével együtt.
Bevallom, elég ritka az, ha magamon kívül bárki mással is foglalkozok… Valaha csak saját magam érdekelt, s ha nincs a rukongai-i nyomor, ami többé-kevésbé kinevelte ezt belőlem, bizonyára most is az a tapintatlan, csak magával foglalkozó alak lennék, aki régen. Nem mintha ténylegesen olyan sokat változtam volna, ám feleslegesnek tartom a múlt siratását. Már nem változtathatom meg azt, amit akkor elkövettem, s eme titkokat már rég elföldeltem. Szégyenérzet, az van bőven, ám így, hogy nem ismeri senki sem valódi, sötét oldalam, elhitethetem magammal, minden rendben. Ismerjék csak a mindig minden buliban ott lévő Keisukét… És lehetőleg sohase találkozzanak azzal a szörnyeteggel, aki valójában vagyok. Ezt a bűnömet talán még Chizu taichou sem tudná elnézni nekem, nem is beszélve egy olyan érzékeny lélekről, aki itt sétál előttem.
Fekete hajtincseimből néhány csepp víz hull alá, a megfázás gondolata pedig önkéntelenül is harsány röhögést váltana ki belőlem. Nem szoktam beteg lenni, különben sem érek rá efféle luxus dolgokkal foglalkozni. Most már nem csak shinigami vagyok, rendeltetésem is adódott. Személyes ügyet talán nem kéne munkába keverni, de valahol mégis csak a saját testvérem az, aki espadaként bomlasztja a rendet. És még sem ő az, hiszen lidérccé vált, egy olyan szörnyeteggé, aki úgy néz ki és úgy viselkedik, ahogyan ő. Nem hagyhatom tovább szenvedni, hiszen ikerhúgom valahol mélyen mégis csak ott rejtőzik, segítségért kiáltozva, menedékért epedezve s végért könyörögve. S ha más nem, akkor majd én megteszem, ami másnak talán lehetetlen. Csupán még nem vagyok képes rá, gyenge vagyok. Egy espada ellen egyenlőre esélytelen vagyok.
- Shinigami dolog… Pápaszemék megkértek valamire, mert lusták kimozdítani magukat a laborjukból köpenyestül, de mindez… most nem érdekes. – palástolom az igazságot, hisz ki tudja, hogy reagálna, ha megtudná, valójában őérte küldtek? Persze nem elfogni készülnek, szó sincs róla, csupán hogy felmérjem, miféle teremtmény ő, s amennyiben veszélyes… Igen, azt mondták, akkor likvidáljam. Viszont az, hogy pont ez a tündéri teremtés bárkinek is ártani legyen képes, olyannyira lehetetlen… Mintha a Nap keringene a Föld körül, képtelen! Különben is, már megtudtam, amit akartam… Könnyedén visszafordulhatnék ismét a magányba taszítva mondván, a küldetésemnek itt vége, ám lábaim még sem engedelmeskednek, s tovább folytatom a lány által kiszemelt irányt. Majd megmondom nekik, ha visszaértem… Hogy a lény teljességgel ártalmatlan, vagy még jobb, hogy nem találtam! Így megtarthatnám csak magamnak, s léte a mi kettőnk kis titkává válhatna… Már ha nem dönt úgy, velem tartana Seireiteibe. A mohó démon mellkasomban mégis azért üvölt, kaparászik, kínoz, követelőzik, tartsam meg magamnak, ragadjam meg s ne engedjem el, hadd legyen csak az enyém, kössem magamhoz béklyókkal, láncoljam össze lelkünk, s legyünk együtt tán mindörökre. Hangja elbűvölt, járása elbájolt, mosolya teljesen elvarázsolt..
