Karakura Town-i erdő

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Kedd Nov. 20, 2012 5:06 am

Randevu az erdőben Zöld-channal
Ellenség vagy nem?

Karakura Town utcáit járta, miután leszállt a buszról, mire a jegyet az utolsó áldozatától zsákmányolt yenekből vett. Ekkor még azt hitte, hogy sikerült az ellenségeitől messzire kerülnie, de tudta, hogy egy idő után itt is utolérik, de a remény, hogy itt meglelheti a béke kicsiny szigetét nem halt meg a szívében.
~Mit tervezel, Deus?
- Körülnézek a városban, hátha találok lelket.
~Ahhoz mit szólnál?
Egy szőke, európai fiú lelkét látta meg, s elmosolyodott. Kezdetét vette az üldözés. Miközben a lelket kergette, s kiélvezte az üldözés örömét jutott el Karakura Town erdejébe. Már mélyen jártak benne, mire sikerült felfalnia a lelket, ami a méretéhez képest laktató volt számára.
~Lehet, hogy a „lélekgyomor” is össze tud szűkülni?~ Futott át zavaros fején a gondolat, de sokáig nem törődött vele, hiszen jól érezte magát. Evett, és senki sem zavarta még meg, így dudorászni kezdett, aminek a dallama hasonlított a „Kiskacsa fürdik…” dallamára, de pár hang eltért benne, valamint, hogyha valaki megkérdezné tőle, hogy mi a dalnak a szövege, amit dudorászik, akkor elmondaná a franciául a rámen alap repceptjét, vagy valami hasonlót.
~Kicsit elkeveredtünk a várostól, nem gondolod?
- Engem nem zavar. – Szakította meg a válasz erejéig a dudorászást.
~Akkor most merre megyünk?
- Mit szólnál, hogyha keresnénk egy kényelmes baum, és megpihennénk alatta?
~Úgy pár tíz méterre innen láttam egyet, miközben az ételedet üldöztük.
- Ein kleine schweine ist nicht hund, aber das ist nicht problem. – Énekelgette halkan, miközben István által említett fa felé tartott, s mintha valami cammogó tánclépéseket is tett volna, úgy haladt. Nagyjából negyvenszer lépett a jobb lábával, mire egy vaskosabb tölgyhöz nem értek.
- Es jó. Igazad volt!
~Hazudtam én már neked?
- No! – Azzal már a fa tövébe le is kuporodott, s onnan figyelte a környezetét, hogy miközben pihen nem-e akarnak valahonnan rá támadni. Percek is elteltek a pihenése alatt, mikor lépések hangjára lett figyelmes.
- Te is hallod, István? - A kérdést alig kezdte el, de már talpon is volt, s a tekintetével a távolt kutatta, s minden izma megfeszült, hogy bármikor támadhasson.
~Hallom, hát, nincsenek botból a füleim!
- Szerinted ellenség? Hogyha az el kell pusztítani! - A pusztítás gondolatára eszelős vigyor ült az arcára-
~Egy nő az, elég törékenynek tűnik. – Ekkor látták meg a közeledő nőt. – ~Nem biztos, hogy ellenség, ezért szerintem inkább beszélgess el vele óvatosan, s próbálj meg rájönni, hogy mik a szándékai. Én a fa lombkoronájáról foglak figyelni.
- Ez jó ötlet, tetszik. – Bólintott, s kilépet az ösvényre. Mosolyt rakott arcára, ami nem feltétlen sikerült a leg bizalomgerjesztőbbre, miközben a nő felé fordult.
- Konichiwa, Mlle! – Hajolt meg feléje szétnyíló karokkal, jobb lábát kissé hátra helyezve, s megroggyantva, azután kiegyenesedett. – Kellemes idő van, - jobbjával félig körbemutatott, – tán ezért jötten sétálni az erdőbe? – Aztán mindkettő kezével megismételte a műveletet, valamint a fejével is körbenézett.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Szer. Nov. 28, 2012 11:57 am

Karakura Town-i erdő - Page 7 Emoticon-3-033

Az égig érő paszu… Kyokan~san!

Igazán csodálatos nap volt, jól eset csak úgy kocsikázni kicsit. Ojjisan kivételesen jól viselkedett, s minden fajta köhögés nélkül szelte az utat Naruki és Karakura között. Még volt több mint két órám addig, míg Ruriko~chan végzett az iskolában, így elfoglalva magam keringtem a városban. Szerettem volna meglepni, hogy kivételesen elmegyek érte, hogy beüljünk valahova kicsit kettesben beszélgetni. Kíváncsi voltam, hogyan is mennek a dolgok az új iskolában, hiszen biztosan szokatlan volt számára, hogy ide fiúk is járnak, ráadásul busszal kell bemennie. Attól nem féltem, hogy romlanának a jegyei, mert nagyon okos volt, mindig is megállta a helyét. ^w^ A tanár persze megnyugtatott, hogy nincs mitől félnem, tökéletes az osztályközösség, és biztosan könnyen beilleszkedik majd, de melyik tanár mondana rosszat az osztályáról? Neutral

Aztán megpillantottam a dús fákat, és egyszerűen ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy kiszellőztessem a fejem. Leparkoltam Ojiisant, és kipattantam, szinte futva tettem meg az utat a fás szegélyig, majd mélyen beszívtam a friss levegőt. Furcsa érzések kerítettek hatalmukba, mióta minden napot Ruriko~channal töltöttem. Amellett, hogy imádtam minden együtt átnevetett pillanatot, sokszor emlékeztetett arra az időszakra, amikor apuék még éltek. Persze akkor korántsem volt ennyire szép az életem, hiszen sosem tekintettek igazán családtagnak, kivéve Ruriko~chant. Mondjuk nem is vártam el, elvégre arra emlékeztettem őket, hogy a házasságuk nem makulátlan, és hibákat követtek el a múltjukban. Furcsálltam, hogy Ruriko~chan sosem beszél róluk, és féltem, hogy elfojtja a dolgokat, ami nem lenne jó, túl fiatal ahhoz, hogy ezeket a dolgokat ilyen könnyedén kezelje. Szerettem volna, ha mindene meglenne, és úgy érezné, ismét egy biztonságot nyújtó család veszi körül.
Mélyet sóhajtottam, egyszerűen túl bonyolult gondolatok cikáztak keresztül a fejemen, miközben magam elé bambulva keresztül csörtettem az erdőn. Csak a csodának köszönhettem, hogy egyetlen kidudorodó gyökérben sem estem hasra. Megráztam a fejem, és úgy döntöttem, hogy a tájra figyelek kicsit, nem gondolva semmire, hátha akkor kicsit könnyebb lesz. A fák törzsei katonás rendben magasodtak egymás mellett, s a zöld különböző árnyalataiban pompáztak lombjaik. Még egy mókust is láttam egyik fáról a másikra ugrálni, sajnáltam is, hogy nem hoztam magammal a fényképezőmet, Ruriko~chan biztos szívesen megnézte volna a mókust. Talán majd legközelebb. ^w^
Mosolyogva ballagtam hát tovább, és nem kicsit ért meglepetésként, ahogy az egyik vastagabb törzs mögül felbukkant egy hatalmas ember. Már attól is megfájdult a nyakam, hogy csupán nagy szemekkel felpislogtam rá. Egy gondolat cikázott keresztül az agyamon: Fuss, ha kedves az életed! O_O De persze ilyenkor az ember lába meg sem mozdul, főként mert olyan erős akcentussal beszélt, hogy akár a hasfelmetsző is lehetett volna! Himo~jiisan, ments meg! T~T
- Igen, nagyon szép idő van ^o^”””””” – Próbáltam nem elfutni, meg ha egyetértek vele, akkor hátha nem gyilkol le azonnal. Neutral

Talán tettessem magam halottnak? Ja nem, az csak a medvéknél válik be. Bár ha a méreteit nézzük. Neutral

- Csak erre autóztam, nagyon sok, rengeteg barátommal, akik mind itt vannak a közelben! – Mondtam kicsit megemelve a hangomat, bár éreztem, hogy rajtunk kívül nem igazán jár erre senki, de ezt neki nem kell tudnia, ha azt hiszi sokan vagyunk, akkor majd nem mer közelebb jönni. Helyes! >w> - Csak megmozgattam kicsit a lábaimat! Maga is, Kyokan~san?
Meg kellene tanulnom csendben maradni, vagy legalább gyorsan futni. Sajnálom Ruriko~chan, ha nem mennék éted, akkor az igazán nem az én hibám, csak egy csúnya, gonosz óriás elragadott az élők közül. O_O

Spoiler:

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Pént. Nov. 30, 2012 9:44 am

Erdei találkozó a pillangó tündérrel

Éjszaka van. Egy erdő közepén lehet, hisz fák vesznek körül. Előttem egy csendes kispatak csordogál. Hihetetlen tiszta a víz, és szinte fénylék a sötétségben. A patak mellett egy nagy fa áll. Meglátszik rajta az idő. Több ezer éves is lehet. Szép rózsaszín virágai vannak, és egy kisebb szellő lefúj egyet kettőt róla. Én csak egyszerűen ámulok a fa szépségén. El sem hiszem, hogy ilyet láthatok. De amint közelebb mennék hozzá, a lábam alatt szépen lassan megfagy minden. A patak vize pillanatok alatt jég lesz. A fű is deres, és havas lesz. A levegő is hirtelen lehűl. Én viszont nem fázok. Viszont tudom, hogy nem mehetek közelebb a fához. Ha közelebb megyek, akkor az egész fa is jéggé változhat, és a virágai is mond megfagynak. Egy pillangót látok szállni. Rózsaszín és gyönyörű mintázata van. Rászáll a fa törzsére, majd hirtelen egy tündérre változik. Valahonnan ismerős az arca, de nem jövök rá, mégis honnan. A tünde nem szól semmit sem. Felém mutat, és szemeit rám emeli. Mintha azt próbállná mondani, hogy nekem nincs keresnivalóm ezen szent helyen. Majd érzem, hogy valami megragadja a lábamat. Ekkor lenézek, és egy fekete masszában állok. A tünde egy rózsaszín szellőt bocsájt rám, és az csak úgy kavarog körülöttem. Mintha szólásra emelné a száját, de nem hallom, ugyanis a fekete mozgó massza magába szippant. Érzem, hogy a testem elnehezül, mintha valami fojtogatna. Nem kapok levegőt. Érzem, hogy a szívverésem is lelassul. Képtelen vagyok bármit is tenni.
Hirtelen felriadok, és éppen az ágyamban vagyok. Már megint egy furcsa rémálmot láttam. De ébredés után sem ugrott be, hogy ugyan a tünde mégis ki lehetett, és mit akart. Viszont furcsa érzés motoszkált bennem. Az erdő maga is ismerős volt. A halálom évfordulója is lassan közeledik, éppen ezért elhatároztam, hogy meglátogatom a Karakura melletti erdőt.
Összekészülök, majd megnyitom az átjárót. A köztes dimenzióban gondolataimba merültem, és próbáltam minél több részletre visszaemlékezni az álmomból. Oka is lehetett, hogy ezt álmodtam. Vagy lehet egyszerűen bennem volt a gondolat.
Megérkezvén a túloldalra éppen az erő szélére kerültem. Az idő már egész hűvös, a levelek elsárgultak, az avarszőnyeg csodás színeiben pompázik. Nem hiszem, hogy egy fa még most virágozna. Egyre mélyebbre megyek a fák sűrűjében. Nagyon csendes. Állatokat sem igazán látok. A madarak sem csicseregnek. Lehet azért, mert érzik a jelenlétemet.
Valójában nem is igazán tudom, hogy mit keresek itt. Hisz a halálom helyére, és a síromhoz csak az évfordulómkor akartam menni. Egy fának dőlve nézek arra a helyre, ahol a végzetes dördülés elhallatszott. Most teljesen más, mint akkor volt. Minden olyan nyugodt. Mintha mi sem történt volna itt. Talán én is egy kóbor kísértet vagyok, aki halála helyszínén bolyong.
Elnézek arra, merre elindultam, viszont hirtelen a szemem sarkában megpillantok valami érdekesett. Mintha az egyik fa más lenne, mint a többi. El is indulok abba az irányba. Már-már szaladok. Furcsa módon mintha vizet is hallanék. Majd mikor odaértem, akkor elképedtem a látványtól. Egy már-már észrevehetetlen kispatak folyt, és a patak mellett volt egy nagyméretű öreg fa, melynek a levelei egyáltalán nem voltak sárgák. Sőt volt egykét csodás virága. Elképedve néztem a fát. Mondom, ez képtelenség.
Egy nesz térít magamhoz. Arrébb menve, hirtelen meg is látom az avarzaj okozóját. Számomra nem ismeretlen személy volt. A Primera Espada, a pillangó hercegnő. Hirtelen elmosolyodtam, ugyanis szép lassan összeraktam a valóságot az álommal. A patakocskát egy nagy ugrással átugrottam. Közelebb mentem az Espada-hoz, és feltettem egy egyszerű kérdést, hogy
- Miért vagy itt? …. – kicsit nyak nyújtogatva próbáltam kilesni – Mit csinálsz?
Nem szoktam kíváncsi lenni, hogy mások mit csinálnak, de ez felettébb érdekelt.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Vas. Jan. 06, 2013 8:12 am

Randevu az erdőben Zöld-channal
Ellenség vagy nem?

