//Folytatás küzdőterekről//

*Szó nélkül vár a másik reakciójára, közben pedig arra is felkészül, ha esetleg René nem akarna a vegyesboltba elmenni vele. Ami mondjuk teljesen érthető is lenne részéről - ismeri már annyira a kétes hírű ex-shinigamit, hogy ne szívesen mászkáljon arrafelé ő sem... Nem csodálkozna azon, hogy nem szeretne Urahara lekötelezettjévé válni a privaron espada.
Végül aztán René lábra áll, Shun pedig feszült figyelemmel követi tekintetével a férfi minden mozdulatát, de nem tesz semmit. Úgy érzi, azzal csak rontana a helyzeten, ha még azt is ráerőltetné, hogy hadd támogassa... Így inkább pár lépéssel lemaradva követi a privaron espadát, hogy ne legyen útban, de segíteni is tudjon, ha szükséges lenne esetleg. Hogy lefoglalja magát valamivel, hol haját igazítgatja, hol pedig fülbevalóit birizgálja amolyan kényszercselekvésekként, néha pedig a környéket tanulmányozza.
Hamarosan azonban elérkeznek az üzlethez, és beletörődve figyeli, ahogy a bejáratot nagy zajjal szinte kitépi helyéről René. Először csak hátulról hallja Jinta morgását és a többieket, majd szokatlanul rövid idő múlva megjelenik maga Urahara is, aki látszólag nem lepődött meg azon, hogy így berontottak hozzá... Bár az exkapitánynak sosem volt szokása kifejezni érzelmeit...*
- Üdv, Kisuke...
*Köszönti a tulajdonost válaszként, majd ijedten veti magát az ismét összeeső René mellé, és aggódva próbálja kideríteni, mi történt.*
- Nos, amint látod, egy kis segítségre lenne szükségünk...
*Szólal meg végül, a felette ácsorgó és magát legyezgető Uraharára nézve.*

[Folytatás küzdőterekről]

- A nyomorult... - Morogtam az orrom alatt, bár abban sem vagyok biztos, hogy akkor tudtam e, mire értem, mint ahogy most se vagyok teljesen tisztában vele.
Leginkább eszméletben állapotban, negyed részt éberen, és háromnegyed részt ájultan repkedtem egy ismeretlen tájon, egészen olyan ütemben haladva, ahogy egy testes férfi haladhat a vállán egy rozoga kerékpárral. Már akkor is sejtettem valamiféle beazonosíthatatlan eredetű sugallmaknak köszönhetően, hogy az a rozoga kerékpár én volnék, de erről csak később, egész pontosan huszonegy óra negyvenkilenc perckor fogok megbizonyosodni, mikor inkább leszek éber, mint eszméletlen.
Hasonlóképpen éreztem magam bódult utazásom során, mint amikor az ópium gyönyöreiben merülök el, csak most éppen nem egy alaktalan energiahalmaznak éreztem a testem, sőt, épp ellenkezőleg. Lebegésem ellenére kimondottan öregnek és elhasználtnak éreztem magam, ahogy küllőim kattogtak, színtelen pedáljaim csak lógtak néha meg meg nyekkenve áhítozva a pillanatra, amikor újra megtehetnek háromszázhatvan fokot előre, és hátra is.
Elvágódtam, pontosabban elvágódtattam, -ugyanis vajmi kevés közöm volt ahhoz, hogy a testemmel mi történik- majd melegem volt, fáztam.. Újra melegem volt és újra fáztam, és már kezdtem azt hinni, hogy ez így lesz ezentúl az idők végezetéig, amikor egy újabb hőhullám után szabályszerűen kivert a víz, úgy, ahogy az orvosi szakkönyvekben említik a pestisben haldokló beteg tüneteinek természetét. Volt ez az egész annyira kellemetlen élmény, hogy ne akarjak tovább kábultan vonaglani, viszont vágyjak az ébrenlét keserédes ízére még úgy is, hogy mennyire utálom. Nyöszörögve kinyitottam a szemeim, éppen csak annyira, hogy halvány körvonalakat lássak a világból, sokkal többet amúgy se látnék tágra nyílt szemmel sem. Az ágyam mellett egy nagy, fura fickó, épp az a fajta, amelyik olyan ütemben haladhat egy rozoga biciklivel a vállán, ahogy én röpködtem egy ismeretlen tájon ez előtt olyan fél órával. Nem egy efféle látványra vágytam ilyen ébredés után, de otromba vonásai valamiért mégis szimpátiát keltettek bennem, így halkan köszönetet mondtam, bár nem voltam benne biztos, hogy ő segített e, de nem is érdekel.
Hamarosan újabb alakok érkeznek a szobába, egy fiú, egy lány, egy férfi és egy nő... A szobában sötét van, nem látom őket csak az illatukat érzem halványan. Olyan másfél perc, és nagyjából visszatérnek az emlékeim, az illatokhoz arcok, élmények párosultak, így már én is jobban éreztem magam, hiszen egy közülük mindennél fontosabb.
- Nem tudom mivel érdemeltem ki ezt a kínszenvedést egy apró karcolás miatt, de mondd, Mi Vida, hogy már vége van... - fogtam meg szívem hölgyének kezét, miközben a másikkal a homlokomat dörzsöltem. Urahara tekintetét szándékosan kerültem, bár az az isten csapása még a legyezőjén és a csukott szemhéjamon keresztül is az agyamba égette hátborzongató mosolyát. Nem tudom, hogy mindenki ilyen visszataszítónak látja e, de én minden esetre rosszul vagyok az álságos képétől.

