Ódon falak mentén megfáradt sóhajaként szökik be a környező barlangrendszerekből áramló friss, hűs levegő. A természetes módon megoldott levegőcserélési rendszernek köszönhetően még itt, a Fészek legalsó szintjén sem panaszkodhat légszomjra az ember, pedig méterekkel a felszín alatt található a helyiség, amelyben éppen időmet töltöm. Az ősöreg fáklyák lomhán lobogva biztosítják a kellő fényt a szobában, talán már évszázadok óta. Elképzelhetetlen, majdhogynem megmásíthatatlan mágia élteti eme helyet, ami biztos főhadiszállásként szolgál testvériségünk számára. Nem éppen a legkényelmesebb lak, amit az ember el tudna képzelni magának, azonban egy katonai létesítményben a luxus csak másodlagos. Az edzőterem gigászi méreteivel igencsak tiszteletet parancsoló jelenség, leginkább a 8. osztag külső gyakorlóterének méreteivel tudnám összehasonlítani. Gondolataimba mélyedve körözök egyre-másra a terem közepén felállított gyakorlóbábuk körül. Lélekölőmet komótosan forgatva az elvégzendő gyakorlat lépéseit tervezem meg, mely már kezd úgymond napi rutinná válni számomra. Persze shinigamiként a legtöbb szabadidőmet ugyancsak edzéssel töltöttem, ám miután kapitánnyá váltam, kissé ellustultam, ha lehet ezt mondani. Az utóbbi időszakban pedig képességeimet éles bevetések során fejleszthettem, ám most, mikor már elpusztítottuk a Sors Dárdáját, igazából minden nap ugyanolyannak tűnik. A háború már a küszöbön áll, s Nekem a lehető legjobb teljesítményt kell nyújtanom, ezzel is segítve diadalunk létrejöttét. Furcsa izgatottsággal várom a csatát, szemernyi félelem sem maradt már bennem. Hogy bátorságom inkább bolondság-e, arra csak az idő adhat majd választ. A rövid tervezgetést követően egy bólintással nyugtázom a kigondolt stratégiát és mozgásba lendülök.
Öt kiiktatandó tréningbábú lett elhelyezve elszórtan egy megadott területen belül, egymástól eltérő távolságban és irányban. Elhatározásom szerint egyetlen kombinációsorozat segítségével akarnám faforgáccsá változtatni az összest, ezzel adva meg a gyakorlatozás kellő alaphangját. Nagy szusszanással juttatok kellő mennyiségű oxigént a szervezetembe, majd még mielőtt elérném az első akadályt, lépéseimet shunpóra gyorsítom. Alig néhány méterrel célpontom felett jelenek meg ismét, a mozdulat, amivel lecsapok, szinte alig látszik egy kevésbé edzett egyén számára. Hangos csattanás és reccsenés adja a tudtomra, miszerint a találat sikeres volt, tökéletesen félbeszeltem a kiszemelt bábut. Térdelő testhelyzetemből jobb felé kimozdulva indulok következő áldozatom irányába, ahol is egy gyors pördülést követően nemes egyszerűséggel megszabadítom a jelenséget fejétől. Egy pillanatra felnézve tájolom be tartózkodási helyem, s kissé elégedetlen grimasz kíséretében kell tudomásul vennem, hogy túlzottan elcsúsztam oldalra. Korrigálva ezen hibámat egy méretes ugrással érkezem meg a harmadik tárgy elnagyolt vállaira, innen véve lendületet egy szaltó megvalósításához, de még a fordulat kezdetén mély barázdát húzok kiindulási pontomul szolgáló szerencsétlen arcába. A pörgést követően kellő közelségbe kerülve lecsapom a negyedik karját. Szabad balom mutatóujjába lélekenergiát koncentrálva dugom át azt jobb karom alatt, így pont a mögöttem lévő utolsó célra mutat. A fehér villám elemi erővel csap ki a már fentebb is említett testrészből, forgácsot aprítva a bábuból. A benntartott levegőt kifújva szemrevételezem akcióm eredményét és be kell látnom, mehetett volna sokkal gyorsabban és perfektebben is. Mondjuk a valóságban az ellenségek nem várnak mozdulatlanul, míg levágják őket, szóval azt hiszem muszáj leszek megint a lélekklónos módszert alkalmazni.
Az órák múlását nem érzékelem igazán, a percek összemosódnak, követhetetlen folyamot alkotva. Orrom hegyéről sós veríték cseppjei hullnak alá, mialatt laza támadópozícióban tartom pallosom. Ruházatom itt-ott szakadt, vágások által megkurtított, azonban egyetlen olyan támadást sem sikerült bevinniük hasonmásaimnak, amik akar megkarcolhatták volna bőrömet. Már csak egy klón volt talpon a megidézett tucatnyiból és feltehetőleg azért maradhatott meg utoljára, mert társai halálának köszönhetően egyre több és több lélekenergiát kaptam vissza, ezáltal a technika is ellenállóbbá vált. Sokaknak zavaró lenne önmaguk ellen küzdeni, az olyannyira ismert arc szimbolizálja a létezést, holott a test esendő, csak a lélek él örökké. Nem egyszer próbáltak már megtéveszteni ilyen módszerekkel, feltételezvén, hogy személyiségem nem viselné el a törést, amit saját klónom vagy árnyam kiiktatása jelentene. Amíg bizonyosan tudom, miszerint Én Én vagyok, addig bármit levágok, törjön életemre bármilyen alakban. A pszichológia gondviselés csak a gyengék ellen hatásos és azok ellen, akiket könnyű manipulálni. Elmélkedésem miatt majdnem sikerül elveszítenem az egyik fülem, ám még időben hajolok félre, amit követően egy elegáns csuklómozdulattal megfosztom a doppelgängert az övétől. Mesterien kivitelezett szúrás a szív felé és másodperceken belül ismét egyedül vagyok. Kissé fáradtan, de ettől eltekintve elégedetten indulok el a raktár felé, miután némileg megtörölköztem a táskámból előkerülő pamutban. Új dolgot nem tanultam, ám a régieket azért felelevenítettem. Kedélyesen dúdolgatva hagyom el tehát a Kohrihebi no Su területét, majd egy jól bejáratott csapáson keresztül, az erdőn átvágva kezdem meg utam kényszerű, viszont mostanra igencsak megkedvelt lakóhelyem felé.