A zöldhajú nő első válaszát még értette a magas férfi, hiszen gyakran használt szavakból állt, valamint azoknak a szavaknak a felét ő maga is használta. Az azutáni mondatát, viszont nem igazán értette, vagyis inkább azt, hogy mit akart azzal mondani. Mivel valami olyasmit értett, hogy a nő sokat utazik és sok rengeteg, vagyis erdő a barátja, akik mind itt vannak a közelben.
~ Igen, az erdő az itt van a közelben, hiszen abban állunk. ~ Gondolta Deus, s széles karmozdulattal a kezét az állához emelte, amit megvakart, minthogyha nagyon gondolkozna. ~ Talán valami sámánszerű ez a nő? Azok voltak hóbortosak. De vajon vannak sámánok japánban? És ők ellenségek, vagy sem? ~ Vakarta továbbra is az állát.
A nő harmadik válaszát viszont biztosan félre értette, mivel másképpen nem lehetet, hiszen lábat nem szoktak kimagozni, azt gyümölcsökkel teszik.
- Hasonló, oui, hasonló. – Deus nem akart egyáltalán tudatlannak látszódni, vagyis inkább nem akarta, hogy „Zöld-chan” rájöjjön arra, hogy az esetleges akcentusán kívül is van még kívánalom a japán nyelvtudásában. És mivel ki akarta deríteni, hogy ellenség-e, vagy sem, kedvesnek kellett látszódnia. – Gomeno, hogy megijesztettem. Nem akartam. Zöld-chan. – A férfi a „Kyokan”-t, ami óriást jelent a „kyoka”-nak értette/értelmezte, ami viszont parazsat jelent, amiről azt hitte, hogy a haja színe miatt mondta rá, ezért ő is a nő haja színét használta megszólításnak. – Ha érdekli, akkor tenni nem akartam rosszat ich. Kedvelem az erdőket. Én csak jöttem ide evés után pihenni a fa alá. Nem átok erdőnek, se fának, se bokornak, se állatnak, se virágnak. – Magyarázott Deus a maga szegényes japán tudásával, miközben jól kivehető mozdulatokkal „hadonászott” a felsorolás alatt, valamint pár színpadias lépést is megtett, de a végére ugyan ott állt.
- Verem reméli, kéri, hogy Zöld-chan ne bántson, mert én sem bántok őt, de a rengeteg sem bántom. – Hajolt meg a nő felé pár lélegzetvételnyivel azután, miután elmondta, vagyis próbálta elmondani, hogy békés a szándéka. Hosszú élete alatt megtapasztalta, hogy a legtöbb ember, aki nem ellenség, az békésen viselkedik vele, hogyha tudják, hogy ő nem akar rosszat, bá az is igaz, hogy ellenkezőre is volt példa, de mégsem félt, hiszen csak szólítania kell a bábját, ami kezében megjelenik, mint egy fegyver, amit már egyszer használt, s vele elpusztíthatja az ellenséget. Bár kuszák voltak a gondolatai, de tudta jól mindig, mióta a bábját használni tudja, hogy sosem fegyvertelen, már csak azt kell tudnia, hogy a nőnél van-e, s hogy ellenség-e? – Ugye nem fog rám támadni? Vagy meglőni, megátkozni, megvágni? – Kezeit megadóan felemelte, s hátrébb lépett, bár nem látott a nőnél fegyvert, de ki tudja, hogy nem-e egy másik bounto-tal van-e dolga, vagy olyan emberrel, akinek fegyver nélkül is van fegyvere? Nem tudhatta, de nem akart a nőre támadni, mivel István azt tanácsolta neki, hogy inkább derítse ki óvatosan, hogy ellenség-e „Zöld-chan” vagy sem? És, hogy miért volt óvatos, miért fogadta meg István tanácsát? Talán azért, mert nyugodt volt, érezte a békét, vagy csak azért, mivel István a legjobb barátja, akinek a szavára általában adni szokott.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Pént. Feb. 22, 2013 5:22 pm

Az égig érő paszu… Kyokan~san!

Zavartan nevettem fel, hogy lehetett ennyire nyilvánvaló a hazugságom? .__. Meg kell tanulnom vagy jobban hazudni, vagy pedig verekedni, mert ez tarthatatlan, hogy csak sétálok az erdőben, és egyből megtalál egy óriás. o_O Ha itt lenne Himo~jiisan, akkor biztosan nem jönne ilyen közel, és egyáltalán nem bánthatna, de majd megbosszul, ha bánt! ˘^˘ Meg mi az, hogy Zöld~chan? >.> Jó, tudom, hogy szokatlan a hajszínem, de ennyire nem! Meg mióta vagyunk chan viszonyban? Meg mért mesél nekem arról, hogy kedveli az erdőket? Csak nem gondolja, hogy erdész vagyok? O.O

Ennyire nem festhetek rosszul, hogy még erdőjárónak is nézzenek! Oda az önbecsülésemnek, már amennyi eddig van. .__.
- Sachiko vagyok, esetleg Nagisa~san. ^_^” – Mosolyogtam továbbra is kissé zavarodottan, de mit is tehettem volna mást, ez nem az én terepem volt.
Egyrészt nem szaladhattam a kocsimig, mert elég messze volt, ráadásul ezen a terepen nem sokat értem apró lábaimmal, simán utolért volna. Mondjuk azt nem értettem, miért pont ezen az elhagyott helyen vadászik áldozatokra, mert a madár sem igen járt erre, persze kivéve engem, aki mostanában kicsit pechesebb volt az átlagnál, úgy tűnik. De azt hiszem, ha nyugodtan elbeszélgetek vele, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne, akkor semmi baj nem lesz, és megúszom egyben a dolgot, hogy elmehessek Ruriko~chanért. Ezt a célt azonban a következő mondata teljesen szétzúzta, ugyanis először nagy szemekkel voltam kénytelen pislogni rá, majd miután rájöttem, hogy egyáltalán nem gúnyos, hangos kacagás tört fel belőlem, hogy a hasam is kénytelen voltam fogni. De komolyan, nézett mostanában tükörbe? Még hogy én bántsam őt? Ez túl vicces… Képtelen voltam abbahagyni a kacagást, már a könnyem is kicsordult, mire úgy, ahogy képes voltam megszólalni.
- Jaj, ne haragudjon, csak ez… túl vicces volt, nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja-e! – A hangom még mindig kuncogva csengett, de ez nem is csoda, más is nevetne ilyen helyzetben. – Természetesen nem fogom bántani… - Töröltem ki szememből a nevetéstől kicsordult könnyeket. Azt persze nem kötöttem az orrára, hogy nem is igen tudnám, azért annyira nem vagyok meggondolatlan, de ez a mondata egyértelművé tette, hogy vagy bolond, vagy bolond. Neutral

A szavaiból kicsengett, hogy ráadásul külföldi is, így talán meg sem értette normálisan, amit mondtam neki, de valahogy most nem is ez kötött le, hanem az, hogy vajon megszökött egy ápolóintézetből? Nem mászkálhatna így erre, állampolgári kötelességem visszajuttatni oda, ahonnan meglógott. Vagyis ez a legvalószínűbb a felmerült dolgok közül.
- Nem tudtam nem észrevenni, hogy kicsit töri a nyelvet, honnan jött? – Kérdeztem rá, hátha nem is az országot mondja, hanem az intézmény nevét, mert láttam egy tévéműsorban, hogy a jámborabb ápoltakat könnyű összezavarni és megtéveszteni. Ő pedig elég jámbornak tűnt, és nagyon reméltem, hogy az is marad. Neutral

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Csüt. Feb. 28, 2013 6:26 am

Randevu az erdőben Zöld-channal
Ellenség vagy nem?

Furcsállva nézett Zöld-chanra, amiért azt mondta magára, hogy fiú, hiszen akár hogyan is nézte Zöld-chan lány volt, ezért a „kun”-t kellett volna használnia magára és nem a „san”-t, amit a fiúk használnak, vagy a „chan”-t, amit ő is használ rá. Viszont ez csupán az ő fejében volt így, mivel igazából Deus még keverte ezeket a névutókat, vagyis az ő fejében a „chan” egyenlő volt a „san”-nal, míg a „san” a „kun”nal, valamint a „kun” a „chan” volt a zavaros fejében.
~Valamit rosszul mondtam? Vagy ő olyan sámán, akinek a haja színe jelzi, hogy milyen hangulatban van? És ezt itt mindenki tudja, csak én nem? Talán megsértettem? Vagy a tudatlanságomon, butaságomon nevet?~ Gondolkodott el Deus feltett kézzel, miközben nézte, ahogy Zöld-chan sámán kineveti. ~Vagy talán egy kém, aki rajtam nevet, amiért ilyeneket kérdezek?~ Kezdett el gyanakodni kicsit, de mielőtt kiteljesedett volna a gyanakvása Sachiko végre meg tudott szólalni.
- Köszönöm, dass nem bánt engem. – Mondta megnyugodott hangon, miközben a kezeit leengedte, s aztán a jobbjával, széles, színpadias mozgással letörölte a homlokáról az „izzadtságot”.
- Nem török én senki nyelvet. – Mondta rögtön válaszként arra, hogy töri a nyelvet, s aztán elhallgatott pár pillanatra, mire leesett neki, hogy mire célozhat Zöld-chan. ~Elmondjam neki? Hogyha nem ellenség, akkor nem lesz belőle baj. Meg, hogyha ellenség lenne, akkor tudná, nem? Vagy talán nem tudja, hogy kit kell keresnie, ezért akarja tudni? Hogyha sámán, akkor csak kíváncsiskodik, hátha ismer otthonról más sámánt.~ Miközben gondolkozott, hogy elmondja-e neki, hogy hol született, vagy hogy honnan jött Japánba, vagy Karakurába fejével, tekintetével körbe nézett, hátha meglát valami, vagy valaki gyanúsat, valamint a fülét is hegyezte, hátha meghal valami olyasmit, ami ellenségre utalna, de csupán Zöld-chan volt a közelében, valamint annak a fának, aminek a tövében pihent, az egyik magason lévő ágán István.
- Ja, jöttem otthonról, messzi, régi otthonról. – Legyezgetett magamögé, minthogyha azt akarná mutatni, hogy messze az erdő mélyéről, vagy még azon is túlról jött. – Jártam sok hely. USA, Deutschland, France, Magyar királyság, Kelet-, Nyugat-Európa több országa, miket neve nem tudom mondani. – Tényleg nem tudta megnevezni az összest, hiszen nem mindegyiknek mondták el a nevét neki, valamint már a zavarodott elméjében az emlékek egy része megkopott, vagy csupán a káosz belepte. Alig, hogy abbahagyta a felsorolást, zajt neszelt meg maga mögül, az út baloldali részéről.
- Zeige dich, Kehle von Tod! Mauser Schnellfeuer! – Kiáltotta a bábja parancsszavát, miközben a zaj forrása felé fordult, s aztán egy tarento shuu-val el is tűnt a bokrok, fák között, hogy képzeletbeli ellenségét üldözőbe vegye, pedig a zaj, amit hallott, csupán az volt, ahogy egy aranyos, kis nyuszi az egyik bokorba érkezett, ahonnan rémülve ki is ugrott az útra, így Sachiko előtt felfedve magát, ahogy Deus elhaladt a bokrán keresztül.
Deus pár perc múlva vissza érkezett, vagyis azt hitte, hogy visszaérkezik Zöld-chanhoz, de nem, valahova máshova került. Teljesen eltévedt, ahogy egy nem létező árnyat üldözött.

Spoiler:

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Vas. Márc. 17, 2013 1:26 am

Chiyo és Zeline

Beletúrok a hajamba, majd a lapát nyelére támaszkodom. Fogalmam sincs, hogy hová ástam el azt a halálra fagyott csövest, akit egy hete találtam a pályaudvar mellett, pedig biztos vagyok benne, hogy a közelben volt.
A sima csontvázakat ugyan jobban szeretem, mert időt állóbbak, ki szeretném próbálni, mik az előnyei egy éppen csak romló emberi testnek. Ahogy végiggondoltam, talán ijesztőbb lehet egy hófehér csontváznál is, mérgek szabadulhatnak fel a testében, ha megfelelően új, talán el lehet adni élőlénynek is, ráadásul a belsejében könnyen el lehet helyezni különböző fegyvereket.
Kiszúrom az X-et az egyik fán, úgyhogy megkönnyebbülve sétálok oda, és érintem az ásót a földhöz, de mielőtt beleszúrnám, észreveszek egy hasonló jelet egy másik fán is, aztán körülöttem egyre többön. Valaki szórakozik velem. Az emberek azt hiszik, ez vicces, nem érzik át, mennyire nehéz hullát találni. Még szerencse, hogy arra nem gondoltak, hogy én milyen kiválóan tájékozódok.
Pár perc keresgélés után megtalálom a megbolygatott földet, úgyhogy elégedett vagyok, harminc centivel alattam lehet a hulla. Nosza, ássunk, Daitenshi haori le, hátha akkor nem izzadom össze a fáslimat. Olyan kényelmetlen olyankor, de azért nem akarom levenni, még akkor sem, ha senki nem lát, csak az őzek.
Valami kemény koppan a fejemen, mire azonnal felemelem a lapátot, és arra fordulok, amerről jött az ütés, de nem látok semmit. Megtörlöm a sajgó kobakom, de mielőtt újra ásni kezdenék, valami megint a fejemnek csapódik, és furcsa cincogást hallok a fejem felett. Ahogy felpillantok, meglátok egy mókust, aki a tölgy tetején ül, és egy makkot hajít felém, ami egyenesen a homlokomnak csapódik.
- Auu… Ne dobálj már, na! Mit ártottam én neked?- a komisz kis bestia válasz helyett egy újabb makkot dob felém, ami a fejemen koppan. - Auu… jól van, te akartad!- felveszem a makkokat a földről, és elkezdem felé dobálni őket, de vagy nem találom el, vagy félreugrál, a visszadobott makkok pedig mind hajszálpontosan érkeznek meg a kobakomra, ami meg mellé menne, abba pont sikerül belehajolni. Az utolsó olyan erővel érkezik, hogy sikerül hanyatt esnem.
- Na, jó, most volt elég! - a haorim mellé mászok, és kiveszem belőle a belső zsebében tartott pisztolyt, amit csőre töltök, és a mókusra célzok vele. - Tessék, itt a karácsonyi ajándék!- három lövést adok le, melyek közül a legközelebbi alig tíz centire hibázza el a kis, vörös állatot, akinek sikerül meglépnie, és eltűnnie a lombkoronában. Dühösen teszem vissza a pisztolyt a haorimba. (- Hülye böszme kis köcsög!)- felállok, hogy végre elkezdjek ásni, de ekkor észreveszem, hogy egy shinigami figyel engem a fák közül. A vörös hajú lányt már láttam korábban is, őt is elragadták, ahogy engem és Olajmalacot, és az arénába hurcolták.
- Szia… öhm… kicsit rossz napom van, nem szoktam ám ilyen lenni.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Vas. Márc. 31, 2013 7:17 am

Az égig érő paszu… Kyokan~san!

