Fú, na ez az utolsó dolog amire szükségem volt, hogy kioktassanak. Lehet hogy nekem nem olyan éles a nyelvem, de a lényeget felfogta, szóval igazán kushadhatna ahelyett, hogy kiröhög. És nem, nem esett rosszul hogy a szellemesnek egyáltalán nem szánt visszavágásom ennyire bénán sült el, csak az egész alak maga idegesített egyébként is >.> Egyáltalán miért baj az, ha valaki nem tud egy épkézláb sértést megfogalmazni, miközben éppen zavarban van? Szerintem neki se menne, sőt egész biztos vagyok benne Na majd fellógatom az iskola kapujára, aztán majd szövegelhet, meglátjuk hogy megy neki a rendőrökkel való feleselés, miközben kattan a bilincs és benyomják a rendőrautóba :/
- Ha nem tetszik, menj vissza a hozzád hasonló IQ-bajnokok közé, ott biztos sértegetitek egymást eleget >.>
Zártam le a témát sértődötten... vagyis nem sértődötten, csak úgy hangzott, mintha az lettem volna, igen. Merthogy nem érdekel ennek a semmirekellőnek a véleménye, az tuti! Kicsit hihetetlennek is hangzik, hogy egy ilyen léhűtőnek van munkája, meg hogy képes valamivel-valakivel törődni, miközben azon van, hogy néhány száz gyereket és az iskolát megrövidítsen néhány számítógéppel. Na meg még ki tudja miket követett el eddig :/ Nagyot sóhajtottam arra a kijelentésre, hogy ő ezt szereti és élvezi csinálni, nagyon úgy tűnt, hogy tényleg felesleges a szent beszéd a részemről. Egy buta lázadó tinit nem fogok tudni meggyőzni pusztán szavakkal, majd tanul a saját tapasztalatából. És meg is érdemli, bunkó, perverz állat, nem is tudom miért akarom a jó útra téríteni. Semmi haszna nem lenne a társadalomnak egy ilyen alakból, szégyen, hogy törvények védik őket.
- Tch... Az utolsó dolog, amit kinéznék belőled, az a becsület...
Jegyeztem meg morcosan, összeráncolt homlokkal bámulva Narakut. Mindent megtett azért, hogy lenézhessem, pedig emberek nagyon ritkán csalják ki belőlem ezt a reakciót. Csak a legelvetemültebb gonosztevőknek sikerült rajta kívül, de valamiért egy olyan idegesítő aura lengi körbe ezt a fiút, ami üvölt azért, hogy utálják. Biztos részben ezért is lett kiközösítve és adta a fejét bűnözésre. No meg ez a fölényes, már-már elmebeteg nevetés... mintha élvezné, hogy megsérült. Yare-yare... még a végén tényleg kénytelen leszek drasztikusabb eszközökhöz folyamodni, pedig azt hittem elég figyelmeztetés lesz ez. És amilyen pofátlan, még próbálja a saját javára is a fordítani a helyzetet, egy nem kevésbé arcátlan javaslattal. Nehezemre esett, hogy lenyeljem a mérgemet, soha, semmilyen körülmények között nem csókolnék meg olyan pasit, akit nem szeretek Naraku még csak jóképű sem volt, a nyomába sem ért még annak a bunkó Zednek sem, pedig ő az utolsó férfi, akit valaha látni akartam, hmpf
- Először is, a gépekhez nem értem hozzá, így nincs rajtuk az ujjlenyomatom. Másodszor, nem jelent sokat, hogy a kocsi oldalán és platóján ott vannak, bizonyíték csak az lehetne, ha mondjuk a műszerfalat is végigtapiztam volna. Harmadszor, nem hiszem hogy nagyon szívlelnéd, ha végig kéne menned a procedúrán, aminek a rendőrök tennének ki. Mindkettőnket bevinnének, bent kéne töltenünk az éjszakát, plusz amíg kivallatnak... biztos van jobb dolgod, ahogy nekem is, drága Naraku-san.
Soroltam, hogy hol hibás a gondolkodása, szinte tételenként megtagadva a felhozott érveket. Az egyetlen dolog, amibe bele lehet kötni az a sérülése, de kétségtelenül nekem lenne több szavam, ha azt mondanám, hogy zaklatni próbált, és én csak megvédtem magam. Ha azt hitte, sarokba szorított, hát jó nagyot tévedett, és mivel már szerettem volna aludni menni, ezért a kis meddő vitánkat sem akartam sokáig húzni. Egyetlen pici ellenszolgáltatást sem voltam hajlandó megtenni neki azért, hogy visszavigye a szajrét, sőt, lassan kibontakozott bennem az ötlet, hogy miképp is fogom megbüntetni.
- Ami sok az sok... elég a szép szóból, mikor felébredsz majd a kocsi platóján összekötözve, már reggel lesz... és majd magyarázkodhatsz a zsaruknak...
Körülöttem egyre több és több elektromos kisülés jelent meg, majd ezek kezem köré koncentrálódtak, és onnan a talajba jutva fekete port csaltak elő, ami lassan összeállt egy pengeszerű fegyverré. Vége a figyelmeztetéseknek meg a bohóckodásnak, komolyan feldühítettek. Egyetlen szökkenéssel termettem mellette, miközben fegyverem a betont végigsúrolva szikrákat hányt maga után, köszönhetően a gyorsan forgó részecskéknek a penge körül. Azt hiszem a quincyknek is van hasonló fegyvere, szóval talán tudni fogja ebből, mi a nagy helyzet. Célpontjaim a lábát megtartó izmok voltak, egyszerűen mozgásképtelenné akartam tenni. Azért mégiscsak egy ember, szóval nem fogok neki súlyos sérüléseket okozni...