A szaké gondolata, mint mindig feldobta a hangulatom. Örömtelien vándoroltam Karakura utcáin. A madarakat nem hallottam csipogni, ez egy kicsit zavart, mert így a lelki békém nem volt a legjobb állapotban, de ez ellen nem tudok mit tenni. Együtt érzek a velem szemben lévő fagyoskodó csövessel. Legalább is azt hiszem, neki is elege van a télből úgyszintén, mint nekem. Jöhetne ide valamivel melegebb időszak is. Persze én itt senki vagyok, nem tudok parancsokat osztogatni, hogy ez legyen és kész passz. Szóval visszahúzom a nagy pofám és haladok a célom felé. Az elsődleges cél az ivászat, utána jöhet a találkozási pont, melyet a kezembe nyomtak. A levegő hirtelen lehűlt, havazni kezdett. Elég nagy pelyhekben esik. A kezeim kinyújtom megakarom fogni. Furcsa, nem emlékszem arra, hogy éreztem valaha ilyesmit Ami ennyire hideg és megfoghatatlan. Akár, hogy próbálkoztam megfogni, elolvadt a kezemben. Pár srácot látok, ahogy többet egyszerre kap fel a földről és összegyűri, majd egy gombócot kapnak. Egy hógolyót. Mely ebben a formában, úgy tűnik megfogható. Eme dolgot egyszerűen dobálják egymásnak és a puha hónak köszönhetően nem történik balesett. Legalább is azt hittem, mielőtt véletlen az egyik hógolyójuk cél tévesztett és egy öregasszony felé repült. Reflexszerűen ugrottam a hógolyó elé. Készültem volna kikelni magamból és szétvágni eme golyót, de eszembe jutott, hogy ilyet ebben a környezetben nem tehetek meg. Így egyszerűen álltam, leblokkoltam, nem tudtam mi mást tehetnék. Még az sem jutott hirtelen eszembe, hogy mi lenne, ha elétenném a kezem. A hógolyó jött, majd a fejemnek csapódott.
~ Ez hideg, nagyon hideg. – A kezemet mozgatni kezdem, megpróbálom leszedni a pofámról a hómaradványokat. Kisebb, nagyobb sikerrel. A hót sikerült leszednem, de a hideg nem szűnt meg. Fagyoskodni kezdtem, életemben nem fáztam még, legalább is azt hiszem. A kapucnit a fejemre húzom, de a hideg nem szűnik meg.
~ A fene vigye el, tudtam… A hó egy rakás szar… Csak arra jó, hogy mások szenvedjenek. Semmi jó hatása nincs. – Eme véleményem gyorsan megváltozott. Először is, mert a néni, akit mondjuk, úgyhogy megmentettem, meghívott egy ebédre. Még ilyenben sem volt dolgom az emberek világában. Segítettem neki hazacipelni a csomagjait, majd valami olyasmit mondott, hogy nesze itt van a specialitásom. Rizses lazac.
~ RIZSES LAZAC???? Fújjj, utálom a halat. Azt hiszem. Lényegen nem változtat, ez egy moslék. Azt hittem valami értelmes kajával fog megtömni. Majd rám néz és bólint egyet a mama. Valami olyasmit jelenthet, hogy nem olyan szörnyű, mint aminek látszik. Végül erőt vettem magamon főleg, mert a nénit nem akartam megbántani. Előkaptam az evőpálcikákat és összefogtam egy kisebb adagot. A kezem remegni kezdett. Felnéztem a nénire, megint valami bátorító arcot vágott. Ebből én csak annyit vettem le, hogy nem méreg, ne aggódjam, de hát még is csak… A félelem táncolt bennem. Egy hollowtól nem félek, de egy kajától igen?
~ A fenéket! – A pálcát megszorítom és az ételt. Amit remélem lehet annak nevezni a számba teszem. A háttérből zajt hallok, ami hirtelen megijesztett és lenyeltem eme falatot. Igazából ezt szerencsének fogtam fel, mert így nem éreztem az ízeket, de a következőnél már nem lesz ilyen szerencsém. Ismét felkapok egy nagyobb adagot, majd a számba teszem. Rágom, ízlelem. ~ Valami nem stimmel. – ismét megrágom és ízlelem. ~ Ez finom! Rohadt jó! Ez a mama tud főzni! Az ízek mennyeiek.
- Mama! Repetát! – A néni csodálkozva nézz rám, majd kirohan a konyhába és hozz egy púpos adagot.
- Arigatou néném. – Rám mosolyog. Én az arcom a tányér felé helyezem, majd eszek. Az étel ismét elfogyott. ~ Úristen, ez baromira jó. Ilyen jót még életemben nem ettem. Szuper. – A kedvem még ütősebb lett, mintha valami erővel töltött volna fel az étel. Legyőzhetetlennek érzem magam. Jöjjön bárki szarrá verem. Miközben eltekintek jobbra, észre veszek egy fotót, ahol egy velem egyidős srác van a képen a mamával. ~ Az unokája lehet. Lehet, hogy meghalt és engem nézett az unokájának? Nem, az lehetetlen. A szívem nem hagyja, hogy megnyugodjak-e felöl. Nem hagyj más lehetőséget, csak a kérdések tömkelegét. Erőt veszek magamon, főleg ez a kaja, nagy erőt add. Igen, szóval belekezdtem.
- Mama, kivel él ebben a házban? – Az időshölgy csak hallgat, nem felel. Az arcáról a mosoly lefagy, mintha egy teljesen más ember lenne. Majd hirtelen egy lánc jelenik meg. ~ A fenébe. Pedig, olyan kedves volt. Előkapom a lélekcukorkát, majd kiválók a póttestemből. A kardomnak a végét a mama fejéhez érintem, majd eltűnik. Egyedül maradtam ebben a szobában, egy hatalmas házban. Körülnézzek a házban, de semmi lényegesebb dolgot nem találok elsőre. Hosszabb és alapos körülnézés után, megtalálok egy papírt a konyhában, ami nekem van címezve furcsa módon. A levélben megköszöni, hogy feljöttem a lakásba és segítettem neki. Leírta azt is, hogy még van az ételből, ha szeretnék. Valami problémát érezz, de nem akar miatt szólni. A levél elolvasása után, nem tudtam mihez kezdeni. Az igazat megvallva nem tudtam mit tenni. Már… Volt egy ételtartó, amibe bevolt csomagolva nekem egy kis kaja és nem akármi volt benne. A rizses lazac! A táskámba raktam és elhagytam a házat, persze tiszteletem jeléül „otthagytam” egy szakét. A szakét kiöntöttem oda, ahol a mamát utoljára láttam. A tiszteletem ezáltal felé letudva. Az utcák után, egy parkba keveredem. A parkban sok gyereket, háziállatot láttam. Találkoztam egy kisebb kutyával is, de éreztem, hogy nem sokáig fogja húzni a mai napot. Nem azért, mert öreg. Pont ellenkezőleg fiatal és a húsáért szeretik. ~ Sajnálom barátom nem tehetek semmit ellene vagy mégis? - Sétálok felé, miközben berohan egy bozótosba. Követtem, majd egy sötét helyre érkeztem. Körültem csak fákat látok.

~ Állj! Ki vagy? ~

Nem vagyok különösebben paranoiás, elvégre nincs nagyon mitől tartanom. Még a titkos kormányzati programoktól is biztonságban vagyok, nem hogy a hétköznapi dolgoktól. Azonban egy kicsit mégis megviselt ez az időszak, mióta Yuu-chant megszöktettük a halálos ítélete elől. Aggódtam Onee-chan miatt, ráadásul egy-két váratlan meglepetés is ért, amiről nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar meg fog történni. Van egy olyan érzésem, hogy figyelnek, szóval a szokottnál jóval óvatosabban kellett eljárnom, amikor a Fészekbe mentem, még ha csak a tekercsek olvasása miatt is mentem oda és nem azért, hogy találkozzak a társaimmal. Ráadásul mindemellett a függőink is jóval veszélyesebbnek tűnnek, mint azt elsőre hittem. Rengeteget elemeztem laboratóriumi körülmények között a medál viselkedését, és az eredmények - számomra legalábbis - elég ijesztőek. Az eszköz nem tett bennem kárt, legalábbis szöveti elváltozást nem mutatnak a vizsgálataim. Nem azért tapad rám, mert beleitta magát a bőrömbe, helyette a lélekenergiámmal fuzionált, és egy olyan erős kötést hozott létre, mely meghaladja minden általam ismert kötési forma energiaszintjét. A folyamat ismeretének hiányában nem tudom megfordítani azt, hagyományos módon pedig nem lehetséges elkülöníteni egymástól a medál reiatsuját és a sajátomat. Szinte biztos vagyok benne, hogy csakis egy olyan energiájú objektummal lehet csak megzavarni ezt a parazitaszerű kapcsolatot, aminek a struktúrája és energiaszintje is hasonló, mint ezé. Vagyis csak az Ősök eszközeivel lehetne leszedni rólam a nyakéket :/
Bár sok időt töltöttem azzal, hogy a két egykori tagunk visszamaradt medáljában található energiamintát lemásoljam és megpróbáljam aktiválni a folyamatot, amikor mindez bekövetkezett, a műszereim nagyrészt csődöt mondtak, így ez a kísérletem kudarcot vallott. Egyetlen hasznos információt sikerült kinyernem a kísérletből, mégpedig azt az energiaszintet, ahol a medál heves reakcióval kidobja magából a benne tárolt lélekenergiát és beleolvad az emberi testbe. Ez alapján a kisugárzásomat szabályozó karkötőmön sikerült megjelölnöm azt a szintet, amit semmiképp sem léphetek át, ha nem akarom, hogy ugyanaz történjen velem, mint Yuu-channal. Nem tudom Yuke esetében meg tudom-e határozni ugyanezt a szintet, ha sikerül is, leginkább rajta múlik, hogy átlépi-e, illetve hogy megérzi-e, hol van a határ. Ha kicsit sikerül előrébb jutnunk, arra az esetre megtartottam Dai-chan medálját a laboromban érintetlenül, valamint ha sikerül találnunk megoldást a folyamat visszafordítására, azt a 6. osztag egykori kapitányának függőjén majd tesztelhetem, mennyire veszélyes.
Szó mi szó, mindez meglehetősen gondterheltté tett, viszont tettem egy ígéretet arra, hogy készítek egy eszközt, ami kiváltja ezeket az obszidiánokat, és végre el is készültem velük. Messze nem olyan fejlettek, mint a medáljaink, mivel a bennük eltárolható reiatsu mennyisége korlátozott, a hívójel pedig teljesen másképp működik és csak pár száz méteres hatótávolságban, de megteszik. Éppen azon voltam, hogy ezt a hírt elvigyem a Fészekbe, és hagyjak egy üzenetet, de a kijárt ösvényt elhagyva nemsokára fák recsegésére lettem figyelmes. Nem éreztem a közelben sem halálistent, sem lidércet, így halkan közelebb merészkedtem a hangok forrásához. Az egyik fa mögül kilépve aztán megpillantottam a kristálylényt. Reflexszerűen nyúltam a kardomért az ismeretlen kreatúra láttán, de pár másodperc múlva el is engedtem azt. A kisugárzása olyan volt, mint egy esperé. Transzmutáció, nem csodálom hogy a civilizációtól viszonylag távol gyakorol, akiknek hasonló képessége van, gyakran szégyellik az erejüket a groteszk külsejük miatt.
- Az erdőkárosítás nem egészen törvényes, hacsak nincs engedélyed favágásra.
Reagáltam arra, hogy észrevett, miközben összefűztem magam előtt a karjaimat és az egyik fának dőltem. Persze eszem ágában sem volt erdészt játszani, még csak a jogszabályokat sem ismerem. Nem vagyok jogász sem. Ellenben a lányt - legalábbis női hangon szólalt meg - még soha nem láttam, ebben a formájában semmiképp, szóval előbújt a kíváncsiságom.
- A nevem Hitomi, téged hogy hívnak? Nem láttalak még a Raionban... azt hiszem. Pedig pont olyan hozzád hasonlók miatt létezik a szervezet, mint amilyen te is vagy. Jól sejtem, hogy nem szereted, ha így látnak, ugye?
Válaszoltam immár a kérdésére, miközben óvatosan tapogatózni kezdtem a képességéhez való viszonyát illetően. Elöntötték a fejemet a kérdések, tudni akartam milyen kemények a kristályok, amiből a teste ebben a formában áll, látni akartam mire képes. De nem ronthattam ajtóstul a házba, sőt, nem is voltam benne biztos, hogy be akarok menni. Mármint... én is tudok ijesztő lenni, amikor előbújik belőlem a tudós énem, a transzmutációs képességek pedig ritkák és általában erősek is. Én meg értelemszerűen nem akartam megrémíteni egy ismeretlent, akinek talán elég baja van rajtam kívül is.