Elkönyveltem, hogy ténylegesen gond van szegény pára fejével, ez bizonyos. A magam negyven kilójával, és az esetlegesen köldökéig érő magasságommal igazán nem vehetett komoly fenyegetésnek engem. O_O Jó, tudom, hogy a kicsi a bors, de csípős, vagy mi a csuda, de akkor is… engem tartott veszélyesnek? o_O Bár, ha így jobban belegondolok, féljen is, nehogy közelebb jöjjön, mert akkor megmutatom neki azt a titkos fogást, amit múlt szombaton alkalmazott rajtam Himo~jiisan az utolsó sütiért küzdve. Mondhatom fájdalmas élményeim maradtak arról az estéről. >w>
Még hogy nem töri senki micsodáját? o_O Jól van, sült bolond, én mondom. Neutral

Próbáltam kitalálni, hogy mit is kellene kezdenem a jelenlegi helyzettel. Tulajdonképpen az erdő közepén álltam Hercules öccsével, akin valószínűleg agy lobotómiát végeztek, vagy legalábbis tuti bucira verték anno a fejét. Ráadásul ő engem gondol veszélyesnek, ami nem is a legnagyobb probléma, mert a legnagyobb probléma az, hogy veszélytelen vagyok. .__. És ha erre rájön, akkor azt hiszem ez volt az utolsó kellemes, békés sétálásom ebben az életben. Rövid kis élet volt, de azért örültem, hogy Ruriko~channal, meg Himo~jiisannal tölthettem sok-sok szép időt… Az a félnótás író is hol tanyázik, amikor az emberlányának éppen szüksége lenne rá? >w> Biztos vagyok benne, hogy otthon eszi a jól eldugott tartalék kekszeimet, amit a tisztítószeres szekrénybe rejtettem, hogy talán azoknak a szaga elnyomja az illatát. Bár ahogy ismerem, esélyem sincs megmenekíteni efféle ételeket egyik napról a másikra. Szóval ott álltam, tudva, hogy a szomszédom a rejtett sütimet majszolja, én pedig a halál torkában vagyok. Tipikus. Neutral

- Á, mindjárt értem! ^.^ - Nem, kicsit sem értettem, hogy miről is beszélt.
Oké, sok helyen járt, de királyság? o_O Hol van manapság egyáltalán olyan? Mert harmincnál biztosan nem volt idősebb az ipse, már ha volt annyi. Mondjuk ilyen betegeknél ez megtévesztő. :/ Aztán a földre vetettem magam, ahogy németül kezdett kiabálni, hiába, azok a fránya reflexek. >w> Persze aztán eliszkolt, mintha valami üldözte volna, bár lehet kergette is az egyik látomása… nem számított a fő, hogy egyben voltam. Feltápászkodtam a földről, és alaposan leporoltam magamról a száraz levelek. Közben gyors léptekkel indultam Jiisan felé, elhatározva, többet a lábamat sem teszem be egyedül az erdőbe. Neutral

Spoiler:

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Kedd Ápr. 02, 2013 2:48 am

Zeline és Chiyo

Csendesen pislogtam az eligazító tisztre. Igazából nem akartam sem tiszteletlen lenni, sem gonosz, de valahogy nem tudtam tisztelni az ipsét. Tudálékosan pakolgatta a papírhalmát, amibe már simán bele lehetne bárkit fojtani. Neutral

Más hasznát azonban nem láttam. Talán még, ha mind egyszerre kapná fel, le is tudná ütni vele az ellenfelét. Elhúztam a számat, miközben csak néhány szó jutott el hozzám az elhadart halandzsából. Jó, hogy azt nem írják itt elő, hogy mégis miként végezzek a kijelölt lidérccel. Esetleg meghatározhatnák, hogy hány vágással szabad megölnöm, és ha véletlen kevesebbel végzek vele, akkor szobafogság. Esetleg szerelhetnének rám valami lépés mérőt, nehogy elkódorogjak! A lépésmérőt és a szobafogságot valamiért Suza~chan erőst szerette. Legelőször, amikor felemlegette, lelkesen el is magyarázta, hogy mit is jelentenek. És ahogy az irodakukac képes felét néztem, valamiért hirtelen nem is lett olyan vicces. Ezekből simán kinézem, hogy megteszik... A nem túl fényes gondolatmenetemet a tiszt hangja szakította félbe.
- Remélem nem szándékozik háziállattal... - Valószínűleg Suza~chanra akart célozgatni, de az én barátaimra csak ne célozgassanak olyanok, akik tollon kívül nem sok mit szoktak forgatni, már évek óta. Így aztán nemes egyszerűséggel közbe vágtam.
- Csak a legszükségesebbeket viszem magammal a küldetésre. Fegyver, elektromos ketyere stb. - arról már igazán nem tehettem, hogy Suza~chan volt a legszükségesebb mind közül. Egyfelől fogalmam sem volt a ketyerék használatáról, ellentétben vele, másfelől kissé elveszettnek éreztem volna magam nélküle, az tuti. Így aztán a tiszt hosszas monológját, figyelmen kívül hagyva, átléptem az élők világába. A küldetés egyszerű volt, csak némelyek szeretik túlbonyolítani a dolgokat. Volt egy lidérc, olyan helyen, ahova nem hiányzott, és el kellett távolítani, ami, mivel a mi osztagunkból küldtek, egyet jelentett a kiiktatással. Szóval ezt az egy mondatot hallgattam egész délelőtt. Fejcsóválva lépkedtem az utcán. A kezembe a jelző cucc, feltartottam annyira, hogy a vállamon trónoló Suza~chan megkereshesse amit akart belőle, majd lelkesen ráhagytam magam.Elvégre ő volt a szaki. Idő közben Kasai is előcsusszant a hajam közül.
- Csak semmi háziállat - vigyorogtam valamiért kárörvendően. Kissé elégtételnek éreztem a reggeli eligazítás után, hogy mind a kettőjük velem tartott. Hála a segítségemnek, nem tellett egy egész fél napomba megtalálni csontipofát. Félmosollyal nyugtáztam, hogy beszélni is tudott a mocsadék. - Szia Aranyom - vettem elő a legragyogóbb vigyoromat, miközben Suzaku hátán Kasai~channal kissé arrébb repült.- Mondanám, hogy két választásod van, de sajnos akkor még egy napot kéne azzal az ijesztően sokat beszélő alakkal töltenem, ami valószínűleg nem tenne jót a lelkemnek- A kardom már elő volt, mire idáig értem. A lidérc becsületére legyen mondva, nem akart elszaladni - Jó éjt... - fejeztem be, kissé rövidre zárva a csevegésünk, főleg, hogy nem igazán vártam választ. A lidérc azért mégis válaszolt. Arra kért, felettébb szépen, hogy fogjam be a lepénylesőmet, miközben a felmenőim is valahogy szóval kerültek, a megbízhatóságomról nem is beszélve. És én még próbáltam vele kedves lenni. Tovább is folytatta volna lehet, ha nem unom meg. Neutral

Viszont én se vagyok egy türelmes ember, főleg ha válogatott sértésekkel bombázzák a buksimat. Egy óvatos mosoly kíséretében shunpóval mögé kerültem, és nagyon becsületes módon, hátulról átszúrtam a buksiját. Neutral

Nem szeretem, ha Shiont ismeretlen csontipofák veszik a szájukra. A maszkját is felnyársaltam, majd egy lendítéssel kettébe is vágtam. Bár a lendítés művészet volt, ugyanis nem könnyű egy maszkba akadt kardot kiszabadítani. Ezért kellett kivágni magunkat a helyzetből. A lidérc elpárolgott, vagyis hát eltűnt, Kasai~chan pedig aggódva, a fehér és a vörös színeit keverve sietett hozzám, és gyorsan leellenőrizte, hogy egybe vagyok~e még. Miután megnyugodott, hogy igen, vörösen dörgölőzött a nyakamhoz. Néha komolyan elgondolkodtam, hogy nem volt~e véletlenül macska a felmenői között. Majd megkérdem egyszer Risu~chant.
Mivel viszonylag, magamhoz képest mindenképp gyorsan végeztem, így egy kis kirándulásra indultam. Nem messze egy erdő zöldes körvonalait láttam meg, hát oda tartottam. Nem voltam túl otthonos ezek között a nagy kocka házak között... Shunpóval pár perc alatt elértem a szélét, onnan pedig sétáltunk. Vagyis én sétáltam, kicsiny családom tagjai pedig a vállaimon trónolva élvezték az erdőnézegetést. Talán körbe is jártuk volna, ha nem torpantott volna meg egy furcsa neszezés. De megtettem. Hangtalanul közelebb mentem a hang forrásához, és kit láttak szemeim? Zeline~chan nagy szorgalommal gödröket ásott, miközben célba-dobósat játszott egy mókussal. Mosolyogva figyeltem a játékot. Persze Zeline~chan volt a célpont, majd cseréltek. De a kis állat, szemmel láthatóan ügyesebb volt. Végül a lány már pisztolyt fogott, de így se járt sikerrel, miközben lelkesen szidta játszópajtását, több nyelven is. (a hangsúly mindent elárult) Elnyomtam a nevetést, egy visszafogott mosoly szintjére, de így is észre vett. Talán az a faág, amire ráléptem, az árulhatott el...
- Szia… öhm… kicsit rossz napom van, nem szoktam ám ilyen lenni.
Idáig bírtam. Elkönnyesedtek a szemeim, miközben hangtalanul ugyan, de előtört belőlem a nevetés. Úgy az egész eddigi nap miatt. Pár pillanatig csendben rázkódtam, majd letörölve néhány könnycseppet, kissé még akadozó lélegzettel megkérdeztem.
- Segítsek a mókus féle problémádon? Szívesen mutathatok pár fogást, ha érdekel - Ennyi volt a legkevesebb, azután, hogy ilyen szégyentelenül kinevettem szegényt. Embarassed

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Szomb. Ápr. 06, 2013 12:18 pm

Chiyo és Zeline

Ahogy az várható volt, a lány kinevetett, amiért olyan rajzfilmbe illően elbánt velem a mókus. Gyerekként én is mindig sokat nevettem a kengyelfutó gyalogkakukkon, de most már kezdek együtt érezni szegény prérifarkassal. Az nem vicces, ha egy alacsonyintelligenciájú lény egy okosat kicsúfol, megszégyenít, az a vicces, ha megtanulja, hol a helye.
– Izé… örülnék neki, de nem értem pontosan, mire gondolsz. Megtanítasz eltalálni a mókust? Vagy elkapni a lövedékeket… ? Hú, bocsi, ki is ment a fejemből, hogy rendesen még nem is mutatkoztam be. Zeline Kalamona vagyok a Daitenshiből, örülök, hogy megint találkoztunk. Ja, a Zeline a keresztnevem, nálunk is az szokott hátul lenni, csak az utazgatás miatt használom fordítva.- igazság szerint azért is tartottam ezt szükségesnek, mert tökre kiment a fejemből, hogy hogyan is hívják a lányt. Mindent elfelejtek, és ha elkezdek gondolkodni rajta, más hülyeségek ugranak be…
- Végre eszembe jutott, hova ástam!- odarohanok az odvas fához, és villámgyorsan ásni kezdek, alig két perc múlva már elég vékony a talaj, úgyhogy eldobom az ásót, és az irányításom alá vonom a földben nyugvó csövi hulláját. Ezúttal sem bírok ellenállni annak, hogy horrorfilm szerűen törjön ki a földből- a félig oszló két méter magasra ugorva tör ki a földből, és ér földet. Az bátran állíthatom, hogy erősebb, de nehezebb is irányítani, köszönhetően a benne még mindig nyüzsgő élőlényeknek, melyek egy része dögevő, egy másik része pedig túlélő sejt, de még rengeteg van.
- Hú, megvan, amit kerestem. Remélem, hogy nem ijesztettelek meg, csak olyan vicces, hogy ilyen mozdulatokat tudok csinálni. Mindig csodáltam, hogy ti a saját testetekkel is tudtok ilyet, talán nekem is menni fog, ha angyallá változom. - már ha valaha angyallá változom, a pap bácsi mindig azt mondta, hogy ha aranyos kislány leszek, akkor a mennybe megyek, de lehet, hogy ezt megszegtem ezzel a nekromancia dologgal. Persze, én jóra használom, de lehet, hogy ez alapjába véve gonosz dolog, és megyek a Pokolba.
Csak most veszem észre, hogy már megint elképesztően rendetlenül vagyok felöltözve, csak a fásli van rajtam, és az is össze van izzadva, tehát biztos büdös is vagyok. Persze, itt már megvolt az első benyomás, de akkor is ciki, hogy így mutatkozom egy angyal előtt. Jó, biztos megérti, hogy az ásás fárasztó, és még nehezebb haoriban, a fásli meg nekromanta hagyomány. Én teremtettem, majdnem egy éve.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Vas. Ápr. 07, 2013 5:38 am