//Folytatás küzdőterekről//

- Hé! Mit csin...?!
*Kezdene méltatlankodni felháborodottan, amikor látja, mit csinál Urahara a sebesülttel, de ez hamar abbamarad - ekkor ugyanis ő is szembesül a kelleténél jóval gyakrabban fegyverré avanzsált legyezővel, majd kérdezgetni kezdi.*
- Talán megnézhetnéd, mi baja van, mielőtt még jobban kiütöd...
*Morogja, és igyekszik nem a másik szemébe nézni, miközben szórakozottan piszkálgatja zanpakutójának markolatát. Kis idő múlva elindul a volt shinigami előtt, amerre az mutat legyezőjével. Úgyse tehet mást, ha nem akar megint kapni a fejére.*
- Nem tudom pontosan, mi történt... Elindultam innen a raktár felé, aztán hirtelen feltűnt René lélekenergiája egy halálistenével és egy arrancaréval együtt... Mire odaértem, az arrancar épp elmenekült, René pedig a shinigamival kapott össze valamin... Már épp közbe akartam lépni, amikor végül eltűnt a halálisten is, majd ezután pedig összeesett René is... Kidou-val megpróbáltam meggyógyítani a sebét, de úgy éreztem, jobb, ha Tessai is megnézi... Először Hacchira gondoltam, de a vegyesbolt jóval közelebb van...
*Magyarázza menet közben hátrafelé fordulva. Magában pedig abban reménykedik, hogy nem kérdez tőle mást Urahara - az már így is elég feltűnő lehet, hogy a máskor finoman szólva is passzív Shun bele akart szólni az arrancarok és a shinigamik dolgába, különösen úgy, hogy egy privaron espada érdekében tette volna azt.*
- Apropó, nem fogjuk ledolgozni még az ajtó árát is...
*Fűzi hozzá, majd kis idő múlva ő is belép a szobába, ahova Renét vitték.*
- Szóval az kínszenvedés, ha segíteni szeretne valaki?
*Kérdez vissza megjátszott sértettséggel, arckifejezéséből és hangsúlyából azonban lerí, hogy nem gondolja komolyan.*
- Kisuke... Ennyire régen indultam volna el innen, hogy már átöltöztél azóta, ráadásul aludtál is?
*Teszi fel vigyorogva az újabb kérdést, a bolt különös tulajdonosa felé fordulva.*

[Folytatás küzdőterekről]