Oh remek, még a zenei ízlésem is terítékre kerül. Való igaz, hogy nem rajongok a klasszikus zenéért, de azért olyan műveletlen nem vagyok, hogy ne ismerném Haydn, Bach vagy Mozart nevét. Ellenben erről a tökfejről sokkal inkább lerí, hogy csőlátása van ezen a téren, nem tudom hol hallhatott ezekről a zeneszerzőkről Biztos a rock és metál cédék mellé rakták a kedvenc üzletében a klasszikust, ahonnan lopja, amit hallgat :/ Tény, hogy meglehetősen negatív véleményem alakult ki erről a gyerekről, de bőven rá is szolgált, és nem fogom tűrni, hogy szórakozzanak velem.
- Urusai, sukebe! A lehetetlent kéred tőlem >.>
Zártam le indulatosan a témát, pont az ilyenek miatt veszem csak részben emberszámba a fajtáját. Humanoid alakjuk van, de még a majom jelző is hízelgő lenne számukra. Így, hogy az ő választása ez a fajta életmód és nem kényszerűségből szorul rá, eszem ágában sincs finomkodni. Már nem csak arról van szó, hogy az iskolát és a gyerekeket akarja megfosztani a taneszközeiktől, de engem is megsértett a pofátlanságával és perverzségével. Szerencsére a méreg túllendített a zavaromon annyira, hogy lehiggadjak és működőképes legyen az agyam. Teljesen nonszensz az is, amivel fenyeget, egy rendőr se venné be a dumáját, amikor nekem patyolat tiszta az előéletem, neki pedig van már elég a számláján minden bizonnyal abból kiindulva, hogy ennyire szívesen tartózkodna az őrsön...
Elismerem, talán elvetettem a sulykot azzal, ahogy rátámadtam, elvégre mégis csak egy embertársam, bármennyire is a legalja a társadalomnak. Ezerszer megbántam már a koponyás esetet, noha akkor nem voltam teljesen ura saját magamnak és bőven megérdemelte az a két gazfickó a büntetését. Ennyire drasztikus megoldásokról persze most szó sem volt, de azért mégis, valamilyen szinten örültem neki, hogy sikerült elkerülnie a kardom pengéjét Narakunak. Ez a kis akció segített annyira lehiggadni, hogy megtaláljam a kiutat ebből a csetepatéból.
- Van egy apró probléma a terveddel. Szerinted nem tudják? A város hemzseg a különleges képességű emberektől, a shinigamiktól és a lidércektől. Sorra történnek megmagyarázhatatlan balesetek, fák dőlnek ki, épületek sérülnek meg és mégse olvashatsz az újságokban erről semmit. A nagykutyák ott fenn elhallgattatják a rendőröket és az újságírókat is, így még csak véletlenül se derülhetnek ki a piszkos ügyleteik. Naiv vagy, ha azt hiszed, hogy ezzel ki tudsz szúrni bárkivel is.
Válaszoltam hűvösen a fenyegetőzésére. Én közvetetten ezeknek az embereknek dolgozom, ismerem a kormányzati programokat, amelyek egy esper hadsereg megkreálására törekednek, mi több, ismerek is egy olyan szuperkatonának szánt kislányt, aki kicsúszott a markukból. Azonban a beszélgetést részemről befejeztem, alkudozásnak már nem volt helye. Lélekenergiám felszabadult, és a környezetből nagy mennyiségű vasport hívtam a segítségemre, mely egyfajta hullámként csapott le a fiúra. Könnyen kiszámoltam a becsapódás szögéből, hogy merre fogja elkerülni a támadást, és a kezemben lévő "kard" parancsomra máris megnyúlt, hogy meglepje menekülés közben, és köré tekeredve fogságba ejtse. Ezzel egy időben pedig a vaspor-hullám is eloszlott, hiszen az egész célja csak az volt, hogy megkötözzem.
- Sajnálom, nem hagysz nekem más választást. Rossz emberbe kötöttél bele. Ahogy mondtam, reggel a kocsid platóján fogsz felébredni, számíts erős fejfájásra. Oyasumi.
Közöltem vele tárgyilagosan, majd nemes egyszerűséggel mögé teleportáltam, formáltam vasporból egy méretes lemezt és jól kupán vágtam vele, hogy elájuljon. Miután meggyőződtem róla, hogy tényleg nincs magánál, felraktam a kocsija rakterébe, és bezártam az autóba. Hagytam neki néhány apró lyukat, hogy azért ne fulladjon meg, de egyébként összehegesztettem az ajtót, hogy ne tudjon kijönni. És majd reggel, az első érkezők megpillanthatnak egy feliratot a kocsi oldalán: "A hiányzó számítógépek és a tolvaj."

Szépen lassan kezdenek rutinossá válni számomra a mindennapi edzések. Hitomi elég komolyan veszi az edzésemet meg úgy amúgy mindent, szóval nincs amiért aggódjak, ráadásul jókat lehet vele is beszélgetni, olyan mintha az a pár év korkülönbség nem is létezne közöttünk.