Zeline és Chiyo Karakura Town-i erdő - Page 7 A0bb2e2eef179d0eb19ed024547be51a

Örülne neki, azt mondta... Akkor már baj nem lehet. Cool

Még mindig mosolyogva bólogattam, miközben bemutatkozott. Igaz még mindig emlékeztem a nevére, hisz annak idején bemutattak minket abban az arénában. De ha már ő elárulta a nevét, úgy illett, hogy én is viszonozzam a szívességét.
- Aikawa Chiyo volnék, igazán örvendek. - hajoltam meg kicsit. Azt már nem tudom, hogy hallotta~e, ugyanis valami az eszébe jutott, az elmondása alapján legalábbis, és lelkesen az egyik fához viharzott, majd elkezdett ásni. Meg kérdeztem, kell-e segítség, de úgy tűnik, megint csak nem jutott el hozzá a hangom. Vagy csak nem volt szüksége segítségre. Mindenesetre egyszerre csak abba hagyta a lelkes földkitermelést, majd a gödör alja elkezdett reszketni. Ösztönösen csusszant a kezem a kardom markolatára. Az kéne még csak, hogy lidércek potyogjanak a földből is. Nem elég nekik az égből? Mármint nem tudom, hogy potyoghat-e bármi is a Földből felfelé, de hát sok furcsaságot láttam én már. Neutral

Mindenesetre mindenre felkészülten vártam, hogy az ismeretlen kikerüljön a földből. Egy hulla pattant fel, állapotához képest túlságosan is virgonckodva. Ekkor esett le, hogy Zeline~san miként is harcolt annak idején. Sóhajtva töröltem meg a homlokomat. Nem mintha megijedtem volna. Inkább csak éber voltam.
- Hú, megvan, amit kerestem. Remélem, hogy nem ijesztettelek meg, csak olyan vicces, hogy ilyen mozdulatokat tudok csinálni. Mindig csodáltam, hogy ti a saját testetekkel is tudtok ilyet, talán nekem is menni fog, ha angyallá változom. - magyarázta kissé talán hadarva, de mindenképp lelkesen. Az angyalokat nem túlzottan ismertem, igazából nagyon semennyire, de ha ennyire az szeretett volna lenni, akkor biztos jó dolog lehetett. Vagy legalábbis finom. bounce

Csendesen megváltam a felsőmtől, hisz örömmel láttam, hogy ő sincs túlöltözve, majd csendesen felakasztottam a ruhadarabot az egyik közeli faágra. Már csak annyi kell, hogy ott ne hagyjam Embarassed

Bár nekem nem hiányozna, ellentétben mindenki mással. Cool

- Örülök, ha sikerült megtalálnod, amit kerestél. - mosolyogtam rá kedvesen - És valóban tudunk ilyet csinálni, bár nem mindenki- tettem hozzá elgondolkodva - Viszont, hogy mik azok az angyalok, arról fogalmam sincs igazából. Amikor még én éltem, nem voltak ilyenek...
- Szárnyas emberek - csivitelte közbe Suza~chan nem is olyan messziről. Most vettem csak észre, hogy a felsőmbe fészkelte be magát. Így legalább nem hagyom itt. Okos madár, az egyszer biztos, majd egyszer talán meg is dicsérem. Cool

- Az a tengu nem? - vakartam meg a fejem búbját, de hát ki tudja, manapság hogy ismerik a szegény tengukat. Embarassed

Viszont ha már kinevettem, valamit adni is akartam neki.
Az előbbi kis produkció azt szűrte le a számomra, hogy nem túl magabiztos, ha a saját testéről van szó. Vagyis hát nem tudja teljesen kontrollálni, és használni, ahogy sokan mások sem. Embarassed

Még én is messze voltam a tökéletes kontrolltól, de azért igyekeztem. Minden esetre nem akartam rögtön a lehetetlenre megkérni, inkább egy alapot akartam neki adni. Épp ezért elsőnek egy védekező mozdulatra próbáltam meg rávezetni, amivel azonban támadást is lehetett kivitelezni. Mivel nem voltam túl jó a szavakkal, gondoltam először megmutatom neki, majd csak utána próbálom meg elmagyarázni. Így aztán még mindig mosolyogva újra megszólaltam.
- Tudod mit? Puszta kézzel támadj rám - abban a pillanatban, hogy ezt megtette, egy lábtechnikával szinte eltűntem elől, majd mellette jelentem meg. És ahányszor ezt megpróbálta, annyiszor végig játszottam. Csak ezek után kezdtem bele a magyarázatába is annak, ami történt. - Ehhez a trükkhöz a kulcs a láb. A jobb láb pillérként segít, hogy a test megforduljon. Direkt közel engeded magadhoz az ellenfeled, majd a súlyodat a jobb lábadra helyezve, egy gyors fordulással, emberek számára szinte követhetetlen sebességgel az ellenfeled oldala mellé kerülhetsz. - míg magyaráztam, lassabban, lépésről lépésre bemutattam neki, hogy miről is beszéltem, hogy ha véletlenül nem értette volna meg csak a hablatyolásomból, a látottak alapján megérthesse. - Mit szólnál hozzá, ha kipróbálnád? - vigyorodtam el, miközben a fához léptem, és az alsó ágához feltartottam a kezemet. Pár pillanat múlva megjelent a nem rég szemtelenkedő mókus, és a felé nyújtott karomon keresztül a vállamra szaladt, majd lecsüccsent, és lelkes kattogás közepette a kezdett neki a mancsába tartott magon való rágódáshoz. Öröm volt nézni, ahogy leette a fáslimat, de hát az anyatermészet lágy ölén ilyen apróságok igazán nem zaklattak fel. Embarassed

Spoiler:

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Szomb. Május 18, 2013 3:54 am

Chiyo és Zeline

Meglepő, hogy Chiyo még nem hallott az angyalokról, amikor ő maga is az, csak szárnyai nincsenek. Persze, mivel japán, talán más szót kéne használni, mondott is valami tengut, vagy mit, talán az ő nyelvén ez az. Sajnos, sok nyugatiból átvett szót használok, nagyon érződik, hogy nem vagyok japán.
- Az angyalok a mennyben laknak, szárnyuk van, meg fehér tollaik. Meg jók… meg… úh, bocsi, nehezen fogalmazok. Van egy csomó szobor, meg festmény róluk, tudod? - lehet, hogy nem tudja, főleg, hogy ő másik dimenzióban élhet, én meg lehet, hogy onnan nem ismerek dolgokat, például a háromszemű, nyolckarú embereket. Ja, de, őket ismerem.
- Öhm… üsselek meg? De az olyan csúnya dolog, legutoljára hét éve pofozkodtam, amikor megcsaltak, de ő megérdemelte, meg a hülye rib…- félúton jut eszembe csak, hogy lehet, hogy nem kéne mindig mindenről egy órás mesét kerekíteni. Meg úgysem tudom megütni, mert ő angyal, angyalt ember lánya nem nagyon tud bántani, még akkor sem, ha nekromanta az istenadta. - Bocsi. Öhm… akkor kezdhetjük - elindulok a lány felé, és megpróbálom elkapni a haját. Ököllel ütni veszélyes, megsérülhet a kezem, a pofozkodás okozta csattanás meg fáj nekem is, a kezeimre pedig szükségem van, az aprólékos mozgatás fontos egy nekromantának.
Az ujjaim csak a levegőt markolják, ahogy elsuhogok a lány mellett, és bár először azt hiszem, hogy valahova elshunpott, ott áll mellettem, csak egyet lépett arrébb. Milyen gyors! Az angyalok annyival jobbak az embereknél, nem is értem, hogy Hitomi barátném, és néhányan a Daitenshiből hogyan képesek elérni a szintjüket.
Ahogy megfordulok, megpróbálom megkönyökölni, de megint ugyanaz történik, úgyhogy ahogy harmadszor felé fordulok, megpróbálok belerúgni, de ahogy félrelép, sikeresen hanyatt vágom magam az avaron. Most biztosan ki leszek nevetve.
Miközben feltápászkodom, csendesen végighallgatom a trükk nyitját, utána pedig feszült figyelemmel követem a lábmozdulatait. Lassan egészen egyszerűnek tűnik, legalábbis egyszerűbb, mint a keringő. Azért élesben kipróbálni egy kicsit talán sok lenne, de azt hiszem, értem.
- Oké, mehet - Chiyo valószínű elég könnyen meg tudott volna ütni, ha akar, de valószínű visszavett szándékosan a sebességéből, így el tudtam lépni az általa mutatott mozdulattal az útjából, igaz, engem azért súrolt, úgyhogy annyira mégsem jó, mint kéne. Főleg, hogy egy kiálló gyökérbe akadt a lábam, és sikerült hasra esnem. (- Au, hülye gyökér!) Megpróbálhatom újra?

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Szomb. Május 25, 2013 10:50 am

Zeline és Chiyo

Végül minden kérésem ellenére sem próbált megütni. Inkább a hajamat célozta meg, és el akarta kapni. Még szerencse, hogy nem volt olyan gyors, mint én. Neutral

Nem szeretem, ha a hajam húzogatják. Gondoltam már rá párszor, hogy levágom rövidre, de Shion mindig azt mondta, hogy jól áll nekem a hosszú haj. Embarassed

Arról nem is beszélve, hogy akkor Gingitsuné-nak hosszabb lenne a haja. Azt pedig mégse engedhetem, hogy egy férfi szebb hajjal büszkélkedjen. Még ha a saját lelkemben lakik, akkor sem!
A következő próbálkozása könyökölés volt, majd belém akart rúgni, és mikor kiléptem előle, és hanyatt esett. A kezemből falatozó mókust a vállamra ültettem, és oda siettem mellé, hogy nem esett~e baja. Egy apró intéssel hívtam magamhoz Kasai~chant, aki egy piros lobbanás után, vadul zöldre váltott, és leellenőrizte, hogy a lány megsérült~e. Pár pillanat volt az egész, és amikor végzett, elém lebbent, és egy kéket villanva megrázta a fejecskéjét (?) majd vörösre váltva, nekem dörgölőzött, és vissza ment Suza~chanhoz. Eközben én már a kezemet nyújtottam Zeline~chan felé, hogy felsegítsem. Szerény személyem se volt ügyesebb, amikor ezt tanultam, még életemben, Shion jóvoltából. Mindig azt mondta a drága, hogy ha nem tanulom meg a testemet sajátomként kezelni, akkor fegyverről, főleg katanáról, jobb ha nem is álmodok. Így aztán elég korán elkezdett okítani, és ez egyike volt az első mozdulatoknak, amit bemutatott. Úgy emlékeztem rá, mintha tegnap lett volna. Ahogy mondta, hogy próbáljam meg megütni, majd ahelyett, hogy fájt volna neki, én loccsantam bele a patakban, ami mellett gyakoroltunk. Nem volt jó ötlet, de Shion nem is a jó ötleteiről volt épp híres. Másnapra úgy eleredt az orrom, mint áradáskor a Sumida, ami Edo-n folyt keresztül. Persze erre csak az volt a válasza, hogy még nem edzettem eleget, és hogy ez is a gyengeségemet bizonyítja. Bezzeg, amikor ő fázott meg, mert részegen kint aludt, az véletlen baleset volt, és nem gyengeség... Neutral

Mindenesetre felhúztam a lányt, és elmagyaráztam neki, miként kell a lábát rakni, hogyan forduljon, majd élesbe is bemutattam. Felé ütöttem, és ő ki is tért előle többé-kevésbé, majd hasra esett. Kezdett bennem erősen felsejleni táncos lábú ismerősöm, Risu~san, aki hasonlóan tehetséges az esésekben, és a bevetülő zuhanásokban, de mivel küllemre nem hasonlítottak, el is döntöttem, hogy nem lehetnek rokonok. Kasai~chan segítő készen, és igen csak zölden ugrott egy újabb vizsgálatra, de úgy tűnt, hogy most nem volt rá szükség.
-Megpróbálhatom újra? bounce