~ Állj! Ki vagy? ~

Csendben hallgattam végig az idegen mondanivalóját, viszont egyetlen pillanatra sem lankadt a figyelmem és a karpengéimet is úgy tartottam, hogy különösebb nehézségek nélkül tudjam felhasználni őket védekezésre vagy támadásra. A "szervezet" szóra kissé szilárdabbra veszem a védelmet. Nem vagyok az a típusú ember, aki annyira szeretné a szervezeteket és ennek az oka a múltamban keresendő.
- Sakai Hitomi? - merengett fel elmémben, mintha valamerre láttam volna a nevét valamikor, bár arról fogalmam sincs, hogy hol és mikor. Miért nem születtem elefántmemóriával? - Öltözetedből és beszédstílusodból ítélve kétlem, hogy vadőr lennél. Másrészről pedig kétlem, hogy a vadőrök tudnak a hozzám hasonlókról. - engedtem le a karpengéimet. Nem is tudom, hogy miért tört fel bennem az érzés, hogy őbenne megbízhatok. Kis koncentráció után az amúgy ronda kristályalakot az emberibbre formáltam át. Talán ez az egyik legkézenfekvőbb dolog amit megtanulhattam a képességemmel kapcsolatban, hogy a saját ízlésemhez is tudom igazítani.
- Raion? Soha sem hallottam még róla, de nem igazán hiszem, hogy helyem lenne ott. Nem éppenséggel a képességem miatt, hisz már hozzászoktam, hogy egyrészt úgysem ismerhetik fel, hogy ki van a kristály külső mögött, másrészt mások negatív véleménye a képességemmel kapcsolatban még nem fogja azt eltüntetni. Habár való igaz, hogy nem vagyok annyira oda meg vissza ezért az "ajándékért" amit kaptam és elég sok negatív tapasztalattal is gazdagodtam ennek köszönhetően, viszont ha már együtt kell élnem vele akkor úgy használom fel ahogy a kedvem telik benne. - válaszoltam kissé elmélkedve. Természetesen a lány most akármire gondolhat. Arra, hogy esetleg rossz szándékok vezérelnek és a képességemet mások kárára akarom használni, vagy bármi másra. Ezt én nem tudom kitalálni, hisz nem gondolatolvasónak születtem.
- Amúgy a szavaidból azt veszem ki, hogy nem most először találkozol transzmutánssal. Viszont biztosíthatlak arról, hogy én közel sem vagyok olyan mint más és ezt sok külső behatásnak köszönhetem. De engedj meg nekem is egy kérdést. Mi dolgod velem? - tettem fel a számomra igenis fontos kérdést. Hisz eddig mindössze maximum annyit tudhat a képességemről, hogy a testem kristályokból épül fel, valamit, hogy két pengeéles karpengével rendelkezem. Emellett viszont én még tudok egyet s mást a képességemről, amit addig semmiképp sem osztok meg vele, amíg el nem nyeri a teljes bizalmamat. Magamat ismerve pedig azt elég nehéz lesz neki, hogyha nem tud nekem megfelelő bizonyítékokat és érveket felsorakoztatni. Egy éve ha van, hogy visszanyertem azt, ami immáron a legfontosabb számomra. A családomat és az életemet. Ebből kifolyólag száz százalék, hogy nem fogom hagyni senkinek, hogy megfosszon ezektől. Különben is biztos vagyok benne, hogy nem azért születtem ezzel a képességgel, hogy ártatlan embereket mészároljak le csak azért, mert valaki úgy kívánja. Talán épp ez az a hiba, ami miatt "használhatatlanná" váltam az állam emberei számára. Nem viselkedtem megfelelő géphez méltóan. Hát persze, hogy nem, mert én nem vagyok gép. Igazán sajnálom azokat, akiket azon a helyen gyilkológéppé neveltek és nagyon is örülök annak, hogy velem ezt nem tették meg. De nem is fogják tudni megtenni, ez biztos...
- Az én nevem Gouto Asuka... - pótoltam be végül a bemutatkozást, hisz eszembe jutott, hogy nem ejtettem meg. Persze sokat nem változtat a dolgon, hogy tudja a nevem, hisz ha a kormánytól jött akkor úgy is tudja már, ha pedig nem, akkor sem okozhat gondot. Egy név már mit sem jelent a mai világban. Könnyedén lecserélhető...

Szegény lányt valószínűleg megijesztettem, legalábbis a testbeszéde arra utalt, hogy fenyegetést érez az irányomból. Van már annyi tapasztalatom, hogy felismerjem, ha valaki ugrana az első rossz mozdulatra, és az esper harcra készen állt ott. Ami egyben azt is jelentette, hogy van némi tapasztalata harc terén, csak a forrását volt nehéz megállapítani pusztán annyiból, hogy ránézek Ha megérinteném, láthatnám az ezzel kapcsolatos emlékeit, legalábbis jó eséllyel most erre gondol, de nyilván eszem ágában sem volt még jobban megrémíteni, ha már egyébként is tart tőlem. Meg egyébként sem szeretek mások agyában turkálni, éppen elég ha véletlenül bevillan egy-egy kép gyakorlás közben. Nem könnyű irányítani ezt az aspektusát a képességemnek még az én szintemen sem, hiszen elsősorban nem ez a fő területe a manifesztálódásának. Túl komplex, nincs hozzászokva az agyam úgy, mint mondjuk egy telepatáé.
- Asuka-chan, akkor... örvendek! Valóban, ez a vezetéknevem. Ezek szerint hallottál már rólam?
Mosolyodtam el barátságosan, majd tisztelettudóan meghajoltam, hogy kicsit megnyugtassam. Szörnyű belegondolni, hogy ezt akár úgy is meg tudnám tenni, hogy nem is gondolom komolyan, és szinte bárkit gyanútlanul csapdába csalhatok a viselkedésemmel... Ám azon a korszakomon már szeretném azt hinni, hogy túl vagyok, és épp ezért igyekszem az őszinte véleményemet kimutatni, legyen szó bármiről. Még akkor is, ha az azt jelenti, hogy össze kell vesszek a mesteremmel.
- A Raion a hozzánk hasonló emberek támaszaként működik. Menedéket nyújtanak a magunkfajtának, segítséget adnak a képességünk feldolgozásában, fejlesztésében, vagy éppen az elfojtásában a könnyebb, hétköznapibb élet érdekében. Valóban nem először találkozok transzmutánssal, esperekkel foglalkozok mióta felébredt bennem a saját képességem.
Kezemet felemelve ujjaim között megtáncoltattam néhány kisebb szikrát, hogy demonstráljam, én is olyan vagyok, mint ő. Pontosan tudom, milyen nehéz ilyesmivel élni és hogy miféle akadályokkal kell szembenéznünk. Én például nem mehetek akárhogy orvoshoz, hiszen semmilyen hétköznapilag elfogadott tudományos módszerrel sem magyarázható, hogyan tudom mozgatni a lábamat... vagy akár a jobb kezemet. Ezekről a szigorúan titkos kutatásokról csak állami szinten tudnak, és ha nyilvánosságra kerülne valami, gondoskodnak róla, hogy órákon belül elsimítsák az ügyet.
- Felfigyeltem a zajra és idejöttem, ennyi De most már kíváncsi vagyok, felkeltetted az érdeklődésem. Szóval ha nem bánnád, szeretnék feltenni néhány kérdést. Nem muszáj válaszolnod, csupán a kutatásaimat könnyítenéd meg vele valamelyest. Olyasmikre gondolok, hogy hogyan tettél szert a képességedre, vagy hogy kaptál-e valamilyen kiképzést? Viszonylag gyakorlott használónak tűnsz, hiszen képes vagy formálni a külsődet. Mire szeretnéd használni a képességed és miféle negatív tapasztalataid vannak vele?
Ez utóbbi kérdésem már nem egészen a kutatásomhoz kapcsolódott, és erre talán ő is rájöhetett, de érdekelt az is, hogy mi mindenen ment keresztül, amiért ilyen bizalmatlanul fogadott. Ez az óvatos viselkedés arra utalt, hogy neki is nehéz múltja lehetett, mint nekem. Volt egy olyan érzésem, hogy nem akarom mindazt hallani, amin keresztül ment, de akkor is meg kellett kérdeznem.