- Azt hiszem ideje indulnom. Viszlát. - köszöntem el, miután végeztünk az aznapi edzéssel, persze tulajdonképp már egy órát így is kihagytam aznap, de azért nem volt kár. Meg sem fordult a fejemben, hogy egy órát végigüljek azzal a banyával és azt hallgassam, hogy milyen szép a matematika és, hogy hogyan változtatta meg az életét. Ha megtanulta volna az összeadást, akkor nem öreglányként poshadna a katedra mögött és untatna minket a monoton szövegével. :/
A tusolást követve már kicsit gyorsabbra kellett vennem az öltözködést, így mindössze csak az alsó három gombot sikerült begomboljam a ingemen és úgy döntöttem, hogy a felsőt majd akkor veszem fel, ha a suliban leszek. Persze ez azzal járt, hogy a kíváncsi szemek olyasmit láthattak, amit amúgy nem szokásom így közszemlére tenni, de most sietek úgyhogy nem tehetek róla, na. >.>
- Mattaku! - ez volt az első megszólalásom miután a suliba eljutva és már majdnem elérve az osztályt pár hím nemű évfolyamtársam vett körbe és valamilyen oknál fogva nem a szememen éreztem a tekintetüket. Valamiért arról sem kellett különösebb mély gondolatmenetet kreálnom, hogy mit is szeretnének tőlem. Nem értem minek néznek engem. >.>
- Elengednétek? - vettem fel az ártatlan lány álarcát, hisz mégsem mutathatom meg a normális embereknek, hogy miféle gyilkológép él és virul a bőröm alatt. Valahogy az sem lepett meg, hogy nemleges választ kaptam. Fogalmam nincs arról, hogy miért nem lehet az ilyen hülye színjátékokat elfelejteni. Még ha valami bishie srácok lennének, akkor meggondolnám, hogy esetleg hagyom magam vagy valami, de így.. :/ Miért kell mindig az iskola legdegeneráltabb egyénjeinek megállítani engem a folyosón, miért nem tud például az a jóképű srác megállítani a szomszéd osztályból, amelyiknek olyan gyönyörű ébenfekete haja van és a kendóklubba jár. Emlékszem, hogy majd szétfolytam mikor interjút kellett vele csinálnom. Meg aztán hazakísért és mivel késő volt és hideg még a kabátját is ideadta. És... és az az illat. Istenem! *>*
- Eressz el! >.> *rúgtam állon az egyik srácot, miután kiszabadultam a szorításából, persze ennek köszönhetően az egyik gomb leszakadt a felsőmről, így már csak kettő tartotta a ruhát egybe. Nagyszerű! -.- Viszont nem volt időm most ezzel törődni, hisz azon a srácon aki az előbb instant KO-t kapott, még volt négy darab akit el kellett intézni. Kana-chan veled is ez történik mindig?
- Chikusou... - sóhajtottam, miután az enyhén hangos verekedés után végignéztem a ruhámon. Azt sikerült észrevegyem, hogy a srác korábbi akciójának köszönhetően, most sokkal több betekintést hagyok, mint eddig. Ráadásul az a vén fizikatanár meg tiszta perverz disznó. Ezért nem járok órára. >.> De nincs mit tenni, muszáj lesz bemennem így. >.>
- Gomen nasai! Bejöhetek? - kopogtam, majd benyitottam. Ugyanakkor nagyon is meglepett, hogy nem az a vén gyökér volt a katedra mögött, hanem egy szőke herceg. *>* ha most szemérmetes kis hölgy lennék rögtön el is pirulnék, de mivel nem vagyok, így csak egy kis kihívó pillantást ejtek az új tanárra, majd megköszönve azt, hogy beenged rögtön helyet is foglalok Kana-chan mellett.
- Miért nem szóltál? Igazán írhattál volna vagy hívhattál volna, hogy egy ilyen gyönyörűség az új fizika tanárunk. - súgtam oda Kana-channak, közben már el is felejtettem, hogy esetleg zavarjon az, hogy mennyire bő belátás nyílik nyálam, sőt, ez most tökéletes lehetőség arra, hogy felkeltsem testi adottságaimmal a tanár úr figyelmét.
- Hai! - csattanok ki szinte örömteljesen, mikor engem szólít fel először, hisz Kana-channal nem győztük dicsérni a sensei adottságait, olyasmit, mint hogy milyen jóképű, milyen jó teste van és hogy milyen gyönyörű a tekintete, *>*
- A nevem Gouto Asuka. Végzős. És a barátnőmmel épp arról beszélgettünk, hogy a tanár úrnak milyen jó teste van. *>* - mondtam, majd még a telefonszámomat valamint a lagcímemet is hozzátettem. Azt hiszem, hogy óránként nézni fogom, hogy hívtak-e. *>* - Hobbijaim közé a gitározás, az újságírás, valamint a Kana-channal való lófrálás tartozik. - miután befejeztem a bemutatkozást és leültem, a táskámból egy nyalókát vettem elő és nem kevés kihívó mozdulattal kezdtem el azt elfogyasztani, miközben a padra felkönyökölve igyekeztem a lehető leginkább elcsábítani a senseit. nem is tudom, hogy mi ütött belém, de jó nagyot üthetett, hisz szabad kezemmel még egy hajtincset is elkezdtem bügyürgetni, mert az már milyen trú már és nem akartam, hogy esetleg Kana-chan nyerje el a tanár figyelmét. Azt hiszem, hogy a kedvéért még azzal is megpróbálkoznék, hogy fizikát tanuljak. De az biztos, hogy szívesen vennék különórákat is. *>*

Dekraré... hülye angol... Hadüzenet
Év eleji fizika óra

Zombiként dőltem le a padra a matekórát követően. Egyrészt alig tudtam aludni, hiszen a késő esti animék most egytől-egyig érdekelnek, ráadásul már tiszta izgatott vagyok amiatt is, hogy holnap megyek egy nyílt meghallgatásra egy seiyuu-szereppel kapcsolatban. Nem egy nagy cucc, csak az egyik mellékszereplő, de teljesen be voltam sózva miatta, mert hype-os shounen anime, és ha nem cseszem el, az egy komoly lépés lehet a pályafutásomban. Amellett pedig, hogy nem tudtam aludni és emiatt kómás voltam, egy mukkot nem értettem az óra anyagából sem. Addig volt könnyű a matek, amíg nem voltak benne betűk >.> Komolyan, lassan irigykedni fogok, hogy Midorit van ki korrepetálja, mert ha ez így megy tovább, akkor bajba kerülhetek Mondjuk abszolút nem érdekel most, rohadt messze van még az év vége, addig meg majd megoldom valahogy. Kicsit ijesztő, hogy fősulin kéne már gondolkozni meg ilyesmik, de a karrierem akkor is fontosabb, szóval arra kell és fogok koncentrálni