Kezdtem teljes bizonysággal állítani magamban, hogy valószínűleg jobban jártam volna, ha hagynak egyedül elpusztulni, de lehet, hogy ezt csak az az áldott nagy önbecsülésem mondatja velem. Minden esetre elég megalázónak találtam egy aprócska karcolás miatt ennyit szenvedni, de a teremtő lássa lelkem, én tényleg igyekeztem megtartani magamnak gyötrő kínjaimat.
- Szóval az kínszenvedés, ha segíteni szeretne valaki? - kérdezett vissza Shun kellően túljátszva a szerepét, hogy még véletlenül se érthessem félre.
- Ugyan kedves, tőled még a foghúzást is szívesen venném, de ezek a shinigami módszerek.. Azt hiszem, nem egy vén romhalmaz összefoltozására találták ki őket... - villantottam szívem hölgye felé egy mosolyt, miközben berozsdásodott ízületeim fájdalmasan csikorogtak egy lassú és kissé bizonytalan felülés következtében.
Tekintetem az én szépségemről Uraharára vándorolt, de hiába fürkésztem az arcát, még egy rövidke szemkontaktus után se sikerült még csak megsejtenem sem, hogy mi járhat abban a csavaros eszében, mert azt egyből biztosra vettem, hogy az az alávaló gazember már bőszen tervezgeti, hogy és miként kívánja visszafizettetni majd velem ezt a szívességet. Valószínűleg észrevette, hogy erősen szugerálva igyekszek befurakodni a gondolatai közé, mert hirtelen felpattant és elhagyta a helyiséget "teabeszerzés" címszó alatt.
Urahara távozását követően akarva akaratlanul is agyamba szökött a gondolat, miszerint ildomos volna angolosan távoznom még a kufár visszatérte előtt, ha nem óhajtom újabb szennyfolttal gazdagítani becsületem már amúgy is viseltes lebernyegét, de mivel annak talán már régestelen régóta mindegy legnagyobb fájdalmamra, meg aztán műsorozni se sok kedvem volt Shun előtt, inkább vettem egy mély levegőt, hogy aztán egy reményvesztett sóhaj kíséretében váljak meg tőle.
- Kérlek ne haragudj, hogy belekevertelek ebbe a tragikomédiába... Uraharával ne foglalkozz mondjon is bármit, elvégre ez az egész az én saram, no meg a fene nagy büszkeségemé... - Néztem ismét Shunra, majd róla a paplanra az első mondatom végeztével. Bosszantó volt belegondolni, hogy ha csak kicsivel többre tartom az ellenfelet, és ha csak kicsivel több energiát fektetek a harcba, nem kerültem volna ilyen helyzetbe, amiben a legrosszabb az, hogy Mi Vida előtt is sikeresen lejárattam magam. - Valamiért mindig sikerül nevetségessé tennem magam előtted, és ezen tény előtt őszintén mondom, értetlenül állok, lévén napját se tudom, mikor kerültem más előtt zavarbaejtő helyzetbe.... Talán az lehet a magyarázat, hogy.... - Ide előzőleg valami frappánsan kedves megjegyzést terveztem, de akkor épp nem jutott eszembe semmi érdemleges gondolat. Csak néztem Shun karcsú kézfejét, ami a puha takarón pihent, és aminek hajlataiban és apró ráncaiban oly szívesen révedek el. Hiába, ha egyszer elvesztem akkor elvesztem, nincs mit tenni.

//Folytatás küzdőterekről//

*Érzi, hogy egyszer még meg fogja majd fojtani a folyton rejtélyeskedő exshinigamit... Most is bújik a legyezője mögé sokatmondóan vigyorogva, mintha az arcára fagyott volna az ominózus arckifejezés. Ráadásul Shun is tudja, hogy valószínűleg éppen az járhat a másik fejében, mikor lesz a legszívrohamkeltőbb és természetesen legalkalmatlanabb pillanat, melynek során felteszi kérdéseit kettejüket illetően. Nehogymár a könnyű utat válassza, és most, négyszemközt faggatná ki! Bár annak se örülne nagyon, ugyanis simán kinézi Kisukéből, hogy az így megszerzett információkat a tudta nélkül kiadja a többieknek is...*
- Pedig nem is olyan rég indultam el innen a raktárhoz... Így lefárasztott volna a rabszolgamunka felügyelése?
*Jegyzi meg Urahara szabadkozását hallva, és reméli, válaszként nem a legyezővel kap ismét a fejére. Érthetetlen módon sosem volt kibélkülve a bolttulajdonos nevelési módszereivel... Részint azért, mert úgy gondolja, már egy ideje kilépett abból a korból...
A teára irányuló kérdést figyelmen kívül hagyja. Úgyis azért tették fel nekik, hogy legyen ürügy kimenniük a helyiségből, és rosszabb esetben kitárgyalják a váratlan látogatókat egymás közt...*
- Azt hiszem, a vizard-módszerek még rosszabbak lettek volna... Pláne, ha egy-két papuccsal egészítik ki őket...
*Reagál mosolyogva René szavaira, és óvatosan végigsimít a másik arcán, majd pár kóbor hajszálat söpör ki szemei mellől. Figyelmesen hallgatja tovább a magyarázkodást, le nem véve tekintetét a sérültről. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve váratlanul átkarolja René vállait, és közelebb bújik hozzá.*
- Tudhatnád már, hogy ilyenek miatt nem foglak nevetségesnek nézni...
*Suttogja a másik fülébe, és nyomatékosításként kicsit erősebben szorítja meg vállát.*