- Igazából én nem bánom, hogy eltévedtünk… – szorítom a fához, hogy hajtincseit arcából félresöpörve s állát ujjaimmal finoman felfelé tolva pecsételem meg döntésem egy csókban. Szükségem van rá, aggódok érte, kell nekem… Egyéb vélemény? Nem érdekel.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Hétf. Szept. 27, 2010 7:04 pm

Szépfiú ébresztése

Kissé talán mohó gondolat volt, hogy bárcsak belelátnék a fejébe, és olvashatnék, hiszen nem olyan biztos, hogy tetszene az, amit találnék. Senki sem tudhatja, mi lakik a másikban, nem igaz? Lehet, hogy ’életem’ legnagyobb hibáját követem el azzal, hogy Mellette sétálok, védtelenül. Védtelenül? Azt azért talán mégsem, ha kellene, tudnék ocsmány, rút, tündérhez nem illő módon fájdalmat, halált okozni. A víz nem csak a növényekben található meg, az emberek testének nagy része abból áll, és sok van belőle a vérben… Volt néhány évszázad, amit nem akarok megint átélni. Fel nem foghatom, hogyan tudtam egyáltalán élvezni a gyilkolást, mások fájdalmát. Olyan mélyre kergetett a magány, a szeretett elvesztése miatt érzett fájdalom, hogy kidobtam a saját gerincemet? Talán jobb az, ha teljesen védtelennek hisz a mellettem sétáló alak, hogy a légynek se tudnék ártani, mert akkor biztosan rögtön darabokká akarna szabdalni, és még a létezésem emlékére is undorodva gondolna. Talán találni kellene magamnak valami célt, hogy jóvá tegyem azt? De ha valamelyik oldalra állnék… mit érnének velem? Sosem volt az erősségem a harc, hiába voltam erős. Bántam minden ütést, vágást, elhullajtott vércseppet, ami miattam hullt le a földre, és gazdája tartozhatott bármelyik fajhoz tőlem. Igen, amikor józan voltam, nem szívesen bántottam senkit sem. Egyedül csak a hollowokat öltem meg, akik elvesztették józan ítélőképességüket, mert olyan mérhetetlen éhség hajtotta őket, olyan vérszomj, ami minden más parancsot fölülírt… Akárhogyan is nézem, eltompultam, megüresedtem, régi fényem elvesztettem… mindezt csak és kizárólag a saját hibáimból. Nekem kellene segítenem az embereknek, vagy a saját fajtámnak… Fel kellene kutatnom egy törzset, talán befogadnának. De mennyi az esélye annak, hogy ebben az aljas, mocskos, koszos, széthulló világban él más hozzám hasonló is? Minden lélegzetvétellel annyi szemét jut a szervezetembe, hogy sikít a tüdőm… a technika az élet ellensége. Mindent megmérgez, elpusztítja a szépet és a jót, a természetet. Egyszer majd a többiek is rájönnek erre, de akkor már késő lesz. Én pedig már régen nem leszek, és nem látom felvillanni a felismerést az arcukon. Rossz lesz és hiányozni fog az a kevés jó, ami megmaradt, és nem tudom, hová kerülök majd… lehet, hogy talán pont a Lelkek Világába? Több mint kétezer év ’emberi’ élet után mássá fejlődöm majd? Ha igen, azt kívánom, Keisuke mellett legyek… Akármennyire is gyerekes vagy nevetséges, szerettem volna még látni. Megmagyarázni se nagyon tudom, hogy ragadhatott ki a közönyömből, amivel a világ felé fordultam eddig, hogy miért nem hagytam egyszerűen ott?
- Értem… Sikerült elintézned, nem lesz belőle bajod? Ha kéred, szívesen segítek, hasznomat tudod venni.- néztem Rá fel kicsit aggódva további sorsáért, majd megint a földet kezdtem el nézegetni. Mennyire jó lenne, ha lenne bátorságom hozzá, hogy a hangommal őrült tettekre késztessem, hogy otthagyjon mindent Seireteiben, mellém szegődjön, barátnak vagy társnak, örökre… Sóvárogtam érte, gyarló emberi módon. Mennyire megvetnének most a régiek, ha látnának! Hiába fordult elő, hogy összeálltak emberekkel, engem akkor is megvetettek volna, mert mindig éreztették feleslegességem, hogy nem tartozok közéjük. Milyen dolog valakit olyasmi miatt hibáztatni, amiről nem tehet? Nem én akartam félvérnek születni… Ha választhattam volna, apró, jelentéktelen és nélkülözhetetlen lény kinézetét húztam volna magamra, olyanét, amilyen valójában vagyok. Nem vagyok része a körforgásnak, ha eltűnök, észre sem veszik sehol, mert azt sem tudják, hogy élek. Kissé keserű mosolyom kérdő pillantássá változott, amint megláttam a felém közeledő, engem fának préselő alakot. Igazán kedves, hogy nem bánja… még ebben az egy dologban is kudarcot vallok, mutatja azt, hogy mennyire szánalmassá váltam. Önmarcangolásomat azonban egy pillanat alatt félbeszakítja, elfeledteti, a semmibe űzi a csókja, ami alatt nem habozok hozzábújni. Jó volt megint a részének lenni valaminek, amiről azt hittem, nekem már nem létezik. Egyszerűen kellett nekem Keisuke, és hogy ez mennyire egyértelműnek tűnt most már! Beszívtam az illatát, elraktároztam, hogy ne tudjam elfelejteni. Arcán végigsimítva, mosolyogva hajtottam fejem mellkasára, és öleltem meg. Szinte már idegennek tűntek nekem ezek a dolgok, nem… szánalmas? Kár, hogy semmit sem tudtam Róla, pedig egy pillanat alatt több fényt adott nekem, mint az elmúlt ezerötszáz évben maga a Nap. Nem akartam elriasztani azzal, hogy faggatom-, nem hiszem, hogy ki akarná magát adni nekem, erőszakkal rávenni erre pedig képtelen lennék. Inkább újabb csókot lopok tőle, aztán pedig vihet magával akárhová, még a halálba is, ha úgy kívánja.
- Amíg…vissza nem mész Seireteibe, nem maradnál velem? Szeretnék még veled lenni.- néztem fel rá reménykedve, azután kézen ragadva igyekeztem kivezetni az erdőből, hogy belevesszünk abba a világba, amitől annyira féltem. Ujjainkat összekulcsoltam, és mély levegőt véve közelítettem meg az egyik utcai árust, hiszen kellett neki valami emberi étel is…