Szóval semmitől sem zavartatva, unottan lustálkodtam, várva a kövi órát, és persze kisebb sokk volt, amikor az a Yuzuri váratlanul megjelent az ajtóban és bejelentette, hogy összevont óra lesz Midoriék osztályával, mert valami van a fizikatanárral, és kapunk egy újat, vagy mi. Tisztára, mint amikor lecserélték a tesi- meg a matektanárt, csak a nyominger szavai alapján ez nem csak ideiglenes. Hamarosan szivárogni is kezdtek a másik osztályból, én meg aggódhattam amiatt, hogy Asu helyét befoglalják :/ Nem tudom hol lehet, mostanában késegetni szokott, de meg szokott jönni, szóval pofátlan módon befoglaltam azt a padot is és elhajtottam mindenkit, aki oda akart leülni Bepróbálkozott persze az a srác is, akinek tutira bejövök a pillantásai alapján, de engem csak az idősebb fiúk érdekelnek, szóval hiába próbálkozik, hoppon fog maradni Különben is, ott van Naraku, bár azt se tudom éppen hányadán állunk :/
A tanerő késése bezzeg egyáltalán nem zavart, hisz Midorit faggathattam addig az új telójáról, csakhogy amikor belépett a férfi az ajtón - jó hangosan csattant a cucc - elakadt a szavam is. Baszki, miért nem mondták hogy egy félisten lesz az új tanár? **.** A legfelső gombot már-már reflexszerűen bontottam ki az uniformisom blúzán, és kisangyalként viselkedve slisszoltam be a padba. Csak egy ilyen óra van ezen kívül, ahol ilyen vagyok, az az angol. Kár, hogy nem elöl ülök, most úgy kedvem lett volna az első padba költözni *.* Tekintetemet a bishire függesztve méregettem, pont az esetem volt ezzel a hosszú, szőke hajjal. Kár, hogy tanár, és báh, vegye már le azt a pápaszemet, látni akarom a szemét! Felszólítására már emeltem is a kezem, gyorsan meg akartam tudni, hogy ki ez az álompasi *.* Gyakorlatilag ebben a pillanatban esett be Asuka is, odakapva a fejemet úgy tűnt, mintha valami heves menetet zavart volna le valakivel a vécében, komolyan o.O
- Bocsesz, én is csak tíz perce tudom, hogy egyáltalán új tanárunk van :/ Amúgy mit jelentsen ez? - böktem rá meglehetősen merész dekoltázsára, de aztán visszafordítottam a tekintetem a tanárra, mert egyszerűen úgy vonzotta, mint egy mágnes a fémet *.* Nem is haboztunk kitárgyalni a férfit, ez nem várhatott szünetig, ahogy akkor is pattantam, amikor könyvet kért. Megelőztem az osztályfelelőst, biztos rohant volna egy tartalékkönyvért >.> Na nem úgy van az ám, az enyémet kellett hogy tapogassa *.* Sőt, ha már ott voltam, a számomat és az emilemet is belefirkantottam.
- Megtarthatja a sensei - kacsintottam rá, bevetve minden cukiságomat, ami az idol-iparágban ragadt rám, és persze úgy nyújtottam át, hogy lássa, mi van beleírva. Mint aki jól végezte dolgát, úgy ültem vissza, és folytattam a dumcsizást Sachiaru-senseiről Asuval, egészen addig, amíg le nem állított minket >.> Na annyi baj legyen, vele elnéző leszek~ Az már annál nagyobb megrökönyödést váltott ki belőlem, hogy a csaj megmondta, miről is beszélgettünk éppen, sőt, elég volt egy pillantást vetni a testbeszédére ahhoz, hogy tudjam, nem viccelődik o.O Aztaku... Grrr, nem engedte az egóm, hogy veszítsek vele szemben, ha egy ilyen pasi kegyeiről volt szó >.> Seperc alatt hasonló állapotba gombolkoztam, mint ő, és csak aztán pattantam fel. Szó szerint, nem kell magyaráznom miért
- Nakano Kanade deee~su Hívjon csak Kana-nyannak, sensei, ezen a néven énekelek! Az én hobbim a munkám, azaz az éneklés, én is gitározok és imádom a jó bulikat, főleg ha Asu is velem tart. Kettőnket bármibe bele lehet rángatni! - mutatkoztam be én is hevesen gesztikulálva, bevetve a trademark Kana-nyan pózt is a maximális hatás kedvéért, annak a végén pedig eleresztettem a sensei felé egy puszit is, mintha a része lenne a mozdulatsornak. Ha harc, hát legyen harc, nyújtóztam egyet, hogy magamon tartsam a figyelmét, tündéri mosolyt küldtem felé és a fülem mögé söpörtem a hajamat, majd a padra tettem a kezeimet és előrehajolva kicsit megtámasztottam a melleimet velük, hogy nagyobbnak tűnjenek. Ezt a két cici csak azért volt nekem, hogy idegesítsenek, hol túl nagyok voltak, ilyenkor meg túl kicsik. Hát baszki :/ Mindegy, mindenesetre én egyelőre úgy döntöttem, hogy hangyányival visszafogottabb leszek és nem provokálok annyira, mint a barátnőm, hátha nem jön be neki a nyomulás. Ha meg igen, akkor simán taktikát tudok váltani

Fáradt voltam. Nem aludtam semmit sem az éjjel. Ez lett volna a kisebb probléma. Viszont iskolába kellett mennem. Pedig nagyon nem akartam. Egyébként is utáltam az iskolában nyűglődni a rengeteg japán kölyök között, akik mind arany életet éltek. Nekik könnyű volt. Jóllehet, már nekem is arany életem van, az nem jelenti azt, hogy elfelejtettem volna, honnan is jöttem. Tönkretettem életeket, elvettem életeket, és most mégis itt vagyok. Mennyire hasonlíthat az ő életük az enyémhez? De nem azt állítom, hogy nem lehet rossz életük, csak a viselkedésük árulkodik erről.