- kérdezte kissé talán kiakadva.
Azért biztos ami biztos alapon, bólintottam a kis lángocskámnak, aki egy piros lobbanás után vissza zöldülve, újfent megvizsgálta a lányt. Óvatos akartam lenni, hisz az emberek kifejezetten törékenyek. Ez már az életemben is így volt, szóval most fokozottan vigyáztam.
- Csak nyugodtan - bólogattam ártatlanul, miközben a mókust a fejemről a vállamra tornáztam, hogy átadja a helyét a kis tüzecskémnek. Pár pillanatig vadul lobogva, vörösen trónolt a fejemen. Szinte beleolvadt a hajszínembe, majd visszatért korábbi helyére, a madaram mellé. - Ha megszeretnéd tanulni, akkor addig próbálhatjuk, amíg nem sikerül... többször - mondtam. Annak idején velem is így tanította meg Shion.
Újfent megindítottam a kezemet a lány felé. Vigyáztam, hogy ne legyen baja akkor sem, ha véletlenül nem tudna kitérni az öklöm elől időben. Közben magyaráztam.
- Ez a technika alapvetően egy védekező technika. Amikor az elméd meg akarja védeni a testedet, akkor ugye a reflexekkel természetesen próbálod meg kikerülni az ütést. Ezt kell itt is kihasználni. Amikor látod, hogy ütés készül, egy lépéssel az ellenfeled előtt kell járnod, és már el is kezdheted a kitérést. Vagyis ha sikeresen akarod ezt a mozdulatot alkalmazni, neked kell lépned először, amikor már látod, hogy a másik ütni akar.
Tényleg addig gyakoroltuk ezt a mozdulatot, amíg nem ment neki biztosan. Embarassed

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Csüt. Május 30, 2013 5:49 am

Chiyo és Zeline

Elméletben nagyon gyorsan megértem, hogy működik ez a dolog: csak időben kell reagálni a sikerhez, gyorsnak kell lenni, illetve, nem kellene hanyatt vágni magam. Ez inkább gyakorlatban problémás, nem vagyok elég gyors hozzá, hogy sikerüljön időben kitérnem, és sajnos, nem is nagyon leszek olyan gyors, mint egy angyal. Talán, ha eljárnék egy edzőterembe, de a Daitenshi, a fegyvereim fejlesztése és Olajmalac mellett kevés a szabadidőm, és azt nem futópadon akarom tölteni. Mennyivel könnyebb lenne, ha hörcsög lennék, egybeköthetném a kondizást a szórakozással. Jó ég, milyen hülyeségeket gondolkodom.
Belegondolva, rendesen leveheti a reakcióidőmet, hogy nem arra figyelek, amire kell. Ez olyan, mintha Olajmalacon megnyitnánk harminchatszor az Explorert, és mindegyiken filmet töltenénk le, akkor ő is olyan lenne, hogy dobálni lehetne labdával, és észre sem venné. Hm… találó hasonlat, engem most megdobált egy mókus.
Lassan kifújom a levegőt, miután Chiyo felhúzott a földről, és megpróbálom a feleslegesnek ítélt gondolataim- tehát nagyjából mindet- kiüríteni. Nem vagyok jó meditációban, de azért érzem, hogy nagyjából sikerült, az ostoba emlékek, filmek meg a többi háttérbe szorult. - Oké, mehet.
Bár biztos vagyok benne, hogy Chiyo nem a teljes sebességével üt, de így, hogy jobban figyelek, azért sikerült elég gyorsan észrevenni ahhoz, hogy félre tudjak lépni, úgy, ahogy mutatta. Az egyensúlyom megint elvesztettem egy kicsit, de most már nem annyira, hogy el is essek, persze, ahhoz valószínű bőven elég lett volna, hogy ha akar, fel tudjon lökni.
Ami még meglepőbb, hogy másodszorra, sőt, harmadszorra is sikerült félrelépni Chiyo elől, pedig nem vagyok túl gyors, legalábbis, ami a saját testemet illeti. A bábjaim gyorsabbak. Ami engem illet, mindig ügyetlen voltam tesiből, kidobóson mindig fejbetaláltak, futásnál lemaradtam, röplabdánál meg egyszer eltört az egyik ujjam, utána egy hétig nem mentem suliba. Anyu azt mondta, hogy be fogja perelni az iskolát, de aztán végül nem tette, és cserébe ötöst kaptam tesiből. Persze, mióta menekülök, és egyedül vagyok, ügyesebb lettem, már nem vagyok olyan béna, legalább azt a felesleges öt kilót is sikerült lead…
- Au- megcsúsztam, és elterültem a földön.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Szomb. Jún. 01, 2013 12:55 pm

Zeline és Chiyo

Azért a kezdeti nehézségek ellenére úgy tűnt, csak kezd belerázódni a lány. Láthatóan megértette a lényegét a dolognak. A következő kör egész szépen alakult. Nem esett se hanyatt, se hasra. Emellett az ütésem elől is kitért szépen. Ezután kissé gyorsítottam a dolgon, de úgy, hogy annyira ne legyen feltűnő. Ha észrevétlenül, menet közben gyorsítunk, akkor nincs ideje megijedni, és egyszerűen megteszi, úgy is, hogy gyorsabb a feladat. Cool

Annak idején Shion is ezt játszotta velem. Nagyon mély szakadék felett először kézen fogva vezetett át a nedves és kidőlt fatörzsön, majd mire észbe kaptam, már nem volt sehol, én meg totál nyugisan sétálgattam a fatörzsön. O.O

Pedig eredetileg tériszonyos voltam. Csak elfelejtkeztem róla. Főleg, mivel a kardomat ellopta, és valahogy mindenképp vissza akartam szerezni. Neutral

Szóval alig észrevehetően gyorsítottam, és mivel nem vette észre, tartotta az iramot. Még jó pár ütésemet kikerülte, majd az utolsónál, csak hogy szép kerete legyen a dolognak,újfent elcsúszott. Már intenem se kellett. Kasai~chan jelzés nélkül tette a dolgát. Zölden lobogott, és gyorsan leellenőrizte, hogy jól van~e a lány. Mit mondhatnék, nem volt teljesen önzetlen a tette, amint végzett, hozzám libbent, és pirulva várta a jussát. Surprised

Megvakargattam kicsit, mire lelkesen lobbant párat, és visszament Suzaku~hoz.
- Ezt mindig el fogja játszani? - érdeklődte le a madaram.
- Nagyon úgy tűnik - vigyorogtam rá, miközben a lány felé nyújtottam újfent a kezem. Csak akkor folytattam, immár neki, amikor már megint velem szemben állt. - Eddig amit gyakoroltál, az egy alapvetően védekező lépéssor. Hogy elkerüld azt, hogy megsérülj. Ehhez hozzáteszünk egy támadást, és kapunk egy aranyos kis technikát. Ráadásul a kezedet is kíméli. - tettem hozzá, hisz nehéz lett volna nem észrevenni, hogy mennyire óvja az ujjait, főleg azután, hogy láttam, miközben a képességét használta. És hát nem kellett egy lángésznek lennem, hogy rájöjjek. Cool

- Szóval most megint arra kérlek, hogy támadj rám. Be szeretném mutatni, a többi részét ennek a technikának. -mondtam, miközben tüneményes nyugalommal vártam, hogy megtámadjon. Amint megtette, a már általa is gyakorolt mozdulattal kiléptem elől. Azonban a lábamat a mögé a lába mögé raktam, amelyiken a súlya jelentősebb része volt, hisz épp ütéshez készült. Szóval a lábammal a lábát gáncsoltam ki, miközben a kezemmel rásegítettem a lendületére, így egy lendületeset hanyatt vágódott volna, de óvatos voltam, és még mielőtt a feje koppanhatott a földön, elkaptam, és vissza állítottam függőlegesen a talajhoz, ahogy eredetileg is lenni kell.
- Hát ez lenne az. - vigyorogtam rá - Nem olyan bonyolult, és egy kis gyakorlással, szinte erőbedobás nélkül a nálad sokszorosan nagyobb ellenfelet is földre lehet vele vinni. És ha ügyes vagy, még el is ájulhat, ha rosszul pottyan, és a tarkóján landol. A lényeg itt az egyensúly és az időzítés. Az előző mozdulattal a másik mellé kerülsz. A lábad a súlyát tartó lába mögé rakod, és elég egy picit a két kezeddel meglöknöd, és már pottyan is a fejére az illető. Mármint a saját fejére... mármint... szóval remélem érted. Próbáld csak ki! - biztattam. Őszintén reméltem, hogy nem kell túlságosan sokat biztatnom, se rákényszerítenem, hogy megpróbálja. Igazából ezt a részét tapasztalni kell a dolognak ahhoz, hogy megértsük... érezni kell a másik súlypontját, a másik és a saját lendületünket hozzá. Annak idején nekem apám el se mondta a másik részét. Magamtól kellett rájönnöm. De nekem egyfelől több időm volt rá, mint itt most nekünk, másfelől emberek voltak az ellenfeleim, és nem shinigamik. Szóval ennyit igazán megérdemelt. Surprised

Innentől kezdve használhatott, mint egy gyakorló bábut. Vigyáztam rá is, és persze magamra is, nehogy nyakam szegjem. Cool

Spoiler:

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Csüt. Jún. 06, 2013 1:50 am

Chiyo és Zeline

Bár a cuki kis papagáj megjegyezte, hogy mindig elesek, Chiyo megint tök kedves volt, nem szólt be, nem nevetett ki, amiért ilyen ügyetlen vagyok. Figyelmen kívül hagyta, nem tett megjegyzést sem rá, csak elkezdte folytatni, hogy hogyan tovább, ezt a részét úgyis megértettem már. Csak a buta, elkalandozó gondolataimat kell száműznöm, ahogy valamelyik mesében az oroszlánok királya száműzte a fekete sörényű oroszlánt, pedig tök aranyos volt az i… nem, nem, nem, valami egyszerűt! Figyeld, mit mond!
Bólintottam, amikor kért, hogy támadjak rá megint, ezúttal már kicsit komolyabban, tenyér éllel próbálkoztam, attól maximum a kisujjam tud egy kicsit megsérülni, az még annyira nem zavaró, csak fáj. Persze, nem találtam el, és annak ellenére, hogy most figyeltem, hogy ne bukjak el, sikerült elesni. És ráadásul hátrafelé, de szerencsére Chiyo elkapott, mielőtt földet értem volna.
- Aham, értem, megpróbálom. - gáncsolni tudok, egyszer, még általánosban elgáncsoltam a dinkajóskát, mert megette a barbibabám fejét, utána meg a mellettem ülő srác, a Levi kapott büntit, mert ki gondolná, hogy a kedves, aranyos kis Zeline bárkit felrúgna… nem, koncentrálni kell!
Tehát figyeljük, mikor jön, elkerüljük ugyanúgy, ahogy eddig csináltuk, aztán beteszem a lába közé a lábam, ellököm, és fenékre ül. Ez világos, mint a vakablak. Na, szóval, akkor most figyelem, elindul, én félretáncolok. Pipa, ez ment az előbb is, most még simábban mellé kerülök. Akkor belépek a lábai közé, hogy el tudjam lökni… pi… csa, megint elvesztettem az egyensúlyom. Szerencsére elkaptam a kezét, úgyhogy nem estem el, ha pasi lennék, talán még el is tudtam volna rántani magammal, de persze, nem vagyok az, és az előnytelen lenne, mert akkor rám esne. Nyilván ezért kell lökni.
- Bocsi, megcsúsztam. - miután újra támadni kezdett, hirtelen eszembe jutott, hogy talán nem is kéne arra figyelni, mi van a lábam alatt, egyszerűen csak érezni kéne a talajt. Magabiztosabban léptem, mint eddig, be a lány tartólába mögé, olyan gyorsan, hogy nem is tudtam, hogy tudok én ilyet is. Talán kevesebbet kellene aggódni az elesés miatt is, néha mindenkivel előfordul úgyis. Ellökni viszont már nem sikerült, bár átesett a lábamon, számomra lehetetlennek tűnő mozdulattal nyerte vissza az egyensúlyát másodpercek alatt, és tette a lábait újra a talajra.
- Köszi a segítséget, Chiyo…-san, öhm, bocsi, nem ismerem ezeket a jelzőket. Most viszont mennem kell, otthon már várnak rám- visszavettem a levetett ruhám, és elköszöntem a halálistenlánytól, azután egy papírtekercsbe zártam a holttestet, amit korábban kiástam, nehogy megromoljon. A hús halandó, csak a csont halhatatlan.

/Köszi a játékot! bounce

/

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Csüt. Jún. 20, 2013 4:31 am

Aikawa Chiyo: Néhányszor elbizonytalanodtál az edzés alatt, azonban erre valójában nem volt okod. Szépen elmagyaráztad, s be is mutattad az elvárt mozdulatsorokat, így edzésedet sikeresnek nyilvánítom! Lévén ez már a második alkalom, hogy tudásodat tovább adod, ezért 1000 LP-vel gazdagodsz, az ebből jövő két pontot hakudára kell tenned.

Zeline Kalamona: Úgy tűnik, a természet összefogott ellened! Ennek talán a nekromanciához lehet köze? Very Happy

A lényegre térve, képességeidhez mérten igyekeztél eleget tenni az elvárásoknak, máskor azonban szentelj nagyobb figyelmet az oktatásnak és kevesebbet minden egyéb gondolatodnak. Jutalmad 500 LP, amit pusztakezes harcra kell tenned, ezzel képes leszel elbánni a haramia mókusokkal!

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Csüt. Júl. 11, 2013 6:13 am

Mire leltem? Egy… tudja a fene.