~ Állj! Ki vagy? ~

Bizalom. Legalábbis ez a szó az amit egy belső hang diktál nekem. Igaz, hogy eleinte gyanakodtam arra, hogy talán ez az esper lány esetleg telepatikus képességekkel rendelkezik, vagy valami olyasmivel amivel az érzelmeket lehet befolyásolni, viszont miután kis bemutatót tartott arról, hogy az ő képességei inkább a természeti elemek egyikének manipulálásában rejlik, így bizonyos lehettem abban, hogy ez a belső hang valóban a sajátom. Vagyis azt hiszem, hogy a sajátom, hisz ez a második alkalom amikor megszólal bennem és mit ne mondjak, az első belső parancsa nem épp egy élőlénybarát dolog volt.
Lelki szemeim előtt végigpörögtek azok a "gyilkosságok" amiket elkövettem fogságom idején. Mindre emlékszem egytől-egyig, olyan mintha beleégtek volna az emlékeimben. Mind az állatoknak, mind az embereknek látom az arcát. Sőt még némelyikük hangját is hallom, hisz voltak akik az életükért könyörögtek.
- Kérek egy pillanatot. - szólaltam meg végül, majd a táskámat felkapva tűntem el pár pillanatig. Úgy döntöttem, hogy megmutatom azt az embert aki vagyok a lánynak, csak hát nem lett volna tanácsos rögtön deaktiválni a képességemet, mert hát félmeztelenül mégsem jelenhetek meg előtte csak úgy. A kellő távolságban öltöztem fel, de nem távolodtam el annyira, hogy esetleg azt higgye, hogy leléptem vagy valami.
- Elnézést, csak az "edzés" érdekében kénytelen voltam levetkőzni. - magyaráztam meg a dolgot, miután visszatértem hozzá és deaktiváltam a most már csak a lábamon működő képességemet.
- Valami különös oknál kifolyólag megbízom benned. De ne kérdezd, hogy mi ez, hisz magam sem értem. Csak van és kész. - szólaltam meg ismét, majd az egyik fatönkre mutattam, hogy foglaljon helyet, hisz ha a választ szeretné hallani a kérdésére akkor ajánlott, hogy helyezze kényeleme magát.
- Azt hiszem, hogy a legjobb, ha a legelején kezdem. De még mielőtt elkezdeném leszögezném, hogy azt ami velem történt, még senki sem hallotta. A szüleimnek sem mondtam semmit. Nem akartam, hogy bajba keveredjenek. Viszont azt már most kijelentem, hogy ha továbbadod bárkinek is, akkor biztosíthatlak arról, hogy a megtorlás nem hátráltat engem és ezt a történetemből is leszűrheted. - ültem le jómagam is egy fatönkre. Még tiszta szerencse, hogy az edzés alatt kivágtam pár fát, így van ülőhely. Ezt követően pedig egy pillanatig behunytam a szemem és visszapörgettem az eseményeket egészen a kezdetekig. - A képességeimmel születésem óta rendelkezem. Vagyis a jelek már akkor megvoltak a testemen. Tulajdonképp ugyan olyan gyerek voltam mint a többi, mégis kitűntem közülük. Hamarosan néhány férfi jött hozzánk és elvittek magukkal. A kormány emberei voltak, vagy mi a fene és egy telepre vittek. Kísérleti egér lettem. A képességeim teljes formájukban akkor mutatkoztak meg, mikor legelőször életveszélybe kerültem. Egy katonát küldtek be a szobába ahova bezártak. Majdnem megölt. Az a belső hang, amelyik jelenleg azt diktálja, hogy megbízhatom benned, akkor szólalt meg legelőször. A képességem akkor aktiválódott és szó szerint apró darabokra szabdaltam a katonát. A mai napig emlékszem arra az arcra, amit akkor mutatott, mikor meglátta, hogy mivé váltam. Őszintén szólva sohasem láttam, hogy hogyan nézek ki. Csupán annyit tudok, hogy rendelkezem ezzel a két pengével, valamint, hogy a gyorsaságom messze meghaladja egy átlag emberét ebben az alakban. - itt egy kis szünetet tartottam. Szükségem volt egy kis időre, pár pillanatra, hogy összeszedjem a gondolataimat és ismét kitöröljem a férfi arcát a tudatomból.
- Természetesen ezzel nem ért véget a "kísérlet". A katonát más katonák, vadállatok, majd esperek követték. Ők voltak azok akik közbenjártak a "képzésemben". Minden bizonnyal a tökéletes gyilkolásra alkalmas fegyvert akarták megteremteni belőlem. Pechükre én magam nem akartam az lenni. Épp ezért volt az, hogy azokat a katonákat és sima embereket is gondolkodás nélkül mészároltam le akiket beküldtek a "szobámba". Részben elérték amit akartak, hisz gyilkológép lettem, viszont nem az ők irányításuk alatt. Ez persze nem tetszett nekik, így körülbelül egy éve úgy döntöttek, hogy kivonnak a forgalomból. Valamivel lebénítottak, majd az egyik férfi kilőtt felém egy golyót. Csak a lövés hangjára emlékszem, azután pedig semmi. Pár óra, vagy talán nap múlva tértem magamhoz. Még mindig a szobámban voltam, viszont annak az ajtaja akkor tárva nyitva állt. A járőröző katonák úgy néztek rám, mintha szellemet láttak volna. habár igaz, hogy én voltam az utolsó dolog amit láttak. Menekülés közben egy irodán vagy valami olyasfélén haladtam át és az egyik iraton láthattam talán a nevedet. Onnan lehet ismerős. - fejeztem be végül a történetemet. Roppantul érdekes, hogy képes voltam elmondani mindezt egy olyan személynek akiről szinte semmit nem tudok. És mégis milyen könnyedén ment, mintha csak hátra akarnám hagyni, hogy legyen aki tovább mondja, habár a lelkére kötöttem, hogy ne tegye.
- Ez volt a képességemről szerzett negatív tapasztalat, ha úgy tetszik. Természetesen ezt szeretném pozitívra fordítani azáltal, hogy azért képzem magam tovább, felhasználva az emlékeimet, valamint az ott tanultakat, hogy meg tudjam védeni azokat akik fontosak számomra. Tudom, elég közhelyesen hangzik, de ez az igazság. - válaszoltam meg az utolsó kérdését is. De valahogy mégis kevésnek éreztem a dolgot. Tudtam, hogy elhiszi, hogy igaz az amit mondtam és az a bizonyos érzés a bizalommal kapcsolatban, pedig mintha erősödött volna.
- Unmei. - érintettem meg a jobb könyökhajlatomban lévő jelet a ruhámon keresztül és a kezem rögvest felvette a karpenge kinézetét. - Ez a képességem neve. Öt darab jel található a testemen. Egy-egy a könyökhajlataimban, ezek segítségével lehetséges, hogy csupán a karpengéket aktiváljam. Egy-egy található a térdhajlataimban, ezek segítségével csupán a lábaimon aktiválódik a képesség, bár ezt korábban már láthattad. Az ötödik jel a tarkómon helyezkedik el, valamint ez a többi négyet is képes aktiválni. Viszont képes vagyok a képességemet gondolati úton is aktiválni, anélkül, hogy bármely jelet meg kéne érintenem. Ez valamivel egyszerűbb is így, hisz nem kell az időt azzal eltöltsem, hogy megérintsem a jelek valamelyikét. - magyaráztam el a képességem aktiválásával kapcsolatos információkat, majd levettem a fejemről a sapkát, a nyakamról a sálat és a hajamat félretolva mutattam meg a tarkómon lévő jelet a lánynak. Tulajdonképp ez egyfajta próbatétel is volt, hisz ha valóban megbízhatok benne, akkor nem fog semmit se tenni annak érdekébe, hogy engem vagy a képességemet hatástalanítsa. És ha valóban így van, akkor lehetséges, hogy szereztem egy újabb barátot.