//Düh, szerelem, magány, múlt, kaktusz//

Magától értetődött, hogy elmegyek Karakurába. Már csak azért is, mert élhettem azzal a sötét hatalommal, amit kapitányságnak neveztek. Bár tényleg jó lett volna végre a papírmunkához is hozzálátni, de hát nem volt hozzá energiám se, meg kedvem se. Menni akartam növényt venni Uraharához, és már régen láttam úgyis. Azt hiszem akkor, amikor a vaizardokkal volt közös a küldetésünk. Gonosz Masaki, még meghajigált kavicsokkal is, amiért közöltem, hogy aljas dögök, amiért nem úsztak velem együtt, vagy legalább szóltak volna, hogy kidouval menjek át a part másik felére… no de mindegy is, hiszen egy doboz cigivel majd kiengesztelem. Bár az továbbra is rejtély marad számomra, hogy miért én akarom, hogy kiengeszteljem, amikor engem kellene, mert… én vagyok a lány! ><
Elhatároztam magam ám nagyon, így hát felnyaláboltam Shirot, és miközben a derekamra csatoltam, vidoran nyomtam a számba egy mentolos cukrot. Azóta, mióta ő elment, hanyagolom az epres nyalókát. A nosztalgia kedvéért néhanapján, egy csöndes estén azért megeszegetek egyet-egyet, és ilyenkor elmerengek azon, hogy mennyi szépet is megéltünk együtt. De jó ez így… Mára már megtanultam nélküle élni, pedig eleinte tényleg nagyon nehéz volt, és ha nincs Linzer és Hana, meg persze Nabe-kun, én nem élem meg a mai napot. Ami valljuk be, igazán nagy kár lett volna, hiszen egészen belezörögtem már a kapitányságba is. Imádtam az életem, csak az a bizonyos társ hiányzott mellőlem, amiről sokáig azt hittem, hogy nem kell. Utána egy ideig meg arról győzködtem magam, hogy nem is kell. Mert soha többé nem fogom hagyni, hogy megszeressek valakit- azzal úgyis csak fájdalmat okoznék neki. Ezt az állításom még most is fenntartom, és a győzködés napirendi pontom.
Mosolyogva lépdeltem az osztag terültén, és még a hajam is hátradobtam, mert kezdtem magam egészen jól érezni. Annyira jó idő volt, és kilátásom volt egy szabad napra! Ahol nincs munka, és még isteni finom teát is kapok majd Uraharától, mert tudom, hogy kapok, mert mindig teázik a vén kalapos, legnagyobb örömömre.
Még csak erőlködni sem kellett a Senkai kapu megnyitásánál, pedig elég régen voltam már Odaát, azt hiszem legutoljára akkor, amikor Linzerrel részegedtünk le. Ezen is illendő lenne már eltöprengenem, hiszen régen nem voltam én alkoholizálódó egyén! Régen… Az még a 6. osztagos korszakomban volt, és ma már a 3. osztagos korszakomat élem. Azt hiszem, ennyi változás belefér, és meg is engedhetem magamnak.
A Karakurai meleg levegő és a friss szellő úgy felfrissített, hogy legszívesebben az egész világot a keblemre öleltem volna, persze Aizenék kivételével. Őket szívesen megrugdostam volna, tekintve hogy milyen aljas dolgokat műveltek, és rengeteg szenvedést okoztak mindenkinek. Csak azt sajnálom, hogy az én átalakulásomhoz semmi köze nem volt, mert ha lett volna, nyugodtan gyűlölhetném még ezért is. Olyan extra- bónusz-utállak pontok, tudjátok. ><
Szívesen intéztem el azt a pár hollowot mindenféle megerőlködés nélkül, akik az utamba kerültek, míg a bolt felé sétáltam. Csak azon töprengtem el kicsit, hogy az ügyeletes, őrjáratozó shinigaminak nyoma sincs. Mondjuk ide felesleges is, hisz Jinta mega többiek hobbiból nyírják őket kifele… De akkoris aggasztó, hogy mostanában ennyire elszaporodtak!
- Aloha mindenki! Mi van veletek? Rég láttalak titeket! – borultam bele Tessai nyakába és ölelgettem meg, majd Uraharát is. Miután kezemben a kis teámmal körbenyargaltam a bolton, eljutottam a növényekhez is, és pislogva nézegettem őket. Annyira szépek voltak! Annyira szerettem őket, meg vinni akartam haza, hogy szeretgethessem őket, ha már Miyavi aljas módon néha otthagyott engem és elment valahová. Biztos voltam benne, hogy nem Vera Macskájával lóg, vagy találkozott össze, mert Seiretei még egyben volt. Estére úgyis hazakerült, méghozzá sértetlenül: hiszen minden rosszlelkű egyén tudta, hogy kinyírom, ha Miyavinak akár egyetlen szőrszála is meggörbül.
- Kaaktuuuusz! – lelkendeztem csillogó szemmel, majd a teát gyorsan le is raktam mellé, mert görcsbe rándult a gyomrom. Mintha ő lenne itt, de biztosan csak meghülyültem. A szívem a torkomban dobogott, és hirtelen nagyon is érdekesnek találtam a kaktusz tüskéit. Ujjammal piszkáltam őket, csak hogy csináljak valamit, és bele is szaladt az egyik tüske a mutatóujjamba, amit hozzányomtam a szerencsétlen növényhez az ismerős hang hallatán. Fel se mertem nézni az első pár másodpercben, féltem, hogy vagy a nyakába ugrok, vagy képen vágom, amiért így megrémített.
- Szia Yuke… Rég láttalak. Hogy vagy? – kérdeztem fojtott hangon, és bekaptam fájón lüktető ujjam. Nem zavart a dolog, sokkal rosszabb dolgokat is túléltem már, csak idegesített, hogy pont előtte bénázom. Aztán felnéztem, és belemosolyogtam az arcába. Nem muszáj szegénykémnek tudnia, hogy mennyire felkavart az, hogy újra látom, azt meg pláne nem kötöm az orrára, hogy még hiányzott is a hülye feje ><