Azért bementem a suliba, mint egy céltudatos kiscserkész. Így senki sem rinyálhatott. Nekem is csak addig kell kibírnom, míg el nem végzem az iskolát, hogy aztán elmehessek fősulira. Persze amerikai egyetemre, nem valami japánra. Nincs bajom velük, én is japán vagyok, de csak részben. Alig tudok beilleszkedni, nekem nem itt van az otthonom. És azért is el akarok menni, hogy azokat, akik fontosak nekem, biztonságban tudjam. Ha nem vagyok a közelükben, nem bánthatom őket.
Beléptem a terembe, még alig voltak. Leültem az egyik ablak melletti padba, és tovább hallgattam a zenét. Schubert Ave Mariája. Hiába egy sokat játszott mű, mindig szívesen hallgatom. Hegedűn a legszebb, és a legkifejezőbb. Kinéztem az ablakon. Pár fiú épp akkor lépett be az iskola kapuján. Egymásnak rugdostak egy focilabdát, és lökdösődtek. Teljesen éretlenek voltak. Nem értettem, hogy lehetnek ennyire gondtalanok. Miért nem érdekli őket semmi. Sokkal fontosabb dolgok is vannak annál, semmint az iskola legmenőbb bishounenének lenni, vagy tini Cassanovát játszani. De hiába is akarom... ők sosem fogják ezt megérteni, és ez így is van jól.
Lement vagy két-három szám, mire kezdett gyűlni az osztály. Épp számot váltottam, aztán már csak azt láttam, hogy araszol kifelé a teremből mindenki. Semmit sem hallottam abból, amit Yuzuri próbált a tudomásunkra adni, de láthatólag a többiek vették az adást. Nekem mindegy volt, mit csinálunk. Felvettem a táskámat, és elindultam arra, amerre az osztálytársaim haladtak. Éljen a csordaszellem! Végül, mivel hajlandó voltam megválni a fülhallgatómtól, legalábbis az egyik felétől, még az előtt megtudtam, hova terel minket önjelölt cowboyjunk, hogy beléptem volna a karámba.
Nem örültem túlzottan az összevont órának. Főleg, miután megláttam, hogy Kanade osztályával kell csoportosulnunk. olyan gyorsan kerestem magamnak helyet, akár a villám. minél távolabb a Kanadetól, és minél távolabb az ajtótól, hogy eszembe se jusson meglépni. Ha már eddig eljöttem, valahogy csak kibírom a napot. Maximum alszom egy jót a leghátsó sorban. Bár jónak nem nevezném az itteni alvást, mert a pad kényelmetlen, a táskám kényelmetlen. Most valamiért örülnék, ha Hibiki itt lenne. Szívesen használnám párnának, és remélhetőleg meg is engedné. Ha nem, akkor úgyis dumálna, azért meg nem szívesen hoznám el az iskolába. Elég volt egyszer.
Míg a tanár nem jött, zenét hallgattam. Nagyon fel sem tűnt, hogy késik, csak miután a negyedik nyolc perces számot daráltam le, és még sehol sem volt kezdett olyan érzésem lenni, mintha valaminek nem így kellene működni. Aztán hirtelen kinyílt az ajtó, és bearaszolt rajta egy szépfiú. Nem mutattam különösebb érdeklődést iránta. Viszont akkor is tény, hogy elég jól nézett ki. Nem szoktam ilyesmikkel foglalkozni, de ismertem magam annyira, hogy tudjam, ha zenész lenne, teljesen odalennék érte. Még szerencse, hogy csak egy fizika tanár volt.
Lazán felnyújtottam a kezem, mikor kérdezett valamit. Ahogy láttam, a többség szintén felemelte a mancsát. A kérdést ugyan nem értettem pontosan, ahhoz kicsit hangosan szólt a zene a fülembe. Attól, hogy csak az egyik fülemben volt, a másikkal nem hallottam sokkal jobban. Persze, eszemben sem volt megválni a kincstári értékű ketyerémtől, csak halkítottam egy keveset a telefonom, és újra visszafordultam a feltűnően nagy népszerűségnek örvendő tanárhoz. Csak ekkor vettem észre a ledér lányt, aki már a helyére igyekezett. Nem néztem meg túlságosan, elég volt egy pillantás, hogy tudjam, többet nem nagyon akarom nézegetni. Nem bántotta a szemem csak nem voltam kíváncsi mások melleire. Ettől függetlenül mindenkinek saját szíve joga, hogy öltözik fel.