Amíg a lány odébb vonult addig nekem volt alkalmam kicsit tanulmányozni a pusztítást, amit a képességével okozott. A fatörzsek állapota alapján ahhoz nem elég erősek a karpengéi hogy egyetlen csapással kivágja őket de annyi nem kellett hozzá, mintha egy fejsze lenne a kezében. Próbáltam kristálymaradványokat keresni, hátha találok mintának valót, de vagy nem voltak, vagy pedig mikroszkopikus méretűek, azt viszont szabad szemmel még én sem tudom érzékelni :/ Az erejéről azonban így is viszonylag jó képet kaptam.
- Semmi gond, gondolom az átváltozásod a ruhád bánja. Mindenesetre köszönöm, bár nem hiszem, hogy megérdemlem a bizalmadat. Nem tettem érte semmit.
Feleltem a mondandójára, miután pár perc múlva visszatért. Végre azt is láthattam, hogy néz ki egyébként. Meglehetősen fiatal volt, valószínűleg még tanul. Viszont az nem lepett meg, hogy ennyi uralma van a képessége felett, rengeteg 10-12 éves gyermek van már haladó szinten azok közül, akik benne vannak bizonyos programokban. Némán bólintottam a bevezetője hallatán, közben pedig némi vasport mozgósítottam, hogy simára csiszoljam az ülőhelynek használt farönk felszínét. Nem szerettem volna, ha egy szálka miatt elszakadna a szoknyám :/ Szóval leültem és hallgattam. Eleinte még egyértelmű érdeklődéssel és figyelemmel, aztán lassan lehajtottam a fejem és magam elé meredtem a történet hallatán. Az a program... tudtam róla, olvastam rengeteg feljegyzést és nem is Asuka-chan volt az egyetlen résztvevője. Legalább egy tucat olyan tesztalany jutott eszembe, akik belehaltak a kiképzésbe, vagy még rosszabb, beleőrültek a teljesen etikátlan és minden humánusságot idéző módszerekbe. Egyetlen sikerrel végződő esetük sem volt, de arról még én sem tudtam, hogy ők maguk szabadultak meg néhány alkalmatlannak ítélt espertől. Igaz sejteni sejtettem, hogy sokkal kegyetlenebb dolgok is voltak ott, mint amiket én a kézhez kapott jelentésekben olvashattam. Azóta már számos másik módszerrel is dolgoznak, az itteni középiskolába is jár egy olyan kislány, akit genetikai úton "turbóztak fel", csak ő kicsúszott a kezükből, annyira jól sikerült. Az általam használt program pedig megint csak ártalmatlan, már ebben a formájában. Sajnos a központi kutatóintézetben azon is dolgoznak, hogy az alanyok agyhullámait birizgálják és engedelmességet neveljenek beléjük. Azonban nem tehetek semmit, öngyilkosság lenne belenyúlni a darázsfészekbe. S-szint ide vagy oda, rengeteg olyan eszközük van, amivel semlegesíthetik a képességeimet, ráadásul most itt van a nyakamban a függő is, amivel nem tudok mit kezdeni, és lekorlátozza az erőmet.
- Sajnálom, amin keresztül kellett menned. Nem tudom mennyire megnyugtató számodra, de azt a programot aminek te is a része voltál, megszüntették úgy 10 hónapja, az eredménytelensége miatt.
Biztosítottam az együttérzésemről lesütött szemekkel. Neki is kijutott hát a jóból, igaz más úton, de a viselkedését látva azt hiszem őt is megedzette mentálisan a sok szörnyűség, mint engem. Míg a képességét demonstrálta, addig a gondolataimba merültem, mintegy tudat alatt dolgoztam fel az információlat, amik eljutottak az agyamba a szememen keresztül. Semmiképp sem szerettem volna, ha ezek után úgy köszönünk el egymástól, mint két idegen, hiszen olyan titokba avatott be, amiről senki más nem tudott. Belém fektette a bizalmát, amiért nekem cserébe adnom kell valamit, többet, mint egy koszos meghívást a Raionba. A saját gondolkodásmódomat fedeztem fel benne, hiszen akárcsak ő, én is azért dolgoztam a képességemen, hogy jóvá tegyek valamit... és ami azt illeti, neki is volt mit helyretennie a lelkiismeretében, hiába nem az ő hibája volt. Talán... talán meg kéne őt környékeznem a Daitenshivel kapcsolatban? Yuu-chan már hetek óta nyaggatott vele, hogy szükségünk van új tagokra, főleg mióta Yuke-chan befogadta Shizune-chant. Eddig minden próbálkozásom kudarcot vallott, de lehet csak rossz helyen keresgéltem, amikor olyanok körül tapogatóztam, akik már most is erősnek számítanak. Asuka-chan most körülbelül akkora erőt képviselhet, mint amilyen erős én voltam, amikor csatlakoztam a testvériséghez, de már most sokkal erősebb lelkiekben, mint amilyen én voltam akkor. A képességét még van hová fejleszteni, azonban ezt leszámítva megvan benne minden, amire szükségem van: valamiféle kötődés, motiváció és potenciál.
- Azt hiszem tudom milyen cipőben jársz most. Én is követtem el bizonyos dolgokat, amikre nem vagyok büszke, de találtam valakit, aki megmutatta nekem, hogyan tehetem jóvá a bűneimet. Annak a valakinek nagyon sokat köszönhetek, és... és bár nem tudom, képes lehetek-e a nyomdokába lépni, de ha úgy akarod... én lehetek az, aki segít neked feldolgozni mindazt, ami történt veled. Megmutathatom, hogyan válhatsz erősebbé és lehetséges, hogy tudok egy módot, amivel könnyíthetsz a lelkiismereteden is, Asuka-chan.
Pillantottam rá a lányra, miközben nyeltem egy nagyot. Egyszer sem éreztem magam még ilyen feszültnek, amikor burkoltan felvetettem a csatlakozás lehetőségét. Azt hiszem tényleg szerettem volna őt felkarolni és segíteni neki a céljai elérésében, csak az tartott vissza, hogy az elveimmel ellenkezik más embereket veszélybe sodorni. Márpedig a Daitenshi állandó életveszélyt jelent. Ám szeretném azt hinni, hogy vagyok olyan erős, hogy meg tudjam védeni Asuka-chant.
- Mielőtt elhamarkodottan válaszolnál, van még valami. Szépen hangzik mindaz, amit mondtam, de szeretném, ha tudnád, hogy olyasmibe rángatnálak bele, ami életveszélyes. Csupán a képességem természetének köszönhetem, hogy a jobb kezemet mozgatni tudom. Szóval jól gondold meg, hogy megéri-e neked a kockázatot az, hogy szembenézhess a lelkiismereteddel, hogy vagy-e annyira őrült, mint én. Ha igent mondasz és beavatlak a részletekbe, onnantól viszont nincs visszaút. Ha pedig nemet mondasz ennek tükrében.... a képességeddel akkor is szeretnék foglalkozni.
Tettem hozzá sietősen, amikor megláttam, hogy válaszra nyitja a száját. Érthető lenne, ha nemet mondana, nekem nem volt mit kockáztatnom, amikor csatlakoztam. Nem volt se családom, se életem, csak vergődtem egy mélységesen mély gödör alján, és hiába hittem azt, hogy egyszer kimászhatok belőle, kötél nélkül nem volt rá esélyem. Yuu-chan viszont ledobta a kötelet, és bár néhányszor visszacsúsztam, de sikerült megkapaszkodnom benne és felmásznom rajta.