//Düh, szerelem, magány, múlt, kaktusz//


Némán üldögéltem a kis asztalnál, és görcsösen szorongattam a teáscsészémet is, ami rövid úton pontosan olyan ízű lett, mint amit annyira szerettem és hiányoltam. A hamisítatlan Yuke-féle tea, amiért hadnagyi koromban rohanva mentem hazafelé, és estem be a szó szoros értelmében az ajtón. Elmélyülten tanulmányoztam az asztal mintáit, miközben hallgattam Jinta ordítását odakintről, és néha – néha belekortyoltam az isteni teába. Lopva belélegeztem az illatát is, aztán tekintetemet mindenre ráfüggesztettem, csak Yukéra nem. Mondandója nyomán arcom vörösre gyúlt, és titkon nagyon is örültem, hogy a hajam hosszú, és ha lehajtom a fejem, semmi sem látszik az arcomból. Végül, amikor sikerült úrrá lennem magamon, megpróbáltam kedvesnek hallatszó hangon megszólalni:
- Ügyvéd is lettél? Mindig is tudtam, hogy nagyon okos vagy. A gazdagság meg téged úgy követ, mint másokat a balszerencse… - utaltam itt magamra, mert egy ideje tényleg csak szerencsétlenségek történnek velem. De tényleg örültem, hogy egészen jól mennek a dolgai, hiszen ép, egészséges, van mit ennie… Sokat aggódtam érte, és az a pár levelezési kísérlet, amit megpróbáltunk folytatni, félbeszakadt. Ami engem illet, nekem túlságosan is fájt, hogy beszéljek vele. Hiszen az én hibámból jutottunk ide, és még most is sóvárogtam azért, hogy odabújjak hozzá, hogy elbőgjem a bánatomat.
- De hogyhogy semmit sem ér? Valóságos sztár lehetsz, Yuke. – mosolyogtam rá. Meglepő volt, hogy mennyire könnyű volt tettetni magamat. Nem akartam elárulni magam, úgyis csak körbenevetett volna. Biztosan boldog, hogy túl van ezen az egészen. Arról meg inkább nem beszélek, hogy milyen körülmények között találkoztunk utoljára. Azok az én tisztjeim voltak, akik meghaltak. Az én felelősségem, és az én kudarcom, az én hibám… Ha jó kapitány lettem volna, ha az lennék, akkor és ott megöltem volna őt. Mielőtt elment volna, és még nagyobb kárt okozott volna. Nem számít, hogy nem tett semmit sem, csak szabadulni akart… Én megkaptam a magamét a vezetőségtől. Ők nem nézik az érzelmeket. Tényleg hibáztam, igazuk van. Furcsa módon ez a hiba mégsem okozott nekem bűntudatot, még örültem is neki. Soha nem ölök meg olyat, aki egy kicsit is közel áll hozzám. Ezért is imádkozok azért minden este, hogy ne kelljen élet-halál harcot vívnom Linzerrel. Nem tudom, mi lenne a vége, mert önszántamból, támadásból nem bírnám megölni. A hollow énem… az már más tészta. Akkor tényleg megváltozok kicsit. Örülök, hogy ő nem látott engem úgy.
- Ó, nagyon szeretek kapitány lenni, és képzeld, el is fogadnak! Olyan az egész, mint egy álom. Lassan sikerül egy kis családot kovácsolni az osztagból. Nos… előkelő helyet foglalsz el, de megpróbállak védeni… csak nem nagyon akarnak figyelembe venni a szemetek. – Morcultam be a végére, és dühös szemöldökráncolással gondoltam a sok vén szottyadékra, akik tönkreteszik az erőfeszítéseimet. Mégis hogy jönnek az ilyenhez? Jó, igazuk van, mert gyilkolt, méghozzá olyanokat, akiket nagyon kedveltem, de nem tudom érte gyűlölni, na><
- Virágokat a síromhoz? – néztem fel döbbenten. Zavartan raktam le a csészét, és kulcsoltam össze a kezemet. Most tényleg tanácstalan voltam. Nem akartam magam feladni, mert ha megtenném, olyan lenne, mintha feladnám az elmúlt pár hónapot, amiért harcoltam. Könnyű úgy jártatni a számat, hogy nem látom, úgy mondhatom, hogy nem kell… De most, hogy látom, mintha a keresztre feszítésemre gyalogolnék nagy vidáman.
- Úgy tűnt, lesz egy jó napom Karakurában, erre szembe találkozok életem eddigi egyetlen szerelmével, aki még most is hiányzik. Szerinted hogy vagyok? – hajtottam bele a tenyerembe az arcom, és próbáltam meg visszafojtani az előtörni akaró sírást. Ebből a szögből megpillantottam a nyakamban függő gyűrűt, amit még tőle kaptam, és így inkább lehunytam a szememet, és sóhajtottam egyet.