Az ablak felé fordultam, és csendesen nézelődtem. Hallgattam, mi zajlik körülöttem, látni azonban nem akartam. Nem voltam kíváncsi a kiéhezett kiscsajok nyálcsorgató rajongására. Annyira mégsem volt jó pasi az új tanár. Például össze sem lehetett hasonlítani a legtöbb J-rockerrel, Justinnal meg pláne nem, de... vele csak barátok vagyunk, vagy azok sem... Nem tudom, hányadán is állunk. Nem fontos, nem emészthetem magam ezen örökké. Biztos, hogy ő nem gondol rám ennyit... nem gondol rám semennyit.
Nagy gondolkodásom közben elkaptam valamit, amit nem akartam. Gouto Asuka, a lenge viseletű csaj és énekes reménységünk, Nakano Kanade teljesen nyíltan rástartoltak a tanárra. Nyálamat félrenyelve vergődtem egy sort a padon, és össze-vissza kalimpáltam, hátha levegőhöz jutok. Az iskola egy rémes hely, mindig is tudtam, de nem hittem, hogy itt fogok meghalni. Soha többet nem jövök ide vissza, ha ezt most túlélem, megígérem a Szenteknek, és az Ufóknak is, mindennek!
Életemért folytatott nagy virgonckodásban még a padról is leestem, és a földön ücsörögve köhögtem halálhörgéseimet, amiknek igazából már oka sem volt, csak a nagy sokk miatt ragadt rajtam ez a kényszercselekvés. Nem értettem, hogy történhet ilyesmi egy iskolában. Ennek a helynek elméletileg biztonságosnak kellene lennie, erre majdnem itt leltem a végem. És a két lány mégis hogy engedhet meg magának ilyesmit?! Nem akartam szólni, már eldöntöttem, hogy be sem mutatkozom, de hogy hagyhatnám szó nélkül, hogy az életemre, és mások szellemi egészségére törnek. Már a megjelenésük is ártalmas a fiatal, és csökött elmére, de ha megszólalnak, még az a pozitív benyomás, amit a külsejük kelthet, is elveszik.
Magamban fortyogva ültem vissza a helyemre, és szorgalmasan ittam a vizet, amit az előttem ülőtől kaptam. Nem zavart most az sem, méreg van-e benne, vagy bármilyen más gyorsan ható szer, csak legalább ne fuldokoljak már tovább. Tüntetően az ablak felé fordultam, és vártam azt a pillanatot, amikor felrobbanok, addig meg jól megszívom magam. Hallgattam, és hallgattam, miközben egyre jobban összeszorítottam szerencsétlen üveget a markomban. Esküszöm, ha bármilyen hasonló szöveggel játszik még valaki, azt úgy megdobom, hogy az életben nem felejti el, mit kapott tőlem.

Még csak most érkeztem meg Karakura Townba, de már most érzem, hogy itt jó helyen leszek. Nem volt kis feladat elcipelni a cuccaimat az iskolai kollégiumba, de megoldottam, nem vagyok én olyan gyenge és ráadásul nem is volt olyan sok csomagom. Mondjuk még így is, hogy kevés ruhám van, két bőrönddel érkeztem.
Első ránézésre tökéletesen megfelel a célnak a kapott szoba. Nem volt se túl nagy, se túl kicsi, pont közepes méretű volt, ami kielégítette az igényeimet. A legjobb pedig az volt, hogy nem volt szobatársam, legalább nem kellett megosztoznom senkivel. Legalábbis eddig. Ha viszont azt nézzük, hogy az tanév közepe van, akkor még az új tanévig nem jön ide senki.
Az új szobámat egy-kettőre be is laktam, kipakoltam a cuccaimat és az ágyamon kezdtem enni egy zacskó chipset. Rágcsálás közben pedig egy mangát olvastam, hogy elüssem az időt. A költözés fáradalmas folyamat, így ki kell pihennem magamat, különben is holnap sok dolgom lesz. Nem csak iskolába kezdek itt járni, de majd fel is kell fedeznem a környéket. A legfontosabb mégis egy közeli kombini, ahol feltölthetem a tartalékaimat.
A nap hátralévő részében nem történt semmi, leszámítva, hogy elfogyott a chipsem és ezért szomorkodtam magamban. Ezért is feküdtem le gyorsan, hogy szépeket álmodjak, meg hogy holnap újult erővel kezdjek bele az új életembe, ami egy normális iskolai napon kezdődik.
Reggel még egy ideig ölelgettem kedvenc eper formájú párnámat, majd egy ásítás után kimásztam az ágyamból. Első utam a fürdőszobába vezetett, ahol megmostam az arcomat, majd elkezdtem fésülni a hajamat, mivel alvás után mindig össze-vissza áll. Elővettem a kapott egyenruhát és miután bepakoltam a táskámba a szükséges dolgokat, magamra öltöttem.
El is indulhattam az iskola felé, ami nem volt messze innen, még szerencse. Első utam a tanári felé vezetett, hogy jelentkezzek az új tanáromnál. Viszonylag könnyen odataláltam, majd megvártam a csöngőt, amikor is együtt mentünk az osztályterem felé. Az iskola úgy nézett ki, ahogy annak ki kellett néznie, ahogy séta közben meg tudtam állapítani.
- Murasaki Shōko~nanoda yo. Tokyo-ból érkeztem és mostantól az osztálytársatok leszek. Yoroshiku onegaishimasu. - miután a tanár vázolta röviden a helyzetet az osztálynak rólam, az új tanulóról, megkaptam a szó és bemutatkozhattam. Csak a nevemet mondtam el és hogy honnan jöttem, ha többre is kíváncsiak lennének, akkor majd kérdeznek. Mondandóm után illedelmesen meghajoltam, majd a tanár egy üres padra mutatott, ami mostantól az enyém lesz, így elindultam arra felé, hogy helyet foglaljak.