~ Kedves idegen ~

A programokkal kapcsolatos megjegyzésére bólintottam, valóban sokféle módszerrel próbálkoznak mesterséges képességeket adni illetve fejleszteni a veleszületett képességeket. Ez volt talán a legbarbárabb és legkezdetlegesebb mind közül, és persze a legelső is. De mára már van annyira előrehaladott a tudomány, hogy ne kelljen nemzetközi egyezményeket megszegni, persze szupertitkosan. Nem mintha más országok nem csinálnák ugyanezt :/
- Nem egész, a háttérben inkább az állt, hogy a program az eredménytelensége mellett elavulttá és gazdaságtalanná vált. A létesítmények fenntartása és őrzése vagyonokat emésztett fel. Az emberi jogok vagy az életek ezeket nem érdeklik...
Legyintettem csalódott mozdulattal. Katonai célok mellett miért is érdekelnék az ilyesmik a kormányokat, amikor pont az a végcéljuk, hogy embereket öljenek az így felállított hadsereggel. Egyszer még komoly konfliktusok lesznek az esperek és a képesség nélküli emberek között, úgy érzem és szörnyű belegondolni hogy az erőm alapján nekem egy olyan háborúban vezéregyéniségnek kéne lennem. Csak a lélekenergiám mennyisége akadályoz meg abban, hogy elérjem az S+ rangot, egyébként elértem a képességem határait a teszteredmények szerint. Furcsa érzés, hogy hiába vennék részt fejlesztő tréningeken, már nem javulnánk a technikáim attribútumai.
- Igazság szerint én is kioltottam életeket... azokat már nem lehet visszaadni, de ha elég életet megmentek, akkor talán el fogok tudni majd számolni a lelkiismeretemmel egyszer...
Mosolyodtam el kicsit keserűen. A koponyás esetre nem voltam büszke, de amit a Sors Dárdája elpusztításánál segédkeztem, vagy annak a falunak a felszabadítása azt hiszem pozitív oldalra került a listán. Nem tudom mikor lesz az a pont, amikor úgy fogom érezni, hogy elegendő jót tettem, de az is lehet hogy talán soha. De talán nem is baj, ha így lesz, ha ez azt jelenti, hogy mindig meglesz a motivációm arra, hogy jót cselekedjek. Kicsit át kellett gondolnom, hogy mit is akarok mondani, így nem bántam hogy addig újabb aspektusát mutatta meg a lány a képességének. Nem rökönyödtem meg az öncsonkításon, találkoztam már önregeneráló képességgel, amit máshogy nagyon nem lehetett bemutatni. Szavaira elgondolkoztam, hogy mi válthatja ki a képesség működésbe lépését, valószínűleg valamilyen szinten reflexszerű reakció, ami vagy tudatos vagy pedig veszélyérzetre aktiválódik tudat alatt. Szóval ha nem számít rá, hogy baj érheti, talán működésbe sem lép. Akárhogy is, ez mindenképp megnyugtató, hiszen így kevésbé kell amiatt aggódni, hogy komoly baja eshet Asukának.
- Mennyi ideig vagy képes fenntartani ezt az átalakult formádat? Ismersz ilyen és ehhez hasonló limiteket?
Tettem fel egy kérdést, ami már foglalkoztatott egy ideje, de csak most volt alkalmam kíváncsiskodni. Közben arra is rájöttem, hogy tulajdonképpen a konkrét dolgokon kívül mindent elmondtam, szóval ha komolyan gondolja a lány a csatlakozást, akkor már nem sok mondanivalóm van. A Fészket nem tudom neki megmutatni anélkül, hogy Yuu-chan jelen lenne, mivel az ő engedélyének hiányában Asuka-chan nem tudna bejutni, de még csak nem is látná a bejáratot.
- Talán tudsz róla, talán nem, de vannak olyan természetfeletti lények, amelyek nem ebben a világban élnek, és az a feladatuk, hogy megvédjék ezt a világot, illetve átsegítsék a halott lelkeket a túlvilágra. Ők a shinigamik. Azonban vannak olyan veszélyek, amelyektől még ők sem tudnak megvédeni minket, hiába képviselnek komoly erőt. Létezik azonban egy szervezet, amelyet eredetileg azért hoztak létre, hogy felszámolja azokat a veszélyeket, melyekről a halálistenek nem tudnak vagy nem képesek velük egyedül megbirkózni. Ezt a testvériséget Daitenshinek hívják, és az a személy, aki nekem segített kijönnöm a gödörből, amibe elástam magam, ennek a szervezetnek a vezetője, én pedig a tagja vagyok.
Fordítottam komolyra a szót, ezen a ponton pedig megálltam egy pillanatra. Még csak most jutott eszembe, hogy a lány nem is biztos, hogy tud a Gotei 13-ról, sőt, valószínűleg fogalma sincs mi folyik a háttérben amíg mi, emberek, boldogan és gyanútlanul éljük a kis életünket. Lidérccel talán már találkozhatott, de a shinigamik más kalap alá tartoznak.
- Ha velem tartasz, és szeretnéd jóvátenni a múltadat, akkor ehhez a szervezethez fogsz te is csatlakozni az én közvetítésemmel. Én fogok érted felelni és én foglak felügyelni is, azonban a vezetőnk utasításait neked is követned kell. Tudom, elég karót nyelten hangzik, de nem véletlenül hívtam testvériségnek az előbb a Daitenshit. Inkább egy baráti társaság vagyunk, akik vállt vállnak vetve harcolnak, mintsem valami katonaság. Ám a legfontosabb a szervezethez való hűség illetve a titoktartás. Remélem nem kell mondanom, hogy ami itt elhangzott, arról nem beszélhetsz senkinek, még a rokonaidnak sem, és kiszállni sem szállhatsz ki csak úgy.
Folytattam a mondandómat, immár a lényegre térve. Egyelőre semmiképp sem akartam terhelni azokkal a problémákkal, amikkel most szembe nézünk, hiszen ez Asuka-chant nem érinti. Kicsit bántott, hogy nem tudok olyan konkrét célt adni neki, mint amilyet Yuu-chan adott nekem a Sors Dárdájával, de a szervezet éppen átalakulóban van azzal, hogy új tagokat szervezünk be. A baj meg úgyis be fog ütni... előbb-utóbb lesz egy olyan veszély, amivel szembe kell néznünk.
- Gondold át, hogy mindennek tudatában is szeretnél-e csatlakozni. Ha igen, akkor megszervezek egy találkát a vezetőnkkel, és bemutatlak neki. Megértem, ha szükséged van néhány percre vagy akár napra, nekem is át kellett gondolnom, hogy szeretnék-e egy ilyen komoly elkötelezettséget elvállalni. Ha esetleg kérdésed van, azt is most tedd fel.
Fejeztem be a tájékoztatónak is beillő monológot. Ha nem lesz a válasza, akkor meg kell majd szabadítsam néhány emlékétől, amit nagyon nem szeretnék megtenni, mert elég barbár a módszerem rá. De úgy éreztem, hogy erre nem fog sor kerülni, Asuka-chan valóban úgy tűnt, hogy megbízik bennem. Remélem nem ijesztettem el most, hogy végre találtam valakit, aki alkalmasnak tűnik arra, hogy a tanítványom legyen.