//Düh, szerelem, magány, múlt, kaktusz//

Tényleg nem így terveztem volna ezt a napot. Lenyeltem a torkomban növekvő gombócot, és úgy éreztem, mintha majdnem megfulladtam volna. Lassan, mély levegőket vettem, hogy lenyugodjak. Szánalmas vagyok… szánalmas ez az egész. Hogy jutottam ide? A válasz mondjuk elég nyilvánvaló volt… De nem akartam gondolni rá. Most őszintén sajnáltam, hogy nem dohányoztam: az a fajta pótcselekvés most tökéletes indok lett volna arra, hogy kimenjek innen, és eltűnjek. De nem igazán láttam értelmét sem. Inkább sóhajtva tűrtem, hogy hátam a mellkasához érjen, és nem akartam mondani semmit se. Annyira könnyű lett volna kérni, hogy próbáljuk meg újra… Miért is törődtem volna azzal a kis önbecsülésemmel, amim volt? Nálam ilyesfajta nemes eszmék sohasem léteztek. Mindig annyit akartam csak, hogy meg tudjam védeni a szeretteimet. Nem mintha ennyi nem lett volna elég… Saját magam üldöztem el magam mellől őt is.
- Nem tettél te ellen semmi olyat sem, amit nem tudnék megbocsátani. – mondtam, és lehunytam a szemem. Nem mondom, hogy nem bántott, de én is bántottam őt. Megszámolni sem tudom, hányszor.
Furcsán érintett, hogy még szeret. Legszívesebben a nyakába borultam volna, de tudom, hogy nem tudnánk helyrehozni mindent. Továbbra is ott lenne köztünk az az űr, ami már a végén ott volt. Tehet bármit, mindig a saját hibámként fogom cipelni azt, hogy megölte az apját Nazoval. Talán megállíthattam volna, és akkor mindez nem történik meg. De nem tettem, nem vagyok jobb egy rakás kukába való szemétnél. Őszintén szólva undorodtam magamtól, amiért ennyire bántottam, kihasználtam, és legfőképp azért, mert annyira jól esett a mellkasán pihenni.
- Túl sok mindent követtem el ellened, és ennek ellenére én is szeretlek. – mondtam halkan, és megfogtam a kezét. Tényleg fájt, hogy ez az egész lehetetlen köztünk, pedig ebben a pillanatban felötlött bennem, hogy igenis, meg tudnánk oldani… Ugye mennyire ragaszkodunk a szerettünkhöz? Inkább vágnám le a kezem, semmint hogy itt hagyjam most őt. Hiszen ha másnak megy…
Hozzáemeltem a kezét a számhoz, és megpusziltam. Jobban akartam őt, mint eddig bármi mást, de attól féltem, hogy túl sokat bántottam már. Másik kezemmel megfogtam a gyűrűt, és megszorítottam. Egy egész élet játszódott le a szemem előtt: az esküvőnk, az életünk a palotában, és a kisbaba, aki talán nem is létezett. Utólag morbid módon mégis örülök neki, hogy nem szóltam róla, mert az én hibámból ment el ő is, ha volt. Tudom, hogy ha elmondanám neki, meggyűlölne. Hiszen egy unoka, egy kisfiú, egy örökös talán meglágyította volna az apja szívét is, és mindent rendbe hozott volna köztük. Engem nem érdekelt volna, ha engem semmibe néz az öreg Tamachi… Hozzá voltam már szokva.
- Mégis… mit kellene tennünk? – kérdeztem, és meg sem mozdultam. Túlságosan is kellemes volt a karjaiban feküdni, és féltem, hogy ha az arcomba néz, meglátja, hogy eltitkolok előle valamit. Illetve valakit… de ő miattam egy nem létező személy. Keserű mosoly szaladt szét a számon: íme, az örökké vidám vaizard kapitány, ha magára marad a problémáival. Hiszen már Seireteiben sincs keresnivalóm, csak pár ember miatt vagyok képtelen elszakadni onnan… Még vaizardságom előtt teljesen átértékeltem az egész értékrendszerem…
Némán várakoztam, legszívesebben az egész kapcsolatunkat újraéltem volna egyetlen nap alatt… Csak hogy haza tudjam vinni magammal egy utolsó emlékként.