Miközben a helyem felé mentem, már elkezdtem kibontani a zsebemben heverő umaibōt a legkisebb csörgéssel, hogy a tanár ne vegye észre. Nem tudom, hogy lehet-e enni órán, de általában nem szokták megengedni. Amiről viszont nem tud, az nem fáj neki, majd elbújok az előttem lévő mögött, bár lehet, hogy úgy is ki fogok tűnni a magasságommal.
- Yoroshiku, Shōko~nanoda yo. - miután leraktam a táskámat és helyet foglaltam, a mellettem lévő padban ülő lány felé fordultam, hogy köszönjek neki külön is elvégre ezen túl a padtársam lesz. - A kedvenc ízesítésű umaibōm a garnélás majonézes. Te? - folytattam egy újabb fontos információval, majd felőle érdeklődtem. Ha megtudtam, hogy hívják máris kitalálok neki egy becenevet és onnantól úgy fogom hívni.

Az új osztályom egész kedvesnek tűnik első látásra, de nem szoktam első benyomásból megítélni dolgokat. Ezt már megtanultam, amikor takoyakis umaibōt vettem és első kipróbálásra nem nagyon nyerte el a tetszésemet, de amikor másodszor keveredett hozzám véletlenül egy, akkor meg ízlett. Biztosan csak egy elrontottat vagy lejárt szavatosságút kóstoltam, pedig mindig megnézem a lejárati időt, így az első a valószínűbb.
Amikor a helyemre ballagtam és bemutatkoztam a mellettem ülő lánynak, ő elővette a tollát és elkezdett valamit írni. Erre nagyon meglepődtem, ahelyett hogy válaszolt volna az udvariasságomra, figyelmen kívül hagy. Még ha el is felejtette megcsinálni a házi feladatát, egy egyszerű köszönésre még lehetne ideje. Ha szépen megkért volna még segítettem is volna neki, mert biztos nem lehet olyan nehéz.
Ezután pedig még jobban meglepődtem, amikor felém mutatta a füzetét. Már készültem volna megharagudni rá és elfordulni tőle, de megakadt az íráson a szemem. Ez érdekes. Így szokott beszélni másokkal. Vajon miért? Nincs hangja? Vagy valami traumája lehet, amitől nem szeretne beszélni? Ez furcsa és ez tetszik, többet meg akarok róla tudni.
- Dōmo, Katsu-chin. - a meglepődött arckifejezésemről eltűntek a képzeletbeli kérdőjelek és egy mosoly kíséretében köszöntöttem becenevével osztálytársamat. Több variáció is átfutott az agyamon a perc törtrésze alatt, de ez hangzott a fejemben a legjobban, így ennél maradtam, pedig általában a vezetéknevet szoktam felhasználni.
Közben el is kezdődött az óra és inkább ideiglenesen felfüggesztettem a beszélgetést, mert nem akartam, hogy már az első napon rám szóljon a tanár. Bár telepátiámmal anélkülis beszélhetnénk, hogy észrevennének, annyira még nem bízok Katsu-chinben, hogy eláruljam neki a kis titkomat. Pedig akkor meghallhatnám a hangját, hiszen a telepatikus kommunikációban nem tud írást használni.
Az óra közben a könyvem mögé bújva vettem elő egy nyalókát és kezdtem el nyalogatni. Nem mellesleg barack ízű volt. Mivel van egy kis eszem, így a legkevesebb zajjal járó nyalánkságot választottam, hiszen nem lenne jó, ha elkapnának. Amikor meg a tanár a padok között sétálgat és közel ér hozzám, egyszerűen elrejtem a tolltartómba, ahol ott van a nyalóka papírja, így nem lesz minden ragacsos. A tervem természetesen tökéletes, előbb kell fölkelniük, hogy engem elkapjanak, nem most jöttem le a falvédőről.
Lassan vége is lett az órának, ami jól is jött, mert már meguntam a nyalókázást, így amint meghallottam a csöngőt, már kaptam is elő a táskámból egy hagymás tejfölös chipset. Már nagyon fájt a fogam erre, ezért nagy élvezettel roppantottam szét a számban az első darabot. Ezután pedig Katsu-chin felé tartottam a chipses zacskót, hátha ő is szeretne belőle.
- Mit szoktál csinálni a szabadidődben Katsu-chin? - kezdeményeztem társalgást padtársammal egy egyszerű kérdésemmel. Nem kérdezhettem meg egyből, hogy miért írással kommunikál és nem beszéddel, pedig arra lennék kíváncsi, de annak is eljön valamikor az ideje. Talán korábban, mint gondolnám.

Amint megszólítottam újdonsült padtársamat, egyből feltűnt, hogy elpirult a beceneve hallatán, tehát biztos megtetszett neki, hiszen meg sem tudott szólalni az örömtől. Szerencséjére az óra éppen elkezdődött, így másnak lehet, hogy nem tűnt volna fel, de én nem más vagyok, így észrevettem. Ezen viszont nincs, mit szégyellni, hiszen egy lány találhatja a becenevét cukinak.
Nem voltam elég figyelmes, amikor egy időben akartam beszélgetni és chipsel megkínálni Katsu-chint, hiszen ha éppen írni akar, akkor nem tud közbe enni. Meg persze ott van a chipsnek az a hátránya is, hogy összekeni a kezünket és Katsu-chin biztos nem akarta összekenni a kezét, majd megfogni a tollat. Bár nem voltam benne biztos, hiszen nem reagált rá semmit, így még tartottam egy ideig, ha nem vette volna észre. Persze csak addig tartom feléje, amíg nem válaszol valamit, mert utána már biztos megfájdulna a kezem.