Normális tempóban lépdel, és lépései nyomán némi homok kerül a levegőbe. A gyengébb hollowok gyorsan kitérnek az útjából, vagy a homok alá bújnak. Pedig nem esne bántódásuk, nem annyira kegyetlen Vex, és nem is arra figyel éppen. Néhány mappát búj, ha már volt olyan hülye, hogy egy saját kis bandát hozott létre, akkor még néhány dolgot nem árt, ha kitalál, főleg, hogy merre is rakjon le pár radarféleséget, ami majd jelzi, ha nem éppen hollowok térnek be a vidékre. Jó lesz előre felkészülni, nehogy letolt gatyával kapják el őket a shinigamik. Bár már az is érdekes, hogy nem akartak revansot venni az első támadás miatt. De ha ilyen hülyék, akkor így jártak, az arrancarok felkészülten fogják várni a támadásokat, és hála a Vex által kitalált rendszernek, esetleges trükköknél is azonnal tudni fogják, hogy szar került a pudingba. Csak aztán nehogy elfelejtse ezeket a jelszókat, mert akkor tényleg ott lesz az a szar, bár így is van esélye. Diego néhány csicskását kénytelen volt elkérni, mert hát az orvosi ellátást nem igen hanyagolhatja, de még szerencse, hogy a dokik csak a külsős területeken fognak szolgálatot ellátni, így a főparancsnokságon nem lesz gubanc, semmi kém, semmi ilyen, nem csoda, hogy nem mindenkinek engedi meg a belépést. Nincs kedve az áskálódáshoz, amikor az egész hazájukat akarja megvédeni, na jó, elsőnek csak LN-t, utána szép lassan jöhet a többi.
- Faszom!! Minek találtam ki, hogy majd Én megcsinálom? Persze, mert aztán tudom is, hogy mit hova rakjak itt kint, a nagy büdös homokban? Maradhattam volna otthon, játszhattam volna, vagy Theat cserkészhetném, de neeeeem, helyette ezt csinálom. Én a fasz.- eldobta a picsába azt a vacak mappát, és az ideg levezetésének a legrégebbi módját választotta, rágyújtott, és csak úgy sétált tovább a nagyvilágba.
Egy pár órája már járta a sivatagot, amikor ráébred, hogy ha nagyon unja magát, nézzen át Karakurába. Ott általában szoktak izgi események lenni, vagy csak elmegy valami éjszakai fürdőbe, és csajokat fog lesni, az is elmegy egynek. Immár boldogabban nyitotta meg az átjárót, telve izgalommal, és kíváncsisággal…
…bár ne tette volna, itt sincs semmi izgalmasabb, csak séta, és séta. Nagyon azon van, hogy hazamegy, ám ahogy az lenni szokott, vagy csak véletlen, ki tudja? Némi fényességre lett figyelmes, egyszer világos, egyszer sötét. Talán az idegenek jöttek el? Nem tudta, de talán jobb időtöltés lesz, mint a célnélküli sétálgatás. Mennyire jól tippelt, mert amikor már látótávolságba ért, egy shinigami és egy hollow párharcának kibontakozását figyelhette meg. Csak azt sajnálta, hogy nincsen popcornja, így kénytelen cigivel beérnie, de az is megteszi, ja, és a fák társaságával. Kedve az nincs beleavatkozni, inkább kivárja, hogy mi is lesz a vége, ha a hollow fog nyerni, elviszi haza, ha a shinigami, hát majd elválik, lehet levágja, lehet elengedi, majd kiderül.
S’ lassan vége a harcnak, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy megtudja, az a shinigami nem normális. Erassal simán partyban lenne, de itt a vége, a hollow elbukott, de mégis mutatott valami érdekeset, ami miatt talán mégis meghagyhatja az életét a shinigaminak. Ismerős az egész, és ha az történt, amire gondol, akkor ezt már bizony megkaparintja magának. Közelebb sonidozik, majd hangosan füttyent egyet.
- HÉ, te töpszli!! Figyelj csak ide!- nem kétséges, hogy ha harcolni akar, akkor alul fog maradni, de remélhetőleg elég lesz annyi, hogy két csattanos után lenyugszik, és kezelhetővé szelídül arra az időre, még Karasu elmondja, amit akar.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Pént. Júl. 26, 2013 10:27 am

Meseszép újvilág

Most nincs kedvem táncolni. Nem tudom, mi történt, de furcsán érzem magam, de nem úgy furcsán, mintha meghalni készülnék. Most kicsit olyan, mintha világítanék belülről, fénylenék, mint Tamayo bordélyháza a lángok fürdőjében. Hihihihühü, az vicces volt, lehet a tűz hiányzik nekem. Vicces dolog felgyújtani dolgokat.
Valami fémes csendüléssel cseng a lábamnál, és ahogy lenézek, látom, hogy a maradék alkatrész hullott le, ami még a testemen maradt a megcsócsált műkarból. Nem baj, úgyis ócska volt már, talán meg kéne tanulnom újra egy kézzel vívni, és tenni a helyére egy egyszerű kampót. Azzal legalább olyan szépen lehetett belezni, meg elkapni dolgokat, például rokon kicsi köcsijének kacsóját, hogy lefogjam, és odatartsam neki, hogy elvághassa. Jut eszembe a vágniról, ideje megkeresni a második kardomat.
Miközben visszateszem a hüvelybe azt, amivel feldaraboltam a bogarat, elindulok arra, amerre a másik leeshetett a földre. Szerencsére nincs messze, a karkötőm segítségével sikerül visszarántani a kezembe, és újra megforgatni, miközben megfordulok a tengelyem körül. Hihihihühü.
Hogyan is tovább? Elvileg azt a feladatot kaptam, hogy nyírjam ki a maszkosokat, úgyhogy menni kéne tovább, és keresni őket, hogy letáncolgathassam őket, de nem tudom, hogy most akkor mi van, hogy van. Valami furcsa velem, mintha nagyon-nagyon mélyen, bennem égne valami idegen fény. Lehet, hogy célszerű lenne hazamenni, talán ez az izé bújt belém, azért tűnik úgy, mintha világítanék- és most belegondolva, ezért érzem magam erősebbnek. Hihihhihühü, kéne táncolni most valakivel, sokkal gyorsabban megölném.
Meg is jött az önként jelentkező, akin fehér ruha van, tehát legalább ízlése van. Kár, hogy mindjárt vörös is lesz rajta, meg remélem, az én ruhámra is fröcsög belőle, az feldobná egy kicsit, olyan nagyon unalmas. Hihihihühü. Úgy látom, nincs a fickónál kard, csak valami sarlóféle a hátán, ami vagy azt jelenti, hogy büdös paraszt, vagy azt, hogy harcművész. Hihihihühü, remélem, az utóbbi, ma nincs kedvem parasztot ölni.
- Versenyezzünk! Mennyire vagy gyors lábak nélkül? Másszunk versenyt! - régi, vicces szokás, hogy a legyőzött, lába vesztettel versenyt mászok, és ha nem elég gyors, ösztökélem kicsit, míg el nem fárad, és le nem fekszik. Olyan lassú az ilyen, mint a csiga, és olyan nyálkacsíkot is húz.
Kétszer megperdülök a tengelyem körül, és combnál célzom meg a járóvégtagjait, és ha peche van, és leér odáig, a ribanclesőjét egyúttal.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Hétf. Júl. 29, 2013 12:08 am

Meseszép újvilág

- Jó tudni, hogy azért köztetek is vannak őrültek.- mondta unott hangon, miközben végignézett az előtte lévő shinigamin. De legalább a haja hosszú volt, bár nagyjából ennyiben, a külsőben kimerülhetett a normához hasonlítás. Pont ahogy Eras is, de hát Eras az Eras, szerencsére nincs belőle még egy, mert akkor egész LN-ben zárni kéne az ajtókat, és minimum egy láncfűrésszel a párna alatt kéne aludni. S’ ez lenne a legkevesebb, amit az önvédelemért lehetne tenni.
- Kézen még nem mentem, de lehet, úgy se lennék annyira lassú.- magabiztosan és mosolyogva állt továbbra is egy helyen. A lélekereje szerint nem kifejezetten tűnt erősnek a shinigami, nem volt szükség nagy menekülésre, és hasonlókra. Ezért is csak felvont szemöldökkel nézte, ahogy fának nézték a lábát, és aprítani kezdték. Elég nagy a hierroja, hogy ez ne zavarja túlságosan, max majd a nadrágja másik lábából is vág le valamennyit, és lesz egy fasza rövidnadrágja, jól fog jönni a strandszezonnál. Már csak Thea drágát kell rávenni arra, hogy menjen el Karasuval. A sok pasi meg majd féltékenyen fogják figyelni Vexet, a csajok meg a kis drágája domborulataira lesznek irigyek. De persze senki se fog kikezdeni vele, hiszen Karasuval lesz, egy epsadával, ez pedig elég indok arra, hogy távolról lessék, és este magányukban rántsanak rá. Ám elsőnek kezdeni kéne valamit ezzel a shinigamival, aki elég jól bírja tüdővel, mert még mindig darabolni akar. Majd megunja, addig is Vex nyugodtan előveszi a cigijét, és rágyújt.
- Kicsit fentebb is csinálhatnád, kezd viszketni.- mélyen letüdőzi a füstöt, lent tart, majd kifújj. Lehet cselekednie kéne már, mert kezd unalmas lenni ez a csápolás. Hogy teljen az idő, villámgyorsan lekapja a hátáról Orgot, majd egy ütést akar mérni a shinigami vállára, ha már harcolni akar, meg versenyt mászni, akkor elsőnek mutassa meg, hogy is kell azt. Persze ezt úgy kell érteni, hogy majd Vex levágja a férfi lábait, és tart egy rövid bemutatót. Ha meg túl éli, akkor így járt, mert Karasu inkább kihagyja ezt a játékot, fájdalmas lenn, és igaz, lábak nélkül nagyjából akkora lehet, mint Thea, de azért a férfinak kéne magasabbnak lennie, nem pedig a csajnak. Bár szerezhetne jó kis lábakat, vagy Ditől, vagy Rózsikától, de azért inkább ezt kihagyná, és meghagyja a sajátját, már egy ideje megvannak, szinte a részének érzi őket, nem csak a szívéhez, de a testéhez is hozzá nőttek.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Pént. Aug. 30, 2013 1:28 am

Meseszép új világ

Hihihihihüü… ez nem szakad el. Biztos a tompa részével ütöttem egészen eddig, de ahogy megfordítom a kardot, érzem, hogy nem így van, most ütöm a tompa részével. Akkor itt valami nem stimmel. Lehet valami vértet visel, vagy műlába van, aminek nem örülnék, hiszen akkor túl sok esélye lesz a mászóversenyen, tapasztalattal. De talán a másik sikerülni fog… nem. Akkor a fejét, ott nincs páncél.
Hirtelen leránt a föld magához, a kard pedig kiesik a kezemből, ahogy földet érek, a fickó lába előtt. Nem baj, pihenek egy kicsit, aztán utána megölöm, legalább most nyugodtan kitalálhatom, hogyan tovább. Ha a lábát páncél védi, minden bizonnyal a ribanclesőjét is, tehát azt se érdemes nekem már támadni, a fejét meg védi, tehát a hátát, vagy a felsőtestét kéne megvágni. De előtte azért elterelem a figyelmét.
Felkapok egy marék homokot, és a fehérhajú arcába dobom, majd felkapom a kardom, és mögé shunpózva vágom a hátát. Azonban, ebbe sem akar belehalni. Mivel etették ezt az embert, amikor még csecset adtak a szájába? Biztos valami teknős szoptatta... ja, az nem is emlős, tojást rak. Akkor meg egy bálna.
-Miért nem haltál még meg? -akárhogy ütöm, nem ér semmit, ami elvileg nem is lenne lehetséges, de belegondolva, ez egész szórakoztató. Az osztagom már kezd unalmas lenni, talán ez is olyan jelzés, mint a nő volt Rukongaiban: ideje váltani. Az ő ruhája jobban is tetszik. Ismerős is, amikor volt az a csata, ilyet viseltek azok, akiket levagdostunk, nekem sajnos nem sok jutott belőlük. Kevesebben vannak, úgyhogy ha melléjük állok, több lesz az ellenség, akit megölhetek. -Azt hiszem, rászolgáltál egy bemutatkozásra. Yozora vagyok Takasasából. -abbahagytam a csapkodást, és leszúrtam a kardot a földbe.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Csüt. Márc. 20, 2014 12:16 am