~ Üdv... Mester. ~

Nem tudom miért, de nagyon is természetesen fogadtam azt, hogy ez a lány is ölt már meg valakiket. Talán azért nem érzek mindez miatt semmit mert nekem is volt részem belőle, vagy talán mert nem tanították meg mindennek a morális hátterét. Sajnálatos módon nem volt senki aki megtaníthatta volna, hogy mik az érzelmek, valamint, hogy mit illik és mit nem. Amit most tudok, az mindössze egyetlen év leforgása alatt összegyűjtött tapasztalat.
- Részvétem. - A szó csak úgy kicsúszott a számon, viszont sem magamban nem éreztem semmiféle érzelmet, de még a külvilág felé sem mutattam semmit. Számomra ez csupán csak egy szó volt, egy udvarias gesztus amit megtanultam. Természetesen ezt is csak úgy tapasztalatból és megfigyelésből. Az első temetésen szereztem ezt a tudást amin voltam. Egyedül én voltam olyan, mintha csak egy szobor lennék. Mindenki könnyekkel és számomra ismeretlennek tűnő érzelemmel küszködött. Én ezidáig csak pár érzelmet ismertem. A dühöt, a félelmet, a gyilkolási vágyat, azt, hogy valami megmagyarázhatatlan hiányzik, valamint a szüleim szeretetét. Ezen kívül semmit nem ismerek ezen a világon. Olvastam néhány könyvet amiben fel-fel bukkantak érzelmek, de csak említve, így nem értettem meg őket. Az iskolában is láttam és hallottam olyanokról amiket soha nem ismertem. Leginkább ez az egész olyan mintha idegen lennék.
- Nincs tudomásom limitről azzal kapcsolatban, hogy a képességem meddig bírja aktívan. Azt csak feltételezem, hogy bizonyára van egy határ, amit nem képes meghaladni. Ezidáig leghosszabb idő, amíg folyamatosan aktívan tartottam az körülbelül egy vagy másfél napig tarthatott. Erre pontosan nem emlékszem, még kisgyerek voltam akkor. Viszont azt feltételezem, hogy ha nem bocsátkozok harcba, vagy végzek olyan munkát ami megerőltető lehet az energiakészleteimre, akkor lehetséges, hogy hosszabb ideig aktívan tudom tartani. Persze ez csak feltételezés. - válaszoltam a kérdésére úgy, mintha valamilyen tudományos dologról tartanék beszámolót egy iskolai órán. Valamilyen furcsa oknál kifolyólag a képességemre mindig úgy gondoltam, mintha egy olyan technológia lenne, ami meghaladja az emberiség jelenlegi fejlődési szintjét. Talán ennek az lehet az oka, hogy gépies, mind kinézetre, mind pedig hangilag.
- Igen, van tudomásom, mind a shinigamikról, mind pedig a lidércekről. Viszont csupán felületes információim. A lidércekkel nem volt időm huzamosabban beszélgetni, mivel az elpusztításuk eléggé gyors folyamat. A shinigamikkal pedig nem teremtettem kapcsolatot, nem ismerve a kultúrájukat és szokásaikat nem akartam azt, hogy esetleg ellenségként tekintsenek rám. De gondolom ez érthető. Viszont arról még nem volt tudomásom, hogy az esperek közül bárki kapcsolatot létesített a halálistenekkel. Az egyik parancs, szabály vagy nem is tudom minek nevezzem, amit belém akartak ültetni az volt, hogy kihasználva azt, hogy a shinigamik nem támadnak emberekre készüljek fel az azonnali elpusztításukra. Talán valami gondjuk lehetett velük. - fejtettem ki a gondolataimat lassan és kimérten. Habár azok mellett amit eddig tudtam kissé meglepett az, hogy baráti kapcsolatban van ez a lány ilyen entitásokkal.
- Úgy gondolom... - hunytam le egy pillanatra szemfedeleimet és végiggondoltam az egészet amit eddig hallottam. Ahhoz képest, hogy miféle képességekkel rendelkezem még így is eléggé szürrealisztikusnak tűnik ez a testvériség dolog, viszont van bennem valahol valami, ami mindennél jobban vágyik rá. - ... hogy eléggé sok titkom van így is, szóval ennek az egésznek a titokban tartása nem fog nehezemre esni. Egyszóval elfogadom a feltételeidet és megköszönöm a segítségedet. Ugyanakkor azt hiszem, hogy helyénvaló, hogyha értesítelek arról, hogy rengeteg olyan, másnak hétköznapinak számító dolog van, amit én nem tanultam meg eddigi életem során, így lesznek és vannak olyanok amikre ha majd rákérdezek kérlek ne lepődj meg. - fogadtam el a meghívását ebbe a bizonyos testvériségbe. Tulajdonképp azért ment ez olyan könnyedén, pár pillanat alatt, mert tudom jól, hogy még ha nem is közvetlenül, de így elérhetem azt, hogy megvédjem azokat akiket szeretek, kedvelek vagy tisztelek. Persze arra fel kell készüljek, hogy olyan következményeket vállaltam el ezzel, amiknek létezéséről még nem tudok és a jövőben fogják felütni a fejüket, viszont ezt kénytelen vagyok felvállalni. Tudom, hogy van következménye mindennek amit teszek és amit tenni fogok. Ezeknek a súlyát el kell tudnom viselni, ha tetszik ha nem.
-Etoo... és akkor most mi lesz? - kérdeztem meglepődve, miután felvettem a táskámat és eszembe jutott, hogy bár nagyon jól elbeszélgettünk a képességemről, meg a csatlakozásról, viszont azt elfelejtettem megkérdezni, hogy ezután mit teszünk. Valamint utánagondolva még egy dolgot hozzátettem a kérdésemhez, mosolyogva. - Shishou.

Ha ezt a lányt a tanítványommá fogadom, úgy minden apró részletet meg kell majd tudom a képességéről, mivel elsődleges feladatomnak fogom tekinteni, hogy fejlesszem azt. Lélekenergia-minta és -mennyiség, működési mechanizmus, határok, mi hogyan hat rá... azt hiszem megkísérlem majd megszerezni azokat az adatokat, amiket róla dokumentáltak, noha valószínűleg nem fogják készséggel a rendelkezésemre bocsátani, legalábbis teljes egészében biztosan nem. Én magam is el fogok végezni rengeteg tesztet, szóval főképpen az adatok összehasonlítása miatt lenne fontos, nem is azért, mert meg akarnám kímélni a laborom meglátogatásától Asuka-chant. Remélem nem fogom megrémíteni a körülményekkel :/ Viszont eléggé meglepett, hogy ilyen sokáig képes fenntartani a transzformációt, ez annak a jele, hogy az alak fenntartása önmagában nem kerül sok energiájába, vagyis már alaposan hozzászokott a használatához. Esetleg mivel veleszületett képesség, így az is magyarázat lehet, hogy a szervezete számára természetesnek számít a kristályalak. Ez utóbbi esetben a megfelelő programot összeállítva nagyon gyors fejlődést lehetne elérni viszonylag rövid időn belül.
- Mindent megteszek majd, hogy segítselek, legyen szó bármiről. Remélem nem fogod megbánni a döntésed, én azon leszek, hogy hasznos legyek a számodra, Asuka-chan.
Mosolyodtam el megkönnyebbülten a válaszát hallva, elvégre legördült egy teher a szívemről ezzel. Igaz egyben egy jóval nagyobb felelősség is került rá, mint hogy megtaláljam a tanítványomat. A java még csak most jön, és nem éreztem magam biztosnak arra, hogy képes leszek megfelelni nem csak Yuu-chan, Asuka-chan, de a saját elvárásaimnak sem. Számos esperen segítettem már így vagy úgy, de ez mégis más volt. Legalább annyi megnyugtató (bár inkább nyugtalanító) adalék jutott nekem, hogy kiderült, a lány nem teljesen képzetlen harcos, sőt. Lehet még tanulhatok is tőle! Valójában mégis csak akkor döbbentem rá, hogy mibe is vágtam a fejszémet, amikor Asuka mesternek hívott. Egyszerre volt felemelő és rémítő érzés az az egy apró szócska, amitől megfordult körülöttem a világ. Sokáig fogom még ízlelgetni ezt a szót, ahogy azt is, hogy tanítványom van. A sokkból kievickélve beletúrtam a táskámba és néhány másodperccel később egy névjegykártyát vettem ki belőle, aminek a hátára aztán egy másik számot is felfirkantottam, majd átnyújtottam.
- Lássuk csak... először is itt vannak az elérhetőségeim, telefonszám és e-mail. A lap hátán a másik szám pedig a vezetőnké, Sierashi Yuusukéé. Hamarosan bemutatlak a többi tagnak, így neki is. Van egy rejtett földalatti bunkerunk a közelben, amit most nem tudok megmutatni, mert nem látnád az azt védő erőtértől, de majd ha sor kerül a bemutatkozásodra, akkor majd bebocsátást nyersz te is Ezután pedig szeretnék majd egy személyesebb beszélgetést is lefojtatni veled, szeretnélek kicsit jobban is megismerni, mind téged, mint embert, mind pedig a képességedet, mielőtt elkezdenénk a közös munkát.
Válaszoltam immár csevegő hangnemben, mintsem komolyan, de a tekintetem arról árulkodott, hogy nagyon odafigyelek arra, mit mondok és hogyan. Ezt követően felálltam a rönkről, leporoltam a ruhámat és magamhoz vettem a táskámat is. Sajnos nem tudtam tovább maradni, eredetileg is csak egy pillantást akartam vetni arra, hogy mi folyik itt, aztán mi lett belőle :/
- Nekem sajnos most mennem kell, vár a hétköznapi élet Ha két napon belül nem tudom megszerezni az elérhetőségeidet, akkor keress meg! Persze ha nem akarsz ennyit várni, nyugodtan írj vagy hívj ^^
Kuncogtam fel, majd tisztelettudóan meghajoltam és egy intést követően a Fészek felé vettem az irányt, hogy értesítsem Yuu-chant, valamint az Andokban túrázó Yuke-chan és Shizune-chan párosát a fejleményekről. Aztán viszont jöhet a fejfájás, hogy mégis milyen ürüggyel adassam ki az Asukára vonatkozó adatokat ._.