- Edzeni? Valami sport klubnak vagy a tagja Katsu-chin? Melyiknek? - lepődtem meg a lány válaszán, hiszen nem tűnt olyan sportos alkatnak, így ez váratlanul ért. Mindenre gondoltam volna, csak erre nem, így kíváncsi voltam, milyen sportot űz Katsu-chin. Ez is példa arra, hogy az élet csupa meglepetésekkel jár. A mesékben is mindig az van, hogy a legfiatalabb testvér győzi le a sárkányt és menti meg a királykisasszonyt, pedig neki kéne a leggyengébbnek lennie a testvérek közül.
- Én? Nincs különösebb hobbym, mindig azt csinálom, amihez éppen kedvem van, például szeretem figyelni az embereket a gyorséttermekben. - válaszoltam a visszafordított kérdésre, bár nem sok konkrétat mondtam, hiszen nincsen egy meghatározott tevékenység, amit mindig csinálok. Vagyis van, a rágcsálnivalók beszerzése és evése, de azt nem kell megemlíteni, vagy de?
Amit megemlítettem, az emberek nézése, csak éppen eszembe jutott, hiszen már többször előfordult, hogy belehallgatóztam mások beszélgetésébe. Jó hallgatni, ahogy mások jól érzik magukat vagy éppen ellenkezőleg összevesznek. Legszebb öröm a káröröm, addig jó, amíg nem velem történik.
- Hogy-hogy írással kommunikálsz, elment a hangod? Remélem nem baj, hogy megkérdeztem? - kérdeztem meg az elejétől foglalkoztató dolgot, mivel ha nem akarja elmondani, akkor nem mondja, ha pedig elmondja, akkor nem kell tovább várnom és meg tudom, amit akartam. Lehet, hogy nem is olyan nagydolog ez az egész, csak egyszerűen megfájdult a torka és most nincs hangja. Az írással pedig megkönnyíti a kommunikálást.
- Tudsz valamit mondani a sulival kapcsolatban, amit jó, ha tudok? - tettem fel ezúttal egy iskolával foglalkozó kérdést, elvégre még új vagyok itt és nem tudok mindent. Minden suli más, így nem lenne rossz tudni, hogy van-e itt valami, ami eltér a többitől.

Örültem neki, hogy Katsu-chin vett a felé nyújtott chipses zacskóból és ezt a kisebb mosollyal is jeleztem neki. Egyértelmű, hogy a chips mindenkinek mosolyt csal az arcára, hiszen finom, még ha sokan azt is mondják, hogy nem egészséges. A legfinomabb dolgok általában nem egészségesek, de ez van, egyszer élünk, nem? Ezután pedig elégetetten figyeltem, hogy mit is ír ezúttal a füzetébe.
- Ezek szerint te sem laksz otthon? Te is a kollégiumba költöztél? - tettem fel kérdésemet, mivel úgy hangzott az előző válasza Katsu-chinnek, hogy hozzám hasonlóan ő sem otthon él. Lehet, hogy most találtam valakire, aki ugyanabban a kollégiumban lakik, mint én? Vagy lehet, hogy egyáltalán nem erről van szó és csak azért használta ezeket a szavakat, mert nem régiben költöztek új házba, de ennek ellenére még mindig a szüleivel él.
- Óhh. - elengedtem egy együttérző csodálkozást és rájöttem, hogy mégsem kellett volna feltennem ezt a kérdést. Látszott Katsu-chinen, hogy nem esett neki jól erről beszélni, ezért gyorsan témát is váltott, amiben nem akartam megakadályozni.
- Nem igazán nevezném hobbynak, inkább csak időtöltésnek, de igen, érdekesek tudnak lenni az emberek. - válaszoltam megválogatott szavakkal és próbáltam nem észrevenni a mosolyt, amit Katsu-chin az arcára erőltetett. Ennyire gyorsan el akarta volna terelni a témát? Mindegy, nem jegyeztem meg, inkább ráhagytam.
- Tényleg te is mostanában költöztél ide? Micsoda véletlen. - döbbenek meg, hogy Katsu-chin is nemrégiben váltott sulit és jött ide. - Ennyire vérengző a kosárlabda csapat? - költői kérdésnek szántam csak megállapításomat, mert biztos ez a helyzet, vagy csak kevés az emberük és nagyon akarnak meccsekre menni. Még amúgy sem akarok sport klubokhoz csatlakozni, mert az fárasztó és folyton edzeni kell, majd talán valamikor a jövőben meggondolom magam.
- Jó menjünk. Mutasd az utat Katsu-chin. - álltam fel a padom mögül, majd vártam, hogy Katsu-chin is ugyanazt tegye és elinduljon, hogy követhessem. Elvégre ő tudja, hova megyünk, én meg még új vagyok itt. Már majdnem elindultam, amikor eszembe jutott, hogy megtömjem a zsebeimet néhány umaibōval, sosem lehet tudni, mikor leszek éhes legközelebb.
- Sokat szoktál felmenni a tetőre? - kérdeztem meg a folyosón mellette haladva és reménykedtem, hogy sétálás közben is tud írni Katsu-chin. Vagy majd megállok és megvárom, amíg ír, vagy meg kellett volna várnom, hogy felérünk, és ott kérdezek?
- Innen be lehet látni az egész iskolát. - amint felértünk a tetőre, egyből odamentem a széléhez, hogy lenézzek és észrevettem, hogy milyen szép a kilátás. - Még a kollégiumot is lehet látni. - mutattam a nem olyan távol lévő épület felé, ahol éppen megszálltam. - Te messze laksz innen Katsu-chin? Vagy lehet innen látni? - fordultam osztálytársam felé, hogy érdeklődjek az ő lakhelye felől. Így legalább lehet megmutathatjuk egymásnak, hol lakunk.