//Düh, szerelem, magány, múlt, kaktusz//

Némán hallgattam, amit mondott nekem, és alig bírtam vele betelni. Nem tudta, hogy valaki ennyire hiányozhat. Rosszabb volt ez, mint amikor meghaltam és a bátyámat nem láthattam. Mert ugye a halott számára meghal a családja is, és ez visszafordíthatatlan. Évekkel később persze láttam, de az már nem volt ugyanaz. Tulajdonképpen minden Seireteiben töltött percem formált engem, és már nem is hasonlítok arra, aki egykor voltam. Egyébként, nem bántam. Jobb volt így, mint úgy. Amikor még az árnyéktól is féltem. Nem vagyok sokkal bátrabb most sem, csak tapasztaltabb. Ennek többségét pedig neki köszönhetem. Ha ő nincs, nem leszek az, aki ma vagyok. Ezért pedig tényleg hálás voltam.
- Yuke… Nem tagadhatod le, hogy igenis tetem ellened rosszat. Tudom, hogy tettem. Például, amikor hagytam, hogy elmenj, vagy, hogy megöld apádat. Megállíthattuk volna… - mondtam dühösen, de csak magamra haragudtam: egyrészt azért, mert néha még most is úgy tettem, mintha élne a kicsim, na meg azért, mert túl idióta voltam és álomvilágban éltem ahhoz, hogy lássam, mire készül. Ezt nem fogom sem elfelejteni, sem megbocsátani.
Ökölbe szorult a kezem, és inkább felálltam mellőle. Tényleg szerettem, és jó lett volna vele lenni, nem bírtuk volna összehozni. Ezt ugyanolyan világosan éreztem, mint ahogyan azt, hogy vele akarok lenni. Annyira nehéz volt dönteni…
Furcsa volt látni, ahogy rajta is eluralkodnak a saját démonai. Ilyen szempontból pontosan megfeleltünk egymásnak: mindketten küzdtünk magunk ellen. Megsimítottam az arcát, és nem vettem le a tekintetemet a megváltozott szeméről. Elmosolyodtam: engem aztán tényleg nem zavart.
- Valahogy én is így vagyok vele, tudod? Jó lenne veled lenni, de bármennyire is akarjuk, ez egyszerűen lehetetlen. Nem tudnál visszajönni, én pedig nem bírnék onnan eljönni. Még nem. Egymásra várni pedig ostobaság, nem? – hajtottam a homlokom az övéhez, és még futotta egy keserű mosolyra az erőmből. Hogy mennyire gyáva vagyok… Ha nincs Nabe-kun, valahol már biztosan meghaltam volna. Fogalmam sincs hányszor húzott ki a bajból. Az ő nyakán is csak egy teher vagyok…
Tekintetem a kaktuszra esett, amit felmutatott. Pont azt, aminek a tüskéje még mindig az ujjamban volt. Odasétáltam, és megnyomtam az egyik tüskét, persze óvatosabban, mint az előbb, így megúsztam a kisebb sérüléseket is.
-Fogalmam sincs, nem tudom, milyen a szobád. De azt hiszem, ha hasonlít a régihez, akkor nagyon is. Szerintem én is szerzek be egyet, nagyon hiányzik valami élő zöld a szobámból. – mert ugyan a takaró, a párnák, a szőnyeg és a faliszőnyeg is zöld volt, a többi berendezés pedig fekete. Nehéz volt mellette lenni így, de jól esett. Valahogy úgy éreztem, hogy tényleg ez lesz az utolsó nap, amit együtt töltünk. Majd meghasadt a szívem, de igyekeztem erősnek látszani. Végülis, annyi helyzetben ment már, hogy megszámolni sem tudom. Nem, nem szabad megengednem, hogy lássa, ennyire gyenge vagyok. Ha ez az utolsó napunk, akkor legyen minden tökéletes, búcsúzzunk el egymástól. Végülis, mert tényleg az én hibámból jutottunk ide, és megszüntetni sem fogom tudni azt, amit iránta érzek. Mindig szeretni fogja valamelyik kis részem, mert ezt lehetetlenség kitépni magamból.
- Mondd csak, eljössz majd velem enni valamit? Tudod, hogy nem bírom sokáig kaja nélkül… - mosolyogtam rá, és felemeltem egy másik kaktuszt. Ez már majdnem virágzott, és elhatároztam, hogy el fogom nevezni. Mosolyogva kajtattam fel Uraharát, és öleltem meg, meg fizettem neki ki a virágom.
- Menjüüüüüüünk! Együnk valami finom krémes sütit meg húst! – karoltam Yukéba csillogó szemmel, és húztam magam után.