Hosszú hónapok teltek el azóta, hogy elhagytam Las Nochest. Sokszor felmerül bennem az a kérdés, hogy vajon miért is tettem, de egyből meg van rá a válaszom. Alsóbbrendűnek nézetek az arrancarok pedig vagyok olyan erős mint ők, sőt egyeseknél még erősebb is vagyok. Nem szeretem ha úgy kezelnek engem vérfarkast mint egy shinigamit vagy egy arrancart.
Most is a lepukkant motelszobámban trónoltam mint szökésem óta minden nappal. Vadászni csakis este megyek ki.. sokkal, de sokkal élvezetesebb este kergetni az áldozatot. Valami értelmetlen hülyeséget bámultam a Tvben. Sokáig tartott mire rájöttem a működési elvére és egy párszor már darabokra akartam törni, de szerencsére nem tettem. Ha megtettem volna iszonyatosan unalmas lenne az életem egészen estig. Mondjuk így se valami izgalmas mert mindig valami unalmas, szutyok megy a média dobozban, de jobb mint a semmi. Ráadásul néha napján adnak olyan műsorokat is amiken jót nevetek.
- Pff... - hallattam majd egy gyors és egyszerű mozdulattal kikapcsoltam a televíziót. Elegem lett a sok hülyeségből és enyhén fogalmazva elültem hátsó felemet. Felálltam és egy egyszerű nyújtózkodással próbáltam rendbe hozni problémámat, de sajnos nem jött össze ezért mint egy fitnesz lady elkezdtem hajolgatni, meg minden -féle baromságot csináltam aminek köszönhetően végre elmúlt a zsibbadás. Hát mit ne mondjak elég kellemetlen ha az embernek el kezd zsibbadni a feneke. Ezt még Aizennek se kívánom pedig megérdemelné. Elég szépen átvert még annak idején mikor azt mondta, hogy erősebbé tesz meg hasonlók. Neki köszönhetően két szintre lett osztva a képességem és egy buta kardot kell magammal cipelnem folyamatosan mert ha megtámadnak akkor anélkül nem tudom feloldani a képességemet. Teljesen úgy érzem magam mint egy arrancar hiszen nekik is a kardjukba van zárva az erejük. DE én akkor se vagyok arrancar. Én sokkal több vagyok náluk. Én még ember vagyok, igaz, hogy kicsit érdekes képességekkel, de ember vagyok. Nekem emberi életem során sikerült nagy erőre szert tennem nekik pedig meg kellett halni azért, hogy ilyesféle hatalomnak nem igazán nevezhető valami szerezzenek. Ugyan ez a véleményem a shinigamikról.. ráadásul mindkét kaszt tagjai olyan arrogánsak, hogy a hajam kihullik tőlük.
Miután a sárga földig szidtam magamban a két fajt úgy döntöttem, hogy a megszokottnál hamarabb megyek el vadászni. Elegem lett a szobámból és sikerült enyhén szólva felidegesítenem magam. Velem az a baj, hogy ha ideges leszek akkor csak a gyilkolás tud lenyugtatni mert abba ki tudom adni magamból minden felgyülemlett dühöt ami már egy ideje nyomja bensőmet.
Azonban még mielőtt elindulnék rájöttem, hogy van egy nagyon fontos dolgom. Megfordultam és bementem az egyetlen helyiségbe ami a hálószobán kívül helyezkedett ebben a kis rozoga, lepukkant motelban és el is intéztem azt a nagy feladatot.... kiürítettem a húgyhólyagomat amit a benne felgyülemlett vizelet már nyomott egy ideje, de mindig elhalasztottam nagy ürítést, de most, hogy vadászni megyek nem szabad majd megállnom ilyen kis dolgok miatt.
Miután önelégülten kibaktattam az elég szűk fürdőszobából az ágyam mellé léptem és magamhoz vettem kardomat. Nem szerettem, de mint mondtam a képességem aktiválásához elengedhetetlen eszköz minden hova magammal kell cipelni. Felkötöttem a hátamra majd az ajtóhoz léptem. Körbenéztem a szobában, hogy ne felejtettem itt valamit, de mivel semmi olyan nem jutott az eszembe amire szükségem lehetne egy vadászaton kiléptem a szobámból. A motel ahol szállást találtam magamnak Karakura egyik néptelenebb részéhez tartozik, illetve közel van hozzá az erdő. Csakis ezért a két dologért választottam ezt a rejtekhelyet. Nem teketóriáztam sokat. Bezártam az ajtót és a kulcsot elhelyeztem a lábtörlő alatt. Nem szerettem magammal vinni mert féltem attól, hogy elhagyom. Sokat kellett gondolkoznom, hogy ezt hogyan tudnám orvosolni mikor eszembe jutott, hogy van lábtörlő az ajtó előtt és az tökéletes rejtekhely egy ilyen apró, de mégis fontos tárgy számára.
Még el se indultam amikor ismerős szagot éreztem meg tőlem nem messze. Egy arrancar bűze csapta meg a kifinomult szaglószervemet és enyhén szólva rosszul is lettem tőle. Azonban egy kicsit meg is ijedtem. Nem gondoltam volna, hogy bármelyik is képes lenne rám találni itt majdhogynem a semmi közepén. Mondjuk az is lehetséges, hogy nem is miattam van itt... lehet, hogy csak kóborol és ellenfelet keres magának... Nekem most az a feladatom, hogy megkeressem és kérdőre vonjam ezzel is leleplezve magamat, de nem baj. Ennyit megér az életem... lehet, hogy ártatlanokat mentek meg eme tettemmel.... Futva indultam meg a szag irányába és amikor megérkeztem csak ennyit szóltam:
- Mit keresel itt arrancar?

Álltam és szaglásztam valami étel után, de az arrancar szagán kívül nem nagyon éreztem mást. Olyan erőteljesen áradt belőle a bűz, hogy minden más szagot elnyomott és ennek nem örültem, mert ha én éreztem akkor a közelben lévő élő állatok is... ami azt jelenti, hogy már jó messzire járhatnak. Már-már azon gondolkoztam, hogy ezt úgy fogom megbosszulni, hogy őt is megeszem, de ha ilyen ocsmány szaga van akkor az íze se lehet valami jó, szóval le is tettem erről a tervről...
- Szóval valami magadfajta ül a trónon... ez nem esik rosszul a többi fajtársadnak? Mondjuk Aizen se volt jobb hiszen Ő shinigami létére uralkodott az arrancarokon és mindenkit csak úgy használt fel mintha bábuk lennénk. Én ezért hagytam ott az Örök Sivatagot. - nem sajnáltam, de ha már megosztotta velem az okát annak, hogy miért hagyta el Las Nochest akkor én se leszek vele szemét, és nem fogok titkolózni. Vagyis elmondom neki, de nem a teljes igazságot.
- Aizen egy nagy erejű shinigami volt, aki elárulta fajtársait és Las Noches Urává nevezte ki magát. Neki köszönhetően a hollowkból arrancarok születtek, ugyanis volt valami eszköze amivel felgyorsította ezt a folyamatot. - fejeztem be Aizen bemutatását. Utáltam azt a mocskos senkiházit aki miatt több évet elpazaroltam az életemből és lekorlátozta az erőmet. Félét attól, hogy több erőre teszek szert és ellen fordítom. Gyorsan rájött a tervemre és nem tudom, hogy hogyan hiszen senkinek sem mondtam el. Hacsak nem tudott olvasni a gondolataimban... ha ezt meg tudta tenni akkor takarodjon a halál f*szára a kis rohadékja. Ha elég erős lettem volna biztos, hogy én öltem volna meg. Attól függetlenül, hogy bűzlött a belső romlottságtól jó ízűen ettem volna meg.
- Nem én nem lelkeket eszek. Én hússal táplálkozom. A lelkeket is meg tudom enni, de attól nem lakok jól. A lelkek számomra olyanok mint az előétel vagy desszert. S éppen ezért nem is eszek olyasmiket... - mondtam majd megigazítottam a kardomat és felmértem a lélekenergiáját. Vagy legalábbis próbálkoztam vele. Erősnek tűnt, vagy legalábbis nálam lehet, hogy erősebb volt, de míg meg nem próbálom megenni addig nem tudom meg, mondjuk mint már említettem a szaga miatt elkerülöm... ha megeszem lehet, hogy a végén még gyomor rontásom lesz, vagy valami.
- Ha még kíváncsi vagy rám akkor megkérnélek, hogy kövess, mert elég éhes vagyok és üres gyomorral nem jó beszélgetni. - mondtam majd elindultam be az erdőbe. Ahogy beljebb értem és takart pár fa előhúztam kardomat és aktiváltam a képességemet aminek következtében kardomat kék lélekenergia lángok borították, illetve a homlokomon is megjelent két lélekenergia lángocska. Ezen kívül hegyesebbek lettek a fogaim, a füleim és a körmeim, illetve megjelent a farkas farok is. Elkezdtem szaglászni és egyből hús szagát éreztem. Lecsaptam áldozatomra ami egy nagyobb nyúl volt. Bemelegítésnek pont jó volt.
- Most, hogy láttad az átalakulásomat elmondhatom, hogy mi vagyok. Vérfarkas vagyok. Azonban Aizennek köszönhetően két szintre lett bontva a képességem. Ahhoz, hogy fel tudjam venni a teljes farkas alakomat még sokat kell edzenem. - mondtam majd leharaptam a nyuszi fejét és jóízűen rágcsáltam. Nem érdekelt, hogy a vére folyik a szám szélén, illetve a ruhám is olyan lett. Ez az életmód ezzel jár.
- Ami azt illeti ehetnék embert is, de az túl macerás, nem akarom felfedni fajom kilétét... jobb ha nem tudnak róla, hogy valami szörnyeteg mászkál a városban. - mondtam majd leharaptam a bal mellső lábát a nyuszumuszinak. Már majdnem megettem a nyulat mikor eszembe jutott, hogy lehetséges, hogy ez a fránya arrancar is éhes és lehet, hogy ezt Ő is meg tudja enni ezért felé nyújtottam.