A kitörés

*Az úgynevezett visszatérés nem okozott sok problémát. Hiszen igazából sosem tűntem el, egyszerűen csak sokat kellett a Féregbolyban lennem. Ezt nem csupán a munkám általi elhivatottságom okozta, hanem személyes állapotom, melyet nem szívesen osztottam meg családommal. Évtizedek óta nem ápolok már bizalmi kapcsolatot velük, így az eltűnésem nem hiszem, hogy aggodalmat váltott volna ki bárkivől. Természetesen Nadeshiko, szolgálata alatt csak egészségesen szívta a véremet, de ez sem jelenlentett túl sokat.
Ereimben érzem a bennem keletkező változást. Elkerülhetetlen volt, hogy ne vegyem észre ,megváltozott a vérmérsékletem. A rám ható feszültségek és stresszek eltompítottak, amiről azt gondoltam először, hogy kezelni tudom. Majd hamar észre kellett vennem, hogy a Féregboly kifejtette rám negatív hatásait is.
Észre sem vettem, hogy mi az ami körülöttem folyik. Az osztag majdnem a darabjaira esett, amikor Verashu Suwun lesétálásával nem csak elárult, de mindannyiunkat megtévesztett. Kiroppanó harag lett rajtam úrrá, és valamelyest örömmel is töltött el, hogy én zárhattam el a mélybe. Mindig is tudtam, hogy az osztagban is rejtőzhetnek olyanok, akiket a shinigami törvények nem szívesen látnak, de arról fogalmam sem volt, hogy a saját kapitányom lesz végül az áruló. Ez egy erős löketet adott nekem arra, hogy változtassak az életemen. Így hát Kaitohoz fordultam, hogy kiosszon nekem egy elfogási parancsot.
Úgy gondolom, hogy ez a legmegfelelőbb út ahhoz, hogy kezeimbe vegyem az irányítást. Feljöttem az alagutak rendszeréből, hogy a felszíni valós világ dolgaival foglalkozhassak. Az első dolog, amit érzékelek a dangaiban vaó kilépésemkor, hogy erősen sötétedik a helyzet. Nagyjából az osztagom rálátása miatt a koordinátákat is megkaptam, hogy hol találom a szökött shinigamit. A szokványos shinigami öltözettel ellentétben viszont, ragaszkodtam ahhoz, hogy emberi öltözetben érkezhessek. Hozzám jutott ugyanis az információt, hogy az illető nem feltétlenül követi az ősi erkölcsöt, hogy nem mutatkozik az emberek előtt. Sőt, kedveli a túszejtést is. Talán egyszerűbb elnyernem a környezetem bizlmát is, ha hozzájuk hasonlóan mutatkozok. Egy öltöny nadrág, cipővel és sötét lila inggel a viseletem, mmi melett a hidrogén szőke hajam úgy kezd el vidrálni a sötétedő tájban, mintha csak azt sugallná, hogy tökéletes áldozat. Mi tagadás, elrejtem a magas szintű lélekenergiámat pontosan ezen cél elérésében. Kedvenc, egyben veszélyes és őrült ötleteim egyike, hogy ebben a játékban a rendőr lesz az áltozat. Aki majd akkor szúrja hátba az ellenséget, amikor csak akarja. Nem hozzám való küldetés, mivel a megszökött tiszt sokkalta gyengébb, mint én, de el kellett ezt vállalnom. Egy erdőhöz érkezem, aminek a mélyén elméletileg áll egy elhagyatott ház. Csendesen dohányzó "fiatalnak" tűnök, aki szeretne egy rémtörtének kellős közepébe kerülni. Hamarosan sikításra leszek figyelmes, amikor az egyik öreg tölgy tövéhez lépek. A baj szagára sietősen oda szaladok a tett helyhez, ahol a ház egy nő fejére omlik és azt látom, hogy az épület előtt én állok és senki más. Fagyott tehetetlenséggel állok az események előtt. A felszökő adrenalin mellett majdnem magam hallom saját szívverésem és saját tehetetlenségem. Mellém suhan egy alak.*
- Hát, nem is rossz ez a Goteitől. Ide küld egy megsérült shinigamit, akit nem is tájékoztatnak arról, hogy kivel is áll szemben. Üdv az én világomban; remélem nem veszed magadra ezt a kis közjátékot. *Kaján vigyorra tekint rám egy idős shinigami, akin már igencsak meglátszódnak az idő vaskor viharporai. Én pedig egyre csak veszem a levegőt, egyre szaporábban s mikor a telihold feltűnik az égen, fényétől elsápadok és kisebb ájultság lesz rajtam úrrá. Amint összeszedem a tudatom, azon kapom magam, hogy a mellettem álló személy már nem mellettem áll, hanem előttem. A meghosszabbodó karmaim, amik csak elemei az elszürkülő megnagyobbodott izmokkal rendelkező karomnak; egyenesen átdöfte a férfi mellkasát. Rémült tekintetemmel húzom ki kezem a mellkasából, de még éppen dobogó szíve a tenyeremben marad. Teste után kapok, és sűrű magyarázkodásba kezdek magamnak, hogy mire nem emlékszek és mi is történt valójában. Nem sejtem, hogy mindössze alig néhány perces kimaradásom eredménye mindez.*
- Fogalmam sincs, hogy mi történt, de el kell tüntetnem a nyomokat. Neked is jobb, ha ott bent égsz. *Ekkor felkapom testét úgy, hogy jobban már ne legyek véres, és bedobom a tűzbe. Csak ekkor veszem észre, hogy a kezemhez tapadó vér jó érzéssel tölt el. Egy vértócsába pillantok bele, s majdnem megijedek saját magamtól. Az eddig égszínkék tekintetem aranyozottá és rendkívülien vaddá avanzsált. A bennem lévő düh, amit a shinigami okozott bennem, nagy mértében manipulatív. Majd kicsattanok az erőtől, de ez a dolog fájdalmat okoz józanságomnak. Elsietek erről a helyről, de a szokottnál könnyebben megy a mozgás még ebben a kissé véres öltözetben is. Az erdő szélén egy pataknál megállok, és megmosom kezeimet, míg érzem, hogy oldalamat egy penge böki meg. Hirtelen azt gondolom, hogy valaki megtámadott, pedig csak az oldalamon lévő, már nem ismert penge az. Kezeimbe veszem, és rá sem ismerek. A kunai késem sarló alakúvá vált. Én pedig csak elejtem és ráülök egy sziklára.*
- Hiba volt ma előjönnöm. Meg kell tudnom, hogy mi történt o... ki van ott? *Sok sok méterre odébb megérzem, hogy valaki közeledik. Még azelőtt, hogy egyáltalán ide tenné a lábát. Talán az érkező még át sem tette a lábát az emberek világába, amikor megszólítottam. Minden olyan zavaros, én pedig alig tudom visszafogni a dühömet.*

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Csüt. Márc. 20, 2014 4:07 am

A betörés

Mikor is tudnék lecsapni erre az idiótára. Azt hiszi, hogy majd a Daitenshi egyik vezéralakját képes meggyőzni néhány hatható illúzióval az emlékeiből? Hát mondjuk teljesen jogosan hiszi, ha már csak azt nézzük, hogy az előbb is menekülnöm kellett. Cserébe viszont óvatosabb lett. Két napja hajszolom a barmát, és a múltkori túszmentés tragikus véget ért… kimentettem a leányzót, majd az emlékektől való terror miatt kitörtem végül a nyakát, ahogyan kiértünk a biztonságos területre. Már csak azért is gyorsnak kellene lennem, hogy nehogy megtudjon manipulálni ismételten, mert akkor felrobbantom az egész környéket, ami ugyebár nem kifizetődő, pláne, ha menteni akarom a bent lévőket. Méghozzá az illető egy shinigami, és remek lopakodó készségemnek köszönhetően azt is megtudtam, hogy a Gotei már keresteti a személyt. Bár még mindig nem jött érte senki, mondjuk a képességei miatt érthető. Azok, akiknek nincsenek fájdalmas emlékei, persze nem is eléggé erősek ahhoz, hogy legyőzzék. Baah. Szánalomra méltó viselkedési formula ez. Kisukétől kapott köpenyeknek hála most láthatatlan vagyok a számára, ha ebből a tisztes távolságból figyelem az épületet. Lecsendesítem egy kicsit a gondolataimat, hogy jobban rátudjak fókuszálni a házikóban történtekre. Egyszerűen nem tartom elképzelhetőnek, hogy egyesével kivégzi őket. Miért csinálja? Inkább ez érdekel engem. Vajon a zanpakutouja miatt megőrült, és így tudja csak levezetni a feszültséget? Hálás volt a lány, akit kihoztam onnan, de nem tudott megnyugodni semmitől sem. Kínozza őket, ehhez kétség sem fér. Ekkor lépéseket hallok meg, tőlem nem is oly távolról. Egy újabb áldozat talán? Közelebb shunpozok, és csak a telihold egy pillanatnyi felsugárzása miatt ismertem fel a hidrogén szőke hajjal ellátott shinigamit. Hát ő meg mit keres itt? Jó ez mondjuk teljesen egyértelmű, de ha közelebb sétál belép a hatókörletére. A házból egy sikítás szűrődik ki, amire Seiran is figyelmes lesz. Egyből a házikóka felé veszi az irányát. Mondjuk, ha kizökkenti az ellenfelünket a búvóhelyéről, és képességeit a férfira szegezi, én nyomban elkaphatom hátulról, jól megkínozhatom, és kiszedhetek belőle mindent. Utána Seiran foglalkozhat a túszmentéssel. Nagyszerű! A terv már megvan, mostmár csak a rühes pofáját kell kidugnia. Egyből megérzem a shikaia működésbe lépését. Igazán sajnálom Seiran, de ez most fájni fog az önbecsülésednek. Amint megláttam, hogy ledermed valaminek a látványától, én is akcióba lendülök. A ház mögé shunpozok, és még az ablakból láthattam, egy gyufa van a kezében. Ezért volt a sikoly… mondjuk egy gyufától annyira én még nem paráznék be, kivéve ha a kínzásokat azzal végzi. Hmm ez a szag valahonnan ismerős.
- Bassza meg!- mormogom halkan, miután eszembe jut, hogy ez benzin. A lángocska leesik, és fellobban a talaj. Shinigami barátunk az ajtón távozik, nyilván kezelésbe akarja venni a vendégünket. Najó ezzel semmire sem megyünk. Beteleportálok a házba, és magam mellé gyűjtök három foglyul ejtetett. Utána ahogy a lángokra nézek, elfog egy késztetés, hogy ha már úgyis az életük itt fog véget érni, miért is ne hagynám őket itt. Kuncogok egy kicsit, de az ösztöneimnek köszönhetően valamiért mégiscsak kiteleportálok hármat az áldozatok közül. Mégegyszer már nem mentem be. Egy újabb sikoly jelezte, hogy a tartó gerendák is tüzet fogtak, és egy repedéssel ledőlt, ezzel a ház java be is omlott. Izzadtam, és lihegtem, pedig nem volt ez egy akkora akció. Kicsit meghátráltam a tűztől, és a megmenekültek folytatták életben maradási kísérletüket és amerre csak tudtak elszaladtak. Meg kéne halniuk? NEM!!! Most nem ölöm meg őket. Miért esik nehezemre megmenteni valakinek az életét? Ez volt a terv nem? Nem… a terv az, hogy megkínzom azt, aki ezt tette velük. Ekkor egy nagyobb reiatsu löket söpört végig, és a tűzből felszálló parázs elkapta az öltönyöm. Szitkozódva söpröm le, és szomorúan tűnődök el rajta egy másodpercig, hogy lukas lett. Nemár, most komolyan? Apropó… hova lett az árnyékköpenyem. Bent hagytam volna? Nagy lámaságra utalna, ha valóban. Visszapislantottam egy faágra, amelyen ott volt felakadva a fekete ruhadarab. Shunpo közben leszakadt rólam. Még megjavítható gondolom én. Felugrok érte, és ekkor remek szögben láthattam, hogy mi történik a rommá váló épület előtt. Seiran egy hangos állatias kiáltással belenyúl az illető mellkasába. Lőttek a kínvallatásomnak. Hát már ennyi szórakozás sem jut mára nekem? Ellenben kitépi belőle a szívét. Ez ismerős… no mindegy. Jobban szemügyre véve a helyzetet, a karja mintha megduzzadt volna. Jólvan a második osztagot sem kell félteni. Ellenben zaklatottnak tűnik a férfi. Elborul előtte a szívtelen csóka, majd amit látok kiüti nálam a logikátlanságot. Nem az lenne a feladata, hogy a tetemét elviszi Seireiteibe? Ehelyett tűzre dobja. Tehát valami olyan történt, amire még ő sem számított. Elmosolyodok, és átlépek Paragonba. A továbbiakban onnan felügyelem a történéseket. Miután elvégzi a dolgát, követni kezdem a dimenziómban. Ott jár-kel előttem, én pedig indián szökellésben utána. Mi fog most történni. Egy patakhoz ér. Fura olyan volt, mintha tudta volna, hogy itt ez a patak. Lehet jól felvilágosították. Bár ahogy ezt az egészet megoldotta kicsit nekem furának tűnt. Mindezekután eldobta a saját zanpakutouját. Hát ezt mi lelte? Valamit mondott, de nem tudtam kivenni, mert csak a teret látom, a hangok nem jönnek át. Azonban rám nézett. De nem láthat, nem érzékelhet, és semmit se tudhat rólam. Tágra nyílnak a szemeim. Hogy csinálta? Megnyílik egy kapu, és én átlépek rajta. Mosolyogva ránézek, és odasétálok mellé.
- Szép estét!-> választottál a vérontásra… bár nekem úgy tűnt hogy ezt nem egészen így tervezted. Bár én már majdnem egy hete figyeltem meg őt, szóval elloptad tőlem a prédát- eltettem Paragont, és leültem mellé. Mutattam neki, hogy tegyen ő is így. A patak csordogálásának a hangja egy pillanatig elvonta a figyelmem, de gyorsan visszatereltem rá.
- Magyarázattal tartozol nekem Seiran. Talán kitudunk okoskodni valamit azzal kapcsolatban, hogy második osztagos létedre ez senem gyors, senem csendes gyilkolás nem volt, ellenben volt benne harcikiáltás, és brutalitás. Kikapni valakinek a szívét pusztakézzel heh? Nem árulom el Ainak nyugodj meg, mert ő nem értékelné, de ettől függetlenül engem azért érdekel, hogy mi vitt rá erre- nézek rá, és egyszerűen látom rajta, hogy még nem nyugodott le, még csak le sem mosakodott, így sóhajtok egyet, és várok még egy két pillanatot, utána szinte látszott a kérdőjel az arcomon. Najó egy kicsit eltúloztam ezt a rátekintést a dolgokra, de biztos hogy kívülről hatásosnak látszott.