//Állig felfegyverezve. A Tamachiak arzenálja//

Yukezo nem élősszőr vetette fel a fegyveres témát. Már egy kicsit gyanakvóan néztem rá, hogy megint én leszek az, aki lőni fog azzal az izével. Nem sok kedvem volt a tesztekhez, mert az eddig legyártott fegyver inkább ön veszélyesnek mondható. Lősz vele egyet és hopp, máris kitépték a fél lélekenergiádat, ami nem túl kellenes érzés. Az egyetlen dolog, amiatt eljöttem vele, hogy talán Urahara-sama kicsivel többet tud az ilyen cuccokról, mint Yuke. Így hát 5 perc múlva azon kaptam magam, hogy az utcán sétálok páncélban, kardommal a hátamon és egy szál cigivel a számban. Talán most nem fogom kiütni magamat 3 lövés után. Talán. Az mondjuk nem értem, hogy mire kellenek ezek a fegyverek, de csak lesz valami haszna.
- Mit gondolsz... Seireitei mellé, vagy ellene álljunk? Igen, vagy nem? -törte meg a csendet Yuke. Nem gondoltam volna, hogy eljön a pillanat amikor döntenem kell. Így hirtelenjére nem tudtam mit is mondjak. Egy kis szünet után mégis jutottam valamire.
- Az igazság az, hogy nekem teljesen mindegy melyik oldalt választom. Amíg nincs elég hatalmam befolyásolni valamelyik oldalt, addig teljesen közömbös vagyok ez iránt. De megnyugtatlak, mivel most még oda megyek, ahova te. Szóval a te kezedbe teszem ezt a döntést. - Yuke arán látszott a megkönnyebbülés, hogy unokatestvére nem lesz az ellen fele. Egyenlőre. Vajon képesek lennénk végezni egymással? Ki tudja. Bármit is hozzon a jövő, az nem most van és per pillanat csak a most számít. Befordultunk egy sarkon és megindultunk a bolt felé. Ekkor egy ismerős arcot pillantottam meg a tömegben. Gaarát. Hogy mit keres itt az nem tudom, de láthatóan neki is feltűnt az ismerős lélekenergia, mivel jobbra balra kapkodta a fejét. Nagy nehezen észre is vett minket. Intettem neki, de nem nagyon eset le neki, hogy ki is vagyok. Mondjuk rég találkoztunk. Ha valamit akar, majd utánunk jön. Végre megérkeztünk. Urahara már várt bennünket.
- Akkor essünk neki Urahara - köszöntötte Yuke és elővette azt a valamit, amitől a hideg borsózik a hátamon.
- Lehet, hogy jön még egy ismerősünk. - néztem Yukezora és a hátam mögé mutattam.

//Állig felfegyverezve. A Tamachiak arzenálja//

Unottan sétáltam Karakura utcáin, arra gondoltam, hogy most otthon feküdnék és hatalmasat szunyokálnék, helyette itt járőrözöm. El se hiszem, hogy egy ilyen munkát elválaltam, de inkább ez, mint a szemetszedés a 7.osztag területén, legalább kinyírhatok egy-két hollowt és az, majd felvídit, remélem.
-Az,az,az nem Nazo-sama?-tettem fel magamnak hangosan a kérdést.-Áú-és ahogy érzem Yuke-sama is itt van, mert ez a fullasztó lélekenergia csak az ővé lehet.
~De mit keresnek itt?~tettem fel magamban a kérdést, aztán felmértem a terepet, hogy hol lehetek. Körülnéztem és láttam, hogy Uraharánál vagyok, de a Tamachiék mit keresnek itt??Majd Nazo intett nekem, azt hiszem, mert nem voltam biztos benne, hogy nekem int vagy ,hogy egyáltalán ő Nazo, bár a lélekenergiája megegyezik vele. Aztán bementek Uraharához. Ezt nem hagyhatam annyiban, ki kell derítenem, hogy mit keresnek itt, Seireiti érdekében. Így utánuk futottam, lassan odaosontam, majd benéztem nem láttam senkit, így bementem.Kezem a kardomon, bár esélyem nem lenne, de bizok benne, hogy nem kerül sor csatára. Ezen gondolva inkább elengedtem a kardom, hogy lássák békés szándékkal jöttem. Majd bementem egy szobába és ott láttam, a két Tamachit és Uraharát, akinek elöbb adott át valamit az idősebb Tamachi.
-Üdvözlettem Urahara-san,Yukezo-sama,Nazo-sama, megtudhatnám mit csinálnak itt??-szóltam hozzájuk legbarátságosabb hangomon. Várva a választ azon gondolkodtam, hogyan fognak megölni engem, remélem gyors lesz és fájdalommentes. Nem kellet volna erősítés nélkül idejönnöm, de remélem nem fognak bántani, hisz a remény hal meg utoljára.