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Vas. Márc. 23, 2014 8:13 am

A kitörés

*Csak mély sóhajtás segít nekem abban, hogy nyugodt maradjak, amikor Yukezo jelenik meg végül. Nem igazán vagyok tisztában azzal, hogy honnan voltam képes azelőtt kiszagolni, hogy érkezik, mielőtt valóban megérkezett volna?! S a legnehezebb magamnak megmondani, hogy miért bámulom folyvást az átalakult zanpakutomat. Igyekszem magamnak megmagyarázni az eseményeket, de úgy érzem szétrobban a fejem a gondolkodástól. Olyan, mintha egy fajta hangot hallanék, és az nem más, mint egy fajta gyilkolási ösztön. Vért akarok a kezemen, az ajkaim szegletén és húst a körmeim alatt. Magam sápadok el ezen gondolatok mellett, mikor pedig a zanpakutom felé nyúlnék, megdermed a mozdulat. Kitekintek oldalra, és hallom, hogy messzi távolban valaki azaz valakik szórakoznak az erdőben. Egyáltalán nem törődöm Yukezoval kezdetben, és ez az ami igazán felnyomja a fejem. Ismét egy mély sóhajtás.*
- Ha nem tudnám ki vagy, már elhinném, hogy éppen megmentősdit szeretnél színészkedni. Csak úgy a Daitenshi hősiesen festő palástja alatt. *Ironikus mosoly kerül arcomra, amit egy legkevésbé sem nem ironikus mondattal fűszerezek. Maga is jól láthatja, hogy egy pillanatra szórakozott lettem. S mosolygásom tükrében bizony megjelenik a kiélezett, megnövekedett szemfogak is, amelyek meglehetősen groteszk árját mutatnak. Még senki sem láthatott így, és mi tagadás, kicsit megvagyok ijedve saját magamtól.*
- Örülök, hogy így történt. Valljuk be, én már évtizedek óta ebben a szakmában dolgozom. *Kacsintok hozzá még egyet, aztán leapad a mosolyom, amikor végül is kezembe sikerül vennem a zanpakutom. Már nagyon régen éreztem ilyet. Érzem, hogy újra eleven, ami szinte lehetetlen. Az nem lehet! Hogyan tört ki Kaito paradoxonjából? S ahogy a sarló alakú pengét bámulom a holdfénye alatt, látom benne, hogy arcom átalakul. Pedig ez a külvilágban nem látszódik, csupán mindez a képzeletem játéka. Még az is megtörténhet, hogy ez az én igazi zanpakutom. Ha ez így van, akkor valami nincs rendjén. Habár már olyan régen történt, hogy szinte nem is emlékszem az akkori időkre, amikor Kaito elzárt a zanpakutom lelkét. Az akkori időkből minden olyan ködös, de ha belegondolok, mindenhol csak vért láttam és szenvedést, amit élveztem. Kicsit sem kezd el feszélyezni mindaz, amit Yukezo mond.*
- Tartozni? Nem igazán tatozom én neked semmivel. De mivel jelenleg szükségem van segítségre, te pont megfelelsz! *Teszem rá kezem vállára és kicsit meg is rázom, meg megszorítom. Persze mivel azért tudok egy s mást róla, így nem okozok benne fizikai károkat ezzel a roppant kedves gesztusommal. Nincs okom ártani neki, legalább is még nincs okom rá. Talán nem is lesz rá okom, hogy ezt megtegyem.*
- Tudod, ha akarnád sem érdekelné. Valahogy nem képes felfogni az amúgy rettentően okos fejével, hogy csak is a saját érdekében maradtunk távol tőle. Így is elég szenvedés volt neki az egész nemesi mizéria, na még pont az kellett volna neki, hogy sose tudjon beilleszkedni egy családba sem. Már leszoktam arról, hogy egy olyan testvér után rohanjak, aki nem értené meg a döntéseim. Elég volt nekem 88éven át távolról vigyáznom rá. Tehát rád bízom, hogy elmondod vagy sem, ez a ti személyes problémátok. * Leszögezem neki, hogy Ai és az én kapcsolatom feltétlen nem éppen kedvező. Talán érthető egy kicsit a sértettségem az elmondottak alapján. Mindenesetre előveszek a zsebemből egy doboz jó minőségű cigarettát és megnyújtom. Szinte érezhetően leesik a teher a vállamról, miközben szívom a cigimet.*
- Nézd el ezt, rossz napom van. A mai nap telihold van, és úgy tűnik, hogy a telihold rám sokkal nagyobb hatással van, mint bárki másra. Tekinthetjük ezt szerencsének, legalább így elbántam ezzel a shinigamival, ellentétben veled. *Nyújtom felé is a dobozt, hátha kedve akad rágyújtani. Akárhogy is, én remekül elcigarettázok itt; addig is érzem, hogy képes vagyok megtartani a józan eszem. Visszateszem a helyére a zanpakutomat. Jobb, ha nincs a látóteremben, mert még elborulok.*
- Ez az eset nem jelent semmi mást, csak annyit, hogy a zanpakutomnak a lelke kiszabadult Kaito fivérem börtönéből. Aminek azonban nem örülök, mert ezek szerint megerősödött. Ezt pedig bizony nem tudom irányítani, szóval barátom, úgy néz ki, hogy neked kell nekem segíteni. *Észre veszem, hogy tekintetem mindez szavak alatt egyre jobban égető érzést keltenek bennem. Jó nagyot szippantok a cigimbe, és az eltett zanpakutot ismét előveszem, hogy a patakba hajíthassam.*
- Hmm, úgy néz ki a személyiségemet is rettentő módon felerősíti. Ha érdekel, úgy vettelek észre mielőtt megérkeztél volna, hogy kiszagoltam a reiatsud. Azt hiszem ez jó, mert akkor, ha paragonban vagy tőlem x távolságnyira, akkor képes lehetek kiszagolni téged. *Filózok félre döntött fejjel.*
- Na jó, szükségem lesz egy tiszta ingre, valamint valami italra. Van ötleted? *Most én nézek rá egy kérdőjellel a szemeimben. Természetesen én nem tudom annyira jól imitálni, mint ahogy az előbb ő csinálta.*

Tárgy: Re: Karakura Town-i erdő Vas. Márc. 23, 2014 9:06 am

Az áttörés

Megpróbálok nem nevetni azon, ahogyan az új alakjával vicsorít rám mosolygás helyett. Végül csak-csak nem tudom megállni, és elkuncogom magam a látványon. Ellenben még sosem tudtam leülni vele és beszélgetni, de van egy olyan sejtésem, hogy ez egy remek barátság kezdete lesz. Az arcmimikájával még fejlődnie kellene. A köpenyes megszólalására csak felvontam mosolyogva a szemöldököm, és biccentettem a fejemmel egyet. Sajnos nem tudja elfedni előlem azt a dolgot, hogy fogalma sincs, hogy mi történt vele. Túlságosan is idegenként tekint saját lélekölőjére, és ahogy elnézem a formáját itt az ölésen van a hangsúly. Jajj mit is kezdjek én veled. Megcsóválom a fejem, és magam elé kezdek el inkább nézni. A Hold fénye tükröződik a patakról. Delel éppen az égitest, szóval még csak most fejti ki igazán erősen a hatását, és valljuk be Seirannál nem sokat gondolkodott ez a bizonyos hatás. Utána elkezdett hadoválni nekem a tartozásról, és hozzám ért. Összehúzott szemmel nézek rá ezért a tettéért. Nem élvezem annyira ha taperolnak akárhol, valamiért a hideg futkos rajtam az érintésektől… pár kivétellel persze.
- Szerintem Ai annyira nem szenved attól, hogy főnemes. Sokat jelent neki, de okosan eszközként tekint erre- véleményeztem a mondandóját Airól. Mondjuk Ainál szinte semmit se lehet úgy igazán tudni, szóval csak elnevetem magam, mint mindig, ha szembesülök valami olyannal, amiben nem vagyok biztos. Szinte már csak kényszeresen, de akkor is piszok jól esik. Az arcom átvált egy szilárdabb verziójába, és nem azért mert a Hold fénye alapozóként hat rám, hanem egyszerűen csak felveszem az érzelmi megfigyelő módomat. Dohányozni kezd. Oooh. Régen én is dohányoztam. Erre emlékszem. Most persze megint előjön az a tipikus kényszerítő erő, ahogyan felvillan előtte. A szívemben érzem, hogy szorítani kezd, és a tüdőm minden egyes levegővételt leközöl velem. Megállt bennem az idő, hát persze… Visszaállítottam magam arra a szintre a végső harcomnál, mielőtt még egyáltalán közöm lett volna a démonhoz. Kezdem érteni még miket is felejtettem el. Alkohol, cigaretta, nők. Az utóbbi persze megmaradhat egyes számban, de az előbbiek. Nem mondom, hogy hiányzanak az életemből, de érzem, hogy kívánom újra azokat az érzéseket, amiket ezek az eszközök képesek nekem nyújtani. Hmm… egy jó cigaretta. A sértésére kikapok egy szálat a dobozából, és a számba veszem. Igen most jön a tűz. A kesztyűm sötét füstté változik, és ahogy kavarodik egy fekete láng formáját veszik fel. A kezem egy rántására a füst valódi fényes tűzzé változik át, ami persze csak egy hazug imitációja annak, de a cigimet pont betudom gyújtani vele. Csettintésemre az egész eltűnik, a kezem meg csupaszon marad. Kitartom magam elé, és a zakó ujjamból előmászik pár vékony kígyó, és körbetekerednek az ujjaimon, és az egész kezemen. Koncentrálok egy kicsit és egy fekete színű, kígyó bőrkesztyű ékeskedik már rajtam. Elégedett mosollyal nyugtázom, majd ismét Seiranra terelem a gyanút… izé figyelmet. Még azt is elmondja egyből, hogy Kaito tartotta eddig fogva a zanpakutouját. Milyen figyelmes az az ember. Lehetséges hogy egyszer még táncolni fogok a széttépett tetemén, de ehhez először valakinek szét is kell tépnie őt. És ahogy elnézem Seiran nagyon szívleli a családja minden egyes tagját. Kitudja, talán megteszi saját magától is, hogy legyen táncparkettem. Most már csak az a kérdés, hogy miért is érdekel engem az, hogy Kaito hullájával mocskoljam be a cipőm. Ehh kezd egy kicsit elvont lenni a képzelő erőm. Ennek azért annyira nem kifejezetten elképesztőmódon örülök, de hát mostanra ez jutott. Viszont amit utána mondott, azon tényleg meglepődtem. Tényleg megérzett még azelőtt, hogy egyáltalán átléptem volna az Emberek világába. Majdhogynem nem is léteztem még itt. Képes megérezni a tér hajlásokat, vagy csak azt a szinte nem is mérhető és érezhető reiatsu hullámzást, amit az eredményezett, hogy Paragon megmutatta nekem a valódi világot. Elképesztő. Másrészről többször is említette azt a „segítség” szót. És ahogy elnézem tőlem várja a megváltást. Lassan cigarettám végére érek. Bedobom a patakba, és összecsapom a tenyerem. Aktiválom a zanpakutoum, és a mondat kérdőjelét szinte meg se várva eltűntem. Haza… elképesztően voltam a karakurai otthonomban, de most két dologért jöttem. Váltás ruha, és pia. Nazo sörtől és nőktől csillogó szemmel ült a kanapén, és két karját tátotta a 175 éves skót whiskeys üveg felé. A partyja ékköve… lenne. Megjelenek előtte, és belemosolygok egyenesen az arcába. Megijedt, mintha szellemet látott volna, és elveszem az asztalról az italt. Nem tartott 3 másodpercig, még csak köszönni sem köszöntem. Utána a szobámból szereztem egy égszínkék inget, és máris Seiran másik oldalán tartottam. Leszúrtam magam mellé Paragont.
- Szintidő 6 másodperc… Az inget kerestem bocs- mondtam, majd hozzávágtam az inget. Utána az italt egyből bontásra ítéltem, majd beleszimatoltam.
- Csak hogy tudd, én 600 éve nem gyújtottam rá, és egy korty alkoholt sem ittam. Nem tudom mi fog történni- belehúztam az italba, és ami torkomat fogadta, az egyszerre volt áldás és átok, öröm és kín, vágyak beteljesülése és az a bizonyos rossz ötlet volt érzés. Köhögni kezdtem tőle, még a könny is kicsordult a szememből. Az íze feltört a gyomromból és a számban megmaradt az égetett szesz tipikus íze.
- Namégegyszer- mondtam, és a következő kortyra már felkészültebb voltam. Jobban is fogadtam. Azután átnyújtottam neki az üveget, persze csak ha az öltözködéssel végzett
- 175 éves skót- nyögtem még hozzá ahogyan a torkom megengedte azt, hogy levegő áramoljon ki rajta. Utána felálltam mögülle, és eltettem a lélekölőmet most már a tokjába. Vettem egy mély levegőt, megvártam míg véleményezi az italt, majd rátértem a témára.
- Persze segítek, úgyhogy az első dolog az, hogy vedd fel a kapcsolatot a kardod szellemével. Tudd meg a nevét satöbbi, a többit majd utána mondom. Ha a telihold ilyen jó hatással van rád, akkor mutatok egy helyet majd, ahol mindig telihód tud ugyebár lenni- mondtam, majd felnéztem az égre. Vajon képes lesz ezt itt és most megoldani, vagy csak lámázni fogunk és teljesen részegen lel minket meg a hajnal.